A KIEGYEZÉS AZ OSZTRÁK BIRODALMI TANÁCS KÉPVISELŐHÁZÁBAN.
281A KIEGYEZÉS AZ OSZTRÁK BIRODALMI TANÁCS KÉPVISELŐHÁZÁBAN.
A bécsi birodalmi tanács képviselőháza 1867. november 12-dikén tartott űlésében kezdette meg alkotmánybizottsága jelentésének tárgyalását «az osztrák monarchia valamennyi országaira nézve közös ügyekről és kezelésök módjáról».
Brestel dr. előadó elmondotta, hogy a kormány a közös ügyek kezelésének módjáról, azaz a delegatiók intézményéről, törvényjavaslatot terjesztett elő, de elmulasztotta oly törvényjavaslat előterjesztését, a mely meghatározná, minő ügyek kezeltessenek Magyarországgal közösen. Mivel pedig a közös ügyeknek előbb kell törvényesen megállapíttatniok, mielőtt a kezelésöket szabályozó törvény életbe léphetne, ennélfogva a bizottság akként egészítette ki a kormány javaslatát, hogy ez, úgy mint a magyar törvény, magában foglalja a közös ügyekre vonatkozó összes határozmányokat. A bizottság megfontolás tárgyává tette, hogy a közös ügyek terjedelmére nézve egyszerűen elfogadja-e a magyar törvény határozmányait, vagy hogy tegyen-e és minő változtatásokat tegyen rajtok. A bizottság nem ismerhette félre, hogy a dolgok mai állásában a magyar törvénynek bármely módosításától tartózkodnia kell, különben nem jön létre és hosszú időre elodáztatik a kiegyezés Magyarországgal, s ezzel az állami viszonyoknak sürgősen szükséges rendezése. Mivel ugyanis a szóban levő határozmányok annak idején a birodalmi kormány és Magyarország közt állapíttattak meg, s ő felsége által mint magyar király által szentesíttettek, nem számíthatni reá, hogy Magyarország hajlandó lesz bármely lényeges módosításuk elfogadására. Akármennyire fájlalni való is, hogy a birodalom e felének nem adtak rá alkalmat, hogy véleményét a kérdéses ügyekben oly időben nyilvánítsa, a mikor ezt a sikerre való kilátással tehette volna, s a mikor egy és más dolgot a birodalom mindkét fele érdekében megfelelőbb módon lehetett volna szabályozni, a fönforgó viszonyok közt a birodalmi tanács nem tehet egyebet, mint hogy meghajolva a tények előtt, constatálja a kényszerhelyzetet, a melyben van, s a szóban levő határozmányokért azokra hárítsa a felelősséget, a kik azokat tervezték és megállapították. A bizottság tehát a tőle szövegezett törvényjavaslatban, a közösügyek megállapítását illetőleg, híven a magyar XII. t.-czikkhez tartotta magát, s csak 282a formára nézve gondolta, hogy el kell térnie a történeti fejtegetésektől és az indokolásoktól, a melyek a magyar törvény sok helyén előfordulnak.
A mi a közös ügyek delegatiók útján való tárgyalásának a magyar törvényben javasolt és az osztrák kormánytól mindenben elfogadott módját illeti, ezt a bizottság nemcsak hogy nem ismerheti el czélszerűnek, hanem komoly aggodalmakat keltőnek tartja. A delegatiókban tárgyalandó ügyeket sokkal egyszerűbben úgy lehetne elintézni, hogy a közös miniszterium előterjesztené azokat tanácskozás és határozathozatal végett a birodalmi tanácsnak és a magyar országgyűlésnek, s a határozatok közt netalán levő eltérések küldöttségi tárgyalások útján egyenlíttetnének ki, miként ezt a magyar törvény nem ugyan a közöseknek nyilvánított, de a közös elvek szerint kezelendő több tárgyra nézve megszabja. De az egész gépezet nehézkes voltáról nem is szólva, a közös szavazás könnyen kárukra válhatik a birodalmi tanácsban képviselt országoknak. A magyar delegatusok minden nevezetesebb kérdésben mindig egyet fognak érteni, ellenben a birodalmi tanácsban képviselt országok delegatusainál ez ebben a mértékben nem lesz így. Megtörténhetik ennélfogva, hogy külügyi kérdések, valamint megtakarítások a hadseregnél oly módon dőlnek majd el, mely az egész monarchia lakói többsége érdekének éppen nem felel meg. Ugyanazon okoknál fogva azonban, a melyek miatt a bizottság javasolja a közös ügyek terjedelmére vonatkozó határozmányok elfogadását, ajánlja ezt a delegatiókra vonatkozó rendelkezésekre nézve is. Abban a várakozásban teszi ezt, hogy a magyar korona országai elismerik, hogy a többi országok minden ajánlatukat föltétlenül elfogadták, s arra az esetre, ha a tapasztalás a tőlük javasolt delegationális intézmény czélszerűtlenségét mutatná ki, nem fognak vonakodni a közös ügyek tárgyalása eme módjának közösen megállapítandó módosításától.
A bizottságtól szövegezett törvényjavaslat e szerint minden lényegesebb határozmányára nézve megegyezik a magyar törvénynyel, s csak egy pontban, a melyben a magyar törvény hézagos, tér el attól. A magyar törvény ugyanis elhatározza, hogy ha a két képviselőtestület közt a közösen viselendő terhek arányára nézve nem jönne létre megállapodás, ő felsége döntsön; a magyar törvény azonban nem állapítja meg, hogy ez a döntés mennyi időre terjedjen. A bizottság indítványozza, hogy ő felségének ilyetén döntése mindig csak egy évre legyen érvényes.
A bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a delegatio tagjainak száma 60 legyen, noha sok ok szól kisebb szám mellett.
A kormánynak az az indítványa, hogy a 60 tag egyharmada az urak házából, kétharmada a képviselőházból vétessék, valószinüleg abból a föltevésből 283ered, hogy Magyarország hasonlóképpen fog cselekedni, mert Magyarországon vegyes küldöttségeknél ez a szokásos arány. Más azonban a magyar képviselőház összealkotása, s más a birodalmi tanács képviselőházáé a mennyiben az elsőben tisztán a népességből választott képviselők ülnek, az utóbbiban pedig a városi és vidéki községek képviselői mellett a nagybirtok képviselői is, tehát oly személyekéi, kik Magyarországon képviseletüket legnagyobbrészt a förendiházban találják. Mivel pedig a birodalmi tanács képviselőházából a delegatióba küldendő tagok közt kétségen kívül a nagy-birtoknak is lesznek képviselői, látszólagos és nem valóságos egyenlőség volna, ha a birodalmi tanács képviselőháza csak ugyanannyi tagot küldene a delegatióba, mint a magyar képviselőház. Ez okból azt ajánlja a bizottság, hogy a delegatusok egy negyede az urak-házából, három negyede a képviselőházból vétessék, a mi annál igazoltabb, mivel a delegatióknak majdnem valamennyi határozatánál kiadásokról, tehát az adózók érdekeiről van szó, e kérdések pedig más alkotmányos országokban kizárólag a képviselőház döntésének vannak föntartva.
A kormány előterjesztésében az van, hogy a két delegatio közös ülésében szavazás előtt a közös kormánynak minden tagja szót emelhet. Mivelhogy azonban e határozmánya magyar törvényben nincs meg, sőt ez minden vitát a közös űlésben kifejezetten tilt, a bizottság a kormány javaslatának ezen pontját töröltetni kivánja.
Toman dr. krajnai képviselő az októberi diplomából és a februári patensből azt következtette, hogy az országgyűléseknek kell a delegatiókat választaniok, nem pedig a birodalmi tanácsnak. Ha elveszik e jogot az egyes királyságoktól és tartományoktól, elégedetlenség fog támadni és félni lehet, hogy ha sikerül is hidat verni a Lajthán, nem egy hid szakad majd el, mely az egyes királyságoktól és országoktól a bécsi központ felé vezet, ezekre a hidakra pedig szükség van, ha mindenfelé kiegyezést akarnak létrehozni. Ezt maguk a magyarok is elismerték, s ezért törvényükben kimondották, hogy csak akkor lépnek érintkezésbe a többi országokkal, ha ezeknek alkotmányossága valósággá válik. A fönforgó kérdésre nézve ez az alkotmányosság abban áll, hogy az alkotmányos országgyűlések válaszszák a delegatusokat. A magyar törvény világosan azt mondja, hogy Magyarország a többi országok alkotmányos képviseleteivel akar érintkezésbe lépni. Ha a birodalmi tanácsot értette volna a magyar törvény, ezt nyiltan megmondta volna, s nem élt volna e kifejezéssel «képviseletek».
Plener Ignácz dr. csehországi képviselő nem azért fogadta el a bizottság 284előterjesztését, mintha a delegationális tervet különösen üdvösnek tartotta volna. Mindenki meg van győződve, hogy e terv hibás és fogyatékos, s csak a kényszerhelyzet viheti rá a házat elfogadására. Segédkezet nyujtunk – így szólott – hogy az osztrák monarchiának kettéosztása hosszabb időre formailag kimondassék, s hogy az osztrák állameszme helyébe oly kisérlet lépjen, a melynek benső életrevalóságáról a legkevésbbé sem vagyunk meggyőződve, sőt a melynek életrevalóságát teljes okkal kétségbe kell vonnunk. A delegationális terv, abban a furcsa alakjában, a melyben azt Magyarország nekünk nyujtja, nevezetes aggodalmakat támaszt. A jogi aggályok közé Plener azt az államjogi abnormitást számította, hogy valamely képviselőtestület egyik részének – s a delegatio végre is a törvényhozásnak csak egy része – lényegesen különb, messzebbmenő jogok biztosíttatnak, mint az össszességnek, a melynek ez a rész a kifolyása, s hogy ezt a részt bizonyos tekintetben az összességnek föléje rendelik. A delegationális terv oly alakot teremt, a melyben a törvényhozás jogokról mond le, a melyeknek gyakorlására, habár közvetve, a néptől választatott. A delegationális terv nemcsak közönséges alkotmányváltoztatást foglal magában a szónak formális értelmében, hanem magában foglalja az igaz népképviselet elvének csorbítását. A képviselőház tagjai azért választattak meg, hogy a nép nevében és mint ennek képviselői gyakorolják az adómegajánlás jogát, s gyakoroljanak más törvényhozási jogokat, s most arról van szó, hogy mondjanak le ezekről a rájok ruházott jogokról egy harmadik testület javára, a mely az ő kebelökből kerül ugyan ki, de nem tulajdonképpeni képviselet, s mely nem tekinthető a népakarat kifolyásának. Az államjogi abnormitás a legkirivóbban abban jelentkezik, hogy a delegatióktól megszavazott közös kiadások nincsenek többé alávetve a birodalmi tanács szavazatának, s a birodalmi tanácsnak csak az a föladata, hogy a delegatióktól eléje terjesztett kiadások födözéséről gondoskodjék, s hogy ennélfogva a tulajdonképpeni döntő és az összegeket megajánló testület és az a testület, a mely ez összegeket előteremti, nem azonos.
A jogi aggályoknál még szembeszökőbbek a gyakorlatiak. A testület, mely oly fontos jogok gyakorlására van hivatva, minők a közös kiadások engedélyezése és a birodalmi kormány vád alá helyezése, e jogok gyakorlásánál hijával van minden parlamentáris formának, s két fele, a melyeknek benső működése megint lényegesen különbözik az egésznek működésétől, csak esetleg egyesül néma szavazó testületté. A magyaroknak aggodalmaskodása és ellenszenve, a melylyel a delegationális terv teremtésénél eljártak, magyarázhatja csak meg ezen alkotást, a mely magában véve egészségtelen, csupán mesterségesen és gyakorlatilag nehezen működhetik, 285s az egész államjogi irodalomban és gyakorlatban példa nélkül való. A delegatiók a paritás elvén alapulnak, azon paritásén, a mely szerint a birodalomnak egyik fele adóban és katonában oly nagyon és oly sokszorosan fölülhaladja a másikat, szavazatát azonban a nálánál annyival hátrább álló másik félével egyenlő mértékkel mérik. De még ez a paritas is csak formális lesz, s gyakorlati hatásában a birodalmi tanácsban képviselt országokra nézve igen sokszor az ellenkezővé válhatik. A delegatio tagjainak többsége a törvényjavaslatban provideált üzenetváltásnál véleményét mint az egész delegatiónak döntő és elhatározó véleményét fogja kifejezésre juttatni, a közös űlésekben azonban megtörténhetik, hogy a kisebbség tagjai a magyarok véleményéhez csatlakoznak, s ezzel a többséget kisebbséggé változtatják át. A mi tehát az üzenetváltásnál többség volt, a teljes űlésben kisebbséggé lesz. Ezt a benső ellentétet csak némileg magyarázhatják meg azon különböző kiinduló pontok, a melyeken a két különböző mód, t. i. az üzenetváltás és a teljes ülés alapul. Az üzenetváltás, a melynek talán némi történeti analogiájára akadhatni a régi német birodalmi rendek relatióiban és correlatióiban, az alkotmányjog rendi fölfogásán alapul, s innen magyarázható, hogy Magyarország, a hol a rendi hagyományok sokkal tovább és élénkebben maradtak fön, mint bárhol egyebütt, oly módot javasol, a mely mellett a delegálandó testületek önállósága meg van óva, a bensejükben különbözőképpen összealkotott rendeknek egységes testületté való egyesülése azonban nem engedtetik meg. De a magyaroknak a delegationális terv megfogamzásánál csakhamar be kellett látni, hogy az irásbeli üzenetváltással gyakorlatilag nem sokra mehetni. A teljes ülések kiegészítő módjának segédeszközéhez nyultak tehát, oly intézményhez, a mely a szavazatok absolut többsége útján való döntésnek egyszerű formájánál fogva a modern parlamentarismushoz tartozik. Ez az ellentét, ez a különbözősége az elemeknek, a melyeket a delegatio alkotásánál egymással egyesíteni akartak, okozta az egész szervezetnek hibás és mesterséges voltát.
