AZ 1867-DIKI KIEGYEZÉSRŐL.
AZ 1867-DIKI KIEGYEZÉSRŐL.
A trónbeszéd, a melylyel ő felsége 1869. ápril 24-dikén az 1869-diki országgyűlést megnyitotta, kiemelte, hogy a mult országgyűlés, megoldván az államjogi viszonynak nemzedékek korán át függőben volt kérdéseit, megvetette a biztos alapot, a melyen a munka könnyebben folytatható. A nemzetek sorsának a kedvező közjogi viszonyok csak egyik és önmagukban elégtelen biztosítékát képezik; a fő és döntő biztosíték magának a nemzetnek benső fejlődési erejében van. Ezen életerő kifejtése a belreformoktól függ. E tért jelölte ki a trónbeszéd az országgyűlés számára, s elsorolta a törvényjavaslatokat, a melyeket ez irányban a kormány elő fog terjeszteni.
A képviselőház május 8-dikán a válaszfölirat elkészítése végett kilencz tagú bizottság kiküldését határozta el, s e bizottság május 13-dikán a ház elő terjesztette fölirati javaslatát. Ugyanezen ülésben Tisza Kálmán, Simonyi Ernő és Miletics Szvetozár külön-külön válaszfölirati javaslatot mutattak be.
A bizottság javaslata örömmel fogadta a trónbeszéd azon fölszólítását, hogy a nemzet összes erejét gyorsan és határozottan a benső átalakulás nagy munkájára irányozza.
181Tisza Kálmán fölirati javaslata késznek nyilatkozott arra, hogy az országgyűlés a belreformok terén egész lélekkel megtegye mindazt, a mit a haza java követel; de egyuttal kifejezést adott azon meggyőződésnek, hogy a nemzetek sorsának biztosítására önmagában elégtelen a belreformoknak bár legczélszerűbb és legteljesebb keresztülvitele, sőt ez utóbbi, kedvező közjogi viszonyok nélkül, több irányban nem is lehetséges. A mód pedig, a melyen a mult országgyűlés az állami viszonyokat rendezte, olyan, hogy abban a nemzet meg nem nyugodhatik, s összes erejét kizárólag a benső átalakulás nagy munkájára irányoznia nem lehet. Nem lehet, mert a létrejött megoldás az államélet legfontosabb teendőit elvonja a magyar törvényhozás és a magyar kormány hatáskörétől; mert a törvényhozás és a kormány kezeit oly dolgokban is megköti, melyeket hatáskörétől nem von el teljesen, s mert, midőn az állam pénzügyeinek legjelentékenyebb része iránt az intézkedést az országgyűléstől és az ország kormányától elvonja, már csak pénzügyi tekintetben is lehetetlenné teszi, hogy az ország szellemi és anyagi érdekei kellően előmozdíttassanak.
Mind a közjogi szempontok, melyek nem engedik azt, hogy egy államban más, mint saját törvényhozása törvényeket alkothasson, s törvényerejű határozatokat hozhasson, hogy a végrehajtás benne más, mint a felelős nemzeti kormány útján gyakoroltassék, mind a belreformok, melyek a közjogi megoldás ezen hiányai miatt sokban hátráltatnak és majdnem lehetetlenné vannak téve, egyaránt követelik, hogy míg az országgyűlés egyfelől teljes erővel igyekezzék az átalakulás nagy munkájának befejezésén, addig másfelől éppen oly erővel és buzgalommal törekedjék arra is, hogy a közjogi helyzet valóban kedvezővé legyen, s mint ilyen a nemzeti belerő fejlődésének gátul ne szolgáljon.
De követeli ezt az országnak saját biztossága és követeli a trónnak fénye és hatalma is.
