AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ KÖZÖTTI VISZONY SZABÁLYOZÁSÁRÓL.
AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ KÖZÖTTI VISZONY SZABÁLYOZÁSÁRÓL.
IX. Pius pápa 1867-ben elérkezettnek látta az időt, hogy a pápaság legfőbb hatalmának elve győzelemre jusson és enunciáltassék.
Ekkor említé egy ünnepi beszédben közzsinat összehivását. A következő évben az Aeterni Patris Unigenitus bulla a szándékot meg is valósította és 1869. deczember 8-dikán a világ öt részéből egybegyűltek jelenlétében a zsinat a szent Péter egyházában, szent Péter sírja közelében, ünnepélyesen megnyittatott.
764 főpap jelent meg 1037 arra jogosult közűl. A tanácskozások a 384közös összejövetelekben, generalis congregatiókban folytak, a határozatokat pedig a közülésekben, a generalis sessiókban hozták. Amazok zárt ajtók mögött, ezek nyilvánosan tartattak. A pápa személyesen csak a nyilvános ülésekben vett részt.
A két főkérdés, a mely előtt a zsinat állott: a dogmatikai tévelyekkel szemben a dogma formulázása és a pápa csalhatatlansága volt. Ebben culminál a pápa hatalma: hogy ő, a püspöki karnak akár zsinaton, akár zsinaton kívül való hozzájárulása nélkül, alkot, miként legfőbb kormányhatalmánál fogva a fegyelmiekben, úgy csalhatatlanságánál fogva a dogmában is átalánosan kötelező szabályokat.
E kérdéssel az egyházi közvélemény már a zsinat összeülése előtt élénken foglalkozott Európa-szerte. Németországban nagy volt a nyugtalanság úgy az egyháziak és theologusok (fuldai pásztorlevél,) mint a politikusok körében (Hohenlohe fölhivása, Bismarck és Beust felelete, Hohenlohe bukása); Olaszországban pedig mind szenvedélyesebbé fokozódott az agitatio, élén a jezsuitákkal és lapjaikkal (Civita cattolica, Unita cattolica). S e kérdésen fordult meg kinek kinek a pártállása a zsinaton. Voltak, a kik a katholikus hit és szervezet tökéletesülését látták benne, de ezek ellenében mások csak vészt, a mely az egyház egységét megbontja és a zsinat tekintélyét és létét lerontja.
Első félen állott a többség; a kisebbséget azonban éppen a legműveltebb államok püspökei alkották. Amahhoz tartoztak, körülbelől ötszázan, a pápai állam püspökei, a jezsuita iskolákban nevelkedett olasz püspökök, a spanyol püspökök, s végül százhúsz in partibus infidelium püspök. Az ellenzék táborában volt a franczia és német püspököknek körülbelől a fele, egy harmada az angol és északamerikaiaknak, nehány olasz püspök, s végül a magyar egyházfők, élükön Simor herczegprimással, köztük a nagy tehetségű Haynald, és Strossmayer, a ki ékes latinságával tünt föl.
1869. deczember 8-dikán nyilt meg a zsinat ünnepélyes üléssel. A második sessio generalis tárgya az ünnepélyes hittétel volt 1870. január 6-dikán. Ezután fogtak a bizottságok a tárgyalásokhoz. Nagyon természetesen a dogmatikus bizottság tárgyalásai voltak a legfontosabbak.
Első tárgy, a melyet a javaslatok, az ú. n. themák a bizottságok elé terjesztettek, a katholikus hit tanainak, tisztaságának megőrzésére vonatkozott. A kérdés nem lévén új, a vita róla egyhangúan folyt. Megbotránkozást keltett azonban, midőn Strossmayer, a protestantismusról szólván, azt mondotta, hogy vádak helyett inkább ismerjük el, a mi a protestantismusban keresztényi, s hogy főtisztelendő társai mindegyikének a kezében szivesen látná Leibnitz vagy Guizot műveit. Az elnök haragosan félbeszakította 385és heves kiáltással törtek rá: et tu hæretice! Az ülést be kellett zárni.
Az ülések eredménye az 1870. április 24-diki sessio generalisban proclamált Dei filius constitutio volt, a mely a ker. kath. hittel ellenkező materialista, naturalista és nationalista tanokat kárhoztatta.
Már ekkor köröztették a pápa csalhatatlanságának proclamálására vonatkozó javaslatot és számára aláirásokat gyűjtöttek. Az eszmét támadván Hefele tübingiai tanár, majd rottenburgi püspök, azzal az érvvel élt, hogy a javaslat elfogadásával oly pápák is csalhatatlanoknak mondatnak ki, a kiket, mint pl. I. Honoriust, az egyház, illetve a köz-zsinat kiátkozott.
Márczius 6-dikán került a pápa hatalmáról és csalhatatlanságáról szóló schema a generalis congregatio elé. A pápa maga élénken buzdította a pártját, meghódította az ingadozókat és igyekezett megnyerni az ellenzéket.
Már itt volt a forró nyár és még folytak a viták. Julius 13-dikán ejtette meg a congregatio a próbaszavazást. 405 igen, 62 igen a határozatnak miként leendő szövegezésétől függővé téve, 88 nem, 70-en hiányoztak.
Julius 18-dikára tűzetett ki a IV. generalis sessio, mely a kérdésben döntésre volt hivatva.
Utolsó kisérletet tett az ellenzék: hat kiváló püspököt küldött a pápához, élükön Simor herczegprimással. A dogmának csupán enyhébb szövegezését kérték, hogy csak arra vonatkozzék a csalhatatlanság, a mit a pápa az egyház tanai alapján mond ki. Ketteler mainzi érsek térdre borulva kérte a pápát, adja vissza az egyház megzavart békéjét és egységét. A pápa nem engedett.
Julius 17-dikén az ellenzék püspökei óvást, vagyis inkább tiltakozó meghódolást kijelentő iratot intéztek a pápához és mindnyájan elhagyták Rómát.
1870. julius 18-dikán a IV. generalis sessióban ejtették meg a szavazást. 533 ajakról egyértelműen hangzott el a placet, s csak két eddig ismeretlen püspök mondotta ki a non placet-et.
Erre Pius olvasta a constitutio dogmatica de ecclesia Christi-t, a mely az üdvösségre nézve szükséges dogmakint jelentette ki, hogy a mit a pápa hit és erkölcs dolgában ex cathedra mint az összes keresztények pásztora és tanítója hirdet, abban őt isteni segítség vezérli és csalhatatlan. S ebből folyólag az ő definitiói ex sese, non autem ex consensu ecclesiæ irreformabiles.
E két constitutión kívül még egyet készített elő a generalis congregatio: a consitutio de parvo cathecismo-t. Ez szoros összefüggésben volt 386az előbbiekkel; a pápától hirdetett tanokat és megállapított hittételeket az egész keresztény világban egy átalános katechismus terjeszsze el, s már kis korában csepegtesse be minden hivő lelkébe.
E javaslatból azonban nem lett törvény. A zsinat a politikai zavarok miatt hirtelen elnapoltatott, 1870. októberében.
Eötvös József b. vallás- és közoktatásügyi miniszter a magyar minisztertanács megbizásából a zsinat tárgyalásai közben levelet intézett a csalatkozhatatlansági dogma kérdésében Simor János herczegprimáshoz, s azt Kovács Kálmán miniszteri tanácsossal küldötte Rómába.
