A KÖZÖS PÉNZÜGYMINISZTER, MINT OLYAN, NINCS JOGOSÍTVA KÖLCSÖN FÖLVÉTELÉRE.
A KÖZÖS PÉNZÜGYMINISZTER, MINT OLYAN, NINCS JOGOSÍTVA KÖLCSÖN FÖLVÉTELÉRE.
Tíz havi folytonos együttlét után a képviselőház 1870. augusztus 5-dikén fölfüggesztette üléseit. Az ezután tartott első ülésben, október 22-dikén, fölszólalt Zsedényi Ede, s tekintettel arra, hogy a közös pénzügyminiszter az 1870-dik évre megállapított és ki is vetett közös költségeken kívül hadügyi követelések födözésére egy bécsi consortium útján és magyarországi activ követelések elzálogosítása mellett 15 millió forintnyi előlegezési kölcsönt kötött, azon kérdést intézte a pénzügyminiszterhez: van-e tudomása ezen előlegezési kölcsönről, s ha van és ha az az ő előleges jóváhagyásával köttetett, miképp tudja ezen eljárását összeegyeztetni az 1867: XII. t.-czikkel, a melynek 27. §-a szerint a közös miniszterium a magyar korona országainak külön kormányzandó ügyeire befolyást nem gyakorolhat, 41. és 43. §-ai szerint a delegatiók által megállapított közös költségek födözése a magyar országgyűléshez tartozik, 56. §-a szerint pedig azon kérdés előleges elhatározása, vajjon valamely kölcsön közösen vétessék-e föl, Magyarországra nézve minden egyes esetben Magyarországot illeti meg.
Kerkapoly Károly pénzügyminiszter november 17-dikén felelt az interpellatióra. Előadta, hogy az 1870-dik évre teljes béke közepén megszavazott hadügyi költségvetés, a békének beállott megháborítása következtében, nem volt elégséges azon czél megvalósítására, hogy a monarchia biztossága és érdekeinek megóvása csakis saját erejétől függjön. A béke megzavarása idején nem voltak együtt a delegatiók, sőt a lajtántúli viszonyok következtében össze sem voltak hívhatók. Ennél fogva a kormánynak vagy mernie kellett, utólagos jóváhagyás reményében, saját felelősségére a megszavazottnál nagyobb összeget is kiadni, vagy mernie kellett az említett czél biztosításának elmulasztását. Az egész kormány, a melynek előleges tudtával és beleegyezésével történt, a mi történt, azt merte, a mit saját veszélyére, a haza biztosságának koczkáztatása nélkül, mernie lehetett. Vajjon volt-e elégséges ok a túlkiadásra, azt utólag kell majd 294igazolni a delegatiók előtt. A mi a födözetet illeti, a melyről való gondoskodás az országgyűléshez tartozik, az előleg nem magyarországi activ követelések, hanem a közös activáknak sorába tartozó oly activ követelések elzálogosítása mellett vétetett fel, melyek részben Magyarországot fogják illetni, ha majd egyszer megosztatnak. Mi természetesebb, mint hogy, ha a közös költségek terén túlkiadásra van szükség, ez oly forrásból vétessék, minő a szóban levő. A közös pénzügyminiszter kezén közös pénzek nem voltak, de voltak értékek. Ezeket eladni a kincstár érdeke ellen elkövetett hiba lett volna. Kölcsönt fölvenni a törvényhozó testületek jogába vágott volna. Nem maradt más fönn, mint egyszerű pénztári művelet segélyével ideiglenesen gondoskodni a túlkiadások födözéséről, sértetlenül föntartatván a törvényhozásnak abbeli joga, hogy a végleges födözésről ő intézkedjék. A mint a delegatiók a dolog érdemére nézve határoznak, a kormány azonnal meg fogja kérdezni a képviselőházat, hogy minő módját akarja a födözetnek.