«Állam, melynek nincs nemzeti hadereje; állam, mely nem rendelkezik önállóan pénzügyei fölött; állam, melynek még létele sincs világszerte diplomatiailig kellően elismerve, s mely már csak ezen körülménynél fogva is nem gyakorolhatja a külpolitikára az őt megillető befolyást: sem saját fönállása iránt biztos, sem uralkodója trónja hatalmának és fényének föntartásában s növelésében erős, sem az emberiségi s művelődési érdekeknek őrizetére és elővitelére alkalmas nem lehet. A törvénynek engedelmeskedni addig, a míg az törvény, mindenkinek elutasíthatatlan kötelessége; de éppen ily kötelessége az is, hogy a trónra és a hazára nézve káros törvény megváltoztatására törekedjék.» A fejedelem ugyanazonossága azon kapocs, a mely által Magyarország ő felsége többi országai 182és tartományaihoz csatolva akar lenni. Mindaz, a mi ezen túlmegyen, gátolja a szabad mozgást, az erő kifejtését itt és a többi országokban és tartományokban egyaránt, a nélkül, hogy az összetartóság az együttes és föloszthatatlan birtoklásra nézve nagyobb biztosítékot nyujtana.
A fölirati javaslat azon reményt fejezte ki, hogy midőn Magyarországnak képviselői a közjogi helyzetnek megváltoztatása iránt javaslatokat fognak előterjeszteni, sikerül majd meggyőzni ő felségét arról, hogy «delegatio és közös miniszterium nélkül, hogy az állami lét minden kellékeinek megóvása mellett sokkal biztosabban – mert mindenki megelégedésére – elintézhető mindaz, minek egyértelmű elintézése az uralkodó ugyanazonosságánál fogva s az ebből folyó kölcsönös védelem érdekében szükséges, hogy sokkal több erőt és hatalmat adnak oly hadseregek, melyeknek mindenike teljes erőre fejlődik saját nemzeti törvényhozásának és nemzeti kormányának befolyása alatt, s melyeket főparancsnokuknak, a közös fejedelemnek ugyanazonossága tesz a szükség perczében egységes haderővé: mint egy oly hadsereg, melyben a hazafias szellem emelkedését és ez által az életerő kifejlését az egységnek mindenáron követelése már előre zsibbasztja, sőt lehetetlenné teszi.»
Simonyi Ernő fölirati javaslata a közösen érdeklő viszonyokat szabályzó közjogi törvényeket olyanoknak állította, a melyek az ország polgárainak többségét megnyugvás és megelégedés helyett aggodalommal töltik el. A delegatiók intézménye a legérzékenyebben támadja meg hazánk ősi önállóságát és függetlenségét, a közös miniszterium fölállítása pedig lerontja a honpolgárok bizalmát a miniszteri felelősségben keresett alkotmányos biztosítékok iránt. A közös hadsereg megingatja a reményt a magyar sereg tetterejének azon fokra fejleszthetése iránt, mely válságos időkben egyedül képes elhárítani a veszélyt a hazától és a tróntól. Az anyagi fölvirágzás elé majdnem legyőzhetetlen akadályokat gördít az, hogy az államadósságoknak Magyarországtól méltányosságból elvállalt részét ő felsége többi országainak kormánya és országgyűlése kezeli, s hogy a kamatmegadóztatásból eredő haszon egyedül őket, az ennek következtében csökkent hitelnek minden káros következménye Magyarországot is sujtja; fölötte káros és a magyar ipar fejlesztésére igen hátrányos a vám- és kereskedelmi szerződés.
«Midőn tehát – folytatta a fölirati javaslat – köteles buzgalommal fordítandjuk igyekezetünket az 1848-diki törvényhozástól szent örökség gyanánt reánk szállott nagy elveknek részletes alkalmazásával az alkotmány kifejtésére s az ország sok részben súlyos állapotának enyhítése 183mellett a szellemi emelkedésnek, s az anyagi jólét öregbítésének a nemzettest minden rétegein keresztül előmozdítására: egyszersmind kötelességünknek ismerendjünk a mult országgyűlésen hozott közösügyi törvényeket, egyrészt a Szent István koronáját mind őseredetileg, mind a felséges uralkodó házzal kötött alapszerződések szerint is megillető elidegeníthetetlen állami jogoknak, másrészt az uralkodó személye ugyanazonosságából folyó kapcsolat okszerű követelményeinek szempontjából átvizsgálni, s állapodásainkat annak idejében felséged királyi szentesítése alá terjeszteni.»