Ugyanezen tárgyban Horváth Boldizsár igazságügyminiszter magánlevelet irt Kovács Zsigmond pécsi püspöknek.
Az utóbbi levél keletkezése történetéről Horváth Boldizsár a következőket beszélte el e gyüjtemény szerkesztőjének:
«Eötvös b. azt mondotta nekem, hogy a levelet, a melyet ő ir, diplomatice kell tartania és mint vallásügyi miniszter nem mondhatja el benne mindazt, a mit a dogma kimondásának lehető következményeiről el kellene mondania és el szeretne mondani. Én azonban, a ki benső baráti viszonyban vagyok Kovács Zsigmond püspökkel, irjam meg neki mindazt, a mit e tárgyról a miniszteri tanácsban és magunk között is beszéltünk.»
Horváth Boldizsár levele, a melyet Kovács Zsigmond püspök Simor János herczegprimásnak adott át s ez megtartott, így szólott:
Pest, márcz. 19. 1870.
Kedves jó Zsiga bácsi!
Midőn ezelőtt nehány nappal Kálmán bácsit meginvitálta Rómába, bizonyosan nem hitte, hogy e meghivásnak ily gyors eredménye legyen; legkevésbbé pedig azt, hogy Kálmán bácsi mint országos futár állítson be az örök városba.
Ugy van: Kálmán bácsi mint országos futár jelenik meg Róma falai közt, egy levelet adandó át, a melyet b. Eötvös a minisztertanács megbizásából a herczegprimáshoz intézett. E levél diplomatice van ugyan tartva és csak a befejező sorokból lehet némileg következtetni azokra, a mik a sorok közt foglaltatnak; de a magyar püspöki kar bölcsesége és hazafiui érzülete, úgy hiszem, egész terjedelmökben meg fogja érteni ama levélből aggodalmainkat, valamint be fogja látni azt is, hogy azon állásnál fogva, a melyet hazánk politikai intézményeiben elfoglal és talán épp ez állás megmentése végett nem vállalkozhatik sem a kóczevésre, sem pedig arra, hogy e bűvészet hallgatag tanuja legyen.
387Félek, hogy a római kuria szándékolt eljárása oly forradalmat fog előidézni a kath. világban, a minőt a történet még nem mutatott föl. Meglehet, hogy első pillanatban a reactio fog diadalt ülni, de rövid idő mulva annál nagyobb erővel fognak előtörni a hullámok és elsodorják azt is, a mit minden áron meg kellene mentenünk. A kath. egyházban eddig alkotmányosság volt, a mit a zsinat gyakorolt; ha az infallibilitas tanát a dogmák közé iktatják: az alkotmányosságot a legmerevebb absolutismus váltja föl. E lépés hordereje kiszámíthatatlan. Nem akarom hangsúlyozni azt, a mi talán egy messzebb jövő méhében rejlik, de a miről már ma is sokan komolyan gondolkoznak: a pápaság bukásáról és az országos kath. egyházak függetlenítéséről; azonban annyi első pillanatra is bizonyos, hogy azok, a kik az autokrat pápa iránt vak engedelmességgel tartoznak, a kik tehát idegen legislatio törvényeinek vannak alávetve, Magyarország törvényhozásának tényezői közt alig tarthatnák meg helyüket. Hasztalan, sőt alaptalan azon ellenvetés, hogy a pápai hatalom csak a vallás belügyeire szorítkozik. Láttuk eddig is és a «Syllabus» újabb tanuságot tesz arról, hogy ama hatalom a demarcationalis vonalat a vallás bel- és külügyei közt vagy nem ismeri, vagy nem is akarja respectálni. Elég e tekintetben hivatkoznom azon anathemára, mely a szentszéki biráskodás és a polgári házasság kérdésében felénk szóratik, annak igazolására, hogy egy infallibilisnek declarált pápa kifogyhatatlan forrása lesz az egyházi és világi hatalom közti súrlódásoknak, a melyek előbb-utóbb, de kétségtelenül oda vezetnek, hogy minden állam, a mely saját törvényhozásának függetlenségét meg akarja menteni, kénytelen lesz a pápasággal szakítani.
Tudjuk, hogy számosan vannak hazánkban a katholicismus ellenségei. Az sem tagadható, hogy nálunk több áll a koczkán, mint másutt. Nagyobb csapás alig érhetett volna bennünket épp most a harczok küszöbén, mint a római kuria kurtalátásra és vakmerőségre nézve egyiránt bámulatos határozatai. Nemcsak ellenségeink számát szaporítják azok, hanem bomlást idéznek elő saját táborunkban is, sőt lefegyvereznek bennünket a támadókkal szemközt. Csak egy van, a mi megmenthetne bennünket a teljes deroutetól, a mi fölvillanyozná újra sorainkat s a meglepetés villámával szórná szét ellenfeleinket és ez: nem a meddő és előreláthatólag sikertelen oppositio, sem pedig a kapufélfától való bucsuzás, hanem, hogy a magyar püspöki kar testületileg komoly, ünnepélyes és nyilvános tiltakozással hagyja ott Rómát.
Kérem alázatosan, ez csak magánvéleményem, de hiszem és érzem: hogy minden más csak félrendszabály volna, olyan valami, a mi az Istennek is, ördögnek is gyertyát gyujtana, és a minek az lenne a következménye, 388hogy az Istent is, meg az ördögöt is magunkra haragítanók. Mióta miniszter vagyok, közvetlen közelből ismerem a félrendszabályok átkát; eleget küzdöttem ugyan azok ellen, de sikertelenűl és most a többivel együtt iszom a levét.
1870. julius 23-dikán Eötvös József b. vallás- és közoktatásügyi miniszter az akkor Bécsben időzött Andrássy Gyula gr. magyar miniszterelnökhez levelett intézett, a melyben a többek között ezeket irta:
«Ülés alatt ma minisztertanácsot tartottunk, melyben a hajók neutralizálása iránt velünk közlött körlevélen kívül az országgyűlés föloszlatásának módjáról tanácskoztunk és a placet-jog kérdéséről szóltunk, a melyben a fölterjesztést a miniszterium nevében kell tennem. Az utóbbira nézve, Horváth kivételével, a ki a pápa irányában sokkal erélyesebb lépéseket kivánt, később azonban a többséghez állt, valamennyien azon meggyőződést fejezték ki, hogy ha valaha, ezen esetben a placetet meg kell tagadni.»
Ugyanezen levelében irja Eötvös b.: «Már több püspökkel szóltam, délután még néhánynyal találkozom, igen józanul nyilatkoznak, s én jót merek állani, hogy ha ő felsége tanácsaimat követi és én munkaképes maradok, minden nagyobb zavar és conflictus nélkül fogom Magyarországot az egyházi bajokon keresztülvezetni. Fog-e főképp a második föltétel realisáltatni, nem tudom, mert egy hétnél vagy tíz napnál tovább alig birom el, s ha Carlsbadba nem mehetek, ágyba kerülök.»