Világosan látta e szerint Plener a veszélyeket, a melyek a két delegatiónak közös szavazásra való egyesüléséből a birodalmi tanácsban képviselt országokra származnak; másfelől azonban kijelentette, hogy éppen ezen közös szavazásra való egyesülésben ismeri föl azon pontot, a melyhez, szerencsés viszonyok bekövetkeztével, talán az egész delegationális terv czélszerűbb reformját a jövőben fűzni lehet. Úgy vélekedett, hogy már a legközelebbi évek tapasztalatai tetemesen fogják növelni azon gyakorlati nehézségek sorát, a melyek a delegationális móddal egybekötvék; hogy az egészen egészségtelen és mesterséges alkotás nagyon nehézkesen fog működni; s köztudomásúnak mondotta azt is, hogy a birodalmi tanács tagjai közt csak 286úgy, mint a népességben, sokan vannak, a kiknek egyszerű és gyakortias észjárása sokkal ajánlatosabbnak tartja a personal-unio következetes keresztülvitelét a két törvényhozás jogainak éles és teljes meghatárolásával, a mely törvényhozások csak esetről-esetre, küldöttségi tárgyalások alakjában, érintkeznének egymással, mindegyik föntartván magának a végleges elhatározást. Ámde – így folytatta – nem azoknak lehet föladatuk, a kik az osztrák állameszmének régi hivei, hogy ezen eszme maradékát, ha ez nekik, noha kedvetlenűl, más kéztől nyujtatik, föladják és maguktól elutasítsák. Mindenki tudja, hogy a többség Magyarországban a delegátionális eszmét a birodalomnak adott engedménynek tekinti. A birodalmi tanácsban képviselt országoknak ez ajánlat mértéke teljes joggal igen csekélynek tetszik; de még sem utasíthatják azt el maguktól, mert éppen a közös delegatio tervében megvan, habár ki nem fejlődve, a közös parlamenti képviselet eszméje. Remélhetni, hogy Magyarország, a tapasztalás útmutatása mellett, megérti majd a birodalom másik felével való egyesülés értékét; hogy megérti, mily kevéssé igazolják az európai viszonyok a kisebb államok prätentiosus, önálló előlépését, s éppen ezen okból, minden káröröm nélkül, üdvös tanulságnak tekinthetni Magyarországra nézve, hogy vasuti kölcsöne rosszúl sült el. Remélhetni, hogy a bensőbb csatlakozás szüksége idővel megint együvé vezeti a birodalom két felét, s hogy lehetővé fog válni, hogy a mai államjogi megállapodások szorosabb politikai unióvá változtassanak át. Ez a remény bírja őt arra, hogy ne utasítsa el magától a delegationális tervet, mint a melyben a fönforgó viszonyok között az egyetlen alapot látja egy jövőbeli jobb új-alkotás számára. De az egész törvényjavaslatnak nagyban és egészben való elfogadása mellett sokkal gyakorlatibb okok is szólnak. Mind élénkebbé válik a szükség, hogy az államjogi viszonyok végre-valahára rendeztessenek és hogy költségvetésszerű kormány alakuljon, ehhez pedig a törvényjavaslat elfogadása az első és szükséges lépés.
Mende alsó-ausztriai képviselő elismerte, hogy a birodalmi tanács kényszerhelyzetben van, látva azonban, hogy tulajdonképpen a valóságos viszonyok és a tényleges állapotok képezik a napirenden levő törvényjavaslat politikai rendszerének kiinduló pontját és czélját, az ily rendszernek nem vindicálhatott ideális typust, nem mondhatta róla, hogy minden körülmények közt példaszerű és utánozni való, de nem tartózkodhatott annak kijelentésétől sem, hogy a törvényjavaslat rendszerében igen egészséges politikának magva van. Ha az elmult alkotmányos korszak számolt volna a valóságos viszonyokkal és a tényleges állapotokkal, a birodalmi 287tanács nem volna ott, a hol van; megkimélhette volna magát a kellemetlenségtől, hogy éveken át halvány és lényeg nélkül való árnyék után szaladt, a melyről azt hitte, hogy alkotmányosság, míg meg nem győződött róla, hogy álalkotmányosság volt. Az alkotmányosságnak éppen az a jellemző vonása, hogy az adott viszonyokhoz, az adott jogi állapotokhoz kapcsolódik, s nem megy azokon túl. Hogy az alkotmányosság számára oly épület emeltessék, minőt Plener kiván, más Ausztriának kellene lenni, mint a milyen van, egészen más elemeknek, s az épülethez más anyagnak. A mai helyzetben az a föladat, hogy az osztrák állam számára alkotmányos ruha készíttessék, s itt nem arra kell nézni, hogy a ruhának szép-e a redőzete, hanem hogy megfelel-e az államtest ereje méreteinek, úgy, hogy ez az államtest benne fesztelenül és szabadon mozoghasson. A birodalmi tanács kénytelen a valóságos viszonyok kényszerének engedni. Vigasztaló benne, hogy a magyarok is kénytelenek voltak engedni bizonyos kényszernek. Könnyedén ők sem szánhatták reá magukat, hogy elvonjanak országgyűlésök hatáskörétől hadseregre, pénzügyekre, külügyekre vonatkozó jogokat. Ők sem tekintik e törvényt minden tökéletesség alphájának és Omegájának, noli me tangerének. A magyarok nagy darabját adták föl a külön jogoknak, s ez nekik fáj, de mégis megtették az egész haza föntartásának javára.
De bármilyen fogyatékosnak látszassék is a forma, a melyben a törvényjavaslat az alkotmányos közösséget kifejezésre juttatja, nem szabad szemet hunyni előle, hogy benne az osztrák államéletnek hosszú, igen hosszú létezése óta legelőször arat diadalt az alkotmányos közösségnek a gondolata. A most nyujtott forma talán nem a legkivánatosabb, de a gyakorlatra és a jövőre, a kényszerítő tényleges viszonyokra kell bízni ezen forma átalakítását. Ha a delegatio intézménye az alkotmányos követelményeknek éppen nem felelne meg, Magyarországon csak oly élénken fogják érezni, mint itt, hogy változtatni kell rajta, s az intézménynek éppen ezen fogyatkozásai válnak majd közös ügyekké, a melyeket közösen fognak eligazítani. Ha pedig a képviselőtestületek itt is, ott is, meg fogják őrizni az alkotmányosság mentsvárát, akkor nem kell aggódni e kincsért. «Mi ugyan kölcsönösen biztosítjuk egymást, hogy megtudjuk védeni e mentsvárat, s hogy a magyarok ezt már hosszú ideje megvédték, azt, úgy gondolom, szintén tudjuk.»
A delegatiók intézményének szemére lobbantott nehézkességéről megjegyezte, hogy az alkotmányosság Ausztriában bonyolult gépezet, s egyszerűség dolgában nem vetélkedhetik az absolutismussal, mely könnyű kettős fogatával, az önkénynyel és az erőszakkal, elrobog a népek és az egyesek jogainak vetése fölött, holott az alkotmányosságnak tiszteletben kell tartania mások jogait, a mi akadályokkal jár, de éppen azért szebben és igazságosabban 288működik, habár lassabban és bonyolultabban. Bármilyen legyen azonban a vélemény a delegatióról, el kell ismerni, hogy e pillanatban ez az egyedül lehetséges intézmény, mert egyetlenegy tervet sem hallott, a mely nála jobb volna, s azért el kell fogadni. A közös ügyeknek a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés küldöttségei útján való tárgyalását nem tartotta komoly javaslatnak, mert e mód absolutistikus csúcscsal jár, a mint hogy az esetben, ha a két törvényhozó testület deputatiói a közös ügyek terhének arányára nézve nem tudnak megállapodásra jutni, a korona dönt. Kérdezte, vajjon a korona maga szavazza-e meg, hogy a hadügyi költségvetés kisebb vagy nagyobb legyen? Más volna-e ez, mint kaput nyitni az absolutismusnak? Az ily javaslatban a legnagyobb veszély rejlik nemcsak az alkotmányosságra, hanem magára a koronára nézve is. Attól sem kell tartani, hogy a magyar delegátusok le fogják szavazni az osztrákokat, mert nem lehet elképzelni, hogy a pénzügyek mai állapota mellett a magyar delegátusoknak különös kedvök teljék benne, hogy pl. a hadsereg számára mentől nagyobb költségvetést állapítsanak meg. Igaz, hogy a magyarok a közös költségekhez csak 30%-kal járulnak, ámde ennek előteremtése nekik éppen olyan nehezökre esik, mint az osztrákoknak a 70%-é, s így a viszony ugyanaz marad. De még az a föltevés sem igazolt, hogy a magyar delegatio mindig mint zárt phalanx fog föllépni, ellenben Ausztriában mindig szakadás lesz. A magyar országgyűlésen is igen sok a disparáló elem, s ezekre az oda való többségnek a delegatióba történendő választásoknál tekintettel kell lenni. Ott vannak a horvátok, a románok, a szerbek, a szászok, a kiket a választásoknál mellőzni nem lehet. Ha nem lehet eltüntetni azon elemek különbözőségét, a melyekből a birodalmi tanács áll, s ha nem lehet elérni, hogy ezen elemek különbözőségét egység váltsa föl, akkor ez idő szerint le kell róla mondani, hogy a delegatióba zárt egység vitessék. A jövőben remélhetőleg másképpen lesz ez. A disparitást a nemzetiségi kérdés okozza. Ez a kérdés lassan-lassan el fogja veszíteni élét. A polgári, politikai és vallási szabadság lobogója alatt egyesülni fognak az összes nemzetiségek, s talán nincs messze az idő, midőn a parlamentben csak politikaipártok lesznek.
Végűl Tomannal szemben, a magyar törvény eredeti szövegének fölolvasásával, bebizonyította, hogy Magyarország nem a többi országok alkotmányos «képviseleteivel» akar érintkezésbe lépni, hanem a többi országoknak alkotmányos «képviseletével», ez pedig a birodalmi tanács.
Skene morvaországi képviselő indítványozta, hogy csak a két állam közt fönforgó anyagi kérdésekre vonatkozó törvényjavaslatok elintézése 289után tárgyaltassék a napirenden levő törvényjavaslat. Ha a háznak sok tagja ég is a kivánságtól, hogy a birodalmi tanácsban képviselt országok összes érdekeit föláldozza a dualismusnak, nincs kizárva a lehetőség, hogy az anyagi kérdésekre vonatkozó kiegyezés elvettetik, ez esetben pedig a most folytatandó vita egészen hiába való lenne. Mendével szemben, a ki a delegatiót a közösség egyedül lehető formájának mondotta, megjegyezte, hogy még a delegationális terv elejtésének sem volna semmi köze a kiegyezéshez, mert igen sok ok szól a mellett, hogy a két állam közt oly megállapodás jöjjön létre, a mely szerint a közös ügyek elintézésére esetről-esetre küldöttség választassék.
Maga a magyar törvény, a melylyel a birodalmi tanácsban úgy bánnak el, mintha az új osztrák államjog vezérfonala lenne, 18. §-ában azt mondja, hogy «ha a közös ügyekre nézve mindkét fél egyetértésével megtörténik a megállapodás, kölcsönös alku által előre kell meghatározni azon arányt, mely szerint a magyar korona országai a sanctio pragmatica folytán közöseknek elismert ügyek terheit és költségeit viselendik». A magyar törvény tehát határozottan úgy szól, hogy előbb kell az alkunak megköttetnie, még mielőtt a közös ügyek mikénti tárgyalásának módjába egyátalán be kellene bocsátkozni.
A vita elhalasztása ajánlatos továbbá azért, mert a törvényjavaslat különböző két tárgyat foglal magában, a közös ügyeket és kezelésük módját, ez az összevegyítés pedig a ház sok tagjára nézve lehetetlenné teszi, hogy megszavazzák az egész törvényjavaslatot. Végre azért kell elhalasztani a vitát, mert a birodalmi képviseletről szóló megváltoztatott alaptörvény, a mely 11. §-ában azt mondja, hogy a törvényhozás a Magyarországgal közös ügyek kezelésének módjáról birodalmi ügy, még nem szentesíttetett, s nagyon sajátságos eljárás, ha egy még nem szentesített törvény tartalma egy másik törvényjavaslatban idéztetik, mert ezen különös esetben a szavazásnak nagyon furcsa módja következhetik be.
