EÖTVÖS LEVELE LÓNYAYHOZ.
EÖTVÖS LEVELE LÓNYAYHOZ.
Ragaz, 1867. augusztus 14.
Kedves barátom!
Vedd mindenekelőtt köszönetemet szives leveledért, mely nemcsak nem zavarta nyugalmamat, sőt az ellenkező hatást tette reám. Föltettem magamban, hogy nehány hétig minden komolyabb dologgal fölhagyok, s azért hoztam magammal leányaimat, hogy kedves csevegésökkel, ha lehet, elűzzék még gondolataimat is. Éreztem, hogy szükségem van ily pihenésre, s az eddig élvezett nyugalom máris jól hatott reám, úgy, hogy, ha pár hetet e csendes fürdőben tölthetek, talán szert teszek az erőre, melyre jövő ülésszakunkban szükségünk lesz. De a gyógyszer, melyet Balassa rendelt, smelynek magamat annyira alávetettem, hogy még az előttem fekvő hirlapokba se nézek bele, nem oly könnyű, mint látszik, s vannak pillanatok, midőn a kényszerített nyugalom mondhatatlanul kínossá válik. Főképp, ha nem állhatva ellen, mégis valamely hirlapot veszek kezembe, s ott – mi csaknem mindig történik – hazai dolgainkról egy sereg badarságot olvasok. Így jártam tegnapelőtt a Frankfurter Zeitunggal, mely a bécsi deputatióról szebbnél szebb hireket közlött, s való jótéteménynek mondhatom leveledet, mely a zavarban útbaigazított. Nem irigylem helyzeteteket, s 167ő felsége, midőn Téged a deputatióhoz nevezett, azáltal tüntet ki, hogy nagy terhet rak vállaidra. Igen félek, hogy a kiegyenlítés eszközlésénél nemcsak Ghyczyvel lesz bajotok, hanem barátainkkal is, kik valamennyien egyiránt óhajtják a békés kiegyenlítést, de ennek föltételeit elismerni nem akarják. Átalában véve, csaknem csodálatos, hogy annyiak között, kik hazánkban politikával foglalkoznak, oly kevés található, ki ennek első kellékét bírná, mely kétségtelenül az, hogy helyzetünk iránt tisztában legyünk. Soha talán nem volt politikai situatio annyira világos, mint a mienk. Ha a külföldi journalistikát áttekintjük, alig találunk lapot, mely azt különbözőleg fogná fel. Minden párt megegyezik a meggyőződésben, hogy egy döntő nagy harczhoz közeledünk. Csak mi nem akarjuk belátni, mit mindenki tud, s küzdünk szavak felett, s csatározunk törvényczikkelyekkel, midőn létünk forog veszélyben. Nézetem szerint a főkérdés, melytől a kiegyenlítésnél követendő eljárás függ, egyszerűen az: fekszik-e érdekünkben, hogy az osztrák birodalom, melynek részét képezzük, s melyre most elhatározó befolyást gyakorolhatunk, ezentúl is fönálljon; vagy azt reméljük, hogy Magyarország más szövetségben, mely az ausztriai birodalom helyébe lép, állami integritását fentarthatja? Ha ez utóbbit hiszszük, mint úgy látszik a Magyar Ujság emberei, igen helyesen járunk el, ha azt bizonyítjuk be, mi jogilag úgyis kétségbevonhatatlan, hogy az osztrák államadósság minket nem illet. De ha nem, ha úgy vagyunk meggyőződve, hogy a birodalom fönállása egyszersmind saját fönállásunknak feltétele, akkor valóban nem látom át, okos ember miért töri fejét máson, mint azon kérdésen: mennyi az, mit áldoznunk kell, hogy Ausztria fönálljon, s mennyit birunk el, nem hogy Ausztriát, de hogy magunkat mentsük meg.
Észreveszem, hogy, minden diætetikai szabály ellenére, ismét politikáról szólok. Félbeszakítom tehát okoskodásomat. Ég áldjon meg; ha időd engedi, szép lenne Tőled egy pár sor henyélő collegádhoz
Eötvös.