Zsedényi Ede azt tartotta, hogy, ha veszedelem volt a halasztásban, s a pénzügyminiszter azt látta, hogy közös államhitelre lesz szükség, tetszett volna az országgyűléshez fordulnia a hitelművelet iránti törvényjavaslattal. A mi a dolog érdemét illeti, minden olyan összeg, a melytől az állam kamatot fizet, államadósság, az 1867-diki törvény pedig azt mondja, hogy államadósság csak akkor kötelező Magyarországra nézve, ha törvényszerűleg hozzájárul. A miniszterium köréhez nem tartozik, hogy ily hitelműveletre a közös pénzügyminiszternek fölhatalmazást adjon, s azért a közös pénzügyminisztertől az ország tudta nélkül kötött előlegezési szerződést Magyarországra nézve kötelezőnek nem lehet elismerni. Mindezeknél fogva a következő napirendet indítványozta: «Miután az 1867: XII. t.-cz. 57. §-a szerint Magyarország semmi oly államadósságot magára nézve kötelezőnek el nem ismerhet, melynek fölvételéhez az országnak törvényszerűen és határozottan kijelentett beleegyezése hozzá nem járult, semmi különbséget nem tevén előlegezett, lebegő vagy megállapított államadósság között: a ház tudomásul veszi a pénzügyminiszter válaszát és ennek folytán bevárja a kérdéses hitelműveletekre a ház elé a pénzügyminiszter részéről terjesztendő törvényjavaslatot; a közös pénzügyminiszter által kötött előterjesztési szerződést pedig Magyarországra nézve kötelezőnek nem ismervén el, napirendre tér át.»
Az elnök föltette a kérdést, hogy tudomásul veszi-e a ház a pénzügyminiszter válaszát és a jegyzők már kezdték számlálni a szavazatokat, midőn 295húsz képviselő névszerinti szavazást kivánt és azt a következő ülésre kérte halasztani.
A november 18-dikán tartott ülésben Kerkapoly Károly pénzügyminiszter kijelentette, hogy a kormánynak semmi kifogása sincs az ellen, hogy azon ügy, a melyet Zsedényi interpellatiója fölidézett és a tőle reá adott válasz tárgyalása alá vétessék.
Ezen kijelentéssel szemben Tisza Kálmán azt vitatta, hogy a kérdés föltevése után, a szavazás előtt, a tárgyhoz senkinek, még a miniszternek sincs joga a szólásra, s követelte a házszabályok megtartását. Erre az elnök el is rendelte a szavazást, s a képviselőház 245 szavazattal 3 ellenében nem vette tudomásul a pénzügyminiszter válaszát.
Wahrmann Mór a kérdés napirendre tűzése előtt a következő határozati javaslatot terjesztette elő: «A ház tudomásul vévén a pénzügyminiszter válaszát, mely szerint a közös pénzügyminiszter Magyarországot illetőleg csak az illetékes magyar kormány megbizásából tette a kérdéses előlegezési műveletet: elvárja, hogy, ha a szükséglet annak utján igazolva és elismerve lesz, terjeszszen elő a kormány javaslatot az iránt, miképp legyen az végleg födözendő.»
A képviselőház november 22-dikén tárgyalta a Zsedényi interpellatiójára adott választ és az erre vonatkozólag előterjesztett indítványokat.
Zsedényi Ede előadta, hogy a pénzügyminiszter válasza azon hatással volt reá, hogy az előlegezési kölcsön mögött közös kölcsön rejlik. Növelte ezen hitét azon körülmény, hogy a közös pénzügyminiszter kötötte az előlegezési szerződést és ő vette föl a pénzeket, holott ő bevételeire nézve, a törvény világos rendeleteinél fogva, csakis a két pénzügyminisztertől neki havonkint beszolgáltatott részletekre van szorítva, más segédforrásokhoz nem folyamodhatik, s legkevésbbé van jogosítva a kiadások födözetéről gondoskodni. Ha a közös költségvetésben előirányzott összegek nem elégségesek, a pótkiadások födözéséről nem a közös pénzügyminiszter gondoskodik, hanem ő tartozik Magyarországot illetőleg a magyar pénzügyminiszterhez fordulni, ez pedig ismét az országgyűléshez. És ha az országgyűlés együtt nincs, s a kormány meg van győződve a költség halaszthatatlanságáról, akkor a magyar pénzügyminiszter a maga felelősségére előlegez pénzeket, s utólag az országgyűléshez fordul indemnityért. Minthogy Wahrmann határozati javaslata, ha nem is oly élesen, 296de szintén kifejezi az ő indítványának azon eszméjét, hogy ha a közös pénzügyminiszter mint ilyen kötötte az üzletet, ez egyátalában nem kötelezi az országot, ő visszavonja a maga indítványát, ha a pénzügyminiszter elfogadja a Wahrmannét s ha egyenesen kinyilatkoztatja, hogy a közös pénzügyminiszter az előleges üzletet csak mint az ő megbizottja kötötte, a magyar pénzügyminiszternek saját felelőssége és oly föltételek mellett, melyekhez ő a maga jóváhagyásával hozzájárult; továbbá, hogy a fölvett pénzeket csak a magyar miniszteriumtól kijelölt czélokra fordította, s hogy e szerint közös államadósság nem létezik.