Ugyanazon hónapban Andrássy grófhoz intézett egy másik levelében Eötvös József b. a következőket irta:
«A conciliumra nézve reménylem, hogy ő felsége a miniszterium fölterjesztését eddig jóváhagyta. Ezen esetben a placetum tárgyában a szükséges teendők a miniszteriumra bizatván, ennek nevében és így a Te aláirásoddal levelet kell intézni a püspökökhez, melyben intetnek, hogy a k. placet kihirdetése nélkül semmi pápai bullát ne hirdessenek ki. E levél formuláját, melyet már a többi miniszterrel közöltem és ők helybenhagyták, ide zárom, s ha Te is elfogadod, miniszteriumom minden püspök számára el fogja készíteni és Hozzád aláirás végett fölküldeni.
Ily levélnek szétküldését a jelen esetben elkerülhetetlenül szükségesnek tartom.
Először, mert az 1794. bulla alkalmával ugyanezen eljárás követtetett, azaz akkor is, még mielőtt a bulla az országba küldetett, de annak kiadatása a követség utján a kormány tudomására jutott, hasonló levél küldetett a püspökökhez, mint ezt előterjesztésemben is megemlítem.
389Másodszor, mert ezen levél nem közöltetvén a hirlapok utján és csak a püspökökhez küldetvén præsidiális uton, semmi provocatiót vagy sértést magában nem foglal.
Harmadszor, mert mihelyt a kormány ezen kérdésben interpelláltatni fog, a mi most is csak azért nem történt, mert a középbal az utolsó napokban a kormány elé nehézségeket gördíteni nem akart, azon választ kell adhatnunk, hogy a kormány mindent már megtett, mi az állam jogainak megóvására szükséges.
Negyedszer, mert azon előrelátható esetre, ha a Curia püspökeinknek a publicatiót megparancsolná, igen könnyíti helyzetöket, ha a kormány, vagy inkább a fejedelem tilalmára hivatkozhatnak.
Ötödször, mert ha püspökeink között valaki találkoznék, ki Rüdigier* példáját utánozni akarná, a kormány állása sokkal könnyebb, ha az illető püspök egy positiv parancsolat ellen cselekszik, mint ha magát avval védelmezheti, hogy bona fide járt el.
Egy kath. pap, a kit Felső-Ausztriában egy reáliskola vallástanítójának választottak meg, megtagadta az esküt az állami alaptörvényekre, s Rüdigier linzi püspök kijelentette, hogy a római pœnitentiaria rendeleténél fogva egy kath. papnak sem szabad ezt az esküt letenni.
Az osztrák vallásügyi miniszter erre elhatározta: Minthogy sem az nem engedhető meg, hogy az esküt megtagadó, sem az, hogy az egyházi hatóságtól alkalmatlannak kijelentett vallástanító alkalmaztassék, nem marad más hátra, mint hogy, ha kisegítő alkalmazása nem lehetséges, a vallástanítás függőben maradjon.
Habár ezen ügy most nagyobb események által háttérbe szoríttatott, nagyfontosságú főképp következményeiben, s ezért ajánlom figyelmedbe, mert végre is csak Te vagy az, ki az erélyt a kellő óvatossággal egyesíteni tudod, s ez esetben mindkettöre van szükség.»
Miként Aschenbrier Antal dr. a Pesti Naplónak 1892. január 22-dikén megjelent számában irja, «1870. augusztus 1-sején értesítette az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, b. Eötvös József, Simor János herczegprimást, hogy a kir. miniszterium a vatikáni zsinat határozatainak ötletéből az állam jogainak megoltalmazása és a fönforgó nehéz viszonyok békés kiegyenlítése indokából szükségesnek találja ő felségének javaslatba hozni, hogy a placet-jogot újból gyakorolja.»
«Mielőtt – folytatja Aschenbrier – a primás a kormánynak eme váratlan terve fölött a püspöki karral tanácskozhatott volna, s a tervbe vett placetum miatt véleményét a kormánynyal közölhette vonla, ő és az összes érsekek, püspökök Andrássy Gyula gr. miniszterelnöknek 1870. évi 390augusztus 10-dikéről keltezett rendeletét vették, melyben értesültek, hogy miután ő cs. és kir felsége a vatikáni zsinat egynémely határozatai folytán királyi apostoli jogait megszorítva látja, 1870. augusztus 9-dikén kelt legmagasabb elhatározásával a placet-jog gyakorlatát legkegyelmesebben elrendelni méltóztatik. Értesítették továbbá őket arról, hogy a legmagasabb elhatározás folytán hazánkban a római zsinat, vagy a római pápa határozatai vagy constitutiói ki nem hirdethetők, vagy az országban nem terjeszthetők, mielőtt a kormánynak azokat be nem mutatták és kihirdetésüket ő felsége a kormány utján határozatilag nem engedélyezte.»
1870. julius 30-dikán ő felsége kéziratot intézett az osztrák vallásügyi miniszterhez, a melyben a csalatkozhatatlansági dogma megállapítása következtében az 1855-ben Bécsben kötött concordatumot megszüntnek nyilvánítja.
A bécsi hivatalos lap közzétette azon fölterjesztést is, a melyet Stremeyer osztrák vallásügyi miniszter e tárgyban ő felségéhez intézett. E fölterjesztésében a miniszter igen határozottan ellene nyilatkozott a placet fölelevenítésének.
Ugyanakkor közzététetett Beust közös külügyminiszter jegyzéke a monarchia római követéhez. Beust jelenti benne a concordatumnak Ausztriára nézve kimondott megszüntetését és a többek között ezeket irja: «A magyar kormány, az apostoli királyok egyik régi privilegiumára támaszkodva, a placetum regiumot készül alkalmazásba venni. Mint már kiemeltem, a concordatumot, a melynek törvényes érvénye Magyarországon több mint vitatott, oly országban nem kell külön megszüntnek kimondani, a hol állami törvénynek elismerve nincs. Nem így van a Lajtán inneni országokra nézve, a hol szükséges az 1855. november 5-diki császári patenst, a mely a concordatumot törvényes erővel ruházta föl, visszavonni. Ez a rendszabály, a melyhez haladék nélkül fognak nyulni, elégségesnek tetszett, a nélkül, hogy a placetum regiummal kellene élni, a mely azonfölül ellentétben van az állami alaptörvények szabadelvű szellemével és akadályokat gördítene azon szabadság elé, a melyet ezen törvények különösen a katholikus kultusz gyakorlására nézve biztosítanak.»
Eötvös József b. 1870. augusztus 16-dikán Carlsbadból a következő levelet intézte Andrássy Gyula grófhoz:
391Kedves barátom!
E perczben jön kezembe Beustnak a concordatum iránt irt nótája, a melyben ez van:
«Die ungarische Regierung, indem sie sich auf ein altes Privilegium der apostolischen Könige stützt, bereitet sich vor das placetum regium anzuordnen. In Österreich ist die Aufhebung des Concordats genügend erschienen, ohne dass wir zum placetum regium greifen, das überdies mit dem liberalen Geiste der österreichischen Staatsgrundgesetzte im Widerspruch steht.»
Mir scheint es nicht die Aufgabe der österreichischen Regierung zu sein, irgend eine Massregel der ungarischen Regierung, welche diese im Einvernehmen mit dem Souverain und mit dessen Einwilligung ergriffen hat, einer Kritik zu unterziehen. Am wenigsten kann dies die Aufgabe des gemeinsamen Ministers der Auswärtigen Angelegenheiten sein, der ja auch der Minister für die Angelegenheiten Ungarns sein sollte.