Áttérve az egyes tárgyakra, a melyeket a trónbeszéd megérint, Simonyi fölirati javaslata is pótoltatni kivánta az 1848-diki választási törvény hiányait, s ezzel az ügygyel kapcsolatban így nyilatkozott: «Nem lehetett mély megütközés és a legőszintébb bánattal nem tapasztalnunk azon törvénytelen avatkozást, melyet a mult képviselőválasztásoknál felséged miniszterei gyakoroltak.»
Miletics Szvetozár fölirati javaslata azon meggyőződést fejezte ki, hogy az államjogi viszonyokat a mult országgyűlés nem oldotta meg kivánatosan, s e szerint nem vetette meg a sikerrel való további működésnek szilárd alapját. Ezt eléggé bizonyítja az ellenzéknek, habár ellene a nyomás minden eszközei foganatba vétettek, nemzetiségi különbség nélkül való folytonos nagyobbodása, s bizonyítja még nagyobb mértékben az elégedetlenségnek, hogy ne mondja a kétségbeesésnek ama szelleme, mely mindenfelé utat tört magának, s mely földalatti csatornákon aláássa az államépületnek szétmálló alapját.
Dalmatia és a katonai őrvidék a Szent István koronája alatt levő országok határain kívül vannak. Szent István koronájának országai híjával vannak a teljes állami souverænitásnak. A delegatio és az állami miniszterium nem férnek össze a valódi önállósággal és e szerint Szent István országainak teljes alkotmányosságával sem. E mellett ő felsége többi országainak viszonyai sincsenek a valódi alkotmányosság szellemében rendezve. Nincs megóva a cseh korona országainak különös államjogi helyzete. Galizia hasztalanul reclamálja autonom államjogait. A krajnai, karinthiai, stiriai és istriai szlávok hiába követelik autonom nemzetjogaikat. Ez állapotnak oka a delegatiós centralistikus dualismus szelleme, a mely egyrészről a Lajtán túl az egyik, azon innen meg egy másik nemzetnek uralmát jelenti. E szellem következése Erdélynek uniója Magyarországgal, mely sem a román, de sőt még a szász nemzetet sem elégítette ki Erdélyben. Horvát- és Szlavonországban a kiegyezés octroyált gyülekezeti és 184választói rend alapján jött létre. Fiume nem csatoltatott Horvátországhoz. A nemzetiségi kérdés még azon a mértéken is alól oldatott meg, a melyet az 1861- és 1867-diki országgyűlések alválasztmányai kilátásba helyeztek. A szerb nemzet Magyarországban pedig el nem állhat tulajdon nemzetjogaitól. Míg az államjogi kérdések a birodalomnak mind a Lajtán inneni, mind pedig a Lajtán túli összes nemzetei kielégitésére meg nem oldatnak, a belreformoktól csekély siker várható, s ezért mindenekelőtt amazokat kell revisio alá venni.
Minthogy a külügyek kormánya oly kezekben van, melyek a magyar törvényhozás ellenőrzése alá nem esnek, alapos az aggodalom, hogy az ország belebonyolódhatik tudta és akarata nélkül az ügyeknek olyatén állásába, a melyből már az ő felsége iránt való loyalitásnál fogva sem lenne más kimenetel, mint háboruskodás akarata és érdeke ellen is. Revideálni kell tehát az 1867-diki törvényeket, s a magyar kormány és közvetve a magyar törvényhozás számára biztosítani kell a befolyást a külügyekre és a hadakozás eszközeire, másfelől pedig biztosítani kell ő felsége többi országainak belkormányzati rendszerében e befolyást a nem német nemzetek részére is, hogy a német nemzet túlsúlya ketté vágassék vagy legalább a többi nemzetekre nézve veszélytelenné tétessék.
A képviselőház május 20-dikán kezdette meg a válaszfölirati javaslat tárgyalását. A vita tizedik napján, junius 1-sején, fölszólalt Deák Ferencz.
Deák Ferencz: T. ház! (Halljuk!) Négy válaszfölirati javaslat van előttünk, s én a négy közől a képviselőház bizottságának javaslatát pártolom.
