Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére.
Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére.
«Minden egyes dunavölgyi nemzet, még ha más nemzetiségek töredékeit is maga köré csoportosítja, magában legfölebb másodrendű államot képezhet, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint szükségképpen idegen befolyás alá, kerülne.»
Kossuth Lajosnak Turinban 1862 május 1-sején kelt manifestuma a Duna-szövetség tárgyában.
(Lásd a milanói «Alleanzá»-t azon év és hóból.)
(Lásd a milanói «Alleanzá»-t azon év és hóból.)
Azon pillanatban, midőn már csak hetek és napok választanak el a békés kiegyenlítés ünnepélyes megpecsételésétől, Kossuth Lajos jónak látta felszólalni. A nemzethez szól, ámbár Deák Ferenczhez czímezte nyílt levelét, hogy felszólamlásából ne hiányozzék azon drámai érdekesség, melylyel fellépését mindig körül szokta venni, szól mostan, midőn szava izgatást szülhet ugyan, de meg nem változtatja többé a tényeket. Úgy látszik, hogy ingerültséget akar csak okozni, nem meggyőződést idézni elő; vagy miért hallgatott tehát, midőn azon eszmék, melyek most törvénybe igtattatnak, először is hirlapokban pendíttettek meg? miért nem szólt akkor, midőn a 72tizenötös bizottság munkálatát kinyomtatta, vagy midőn a hatvanhetes azt megvitatta, vagy midőn az országgyűlés felette tanácskozott? Hanem éppen azért, mivel Kossuth izgatásával az országgyűlést discreditálni akarja, kötelességünk higgadtan megbirálni mesterségesen szerkesztett manifestumát; a nemzet megérti az igazság szavát még akkor is, ha nem aranyszavú ajkakról hangzik.
Constatirozzuk előbb a tényeket.
Deák harmincznégy évvel ezelőtt lépett mint országgyűlési követ a politikai térre; mint Nehémiás Jeruzsálem falainak építésénél egyik kezével fegyvert tartott, a másikkal építette a szabadság templomát, ernyedetlen buzgósággal védette a fenálló törvényeket, midőn azokat a végrehajtó hatalom megtámadta, a törvényhozás körében pedig minden beszédjét, melyet a népért és a nép érdekében tartott, a tiszta demokratia szelleme lengte át. Midőn 1848-ban az ország alkotmányának nagyszerű átalakulása megtörtént, Deák csak az országgyűlés végére mehetett fel; akkor lőn Csuzy Pál zalai követ helyébe megválasztva. Az 1848-diki törvények nagy részben már fel valának terjesztve s Deák örült az átalakulásnak; s ámbár voltak ama törvényeknek némely pontjai, melyeket másképp óhajtott volna látni, mégis, mint alkotmányos ember, hódolt a többség akaratának, s minthogy ama törvények szelleme, s egyes pontjainak legnagyobb része meggyőződésével egyezett, kész volt belépni a miniszteriumba. Tudjuk ezt mindnyájan, kik ekkor Deákkal együtt álltunk a működés terén.
De azon törvények, melyek 1848-ban alkottattak, s azon rendszer, mely akkor megállapíttatott, később élesen lőn megtámadva; kitört a belháboru, s Deák mindaddig megmaradt állásában, míg lehetőnek vélte a veszélynek békés, törvényes eszközök általi elháríthatását, mert ő soha nem volt a harcz s a forradalom embere. Midőn pedig a békés kiegyenlítés a minden oldalról felzaklatott indulatok viharában elérhető többé nem volt, Deák visszalépett, mert a belháborút még a siker valószínűsége mellett is súlyos csapásnak tekintette, a sikerhez pedig reménye nem volt. Nem a nemzet hazafiságában kételkedett, hanem erejében, melyről azt hitte, hogy az ellenfélnek külföld által is támogatott hatalmával megküzdeni képes nem leend.
Kossuth ellenben bízott s remélt; talán nagyobbnak számította anyagi erőnket, mint a mekkora volt, talán több támogatásra számított külföldről, mint a mennyit nyert, s valószínűleg nyerhetett. Egy szóval, bízva s remélve, a dolgok élére állott, s a nemzet, fellelkesítve biztató szavai által, örömest követte, s Deák tért engedett Kossuth politikájának, melyet meg nem gátolhatott, de melynek merészségét veszélyesnek tartotta. A két férfiu e pontban 73tért el egymástól: egyik aggodalommal telve nem mert mindent koczkáztatni; a másik reményeinek közepette mindenre kész volt. Kérdezzük, melyik csalódott? A merész politikát, melynek folytatásában Deák Kossuthot sem szóval, sem tettel nem gátolta, sikertelenség követte és bukás és tizenkilencz évi szenvedése szegény hazánknak.