Jedenfalls aber muss ich Dich bitten, Seine Excellenz hierauf aufmerksam zu machen. Die Interessen der Monarchie und Sr. Majestät liegen mir zu sehr am Herzen, als dass ich mich hinreissen liesse, auf diese Insinuation auch nur durch die Presse zu antworten. Es wäre mir ganz gewiss nicht schwer zu beweisen, wie wenig die Aufhebung des Concordats im gegenwärtigen Falle nützen kann, wenn man mit derselben nicht auch das Recht des Placet ins Leben ruft. Die Zeit wird diesen Beweis liefern. Übrigens bitte ich Dich auch Seine Majestät darauf aufmerksam zu machen, wie sehr unsere Stellung erschwert wird, wenn die Herren des Wiener Ministeriums ad captandam benevolentiam publici unsere Massregeln verdächtigen. Ich habe, ohne meine Person zu schonen, bis jetzt jeden Conflict in Religionssachen zu vermeiden versucht, und werde dies, solange ich noch im Amte bleibe, auch in Zukunft zu thun suchen, doch für den Erfolg kann ich nur insofern gutstehen, als mir wenigstens von jenen keine Hindernisse in den Weg gelegt werden, die eben so wie ich die Interessen Sr. Majestät zu vertreten haben, und diese fordern vor allem die höchste Vorsicht in allem, was mit der Frage der Religion zusammenhängt.
Ezeket németül irtam, de mondhatom, magyarul káromkodtam, mikor Beust nótáját olvastam.
Stremeyer Vortragjáról nem szólok; ezt is, ha már publicálni akarták, másképp kellett volna irni. Gondoskodjál, hogy a mi fölterjesztésünk a közönség elé ne kerüljön. Én fölterjesztéseimet ő felségének irom s azok 392nem valók a lapokba. Ha az országgyűlés összejön, Ghyczy interpellálni fog az infallibilitas iránt; ekkor majd válaszolok; addig ezen ügyben semmi nyilatkozat nem szükséges. Mert miután nálunk concordatum nem létezik és a placetum-jog soha nem szünt meg, az, hogy ez esetben vele élünk, nem kiván semmi explicatiót. Ez kötelességünk, s azt, hogy e kötelességet teljesítjük, külön kihirdetni vagy motiválni képtelenség. Valamint a concordatum irányában nem nyilatkoztam soha, hanem egyszerüen törvényes állásomhoz ragaszkodtam, azaz nem létezőnek tekintettem e szerződést, hasonlóan akarok eljárni itt is. Ég áldjon. Hived Eötvös.
A placetum fölelevenítése ellen Simor János herczegprimás a püspöki kar nevében terjedelmes emlékiratot terjesztett ő felsége elé.
A magyar kormány érvelése ez volt: A pápai csalhatatlanság elve azon elvekkel, melyek az allamok újabb szervezetének alapjául szolgálnak, ellentétben áll. Ez elvnek gyakorlati végrehajtása tehát szükségképp oly összeütközéseket fog támasztani az állami hatalom és a kath. egyház között, melyek következményei úgy az államnak, mint az egyháznak a legnagyobb mértékben árthatnak. E következmények pedig csak a placetum által tarthatók távol.
Az infallibilitas – így válaszolt Simor – dogma, s hozzájárulását egy katholikus püspök sem tagadta meg. Fölösleges tehát és az egyház szabadságával s alkotmányos függetlenségével merőben ellenkező minden törekvés, mely a placetum gyakorlata által e dogma kötelező erejét gyengíteni akarná. De nem is igazolható feltevés, hogy e dogma ellentétben áll az újabb államszervezet elveivel. Ott voltak a zsinaton szabad és alkotmányos országok püspökei Magyar-, Németországból, Észak-Amerikából, stb.; ellenezték a definitiót, de az érvek között, melyekkel ellene küzdöttek, egy sem hozta fel e nehézséget, jóllehet tudták, hogy a napi sajtó ezt is hangoztatni fogja, hanem mindannyian azt mint alaptalan ráfogást visszautasították.
Téves az a feltevés is, mintha e dogma folytán az egyház és állam közötti viszony megváltozhatnék. Az infallibilis pápa egyéb igényeket nem támaszthat az állammal szemben, mint a minőket az infallibilis egyház támaszt. Erre sem oka, sem ereje nincsen. Nem is gondolható nagyobb anakronizmus, mint ha jelenleg a középkorra hivatkozunk és a történelemből akarjuk bizonyítani annak jogosultságát, hogy a pápa ellen óvó intézkedésekről gondoskodjunk. A pápák középkori befolyása és hatalma nem a dogmákban, hanem a népek szükségleteiben leli alapját. Mindenesetre a méltányosság követeli, hogy bevárjuk a képzelt befolyás 393hatását és merő föltevések alapján az egyház szabadságát sértő præventiv rendszabályokkal ne korlátozzuk.
A kormány továbbá szükségesnek tartotta a placetumot magának a katholikus egyháznak érdekében: mert szerinte csakis vele lehet megakadályozni, hogy a törvényhozás a monarchia mindkét részében ne vegye kezébe a dogma által veszélyeztett állam védelmét. Ha az állam erre kényszerítve volna, nem vehetné figyelembe többé az egyház érdekeit és a tényleg uralkodó hangulatból legnagyobb bizonyossággal következtethető, hogy a vatikáni zsinat határozata a parlamentben az egyházi javak secularisatiója mellett sok más, az egyház érdekeivel ellentétes határozatokra vezethetne. Félni lehet továbbá attól is, hogy e dogma kihirdetése magában a népben zavarokat támaszt és a hivők nagy része az engedelmességet az egyház iránt megtagadja.
Ezekre a herczegprimás így válaszolt: Hogy mindez lehetséges, abban kételkedni nem lehet; másrészt azonban semmiféle biztosíték nincsen az iránt, hogy a placetum ez eshetőségeket megakadályozhatná.
Mert ha azok az elemek, melyek felforgatásra törekesznek és czéljuk eléréséhez a legbiztosabb utnak a katholikus egyház kifosztását és elnyomását tekintik, ha ez elemek remélhetik, hogy a destructiv sajtó és társadalmi izgatás segítségével czéljukhoz juthatnak, akkor bizonyára a placetum által sem engedik magukat feltartóztatni az egyház üldözésében és az egyházi javak kérdésének felvetésében.
A mint pedig az egyház soha sem egyezhetnék abba, hogy anyagi érdekeinek biztosítása a vallási szabadság és saját függetlensége árán megkiséreltessék, vagy megváltassék, úgy kétségtelen, hogy azok, kik az egyházi vagyon után áhitoznak, e zsákmányt sohasem adják oda a placetumért.
Elfogult emberek soha sem tanulnak a történelemből. A magyar többnyire saját kárán tanul. Az egyház ellensége irigy vágygyal ragadja meg a sikamlós példát, melyet e tekintetben a forradalmi törekvések más országokban nyujtanak; és nemtelen örömében, melyet neki az egyház kifosztása okoz, megfeledkezik arról, hogy rablott jószágon áldás nincsen, hogy elpocsékolás folytán nyom nélkül tünik el a vagyon, s hogy az egyházi javak elrablásaért végre az ártatlan népnek az adók roppant terhével kell bünhödnie.
