AZ ÁLLAMADÓSSÁGRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYJAVASLAT TÁRGYÁBAN.
AZ ÁLLAMADÓSSÁGRÓL SZÓLÓ TÖRVÉNYJAVASLAT TÁRGYÁBAN.
Andrássy Gyula gr. miniszterelnök a képviselőháznak 1867. október 5-dikén tartott űlésében előterjesztette az az évi XII. t.-cz. értelmében elismert közös államügyek terhei és költségei arányának kölcsönös alku útján 319történendő megállapításával megbizott országos küldöttség jelentését és a hozzá kapcsolt jegyzőkönyvet, s ezzel összeköttetésben a miniszteriumnak a quóta kérdésére vonatkozó törvényjavaslatát, továbbá a nevezett országos küldöttség jelentését az államadósság ügyében folytatott értekezletet illetőleg, s ezzel kapcsolatban a miniszteriumnak ő felsége többi országai és tartományai miniszteriumával az államadósság kérdésében létrejött megállapodását mint törvényjavaslatot, s végre a miniszteriumnak a megkötendő vám- és kereskedelmi szövetségre vonatkozó törvényjavaslatát.
Ugyanakkor Madarász József a következő határozati javaslatot terjesztette a ház elé:
«Határozza el a ház az osztrák kormány által tett osztrák állami adósságokra nézve:
1-ször. Az osztrák kormány által Magyarország hozzájárulása nélkül tett államadóssághoz járulásra senki jogosan nem kényszeríttethetik.
2-szor. Számoljon az osztrák kormány az 1849-dik év óta történt magyarországi bevételek- és kiadásokról, s a mennyiben netalán jogosan több kezelési kiadás és befektetés mutattatnék ki, ezt Magyarország az osztrák kormánynak megtéríteni, a mennyiben pedig netalán a bevétel haladná a kezelési kiadásokat és befektetéseket, ezt az osztrák kormány Magyarországnak visszatéríteni köteles.
3-szor. Átalános népszavazás rendeltetik el Magyarország összes területén a végett, hogy az országnak minden adózó tagja szabadon nyilatkozhassék, vajjon az osztrák kormány által Magyarország hozzájárulása nélkül tett osztrák államadósságból vállal-e, és mennyit? avagy az esetben, a midőn főleg az 1790/1 és 1847/8-diki törvényekkel biztosított önálló állami élete Magyarországnak visszaállíttatik, egyszer mindenkorra adandott öszszeggel, mint szabad ajánlat útjáni segélyezéssel, járul Magyarország népe az örökös tartományok népei nyomorának enyhítéséhez?
És az esetre, ha a képviselőház ez indítványt elvetve, mégis a fenjelölt osztrák államadósságból bármely részt elvállalna, alulirt képviselő, meg levén győződve, hogy az általa itt előadott indokok Magyarország népe majdnem összegének érzületével ugyanazonosak, vallván azon igazságot, hogy mások által tett adósságot bárki is csak önjószántából vállalhat el, és ellenkezőre törvény által sem kényszeríttethetik, nyilvánítja egyúttal, hogy az osztrák államadósság elvállalásából a nemzetre s egyesekre eredhető károkért a felelősség, vagyonaikkal is, azokat fogja terhelni, a kik ezt a nemzetre reászavaznák.
A quótára vonatkozó törvényjavaslat elfogadása után a képviselőház 320deczember 7-dikén tárgyalás alá vette az államadósságok évi járulékai egy részének a magyar korona országai által elvállalásáról szóló törvényjavaslatot.
Tisza Kálmán a következő indítványt terjesztette elő:
«A képviselőház addig, míg a magyar korona országainak remélhető állami bevételeiről, s előre látható úgy közösügyi, mint saját állami kiadásairól, hivatalos, részletes és okadatolt kimutatás folytán magának biztos tudomást nem szerzett, az államadósságok után elvállalandó évi járulék mennyisége felett nem határozhatván, a szőnyegen levő törvényjavaslat részletes tárgyalásába jelenleg nem bocsátkozik, hanem oda utasítja a miniszteriumot, hogy a fentemlített kimutatást mielőbb terjeszsze be.»
A vita 7-dik napján, deczember 14-dikén, fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: (Halljuk! Halljuk!) T. ház! Nincs a politikai életben nehezebb helyzet, mint a törvényhozóé, midőn valamely nagyfontosságú kérdés tárgyalásánál azon meggyőződésre jut, hogy a nem mellőzhető megoldásnak minden lehető módja súlyos áldozatokkal jár. Ily helyzetben vagyunk mi jelenleg az államadósságok kérdésénél.
Nem csupán pénzügyi kérdés ez, melynél csak a számok határoznak, nem is egyedül jogi kérdés, melynek megoldásánál kizárólag a quid juris szolgál zsinórmértékül, hanem egyszersmind oly politikai kérdés, melyet az ország összes politikájától különválasztva, tisztán és alaposan megitélni sem lehet.
Ha egyedül a jogi szempontot kellene tekintetbe vennünk, egyszerűen hivatkozhatnánk azon alkotmányos elvre, melyet a fejedelem által szentesített törvény is kimond, hogy Magyarországot alkotmányos állásánál fogva oly adósságok, melyek az ország törvényszerű beleegyezése nélkül tétettek, szorosan jogilag nem terhelhetik. Fölhozhatnók, hogy alkotmányunk sértetlen föntartása mellőzhetetlen föltétele volt a pragmatica sanctióban megállapított trónöröklésnek ennélfogva senki oly terheket ránk nem háríthat, a melyek alkotmányos befolyásunk nélkül jöttek létre. Mellőzhetnők ily módon az egész kérdést, mely minket jogilag nem illet.
Ha egyedül pénzügyi tekintetekből akarnánk kiindulni, számokkal mutathatnók ki, hogy e terhek nyomasztó nagysága hazánk jóllétét s anyagi érdekeink fejlesztését gátolná, és kimondhatnók, 321hogy csak akkor járulunk az államadósságok fizetéséhez, ha saját szükségeinken és beruházásainkon fölül jövedelmeinkből marad valami.
