A KATH. AUTONOMIÁT SZERVEZŐ GYŰLÉS VILÁGI TAGJAINAK VÁLASZTÁSA AZ EGYHÁZIAKNAK ELŐRE KIKÖTÖTT BEFOLYÁSA NÉLKÜL EJTESSÉK MEG.
A KATH. AUTONOMIÁT SZERVEZŐ GYŰLÉS VILÁGI TAGJAINAK VÁLASZTÁSA AZ EGYHÁZIAKNAK ELŐRE KIKÖTÖTT BEFOLYÁSA NÉLKÜL EJTESSÉK MEG.
A katholikus autonomiát előkészítő gyűlés 1869. október 11-dikén tartott ülésében folytatta az autonomiát szervező gyűlés tagjai választásának módozatát tárgyazó bizottsági javaslat részletes tárgyalását. A javaslat 19. §-ának első pontja így szólott: «A választók összeirását ő herczegsége a primás által kitüzött határidőben egy bizottság teljesíti, melynek elnöke a helybeli katholikus lelkész, tagjai a katholikus kegyur vagy képviselője és ott, a hol választott egyházi tanács létezik, ennek két tagja, a hol az nincsen, a katholikus hitfelekezeti község által előre választandó két katholikus tag.»
Kuti Márton azt tartotta, hogy a káptalanokra és az alpapságra vonatkozólag hozott határozatok után már a következetesség is azt kivánja, hogy a világi hivek szintén szabadon választhassák meg az ő szavazataikat összeszámító bizottságot. Minthogy azonban a lelkész már állásánál fogva is azon helyzetben van, hogy a kezdeményezést némi tekintetben szükségképpen reá kell ruházni, s minthogy nagyon sok község van, a melyek önállólag nem nem is járhatnak el, ennél fogva hajlandó volt a lelkésznek adni meg a jogot, hogy a kitűzött határidőben a hiveket összehívja, s ezen 243ülésen mint elnök szerepeljen, értesítvén a gyűlést, hogy azt a választás kihirdetése következtében a szavazatokat összeszámító bizottság megválasztása végett hívta össze. E bizottság megválasztásával azonban az ő elnöki szerepe is megszünnék. E bizottságba ugyan ő is megválasztható, de nem szükségképpen megválasztandó. Kuti ezután elmondotta, hogy véleménye szerint az összeiró bizottság miképpen teljesítené föladatát és hogyan történnék a választás a központi bizottság tagjaira. Végül engedelmet kért reá, hogy indítványát a legközelebbi ülésben formulázva előterjeszthesse.
Barta Béla nem szólhatott tűzetesen hozzá a módosítványhoz, a míg nem formuláztatik. A bizottság álláspontját igyekezett megvédeni.
Konek Sándor a napirenden levő szakaszt az egész javaslat sarkkövének tekintette. Igaz, hogy itt csak átmeneti intézkedésről van szó, mely az első szervező gyűlésnek törvényes megalakulását van hívatva lehetővé tenni; «de éppen azért, mivel átmeneti, mivel nem köti le a katholikusokat örök időre, a bizottság kivánatosnak, sőt szükségesnek tartotta különösen most, midőn az autonomia terén még hiányzik az átalános tájékozottság, midőn alig egy-két katholikus ember képes a terra incognita gyanánt fölmerülő autonomikus eszmék iránt fölbuzdulni, midőn a rideg közönyösség, midőn lelketlen gyanusítások és a szabadelvűség esküdt ellensége gyanánt hiresztelt papság elleni bizalmatlanság nem engedi az önkormányzatnak magasztos eszméjét öntudatos tiszta fogalomra s ehhez méltó kifejezésre juttatni – oly kezekbe tenni le a legközelebbi választások vezetését, melyeket arra ily körülmények közt legalkalmasabbaknak hitt».
