A KÉPVISELŐT AZ ORSZÁGGYŰLÉSEN MONDOTTAKÉRT A HÁZ FELELETRE VONHATJA.
201A KÉPVISELŐT AZ ORSZÁGGYŰLÉSEN MONDOTTAKÉRT A HÁZ FELELETRE VONHATJA.
A képviselőháznak 1869. junius 24-dikén tartott ülésében, a birói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával, Irányi Dániel a többek között azt mondotta, hogy a kormány kinevezésének az a következése szokott lenni, hogy a bírák magukat iránta lekötve érzik, s tőle nem minden esetben függetlenek. «Nem akarok – így folytatta – hazai példákat idézni, pedig lehetne, lehetne különösen nekem, ki azon férfiunak utóda vagyok egy politikai lap szerkesztésében, a ki a kormány által kinevezett bírák áldozata lett.»
Irányi Böszörményi Lászlót értette, kit azért, mert lapjában, a Magyar Ujságban, közzétette Kossuth Lajosnak a váczi választókhoz 1867. augusztus 20-dikán intézett és Magyarország függetlenségét és önállását az osztrák ház uralmával incompatibilisnek hirdető levelét, a budapesti esküdtszék 1868. február 27-dikén 11 szóval 1 egy ellen vétkesnek mondott ki és az esküdtszéki biróság egy évi fogságra itélt el. Böszörményi 1869. márczius 24-dikén a fogságban halt meg.
Irányi beszédét így fejezte be: «És most néhány szót intézek az igazságügyminiszter úrhoz. Ő oly melegen, oly fényesen dicsérte a 48-diki törvényhozást, a 48-diki törvényeket, hogy már köszönetet valék neki mondandó ezen elismeréseért, midőn lezárta ajkamat azon tudat, miszerint azon kormánynak tagja ő, mely ezen 48-diki törvények legbecsesebb részét föláldozá. És elhalt ajkamon a szó, midőn meggondolám, hogy a 48-diki törvények dicsőitője ugyanazon igazságügyminiszter, ki az 1848-diki törvények egyik leghívebb, legjelesebb, legtisztább jellemű bajnokát, elődömet, törvénytelen itélet következtében halálra kínozta.»
Irányi ezen szavai után a jobb oldalon nagy zaj támadt, a képviselők fölugrottak helyökről és ilyen kiáltásokat hangoztattak: Ez gyalázat! Rendre! Rendre! Horváth Boldizsár igazságügyminiszter szót kért, az elnök azonban rendre utasítván Irányit, az ülést bezárta.
A következő ülésben, junius 25-dikén, Horváth Boldizsár a napirend előtt kijelentette, hogy állásánál fogva nem tűrheti, hogy valamely birói 202testületnek becsülete akárhol büntetlenül megtámadtassék. Minden más téren találna orvoslást, föl tudná keresni a törvény oltalmát; hanem a támadás oly helyen történt, hol a támadó a képviselői immunitas sánczai közé vonult, hol őt az igazságügyminiszter föl nem keresheti. Kénytelen tehát a ház segélyét kérni.
A mi az ellene intézett támadást illeti, őt nem személyes ambitio, hanem a kötelességérzete vitte a miniszteri padra, a melyen, tudta, nagy áldozatot kell hozni munkában, életerőben, örömökben. Arra azonban nem volt elkészülve, hogy becsülete is martalékul essék. A haza követelheti tőle életét és vérét, de becsületét nem. Horváthnak ezen szavai után a ház minden oldaláról zajos fölkiáltások hangzottak, hogy ő minden megtámadás fölött áll.
Horváth ezután így folytatta: «Én nem tudom, a ház bölcsesége mit fog határozni; de érzem, hogy sem a miniszteri széket, sem képviselői helyemet e teremben addig el nem foglalhatom, míg igazolásomra út nem nyittatván, nyilvános pályám becsülete azon forum előtt, és által, hol a sértés történt, helyre nem állíttatik. (Élénk helyeslés.) Az ország és a ház méltósága követeli, hogy egy pillanatig se foglalhasson akár a vörös széken, akár ama padokon helyet oly férfiu, ki a közvélemény előtt gyilkosnak van bélyegezve.» (Élénk helyeslés.)