Ezeken kívül czélszerűségi okok is javasolják a vita elhalasztását. Emlékeztetett a fölirati vitára, a melyben erősen hangoztatták a birodalmi tanácsban képviselt országok anyagi jogait, s kérdezte, mivé lettek ezek a jogok. Oly módon képviselték azokat, a mint senki, a legnagyobb pessimista sem várta volna. Később a deputatiók tanácskozásainak elvéűl a paritást fogadtatták el. Határozottan kijelentették, hogy ez a paritas csak a deputationális tárgyalásokra szól, s mi lett belőle? A napirenden levő törvényjavaslat bizottsági tárgyalásai alkalmával még csak komoly indítvány sem tétetett, hogy visszautasíttassék az a lealázó föltevés, hogy sem az adóképesség, sem az intelligentia, sem a nagyobb népszám nem elegendők 290arra, hogy a delegatióban oly állást adjanak a birodalmi tanácsban képviselt országoknak, a mely fontosságuknak megfelel.
Mendével szemben, a ki azt mondotta, hogy az alkotmányosság eszméje diadalra jutott, előadta, hogy midőn a birodalmi tanács összeült, az volt a jelszó, hogy ha szabadelvű intézmények biztosíttatnak, akkor meg lehet majd vizsgálni, kell-e értök áldozatokat hozni, s kérdezte, e részben mi történt, ez irányban emelkedik-e egyetlenegy hang is? A birodalmi tanács belebocsátkozik mindazon ügyek tárgyalásába, a melyek érdekeit a legerősebben érintik és sértik.
Mende nyilatkozatát az alkotmányosságról igen szerencsétlennek mondotta. A törvényjavaslatnak minden osztrák szemében, a ki komolyan gondol az osztrák állammal, az a nagy hibája, hogy az állameszmét még jobban aláássa, mint eddig történt. A törvényjavaslatba belecsempészték ugyanis a fœderalismus elvét, oly elvet, a mely az államot majdnem lehetetlenné teszi, mindenesetre pedig teljesen kizárja a szabadelvű fejlődést. Lehetetlen, hogy egyes tartományok kis képviseleteinek hatalmuk legyen a korona és az administratio ellenében, s csak akkor találhatni súlypontot, ha az egész nép összeáll és képviselői útján gyakorolja az ellennyomást a koronára és az administratióra. Ezt a törvényjavaslat egészen föladja, ezentúl nem lesz hatalom a kormány ellenében, s a delegationális terv nem egyéb, mint a magyar uralom a régi absolutismussal. Tiltakozott ellene, hogy költségvetési jog nélkül lehetőnek gondolják az alkotmányosságot, hogy e jog nélkül egyátalán lehetőnek tartsanak a nép érdekeinek megfelelő bármely benső fejlődést. A delegationális terv a legfontosabb ügyekre nézve megszünteti a birodalmi tanács költségvetési jogát, delegatiójával pedig bármely kormány azt teheti majd, a mit akar. Attól tartott, hogy a történelem azt fogja a ház egyik nagy pártjáról mondani: A szabadságot irta zászlajára, hogy a szabadságot és az általa képviselt országok és népek politikai jogainak kifejlődését eltemesse. Ez súlyos vád lenne, de Istenére mondotta, hogy a birodalmi tanács azon az úton van, hogy megérdemelje e vádat.
Mivel a birodalmi tanács ügyrendje szerint minden indítványnak, hogy szavazásra bocsáttassék, támogattatnia kell, az elnök föltette Skene indítványára nézve az előzetes kérdést. 25-en támogatták az indítványt. Az elnök kijelentette, hogy az ügyrend értelmében az elhalasztó indítványt az átalános vita befejezése után fogja szavazás alá bocsátani.
Ryger dr. morvaországi képviselő Skene indítványához csatlakozott, 291s szemrehányásokat tett a ház azon tagjainak, a kik cserben hagyva előbbi véleményöket, meghátráltak a közös ügyek parlamenti tárgyalása elől. Abban a pillanatban, a mikor Magyarország a legnevezetesebb engedményeket kapta, a legkisebb előzékenységet sem tanusította, az eddigi viszonyok loyális fölfogásának leghalaványabb csillámát nem mutatta, az Ausztria nagysága és hatalmi állása iránt való érdeklődésnek legcsekélyebb jelét nem adta. A multak tapasztalatainál fogva tehát a delegationális intézménytől nem várhatni azon eredményt, a melyet Plener vár, hogy Magyarország élénkebben fog érdeklődni a közös terhek viselése iránt, hogy nagyobb buzgóságot fog tanusítani a monarchia föntartása iránt, s hogy jobban fog iparkodni a többi országokkal való bensőbb egyesülésen. Mivel ezt a reményt nem táplálhatni, arra a másik útra kell térni, a melyre Plener rámutatott, a personal-unióra.
Pratobevera b. alsó-ausztriai képviselő jelezni kivánta a szempontot, a melyből ő és egynémely elvtársa, a kiknek régebben a merev centralismus vádját kellett elszenvedniök, a napirenden levő kérdést megitélik. A birodalom fájdalmas kettéosztása befejeztetvén, a nem magyar országok képviselőinek az a nehéz föladat jutott, hogy elvérzésöket ezeken a sebeken megakadályozzák, s egyúttal keressék a tartós kapocs alapjait a másik féllel. A birodalmi tanács szemben áll oly tényekkel, a melyek hozzájárulása nélkül jöttek létre, oly helyzettel, a melyet mások teremtettek számára, elhatározásokkal de nobis sine nobis. Nem ő okozta a birodalom két fele közt tátongó szakadást, a melyet semmiféle Curtius halálos ugrásával eltüntetni képes nem volna. De ha végleg nem akarja széttépni az ősrégi kapcsolatot, a mely a két felet egymáshoz fűzte, s mely jövőre mindkét fél szabadelvű intézményeinek biztosítékául van hivatva szolgálni, becsületesen kell igyekeznie az örvény áthidalásán. Íme, Magyarország ehhez kezét nyujtotta, s ha a birodalmi tanács ezt a kezet nyiltan és becsületesen megragadja, nem minden bizalom nélkül, hogy a magyaroknak is tiszta a szándékuk, ritka példáját adja önmegtagadásának és osztrák hazafiságának, a mi nem maradhat visszahatás nélkül. Mert ha a birodalmi tanács elfogadja a kiegyezést a nyilvánvalólag fictiv paritas alapján, ez az önmegtagadásnak és az önmagán való uralomnak ritka jele, s csak az a meggyőződés igazolhatja, hogy a nagy összbirodalomnak tesz vele szolgálatot. Az áthidalás, a melyről szólott, legelső sorban a közös ügyekről és a kezelésök módjairól szóló törvényjavaslat elfogadása által jönne létre.
Osztozott mindazon aggodalmakban, a melyek a delegatiókra nézve fölhozattak, az adott helyzetben azonban mégis elfogadta ez intézményt, 292remélve, hogy a szükség és a kényszerüség érzete idővel át fogja alakítani és meg fogja javítani.
Giovanelli b. tiroli képviselő Magyarországnak azon beteges érdességét, a melynél fogva a közös ügyek körét a lehető legszűkebbre szorította, az irányában a birodalom másik fele által érvényesített jogtalan centralisatio el nem maradhatott visszahatásának mondotta. Ezen eredményt ama hazug és egyoldalú rendszer szűlte, a mely egy pontról központosította az összes országokat, s ezeknek külön jogaival, szabadságaival és önállásával könyörület nélkül bánt el. Remélte, hogy az idők folytában Magyarország megint közeledni fog a többi országokhoz; ez be fog következni, mihelyt itt a testületeknek és országoknak viszonyairól, szabadságairól és önállásáról a központi hatalommal szemben egészségesebb fölfogások és elméletek fognak tért hódítani. Az adott viszonyok közt nem lehet mást tenni, mint elfogadni az alkotmánybizottság javaslatát, a mely a magyar törvényeket foglalja magában.
A delegatiókban a birodalom legfontosabb testületét látta, mert ez közvetíti a birodalom egységét és hatalmát, s mert benne jutnak kifejezésre az összmonarchia legfontosabb érdekei és szükségei. Ausztriának éppen ezen egysége és hatalma érdekében remélte, hogy a kölcsönös viszonyoknak helyes fölfogásánál fogva lassankint tágulni fog a delegatiók hatásköre, s tárgyalásai módját is megfelelőbb fogja fölváltani. Az előadótól szóba hozott módot, hogy a közös ügyeket a birodalmi tanács és a magyar országgyűlés tárgyalják, s a határozatok közti eltéréseket küldöttségek egyenlítsék ki, igen károsnak és igen egyoldalúnak mondotta. Ez a legfontosabb állami föladatokra nézve végleg széttépné a birodalom két fele közt a közösség kötelékét, köztük még nagyobb elidegenítésre vezetne, s végre ama dualismus megkoronázása volna, a melyet itt egyrészről sajnálnak, másfelől meg arra, használnak föl, hogy elnyomják a birodalom eme fele országainak szabadságait és önállását. A delegatio hatáskörének tágítása és tárgyalásai módjának javítása idővel be fog következni, mert ettől függ Ausztria jövője. A ki meggondolja, hogy a birodalom egyik felében az országgyűlések és országok önállóságukért és létökért fognak küzdeni, mellettök meg a birodalmi tanács a maga hatalmát akarja majd tágítani, a mint ez minden parlamenti intézmény természetében van, s fölöttük lesz a felelős miniszterium, Magyarországnak pedig meglesz főrendi- és képviselőháza és felelős miniszteriuma, s ezen apparatus fölött lesz a közös miniszterium, s hogy ezek mindegyikének más a hatásköre – annak szeme előtt az osztrák államgépezetnek olyan zavaros képe tűnik 293föl, hogy azt kell mondania: e gépezet nem működhetik, ennek meg kell állnia, s rövidebb vagy hosszabb idő mulva a legnagyobb zavaroknak kell bekövetkezniök. A megoldást csak a delegatiók fejlesztésében látta, a mely intézmény már fogalmánál fogva a birodalom két fele, a két képviselőtestületet fölött áll, s a melynek tagjai a birodalmi tanácstól és a magyar országgyűléstől függetlenek.
Helyeselte Toman nézetét, hogy a delegatio tagjait az egyes országgyűlések válaszszák. Az októberi diploma és a februári patens, valamint az ország-statutumok határozottan rendelik, hogy az országgyűlések válaszszák az összbirodalmi tanács tagjait, a mely összbirodalmi tanács tudvalevőleg azon intézmény volt, a hová azelőtt a birodalmi ügyek tárgyalása tartozott. Ezen ügyek tárgyalását most a delegatióra ruházzak, s ennélfogva az országgyűléseket illeti meg a jog, hogy ők válaszszák azon delegatusokat, a kiknek a közös ügyekről tanácskozniok kell. Az egyes országok törvényes önállásának és jogainak megsértése volna, ha a birodalmi tanács önhatalmulag elvonná az országgyűlésektől a jogot, hogy ők válaszszák a delegatusokat. Ha a birodalmi tanács ezt tenné, túllépné hatáskörét, mert ő nem mindenben és nem minden irányban képviseli a birodalom e felének országait, hanem föladatához csupán azon ügyek tárgyalása tartozik, a melyek a birodalom e felének egyes országaira nézve közös ügyek, ellenben az átalános birodalmi ügyek az ő hatáskörén kívül esnek, s ennélfogva hatáskörén kívül kell lenni az ezen ügyeket tárgyaló delegatio tagjai választásának is.
Rechbauer dr. stiriai képviselő Skene indítványa ellenében folytatni kivánta a tanácskozást, de azon kikötéssel, hogy a végső szavazás csak a többi kiegyezési törvény tárgyalása után legyen meg, s hogy ehhez képest a kiegyezési műnek ne csak alaki, hanem anyagi része is egyidejűleg fejeztessék be; továbbá, hogy előbb járuljon hozzá a többi törvényhozási tényező azon törvényjavaslatokhoz, a melyeket a birodalmi tanács képviselőháza a szabadság kérdéseire, az alkotmányjogra, az állampolgári jogokra és a többi alaptörvényre nézve megállapított.
Határozottan pártolta a kiegyezést Magyarországgal. Ő már akkor szólalt föl Magyarország jogai mellett, a mikor a birodalmi tanácsban még egészen más nézetek uralkodtak, a mikor azt hitték, hogy egy patens segítségével túltehetik magukat a jogokon, a melyekért egy nemzet századokon át küzdött. Kész volt a kiegyezésért anyagi áldozatokat is hozni, de mindezt csak azon föltevésben, hogy valósággá válik az alkotmányos szabadság, a mely lehetővé fogja tenni az áldozatok hozatalát. 294A magyar XII. törvényczikk a kiegyezés alapföltételeűl a többi országok teljes alkotmányosságát tűzi ki, ehhez az alapföltételhez tehát ragaszkodni kell.