Igaz, hogy ezen bukás nem volt dicstelen; igaz, hogy a nemzetek millióinak szemében könnycsepp ült: e nagyszerű tragœdia felköltötte a külföld sympathiáit, s emlékezetbe hozta vissza a magyar nemzet régi dicsőségét. De a békés kiegyenlítés, melyet a nyugati civilisátio élén álló nemzetek örömmel üdvözölnek, nem szakítja ki történetünkből azon lapot, melyre a história az 1849-diki hőstetteket feljegyezte, hanem megmutatja, hogy nemzetünk szintoly erélyes tud lenni a politika terén, mint hősies a harcz mezején.
Azt mondja Kossuth, hogy neki a hontalan bujdosás jutott osztályrészül, Deáknak a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. Senki sem tudja jobban, mint én, mily szomorú a bujdosás idegen földön, hol senki sem érti nyelvünket, eszünk járását, szivünk dobogását. Az összeköttetés a hazával lassan-lassan megszakadt, reményeink egyenkint elhaltak, a krimi háboru nem hozott vigasztalást, a szövetkezés a franczia császárral, mely méltán oly nagy várakozást gerjesztett, hogy annak fejében Kossuth Mazzinival szakított s Pietri társaságát eltürte, Villafrancánál felbomlott, nagyszerű tervek temettettek el Cavour sírjába, s Kossuth végre odajutott, hogy két kalandornak,.... nak és.... nek, sikerülhetett őt önző cselszövényeikkel Bismarcknál s Ricasolinál háttérbe szorítani. Ez minden tekintetben szomorú sors; s mégis voltak a bujdosásnak lélekemelő pillanatai is: a tisztelet, melyben a szultán foglyai részesültek, az angol diadalmenet, az amerikai fogadtatás, a világ legkitünőbb férfiainak elismerése elfeledteték velünk néha a száműzés nyomorát. De higyje el Kossuth, hogy az is, ki itthon maradt s naponkint szenvednie kellett a nemzet keserűségeit, minden órában rettegnie a nemzet utolsó kincsének, a nemzetiségnek elvesztésétől, minden nap látnia, miként sülyed a nemzet anyagi és szellemi ereje az iszonyú nyomás alatt, miképp van megingatva a népnek bizodalma egy szebb jövendő iránt, miképp tekintenek számosan sóvárgó szemekkel azon biztató hírek után, melyek segélyt és szabadulást a külföldről igérgettek, és látni egyszersmind, hogy ezen igéretek vagy hiúk voltak, vagy egymásután meghiusultak, kinek mindezt látnia kellett s a néppel együtt éreznie, az sem feküdt rózsákon.
Deák, ki tizenkét évig szintúgy mint más hazafiak némaságra volt kárhoztatva, ismét a politika terére lépett 1860–61-ben, midőn az októberi 74diploma s februári patens után az országgyűlés egybehivatott. Ez a februári patens, melylyel a magyar országgyűlést is megkinálták, egy összes birodalmi tanácsban akarta felolvasztani Magyarország alkotmányát, s ezen birodalmi tanács hatáskörét kiterjesztette nemcsak a közvédelemből származó kötelességekre, hanem minden ügyekre, melyek a pénz-, hitel-, vám- s kereskedési kérdéseket, a pósta, vasut s táviratozás rendezését illetik, s főleg a birodalmi pénzügyekre, s e részben még a birodalmi tanácsnak sem adta meg az adó-megszavazási jogot egész kiterjedésben, hanem csak az adófelemelést, s új direct vagy indirect adónemek behozatalát bizta határozatára.