Mivel pedig a kormány úgy hazafias érzületénél, mint magas diplomatiai belátásánál fogva az egyház tulajdonjogát kész megvédelmezni: rendelkezésére állanak e czélra placetum behozatala nélkül is a legalkalmasabb eszközök és fegyverek, t. i. bölcs nemzeti politika követése és a királyi koronázási esküvel megerősített alaptörvények férfias fentartása.
394E fegyverekkel élne bizonyára a kormány, ha az országgyűlés többsége a protestánsok autonomiáját és vagyonát törvénytelen módon támadná meg. Mi indíthatná tehát a kormányt arra, hogy a katholikus egyház jogainak védelmében kisebb erélyt fejtsen ki és az állampolgárok roppant többségének vallási javát, mely a haza javától elválaszthatatlan, jogtalan merényleteknek áldozza fel?
Még ha való is volna, a mint nem az, hogy az országban a kérdéses dogma a kedélyek észrevehető felháborodását okozta és az ország katholikus népe két, egyenlően figyelemre méltó pártra szakadt volna, még akkor sem fogadható el az a tanács, hogy az állam ebben a kérdésben, mely egyedül a valláshoz és lelkiismerethez tartozik, pártállást foglaljon el és bármely párthoz csatlakozzék.
Egyeseket indíthat lelkiismeretük arra, hogy tetszésüket vagy nem tetszésüket e vallási kérdésben nyilvánítsák; de a polgári hatalomnak, az államnak és parlamentáris kormánynak nem tulajdonítható az a jog, hogy beleavatkozzék theologikus kérdésekbe, vagy magának bármely vallásfelekezet belügyei és hitczikkeire nézve birói vagy határozó hatalmat tulajdonítson.
Hit dolgában a kormányhoz, kivált vegyes vallásos államban, teljesen neutrális állás illik. Már pedig éppenséggel nem volna neutrális állás, ha az állam a placetum gyakorlása által azoknak jönne segítségükre, kik a vatikáni zsinat határozatait rosszalják.
A kormány továbbá azért tartja szükségesnek a placetumot, hogy ellenkezésbe ne jőjjön a magyar püspökök zsinati szavazatával és hogy a püspöki kar az esetre, ha a pápa a zsinati határozatok kihirdetését követelné, Rómával szemben passive viselkedhessék és engedetlenségét, hivatkozással a placetumra, az állam tilalmával menthesse.
Ez indok – úgymond Simor – a legnagyobb zavarba hozza a püspöki kart; ily gondoskodást és utólagos védelmet a püspöki kar sehogy sem fogadhat el. Miután kifejtette, hogy más a helyzet egy dogmának definitiója előtt és más a definitio után, érvelését így végzi: Egy katholikus püspök nem viselkedhetik passive az egyház iránt: zsinatilag elfogadott hitczikkelylyel szemben a polgári hatalom tilalmával nem védekezhetik, s minthogy dogma egyedül az egyházhoz, a vallás tanához és a katholikus lelkiismeret forumához tartozik, vele szemben a placetumnak éppenséggel semmi hatálya nincsen, valamint egy püspök sem menthető fel vele esküje és kötelessége alól.
A herczegprimás ezután felelt a kormánynak azon érvére, mely szerint a placetum szükséges, mert helyes és szükséges ez ügyben Ausztriával 395egyenlő politikát követni. Ausztriában pedig a közvélemény a vatikáni decretumok folytán a concordatum eltörlését követeli az állami függetlenség megőrzése czéljából.
Minthogy pedig nálunk a concordatum érvénynyel nem bir, nem marad más hátra, mint az elvek egyenlőségének nyilvánítására a placetumot behozni.
Simor először is lehetetlennek mondja, hogy a magyar kormány figyelmét kikerülte volna, hogy az osztrák kormány vallásügyi politikája a legnagyobb felháborodást és elégületlenséget szülte Ausztria katholikus népénél, mely ennek a választások által kifejezést is adott. Aztán folytatja: Ha valamiben, akkor bizonyára ez ügyben szem előtt tartandó hazánk sarkalatos törvénye: «Ne regnum Hungariae ad normam aliarum provinciarum gubernetur.» Különben is, minden accomodálási törekvés mellett, melyet ez esetben a magyar kormány iránt tanusítani akar az osztrák kormány, alig lehet hinni, hogy ez utóbbi a magyar kormány által választott eszközt, a placetumot helyeselhetné. Mert az osztrák vallásügyi miniszter, Stremeyer, előterjesztésében, melyben ő felségének a concordatum eltörlését ajánlja, annak helyébe éppenséggel nem kivánja a placetumot tétetni, sőt ellenkezőleg, ő a placetumról kijelenti, hogy az ellenkezik a birodalom alkotmányos alapelveivel, a polgári, személyes, vallási és sajtó-szabadsággal, valamint a szabad levélváltási joggal. Sérti továbbá a vallás szentségét és méltóságát, az egyházat pedig megfosztja megillető szabadságától és autonomiájától és egyszerű állami intézménynyé teszi. A placetumot ezeknél fogva mint privilegium odiosumot helyteleníti, és alkalmazását annál inkább visszautasítja, mert az ilyen gyámkodó eljárás ugyan megfelelhetett az egykori rendőr-állam rendszerének, de a modern jogállamban el nem fogadható. Különösen anomalia volna, ha e restructiv szabályt éppen a katholikus egyház ellen statuálnák, melyhez az osztrák állampolgároknak tulnyomó része tartozik, míg a többi felekezeteknek a cselekvés és közlekedés szabadsága továbbra is meghagyatnék. Jól jegyzi meg az osztrák vallásügyi miniszter, hogy a placetum a vatikáni határozatokkal szemben hiú és hatálytalan eszköz, minthogy bármely dogmának a lelkiismereteket kötelező ereje nem függ a kihirdetés valamely meghatározott formájától, hanem e tekintetben irányadó elv: utprimum innotuerit. Igy szólott a lajtántuli miniszter hivatalosan 1870. julius 25-dikén, és ennek daczára a magyar kultuszminiszter augusztus elsején szükségesnek tartotta a placetumot, hogy vele az osztrák vallásügyi politikát támogathassa.
Korunkban minden fölvilágosodott, alkotmányos érzelmektől és igazságszeretettől áthatott államférfiu kénytelen az osztrák vallásügyi miniszternek 396a placetumra vonatkozó felfogását és itéletét helyeselni, minden ellenkező törekvést pedig rosszallani.
Mert ha a fejedelmi jogok és az állam érdekei Ausztriában placetum nélkül is sértetlenül fentarthatók a katholikus egyházzal szemben, akkor a magyar kormány előterjesztésében kifejtett érvelés sem birhat semmi alappal s önmagában összedől. A parlamentarismus és a modern államok szervezete homlokegyenest ellenkező elveken és tanokon nem alapulhat.
Ezek után áttért a memorandum annak igazolására, hogy a magyar polgári törvények, az uzus és a történelem minő gyenge támpontokat nyujtanak a placetumra nézve.