Ő is elfogadta volna a delegatio helyett a personal-uniót, ha ettől nem tartóztatta volna két aggály. A magyar törvény határozottan kijelenti, hogy Magyarország nem ismer el jogi kötelezettséget az államadósság fizetésére, s csak méltányossági tekintetekből akar benne részt venni. A magyar kiegyezési javaslatok elvetésével és a personal-unio elfogadásával az a veszély támad, hogy Magyarország visszavonul sokszor hangoztatott rideg jogi álláspontjára, s az államadósság a többi ország terhe marad. Másodszor, a personal-unio mellett ketté kellene osztani a hadsereget, s minden tekintetben különálló két állam lenne.
Giovanelli báróval szemben, a ki panaszkodott, hogy mindent központosítani akartak, hogy az egyes országok jogait és szabadságait semmibe se vették, s hogy most is ezt az irányt követik, megjegyezte, hogy nagy a különbség Magyarország és Tirol közt. Magyarország nemcsak meg tudta őrizni jogait és szabadságait, hanem idején szabadelvű szellemben át is alakította azokat. Tirol nem tudta megőrizni jogait, s ezek idővel árnyképekké váltak; e mellett Tirolban fönn akarják tartani a középkort, s az újkor elutasíthatatlan követeléseire nem figyelve, úgy akarnak élni, mint éltek a XV. században; hogy ezekért conservative nem lehet síkra szállni, magától érthető.
Tévesnek mondotta Giovanelli bárónak azon állítását, hogy az országgyűlések jogosítvák a delegatusok választására. Az ország-statutumok nem ezt mondják, hanem úgy szólanak, hogy az országgyűléseknek van föntartva, hogy a képviselők házába bizonyos számú képviselőket válaszszanak. Ámde a delegatio nem a képviselők háza, hanem egészen új alkotás. Giovanelli b. fölfogása ellen szól továbbá a magyar kiegyezési egész törvény, a melyből világosan kiderül, hogy a magyar országgyűlés magával szemben egyenjogú tényezőnek mást nem ismer el, mint a többi országoknak birodalmi teljes képviseletét, e magyar törvény tekintetbe vétele nélkül pedig a delegatio létre sem jöhet.
A november 13-dikán tartott ülés első szónoka Szábel lovag morvaországi képviselő volt. Alaposan foglalkozott, úgy mondotta, lényegével és következéseivel a kiegyezésnek, a mely az alkotmánybizottság különös eljárása következtében már most van egész nagyságában és jelentőségében napirenden, s az összes viszonyok lelkiismeretes megfontolása után nem foglalhatta el a legyőzött álláspontját a győzőével szemben, hanem csak 295egy álláspontot ismert el jogosnak: a törvényhozásét, a szerződő fél álláspontját. Ha az első fölfogás fogadtatnék el, akkor a birodalmi tanácsra nézve nem volna más hátra, mint a meghódolás, ennek pedig nem szabad megtörténnie. Sokkövetkezésű mulasztások, gyengeség és habozás az egyik oldalon, a pillanatnak diplomatiai fölhasználása, utána pedig határozott és kiméletlen előrehaladása másik oldalon – körűlbelől ez a magyar kiegyezési mű keletkezése. Első sorban Skene halasztó indítványát támogatta. Mivel azonban ennek elfogadására nem volt reménye, hozzászólott a tárgyhoz.
Ha a birodalmi tanács a kiegyezés összes kérdéseinek kifejtése előtt fogadná el a napirenden levő javaslatot, a következő négy elvi kérdés megoldásába bonyolódnék bele: 1. a közös ügyek terjedelmére, 2. egy még soha nem létezett nemzetközi viszony elismerésére vonatkozólag, 3. a paritas kérdésének megoldásába, s 4. a közjóval válhatatlan kapcsolatban levő nagy államügyek olyatén tárgyalási módjának elfogadásába, a mely se nem parlamentáris, se nem alkotmányos, hanem egyenesen megtámadja a birodalom ezen felének alkotmányát, s ezt legfontosabb határozmányaira nézve majdnem semmivé teszi.
A magyarok a közös ügyek terjedelmének alapjául a pragmatica sanctiót veszik, tehát az 1723-dik esztendőt, szemben az 1867-dik esztendővel. Lehetséges, hogy a mult század kezdetén a hadkötelezettség és a külső képviselet a közösségnek elégséges alapjai voltak; de óriása különbség az akkori és a modern állam között. Az állam összes életére vonatkozó ügyek megállapításánál még csak egy évtizedre sem lehet visszanyulni, ha az azóta alakult viszonyoknak meg akarunk felelni, a magyarok pedig egy századnál idősebb elvekkel akarják beérni. Csak magát a hadügyet tekintve, nem mutatkoznak-e máris jelek e közös ügynek olyatén alakulásáról, hogy az az összeségnek inkább kárára, mint javára fog fejlődni? Nem kell-e éppen a közös ügyekben emeltyüt keresni, mely az ilyen törekvéseket ártalmatlanokká tegye? A közös ügyeknek a pragmatica sanctio alapján való megállapítása a legkárosabb következésű határozmányok egyike, melyek a törvényjavaslatban foglaltatnak.
A föltevést, hogy ugyanazon birodalom egyes országai között nemzetközi viszony állapíttassék meg, a legmegszégyenítőbbek egyikének mondotta, s mikor először értesült róla, azon érzésénél fogva, a mely őt mint az összállamhoz tartozót hevíti, nem szabadulhatott a szégyenpírtól. Minő következései lesznek az ily viszonynak ugyanazon egy birodalomban? Ha a két fél között szerződés kötéséről lesz szó, a császár meghatalmazza az innenső fél miniszteriumát – s ilyen meghatalmazásnál a szerződés alapjai 296is kijelöltetnek – a szerződés megkötésére. Nemsokára ezután a császárnak, a ki időközben királylyá változott át, meg kell hatalmaznia magyar miniszteriumát, hogy kezdjen tárgyalásokat a már előbb meghatalmazott császári miniszteriummal, s e meghatalmazásnál is szükségesek bizonyos utasítások. Összejönnek a meghatalmazottak, s az egyik képviseli az innenső, a másik a túlsó fél érdekeit. Ha nem tudnak megegyezni, az egyik a császár, a másik a király elé viszi az ügyet, s a császár és a király conflictusba, talán súlyos conflictusba jutnak egymással az ügy elintézésére nézve. De még kirívóbbá válik a dolog, ha valamely szerződés fölbontásáról lesz szó. A szerződésekben meg szokták állapítani, hogy az esetre, ha valamely félre nézve a szerződés megváltoztatása szükségesnek mutatkozik, a szerződés lejárta előtt milyen időben kell azt fölmondani. Ez idő bekövetkeztével a császár fölmondja a szerződést a királynak, vagy a király a császárnak. Az ilyen nemzetközi viszony megörökítené a birodalom két népcsoportja között létező válaszfalat, s maguk közt a népek között is viszályokat idézne elő.
Paritást akarnak teremteni ott, a hol nincs paritas. A szavazók paritása nyilvánvaló ellentétben van a szavazás tárgyainak paritásával. A paritásnak egy másik akadálya, hogy Magyarország híjával van a harmadik osztálynak, s hogy még sok idő fog elmulni, míg ott meglesz ez az osztály, a mely a birodalom eme részében a fejlődésnek tulajdonképpeni magva, a modern államhatalomnak tulajdonképpeni alapja, a mely a munkából támadt, s a melyben a munka és az alkotás szelleme lakozik. Ezt a disparitást csak egyetlen módon lehetne kiegyenlíteni, ez a kiegyenlítés azonban nincs meg a kiegyezési javaslatban. Csak a birodalom két felének egymáshoz való csatlakozásában, csak a közös parlamenti képviseletben van meg a lehetőség, hogy Magyarországon a jólét kifejlődésének szelleme termékenynyé váljék. A birodalom ezen fele pótolhatná a birodalom másik felében, a mi ott még nincs meg és a harmadik osztály fejlődésének természeténél fogva még sokáig nem lesz meg, s a törvényhozás közösségében van az egyetlen correctivum magára Magyarország jólétére nézve.
A delegatiók intézménye különös egészen a képtelenségig, a min még túltehetné magát az ember; de nem gyakorlati és veszedelmes. Nem gyakorlati a gazdasági és pénzügyi törvényhozás terén, mert olyan nehézkes a gépezete, hogy majdnem lehetetlenné teszi az üdvös törvényhozói működést. Veszedelmes pedig annál fogva, mert ha föl is lehetne tenni, hogy a magyarok az ő 30%-ukkal éppen úgy fognak takarékoskodni, minl, a másik fél az ő 70%-ával, számba kell venni, hogy a politikai életben a gazdasági megfontolásokon kívül más tényezők is vannak. Ott vannak a compromissumok, 297és sokkal könnyebben vásárolni meg compromissumot, ha terhe csak 30%, mintha ennél nagyobb. A birodalom eme fele, az ellenállás lehetősége nélkül, 70% teherrel oly háborúba keverődhetik, a mely, nem szólva arról, hogy szükséges-e e háboru, természeténél fogva egyenes ellentétben van e fél érdekeivel. A compromissum ezen fél érdekeit agyon fogja szavazni, s oly szerződésre, a mely talán más irányban kedvezményeket nyujt, könnyebben fogják magukat rászánni, habár az a birodalom eme felének érdekeit lábbal tiporja is. De mellőzve a compromissumokat, kérdezte, hogy ennyire ellentétes érdekek lehetősége mellett kinek kezében van a háboru esetének, a háboru esete octroyálásának eldöntése, mely háboru ellen talán a birodalom e fele népességének egész benseje föllázad? A korona kezében van, mert ha a két delegatio a legfontosabb kérdésekre nézve nem jut megegyezésre, akkor az absolutistikus csúcs az, a mely a delegatiók fölött a döntő. Az ellenmondásra, a melylyel a birodalmi tanács képviselőházának bal oldala e kijelentést fogadta, Szábel azzal felelt, hogy nemcsak a szavazás az, a mely ily kérdésekben dönt, hogy nemcsak az az elhatározott dolog, a mit a delegatio ma kimond, ma más lehet a határozat, s holnap oly állapotot teremthetni a delegatióban, hogy egyetlenegy szavazat fog dönteni, s kérdezte, tudják-e mit jelent az, ha ily fontos kérdésekben a birodalom érdekei egyetlenegy szavazathoz vannak kötve? Ekkor az absolutistikus csúcs határoz.
Giovanelli beszédével foglalkozva, Szábel a magyar kiegyezés egyik legveszélyesebb következésének mondotta, hogy megrendíti Ausztria államelve alapjait, a mennyiben a többi országokban fölébreszti a vágyat, hogy hasonló álláshoz jussanak. Azzal szemben, a mit Rechbauer a Magyarország és Tirol közti különbségről mondott, Szábel kérdezte, vajjon a jogfolytonosság csak rebellio és revolutio által tartatik-e fönn, s hogy a jogfolytonosság valamely államalakulásnak egyátalában lehetséges elve? Úgy, a mint Rechbauer fölfogja, a jogfolytonosság a forradalomnak dicsőítését, sőt jutalmazását jelenti. Mert egy népet, a mely a legszélsőbb határokon is túlmenő ellenállásig ragadtatta el magát, oly ellenállásig, hogy elszakadt a birodalomtól, a jogfolytonosság nem helyezhet vissza minden jogaiba. Ha mégis tenné, ez a forradalmi jog dicsőítése és jutalmazása volna. Mai napság különben az államalakulás nem függ régi pergamentektől, s akár eljátszattak ezek a pergamentek, akár nem, a fejlődés nem szorítható valamely alkotmány szűk határai közé. Egy másik veszélyes következése a delegationális tervnek, hogy föléleszti a birodalmi tanácsban az illetékességi harczot, a mint ezt az első nap vitája is bizonyítja.
Arra, hogy oly helyzet teremtetett, a melynek engedni kell, Szábel 298azt felelte, hogy a ki teremtette, annak föladata azt úgy alakítani, hogy a népképviseletnek ne kelljen lábbal taposni mindazon érdekeket, a melyek megvédelmezése szent kötelessége. A törvényjavaslatot «alkotmányos tárgyalás» végett terjesztették a ház elé. Vajjon ez az alkotmányos tárgyalás abban áll, hogy meg kell hajolni a létrehozott tények előtt? A birodalmi tanácsnak tehát föladata, hogy módosítsa és javítsa meg a törvényjavaslatot.
Szemükre vetette a javaslat védőinek, hogy míg az 1866 nyarán az osztrák németek nevében kibocsátott ausseei programmjukban a közös ügyek parlamenti tárgyalását követelték, rövid idővel reá beérték ez ügyek alkotmányos tárgyalásával, most pedig elfogadnak oly munkálatot, a melyben a közös ügyek a legszűkebb határok közé vannak szorítva, tárgyalásukról meg beszélni sem lehet, mert az a tárgyalás, a melyet a delegatiók útján akarnak elérni, nem tárgyalás. Sajátságosnak tartotta, hogy a javaslat védőinek egyike sem jutott tovább a kényszerhelyzet stadiumánál. Sőt ama párt döntő tagjait még nem is hallotta beszélni; oly tartózkodás ez, a mely érthető, a mikor valamely ügyet nehéz megvédelmezni; csakhogy pártnál, mely oly czélokat tűzött ki, mint a javaslat támogatói, államférfiui okoknak is döntőknek kell lenni, s nem csupán helyzeteknek.