Valamennyien egyetértünk, úgy hiszem, abban, hogy belviszonyaink lényeges reformja szükséges, még pedig sürgetve szükséges; hogy ennek elhalasztása az ország fejlődésének akadálya. Valamennyien egyetértünk abban is, hogy a trónbeszédben kitűzött pontok az ország érdekében szintén mulhatatlanul és halaszthatatlanul szükségesek. Valamennyien egyetértünk abban, hogy szent kötelességünk, haladék nélkül az ország összes erejét a kor igényeinek és a hazánk szükségeinek megfelelő benső átalakításra fordítani.
De lényeges különbség köztünk és a három más fölirati javaslat pártolói közt az, hogy, míg mi a mult országgyűlésen létrejött kiegyenlítést oly közjogi alapnak tekintjük, melyre a reformok szükséges elintézését bizton építhetjük, a három más fölirat pártolói ezen hitben nem osztoznak.
185Ők azt hiszik, hogy a mult országgyűlésen létrejött kiegyenlítés hazánkra nézve káros, sőt veszélyes; azt hiszik, hogy azon államjogi viszonyok, melyeket e kiegyenlítés létrehozott, a reformok biztos alapjáúl nem szolgálhatnak. A kiegyenlítést támadják tehát meg lényegében, s többen azt akarják, hogy, mielőtt az államjogi viszonyok át nem alakulnak, a reformokba se bocsátkozzunk.
Nem festem azon helyzetet, melyben hazánk 1849-től fogva egész a kiegyenlítésig az absolutismus súlya alatt szenvedett. Él keblünkben még ezen szenvedések szomorú emléke. Csak annyit mondok, hogy az ország szellemi és anyagi fejlődése lehetetlenné volt téve; ipar, kereskedelem s a polgárok vagyoni állapota naponkint alább szállott. E fokonkinti folytonos sülyedés méltán aggodalmat keltett minden kebelben a haza jövendője fölött, s midőn 1865-ben legelsőbben szóba hozatott a kiegyenlítés, nem volt, tudtomra, a honpolgárok között más vélemény, mint hogy a helyzet megváltoztatása s e változtatás akadályainak elhárítása, szóval a békés, becsületes kiegyenlítés, halasztást többé nem szenved. Csak a kiegyenlítés módjai és pontozatai fölött voltak eltérők a vélemények.
Nem szólók azokról, mik az 1865-dik év nyarán a hirlapokban e kiegyenlítés módjára nézve mondattak; csak ott kezdem el, midőn ő felsége maga az 1865-dik évi országgyűlést megnyitó trónbeszédében fölszólította az országgyűlést, hogy a pragmatica sanctiót tekintve kiinduló pontúl, terjeszszen elő javaslatot a fenforgó kérdések megoldására nézve.
Az országgyűlés bizottságot választott, hatvanhét tagból állót, a javaslat elkészítésére. E számos tagú bizottság saját tagjai közől tizenötöt bizott meg e munkával, s ezen albizottságban mindkét politikai párt képviselve volt.
Sok hétig dolgozott az albizottság; megvitatta egészben is, részleteiben is a kiegyenlítést s ennek föltételeit minden oldalról higgadtan, szenvedély nélkül, s munkája eredményét, t. i. mind a többség megállapodását, mind a kisebbségnek némely pontokra nézve eltérő külön véleményét, a hatvanhetes bizottságnak az 1866-dik év junius havában bemutatta. Ekkor ez kinyomatott, s mivel az országgyűlés több hónapra el volt napolva, s a hatvanhetes bizottság össze nem ült, a kinyomatott javaslat hónapokig közkézen forgott s a hirlapok által is hirdettetett. Az országgyűlés összejöttével a hatvanhetes bizottság ismét hetekig tanácskozott, míg végre megállapodását, s a kisebbség külön véleményét az országgyűlésnek benyujtotta. 1867. 186évi márczius hóban tárgyaltatott – ha nem csalódom – a hatvanhetes bizottság munkája a képviselőházban, s e tárgyalás hetekig tartott.