Midőn a püspöki kar az autonomia ügyét kezdeményezte, czélja nem volt más, «mint hogy az érdeksolidaritas iránti érzéket nagyobb mérvben keltse föl az egyháziak és világiak között, hogy szorosabbra füzze az egyháznak szétfutni készülő két elemét, hogy így egyesült erővel könnyebben sikerüljön kivívni az autonomikus önállóságot és függetlenséget; czélja volt tehát a püspöki karnak, hogy az ember dualistikus természetének élőképét tüntesse föl az autonomia szervezetében, hol lélek és test, szív és ész, értelem és érzék kölcsönös összhangzásban törnek egy közös czél felé; czélja volt, hogy az egyházban a két szív legyen egy dobbanás, a két lélek egy gondolat. Hiszen éppen a modern szabadelvűség egyik kicsapongó elfajulása az, hogy az állami és egyházi szervezet elkülönítésének ürügye alatt azoknak nem elkülönítése, hanem oly szétszakítása czéloztatik, mely által az egyik lélek nélküli testté, a másik test nélküli lélekké válnék. Az volt tehát a 244püspöki kar czélja, hogy a két elem közti egygyéolvadást lehetővé tegye, s a bizottság megértvén a püspöki karnak ezen czélzatát, mindjárt ott ajánlotta ennek lehetővé tételét, hol arra leginkább szükség van: a legközelebbi választások alkalmával, midőn az érdekközösség iránti érzet még nem lesz oly átalános, és midőn a világiak, úgy szólván, még szemben fognak állani az egyházi renddel, a papsággal. Ha majd a szervező gyűlésen sikerülend az autonomiát egészséges alapokra fektetni, s az érdekközösség iránti érzet évről-évre, napról-napra szilárdulni és erősbödni fog, akkor nem lesz szükség arra, hogy a két elem közti lehető közeledés ily eszközök által segíttessék elő, mert akkor eddig a viszonyok rendezetlenségénél fogva még nem oly szembetünő tények fogják a világiak előtt érdekközösségüket az egyháziakkal feltüntetni, és akkor erős meggyőződése szerint az élet maga meg fogja hozni az érdekközösségnek ma még nem eléggé érett gyümölcsét.»
Hivatkozott Angliára, hol daczára a reformatiónak, a kanonjog elveihez mai napig sokkal nagyobb szivóssággal ragaszkodnak, mint igen sok tisztán katholikus államban. Ott a kanonjog mai napig sok ügyben élő jogforrást képez; ott a kanonjognak intézményei az egyháznak alapszervezetében, kezdve a vicariusi fokozattól egész a legjelentéktelenebb intézményekig, sokkal hivebban maradtak fönn, mint sok tisztán katholikus államban, mert a brit nemzet jól tudja, hogy az egyháznak oszlopai egyszersmind az államnak és társadalomnak is talpköveit képezik; mert tudja és érzi, hogy az, mi az egyháznak alapja, egyszersmind a családi életnek biztosítéka. És midőn Anglia egy pár évtized előtt a szegény-ügyet újból rendezte, azt nem kirekesztőleg községi organumokra, hanem lelkészekre, egyházi organumokra bizta, és a brit nemzetnek nem jutott eszébe ebben illiberalismust látni, sőt helyesnek és czélszerűnek tartotta azt, hogy a szegényügy, melynek kezelése szoros összeköttetésben van az egyházi élet szervezetével, parochialis területenkint a lelkészek fővezetése mellett kezeltessék. És talán a magas angol episkopalis egyháznak klerusa, vagy szegényen dotalt vicariusai nagyobb bizodalmat érdemelnek, mint a mi lelkészeink? mint a mi jeles, buzgó, önföláldozó plebánosaink, kik nemcsak az anya-egyházakban, hanem azonkívül 4–5 fiók-egyházban is mint lelki orvosai és tanácsadói a népnek legnagyobb áldozatkészséggel fáradoznak.