Horváth eltávozása után fölszólalt Gajzágó Salamon és a következő indítványt terjesztette elő: «Tekintve, hogy Irányi Dániel képviselő úr f. hó 24-dikén a birói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat fölötti vita alkalmával tartott beszédének következő tartalmu zárszavaiban: «És elhalt ajkaimon a szó, midőn meggondolám, hogy a 48-diki törvények dicsőitője ugyanazon igazságügyminiszter, ki az 1848-diki törvények egyik leghívebb, legjelesebb, legtisztább bajnokát, elődömet, törvénytelen itélet következtében, halálra kínozta», a legkomolyabb sértés foglaltatik nem csak azon biróság ellen, a melynek itéletére itt czélzat történik, hanem egyúttal az ország felelős igazságügyminiszterének személye ellen is, a midőn arról vádoltatik, hogy egy meg nem nevezett egyént törvénytelen úton halálra kínza; tekintve, hogy e sértés által a legnagyobb visszaélés követtetett el a képviselőket megillető immunitással, a melyet nem lehet és nem szabad arra fölhasználni, hogy valaki büntetlenül követhessen el akár testületek, akár egyének ellen olynemű sértéseket, a melyek minden más téren a fönálló törvények torló szigora alá esnének; tekintve, hogy a törvényhozás méltósága is követeli, hogy ilynemű sértésekért komoly és azonnali elégtételt szerezzen; tekintve, hogy 203a házszabályokban ezen elégtételről kellő gondoskodás nem foglaltatik; tekintve elvégre, hogy a háznak souverain jogaihoz tartozik, a maga méltóságát, saját tagjainak a törvényhozás termében elkövetett visszaélései ellen, mind óvó, mind torló rendszabályok által megvédeni, a következő határozatot hozom indítványba: A ház immunitási bizottsága oda utasíttatik, hogy a jelen esetben adandó elégtétel neme és módja iránt véleményt adjon, a mely a hasonló esetekben jövőre követendő eljárás szabályozására is kiterjedjen.»
Szilágyi Virgil, az ellenzéknek egyik tagja, előadta, hogy Böszörményit, a kivel a legbensőbb barátságban élt, a mult őszszel oly betegen találta, hogy fölszólította valamely fürdő használatára, s fölhatalmazást kért tőle, hogy megtudakolja, forognak-e fönn akadályok ezen kivánság teljesülése ellen. Böszörményi fölhatalmazása alapján ezután az igazságügyminiszterhez fordult, s ez az ő legelső szavaira kinyilatkoztatta, hogy semmiféle folyamodványt nem kiván Böszörményitől, hanem megelégszik azzal, ha akár ő, akár részéről bármely barátja egyszerű magánlevélben értesíti őt Böszörményinek azon óhajtásáról, hogy valamely bel- és külföldi fürdőbe akar menni. Böszörményi bele is egyezett, hogy Szilágyi ily tartalmú magánlevelet irjon az igazságügyminiszternek, csak látni kivánta azt, mielőtt elküldetik. Másnap elvitte tehát Szilágyi a fogalmazványt Böszörményihez, a ki azonban ekkor kijelentette, hogy értekezvén másokkal barátai közül, egyátalában nem akar semmiféle kegyet még ezen az úton sem elfogadni.
Mindehhez Szilágyi hozzátette, hogy okai vannak hinni, hogy ezen tényeket valószinüleg Irányi is megtudta, nem akkor, de később.
Irányi Dániel, a ki a teremben jelen volt, nem válaszolt Szilágyi beszédére.
Vukovics Sebő hivatkozott azokra, kik a régi pozsonyi országgyűlések tagjai voltak, hogy a magyar országgyűlés mindenkor egyik legszentebb joga gyanánt vallotta azon elvet, a mely szerint bármit jelent is ki valamely követ valamely ülésben, ezen ülés föloszlása után az ő kijelentéséről többé szó nem lehet. Gajzágó indítványát annyira a képviselők jogai ellen intézettnek tartotta, hogy azt sem kinyomatni, sem fölvétetni nem óhajtotta.
Tisza Kálmán a házszabályok értelmében az indítvány kinyomatását 204nem tartotta megtagadhatónak; de addig is, míg tárgyalása napirendre tüzetik, megjegyezte, hogy az még a tegnapi kellemetlen és szomorú esetnél is szomorúbb benyomást keltett benne, s hogy vajha ne kellett volna megérnie, hogy e házban ily indítvány tétetik.