A kormány a Zsigmond-féle rendeletet emlitette föl, Simor pedig megmagyarázta, hogy az a körülmény, hogy a tridenti zsinat egy pár törvénye, mely a prælatusok kinevezésére, a javadalmak adományozására stb. vonatkozik, nem lett recipiálva, nem a placetummal magyarázható meg, hanem abban a kiváltságban leli alapját, melyet első szent királyunk a koronával együtt a pápától kapott. A tridenti zsinat kihirdetésének utját állani a magyar államnak eszébe soha sem jutott. A kormány törvényidézeteivel szembe állította a katholikus egyház szabadságát biztosító régi magyar törvények egész sorozatát s hivatkozott az 1848-diki törvényekre is, mint a melyek átalános alkotmányos szabadságát biztosítanak.
Azt az elméletet, mely szerint a placetum fölségi jog, megczáfolja korunk ujabb elmélete, mely elvül állítja fel az államnak az egyháztól, s a polgári hatalomnak az egyháztól való szétválasztását, az egyházak függetlenségét és a vallásfelekezetek egyenlőségét és viszonyosságát. Az alkotmányosság elmélete szerint veszedelmes a szabadságra az állami hatalmaknak, t. i. a törvényhozói, végrehajtó és birói hatalomnak egy személyben való concentratiója. Mennyivel inkább félelmetes akkor a cæsaropapismus s mily kevésbbé egyeztethető össze az alkotmányosság fogalmával az egyházi és polgári hatalomnak egy kézben való egyesítése? Pedig a dolog még feltünőbb volna, ha ez a szokatlan elv csakis a kath. egyház kárára volna alkalmazandó, meghagyatván a többi felekezeteknek az őket megillető szabadság. A hatalomnak ilyetén kiterjesztését és részrehajló eljárását a magyar alkotmány soha sem helyeselte, soha sem követte, az 1848-diki évi törvények szelleme pedig azt teljesen kizárja.
Végre elősorolta azokat az államokat, melyekben placetum nem létezik: Poroszország, a franczia concordatum és Ausztria nem akadályozza a közlekedést az egyház feje és hivei között. Angolország és Észak-Amerika nem ártja magát a katholikusok egyházi ügyeibe, Svájcz, Dánia és egyéb protestáns német államok szintén eltörölték a placetumot, Olaszországon 397kívül csak Oroszország az, mely azt a katholikus egyházzal szemben alkalmazza.
Jekelfalussy Vincze, székes-fehérvári püspök, 1871. január 18-dikán levelet intézett Eötvös József báróhoz, melyben arra kérte, hogy a vatikáni zsinat határozatait magában foglaló pásztorlevelét vegye pártfogása alá. E levelet Pauler Tivadar, az 1871. február 3-dikán elhunyt Eötvös József b. utódja a vallás- és közoktatásügyi miniszteri állásban, intézte el. 1871. márczius 6-dikán kelt válaszában figyelmeztette a püspököt az 1870. augusztus 10-dikén kibocsátott rendeletre.
Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter a képviselőháznak 1871. ápril 22-dikén tartott űlésében felelt Schvarcz Gyula interpellátiójára a csalatkozhatatlansági dogmának állítólag az ország több püspöki megyéjében történt kihirdetése tárgyában. Elmondotta, hogy nincs hivatalos tudomása róla, hogy a dogmát több egyházmegyében kihirdették, s ezután előadta válaszát a székes-fehérvári püspöknek elődéhez intézett levelére. «Ebből – folytatta – világosan kitűnik, hogy a kormány a placetumot elévültnek nem tekinti, annak érvényét elismeri, s annak foganatba vétele iránt intézkedett, mert a kir. tetszvényjogban azon módot látja, mely szerint apostoli királyaink az államjogokat védelmezték, melylyel azoknak védelmére éltek, azon módot, melynek érvényét legjelesebb publicistáink mindenkor elismerték és a mely alkalmasnak bizonyult arra, hogy az államnak érdekeit óvja meg a nélkül, hogy az egyháznak vagy egyeseknek lelkiismereti szabadságát érintette volna.» A képviselőház átalános élénk helyesléssel fogadta a miniszter azon kijelentését, hogy a kormány kötelességének tartja a placet-jog csorbítatlan föntartását és hogy «reményli, hogy azon törekvéseiben, hogy a haza legszentebb érdekeit, a polgári szabadságot épp úgy, mint a magyar közjog függetlenségét egész épségben föntartsa: minden rendű hazafiak kész támogatására számíthat».
Midőn köztudomásra jutott, hogy a székes-fehérvári püspök, a miniszter figyelmeztetése ellenére, kihirdette a vatikáni határozatokat, Simonyi Ernő a képviselőháznak 1871. junius 3-dikán tartott űlésében a következő interpellátiót intézte a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez:
«Igaz-e a hirlapokban közölt amaz állítás, hogy a miniszter úr előtt a székes-fehérvári püspök kinyilatkoztatta volna, hogy ő a pápai úgynevezett infallibilitási bullát egyházmegyéjében kihirdette és kihirdettette 398légyen? Ha igaz, szándékozik-e miniszter úr ezen egyházmegye kormányzatát továbbra is a százados gyakorlat által törvényesített királyi jogokat szándékosan sértő püspök kezében hagyni?»
Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter azt válaszolta Simonyinak, hogy Jekelfalussy Vincze püspök kihirdette a vatikáni határozatokat, s hogy «a kormány a korona jogai megóvására és föntartására az eddigi gyakorlatnak és az államhatalom jogkörének megfelelő intézkedéseket szándékozik alkalmazásba venni és fogja alkalmazásba venni.»
A hivatalos Budapesti Közlöny 1871. szeptember 12-dikén megjelent számában a következőket közölte:
A székes-fehérvári megyés püspök hivatalosan megidéztetvén, a folyó hó 11-dikén déli 1 órakor tartott minisztertanács előtt megjelent.
A miniszterelnök úr a püspök úrhoz intézvén a szót, előadá, hogy ő cs. és apost. kir. felsége őt legmagasabb kéziratával legkegyelmesebben megbízni méltóztatott, hogy a püspök úrnak azon tette miatt, hogy a conciliumi határozatokat és pápai rendeleteket – az 1870-dik évi augusztus hó 9-dikén kelt abbeli legfelsőbb királyi elhatározásnak ellenére, melylyel az ő felségét mint Magyarország apostoli királyát megillető királyi tetszvényjog (jus placeti regii) gyakorlatba vétele elrendelve lőn – ő felségének engedélye nélkűl és a magyar királyi miniszteriumnak ugyanazon évi augusztus hó 10-dikén kiadott tiltó rendelete daczára egyházmegyéjében ünnepélyesen kihirdettette, ő cs. és apostoli kir. felsége egyenes rendeletéből és nevében a királyi visszatetszést, rosszalást és megfeddést kinyilatkoztassa.
E legfelsőbb parancsot teljesítvén, a miniszterelnök úr egyszersmind kifejezést adott azon várakozásának, hogy a püspök úr jövendőre a törvényeknek és ő felsége legmagasabb rendeleteinek köteles tisztelettel engedelmeskedend és azok megsértésére többé alkalmat adni nem fog.
Jekelfalussy Vincze püspök következőleg válaszolt: Köteles engedelmességgel fogadom apostoli királyomnak e legmagasabb elhatározását; tudom kötelességemet.
Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter Schvarcz Gyulának és Simonyi Ernőnek e tárgyban hozzá intézett kérdéseire szeptember 26-dikán válaszolt. Elmondotta, hogy a kormány közvetlenűl azt várja intézkedésétől, hogy a székes-fehérvári püspök a törvények és törvényes 399rendeletek iránt ezentúl tartozó tisztelettel fog viseltetni, közvetve pedig azt, hogy a törvények tekintélye föntartassék és megóvassék.
Schvarcz Gyula nem kivánt kiterjeszkedni annak a birálatára, mennyire compatibilis az audiendum verbum regium alkalmazása a parlamenti kormányformával; nem kérdezte, nincs-e az némileg ellentétben, legalább alakilag, azon tannal, hogy a fejedelem személyét lehetőleg kivül kell hagyni a kormányzáson. Meg volt győződve, hogy ha az alkalmazott mód javára válik az ügynek, nem akad majd a házban senki, a ki e hibát számba vegye. Ha azonban az bizonyulna be, hogy ezen az uton a czélt nem érni el, a kormány remélhetőleg be fogja látni, hogy a középkorból előrántott ezen móddal nemcsak nem használt az ügynek, hanem szemben a renitens főpapokkal magát a korona, az alkotmányos király tekintélyét compromittálta.
Simonyi Ernő tudott oly előzményekről, a melyeknél az ad audiendum verbummal be nem érték, hanem azt kivánták a püspöktől, hogy vegye vissza a kihirdetett bullát, s midőn a püspök ezt megtagadta, püspökségétől elmozdították és barátkolostorba tették. Azon az uton, a melyen a miniszter jár, a törvények tekintélyét nem lehet föntartani. Beszédét ezután így folytatta:
«A katholikus vallás évszázadok, majdnem két évezred óta fenáll és bizonyos tanokat hirdetett, melyeket az ezen vallást követő hivek elfogadtak és elismertek.
A mult évben Rómában egy püspöki gyülekezet, úgynevezett synodus tartatott, melyben elhatároznak egy új tant, mely új tan egészen más alapokra fekteti ezen vallást. Mert eddig ezen vallás az embereken kivül nem ismert más lényt, mint az Istent. Az Isten és ember között nem állott eddig senki. Most azonban felállítanak bizonyos félisteneket, bizonyos oly lényeket, melyek tökéletesebbek mint az ember. Ez oly elem a vallásban, mely egészen új. Azonban ennek fejtegetésébe itt bocsátkozni természetesen helye nincs; hanem következése ennek az volt, hogy a kath. vallás hívei közül voltak sokan, kik e tant elismerték, voltak igen nagy számmal, kik nem ismerték el. Azok közt, kik nem ismerték el, voltak a magyar püspökök, kivéve egyet, volt a magyar király, és volt a magyar kormány. Hogy a magyar püspökök ellene voltak, azt tudjuk mindnyájan a vatikáni synodus gyűléseiből; tudjuk, hogy mindnyájan, kivéve egyet, ellene szavaztak: tehát ezen dogma püspökeink meggyőződése nem volt. Mert ott, miután hónapokig capacitáltattak, miután mellette minden lehető érv 400felhozatott, mindezek daczára, saját véleményöket és nézetöket követve, meggyőződésök szerint tagadólag szavaztak. Ez tehát az ő meggyőződésök nem volt. De nem volt ez meggyőződése a királynak sem, mert különben augusztus 9-dikén kelt királyi leiratát nem adta volna ki; nem volt meggyőződése a kormánynak, mert különben aug. 10-dikén nem közöltette volna ugyanazon királyi leiratot a püspökökkel.
Már most, t. ház, a kérdés az, hogyha itt valami történt, a mit a kormány, a mit a király, a mit a katholikus híveknek mindenesetre nagy és tekintélyes része, mondhatnám, hasonlíthatatlanúl nagyobb része azon katholikusoknak, kik gondolkoznak, el nem fogad, el nem ismer, és a kormány azt a törvényekre és a régi joggyakorlatra hivatkozva eltiltja és mégis találkoznak, a kik ezen tilalom ellenére cselekesznek, kérdés: van-e a kormánynak módjában a törvénynek és rendeletének érvényt szerezni? Azt hiszem, igenis van. Voltak már máskor is oly eseteink, mikor a főpapok nem engedelmeskedtek. Tudjuk a történelemből, hogy a főpapok nem mindig oly bárány szelidségüek, mint a szentirás szavai szerint is és hivatásuknál fogva lenniök kellene. Mit mondanak a mi törvényeink? Az 1507–8-diki 8. t. czikk ezt mondja:
«Quicunque contra statuta Regni palam et aperte egerit; Decretaque huiuscemodi temerario abusu violare de cætero præsumpserit (prout hactenus per plerosque potentes fieri solitum erat) talis si fuerit Prælatus – különös, hogy a törvény itt mindjárt ráteszi ujját a prælatusra – aut altera persona Ecclesiastica: in amissione Prælaturæ, vel alterius dignitatis, et beneficii; sivero Baro vel nobilis: in amissione universorum bonorum suorum, et jurium suorum possessionariorium convincatur eo facto et perpetuus Regiæ-Majestatis, ac Regni infidelis et exul habeatur.
§. 1.
Et talium Prælaturas, beneficia seu dignitates vel iura possessioniaria, Regia Majestas cui maluerit, liberam donandi et conferendi habeat facultatem.
Továbbá – nem akarom untatni a t. házat hosszas felolvasásokkal – 2. §. azt mondja, hogy ha pedig ő felsége nem adományozná, akkor a vármegye az alispán vezetése alatt népfelkelést rendezvén, annak jószágait vegye el, melyek aztán közprédává válnak. Törvény tehát van, mely a főpapok büntetését elrendeli. E törvény 1507-ben kelt ugyan, de 1647-ben, még pedig két helyen, t. i. az 5. és 14. t. czikkben újra megerősíttetett.
Törvény tehát van. Már most, t. ház, én a kormány állását e tekintetben 401úgy fogom fel, hogy a magyar törvények szerint a magyar király az egyháznak fő patronusa, fő kegyura. Ezen fő kegyuri jog szerint vannak jogai, de vannak kötelességei is; úgy ezen jogait, mint kötelességeit alkotmányos kormányforma szerint egy miniszter ellenjegyzése és felelőssége mellett gyakorolja. E szerint tehát minden visszaélés és minden mulasztás e joggyakorlatot illetőleg felelősséggel jár, s azon törvény alá esik, mely a miniszteri felelősséget elrendeli.
A királynak mint fő kegyurnak kötelessége az 1790–91. 23. törvényczikk szerint: «Majestas sacratissima, ut supremus ecclesiarum patronus, ecclesias Dei in suis iuribus conservabit, et fundationes cuiuscunque nominis ad mentem fundatorum administrari faciet.»
E szerint a királynak mint fő kegyurnak kötelessége az egyház bármiféle alapítványait az alapítók intézkedése és azok intentiója szerint kezeltetni és az általuk kijelölt czélokra fordíttatni. Kérdem t. ház, ha vajjon a kath. egyház alapítványai szólhatnak-e oly hitre, mely csak a mult évben keletkezett? Szólhatnak-e oly hitre, mley oly tanokat állít fel, milyenek a keresztény vallások egyikében sem léteznek, mely az ember és Isten közt középlényeket állít fel? Ilyenek pedig semmiféle keresztény vallásban nem, hanem igenis a régi pogány vallásokból ösmeretesek.