Ha mindezeket kár és veszély nélkül mondhatnók és tehetnők; ha ily egyszerű határozat által végleg elháríthatnók hazánkról az államadósságok súlyát: könnyű volna megállapodásunk, mert ki az, ki tetemes terheket merne és akarna róni hazájára, ha csak arra a szükség és a teher nagyságánál is súlyosabb politikai okok nem kényszerítik? ki az, ki ne örülne, ha könnyíthet a nép súlyos terhein és az ország fölvirágzását előmozdíthatja? (Tetszés a középen.)
De a közjogi és pénzügyi tekinteteken kívül vannak életbe vágó politikai tekintetek, melyeket figyelem nélkül hagyni nem lehet, s melyeket épp oly komolyan meg kell fontolnunk, mielőtt határoznánk. A pénzügyi szempontokat eddigi vitatkozásainkban számosan kifejtették; engedje meg a t. ház, hogy én főleg a politikai okokról szóljak, mert éppen ezek azok, melyek engem az előttünk levő törvényjavaslat elfogadására indítanak. (Halljuk! Halljuk!)
Helytelen azon fölfogás, hogy mi csak rokonszenvből, testvéri szeretetből vagyunk hajlandók az államadósságok terhében részt venni. Tudjuk mi azt, hogy a politikában nem a rokonszenv, hanem a becsületes érdek a legfőbb irányadó. (Élénk tetszés.) Ez a legbiztosabb kapocs nép és nép között, s a mely szövetkezésnél a felek érdekei nincsenek összhangzásban, ott a szövetkezés föntartása számtalan bonyodalmakkal jár. (Tetszés.)
Mi volt a legfőbb indító ok, mely őseinket arra birta, hogy a Habsburg-dynastiát Magyarország trónjára meghívják, a trónöröklésnek első szülöttségi rendjét megállapítsák, s utóbb a leányágra is kiterjesztve, annak kiholtáig a királyválasztás ős jogáról lemondjanak? Kétségkívül azon meggyőződés, hogy a magyar nemzet, biztos és erős támasz nélkül, egyedül saját erejével, hazáját és nemzeti lételét ellenségeinek túlnyomó hatalma ellen megvédeni nem képes. (Helyeslés a középen.) Nemcsak uralkodót kerestek ők, hanem egyszersmind biztos támaszt. Mivel pedig Ausztriának fejedelme több más országoknak is ura volt, arra számítottak, hogy ezen országokkal ugyanazon közös fejedelem alatt állva, közös védelemre egyesülve, megtörhetik az ellenség hatalmát, és megmenthetik hazájokat. Az eredmény igazolta előrelátásukat. Hosszas harczok után meg lett mentve az ország és a főczél, melyért a pragmatica sanctió köttetett, biztosítva lőn.
Ugyanazon indokok, melyek őseinket arra birták, hogy erős 322támaszt keressenek a nemzet politikai létének biztosításában, ugyanazon tekintetek, melyek őket a pragmatica sanctio által ünnepélyesen megállapított szövetkezésre vezették: fönállanak most is e szövetkezés föntartására nézve. A török hatalom nem veszélyes ellenség többé, s úgy hiszem, nem is ellenségünk. De az európai hatalmak nagy része oly terjedelmű és oly tetemes erőkkel rendelkezik, hogy azok között Magyarország, mint külön, saját magában álló ország, biztos támaszt nyujtó szorosabb szövetség nélkül, fönn nem állhatna. (Igaz!) A sors országunkat oly nagyhatalmak közé helyezte, melyeknek bármelyike, midőn azt hinné, hogy vágyainak és terveinek útjában állunk, minket – saját erőnkben bizakodókat – roppant erejével bizonyosan elsöpörne. (Nagyon igaz!) És ha e nagy hatalmak bármi okból egymás ellen küzdenének, e küzdelemben nem mi magunk, hanem mások érdeke vagy szeszélye határozna sorsunk fölött, elnyelvén vagy földarabolván hazánkat. (Úgy van!)
De ha kétségtelen az, hogy erős támasz nélkül, egyedül saját magunkra hagyatva, biztosan fönn nem állhatunk: minő szövetség volna az, mely nekünk biztosabb támaszt nyujtana, mint azon szövetség, melyet őseink a pragmatica sanctióban kötöttek, s melyben meg tudtuk eddig is védeni hazánkat minden külellenség ellen? (Élénk tetszés a középen.) Hol találnánk népeket, melyeknek a mi szövetségünk épp olyan fontos, épp olyan szükséges volna, mint nekünk az övék? (Igaz! Helyes!) Ha valamely idegen nagyhatalommal szövetkeznénk, tartok tőle, hogy a beolvasztás veszélye fenyegetné hazánkat. Tekintsünk végig Európa mostani helyzetén, vegyük fontolóra mindazt, a mi közelebb történt, s látni fogjuk, hogy e félelem éppen nem alaptalan. (Igaz!) Ha pedig kisebb keleti szomszédainkkal kivánnánk szövetségbe lépni, hazánk területi épsége miatt saját szövetségeinkkel jöhetnénk oly surlódásokba és belküzdelembe, mely magát a szövetkezés czélját is meghiusítaná. (Élénk helyeslés a középen.)
Szívemből óhajtom, hogy ezen szomszéd országok föntarthassák alkotmányos szabadságukat, kifejthessék állami létöket; soha nem adnám szavamat oly politika helyesléséhez, mely őket ebben gátolni akarná, s bármi csekély szavam volna, fölemelném azt minden annexionális törekvések ellen (Zajos tetszésnyilvánítások), mert ezt Magyarország részéről igazságtalannak, károsnak, sőt veszélyesnek tartanám. (Élénk helyeslés a középen.) Meg vagyok győződve, hogy ily politikát Magyarországnak követni soha nem lehet, nem szabad. (Zajos tetszés.) De éppen azért, mert szíves szomszédságban 323és barátságban kivánok velök maradni, nem óhajtom, hogy azon szövetség helyett, melyben Ausztria szabad népeivel állunk, velök lépjünk oly szoros szövetkezési viszonyba, melyben egymásnak azon erős támaszt sem nyujthatnók, a melyet a mi föntartásunk és az ő föntartásuk kiván, s a mely a könnyen egymásba ütközhető érdekek miatt még a barátságos egyetértést is megzavarná.