Deák Ferencz: Valóban nagyon nehéz e gyűlekezetben tanácskozni. Ha nyiltan, szabadon kimondjuk nézetünket: vagy anathemát mondanak reánk, mert benyulunk az egyház belszervezetébe s föl akarjuk azt forgatni; vagy személyes térre viszik a kérdést és 245azt mondják, hogy bizalmatlanságot tanusítunk a püspöki kar, vagy a plébánosok iránt, noha azok jobban megérdemlik, vagy legalább nem érdemlik meg kevésbbé a bizodalmat, mint Anglia vicariusai.
Kevésbbé lepett volna meg, bárki mondja ezt, ha nem éppen a magyar egyetem jogtanárától hallok ily nyilatkozatot, a ki tudja, vagy legalább kellene tudnia, hogy midőn a törvényhozás garantiákat keres, nem bizalmatlanságból indul ki; kinek már mint magyar polgárnak is kellene tudnia, hogy nálunk a fejedelmet is megesküdtetik az alkotmányra; és ki fogná azt mondani, hogy ez sérti a fejedelmet, mert bizalmatlanságot árul el személye iránt? Az ő magyarázata szerint nagyobb bizalmatlanság volna ez a fejedelem iránt, mint az, a mit mi a plebánosra nézve akarunk kimondani. És a törvényhozás mégis megkivánja, hogy a fejedelem megesküdjék az alkotmányra, mert a törvényhozás nem bizalmatlanságot fejez ki akkor, midőn garantiákról intézkedik. (Mozgás.)
A t. képviselő úr előadására nézve, – a mennyiben a fönforgó kérdésre vonatkozik, – még csak azt akarom megjegyezni, hogy én az általa felhozott példa és a bizottság javaslatában ajánlott módozat közt analogiát nem találok; de legkevésbbé is szeretném mintaképül venni a püspöki egyházat Angliában autonomiai kérdéseinkben, ha meggondolom, hogy Magyarország katholikusai, kik mind az ország népében, mind a törvényhozásban a többséget képezték, mennyivel tisztábban állottak mindez ideig az országban levő más felekezetek irányában, mint az angol püspöki egyház áll az irlandi katholikusok iránt. (Helyeslés.)
Azután mily óriási különbség van a szegényügy és egy autonomiai választás között. Mi a katholikus autonomiát úgy akarjuk rendezni, hogy a világiak kétharmad részben, az egyháziak egyharmad részben legyenek képviselve a szervező gyűlésen. Ha tehát a bizalom és bizalmatlanság kérdése játssza ily esetekben a főszerepet, akkor már maga ezen képviseleti alap is a bizalmatlanságnak volna jele, és ha ily szempontból indulunk ki, legokosabb volna kimondani, hogy a püspöki kar vegyen maga mellé ennyi és ennyi világi férfiut, kikben bizalma van, és rendezze az autonomiát.
Különben maga az egyház a házasulóktól esküt kiván, a törvény a hivatalnokoktól esküt kiván: tehát ez is a bizalmatlanságnak jele, mert az egyház, a törvény nem teszi föl róluk előre, hogy eskü nélkül nem teljesítenék azt, a mi kötelességük?
Ha valaki ezt így fogja föl, akkor nincs a törvényhozásnak egyetlen 246intézkedése, mely nem a bizalmatlanságnak kifolyása gyanánt volna tekinthető.
A mi a választás módját illeti, én nagyon természetesnek tartom, hogy midőn a világiak nem avatkoznak be az egyháziak választásába, a világiak választása is az egyháziaknak előre kikötött befolyása nélkül történjék.
Kuti indítványa az initiativát a plebánosra bizza, hihetőleg azért, mert nem lehetett másra bizni. A plebános hivja össze a gyűlekezetet, megmagyarázza nekik a választási törvényt, s fölszólítja őket, hogy bizottságot válaszszanak.
Ezen bizottságnak lehet tagja a plebános is, sok helyütt bizonyára meg fogják választani, hol a nép iránta bizalommal van, és ez ellen senki kifogást nem tehet; de ha a nép bizalommal nincs a plebános iránt, és a törvény őt mégis reájuk erőszakolja, akkor ez ellen már joggal lehet tenni kifogást. (Helyeslés.)
