PERCZEL MÓR LEÁNYÁNAK ELHUNYTA ALKALMAKOR.
PERCZEL MÓR LEÁNYÁNAK ELHUNYTA ALKALMAKOR.
A Pesti Napló 1868. junius 5-dikén a következőket irta: «Perczel Mórt családi gyász érte, melyben számos barátainak és ismerőseinek mindegyike meleg részvéttel osztozik. Irma leánya hunyt el, ki a számkivetés napjaiban vigasztaló angyala, az egész család őrszelleme, az ifjabb testvérek második anyja és hű nevelője, majd mindnyájuk öröme és büszkesége volt. A nehéz időket, mik hazánkra és annyi egyes családra borultak, magasztos önfeledéssel viselte, s midőn reá és mindnyájunkra szebb napok virradtak, akkor jött a kérlelhetetlen halál, hogy véget vessen az ifju életnek, s annyi reményt, boldogságot sírba temessen. A magyar delegatio tagjai nemrég, lelkes nők indítványára, őt becses és gyöngéd menyasszonyi ajándékkal lepték meg, s már kitűzve volt a nap, melyben hazánk egy derék fia őt oltárhoz volt vezetendő; s íme, midőn mindenki örömmel nézett e boldog napnak elébe, menyegző helyett temetésre kell gyülekeznünk, s a Villik karának engednünk át az ifjú arát, ki szintoly boldogító hitestárs és családanya leendett, mint a minő jó gyermek, hű nővér, feledhetetlen kedves leány vala. A tegnapi kora hajnal törte le a nemrég virágzó, majd hervadásnak szánt becses virágot, ma este visszaadjuk az anyaföldnek, mely míndent ad, és mindent visszakövetel. Enyhítse, ha lehet, a szülők és a rokonok fájdalmát mindnyájunk részvevő könye, meghatottsága.»
Ugyanazon a napon Deák Ferencz eme szavakat intézte a Deák-kör tagjaihoz:
Szomorú, de szent kötelesség teljesítésére hívom fel Önöket, 372tisztelt barátim. Perczel Mór barátunkat súlyos csapás érte. Szeretett leánya, Irma, családjának és mindazoknak, kik őt ismerték és ismerve tisztelték, végtelen fájdalmára tegnap hajnalban meghalt.
Áldásul adta őt az Ég szeretett szülőinek, hogy támaszuk legyen a szenvedés nehéz napjaiban, s enyhítse a száműzetés keserű könyeit. Az Isten magához vette e szelid angyalát, s most egy angyallal kevesebb van itt e földön, s egygyel több ott fön az Égben.
Menjünk el temetésére, s adjuk meg hült tetemeinek az utolsó tiszteletet. A sokat vesztett családnak, a vigasztalhatatlan szülőknek mély fájdalmát enyhíteni képesek nem vagyunk; ezt csak a mindenható irgalmas Isten teheti és teendi is bizonyosan. De osztozzunk testvérileg fájdalmukban. Ők is együtt szenvedtek velünk és osztoztak keserveinkben, midőn közös édes anyánk, a haza, a sír szélén állott.
Tartozunk részvétünk e nyilvánításával az ősz bajnoknak, ki annyit áldozott a hazáért, melyet oly forrón szeret, s ki e szeretetben hű testvérünk volt mindenkor.
Menjünk el a temetésre együtt valamennyien.