A delegationális terv nemcsak hogy nem alap arra, hogy a birodalom eme felében az alkotmányosság megerősödését lehessen remélni, ellenkezőleg, az erre a félre nézve az alkotmányosság sírja. Rechbauernek azon állítására, hogy a magyar hatvanhetes munkálat biztosítéka az osztrák alkotmánynak, Szábel megjegyezte, hogy ama munkálatban az alkotmányosságnak még csak árnyéka sincs, s ezért ő a biztosítékot üres szónak tartja. Mendének panaszával szemben, hogy Ausztriában álalkotmányosság van, kérdezte, ki ennek az oka, miért nem nyultak Mende elvtársai a kormány gyeplői után, a melyeket nekik fölajánlottak, s miért nem igyekeztek azon, hogy az alkotmányosság valósággá legyen?
Beszédét azzal fejezte be, hogy a birodalmi tanácsnak nem szabad röviden és könnyedén áttérnie a rögtönözve közéje dobott elvi kérdésekre; vissza kell utasítania bizottságát, a mely tőle az elvi kérdés megoldását most várja, s azt kell mondania: nem fogom delegationális törvényedet előbb tárgyalás alá venni, a míg nem tanácskoztam magáról a kiegyezési műről, s míg alaposan nem ismerem az előföltételeket, a melyeken ezen elvek nyugosznak, s ezért ajánlotta az elhalasztó indítvány elfogadását.
Berger Nepomuk János dr. alsó-ausztriai képviselő a kiegyezés keletkezéséről, a melyről az előtte szólott beszéde elején megemlékezett, azt, 299tartotta, hogy Szábel pártja szintén oka a helyzet végzetes fejlődésének. 1849-től 1861-ig azon uraknak nem volt részök a birodalom alakulásában; de 1861-től 1865-ig elzárták fülüket a kiegyezési mű elől. Ők voltak a kik makacs nyakassággal ragaszkodtak a centralistikus irányhoz, s ők azok, a kik még ma is a jogeljátszás elméletét hirdetik, oly elméletet, a mely ellenkezik minden jogfogalommal. Szábel azt mondotta, hogy a jogfolytonosság elismerése a forradalom elismerése. «Ő felsége elismerte – folytatta Berger – a magyar alkotmány jogfolytonosságát, még pedig bizonyosan nem azzal a szándékkal, hogy megjutalmazza a forradalmat, hanem hogy azt bezárja. Ha önök nyitva tartották volna fülüket, a mikor önökkel szemben annak a szükségét hirdették, hogy vegyék kezükbe a magyar kiegyezést; ha önök nem lettek volna aczéllal és érczczel övedzve és pánczélozva: a magyar kiegyezés kérdése nem öltötte volna azt az acut alakot, a melyet azóta, külügyi viszonyoktól is támogatva, fölvett. Nem bennünket terhel a felelősség e helyzetért, hanem nagy és súlyos részben önöket, a kik az álalkotmányosság rendszerének hódoltak, a kiknek nem volt rá bátorságuk, hogy az álalkotmányossággal szakítsanak, a kik azt hitték, hogy oly népet, minő a magyar, álalkotmányossággal e terembe csalogathatnak. És most bátor indítványnyal állanak elő – az elnapolás indítványával. Tehát ez a centralistikus bátorság: a kérdést elnapolni, elodázni, nem pedig a kiegyezés nyilt elutasítását indítványozni? Van-e önöknek reá bátorságuk, hogy elvállalják a felelősséget a kiegyezés visszautasításáért? Meg tudják-e mondani, hogy mi lesz ezután? Azt mondják önök, «államférfiui okokat hozzunk föl a javaslat elfogadása mellett, a helyzet oka nem kényszerítő ok». Ez a mondat csillogónak tetszik, de a milyen csillogó, éppen olyan lapos. Valamely helyzet igenis államférfiui ok. Vagy azt hiszik önök, hogy vitatkozásokkal és módosítgatásokkal elmellőzhetik a fejök fölött fenyegetően meggyűlt helyzetet? Ám módosítsák a kiegyezési javaslatot, a helyzet mégis ugyanaz marad, a szorongató, a kényszerítő, a mint önök segítették teremteni. És valóban, a ki olyanokat ért meg, mint Magyarország, attól nem vehetem rossz néven, hogy mindennel szemben non possumus-sal áll elő, s engedményeit a neki lehetőnek látszó legszűkebb mértékre szorítja. Csupán módosítgatásokkal, csupán elnapolással, a nélkül, hogy megvolna önökben az egyenes visszautasítás bátorsága, önök a helyzeten nem fognak változtatni.»
A mit az elnapolás okául adnak, tisztán sophistika, minden igaz alap híjával. A delegationális törvény, tartalmánál fogva, teljesen független a többi kiegyezési munkálattól, az államadósságoktól és a közös költségek viselésének arányától. A mit a birodalmi tanács a kiegyezés anyagi részére 300nézve határozni fog, az a delegationális törvényt semmiben sem fogja érinteni. A fönforgó kérdéssel nem úgy vagyunk, mint a közmondás különben tartja, s a mi az elnapoló indítvány titkos gondolata, hogy «idő nyerve, minden nyerve», hanem megfordítva «idő vesztve, minden vesztve». Ő sem rajong, ő sem lelkesedik a delegationális törvényért. De államférfiui munkálatoknak ez nem is a föladatuk. Ha valami okosat, az államra nézve hasznosat, üdvöset kell alkotni, a lelkesedés minden kérdésnél, még ha ezen kérdések valamelyike alkalmatos volna is lelkesedés keltésére, egyelőre háttérbe szorulhat. A minek előtérben kell állania, az az okos meggyőződés, hogy a mi alkotandó, czélszerű vagy éppen szükséges-e.
«A kinek már előzetesen az a meggyőződése, hogy a delegationális mű illusorius, hogy nincs tartóssága, hogy csupán kisérlet, annak legyen meg a bátorsága, hogy ezt egyenesen ki is mondja, s hogy az egész kiegyezés ellen, beleértve a delegationális törvényt is, szavazzon. De a delegatio helyébe mit állítanak elénk a kiegyezés ellenzői? Majd kisebb, majd nagyobb félénkséggel, soha azonban azzal a bátorsággal, a melyet a másik párt tőlünk követel, fölhangzott a házban és egyebütt is a personal-unio szava. Mégis szeretném egyszer hallani, vajjon az urak teljesen tisztába jöttek-e magukkal a personal-unio szóval az ő nagykövetkezésű egész tartalmához képest. Vannak, a kik mindjárt úgy beszélnek a personal-unióról, mint a mely mellett a közös ügyek küldöttségek utján tárgyaltatnának. Nekem a personal-unióról eddig egészen más volt a fölfogásom. Küldöttségek útján való tárgyalás personal-unio mellett – többé már nem personal-unio. Ha önök azt hiszik, hogy az esetről-esetre való küldöttségben, miként Deák eredetileg akarta, jobb közegük lesz, mint a delegatiókban, csalódnak, s a küldöttségekkel a delegatiók összes zavarait állandókká tennék. A küldöttségeknél minden egyes esetben, a mikor a küldöttségnek meg kell választatnia és tárgyalnia kell, visszatérne a delegatiók minden nehézsége, az utóbbiak előnyei nélkül. És én nem tartózkodom annak a kijelentésétől, hogy a delegationális tervben éppen olyan positiv előnyöket látok, a melyeket centralistikus részről leginkább kellene elfogadni. A personal-unio ellenben semmi más, minta hajótört centralisatiónak duzzogó zuga; ebből a zugból kétségbeeséssel, cyankalival egészséges politikát nem űzhetni. A delegatiókban életrevaló, fejlődésre képes gondolat rejlik. A delegatiók és különösen illetékességök az anyagi részben a birodalmi egység gondolatát óvják meg. A delegatiókkal az egész alkotmány-épületnek csúcsán a császár elképzelhető. Léptessék ma életbe a personal-uniót, s Magyarország királyával többé nem áll szemben Ausztria császára; talán egy ausztriai főherczeg, talán egy cseh király, talán egy tiroli gróf, de 301nem Ausztria császára. A birodalom nyugati felének tömör összessége a maga tömörségében csak mint a tömör keleti féltől követelt ellensúly képzelhető el. Léptessék életbe a personal-uniót minden közös ügy nélkül – és a personal-uniónak ez az értelme – s a nyugati fél parányaira bomlik szét, s akkor nyugaton a centrifugális elemek kerekednek fölül, és így a personal-unióban a birodalom fölbomlásának kezdetét látom. A delegatiókban ellenben legalább a birodalmi gondolatot látom megóva, a császárt, a felelős miniszteriumot, valóságos közös ügyeket, a külügyet, a hadügyet, s a költségvetésnek a kiadásokra vonatkozó részében a birodalmi pénzügyet. Ezek fejlődésre képes magvak, oly magvak, melyek a birodalmi közösségnek nagyobb átalánosítására vezethetnek.»
«A delegatiók tárgyalásának formájáról sincs oly pessimistikus fölfogásom, mint a minőt különösen Szábel kifejtett. Eddig mindig csak egyik oldalukról tekintették a delegatiókat, hogy milyen az érintkezés közöttük, a mely részben irásbeli, a mi mellett Plener a német birodalmi rendeknek ama bizonyos relatióira és correlatióira mutatott reá, részint pedig parodistikus módon gunyolódva szóltak az egyesült delegatiók hallgatókamara-rendszeréről, mint szavazó gépről. De a dolognak egy másik oldala is van. Olvassák el a magyar országgyűlés XII. t.-czikkét, a mi delegationális törvényünknek azzal egészen megegyező tervezetével, s még egészen más valamit is találnak. Találják az elkülönített delegatiókat mint teljes parlamentáris apperatust, az élő szót, a mely a mi delegatiónkban nyilvánosan mondatik el, s találják ezeket a parlamentarismus minden attributumával éppen úgy a tulsó fél delegatiójában. Azt hiszik önök, hogy ez az élő munkásság hatás nélkül marad; azt hiszik, hogy az egyik delegatióban kiejtett szó nem fog viszonzásra találni, s hogy nem támad majd az a meggyőződés, hogy jobb lesz négy fal, mint elkülönített nyolcz fal között beszélni? Az a meggyőződésem, hogy a parlamentarismus, a mint az elkülönített két delegatióban ki fog fejlődni, hatalmas lökés lesz arra, hogy kifejleszsze az elkülönített két testület egyesülését egy testté, természetesen nem a bizalmatlanságnak, nem a jogeljátszásnak bénító útján, ezen illusorius úton, a melyen talán gondolják, hogy kezökben a centralisatióval, nem tudom valahol elrejtett hadseregekkel, nem tudom valahol elrejtett kincsekkel Magyarország ellen indulhatnak, hogy a magyar merev képviselőket e terembe kényszerítsék.»
Sokan a delegationális rendszer bonyolódottsága ellen fordultak. Igaz, a tartománygyülések, a birodalmi tanács és a delegatio rendszere nem egyszerű. De már a természet körében törvény, hogy mentől kifejlődöttebb valamely szervezet, mentől nagyobbak a föladatai, annál bonyolultabb 302ez a szervezet, s annál több benne az árnyéklat. Poroszország tartománygyűléseivel, porosz országgyűlésével, az észak-német szövetség birodalmi gyűlésével, a mikhez még a vámparlament fog járulni, még bonyolódottabb rendszert mutat. Meggyőződése, hogy az alkotmány épületének elkészülte után Ausztriában az illetékességek sokkal jobban körül lesznek határolva, mint vannak Poroszországban, s nem fogják azokat a viszályokat előidézni, a melyektől Szábel fél.
A magyar kiegyezés elfogadása a birodalmi tanácsban képviselt országok szabadságának is érdeke. Berger a dualismusban a szabadság biztosítékát, s éppen a centralismusban a szabadság legnagyobb ellenségét látta. A centralisatio bebizonyította, hogy Ausztriában csak absolutistikus, vagy álalkotmányos lehet. A dualismus mellett lehetetlen lesz két alkotmányt megsemmisíteni. A birodalom egyik fele biztosítja a másiknak alkotmányosságát.
Ljubiša dalmát képviselő szerb nyelven a következő nyilatkozatot tette: «Minthogy Dalmatiának a magyar korona országaihoz való visszacsatolása ügyében az államjogi kérdés még nincs megoldva, kijelentem, hogy tartózkodom úgy a delegationális törvény tárgyalásától, és az a fölötti szavazástól, valamint a delegatio tagjaira megejtendő választástól. Végül, lelkismeretem nem engedi meg, hogy Ausztria egységének és parlamenti életének ezen végrendeletére szavazzak.»