Ezt az ország nem fogadhatta el, mert ez az egész magyar alkotmányt megsemmisítette volna. De a hatvanhetes munka mit tartalmaz? Mi által vetkőzteti az ki hazánkat állami állásából? Az által-e, hogy a hadi költség megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalommal közös delegatiókra ruháztatik? Emlékezzünk Kossuthról, milyen hévvel védte meg 1848-ban a pragmatica sanctiónak azon értelmét, hogy Magyarország, ha a birodalom bármely része megtámadtatik, azt védelmezni köteles; minő keserűséggel nevezte akkor ellenfeleit törpe minoritásnak. És mikor tette ezt? Mikor Ausztriának háborúja volt Piemont ellen, oly háborúja, melyre Magyarország beleegyezése nem kéretett, oly háborúnál, mely Magyarországban populáris éppen nem volt. És a hatvanhetes bizottság munkálata s az országgyűlés határozata ugyanazon szempontból indult ki: a sanctio pragmaticából származó védelmi kötelezettség szempontjából. E kötelezettség nem új, nem változtatása a réginek, ezt Kossuth maga is védelmezte, midőn ő volt miniszter; újítás e részben csak az, hogy a mit előbb Magyarország a magyar királylyal elvégzett, ki egyszersmind Ausztria császára is volt, s a nem magyar tartományokat absolut hatalommal képviselte, azt ezen munkálat szerint, miután azon tartományok is alkotmányosak lettek, azon tartományokkal tartozik elvégezni.
Ha ez kivetkőzteti a hazát állami állásából, mennyivel inkább kivetkőztette volna azt Kossuthnak terve a Duna-confœderatióról, mely a közös védelmen túl a külpolitikát, a kereskedelmi rendszert, a vámokat, a főközlekedési vonalakat, a pénzt, mértéket és mindent, a mi a seregre s hajóhadra, az erősségekre s hadi kikötőkre vonatkozik, a közös végrehajtási hatalom szabályozására bízza; mely összparlamentet tervez Magyarországnak Horvátországgal, Szerbiával, Bolgár-, Bosnyákországgal s Romániával együtt, s ezen parlamentet felváltva Pesten, Bukarestben, Zágrábban s Nándor-Fejérvárott akarja összehivatni. Hasonlítsuk össze Kossuthnak e 75tervével a hatvanhetes munkálatot, kérdezzük, mik azon intézkedések, melyek ezen munkálatban a nemzet állami életére, önállására, de még anyagi felvirágozhatására is sérelmesek? Hiszen a külügyön, melyet még Kossuth sem mert 1848-ban elkülönzött magyar ügynek követelni, s a külügyi s hadügyi költségek megállapításán kívül, a delegatiókra semmi sincs bízva, minden egyéb tárgyra nézve szabad egyezkedés van fentartva és kölcsönös alku, milyen mellett két egymástól jogilag független ország egyezkedései történnek, s mindenik országgyűlésnek fönn van tartva az ily kölcsönös alku útján létesült egyesség jóváhagyása.
Azt hozza fel Kossuth, hogy Jellasics beütése előtt ugyanazon követeléseket, melyekbe most a hatvanhetes munkában beleegyeztünk, a miniszterium s annak sorában Deák akkor visszautasította, s hogy 1861-ben, midőn az osztrák hatalom erősebb volt, mint most, szintén visszautasíttattak azon követelések; miért fogadtatnának azok el most, Sadowa után, midőn Ausztria gyengébb? Egyszerű feleletünk erre az, hogy mind 1848-ban Jellasics beütése előtt, mind 1861-ben egyéb követelések tétettek ellenünk, mint most; jelesen birodalmi parlament kivántatott, mely az egész hadügyet s pénzügyet, adó-, kereskedelmi-, s közlekedési rendszert absorbeálja; és mert Jellasics ellenében megvolt a közlelkesedés, a törvényes kormány, s annak folytán fegyver, sereg, felszerelt erősségek, s mi ennél még több volt, a koronás fejedelem neve, mik felbuzdították a nemzetet, hogy a hallatlan megtámadásnak ellent álljon. Most ellenben sem Solferino, sem Sadowa után nem mutatkozott semmi hajlam fegyverhez nyúlni, s azok, kik a külföldről jött igéreteknek hittek, csalódtak reményeikben. Mi vala tehát ezután teendő? Eszélyes volt-e, szabad volt-e továbbá is azon szerencsétlen állapotot fentartani, melybe a nemzet sülyedett oly hiú biztatások mellett, melyek soha nem valósultak, s nem fognak valósulni? A nemzet kijózanodott ábrándjaiból; nem érti többé Kossuth politikáját, a mint viszont Kossuth nem érti többé a hazai viszonyokat. Az alkotmányos ellenzéknek véleménye az előterjesztett miniszteriális törvényjavaslatok iránt legjobban illustrálja azon meredélyt, mely közte és Kossuth felfogása között tátong. Kossuth az 1848-dik évi IV. t.-cz. 6. §-át s a nemzetőrséget az epochális törvények utolsó fenmaradott gyöngyöcskéinek tekinti, az ellenzék pedig az osztályüléseken a legnagyobb loyalitással elismerte, hogy az 1848. IV. t.-cz. 6. §-ának miniszteriális módosítása több biztosítékot nyujt a nemzetnek, mint az eredeti 1848-diki törvény, úgyszintén ismervén, mennyire népszerűtlen a nemzetőrség institutiója Magyarországban, s mennyi veszedelmet rejt magában az ország több nemzetiség lakta vidékein, nem ellenezte a javaslott felfüggesztést.
