VÁRADY GÁBOR NAPLÓJÁBÓL.
420VÁRADY GÁBOR NAPLÓJÁBÓL.
Várady Gábor a «Máramaros» 1895. január 16-diki számában «Hulló levelek» czímen közzétett visszaemlékezéseiben a következőket irta:
«1868 julius hó folyamán nagy érdeklődéssel tárgyaltuk a védrendszerről, honvédségről, népfölkelésről szóló törvényjavaslatokat az e czélra megválasztott tizenöt tagú bizottságban, a melybe Perczelen kívül Ivánka Imrét és engem is, mint 1848–49-diki honvédeket, beválasztottak. A bízottság elnöke Perczel Mór, jegyzői Kerkapoly Károly és Horváth Lajos voltak.
Andrássy gróf, mint ügyes kortes, a bizottságon kívül is minden alkalmat fölhasznált, hogy velünk balközépiekkel és volt «tigrisekkel» a törvényjavaslatok fölött eszméket cserélhessen.
Ez a finom ember, ez a bársony-sima diplomata nem szerette a parlamenti éles, érdes harczokat, sőt a bizottsági viták hevét is igen gyakran mérsékelte megelőző sakkhúzásaival. A jelzőt «melius prævenire, quam præveniri» nemcsak ismerte, de minden lehető alkalommal meg is testesítette, mert tudta, hogy «Vorbeugen heisst regieren».
Teljes összhangzásban állott ezen rendszerével a többi között az is, hogy majd minden nevezetesebb szakasz tárgyalása előtt Ivánkát és engem magához hivott vagy ebédre, vagy délutáni pipaszóra. Egy ízben csak négyen ültünk az asztalnál: a szeretetre méltó, zseniális házigazda, az elbájolásig szép és kedves, nyájas háziasszony, Katinka grófné és mi ketten.
Az az átalánossá vált röpke szó, «Mindent megkaptunk» került a társalgás keretébe, s midőn mi, balközépi skeptikusok, ezt birálgatni, bonczolni kezdtük, Andrássy az ő fölülmulhatatlan szívélyességével vágott közbe: «Ugyan mi bajotok, mi panaszotok van?» Ivánka és én egypár szóval jeleztük a kiegyezés hiányait, fogyatkozásait s azután, hogy a komolylyá vált vitát más mederbe tereljem, azt jegyeztem meg, hogy «Nagyon aristokratikus irányban indultatok meg s erre, kegyelmes uram, te adtad az első példát.»
«Ugyan mivel?» kérdezé a kedves házigazda mosolyogva.
«Azzal, hogy első átiratodban a képviselőháznak addig «tisztelt» elnökét» először te nevezted «méltóságos»-nak, és ez egyátalában nincs összhangzásban az 1848-diki demokrata szellemmel és irányzattal.
Andrássy utólérhetetlen volt abban, hogy midőn az érvek czáfolásába nem akart ellenérvekkel bocsátkozni, ügyes, elmés ötletekkel válaszoljon.
«Beszéljetek ti nekem Magyarországon demokratiáról. A mult hetekben 421Tisza-Dobon lévén, a biró meghívott egy lakadalomra. Elmentem. A biró a korcsma ajtajánál várakozott, s midőn a mulató szobába beléptünk, látva, hogy két külön nagy körben járják a csárdást, kérdeztem a birótól, hogy miért tánczolnak ezek külön?
«Ezek a gazdák gyermekei, azok pedig a zsellérekéi» volt az aristokratikus válasz.
Nevettünk a csattanó példán s nem is kerestünk az ötlettel szemben ellenérvet, mert örültünk rajta, hogy a komoly társalgásnak a házigazda egy vidámító fordulatot adott.
De ez a mi gyakori s igen kellemes érintkezésünk gróf Andrássyval csakhamar megtermette keserű gyümölcseit.
A gyanusítás, ez az állandóan örlő szú a magyar politikai élet fáján, nem restelkedett a szélső balról minket is mindenféle czímekkel illetni. A «honárulás» titulus akkor ismét nagy divatba jött.
Batizy András técsői ref. esperes, legjobb, legrégibb barátaim egyike, májusi levelében egész naivul tiltakozik az ellen, mintha engem bármikor is honárulónak nevezett volna. «Akárhányszor elmondtam – így irja – hogy ha az egész képviselőház árulóvá válnék is, V. G.-t a legutolsók közt találhatnók.» Tehát mégis ott találnók.
Nem zúgolódhattam e miatt, hisz Deáknak a kiegyezés előnyeit fejtegető egyik szép beszéde alatt a szélső baloldalon elég hallhatólag mormogta egyik kartársunk: «Hazaáruló!» a mire az előttem ülő Nyáry Pál odaszólt: «Ne bántsátok fiuk, mert ez éppen olyan nagy hazafi, mint a milyen nagy hatalom».