Zsedényi beszéde után Wahrmann Mór megokolta a maga határozati javaslatát. Ebben, úgy mint Zsedényi indítványában, tisztán kimondatik, hogy a képviselőház csak azt veszi tudomásul, hogy a közös pénzügyminiszter Magyarországot illetőleg csak az illetékes magyar kormány megbizásából tette meg a szóban levő pénzügyi műveletet. Fölöslegesnek tartotta azonban annak kimondását, hogy az országgyűlés a műveletet addig, míg hozzá beleegyezését nem adja, kötelezőnek nem ismeri el. Oly kiadás, melyhez az országgyűlés hozzá nem járul, az országot amúgy sem kötelezi. Zsedényi indítványa ezen pontjának sem gyakorlati, sem elméleti értelme nincs. Gyakorlati értéke azért nincs, mivel a szóban levő esetben a hitelező zálogra adta a pénzt. Elméleti tekintetben pedig azért nincs értéke, mert a kormány csakis saját felelősségére vállalkozott a műveletre, s mindaddig, míg az országgyűlés ahhoz hozzá nem járul, a födözet módjára nézve fönáll a magyar kormány felelőssége.
Kerkapoly Károly pénzügyminiszter kijelentette, hogy a közös pénzügyminiszter nem mint olyan contrahálta előlegezés utján a szóban levő ideiglenes kölcsönt, hanem Magyarországot terhelőleg a magyar kormány, a túlfélt terhelőleg pedig azon fél kormányának megbizottjakint. A zálogba adott értékek oly activ értékek, a melyekre nézve a két állam között egyezkedésnek és osztozkodásnak van helye; kinek jutna tehát eszébe, hogy azt mondja, hogy egy oly kormány tagja, a mely kormánynak semmi joga sincs ezen értékekhez, megterhelheti azokat. Egészen más kérdés az, hogy ők factumukat közvetetlenül foganatosítsák-e, vagy a foganatosítással az egyöntetűség szempontjából megbizzák azt, a kinek kezén, az osztály megtörténtéig, ezen értékek deponálva vannak.
Simonyi Lajos b. kijelentette, hogy az esetre, ha Zsedényi visszavonja a maga indítványát, azt magáévá teszi.
297Irányi Dániel határozati javaslatot terjesztett elő, a mely kimondotta, hogy a képviselőház a magyar kormány eljárását mint törvény- és alkotmányellenest rosszalja, a kötött kölcsönt pedig Magyarországra nézve kötelezőnek nem ismeri el.
Hosszas és élénk vita után november 23-dikán fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: Tisztelt ház! Nagyon röviden fogok szólani, mert nézetem szerint lehet ugyan e tárgyban hosszasan beszélni, lehet e tárgygyal kapcsolatban igen sok dolgot fölhozni, hanem a valóságos alap, melyen a kérdés megfordul, igen kevésből áll. Fontos, de igen röviden elmondható.
Kétségtelen az, hogy semmi terhet az országra, az ország alkotmányos beleegyezése nélkül, róni nem lehet. Ez az alkotmányosság fogalmában is benne fekszik, de a törvény által is ki van mondva. Hanem a terhek különféleségeihez képest két utat jelöl ki a törvény, melyeken Magyarország a reá rovott teher elvállalását vagy el nem vállalását kijelentheti.