Nem azért hozom én föl ezeket, mintha hinném, hogy lehet a háznak oly tagja, ki a pragmatica sanctiót megtámadni és felbontani törekszik; tudom én azt, hogy ezen ünnepélyes alapszerződést tiszteletben tartani polgári kötelességének hiszi mindenki; tudom, hogy ez alkotmányunknak egyik alaptörvénye, és országgyülésünk jelenleg is nem a sanctio pragmatica fölött, hanem annak alapján tanácskozik. Csak azért hozom föl mindezeket, hogy kifejtsem mindazon okokat, melyeknél fogva én a sanctio pragmaticában megállapított szövetkezést nemcsak azért óhajtom sértetlenül föntartani, mert azt a törvény parancsolja, hanem azért is, mert lelkemben meg vagyok győződve, hogy hazánk érdekeit és politikai létünk sértetlen föntartását egyedül az biztosíthatja. (Hosszas élénk helyeslés a középen.)
A ki a pragmatica sanctiót tiszteli ugyan, mert törvényt sérteni nem akar, és annak erőszakos felbontását tettleg eszközölni nem kivánja, de a fölbontást nem tartaná károsnak hazánk érdekeire nézve, mert talán valamely más szövetkezést hasznosabbnak vél: az valószinüleg nem fog túl menni a kötelezettségeknek törvény szabta mértékén, nem lesz hajlandó tetemes áldozatokra. De a ki azt hiszi, hogy politikai létünk biztosítására a pragmatica sanctio ma éppen oly fontos, oly szükséges, mint megkötésekor volt; a ki azt hiszi, hogy azon szövetkezést, melyet a pragmatica sanctio megállapított, még ha szabad volna is, veszélyes volna mással fölcserélni: annak óhajtania kell, hogy e szövetkezés czéljának teljesen megfeleljen, habár e végett sulyos áldozatok volnának is szükségesek. (Hosszasan tartó tetszésnyilvánítások a középen.)
Szövetkeztünk főképp közös és kölcsönös védelemre, szövetkeztünk, hogy egymásnak biztos támaszul szolgáljunk. Ha e czélt komolyan akarjuk, nem hagyhatjuk figyelem nélkül azon elvet, melyet ezen országgyűlés első válaszföliratában kimondott, hogy: «nekünk, kik szorosan ragaszkodunk a pragmatica sanctio minden pontjaihoz, lehetetlen akarnunk, hogy annak egyik főczélja, a közös biztosság, elérhetlen legyen; lehetetlen akarnunk, hogy azon támasz, melyet a 324biztosság érdekében egymásnak nyujtunk és egymástól várunk, megszünjék erős lenni».
Az államadósságok összege oly nagy, hogy ha Magyarország azokban részt venni vonakodik, vagy csekély részben járul azokhoz, és nem megy el a méltányosságnak erejéhez mért határáig, az örökös tartományok népei e sulyos terhet egyedül magok elbirni nem képesek. Nem vesztünk-e sokkal többet politikailag, s valószinüleg anyagilag is, ha azon népek az erejöket annyira meghaladó terhek miatt meggyöngülve, nem fogják nekünk a közös védelemben azon támaszt nyujthatni, melyet a pragmatica sanctio szerint tőlök várnánk? (Igaz! úgy van! a középen.) A védelem súlya ez esetben túlnyomólag reánk nehezedik, s a mit az államadósságoknál megnyerni véltünk, a védelem terhének növekedése által vesztjük el, és e veszteség veszélyesebb lesz, mert a védelem elégtelensége magát az országot is koczkáztatja (Élénk tetszés a középen.)
Ez az egyik politikai tekintet, melyet fölhozni szükségesnek tartottam.
Korunkban, midőn a közlekedések gyorsasága a kereskedelmi forgalmat oly nagyra emelte; midőn ez oly tömérdek magán és közérdekre kihat; midőn a pénz nagyobb hatalom, mint valaha volt, s a hitel nemcsak a kereskedelemnek, hanem az állam életének is szükséges kelléke; midőn minden csapás, mely valamely államban a pénzvilágot érinti, gyorsan elterjed a legtávolabb országokba, és fölriasztja a sértett érdekek tömegét, melyek ótalmára nemcsak egyesek, hanem államok is szövetkeznek: nem lehet az, hogy azon 3000 millió, melylyel Ausztria tartozik, Európa népeinek vagyonából egyszerre kitöröltessék; és ha e csapást jogos, de nem méltányos vonakodásunkkal mi okozzuk vagy mozdítjuk elő, magunk ellen zuditjuk a sértett érdekeket Európaszerte, az egyesekét úgy, mint az államokét; nekünk pedig éppen a jelen viszonyok között nagy szükségünk van az európai közvélemény támogatására, és veszve volnánk, ha ezen közvélemény ellenünk fordulna. Lehetnek államférfiak, kik Ausztriával való viszonyaink teljes kiegyenlítését nem óhajtják, nem azért, hogy Magyarország nagy és erős, hanem azért, hogy Ausztria belviszályai miatt gyönge legyen; de még ezen államférfiak sem támogatnának bennünket abban, hogy mivel alkotmányunknál fogva jogilag kötelesek nem vagyunk az osztrák államadósságokat fizetni, ne is fizessük azokat, s aligha beleegyeznének, hogy ezen adósságok maradjanak inkább fizetetlenek. (Igaz! Úgy van!)
325És ez a másik politikai tekintet, melyet, nézetem szerint, figyelembe kell vennünk.