Nem volt tehát rögtönözve a kiegyenlítés, volt ideje mindenkinek azt átvizsgálni, tanulmányozni: mert a tizenötös bizottság javaslatának kinyomatásától kezdve a végtárgyalásig több mint nyolcz hónap folyt le. Még pedig megjegyzem azt, hogy a tizenötös bizottság munkájának elkészítése és a hatvanhetes bizottságnak tanácskozásai közt oly háború jött közbe, mely a birodalomra nézve szerencsétlenül folyt le: a porosz háború.
Mind a bizottságok tanácskozásaiban, mind a képviselőház tárgyalásainál higgadt megfontolással adtuk elő nézeteinket a kiegyenlítésnek ily módon leendő elfogadása iránt. Hatalmunkban sem volt, nem is akartunk bármi pressiót gyakorolni bárkinek meggyőződésére. Előadtam én is nézeteimet, szenvedély nélkül, önérdek nélkül; nem szólottam a szenvedélyekhez, sőt még a szónoklat elragadó fegyverét sem akartam, ha birtam volna is, használni. Midőn okaimat, melyek engem a kiegyenlítési javaslat pártolására birtak, elmondottam, jól emlékszem, hogy a következő szavakkal is éltem: «ha azonban a ház azt hiszi, hogy mi csalódtunk, s a kiegyenlítésnek általunk javaslott módja káros, sőt veszélyes lehet az országra nézve, kezünkben van még az ügy, oda, hol előbb állottunk, minden pillanatban visszamehetünk». De a képviselőház nem akart oda visszamenni, s nem akarta kitenni a hazát újabb küzdelmeknek, újabb szenvedéseknek, s elfogadta a kiegyenlítést jelentékeny többséggel, s így lett abból ő felsége szentesítése mellett törvény.
Nem azért hozom én föl ezeket, mintha azt hinném, hogy a törvényt s a pactumot többé megváltoztatni nem lehet. Ugyanazon tényezők, melyet azt alkották, meg is változtathatják, ha károsnak s veszélyesnek hiszik. Azt sem hozom kétségbe, hogy az egyes képviselőnek teljes joga van valamely törvény megváltoztatását szóba hozni: a többség határoz, pártolva, vagy elvetve kivánatát. Sohasem zártam el keblemet s értelmemet az okok és érvek előtt: mert ki lehetne oly szemtelenül vakmerő, hinni magáról, hogy nem csalódhatik?
Meggyőződésem a kiegyenlítésre nézve, mint említém, hosszas s higgadt megfontolásnak, szenvedély s önérdek nélküli ehatározásnak volt eredménye; s mégis, ha valaki olyan érvekkel, melyek a tárgyból magából merítvék s magára a kérdésre vonatkoznak, s melyeket én a vitatkozások hosszas folyama alatt nem hallottam, nem 187ismertem, meggyőz arról, hogy e kiegyenlítés káros, sőt veszélyes; vagy hogy nemcsak képzeletben, nemcsak elméletben, hanem gyakorlati valóságban is keresztül vihető egy más, jobb, czélszerűbb módja a kiegyenlítésnek, mely nagyobb veszély nélkül hazánk jövendőjét inkább biztosítja, s az országot boldogabbá teszi: kész vagyok minden pillanatban azokkal egy térre lépni, kik az ily jobb módot javaslatba hozzák. (Élénk tetszés.) De míg meggyőződésem érvekkel megingatva nincs, első és szent kötelességem ahhoz ragaszkodni.
Két körülmény változtathatja meg nézetemet: vagy újabb s eddig nem ismert alapos érvek és okok, vagy azon tapasztalás, hogy csalódtunk, midőn a kiegyenlítést veszélytelennek hittük, mert a gyakorlat igazolta az ellenkező véleményüek aggodalmait.