Skene egészen valótlannak mondotta, hogy az előbbi kormányzat és hogy Schmerling okai a helyzetnek. A viszonyok olyanok voltak, hogy ha még csak kevés időt is lehetett volna nyerni, a magyar országgyűlés mindenesetre összegyűlt volna és lehetséges, hogy elküldte volna követeit az akkori birodalmi tanácsba. De éppen azért, mert a dolog közel jutott kifejlődéséhez, s mert erre nézve megtétetett minden előleges intézkedés, pattant el a cselszövény és következett be a válság, a mely megfosztotta Ausztriát alkotmányától. Tehát nem az előbbeni miniszterium az oka, hogy a magyarok nincsenek itt, hanem az erőszak, a melylyel az alkotmányt fölfüggesztették. Meg volt róla győződve, hogy a kisérlet, a melyet most tenni készülnek, hajótörést fog szenvedni. Beust föl akarja áldozni Ausztria jogait és érdekeit a magyaroknak. A delegationális terv csak egy javításra képes, arra a módosításra, hogy a testület sötétben tartsa üléseit; mert gyülekezet, a mely némán ül össze és némán szavaz, tisztán csak szavazógép; egy lóerővel hasonlót lehetne mozgásba hozni, s ez a két országnak sokkal kevesebbe kerülne.
303Kaiserfeld stiriai képviselő előadta a kiegyezés történetét, s ezután reátért annak a bizonyítására, hogy a napirenden levő törvényjavaslatot el kell, de el is lehet fogadni. El kell fogadni, mert a dualismus nem tegnapi keletű, hanem létezik, mióta Magyarország a dynastia által a többi országokkal kapcsolatban van, s beállhat oly eset is, a mikor még ez a kapcsolat is teljesen törvényes módon megszünik. A dualismust elismerték az októberi diploma és a februári patens is. Abból, hogy az absolutismus megszűnt és Ausztriában is alkotmányosság uralkodik, nem következik, hogy Magyarország lemondjon jogairól és alkotmányáról, hogy Ausztriában is alkotmányosak lehessünk, s hogy a birodalmat kényelmesen lehessen kormányozni. Éppen azért azonban, mert a jog itt is, ott is így szemben áll egymással, el kell fogadni a delegatio elvét. Mert ez elvben van legalább valami egy realkapcsolatból, s ma már azt mondani, hogy e valamiből semmi se lesz, mégis korai. El kell fogadni a törvényjavaslatot azért is, mert módosításával czélt nem érhetni. Nincs párt Magyarországon, a mely belebocsátkoznék a szóban levő ügyeknek közös parlamenti tárgyalásába.
Skene és Szábel pártja négy éven át többségben volt, s minő eredményt mutathat föl, vagy most mit állíthat a javasolt kiegyezés helyébe? Ha a javaslatot módosítják vagy elvetik, azt a keveset is elveszítik, a mi benne nyújtatik. «Azon urak nem mondják ugyan meg, hogy mit állítanak a javaslat helyébe, de föl kell tennem, hogy a personal-unióba, vagy pedig az erőszakba helyezik reményöket. Azzal, uraim, nem lehetne mint okos emberrel beszélni, a ki e pillanatban azt hinné, hogy ő felsége, a ki Szt. István koronájával megkoronáztatott, a mivel mindent megadott és mindent megerősített, a mi ezen ünnepélyes cselekmény előföltétele volt, megint azon helyzetbe juthatna, hogy visszavegye, a mit az országnak adott, még pedig saját nyilatkozata szerint mint az ország jogát adta. Fontolják meg jól, uraim, mi az a personal-unio. Azt hiszik, hogy azon kérdésben, personal-unio legyen-e vagy ne legyen, nincs-e még más valaki is érdekelve, mint mi? Azt hiszik önök, hogy képzelhetni osztrák császárt, a ki beleegyeznék abba, hogy Ausztria képviselete a külföldön kettős legyen? Azt hiszik önök, hogy képzelhető osztrák császár, a ki hadseregének ketté osztását megengedné? Nem hiszik-e önök, hogy ha életbe léptetik a personal-uniót, nem telik bele öt esztendő, s Magyarország koronája nem azon a főn lesz, a mely a többi országok koronáját viseli? És azt hiszik önök, hogy lesz olyan osztrák császár, a ki, a pragmatica sanctio ellenére, dynastiája minden érdeke ellenére, ilyen eszmébe, hacsak kényszerítve nem, belenyugodnék? S ha mindez nem képzelhető el, okos-e, fölidézni oly veszélyt, mely ennyi meggondolni valóra ad okot? Okos-e, fölidézni mindazon elemeket, a 304melyek talán csak arra várnak, hogy föléledjen a viszály közöttünk és Magyarország között, hogy itt is, ott is a birodalmat az örvénybe taszítsák? Okos-e a császárt kihívni, hogy a maga védelmére más emberek és más eszközök után nyuljon, emberek és eszközök után, a kiktől félni és tartani talán senkinek sincs annyi oka, mint éppen e ház többségének? Azt hiszik önök, hogy okos ilyen utakra térni, s ezzel nem az ürügyet, a jogot megadni a reactióra? És ha szemök előtt tartják, hogy a reactio lehetetlenség, s hogy minden reactiónak a birodalom fölbomlásához és bukásához kell vezetnie, hazafias-e oly eszmét követni, a melynek ezen bukáshoz kell vezetnie?»
«Ámde önök azt mondják, hogy megalázó a helyzet, ha olyan az alternativa, hogy el kell fogadni, a mi és a hogyan nyujtatik, s hogy ez méltatlan helyzet, s önök azt hiszik, hogy nagy bátorsággal segítenek magukon, midőn azt mondják: Most csak azért sem fogadom el, justament nem fogadom el. Vizsgáljuk meg tehát a kérdést, megalázó-e az elfogadás? Ha valaki hibáján kívül oly helyzetbe jut, a melyben csak két rossz közül választhat, egy kisebb és egy nagyobb közül, s a kisebbet választja, föltéve, hogy ez nem ütközik bele a becsületbe és a törvénybe: azt fogják-e önök róla mondani, hogy nem szabadon cselekedett, a nagyobb rossznak kellett volna magát alávetnie, s ha ezt tette volna, nem egyenesen azt mondanák-e róla, hogy ostoba? Hasonló helyzetben vagyunk mi is.» A si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinæ nem államférfiui jelszó.
De a javaslatot el is lehet fogadni. Ha a kiegyezés létrejön, a birodalomnak ezen fele is hozzáláthat megint szervezéséhez. Míg előbb minden erejét arra kellett pazarolnia, hogy megtörjön oly ellenállást, a mely mindenütt jelentkezett, de a melyet sehol nem lehetett megfogni, ma összes erejét ama bajok orvoslására fordíthatja, a melyekkel Ausztriának egy húsz évig tartott anarchiát kellett megfizetnie. Ha van veszély a dualismusban, van legalább némi remény a több mint háromszáz éves kapcsolatban, a melyben Magyarországgal állunk, az ezen kapcsolat következtében támadt kölcsönös viszonyokban személyek és családok közt, az elválaszthatatlan anyagi és politikai érdekekben, oly érdekekben, a melyeket ápolni és fejleszteni nem lesz tilos, s a melyek ápolására és fejlesztésére éppen a kiegyezés adja meg az alkalmat. Az államjogi kibékülés Magyarországgal Ausztria nemzetközi viszonyainak is javukra fog válni. Az alkotmányos Ausztria számot tarthat Európa művelt népeinek rokonszenvére, s ebben a monarchia a maga integritásának erősebb védbástyáját fogja találni, mint valaha találta költséges hadseregeiben.
Az eszményi közösség gondolata, mely a napirenden levő javaslatot és a magyar hatvanhetes munkálatot átlengi, mindkét fél körül erősebb 305köteléket fog fűzni, mint a minőt egy erőszakolt és soha fönn nem tartható egységes összeolvadás valaha létrehozhatott volna, mert a béke szellemét fogja mindkét félre árasztani, minthogy mindkettőnek ugyanaz az érdeke: minden viszály elmellőzése, nehogy az absolutismus vagy a fölbomlás és velök a nemzeti és a politikai halál legyen a tusának a vége.
Szábel lovag kijelenti, hogy beszédében sem a personal-unióról, sem az erőszak alkalmazásáról nem volt szó; érvelése a törvényjavaslat módosítása körül forgott, s ezért tiltakozik a vitatkozásnak azon modora ellen, a melylyel Kaiserfeld élt.
Reclabauer azt tartotta, hogy neki csak dicséretére válhatik, a mit Szábel róla mondott, hogy ő híve a szennytelen jogfolytonosságnak. Ha a jog alapja minden államnak, akkor az állam léte a fönálló élő jognak elismerésétől van föltételezve, s csak sajnálni való, hogy azon urak, a kik közé Szábel is tartozik, beszennyezték magukat azzal, hogy nem ismerték el a jogot. A történeti élőben és a rég elhaltban van a nagy különbség a magyar jog és a tiroli közt. Magyarország egész erejével helytállott jogaiért, s megvédelmezte azokat minden befolyás ellen, Tirolban azonban századok óta föladták a jogokat, nem tartották fönn azokat, a nép nem érdeklődött irántuk, mert nem a népnek, hanem egyes privilegiált osztályoknak voltak tulajdonai, s azért a történelem napirendre tért fölöttük. «Ha nem ismerik el a jogfolytonosságot irányadónak, akkor önök dicsőítik a fölülről jövő forradalmat, akkor minden fejedelemnek tisztán az állam java okából megvan a joga, hogy fölforgasson minden szerzett és létező alkotmányjogot, s nekem úgy tetszik, hogy valamely nép, a mely meggyőződése teljes erejével lép sorompóba jogáért, s ha, ezt tőle el akarják venni, végre erőszakhoz nyúl, a jog és a történelem itélőszéke előtt inkább van igazolva, mint az a fejedelem, a ki önkényesen túlteszi magát a fönálló jogokon, s ezeket megsemmisíti.»
Lapenna dr. dalmát képviselő Ljubiša ellenében azt állította, hogy a dalmát országgyűlés többsége ezentúl is a birodalmi tanácsban akarja magát képviseltetni, s hogy nem akarja, hogy Dalmátia Horvátországhoz csatoltassék. «Dalmátia négy kerületből áll: Zárából, Spalatóból, Raguzából és Cattaróból. Az utóbbi két kerületre Horvátország joga sehogy se terjeszthető ki, mivel e területek soha sem tartoztak Horvátországhoz. A velenczei Albania sohasem tartozott Magyarországhoz, Raguza kerületének területe pedig köztársaságot képezett, a mely 1808-ban megszünt önálló állam lenni. Horvátország képzelt joga tehát csak Zára és Spalato területére vonatkozhatnék. 306Ezen területek több századdal ezelőtt, a horvát partvidékkel és a határőrség egy részével, hódítás útján a horvát királyok birtokába jutottak. De még mielőtt Magyarország véget vetett a horvát királyságnak, mint önálló államnak, sikerült a dalmátoknak a velenczeiek segítségével a horvátokat ezen területekről elűzni, s csak a partvidék és a határőrségnek előbb említett része maradt Horvátország birtokában. Csak ezen birtokban találhatja magyarázatát és jogosultságát a Három-egy-királyság czíme, a mennyiben Dalmátiára vonatkozik. Ezen területek később véres harczok színhelyei voltak a birtokukért küzdő magyarok és velenczeiek között, s a XV. században Velenczéhez kerültek, s vele négyszáz évig voltak kapcsolatban, míg 1797-ben Ausztriához jutottak. Ez a történeti vázlat bizonyítja, hogy Horvátországnak éppen semmi joga nincs Zára és Spalato területéhez, hogy semmi joga sincs Ragusa és Cattaro területéhez, mint a melyek soha nem tartoztak Horvátországhoz, s hogy épp oly kevéssé van történeti joga Magyarországnak ezen területekhez, mert a XV. században szerződésileg lemondott róluk.» Lapenna örömmel üdvözölte a delegationális javaslatot.
A november 14-dikén tartott ülésben elsőnek Hanisch dr. csehországi képviselő szólott. A jogeljátszás elmélete hívének mondotta magát. Miután a debreczeni határozatokat a törvényhatóságok gyűlései kihirdették és elfogadták, önérzetes államnak úgy kellett volna Magyarországgal szemben eljárnia, mint a hogy ily esetekben az észak-amerikai szabadállamok teszik forradalmi országgal úgy bánnak el, mint territoriummal, míg csak alá nem veti magát, azaz, míg az állami lét föltételeit nem fogadja el és nem biztosítja. A kik ez elméletet nem fogadták el, hanem az alkotmány érvényessége elvét vallják, mint a törvényjavaslat pártolói, nagyra növesztették a foederalismus hydráját. A mi készülőben van, ez: odaát dualismus, itt fœderalismus, s a birodalomban absolutismus. A nemzetiségi töredékek e házban azért szavaznak a delegatiókra, mert velök egészen biztosan agyonüttetik a birodalmi tanács, különösen, ha a csoport-választások fogadtatnak el. «Azt mondják erre, hogy ez bizalmatlanság a lajtántúli urak ellen, mint a kik csak az ide való képviselettel akarnak tárgyalni, nem pedig a képviseletekkel. Arról azonban mi nem tehetünk, hogy ezt barbar nyelven nyujtják nekünk. Bocsánatot kérek, én nem tudok magyarul, és csak fordításokat kapunk; hogyan kössünk biztos alkut nemzettel, a mely nem érintkezik oly nyelven, a melyet tudunk, vagy a melyet a kultura törvényeinél fogva tudnunk kellene?» Köztudomású tény, hogy Magyarország soha sem volt tekintettel az ide való országokra, s hogy érdekökben a magyar országgyűlésen soha egyetlen egy hang nem emelkedett. Ismeretes dolog, hogy Magyarország 307a bankrott által csak nyerne. Itt a letéti-, az árvapénztárak, az intézetek és bankházak tömvék osztrák papirokkal; odaát ez nincs így. Azoknak az uraknak tehát nem érdekük, hogy a birodalom hitele föntartassék. A delegatiók és a deputatiók az absolutismus reetablirozása, még pedig nem a fügefalevelű, hanem a meztelen absolutismusé, homöopathikus adagokban ugyan, évről-évre. Sokkal szívesebben bizná a közös ügyekben a döntést esetről-esetre a két parlamentre.