Mi gerjeszt nagyobb bizalmat? Az-e, midőn maga a választási törvény octroyál a népre olyan embert, kihez bizalma nincs, vagy az, midőn a törvény szabad tért enged a választásoknak és a bizalmat meg nem köti?
Ez, úgy hiszem, oly egyszerű, oly természetes, hogy én nem látom át, mi okból lehetne ezt ellenezni.
Azon egyesűlést, melyet itt többen az egyház világi és egyházi tagjai között óhajtanának, nem lehet törvény által keresztülvinni. Ez az élet dolga, és minél kevesebbet erőltetjük egyik vagy másik részt, s minél szabadabb tért hagyunk egyik vagy másik félnek a jogok terén, annál hamarabb fogjuk elérni a kitüzött czélt.
Tekintsünk csak a lefolyt választásokra. A nép a legtöbb helyen nagy részvétlenséggel viseltetett azok iránt, nemcsak mivel a dolgot nem értette, hanem más okból is, a mint azt egy higgadt, nyugodt, értelmes katholikustól hallottam, ki nekem azt mondta: «miért menjek oda, hiszen a pap úgyis azt küldi, a kit akar».
Moralis befolyása mindig lesz a plebánosnak, kell is, hogy legyen, mert szükséges, hogy vezetője legyen a népnek az erkölcsi téren; de e befolyás ne legyen parancsolt, ne legyen octroyált, s éppen ezért nem akarom, hogy ezen befolyás a választások hivatalos állásához legyen kötve.
Barta képviselő úrnak azon észrevételét, hogy nem fekszik előttünk az indítvány szellemében formulázott szerkezet, s így nagyon bajos az indítvány kivitelének egyes részei fölött itélni, én is alaposnak 247tartom. E tekintetben két ut van előttünk. Azon kérdést, vajjon ex officio legyen-e elnöke a plebános a bizottságnak, vagy nem, úgy hiszem, mint elvet, formulázás nélkül is eldönthetjük, a formulázást pedig más napra halaszthatjuk. Vagy pedig elvileg sem határozunk el semmit, hanem az egész kérdést holnapra halaszthatjuk.
Én jobban szeretném, ha az első módot követnők, különben pedig kijelentem, hogy a szerkezetet nem pártolom. (Helyeslés.)
Hosszabb vita után a gyűlés, szavazás utján, elvben kimondotta, hogy a világi képviselők választásának megindítása a plebánost illeti meg, az összeirás és a további eljárás vezetésére pedig bizottság választandó a helybeliekből, s e bizottság tagjává a plebános is megválasztható. Az indítvány formulázásával az indítványozó és az indítvány pártolói bizattak meg.
Az október 12-dikén tartott ülésben Deák Ferencz jelentette, hogy az indítványozók és az indítványt pártolók az indítványt a következő szövegben kivánják megállapítani: «A választók összeirására ő herczegsége a primás tűzi ki a határnapot. Kitűzetvén a határnap, a választási eljárást minden plebániában a helybeli lelkész azzal indítja meg, hogy a határnap előtt legalább nyolcz nappal, úgy az anya-egyházban, valamint a népesebb és távolabb eső fiók-egyházakban is külön összehívja a katholikus hiveket, előadja az összejövetel czélját, a választási szabályokat fölolvassa és a hiveket fölszólítja, hogy a szükséges összeirás teljesítésére és azután a választás vezetésére a plebániai hivek magok közől egy öt tagu bizottságot válaszszanak; ezen választás a plebános elnöklete alatt nyilvánosan történik. E választmányba a plebános és a helybeli káplánok a világi hivek által szintén megválaszthatók. Az így választott bizottság maga választja saját kebeléből az elnököt és a jegyzőket.»
A gyűlés elfogadta e szöveget.