Figyelemmel kisértem s olvastam az előttünk levő válaszfölirati javaslatokat és a tárgy fölött most elmondott beszédeket; de nem találtam bennök semmi új érvet, mi a kiegyenlítésnek 1866-ban és 1867-ben részint a bizottsági, részint az országos ülésekben hosszasan folyt tárgyalásánál – talán még több szabatossággal – el nem mondatott volna. Mindazon érvekre pedig elmondottuk mi is akkor terjedelmesen ellenokainkat és czáfolatunkat. A két évi gyakorlat sem mutatt arra, hogy a kiegyenlítés ellen fölhozott aggodalmak valósulnának, mint például, hogy az közös parlamentre vezet, hogy Magyarország mintegy absorbeáltatik a többi tartományok delegatiója által, s nem lesz az a kellő befolyása a tárgyalásokra és határozatokra, melyet mi attól a paritas alapján reménylünk: mert ime, két delegatio működött már azóta s ellenkezőt bizonyított.
Fölhozták részünkről a kiegyenlítés jótékonyságának bizonyítására az élénkebb forgalmat, iparunk és kereskedésünk emelkedését. Nem úgy értjük mi azt, mint egy képviselőtársunk czáfolatában fölhozta, mintha mi ezen élénkebb forgalmat és kezdődő emelkedést magunknak tulajdonítanók. Jól tudjuk mi is, hogy ez még csak első kezdete az emelkedésnek. Jobb termések, jobb árak, s a más országokban is megindult élénk forgalom okozták ezt nem csekély részben, s elemi viszontagságok, vagy más szerencsétlenségek egy időre ismét visszalökhetnek bennünket. Magunknak, s egyedül magunknak tulajdonítani mindazt, a mi e téren kedvező bekövetkezett, éppen oly fonákság volna, mint ha valaki azt akarná elhitetni másokkal, hogy a közelebbi földrengéseket a többség, a kormány és a kiegyenlítés okozták. (Derültség.) De annyi mégis igaz, hogy ha a kiegyenlítés meg nem történik, vagy ha a kiegyenlítés oly káros és veszélyes 188volna, mint némelyek hiszik, még a jó termés mellett is aligha bekövetkezett volna még annyiban is, a mennyiben ez megtörtént, a hitel, a forgalom, a keresetmód, az ipar és kereskedés emelkedése.
De valamint az ez alkalommal előadott szónoklatokban semmi új érvet nem találtam a kiegyenlítés ellen, melyet már a mult években nem vitattunk volna meg: úgy fölöslegesnek tartanám régi érvekre, melyeket hallottunk és tehetségünk szerint megczáfoltunk, most újabban felelni. Előkereshetném én is akkori fölszólalásaimat, adhatnék azoknak újabb alakot, fölékesíthetném szóvirágokkal; de azért beszédem magva, az okok és az érvek csak azok maradnának, a mik akkor voltak. Ily beszédek több kárt okoznának, mint hasznot, mert csak az időt rabolnák el szükség és czél nélkül.
A mi a reform kérdéseinek némelyektől követelt ideiglenes elhalasztását illeti, véleményem szerint a dolog következőképp áll: Van egy kiegyenlítés, mely a törvényhozás rendes útján jött létre, és mely államjogi viszonyaink alapját vetette meg. Ez a kiegyenlítés sokaknak nem tetszik. Okkal nem okkal, azt most nem vizsgálom, de nem tetszik. Mi ugyan nem tartjuk okaikat alaposaknak, de ők alaposaknak tartják azokat: mert játékot ily komoly dologból bizonyosan ok nélkül nem üznének. Szóval, nekik a kiegyenlítés nem tetszik, azt a reformok biztos alapjának nem tekinthetik, s mindenekelőtt a kiegyenlítést óhajtják megváltoztatni. Ha már mi csak azért, mert vannak, a kik ezen kiegyenlítést lényegében meg akarják változtatni, a reformokat, melyek az egész ház nézete szerint oly sürgetőleg szükségesek, el akarnók halasztani és előbb a kiegyenlítést vennők ismét tüzetes tárgyalás alá, sajátságos circulus vitiosusba jutnánk: mert hiszen, ha új kiegyenlítés jönne is létre, s ha ez az ellenzék kedve szerint történnék is meg, bizonyosan lenne egy minoritas, mely azzal sem volna megelégedve, és akkor évről-évre újra és ismét újra a már megkötött kiegyenlítés megtartása vagy megváltoztatása fölött vitatkoznánk, úgy hogy a szükségeseknek ismert reformokra idő nem maradna. (Helyeslés jobb felől.)