Simonyi Ernő azt tartotta, hogy az indítvány a ház lételének lényegét, a szólásszabadságot támadja meg. Vannak dolgok, melyeket a ház nem határozhat el, mert a törvény tiltja. «Önök uraim, – így szólott – a képviselői felelősséget akarják megállapítani. És miért? Hogy ne történhessék támadás a miniszterre, hogy a miniszter ne legyen felelőségre vonható. De mit fognak önök mondani, ha az én igen t. barátom Irányi, föntartván kimondását, azt formaszerinti vádképpen terjeszti a képviselőház elé?» Az indítványt még tárgyalás alá sem akarta vétetni.
Deák Ferencz: T. ház! (Halljuk!) Megromlott egészségem nem engedte, hogy az ülést tegnap végig várjam, s így nem voltam tanuja azon jelenetnek, mely most szóban forog. De ha igaz az, hogy Irányi képviselő úr tegnapi előadásának végén a következőket mondotta: hogy (olvassa): «a miniszter – Horváth Boldizsár – ugyanaz, ki a 48-diki törvények egyik leghívebb, legjelesebb és legtisztább jellemű bajnokát, elődömet, törvénytelen itélet következtében halálra kínozta»; ha ezek voltak, mondom, szavai: akkor lehetetlen, hogy erre nézve én is ne nyilatkozzam. (Halljuk!)
Nekem nincs szükségem arra, hogy e részben véleményt kérjek a mentelmi bizottságtól; a dolog a ház előtt történt, a háznak akkor jelen volt tagjai tudják, hogy így történt, és tudják azt is, hogy az elnök akkor rendreutasította a szólót, és hogy többen, maga a miniszter úr is fölkelt, hogy nyilatkozzék, azonban az elnök, hihetőleg azért, hogy az első fölhevülésből keletkezhető keserűségek kikerültessenek, az idő is későre járván, az ülést föloszlatta.
Ha valaki azt kérdi: szabad-e, és kinek szabad a képviselőt az országgyűlésen mondottakért feleletre vonni? én erre azt fogom felelni, hogy sem törvényeink, sem parlamentális gyakorlatunk szerint, a képviselőt feleletre más nem vonhatja, és felette más nem határozhat, mint a ház. (Helyeslés a jobb oldalon.) Ez volt mindig a gyakorlat.
Azt mondja Simonyi képviselő úr, hogy hasonló eset nem történt. Történt, és pedig igen kellemetlen eset történt, mely vajha soha se ismételtetnék. Történt az 1833-diki országgyűlés kezdetén. Tagen, 205nagyváradi prépost ügyében, midőn ő Beöthy Ödön követnek szavaira olyan módon felelt, vagyis inkább beleszólott, melyet az akkori országgyűlési követek sértésnek tartottak.
De nem megyek oda vissza, mert nem akarom a régi megyei actiózások korszakát a mostani parlamentális korszakra alkalmazni.
A miniszter, hivatalos állásánál fogva, nem oly személy, a kit megtámadni ne lehetne: ő felelős, tehát igen természetes, felelősségre is vonható. Erre két utat jelölt ki az alkotmányos törvény és gyakorlat: egyik az interpellatio; a másik – ha az nem történik, vagy a felelet ki nem elégítő – a miniszternek vád alá vétele.
Ha Irányi Dániel fölkelt és azt mondotta volna, hogy a miniszter ezen cselekvénye a törvénybe ütközik, ő ilyen vagy olyan bűnt követett el, én őt a ház által kivánom vád alá vétetni, akkor igenis tanácskozni kellett volna indítványa fölött, és a ház elhatározta volna: van-e a vád alá vételnek helye, vagy nincs? Ez az alkotmányos mód.
Hanem akár minisztert, akár mást a tanácskozás folytán az immunitas pajzsa alatt oly kemény váddal támadni meg, hogy valakit törvénytelen itélet folytán halálra kínzott volna: oly vád, a melynél súlyosabbat alig lehet valaki ellen mondani, (Úgy van!) és ezen vádat csak úgy a discussio folyamában odavetni, ez, úgy hiszem, még sem helyes, még sem tűrhető el. (Halljuk!)