Azokra nézve, a mik közös költségek – a hova tartozik a hadügyi költség – az ország delegatiója által vesz részt az elhatározásban, minden egyebekben, úgyszintén a közös költségek kivetésében, behajtásában, egyenesen az ország rendelkezik.
Azt, hogy a törvényt meg kell tartani, bizonyítani nem szükséges.
Ha két perlekedő fél egymással vitás ügyben van: egyik sem fogja azt vitatni, hogy nem kell megtartani a törvényt; hanem mindenik azt vitatja, hogy a törvény szerint neki van igazsága. E kérdés fölött magán ügyekben a biró ítél; az országgyűlési tanácskozások folyamában pedig a többség határozata dönti el, melyik részen áll az igazság. Komolyan fontolgattam e tárgyat kezdettől fogva s előttem a tényállás a következő:
1870-re megállapíttatott alkotmányos uton a hadügyi költség, megállapította azt a két ország delegátiója, közöltetvén velünk, mi fölvettük azt a költségvetésbe, s annak kivetéséről és behajtásáról gondoskodtunk. Nekünk ahhoz szavunk nem volt: a költség szükséges-e vagy nem? mert ennek megítélését mi magunk a törvény által a delegatiókra biztuk. Időközben rendkívüli körülmények adták elő magukat, oly körülmények, melyek folytán, mint állíttatik, új költségek is kivántattak, melyek a megállapított költségvetés összegéből ki 298nem kerülhettek. Állítólag e költségek födözéséről gondoskodni kellett. E költségekre nézve úgy hiszem, hogy a hadügyminiszter tett először előterjesztést, ki azon tárczát felelősség mellett vezeti, s kinek a hadügyre a végrehajtás körében ügyelni kötelessége. A hadügyminiszter nem tehet egyebet, mint azt mondja, hogy «újabb körülmények ilyen lépéseket tettek szükségessé, ezzen lépések ennyi költségbe kerülnek, e költség a megállapított költségvetési összegből ki nem kerül: gondoskodjatok róla».
E kijelentés után a közös pénzügyminiszter, kinek legkevésbbé sem tartozik köréhez a födözetről gondoskodni, mert ő a beszolgáltatott összeget a költségvetés szerint átadja az illető miniszternek, a két ország minisztereit szólította föl, hogy állítsák elő a költséget. A két ország miniszterei, – legalább a magyar miniszterekről tudom, s a lajtántúliakról nem kételkedem – azt mondották, hogy ők akarják látni és tudni: vajjon szükségesek-e ezen költségek, nem kerülnek-e ki a budgetből, és így más uton födözendők. Erre a miniszterekkel a kimutatás mind a szükségre, mind a mennyiségre nézve közöltetett, miből azok, a mint hallottam, azon meggyőződésre jutottak, hogy ez a költség csakugyan szükséges és a költségvetésben megajánlott összegből nem födözhető.
Mi volt már most az alkotmányos út? Mit kellett volna ekkor tenni? Azon testületet kellett volna összehívni, mely az alkotmány és törvény szerint hivatva van ezen közös költségek szüksége és mennyisége fölött határozni: ez pedig a delegatio; mert világosan benne van a törvényben, hogy ezen közös költségre nézve a költségvetést az illető közös miniszter a két miniszterium befolyásával elkészíti, s a fölött véglegesen a delegatio határoz; a kivetés és behajtás azonban a két fél egyes országgyűléseinek köréhez tartozik, melyek előtt már nem az a kérdés forog fönn, szükséges volt-e e költség, vagy ilyen mennyiségben volt-e szükséges? Fölösleges a törvényt fölolvasnom, hiszen valamennyien ismerjük.
Ekkor tehát össze kellett volna hívni a delegatiókat. De delegatio nem volt. Abnormis állapot létezett, melyről óhajtandó, hogy többé vissza ne térjen.
Oly viszályok voltak a lajtántúli részekben, hogy még birodalmi tanács sem volt, mely a delegatiót megválaszthatta volna. Mi e részben sokkal helyesebben jártunk el: megtartottuk a törvényt, mert bevégezvén az ülésszakot, új ülésszak nyíttatott meg, és ott azonnal megválasztatott a delegatio; a monarchia másik részében azonban, 299mint mondám, delegatio nem volt. Tehát a miniszterium e részben alkotmányos úton nem járhatott el.