Hozatott föl az ez alkalommal elmondott beszédekben számos kifakadás törvényeink, institutióink hiányaira, sőt hibáira vonatkozólag. Hiszen ki tagadja azt, hogy számos ily hiba, sőt hiány létezik? De ezek nem a kiegyenlítés következései; és éppen azért kell a szükséges reformokat mielőbb létesíteni, hogy ezen hibák orvosolva, ezen hiányok czélszerűen pótolva legyenek.
Sokat emlegették a közelebbi választások alkalmával történt 189visszaéléseket. De hiszen ezek nem a kiegyenlítés következesei, nem a válaszfölirattal állanak kapcsolatban. A jövőre nézve a választási törvények átdolgozása által kell hasonló bajokat megelőzni, a multra nézve pedig, ha ki jogában sértve volt a választások helytelen vezetése által, adhatott kérvényt és e fölött a biróság itélt. Lehet, hogy valakinek valamely biróság itélete nem tetszik; lehet, hogy valamely esetben a birónak egyéni nézete különbözik az enyémtől vagy másétól; de a birói itélet előtt meg kell hajolnunk, mert a biróságokat a ház maga ruházta föl itélő hatalommal.
Nem kétlem, és tudom is, hogy a választások előtt és azok alkalmával számos izgatás történt, olyanok is, melyek semmi tekintetben nem helyeselhetők.
Egy képviselőt sem vádolok ezzel, egyik ellen sem tudnék én effélét fölhozni; de tudom azt, hogy egy képviselőnek sem áll hatalmában, midőn mint jelöltet fölléptetik, előre látni, vagy határozottan meggátolni, hogy pártolói közől egyik vagy másik oly eszközöket is ne használjon mellette, melyeket azon képviselő nem helyesel, és melyekről talán nem is tud semmit.
Nem tudnám bebizonyítani, mert soha nem jártam utána, de közhirből tudom és van okom hinni, hogy az izgatások egyik igen veszélyes neme a birtokviszonyok megzavarására, földosztásra vonatkozott.
Egyik képviselőtársunk kijelentette, hogy ők földet igértek, de nem holdankint, hanem a Kárpátoktól az Adriáig: a szabad hazát. Hiszek szavainak, nincs okom kételkedni bennök; de hiszem azt is, hogy a népnek egy része nem ily magasztos költői értelemben, hanem igenis anyagilag kivánta és várta a földosztást.
Egy másik neme a káros izgatásoknak az adó terhének megszüntetésére vonatkozott. Nem kételkedem, hogy ily izgatások is történtek, noha hiszem, hogy nem képviselőktől eredtek; pedig az ily izgatások veszélyesek is és magukban véve fonákok is. Mindenki tudja, hogy belszervezetünknek korszerű átalakítását az egész ország kivánja: jobb és gyorsabb igazságszolgáltatás, jobb és gyorsabb közigazgatás, nevelés, iskolák, sok más közhasznú intézet fölállítása, hasznos beruházások mulhatatlanul szükségesek. Mindezek tetemes költséggel járnak. Ha valaki azt mondja: az indirect adók eltörlését, az egyenes adók tetemes alábbszállítását, de egyszersmind a fönnebb említett szükséges javításokat is várhatja a nép, az önmagával ellenmondásban van: mert tetemesen megszaporítani az állam költségeit, 190és ugyanakkor tetemesen alábbszállítani az állam jövedelmeit, valóban fonák fölfogás. De a szegény nép, mely nem képes államtudományi számításokat tenni, hiszi a csalóka igéretet, s az után indul, a mi lehetetlen.
Átalában véve két veszélyes neme van az ámításnak.