«Fontos jogi ok a javaslat ellen a következő: Meg kell engedni, hogy a magyar törvényhozás, ha connivens miniszterium áll az élén, az egész megállapodást egyoldalulag megszünteti, mert ez nem megállapodás, ellene nekünk még csak vetónk sincs. Igaz, hogy másfelől mi is ugyanezt tehetjük, csakhogy nálunk ezen eszköz használatánál mindig híjával leszünk a connivens miniszteriumnak. Vajjon ez nem tiszta personal-unio-e, az előttünk levő javaslat ellenére? Még csak annyi hiányzik, hogy ezenfelül valamely államszerződéssel köttessünk le; de államszerződésre nem lépnek, mert nem akarják magukat lekötni. A javaslat ellen ez a jogi aggálya s ennek gyökeréből kiforgatását mindenesetre óhajtania kell. Az úgynevezett megállapodás ugyanis itt is törvény, ott is törvény, de úgy, hogy ideát az ide való, odaát az odavaló szabályok szerint változtatható meg, a nélkül, hogy az egyik a másikkal törődnék. Tehát nem szerződés, nem mindkét felet kölcsönösen kötelező államszerződés, s azt hiszik-e, hogy ez nem personal-unio? A belső törvényhozásban Magyarország Ausztriára nézve külföld, a két fél vám- és kereskedelmi szövetséget köt egymással, s azt mondják, hogy ez nem personal-unio? Csak a personal-uniónak kisebb vagy nagyobb mértékéről lehet szó, s noha ilyen unio fönáll, a közösügyek tárgyalásának közös módjáról.»
Arra a megjegyzésre; hogy a németek, ha nem állanak reá az előterjesztett javaslatra, állásukat veszélyeztetik, azt felelte, hogy a németek állása Königgrätz után kedvezőbb, mint volt Königgrätz előtt. Ma számolni kell velök. Az elhalasztó indítványt pártolta.
Greuter tiroli képviselő Rechbauer beszédében oly elveket látott, a melyeket ő fœderalistikus álláspontjánál fogva szivből üdvözöl. Csakhogy Rechbauer Tirolra nézve nem vonta le a következtetést. Greuter történeti adatokkal bizonyítgatta, hogy Tirol nem mondott le jogairól. «Azt vetik szemünkre, hogy nem szegültünk ellen jogaink elvételének. De mikor tehettük volna ezt? Egyszer lett volna reá alkalom, 1848-ban. Tirolban szintén teremthettünk volna Világost, rajtunk állott, hogy kiszolgáltassuk Radetzky egész seregét az éhhalálnak, mert a közlekedés még csak Tirolon 308keresztül volt lehetséges. De mi akkor nem kiáltottunk alkotmányunk helyreállítása után, hanem a horvátokkal megmenteni segítettünk a birodalom lételét, s most köszönetül és jutalmul azt mondják nekünk: A ti alkotmányotok és a ti jogaitok a jogeljátszás sirjában porladoznak.»
Herbst dr., csehországi képviselő, Skenevel szemben fejtegette, hogy mielőtt a birodalmi tanács tudná, mennyivel kell járulnia a közös ügyek költségeihez, tudnia kell, mik a közös ügyek. Mert a míg ezt nem tudja, lehetetlen megitélnie, hogy a közös ügyekhez való hozzájárulás aránya helyes-e. Arról a kérdésről azonban, mely ügyek legyenek közösek, a birodalmi tanács még sohasem nyilatkozott, s éppen a delegationális törvényjavaslat adja meg neki az első alkalmat, hogy ezen alapvető előzetes kérdéshez hozzászóljon. A legegyszerűbb logika szerint e kérdésnek kell mindenekelőtt eldöntetnie, s ennélfogva a többi javaslat előtt a delegationális törvényt kell tárgyalni. Skene helytelenül hivatkozott a magyar törvény 18. §-ára, mert ez világosan azt mondja, hogy a két félnek előbb arra nézve kell megállapodnia, hogy mik a közös ügyek, s csak ezután kell a hozzájárulás arányára nézve alkura lépni. A birodalmi tanács alkotmánybizottságának nemcsak szemrehányást nem lehet tenni, hogy a kormány törvényjavaslatát a közös ügyek felsorolásával kiegészítette, hanem ez érdeme, mert vele nagy mértékben előmozdította a kiegyezés művét.
Az elnapoló indítvány nem is volt egészen komoly. A ki az elnapolás mellett szól, de csak az egésznek az elvetésére hoz fel okokat, annak talán csak az a czélja, hogy időt nyerjen, s e közben az a nézet jusson érvényre, hogy a kiegyezési tárgyalások anyagi része annyira kedvezőtlen, hogy ennélfogva később a birodalmi tanács talán az egész delegationális terv elvetésére fogja magát rászánni. De hisz a kiegyezési tárgyalások anyagi része már nem ismeretlen; a jelentés róla régóta a birodalmi tanács előtt van. Mindenki tudja, minők az erre vonatkozó tárgyalások eredményei, s ez eredményeket elfogadhatni, vagy visszautasíthatni, vagy módosíthatni. Egészen más az a kérdés: mik a közös ügyek és miképpen tárgyaltassanak.
Az elnapolás mellett mondott beszédeket tehát úgy fogta föl, hogy tulajdonképpen a delegationális törvény elvetésére irányultak, s ezért ki akarta fejteni az okokat, a melyeknél fogva e törvény elfogadandó. Nem értett ugyan egyet Bergerrel, mert ha a delegatióknak kevésbbé bonyolult volna a szervezetük, senki sem hihetné róluk, hogy hivatásuk teljesítésére kevésbbé alkalmatosak. A tervet nem ezen a módon kell megvédelmezni, hanem mint oly intézményt, a mely az adott helyzetnek megfelel. A hasonlat Poroszországgal nem szerencsés, mert az ott levő bonyolult gépezetnek 309nem lehet tartósságot jósolni, s midőn valaki a delegatio mellett szól, nem szabad oly valamire hivatkozni, a mi átalános fölfogás szerint csak rövid életű. De ezenfelül a porosz országgyűlésen Poroszország a döntő, az észak-német parlamentben Poroszország a döntő, és a vámparlamentben szintén Poroszország a döntő. A poroszok tehát e gépezetet könnyen elviselhetik; hogy azonban a többiekre nézve hasonló kellemetességeket nyujt-e, természetesen más kérdés. Nálunk ilyen viszony nem forog fönn, s ne is forogjon fönn, mert ha azon reményből indulnánk ki, hogy ugyanaz lesz a szerepünk a delegatióban, mint a milyen Poroszországé az északnémet parlamentben, akkor nem bona fide mennénk bele a dologba.
De azt sem kell hinni, hogy a delegatiók parlamenti testületté fogják magukat kinőni. Az intézmény atyja, Deák, erre nézve a hatvanhetes bizottságban a következőleg nyilatkozott: «Mi azt javasoltuk, hogy a külügy és az összes hadsereg évenkinti költségei egy közös külügy- és hadügyminiszter által a két fél külön miniszteriumainak befolyásával kidolgoztatván, a tervezett költségvetés fölött a delegatiók határozzanak.» Tehát úgy gondolta, hogy a kül- és hadügyi miniszteriumok költségvetése fölött a delegatiók határozzanak; nyilvánvalólag úgy vélekedett, hogy ez nem nagyon sok, legkevésbbé sok pedig parlamentre nézve. S ezután így folytatta Deák: «És kikből állnának ezen delegatiók? Magyarország országgyűlése a maga kebeléből ugyanannyi tagot választ, mint a másik résznek országgyűlése; választ egy esztendőre, s e delegatio fogja Magyarország országgyűlését képviselni. A két delegatio nem tart közös tanácskozásokat; mindenik szabadon választott elnök elnöklete alatt külön ül össze; megvizsgálja az elébe tett tárgyat; közli a saját többsége által elhatározott nézetét a másik féllel; átveszi ennek véleményét; két vagy három üzenetet vált, s ha a két delegatio valamely pont fölött megegyezni nem tudna, közösen összeülnek, s egyszerű szavazással döntik el a kérdést. Sem törvényt nem hoz, sem az ország egyéb érdekei fölött intézkedési joggal nem bir. Mi veszély van ebben az ország önállóságára és érdekeire nézve? Az izgatott magyar kedélyek megnyugtatására mondott ezen védelem arról tanuskodik, hogy a delegatio nem parlament, hogy egyátalában nem nagyon sok, s nincs meg jelentőségének azon mértéke, hogy létrehozatala miatt különösen kellene aggódni. Ha tehát csak a legkorlátoltabb mértékben látta a nyereséget, melyet a delegatiókban a parlamenti elv tekintetében némelyek találtak, másfelől még kevésbbé osztozhatott azon pessimistikus tulzásokban, a melyeket hallani lehetett. A ki azt mondotta, hogy a jognak a delegatióra való ruházása következtében az absolutistikus csúcs fog dönteni, nyilvánvalólag összetévesztette a delegatio határozatait a döntéssel, 310mely a hozzájárulás arányára nézve javasoltatik, ez arány kérdése azonban soha a delegatio elé nem kerül. S ha ugyanaz továbbá azt mondotta «Igen, de akkor lehetséges, hogy egyetlenegy szavazat fog dönteni», erre az a felelet, hogy éppen ebben van a parlamenti elv elismerése, mert ha ez elvet akarjuk, el kell fogadnunk azt is, hogy utoljára egy szavazat döntsön.
A mit a helyzetről mondottak, arra azt jegyezte meg, hogy a politikusnak mindig számolnia kell az adott viszonyokkal, s mindig tekintettel kell lennie a helyzetre, a melyben van, s ha ezt nem teszi, akkor lehet elméleti tudós, a ki az államtudományok rendszerét irja meg, de komoly politikusnak nem mondható. Ő a helyzetet adottnak és befejezettnek látta a magyar alkotmány visszaállításának pillanata óta. Most az a kérdés, mi történnék, ha ezen helyzetben a birodalmi tanács vonakodnék a kiegyezés tárgyalásától? Meggyőződése szerint ennek a legkedvezőtlenebb következései volnának. De elfogadta a legkedvezőbb feltevést, hogy t. i. az alkudozások Magyarországgal megújulnának, mert másra még Skene álláspontjából sem lehet gondolni; azt csak nem lehet elképzelni, hogy Skene a teljesen változatlan februári alkotmányra akar visszanyulni, hogy Magyarországot meg akarja hódítani, s ott a februári patenst akarja érvényre juttatni; még Hanisch is, a ki pedig fölfogásában igen messze ment, tartózkodott ennek kimondásától. Tehát újra rá kellene lépni az alkudozások utjára. A szónok tagja volt a hozzájárulás aránya és az államadósságok tárgyában kiküldött deputatiónak, s egyátalában a magyar kérdést régtőlfogva figyelemmel kiséri, s egyéni nézete határozottan az, hogy újabb alkudozásoktól semmit sem várhatni. De ő tévedhet, s talán mégis el lehetne valamit érni, és Skenenek ebből a feltevésből kell kiindulnia, midőn a delegationális terv ellen készül szavazni. Mire vonatkozik tehát az, a mit talán el lehetne érni? A közös ügyek terjedelmére és kezelésök módjára bizonyára nem. A delegationális terv minden pontjára nézve azon bizalmatlanságból és azon félelemből keletkezett, hogy az ide való országok a közös ügyek körét tágítani fogják, s hogy Magyarországnak és érdekeinek kárára a magyar ügyekbe be fognak avatkozni. Hogy e részben a magyarok bizalmatlansága igazolatlan, ezt az utolsó századok történetének fonalán egész biztossággal éppen nem lehetne állítani. Ezen meggyökerezett bizalmatlanság természetes következése az idegenkedés a közös ügyek körének kitágításától, s e részben egyetlenegy ember sincs Magyarországon, a ki ráállana s közös ügyek körének tágítására. Ugyanezen és közelfekvő néhány más okból most Magyarországon nem állanak reá központi parlamentre hogy valaha eljön-e ennek az ideje, e részben sem táplál vérmes reményeket; de hogy ez most nem fog megtörténni, az bizonyos. A delegationális 311törvényben rendezett ezen két pontra nézve tehát változtatást a további tárgyalásoktól semmi esetre sem várhatni, s éppen ezért ezen törvényjavaslat elvetése lehetetlenség még arra nézve is, a ki azt reméli, hogy további tárgyalások utján a kiegyezés anyagi részében jobb eredményeket érhetni el, mert ez az utóbbi minden körülmények között csak akkor lehetséges, ha megelőzte annak elismerése, hogy ezen és nem több ügyek közösek, s ezek nem parlamentben, hanem a delegatiókban tárgyaltatnak.