A harmadik politikai tekintet, melyet szintoly fontosnak és megfontolást igénylőnek tartok, a mult idők eseményeiből vont tapasztaláson alapul. (Halljuk! Halljuk!)
Azon szövetkezés, melyet a pragmatica sanctio megállapított, külviszonyainkat illetőleg megfelelt ugyan czéljának, mert megvédte és megmentette az országot, de belviszonyainkra nem volt mindenen áldáshozó. És ezt azon szerencsétlen körülmény okozta, mely nem tőlünk függött, de, fájdalom, létezett: hogy midőn a pragmatica sanctio köttetett, s azóta és a legujabb időkig az örökös tartományok népei nem birtak alkotmányos szabadsággal, hanem absolut hatalom alatt állottak, ezen absolut hatalom képviselte őket irányunkban, és mi nem velök egyezkedtünk. E körülménynek egyik következése az volt, hogy ők nem látták érdekökben támogatni a mi alkotmányos szabadságunk sértetlen föntartását, sőt gyakran úgy tekintették azt, mint az ő anyagi érdekeikkel ellenkezőt. Absolut dynastiáknak külpolitikája is gyakran más irányú, mint a szabad népeké; azoknál a terjeszkedés, a birtokszerzés vágya sokkal nagyobb mint emezeknél: mert a népek viselik azon háborúk terheit, melyek e vágynak következései; tudják és érzik, hogy mennyibe került gyakran a birtokszerzés, mely nekik tulajdonképpen hasznot alig hozott. Ausztriának is voltak olyan háborui, melyek terjeszkedési vágy következései valának. Hozzájárult ehhez az, hogy a fejedelem és annak több országai előbb a római szent birodalomnak, utóbb a német szövetségnek voltak tagjai, miből ismét nem egy háboru származott. A háboru tetemes költségeket vesz igénybe. Magyarországon a fejedelem alkotmányszerüleg, az ország beleegyezése nélkül pénzre szert nem tehetett; ott kereste tehát azt, a hol absolut hatalommal uralkodott. Ez gyakran nagyobb terheltetésekkel járt az örökös tartományokban, és a fejedelem ezt nekik más úton igyekezett pótolni. E módok azonban nagyrészt a mi rovásunkra történtek. Ápolta és ótalmazta azon népek iparát és kereskedelmét a miénk rovására; a vámokat nem egyedül kereskedelmi tekintetből szabályozta, hanem irányunkban pénzforrásnak tekintette; alkotmányszerűleg, mint magyar király, közvetlenül nem kényszeríthetvén bennünket nagyobb fizetésekre, mint az örökös tartományok fejedelme közvetve oly összegeket vett rajtunk, melyek iparunkat és kereskedésünket megrontották. Gyakran megtörtént, hogy nyers termékeink kiviteli váma nagyobb volt, semhogy 326azokat haszonnal ki lehetett volna vinni, s ez által gazdasági iparunk is szenvedett. Mi az örökös tartományok népeivel nem érintkeztünk, az ő érdekeiket számba nem vettük; ők pedig a mi érdekeinket az őérdekeikkel gyakran ellentétben állóknak tekintették. E miatt századokon keresztül elkeseredett harcz folyt a fejedelem trónja előtt, nem fegyverrel – titkosan, de ránk nézve annál veszélyesebben. A magyar király nem egyedül magyar tanácsosainak szavát hallgatta meg; befolyással voltak elhatározására még a magyar ügyekben is német tanácsosai, kik saját népük javát vélték előmozdítani, midőn a mi törvényeink, a mi alkotmányunk ellen intézték tanácsaikat, és befolyásuk gyakran túlnyomó volt.
Ez volt oka, hogy alkotmányunk, melyet a törvények, a királyi hitlevelek biztosítottak, nem egy lényeges pontjában sértve lőn, s köztanácskozásaink tetemes részét a sérelmek orvoslásának sürgetése foglalta el. Tekintsünk végig törvényeinken és országgyűlési iratainkon: oly halmazával találkozunk e sérelmeknek, melyeknek tömkelegében utóbb már eligazodni alig lehetett. Csak egy országgyűlést tudunk fölmutatni a sok közül, mely tanácskozásait nem sérelmek előadásán, hanem azon nyilatkozaton kezdte, hogy az utolsó országgyűlés óta nem történt sérelem a haza törvényein, s ez volt 1792-ben, II. Lipót halála után, ki, fájdalom, csak két évig uralkodott.
A siker kedvezése tetemesen megváltoztatta ezen helyzetet. Most már az örökös tartományok népei is alkotmányos szabadsággal birnak, és érdekökben van a mi alkotmányos szabadságunkat védelmezni szintúgy, mint nekünk érdekünkben van az övéket minden erőszakos elnyomástól lehetőleg megóvni. És ha szellemileg ily érdekegység jött létre köztünk és közöttök, kerüljük az anyagi téren is, mely a szelleminél nem kevésbbé fontos, összeütközésbe hozni saját érdekeinket az ő érdekeikkel, habár ezt áldozattal kellene is elérnünk. (Élénk tetszés a középen.) Ne idézzük elő ismét azon keserű érdekharczot, mely nekünk annyi bajt okozott. Hol állanánk iparunkban, gazdaságunkban és szellemi kifejlődésünkben, ha ezen harcz századokon keresztül meg nem zsibbasztotta volna minden törekvéseinket? Nagyobb a nyereség, melyet így elérünk, mint az áldozat, melyet az adósságok egy részének elvállalásával politikai lételünk biztosítása tekintetéből hozunk. (Felkiáltások a középen: Nagyon igaz!)