Az egyik delegatiót nem hivhatta össze, mert az egyik delegatiónak külön nincsen határozati joga.
Azt mondja tán valaki, hogy az országgyűléshez kellett volna fordulni. Ezt nem tartom a törvénynyel megegyezőnek, mert azon kérdés fölött, ha valamely közös kölcsön szükséges-e és mily mennyiségben szükséges, a törvény s alkotmányunk szerint a delegatio határoz, nem az országgyűlés. (Helyeslés jobb felől.)
Ha a miniszterium akkor összehívja az országgyűlést és azt mondja, hogy újabb kölcsön szükséges, határozzon az országgyűlés fölötte: én kötelességemnek tartottam volna, éppen a törvénynek föntartása tekintetéből, azt mondani, hogy mi a fölött nem határozhatunk: ha szükséges-e kölcsön a közös hadseregre és mily mennyiségben szükséges? Ez a delegatio tárgya, nem a mienk. (Ellenmondás bal felől.)
Meglehet, hogy mind a mellett, hogy én ezt a dolgot világosnak tartom, és így a törvényt nem tartottam szükségesnek fölolvasni, némelyek kétkednek benne: tehát fölolvasom. (Olvas.) «A közös költségvetés megállapítása leend e bizottságok föladatának évenkint előforduló legfontosabb része. E költségvetést, mely egyedül azon költségekre terjedhet, a melyek a jelen határozatban közöseknek vannak kijelölve, a közös miniszterium, mind a két külön felelős miniszteriumnak befolyásával, fogja készíteni, s úgy adja azt át mindenik bizottságnak külön. A bizottságok a fönnebb körülirt mód szerint fogják azt külön tárgyalni, s észrevételeiket egymással irásban közlik, s a mely pontra nézve nézeteik meg nem egyeznének, azt együttes ülésben szavazattal határozzák el. Az ily módon megállapított költségvetés többé az egyes országok által tárgyalás alá nem vétethetik, hanem köteles mindenik azon arány szerint, mely előre megállapíttatott, a közös költségvetésből reá eső részt viselni.»
Tehát határozhat fölötte csak a delegatio. Nekünk azt szóba sem lehet többé hozni, mert a törvény a kivetésen és beszedésen kívül erre nézve más teendőt nem biz az országgyűlésre. Az ország határoz ugyan e kérdésben is, de nem ezen testület által, hanem ezen testület kifolyása által, vagyis: a delegatio által.
A miniszterium tehát azon helyzetben volt, hogy szükségesnek hitte a költségeket, halaszthatatlannak hitte a födözést; de nem volt alkotmányos közeg, melyhez folyamodhatott volna.
300E mellett egy másik tekintet az is volt, hogy a miniszterium felelős a mulasztásért is, és hogy az ő nézete szerint veszedelmes lett volna a költségeket elő nem teremteni, minek folytán saját felelősségére igyekezett ezt tenni.
Az én hitem szerint ezen lépést nem a közös pénzügyminiszter tette, hanem tették a két ország miniszterei saját felelősségökre, és ők bizták meg a közös pénzügyminisztert ezen kölcsön negociálásával. A dolog tehát most a mi részünkről a magyar miniszterium felelőssége alatt áll.
Itt még országos kölcsön nincsen, sem közös, sem külön; hanem a miniszterek saját felelősségökre vették föl a pénzt, mert azt hitték, hogy kötelességöket mulasztanák el, ha az ország védelmére az ő hitök szerint szükséges költségek födözéséről nem gondoskodnának. (Élénk helyeslés jobb felől.)
Már most ezen tárgy interpellatio folytán került ide. Ha interpellatio nélkül éppen nem került volna ide, a miniszterium elmulasztotta volna kötelességét, de ennek természetes következése az lett volna, hogy az adósság nem is lett volna részünkről födözve, és azt úgy tekintettük volna mint nem létezőt. De e tárgy minden esetre idekerült volna akkor, mikor ennek idekerülnie a törvény értelmében lehetett. A fölött mi nem határozhatunk, ha vajjon ezen költségek szükségesek-e; a fölött a delegatio határoz.