Ha a parlamentális immunitást, magát a parlament magas állását akarjuk védeni, kérdem: vajjon védjük-e azzal, ha mi magunk ilyen megtámadásoknak, melyek sem alakjokban, sem tartalmokban nem törvényesek, tág tért engedünk?
A törvény gondoskodott róla, ha valakit megsértettek, hogy a sértett miképp járjon el; a törvény gondoskodott arról, ha valaki a sajtó útján bántalmaztatik, hogy miképp állítsa biró elé azt, a ki megsértette. A gyakorlat gondoskodott, hogy a megyei gyűléseken is, ha valaki megsértetett, minő eljárásnak van helye. A képviselőház tanácskozásaira nézve a törvény ilyenekről nem gondoskodott; mert föltette, hogy az efféle dolgok képviselők körében nem is történhetnek. (Úgy van! Élénk helyeslés jobb felől.)
Kettőt nem lehet hallgatással mellőzni: egyik az, hogy a ház méltósága kérdésen kívül le volna alacsonyítva, ha itt mindent, akár helyesen, akár helytelenül személyekre vonatkozólag sértő kifejezésben mondani lehetne; a másik meg az, hogy nekünk kötelességünk fölügyelni, hogy a miniszter törvénytelenséget ne kövessen el, kötelességünk őt, ha azt látjuk, hogy törvényt sértett, feleletre vonni, vád 206alá helyezni; de kötelességünk őt meg is ótalmazni az ellen, hogy a vád alá helyezés esetén kívül ne sértethessék oly kifejezésekkel, a melyek őt a legnagyobb bűnnel vádolják. (Helyeslés jobbfelől.) Mert ne felejtsük el, hogy a parlamentális kormány a nemzet többségének kifolyása lévén, annak tekintélyét, méltóságát nekünk is ótalmaznunk és megőriznünk kell. (Élénk helyeslés.)
Kérdem: mi lesz annak következése, ha most a tegnap mondott szavakért a ház éppen nem szól? Az lesz következése hallgatásának, hogy azt mondják: vagy a factumot, a vádat nem vonta kétségbe; vagy pedig azt, hogy a vádat oly csekélységnek tartotta a ház, melyről nem is érdemes szólani. Itt pedig egyik eset sem forog fönn. Én legalább reménylem, hogy a ház többsége nincs azon véleményben, hogy a vád igaz; nincs azon véleményben sem, hogy a fölött, a mi mint vád adatik elő, másképp, mint törvényesen lehetne itélni; nincs azon véleményben, hogy az oly sértés, mely figyelmet nem érdemel.
Nem a miniszter érzékenységéről van itt szó: ez magánügy; hanem a ház tekintélyének és a miniszterium állásának nem törvényes formában történt megtámadásáról és sértéséről. (Helyeslés.)
Én, mondom, nem tartom szükségesnek, hogy a mentelmi bizottság megkérdeztessék az iránt: miként lehessen itt elégtételt szerezni. Ezt nem tartom szükségesnek, mert én egyetlen egy módot látok csak, azt t. i., hogy a ház határozatilag mondja ki rosszalását. (Élénk helyeslés jobb felől.)
Ez nem törvénytelen eljárás; mert magokban a szabályokban is van említés arról, hogy a ház megróhat egy szólót.
Azt mondja valaki, a nyilatkozat tegnap történvén, ma már nem határozhatunk. Nem tartom helyesnek, hogy ily kényes és fontos ügyben ezen fogás alá, hogy úgy mondjam, magunkat elrejtsük. (Helyeslés.) A mint, mondom, igaz, hogy az actiók elrendelése a régi időkben akkor szokott történni, midőn a cselekvény történt, és mégis az 1833-diki országgyűlésen nem azon napon, hanem más napon történt a megrovás. És miért nem történt az nap, hanem más nap? Azért, – a miért most is más nap kell, hogy történjék, – mert t. i. az napon az elnök rendre utasítá a szólót, és az ülést azonnal eloszlatta, és így sem a miniszter, sem mások föl nem szólalhattak.