Hányszor szóltunk már alkotmányunk garanciájáról, hányszor emlegettük azon rémet, melytől szabadságunkat féltjük, s melyet reactiónak neveznek. Mi ez a reactio, és kikből áll az? Azoknak 327törekvése, kik az absolut hatalmat, melynek ők voltak kezelői, feledni nem tudják, és azt minden áron vissza óhajtják; de nem oly nagy a számuk, és nem oly nagy az erejök, hogy bármikor félelmesek legyenek, ha nép nem áll hátuk mögött. (Zajos tetszésnyilvánítás a középen.) Most az események elválasztották tőlök Ausztria népeit, és ezen népek lesznek védői s legbiztosabb támaszai szabadságunknak, ha nem sértjük érdekeiket az által, hogy vonakodunk az államadósságok viseléséhez járulni, és nem kergetjük őket ismét a reactio karjaiba, mely, magára hagyatva, nem létezhetik, de a sértett érdekek tömegével egyesítve ísmét veszélyessé válhatik. Lelkem legbenső meggyőződése az, hogy az adósságok oly mennyiségének, mely erőnkhöz képest a méltányosság mértékének felel meg, önkényes elvállalása által több szellemi, s a következéseket tekintve, több anyagi hasznot hajtunk hazánknak, mint a mennyit ezért áldozunk. (Helyeslés a középen.)
Emlékezzünk a 48-diki eseményekre. (Halljuk!) Azon év annyi jó törvényt hozott létre, hogy nem lesz kegyelet hiánya, ha megemlítek egy hibát, melyet akkor elkövettünk; elkövettünk, mondom, mert én a hibának, őszintén megvallva, magam is részese valék. (Halljuk!)
A 48-diki törvények szentesítése után azonnal felszólított ő felsége – a bécsi kormány kivánságára – minket, akkori minisztereket, hogy az államadósságokból 200 milliónak, vagyis évi kamatainak elvállalását eszközöljük. A bécsi miniszterium azon hibát követte el, hogy ezt tőlünk mint jogi kötelezettséget követelte, és mi ezt el nem ismerhettük, s úgy hiszem, helyesen cselekedtünk, hogy azt, mint jogi kötelezettséget, el nem fogadtuk. De részünkről a hiba abban állott, hogy azonnal, minden haladék nélkül, ki nem jelentettük, a mit a 61-diki országgyűlés kijelentett, hogy jogilag ugyan kötelesek nem vagyunk, de politikai okoknál fogva és méltányosság tekintetében készek vagyunk ezen tárgy fölött velök tanácskozni s kölcsönös egyezkedésünk eredményének létrehozásában működni. Mennyi baj, mennyi veszély, vér és áldozat lett volna ez által valószinüleg elkerülve. Nehéz ugyan utólagosan is megmondani, mi történt volna, ha ez vagy amaz előzmény nem történik, de valószinűnek tartom mégis, hogy a harcz, melyet végig kellett küzdenünk, s melynek oly szerencsétlen eredménye lőn, hamarább bevégeztetik és kedvezőbb kimenetele lesz, ha mi akkor az államadósságok elvállalására, nem mint szorosan jogi kötelezettségre, hanem mint politikailag szükséges lépésre hajlandók lettünk volna. (Élénk tetszésnyilvánítás a középen.) 328Igaz, hogy utóbb ezen lépéstől is kevésbbé idegenkedtünk volna; de már akkor minden késő volt.
Azt mondják, hogy Horvátország és a felizgatott nemzetiségek már akkor elkezdették a harczot, nem az államadósságok miatt, hanem, mert nemzeti érdekeiket sértve vélték; (Halljuk!) de emlékeztetem azokat, kik az akkori eseményeket figyelemmel kisérték, hogy kezdetben, és még ezen nemzetiségi harczok elején is, Ausztriának liberális államférfiai, kik magoknak az alkotmányt kivívták, nem voltak irányunkban ellenséges indulattal, és ha az ő érdekeiket az adósságok egy részének elvállalásával a mi érdekünkhöz kötöttük volna, nem is lettek volna ellenségeinkké, s az ő befolyásukkal, az ő segítségök által támogatva, kiegyenlíthettük volna azon nehézségeket is, melyek Horvátország és a nemzetiségek fegyveres harczát okozták.
Azt mondják némelyek, hogy a népek millióit, és nem a pénzüzérek érdekeit kell tekintetbe vennünk, mert ezek száma úgy is csekély. Lehet; de befolyásuk minden államban és minden időben fontos, s a nép millióira is gyakran nagy hatással van, és tekintve azt, hogy az örökös tartományokban és a fővárosban már akkor az állampapirok nem csekély része a nép kezében is volt, a kisebb kalmár és iparüző, az ügyvéd, orvos és sok más, kinek egy-két kisebb-nagyobb mennyiségű állampapirja volt, azt hitte, hogy a mi tagadó válaszunk az ő keservesen szerzett vagyonát, mely ezen papirokban feküdt, értékében alászállítja, sőt megsemmisíti, mi őket ellenünk ingerelte, a reactio pedig fölhasználta ezen ingerültséget, s ellenségeink száma nagyobb és félelmesebb lett. Ha mindez akkor nem történik, ha mindazok, kik vagyonukat féltették a mi tagadó válaszunk következéseitől, éppen ezen vagyonbiztosítást abban kereshették volna, hogy az államadósságok terhében mi is részt akarunk venni, nem ellenségeink, hanem szövetségeseink lettek volna.
És hol állanánk most? Ipar és kereskedelem bizonyosan virágzóbb volna nálunk is, nálok is; a mi alkotmányunk és az ő alkotmányuk megszilárdulva, mennyire fejlődött volna azóta, s ezen alkotmányosság sok ballépést, különösen az államadósságok oly óriási növekvését bizonyosan meggátolta volna.
A tapasztalás nagy kincs; de gyakran drága áron kell megszerezni, oly áron, hogy utóbb néha kétkedik az ember, ha nem adott-e többet érte, mint a mennyit talán ér. Azonban a legnagyobb pazarlás és a pazarlás legeszélytelenebb neme az, midőn megfizetjük a tapasztalás nagy árát és azt nem használjuk. (Zajos tetszés a középen.) 329Okuljunk mi is a magunk kárán, s ne ismételjük a hibát, melyet e részben 48-ban elkövettünk.