76Kossuth mindazt, mi Magyarországban másképp történik, mint a hogy ő azt óhajtaná, Deák példátlan befolyásának tulajdonítja, melyet a nemzet határozataira gyakorol, s úgy hiszi, hogy ezen befolyás azon álláspont következése, melyet Deák 1861-ben választott, s melyről Kossuth nézete szerint a jogfeláldozás sikamlós terére jutott. Ismerjük ezen nézetet, melylyel a baloldal némely tagjai takargatják magukat; nekik azonban, Kossuthnak is, csak azt felelhetjük, hogy azon politika, melyet az országgyűlés követ, s melynek már annyiban lett is sikere, hogy felelős miniszteriumunk van, nem Deák politikája, hanem az országé. Nemzetünk nem oly éretlen, hogy bármi nagy név varázsától elkábíttatva, lemondjon tulajdon független itéletéről közdolgaink ügyében. Hiszen az események jelenlegi fordulatát már két év óta várta s óhajtotta az egész ország, Deák eljárása mindenki előtt világos volt, s politikája nem kereste az árnyékot. A lapok még a követválasztás előtt tárgyalták az országgyűlés programmját, s a szabad választás utján mégis oly többség jött az országgyűlésre, mely Deák békés útoni kiegyenlítési politikáját pártolta. S most ismét, midőn a tizenötös s hatvanhetes munka mindenki kezében volt, még pedig a baloldal commentárja által illustrálva, hatvan új választásnál a Deákpárt nem vesztett egy országgyűlési szavazatot sem, s a megyei választásokban a roppant többség ismét helybenhagyta Deák politikáját. Az ellenzék szeretett volna az országgyűléstől a megyékre appellálni; de a megyék, ötnek-hatnak kivételével, pártolták az országgyűlést, mert meg voltak győződve, hogy ez az összes nemzet kivánságainak leghívebb tolmácsa. S ki Deákot ismeri, tudja, hogy ő nem csábítgat senkit nézeteinek elfogadására, nem ir czikkeket még akkor sem, midőn méltatlanul megbántatik, s országgyűlési beszédein kívül nem érintkezik a nagy közönséggel; s a nemzet mégis ösztönszerűleg hozzája fordúl azért, mert higgadt itéletében bízik, azért, mert kivánja a békés, törvényes kiegyenlítést, azért, mert nincs hite a forradalomban. A nemzet tudja, hogy a forradalom vagy bukással végződnék, s még nagyobb nyomorral, mint a milyen az utolsó két évtizedet jellemezte; vagy pedig az ausztriai birodalom felbomlásával, magától Kossuthtól pedig azt hallók, hogy Magyarország magában csak másodrendű államot képezhetne, mely az idegen befolyást soha ki nem kerülhetné.
Ezek az én individuális nézeteim Kossuth nyílt levelére nézve. Meglehet, hogy Deák, kihez az czímezve van, maga is előadja véleményét e tárgyban, s hogy a különböző nézet egyenlő fegyverrel meg fog védetni. Kossuth a nemzetben bízik; bízom abban én is; és ha arról volna szó, kit választ a magyar nemzet vezetőjének a mostani körülmények közt, Kossuthot-e vagy Deákot, nem kételkedem egy perczig sem, hogy mindazon 77kegyelet mellett, melylyel a nép Kossuth emléke iránt viseltetik, a dévényi várromoktól a Verestoronyig felharsogna a millióknak szájából: Éljen Deák Ferencz, az ország bölcse.