A miniszteriumnak tehát mindenek előtt a költségek szükséges volta és azok mennyisége felől a kérdést a delegatio elé kell terjesztenie, és ha a delegatio azt mondja: ezen költségek szükségesek, födözendők, akkor kezdődik a mi teendőnk: a födözet módjáról gondoskodni. (Helyeslés jobb felől. Zaj bal felől.) Addig, míg ez nem történik, kénytelenek volnánk azt mondani, hogy nem gondoskodhatunk a födözetről mindaddig, míg azt nem tudjuk, vajjon a költségek csakugyan szükségesek voltak-e? Ez pedig nem ezen testületnek, hanem ezen és a másik testület kifolyásának, a delegatiónak teendője.
Ha azonban ez megtörténik, s ha a delegatio azt mondja, hogy a költségek szükségesek: mi még nem vagyunk kötve a kölcsönhöz; mert nekünk törvény szerint hatalmunkban áll a födözetről másként is gondoskodni és én valószinűnek hiszem, hogy nem is közös kölcsönnel fogunk e magában nem átlábalhatatlan nehézségen túlesni és az összegről gondoskodni, hanem reménylem, hogy a miniszterium talál módot, más javaslatot terjeszteni elénk ezen költségek födözhetésére vonatkozólag.
301Igaz, hogy a miniszterium adósságot nem hozhat az országra a nélkül, hogy az országgyűlés beleegyezzék; de nem is hozott, mert azon kölcsön ránk nézve, az országra nézve, jogilag még nem létezik, s csak akkor fog az létezni, ha az országgyűlés a fölött nyilatkozott.
A födözet módjáról mi vagyunk hivatva gondoskodni: a törvényben ez van kimondva, ezt kell tehát szem előtt tartanunk.
Ha a miniszterium most azt mondaná: «hagyjátok helybe a mi költségvetésünket», azt mondanám: «nem lehet»; mert előbb azt kell tudnunk, szükségesek voltak-e azon költségek, ennek megítélése pedig a delegatio elé tartozik. A delegatio küszöbön van és ha a miniszterium egy két hétig nem felelt volna az interpellátióra, e közben a delegatio határozott volna benne, és ekkor ereszkedhettünk volna mi a kérdés azon részébe, mely minket illet, de mely egyedül is illet minket: t. i. a födözet módjának meghatározásába. (Helyeslés jobb felől. Zaj bal felől.)
Minden, a mi ezen túlmegy, sok; minden, a mi ezen innen marad, kevés. Mert itt áll a törvény által megszabott korlátok közt a mi jogunk és a mi kötelességünk.
Azt még azok, kik e műveleteket helytelenítik, sem fogják mondani, hogy e költségeket födözetlenül kellett volna hagyni. Igen nagy dolog, ha a miniszter valamely lépést a maga felelősségére tesz, és ha még a formából is ki akarnók venni a dolgot, és ezen kérdés első stadiumát nem azon testületnek, mely ezzel alkotmányunk által megbizatott, hanem mindegyik fél országgyűlésének külön elhatározása alá akarnók bocsátani: nem találkoznék miniszter, ki jövendőben, a legnagyobb szükség esetében is, merne ily lépést tenni.
A miniszter az alkotmány oltalma alatt tette e lépést és az alkotmány oltalma reményében vállalta el a felelősséget. Meg fogjuk látni, hogy a delegatio azt fogja-e mondani, hogy helyesek voltak a tett lépések. Ha azt fogja mondani, hogy helyesek és szükségesek voltak: meg fogjuk látni, hogy ezen költségek födözésére mi módot fogunk mi találni, és mi módot fog javaslatba hozni a miniszterium.
Jelenleg a dolog ezen stadiumában sem többet, sem kevesebbet nem látok kimondandónak, mint a mi Wahrmann Mór tisztelt képviselő társunk indítványában foglaltatik, mert az egyenesen azon alapszik, a mit előbb is kifejeztem: hogy a delegatio határozzon a lépés helyessége fölött, a költség födözete fölött pedig annak idején mi fogunk határozni.