A negyedik politikai tekintet, melyet meg kell említenem, egyszerűen az, hogy bármit határozzunk mi most ezen adósságok kérdésében, azok terhét határozatunk által magunkról el nem hárítjuk. Fizetni fogjuk mi azt utóbb talán akaratunk ellen, és pedig valószinűleg a méltányosság azon mértékéig, melyet most a törvényjavaslat ajánl. Megemlítém már, hogy az Európaszerte elágazott érdekek, melyek ótalmára egyesek úgy, mint államok szövetkeznek, minő döntő súlyt gyakorolnak az efféle kérdésekre. Elég legyen e részben jelen századunk történelmére, s Belgiumnak és az Ausztriától elszakadt lombard-velenczei királyságoknak példájára hivatkoznom. Ezeket szerencsés forradalom s külhatalmak segítsége szakasztotta el azon országoktól, melyekhez tartoztak, és mégis el kellett vállalniok nem csekély részét azon adósságoknak, melyek előbbi kapcsolatuk ideje alatt az ő befolyásuk nélkül tétettek, mert az európai közvélemény követelésével nem harczolhattak.
Meg vagyok győződve, hogy még akkor is, ha az osztrák birodalmat az események bontanák szét, s nekünk új viszonyt, új alakulást kellene keresnünk, az ausztriai adósságok nem csekély része ránk nehezednék: mert ugyanazon hatalom, mely az osztrák hatalmat szétbontotta, kényszerítene bennünket arra; és ha a birodalom egyes tartományai más államokhoz csatlakoznának is, azon hatalom, melyhez csatlakoztak, gondoskodnék arról, hogy minél kevesebb teherrel vegye őket át, és minél többet hárítson reánk. (Úgy van! Helyeslés a középen.)
Nem fekszik, úgy hiszem, hazánk érdekében azon terhet, melytől utóvégre úgy sem menekülhetünk, most visszautasítani magunktól, s inkább a véletlen események kényszerítő hatalmát bevárni. Sokkal czélszerűbben cselekszünk, ha kölcsönös egyezkedés utján, minden tekintet számba vételével, önként, szabad akaratból teszszük azt, a mit valószínűleg önkéntelenül is kénytelenek volnánk megtenni, mert ily módon támaszt nyerünk szövetségeseinkben és a közvéleményben, amugy pedig, valóságos haszon nélkül, csak ellenségeket szereznénk magunknak. (Élénk tetszés a középen.)
Ezek azon politikai tekintetek, melyeknél fogva saját érdekünk és politikai létünk biztosítása végett részt kell vennünk a méltányosság mértékéig az államadósságok fizetésében. Azt mondtuk a 61-diki föliratokban, és azt mondja a jelen országgyűlésnek XII. törvénye, 330hogy «méltányosság alapján, politikai tekintetekből megteendünk, a mit tennünk szabad, és a mit az ország önállása, alkotmánya és jogainak sérelme nélkül tehetünk, hogy azon sulyos terhek alatt, miket az absolut rendszer eljárása összehalmozott, ő felsége többi országainak jólléte, s ezzel együtt Magyarországé is össze ne roskadjon, és a lefolyt nehéz időknek káros következései elháríttassanak». Ugyanazon törvény szabad egyezkedés által rendeli megállapítandónak az évi járulékot, melyet Magyarország elvállaland. Az egyezkedés megkezdődött, a miniszterium és az országos küldöttség az egyezkedési javaslatot elénk terjesztette. Most kell beváltanunk igéretünket s teljesítenünk a törvény rendeletét. De csak félig felelnénk meg igéretünknek és a törvény rendeletének, ha ajánlatunkat oly kis mennyiségre szabnók, mely a törvényben kitüzött czélnak és a legfontosabb politikai tekintetek követelésének meg nem felel.
E kérdés megoldását a kiegyenlítés művének befejezése szükségessé teszi. Azok előtt, kik a kiegyenlítés művét nem helyeslik, sőt károsnak, veszélyesnek tartják, s inkább óhajtanák, hogy hazánk a kiegyenlítés előtti állapotban maradjon, a kiegyenlítés bevégzése bizonyosan nem oly tekintet, melyet figyelemre méltassanak; mert hiszen, ha ez be nem végeztetnék, sőt még inkább, ha ez felbomlanék, attól menekülnének meg, a mit rossznak tartottak. De minden körülményeket méltó tekintetbe véve, én a kiegyenlítés művét az országra nézve hasznosnak, sőt szükségesnek tartom mind azokért, a miket általa elértünk, mind azokért, a miknek tért nyitottunk s a miknek magvát elhintettük. (Élénk tetszés a középen.)
Vonjunk párhuzamot azon állapot között, melyben a kiegyenlítés előtt tettleg voltunk, s jelen helyzetünk között: és lehetetlen tagadnunk, hogy a jelen állapot hazánkra nézve kedvezőbb. (Igaz! Úgy van! a jobb oldalon.) Tettleg semmi politikai jogokat nem élveztünk, súlyos terhek nehezedtek reánk, s azokat nem magunk állapítottuk meg. Az absolut hatalom és annak gyakran fonák kezelése minden erőt, minden tevékenységet megzsibbasztott és minden felelősséget meggátolt.
Azt mondják némelyek, hogy az ország nem örül ezen kiegyenlítésnek, s azt nem szereti. Igenis, ha úgy állítjuk föl a kérdést, hogy ki vannak-e vágyaink és óhajaink elégítve, nincs-e még sok bajunk, sok panasz, a mi orvoslást igényel? kétségenkívül azt fogják felelni, hogy vannak, hogy óhajainkból sok teljesítetlen maradt, kivánataink kielégítve nincsenek, s még igen sok a baj, sok a panasz. Merőben 331ellenkezőt én sem állíthatok. De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett, minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, a mit még elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy a mi megvan, az teljesen értéktelen. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik, komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének. (Úgy van! Igaz! a jobb oldalon). Nyujtsanak bár a népnek kecsegtető reményeket, hogy majd bel- és külháború többet és jobbat szerez: e kecsegtetés mellett, s talán éppen e kecsegtetés miatt, nem fog az ország arról, a mi van, lemondani, s nem fogja önként ellökni magától az alkotmányos tért, melyen sokat kivívhat, a mi még nincs, s mely nélkül azt sem birhatná, a mi most van. (Helyeslés a középen.)