De teljesen hibás az a számítás is, hogy a kiegyezés anyagi részében jobb feltételeket lehetne elérni. Az államadósságok kérdésében Magyarországnak jogi álláspontját elismerte egy, a birodalmi tanácstól egészen független tény, s a jogi állásponttal, a melyet Magyarország elfoglal, megegyezik Magyarország érdeke is. De még ha lehető volna is, a miben ő nem hisz, ezen az úton néhány százezer forintot nyerni, mi lenne ennek az ára a pénzügyi és az alkotmánybeli viszonyokra nézve? S éppen ez a körülmény teszi a birodalmi tanács kötelességévé, hogy belebocsátkozzék a delegationális terv és a magyar kiegyezés tárgyalásába.
A legőszintébb hazafiui meggyőződésből szavazta meg a delegationális tervet; de midőn ezt tette, azok jogaira is gondolt, a kiket képvisel, s ezért csatlakozott Rechbauer indítványához.
Ljubiša Lapennaval szemben kijelentette, hogy ő ezuttal sem Horvátországról, sem a Magyarországgal való egyesülésről nem szólott. Ő és vele az ország nagy többsége kényszerítve vannak a magyar korona országaival való egyesülésen iparkodni, hogy elkerüljék az olaszosítást.
Beust báró birodalmi kanczellár, miniszterelnök, nem tartotta a delegationális intézményt az alkotmányos tökéletesség eszményének; megalkotójának nem is mondja magát a kormány; hiábavaló fáradság volna, fogyatkozásait eltakarni; de ezen fogyatkozások nem magában az intézményben rejlenek, hanem képzelődésekben és föltevésekben, a melyekről még be kell várni, hogy megvalósulnak-e? Különösen áll ez arról az axiomává vált állításról, hogy az amúgy is terhes paritas ezen felül csak látszólagos lesz, hogy az idevaló delegatio nem lesz egyértelmű, a tulsó azonban igen, s hogy az idevaló delegatio többsége a közös ülésekben kisebbséggé fog válni. Emlékeztetett arra, hogy a magyar kiegyezési deputatio sem volt a magyar többség kivonata, hanem hogy tagjai között a többségen kívül álló jelentékeny férfiak is voltak, s ha e küldöttség tárgyalásainál nagyon természetesen közös érdek egyesítette a különböző pártállásokat, ez a delegatióban előforduló tárgyaknál aligha mindig lesz így. Még kevésbbé lehet 312határozott biztossággal állítani, hogy az idevaló delegatio szemben a magyarral meg fog oszlani. Az ellenkezőjét hitte; azt hitte, hogy a pártoskodások, melyek a birodalmi tanácsban néha észlelhetők, a delegatio szűkebb körében kevésbbé lesznek érezhetők, mert az itt tárgyalandó ügyek kevesebb anyagot szolgáltatnak pártoskodásokra és nemzetiségek szerinti csoportosulásokra. Ehhez járul, hogy tapasztalás szerint szűkebb körben a nézetek és pártállások különbözősége mindig könnyebben egyenlíthető ki, mint tágabb körben. Különösen alap nélkül valónak tartotta, hogy a háboru és a béke kérdéseit tekintve, a delegatiókban kevesebb biztosíték van a kormány ellenőrzésére és ellenállásra, mint volna valamely tágabb és közös képviseletben. Ha a háboru és a béke kérdéseiben a delegatio illetékessége aggályt kelthetne, sokkal igazoltabb volna az a kormány, mint a népképviselet részéről. Minthogy a jelenlegi kormány a béke megóvását tűzte ki feladatául, reá nézve ez az aggodalom nem nyugtalanító. De ha elvontan és tárgyilagosan gondolkozik a dologról, elképzelheti, hogy ezen illetékesség nagyon alkalmatlanná válhatik oly kormányra nézve, a mely a háboru kérdésével áll elő, még pedig a következő okokból: Ha valamely kormány ilyen helyzetbe jut, azon kell iparkodnia, hogy a népképviseletet a háboru lehetőségére, szükségességére, elkerülhetetlenségére hevítse és föllelkesítse. Ez nagyobb gyülekezetben a körülményekhez képest lehetséges, ellenben szűkebb körben, a hol inkább kerekedik fölül a józan fölfogás, sokkal nehezebb, s kétszeresen nehéz ott, a hol még szakadás is van, a hol egymás mellett két képviseletnek van szava. S ehhez járul, a mi nemcsak a háboru és a béke kérdésére vonatkozik, hanem a takarékosság kérdésére is mindazon fontos ügyekben, a melyek a delegatiók elé utalvák, hogy a delegatiók mindig kifolyásai lesznek a birodalmi tanácsnak, hogy a birodalmi tanács iránt mindig bizonyos erkölcsi felelősségük lesz, ha ez papiroson nincs is megirva, s hogy ennélfogva elhamarkodott, könnyelmű eljárást különösen a háboru és a béke kérdéseiben tőlük nem várhatni.
Úgy a bizottság jelentése, mint több szónok a «kényszerhelyzet»-hez szemrehányásokat fűzött, s a kormányra meglehetősen súlyos felelősséget hárítottak a kiegyezés fogyatkozásaiért és hátrányaiért, s azon tények beálltáért, a melyek a helyzetet alkotják. Nem személyes érzékenységből sajnálkozott ezen, mert e gyöngeségtől mentnek vélte magát. Itt különben is nem a miniszteriumról van szó, s még kevésbbé az ő személyéről, noha ki kell jelentenie, hogy a jelenlegi összes miniszterek között ő az egyetlen, a kit e részben felelősség érhetne. Szó van az ügyről, a kormányrendszerről, a mely főbb vonásaiban a birodalmi tanács helyeslésének örvend, sőt szó van az alkotmánybeli állapotról, a mely ezen házban találja támaszát. 313Meg akarja ezt magyarázni. A fölirati vita alkalmával a ház helyeslése közben tüzetesen kifejtette az okokat, a melyeknél fogva a kormány a kiegyezést Magyarországgal sürgősen szükségesnek tartja. A mi azóta történt, nem volt reá alkalmatos, hogy ezen a fölfogáson változtasson. Mind inkább kiderült, hogy a megegyezés Magyarországgal kiinduló pontja volt egy jobb kornak, az alkotmányosan rendezett állapotnak, a szabadelvű haladásnak, s a dolgok olyatén alakulásának, a mely mellett Ausztria tekintélye és állása kifelé növekedett és erősödött. Ama fejtegetések közben nem mulasztotta el annak kiemelését, hogy a Magyarországgal létrejött megállapodások egyik-másik pontja elégtelen és ki nem elégítő, s hozzátette, hogy noha a felelősséget nem utasítja el magától, mégis meg kell jegyeznie, hogy ő az azokra vonatkozó tárgyalásokat nem első, hanem csak másodsorban vezette. Ama tárgyalások ugyanis, melyek a kiegyezés visszavonhatatlan alapjává váltak, ez év január havában tartattak, oly időben, midőn ő csakis a császári ház és a külügyek minisztere volt, úgy hogy tevékenysége ama tárgyalásoknál inkább diplomatiai természetű lehetett, a mennyiben abban állott, hogy a tárgyalások meginduljanak és meg ne szakadjanak. A tárgyalások anyagi részének vezetése nem felelt meg sem az ő akkori állásának, sem az ő akkori képességeinek, mert hisz csak rövid idővel előbb jött Ausztriába. Tartozik azonban az ügynek, valamint egy férfiunak, a ki e háznak nem tagja, annak kijelentésével, hogy ha ama tárgyalásoknál ezen részről szivósabbaknak és makacsabbaknak mutatkoztak volna, nem jutottak volna eredményhez, s Ausztria ma még messze állana azon fordulattól, a mely bekövetkezett, a melyet örömmel üdvözöltek, s a mely ama megállapodásoknak közvetlen következése volt. Már most meg fogják érteni, hogy midőn a kiegyezés fogyatkozásaiért és hátrányaiért a jelenlegi miniszteriumot teszik felelőssé, ezzel azon ellenzéket erősítik, a mely nem ezen teremben és nem is a másik házban, nem csupán a miniszterium ellen, nem csupán a szónok személye ellen, hanem a kormányrendszer ellen, a fönálló alkotmánybeli állapot ellen irányul, azon ellenzéket, mely a kiegyezés odiumáért és terheiért a jelenlegi rendszert a bukottal ellentétben teszi felelőssé. Nem kivánta, hogy fegyver adassék azok kezébe, kik a népesség egy részét visszatartják attól, hogy képviselői itt helyt foglaljanak.
Azon vádra, hogy miért járt el a kormány egyoldalúlag, miért nem adott a birodalmi tanácsnak idején módot reá, hogy szavát hallassa, s ezzel jobb föltételek elérését tegye lehetővé, Beust azzal felelt, hogy ez a dolgok menetén semmit sem változtatott volna, csak az a kettős eset állott volna be, hogy vagy egészen úgy alakultak volna a viszonyok, a hogyan alakultak, 314vagy pedig megdőlt volna az egész kiegyezés Magyarországgal, s ezzel még sok más.
Hogy tökéletesen megértesse magát, visszatért a januári tárgyalások menetére és végső eredményére. Midőn a Magyarországgal megindított egyezkedések útján, a melyen igen messze mentek előre, oly messze, hogy előbbre kellett menni, s visszafordulni már alig lehetett, a magyar országgyűléshez intézett királyi leiratoknak és a magyar országgyűlés föliratainak és határozatainak eszközével még sem lehetett előbbre jutni, elhatároztatott – s erre ő adott alkalmat, s ezzel dicsekszik is – hogy a magyar országgyűlésnek néhány befolyásos tagja meghivassék Bécsbe, hogy velök egyenes és szóbeli tanácskozásokba bocsátkozzanak. E tanácskozások eredménye az volt, hogy az úgynevezett tizenötös bizottságtól kidolgozott munkálat alapos revisio alá vétetett, s miután a rajta teendő módosítások iránt megegyezés jött létre, megállapíttatott, hogy ha Magyarországon a hatvanhetes bizottság ebben az értelemben változtatja meg a munkálatot, ki fog neveztetni a magyar miniszterium, s ha a miniszterium a magyar országgyűléssel is elfogadtatja e munkálatot, ez szentesíttetni is fog. Ebből világos, hogy nagyon határozott kötelezettségek vállaltattak el, s ha azt vetik szemére, hogy e mellett sok mulasztás történt, megjegyzi, hogy ő is érezte e hézagot; ekkor azonban már csupán a körül forgott a kérdés, hogy előre akarnak-e, előre kell-e menni, vagy pedig nem, s noha ő a tárgyalásoknál csak másod sorban állott, ki kell mondania azon meggyőződését, hogy sem az államadósságok kérdésében, sem a delegatiók elvére nézve mást nem lehetett elérni. Minthogy a magyar alkotmány álláspontjára állottak, s minthogy ezt az alapot elfogadták, el kellett ismerni ezen pragmatikus helyzet követeléseit is, s ezen alapon állva, a magyar országgyűlés képviselői soha sem egyezhettek volna bele, hogy az adósság kérdésében más álláspontból bocsátkozzanak alkudozásba, mint a tárgyaláséból, s nem a kötelezettségéből. A mi pedig a delegationális tervet illeti, tudva levő, hogy a vestigia terrent volt az oka, hogy az ellenállás minden forma ellen, mely parlamenti lett volna, Magyarországon annyira erőssé vált. De miután elvállalták az előbb említett kötelezettségeket, a melyek Magyarországgal szemben becsületesen meg is tartattak, a kormány feladatául tűzte ki, hogy a mint Magyarországon helyreállíttatott az alkotmány, az itt is teljesen korlátlanul visszaállíttassék.
Brestel előadó záróbeszéde után az elnök befejezettnek nyilvánította az átalános vitát. Skene halasztó indítványát a birodalmi tanács képviselőháza elvetette.
315A részletes vitánál a képviselőház a bizottság javaslata ellenében, a mely szerint a 7. §. így szólott volna: «A birodalmi tanács delegatiója hatvan tagból áll, a kiknek egy negyede az urak-házából, három negyede a képviselők-házábólvétetik», a kormány javaslatának szövegét fogadta el, a mely így szól: «A birodalmi tanács delegatiója hatvan tagból áll, a kiknek egy harmada az urak-házából, két harmada a birodalmi tanács képviselő-házából vétetik».
A 36. §. után Rechbauer a következő új szakaszt indítványozta: «37. §. Ezen törvény az 1861. február 26-diki alaptörvény megváltoztatására vonatkozó törvénynyel, továbbá az állampolgárok átalános jogairól, valamint a kormányról és a végrehajtó hatalomról, a birói hatalomról, s a birodalmi törvényszékről szóló állam-alaptörvényekkel egyidejüleg lép hatályba.
A képviselőház Beust hozzájárulásával elfogadta az indítványt, s november 21-dikén harmadik olvasásban is elfogadta a törvényjavaslatot.