302Én tehát Wahrmann Mór t. képviselőtársam indítványát elfogadom. (Helyeslés.)
Deák Ferencz után fölszólalt Tisza Kálmán és felhívta a jobboldalt, hogy a delegatiónak, mely meggyőződése szerint átkos intézmény, hatáskörét mind inkább ne tágítsa; de sőt azt addig is, míg sikerülhetne azt vagy eltörölni, vagy míg azt az idők vihara maga eltörlené, a lehető szűk korlátok közé szorítsa. Éppen ezen szempontból erélyesen tiltakozott azon fölfogás ellen, hogy a delegatiónak kell meghatározni azt is, hogy szükséges volt-e a szóban levő költség, és hogy közös költség-e az vagy nem. Követelte az országgyűlésnek azon jogát, hogy ha a delegatio közösnek nyilvánit valamit, a mi a törvény értelmében nem az, határozatát az országgyűlés cassalhassa; «mert különben azon delegatio lassankint teljesen meg fogja semmisíteni azon parlamenti jogainkat, melyeknek nagyrészét máris elvesztettük». Tiltakozott az ellen is, a mi Deák beszédéből következtethető, hogy, ha a delegatio össze nem jöhetett, a miniszternek kellett intézkednie. Ha e szerint a másik delegatiónak nem tetszik összejönni, igen simán bekövetkezik a pénzügyi absolutismus. Ha már áll is az, hogy ezen ügy a delegatio körébe tartozik, és hogy a delegatio nem jöhet össze, «az alkotmányosság szempontja mégis azt kivánja, hogy, ha nem is azon nagy, hatalmas testület, mely jogosítva van ez ügyről is határozni: a delegatio, de legalább ezen kis, csendes, alázatos országgyűlésünk tudósíttassék a dologról». Igaz, a mit Deák állított, hogy a magyar országgyűlés az 1867: XII. t.-czikkben lemondott azon jogáról, hogy a delagatióktól megállapított költségek mennyiségéhez hozzászóljon; de nem mondott le arról, hogy ezen rovatok természetét birálat alá vegye, fölötte vitatkozzék, róla határozzon. Erről most készül a jobb oldal lemondani. Ő is megkivánta, hogy a kormány az országot érhető veszélyek elhárításáról a maga felelősségére intézkedhessék; de kivánta azt is, hogy mikor augusztus 9-dikén pénzre van szükség, a kormány tudja ezt már augusztus 5-dikén, a mikor az országgyűlés még együtt volt. Kivánta továbbá, hogy midőn a kormány fontos perczekben fontos dolgokról intézkedik, tartsa magát kötelezettnek arra, hogy azonnal összehivja az országgyűlést és kérje intézkedéseire nézve a fölmentést. Zsedényi indítványát a rosszalás eszméjével fogadta el, mi azt jelenti, hogy a ház bizalmatlanságot nyilvánít a kormány iránt és lelépésre kényszeríti. Ellene volt tehát a vád alá helyezésnek, mert ez föltételezné a rosszhiszeműségét. «Én, t. ház, – így folytatta – úgy is látom, hogy a rosszhiszeműség a világon újabb időben mindenütt ritkán fordul elő; úgy látom, hogy az országban és államban nem a miniszterek 303rosszhiszeműsége tett legtöbb kárt, hanem úgy volt az sok helyütt, és megeshetik nálunk is, hogy tettek kárt a legjobbhiszemű miniszterek is, de kik azon hitben éltek, hogy gyenge tehetségeik daczára nagy politikai capacitások. Nem a rosszhiszemű miniszterek, de a hatalomra vergődött középszerű tehetségek okozták mindenütt a legtöbb kárt.»
Szeniczey Ödön ellenében, ki az előtte való ülésben azt mondotta, hogy tudomásul véve a pénzügyminiszter válaszát, úgy hiszi, helyesebben cselekszik, mint azok, kik nagyhangú szavakat ejtenek az ország érdekében és nem gondoskodnak az ország biztosságáról, Tisza a józan ész ítéletére bizta, ki akarja a haza biztosságának eszközeit megadni, az-e, a ki akarja, hogy az országnak legyen hadserege, legyen ágyúja, legyen munitiója, vagy az, a ki mindezt nem akarja. Hogy az ellenzék phrasisokat mond a haza biztossága mellett, kétségtelen; de az emberi nem úgy van teremtve, hogy magát phrasisokban kénytelen kifejezni, s ő csak azt tudná teljes lelkéből sajnálni, ha valaki azon phrasisokat, melyek a haza biztosságának érdekében mondatnak el, üres phrasisoknak tartaná.