Egyik az, ha valaki elérheretetlen vágyakat ébreszt a népben. Vágyak az emberi természetben feküsznek, s míg azok a lehetőség vagy valószinűség körében vannak, emelik a tevékenységet; de oly vágyak, melyeknek létesülése nem valószinű, sőt nem is lehető, elégületlenséget szülnek még azoknál is, kik sorsukkal előbb meg voltak talán elégedve, elvonják őket azon ösvényről, melyen biztosabban juthattak volna vagyonhoz: a munkásság és takarékosság ösvényéről. A sorstól és ajándékképp másoktól várják vagyoni állásuk javulását, melyet becsületes munka által inkább elérhettek volna. Sem a népnek, sem az országnak nem barátja az, a ki elérhetetlen vágyakat ébreszt a könnyenhivők kebelében. (Élénk tetszés.)
A másik káros eljárás, a mivel ismét nem vádolok névszerint senkit, a hatalom minden nemének, a kormánynak úgy, mint a törvényhozásinak keserű, gúnyos s gyakran rágalmazó megtámadása s ezzel azok tekintélyének a kisebb műveltségű népnél káros aláásása. Megróni a hibát jog és kötelesség; de történjék ez oly módon, mely több kárt ne tegyen, mint hasznot. Az államhatalom minden ágában szükséges a tekintély; jusson bár kormányra egyik vagy másik párt, ily tekintély nélkül kormányozni képtelen leend. A kik oda szeretnék vinni a dolgot, hogy a megalkotott törvénynek is csak kételkedve, vonakodva engedelmeskedjenek a hon polgárai: azok nem a kormányt, nem az egyik vagy másik pártot, hanem minden kormányt, minden pártot, magát az államot kivánják veszélybe dönteni. (Élénk helyeslés.)
Végre merültek föl többféle keserű kifakadások a közigazgatás terén elkövetett visszaélések s a felelős kormánynak állítólag törvénytelen eljárása ellen. De ismétlem, hogy ha még valók volnának is, azok szintén nem a kiegyenlítés következései, s átalában ez a modor nagyon emlékeztet engem a régi gravaminalis diéták korára. Akkor nem volt felelős miniszterium: sem közvetve, sem közvetetlenül nem függött tőlünk, hogy ő felsége kit nevezzen kanczellárnak, országbirónak vagy valamely kormányszék tagjának; és ha ezen tisztviselők vagy kormányszékek sértették a törvényt, nem volt más eszköz, mint az országgyűlésen fölszólalni ellenök és bepanaszolni 191őket ő felségénél. De a parlamentális kormány e tekintetben is lényegesen különbözik előbbi állapotainktól. Most a közigazgatásban elkövetett visszaélések iránt interpellálhatjuk a miniszteriumot – és ezen joggal, úgy látszik, a tiszt. képviselők nem igen gyéren élnek; törvénysértések miatt bizalmunkat vonhatjuk el tőle; vád alá helyezését követelhetjük. És ez magától az országgyűléstől függ. Tehát az országgyűlés nem szorult arra, hogy egyes esetekért panaszt emeljen a felség előtt: a bajt törvényes hatalmával orvosolhatja. Nem látom tehát sem helyét, sem idejét a válaszfölirati vita alkalmával ily vádak és panaszok tárgyalásának. Meg fog a kormány ezekre felelni annak rendje szerint, és, úgy hiszem, igazolni fogja magát; de nem látom helyesnek, hogy ezt bármi tekintetben a válaszfölirattal összeköttetésbe hozzuk.
Az eddigi vitatkozásokban részünkről sokan fölszólaltak az ellenfél okai és előadásai ellen és megczáfolták azokat és én sem újabbakat, sem fontosabbakat fölhozni nem tudnék.
Bocsánat, ha már is hosszadalmasabb voltam, mint lenni óhajtottam. (Halljuk! Halljuk!)
Elegendőnek tartom szavaimat azzal végzeni, hogy a bizottság fölirati javaslatát pártolom és óhajtom, hogy a többség mielőbb szavazással határozzon a kérdés fölött és vessen véget a már úgy is hosszúra terjedt vitatkozásoknak. (Élénk éljenzés a jobb oldalon.)
A képviselőház junius 3-dikán 255 szavazattal 142 ellenében átalánosságban elfogadta a bizottság fölirati javaslatát.