Szabadságában áll az érdemes képviselőnek magyarázatot adni szavainak, és szavát, a mennyire az sértőnek találtatik, helyreigazítani, vagy visszavonni; de arra őt kényszeríteni senki sem képes. 207Teheti; és azt hiszem, ha ez megtörténik, akkor a háznak is, a miniszternek is nem szükséges a tárgygyal tovább foglalkoznia. De ha a visszahúzás meg nem történik – a mire a képviselő urat föl sem merem híni, mert ez oly dolog, a mit mindenki magával végez el – akkor lehetetlen azon véleményt nem mondanom ki, hogy a háznak, ha a dolgot nem helyesli, ki kell mondania határozatilag rosszalását, hogy nyoma legyen, miszerint ezen vádat a ház ezen módon és így előadva nem helyesli, hanem helytelennek tartván, rosszalja. (Helyeslés jobb felől. Ellenzés a szélső bal oldalon.)
Tehát mentelmi bizottsághoz utasítani, azzal vetni véget e valóban fájdalmas és kellemetlen dolognak, nem tartom helyesnek, hanem azt vélem, hogy a ház mondja ki határozatilag rosszalását azon kifejezésekre, melyeket Irányi előadott. Én más módot nem látok. Hogy pedig a háznak kell valamit e tekintetben tenni, az kétségtelen. (Élénk helyeslés jobb felől.)
Deák beszéde után Gajzágó visszavonta indítványát, s az elnök fölszólította a képviselőket, szóljanak hozzá Deák Ferencz indítványához.
Tisza Kálmán hivatkozott a házszabályokra, a melyek így szólanak: «Egyedül az elnöknek van joga a szólót, még pedig beszéde megszakításával is, rendreutasítani, s ha a rendreutasítás azon egy előadásban már két ízben megtörtént, a szónok előadván mentségét, a ház, az elnök kérdésére, a fönforgó tárgyban elvonhatja tőle a szót, s a körülményekhez képest jegyzőkönyvi megrovást is határozhat.» Minthogy e szabályoknak elég téve nem volt, a mennyiben csak egy megrovás történt; minthogy arról, hogy a szóló mentségét előadhatta volna, szó sem volt, Tisza, noha egyénileg helytelennek tartotta Böszörményi nyilatkozatát, a szabályok értelmében lehetetlennek tartotta, hogy a ház rosszalását kifejezze.
Többek fölszólalása után az elnök szavazásra kivánta bocsátani Deák Ferencznek irásban is előterjesztett következő indítványát: «Irányi Dániel képviselő úrnak a tegnapi ülésben mondott azon sértő szavait: «az 1848-diki törvények dicsőitője ugyanazon igazságügyminiszter, ki azon törvények egyik legjelesebb, leghívebb és legtisztább jellemű bajnokát, elődömet törvénytelen itélet következtében halálra kínozta», a ház ezennel határozottan rosszalja».
Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán azt állították, hogy nem arról folyt 208a vita, rosszalja-e a ház Böszörményi nyilatkozatát vagy nem, hanem a házszabályok értelmében arról volt szó, hogy midőn már tegnap megtörtént a megrovás, de egyéb, a mi a házszabályokban van, nem történt meg, e megrovás a mai napon jegyzőkönyvbe iktattassék-e. Ha másképpen tétetnék föl a kérdés, ők nem szavazhatnának.
Az elnök így tette föl a kérdést: elfogadja-e a t. ház Deák Ferencz indítványát vagy nem, mire a balközép és szélsőbal tagjai – Irányi Dániel, Károlyi Ede gr., Latinovics Vincze, Szalay Sándor és Szilágyi Virgil kivételével – elhagyták a termet.
A képviselőház névszerinti szavazás útján 203 szavazattal elfogadta Deák Ferencz indítványát. Irányi Dániel tartózkodott a szavazástól.
Huszár István a jegyzőkönyvbe bevétetni kivánta, hogy az elfogadás egyhangulag történt.
Deák Ferencz: Midőn névszerinti szavazás történik, belejön a jegyzőkönyvbe, hogy kik miként szavaztak; ilyenkor tehát azon szó «egyhangulag» minden értelem nélküli, mert mindenki meglátja, hány képviselő és kiki miképp szavazott. Én tehát azt hiszem, a jelen esetben azt, hogy mindenki egyenlően szavazott, jegyzőkönyvbe vétetni egészen fölösleges. (Helyeslés.)