Többször hallottam azon ellenvetést, hogy mi az adósságok elvállalásával nem a nemzet közvéleménye szerint cselekszünk. Lehet, hogy a közvélemény e részben változott: de ha tekintetbe veszszük azt, a mi 61-ben és azóta történt, szabad legyen ezen kétkednünk. Az 1861-diki országgyűlés mondta ki legelsőbben, hogy «ámbár jogilag nem köteles az ország azon adósságokat fizetni, melyek alkotmányos beleegyezése nélkül tétettek, kész mégis méltányosság alapján, politikai tekintetekből, a törvény szabta kötelesség mértékén túl is megtenni, mit tennie szabad, és a mit az ország alkotmányos jogainak sérelme nélkül tehet, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az absolut rendszer eljárása összehalmozott, ő felsége többi országainak jólléte, s azzal együtt Magyarországé is össze ne roskadjon, és a lefolyt nehéz időknek káros következései elháríttassanak». Midőn a fölirat, mely ezen kijelentést foglalja magában, legelsőbben tanácskozás alá került, nem annak tartalmáról, hanem alakjáról folytak a tanácskozások, mert egy rész nem föliratban, hanem határozatban kivánt nyilatkozni. Midőn azonban a fölirat módját határozta el a többség, s annak tartalma vétetett tanácskozás alá, a legtöbb pont hosszas vitatkozás tárgya volt. Még a fölött is terjedelmesen tanácskoztunk, hogy fátyolt vessünk-e a lefolyt eseményekre; de az államadósságra vonatkozó pont azon kevés pontok közé tartozott, melyek ellen senki föl nem szólalt; én legalább ily fölszólalásnak nyomát a naplóban nem találtam. Közel 300 képviselő volt jelen, s azok közakarattal fogadták el az említett pontot. Mondhatná valaki, hogy ez a képviselőház egyértelműsége 332volt, de nem az országé. Miből lehet megitélni, hogy az ország valamely, már megállapított határozatot helyesel? Egyedül, vagy legalább legbiztosabban a következő választásokból. Azon közel 300 képviselő közül, kik ezen határozatban megállapodtak, a többséget ismét megválasztotta az ország 1865-ben: pedig tudta, hogy ezen képviselők mondták ki az államadósságok elvállalásának eszméjét; tudta, hogy ezen eszmét megtestesíteni, s a kimondott szót beváltani, a közelebbi országgyűlésnek lesz föladata. Még sem tudok eseteket, melyekben a megválasztott képviselőtől nyilatkozatot kivántak volna a választók arra nézve, hogy az államadósságokat elvállalni nem fogja. Átalán az 1865-diki képviselői választásoknál magok a megválasztottak sem tették programmjokba azt, hogy az államadósságok elvállalására szavazni nem fognak, s ezt tőlök, tudtomra, a választók nem kivánták.
Ezekből méltán lehet következtetni, hogy a nemzet véleménye nem volt ellentétben az 1861-diki fölirat említett pontjával, melyet az 1867-diki törvény újra kimondott, s melyet most létesíteni szándékozunk. (Tetszés a középen.)
Így áll-e jelenleg is? nem tudom. Hiszem, hogy ha kérdeznénk bárkit, óhajt-e 29 millió forintnyi adósságot elvállalni, és az országra ily tetemes terhet róni? mindenki, valószinűleg mi is, azt mondanók, hogy azt nem óhajtjuk. (Derültség.) De ha fontolóra venné azon tekinteteket, melyek erre éppen hazánk érdekében kényszerítnek bennünket, hiszem és reménylem, hogy az ország többsége még e súlyos áldozatot is készebb volna elvállalni, mint hogy hazánk és alkotmányunk biztosságát koczkáztassa. (Tetszés a középen.)
Azonban, mint említém, meglehet, hogy változott e részben a közvélemény, a mit fölötte sajnálnék. Tudom és érzem a felelősség sulyát a közvélemény irányában; de én három hatalmat ismerek, melynek véleményemre és annak törvényszerű nyilatkozataira nézve felelősséggel tartozom: mindenek fölött az Istent, azután saját lelkem ismeretét, s az ország közvéleményét. Nagy fontosságot tulajdonítok ez utolsónak is, de ha az Isten és saját lelkiismeretem előtt tisztán állok, fájdalmasan bár, de nyugodt lélekkel tűröm a közvélemény kárhoztatását. (Hosszasan tartó zajos tetszésnyilvánítások a középen.) Nincs nagyobb csapás, mintha valaki saját lelkiismeretével jön meghasonlásba. Még a közvélemény hatalmának sem szabad föláldoznunk belső meggyőződésünket és keblünk nyugalmát. (Élénk tetszés a középen.) Én lelkem legbenső meggyőződéséből mondom, hogy 333az államadósságoknak az előttünk fekvő törvényjavaslat szerinti elfogadása az ország érdekében van; el nem fogadása pedig nemcsak közérdekeinket, hanem politikai létünk biztosságát is veszélyeztetné. A kik e nézetet nem helyeslik, a kik azt hiszik, hogy az elvállandó teher nagysága sokkal súlyosabb, mint a mit a fölhozott politikai tekintetek igazolnának: azoknak épp úgy kötelességök saját lelkiismeretök sugallata szerint a javaslatnak ellene szavazni, mint nekem kötelességem önmeggyőződésemet követni. (Hosszan tartó éljenzés a középen.)
De nem akarom hosszas előadásomat még hosszabbra nyujtani, és összevonom röviden a mondottakat. (Zajos felkiáltások: Halljuk! Halljuk!)