Andrássy Gyula gr. miniszterelnök elismerte, a mit Tisza mondott, hogy igen nagy baj, ha valaki tehetségét túlbecsüli; de azt tartotta, hogy ez nemcsak akkor nagy baj, ha valaki miniszter, hanem akkor is, ha nem az; különösen parlamentáris országban, hol a ki ma nem miniszter, holnap az lehet. Egyetértett Tiszával abban is, hogy a fönforgó esetben nem bizalmi szavazat, ha a ház helyesli a kormány álláspontját; de bizalmatlansági szavazat, ha az ellenkező történik. Ki is jelentette, hogy az esetre, ha a szavazás a kormány ellen dőlne el, ebben bizonyos hasznot látna, azt tudniillik, hogy hamar constatálva volna az ország előtt, a két párt közül melyik az, mely tehetségét túlbecsüli. És ezért kérte az ellenzéket, hogy ha csak lehet, szavazzon a kormány ellen; ha rajta állana, szerezne is nekik néhány szavazatot, mert talán kivánatos volna egy kis krizis.
«Azt mondotta továbbá a t. képviselő úr – így folytatta Andrássy a jobb oldal zajos helyeslésétől gyakran félbeszakított beszédét – hogy átalában az Európában történtekből vont tapasztalata szerint jelenleg nem a rosszakarat, hanem a tehetetlenség az, mely legtöbb bajt okozott. Én ismét azon helyzetben vagyok, hogy tökéletesen aláirhatom ezen állítását; de szabadjon hozzátennem, hogy nem ez az egyetlen ok, hanem van még egy másik is, és mivel ennek bizonyos jeleit látom itt nálunk is, a t. képviselő úr mondása által mintegy kényszerítve érzem magamat a másik ok megemlítésére. A t. képviselő úr Francziaországot látszott szem előtt tartani, midőn a miniszterek tehetetlenségéről mondottakat ide is kivánta alkalmazni. 304Nézetem az, hogy ez országban, mely különben mindnyájunk sympáthiáit bírja, s mely most a szerencsétlenségek legnagyobbikát tartozik viselni, a bajok egyedüli oka nem ez volt. Voltak ott különböző kormányok, többé-kevésbbé tehetségesek; de ezekkel szemben mindig csak oly oppositio volt, mely csupán a negatio terén mozgott, melynek positiv programmja nem volt soha, mely sohasem kereste a veszély okát a fönálló nehézségekben, az európai helyzetben, mások erejében, hanem csak egy programmot ismert, mely röviden abból állt: «minden jó lesz, ha ott, hol ők vannak, mi leszünk». De programmot, mely azt, mit a kormány hibázott, jóvá tette volna, mely reformálta volna a nemzetet, mely túlzott ábrándok helyett csak a valóságot mutatta volna az országnak: nem terjesztett elő.
Nem a miniszterek tehetetlensége tehát az egyetlen veszély, hanem én egy más veszély jeleit is látom, mely abban állana: ha nálunk azon politikát utánoznák, melyet itt jeleztem, melynek alapja a túlbizakodottság, jellemző vonása a fönálló viszonyok ignorálása, kiindulási pontja a taps, és eredménye a könyek.»
A vita befejezése után Zsedényi Ede kijelentette, hogy mivel a pénzügyminiszter egyenesen nem mondotta ki, hogy a közös pénzügyminiszter az előlegezési kölcsön megkötésénél csak mint az ő ágense működött, föntartja a közös pénzügyminiszter beavatkozása ellen intézett indítványát.
A képviselöház a legközelebbi ülésben, november 24-dikén, névszerinti szavazás utján 187 szavazattal 133 ellen elvetette Zsedényi indítványát s ezután elfogadta Wahrmann határozati javaslatát.