Mivel meg vagyok győződve, hogy a pragmatica sanctióban megállapított szövetkezést nemcsak azért kell föntartani, mert ha felbontatnék, vagy czéljának többé megfelelni képes nem lenne, hazánk biztossága volna veszélyeztetve; mivel meg vagyok győződve, hogy ha mi az államadósságok elvállalását visszautasítjuk, vagy abban az erőnkhöz mért méltányosság határáig el nem megyünk, az örökös tartományok népei nem lesznek képesek nekünk a közös védelemre nézve azon támaszt nyujtani, melyet a sanctio pragmatica értelmében tőlök várhatunk, s ennek folytán a védelmi kötelezettség nagyobb része ránk nehezedvén, azt el nem birjuk, s így a szövetkezés végczélja meghiusul; mivel az államadósságok ily elvállalásának megtagadásával Európa közvéleményét, a sértett érdekek nagy tömegét zudítanók magunk ellen, a mi az országra nézve fölötte veszélyes volna; mivel meg vagyok győződve, hogy az államadósság méltányos részének elvállalásával Ausztria népeit alkotmányunk föntartására nézve is szövetségeseinkké teszszük, az elvállalás megtagadásával pedig érdekeinket az ő érdekeikkel összeütközésbe hozva, hazánk javát koczkáztatjuk; mivel végre meg vagyok győződve arról is, hogy ha mi visszautasítanók is az adósságok elvállalását, attól meg nem menekülnénk, sőt még a birodalom föloszlásának esetében is reánk nehezednék azoknak tetemes része, mely a most javalt mennyiségnél kevesebb alig lenne: nyiltan és határozottan kijelentem, hogy az államadósságok azon részét, mely erőnkhöz képest a méltányosság határáig megy, elvállalni szükségesnek tartom. (Zajos, hosszasan tartó helyeslés a középen.)
Ezeket kivántam, mint az átalános tárgyalás köréhez tartozókat, előadni.
334A mennyiségnek szám szerinti meghatározása és az elvállalás módja, szorosan véve, inkább a részletes tárgyaláshoz tartoznék; de mivel az előttem szólott képviselők majdnem kivétel nélkül a menynyiségre is kiterjesztették nyilatkozataikat, kijelentem én is erre vonatkozó véleményemet. (Élénk fölkiáltások: Halljuk! Halljuk!) Én a miniszterium és az országos küldöttség által velünk közlött adatok és fölvilágositások folytán, a központi választmány jelentésében kifejtett okoknál fogva, a törvényjavaslatban ajánlott évi járulék menynyiségét olyannak tartom, mely a méltányosság azon mértékét, melyet erőnkhöz képest elvállalhatunk, túl nem haladja, s ennél kisebb mennyiségre azért sem kivánok szállani, mert ez által azon politikai érdekeket, melyeket előadásomban fölhoztam, koczkáztatnók, s hazánk politikai biztosságának sokkal több kárt okoznánk, mint azon haszon volna, mely ajánlatunk leszállításából származnék. Elvállalom tehát azt, a törvényjavaslat szerint, azon kijelentéssel, hogy mivel én a nemzet és nemzet közti egyezkedést nem kívánom úgy tekinteni, mint vásári alkudozást, ezen összeget olyannak tartom, melyen túl semmi esetben sem léphetünk, s kijelentem, hogy abba sohasem tudnék beleegyezni, hogy ezen elvállalt összegen fölül utóbb bármi követeléseket is elfogadjunk: mert a súlyos teher is könnyebb, ha bizonyos és határozott, mintha folyton marad még fönn valami, a mi újabb surlódásokra adhatna okot és új terheltetéseket vonhatna maga után. (Élénk helyeslés a középen.)
Azon indítványt, hogy előbb állapítsuk meg budgetünket, és jövedelmeinkhez mérve azután határozzuk meg az elvállalandó adósságok mennyiségét, nem tartom czélszerűnek, mert az adósságok ezen elvállalása nem ajándék, melyet csak fölöslegünkből adhatnánk, hanem oly teher, melylyel hazánk biztosságát és legszentebb érdekeinket mentjük meg. (Tetszés a középen.) Ezt tehát én legszükségesebb kiadásaink közé helyezem. Egyébiránt minden költségvetést, kivált helyzetünkben, úgy lehetne készíteni, hogy a mellett jövedelmeinkből végre semmi sem maradna fönn: majd jövedelmeinket csökkentenők az által, hogy valamely terhes és népszerűtlen adó nemét megszüntetnők, majd beruházásainkat emelnők; s mind ezt kétség kívül eléggé indokolva. És kétségtelen az is, hogy évekre előre senki sem képes megmondani, hogy mennyi fölöslegünk marad egyik vagy másik évben: ennélfogva mindig csak egy évre ajánlhatnánk meg valamely összeget, s ez által se az állam hitele biztosítva nem volna, se az érdekek megsértéséből eredő káros következéseket magunktól 335el nem hárítanók; átalában semmit azon politikai előnyökből el nem érnénk, a miért én legalább az adósságok elvállalását czélszerűnek és indokoltnak tartom. (Felkiáltások a középen: Igaz! Úgy van!)
Végre, a mi az adósságok mikénti elvállalását illeti, erre nézve törvény maga szolgál útmutatóul, midőn kölcsönös egyezkedésre utasítja az évi járulék mennyiségének meghatározását. Ezen módot tartom én egyedül helyesnek, mert csak ez zárja ki a solidaritás eszméjét, melyet én semmi czím alatt el nem fogadnék. (Helyeslés.) A solidaritás csak jogi kötelezettségnek lehet eredménye, más jogi kötelezettséget pedig az államadósságokra nézve senki irányában el nem ismerek, mint azt, a mit a törvény és törvényes egyezkedés, mely alkotmányos beleegyezésünkkel jön létre, határozottan megállapít.
Ez az én véleményem az államadósságokról szóló egyezkedésre és a részünkről meghatározandó törvényjavaslatra nézve. (Zajos és hosszas tetszés és éljenzés a középen.)
A képviselőház deczember 16-dikán 229 szavazattal 110 ellenében átalánosságban elfogadta a törvényjavaslatot.