Ez, t. ház, nem lehetett azok intentiója, kik a magyar egyház alapítványait tették, ez alapítványokat tehát az előbbi hiveknek, azon katholikus hiveknek, kik a régi vallás mellett megmaradtak, megtartani a királynak mint az egyház főkegyurának kötelessége. Miután tehát a kormány e részben az egész eljárás által sem a kath. vallás hiveinek érdekeit, sem a királyi rendeleteknek, sem a királyi jogoknak, sem a kormánynak, sem a törvénynek, sem átalában az államnak tekintélyét fönn nem tartotta, én a miniszter úr válaszával megelégedve nem lehetek.
Azon eljárás t. ház, melyet a fejérvári püspök irányában követett, megvallom, hogy többet ne mondjak, a kormánynak tehetetlenségét mutatja ki inkább, s megmutatja azt, hogy képtelen a magyar állam tekintélyét, a törvények méltóságát föntartani, annálfogva én ezen kérdés tárgyalását kivánom.»
Schopper György rozsnyói püspök, 1872. deczember 27-dikén kelt főpásztori encyclicája kiséretében, megküldötte egyházmegyéje papságának a római pápa csalhatatlanságára vonatkozó vatikáni határozatokat. Nehogy «azon mély csend, mely e tekintetben a megyében uralgott, a főtisztelendő klerus azon tagjainak, kik az egyház törvényeinek kihirdetését és kötelező erejét illetőleg téves nézeteknek hódolnának, kibuvó alkalmul szolgáljon, 402jónak láttuk a hallgatást megszakítani s hivatalos kötelességünket teljesítve, a nevezett decretumokat és kanonokat, a vatikáni zsinat hiteles kiadása szerint, mindegyiknek megküldeni.»
A képviselőháznak 1873. január hó 16-dikán tartott űlésében Lükő Géza a következő interpellátiót intézte a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez:
«Van-e tudomása arról, hogy Schopper György rozsnyói megyés püspök körlevelében, a fönálló királyi tetszvényjog ellenére, Tornamegyére is kiterjedő egyházmegyéjében a csalhatatlansági dogmát legújabban kihirdette? Ha van tudomása, miként szándékozik ezen törvénytelenség ellenében eljárni?»
Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter junius 24-dikén felelt az interpellatióra. Kellő vizsgálat után, mondotta, azon meggyőződésre jutott, hogy Schopper a csalhatatlansági dogmát formaszerűleg és ünnepélyesen nem hirdette ki; de igenis a Concilium Vaticanum decretumait, a melyek egy pesti nyomdában megjelentek, 200 példányban megvette, szétküldötte és kiosztotta a megyei papság között. A miniszter a püspöknek ezen eljárását az 1870. augusztus 9-dikén kelt azon legfelsőbb elhatározás szempontjából ítélte meg, a mely szerint a római zsinat és a pápa ő szentsége semminemű határozatai vagy rendeletei sem ki nem hirdethetők, sem szét nem küldhetők, ha csak előbb a kormány elé nem terjesztettek és ennek utján ő felsége kihirdetésöket és szétküldésöket okmányszerűen meg nem engedte. Ehhez képest a püspök eljárása fölött rosszalását nyilvánította, azon hozzáadással, hogy ha a püspöknek ezen eljárásából törvényellenes cselekmény fejlődnék, ellenében a törvény egész szigora fog alkalmaztatni. Kevesebbet tenni a miniszter kötelességmulasztásnak tartotta volna; többet tennie nem volna sem czélszerű, sem ildomos, főkép a sajtóviszonyoknál fogva, a mikor bárki is a Concilium Vaticanum decretumait kinyomathatja, s azokat bárki is nyilvános helyen vitathatja, ellenezheti vagy védheti.
Lükő Géza bebizonyítottnak látta, hogy a rozsnyói püspök a csalhatatlansági dogmát valósággal kihirdette. A zsinat határozatain kivül ugyanis a lelkészeknek főpásztori levelet is küldött, a melyben azt irja, hogy megküldi e határozatokat, mint «normam credendorum et docendorum», s hogy a lelkészek mindenek fölött szent kötelességöknek tartsák, hogy e részben tanítsák és buzdítsák a híveket. E kötelességök teljesítése 403tekintetéből a főpásztori levél figyelmezteti őket azon eskűre, a melyet mindegyikök lelkészszé avatásakor tett, s a mely szerint, bármit rendeljen elő egyházi előljáróságuk, vakon engedelmeskedni tartoznak.
Lükő a miniszternek a rozsnyói püspökkel szemben követett magatartását nem tartotta következetesnek, mert az állami legfőbb felügyeleti jogból folyó és törvényes gyakorlaton alapuló királyi tetszvényjognak hasonló megsértéseért és az 1870. augusztus 9-dikén kikocsátott miniszteri rendelet áthágásáért az Andrássy-kormány a székesfehérvári püspököt szigorubban fenyítette meg, a mennyiben a minisztertanács elé idézte és az ő felsége személyét képviselő miniszterelnök megdorgálta.
A bajt abban látta, hogy az egyháznak a múlt századokból fönmaradt előjogai és kiváltságai még mindig léteznek, a mint hogy az egykori világuralom visszahódításáról ábrándozó hierarchia szívós kitartással folyton munkálkodik is ezen kiváltságok megtartásán, sőt kiterjesztésén. Ezen törekvések ellensulyozására szükség van valódi vallásbeli és lelkiismereti szabadságot biztosító intézményekre; de a kormány e részben semmit sem tesz, sőt egyenes szövetségben áll az ultramontan aspiratiókkal. A miniszter válaszával nem volt megelégedve, s föntartotta magának a jogot határozati javaslat előterjesztésére.
A képviselőház 83 szavazattal 71 ellenében nem vette tudomásul a miniszter válaszát és elhatározta tárgyalását.
A Deák-körnek ez ügyben 1873. junius 27-dikén tartott értekezletéről a Pesti Napló junius 28-diki számában a következő tudósitást közölte:
A Deákkör mai értekezletén a tagok nagy számmal jelentek meg. Trefort Ágost miniszter hosszabb beszédben előadta az indokokat, melyek őt a Schopper püspök irányában követett eljárásában vezették, s kérte a pártot, venné tudomásul a Lükő Géza interpellatiójára holnap adandó válaszát és fogadná el elöterjesztendő indítványát, melyben azt ajánlja, hogy küldjön ki a ház bizottságot, mely az állam és egyház közötti viszony rendezése tárgyában teendő intézkedésekről véleményes jelentést terjeszszen elő.
Zsedényi Ede hosszabb beszédben azt ajánlja, hogy a kiküldendő bizottság működési köre szükebbre szabassék. A bizottság csak a placetum alkalmazásának módjairól tegyen jelentést.
Deák Ferencz hosszabb klasszikus beszédben összes egyházpolitikáját 404megismerteté a párttal. Nem vállalkozhatunk arra, hogy e beszédből, mely, mint Deák határozottan kijelenté, csak szükebb körre volt szánva, tüzetesb kivonatot közöljünk, s így csak legfőbb tételei reproducálására szorítkozunk.
Deák a küzdelem nagy arányainak előtüntetésével kezdé, mely küzdelem az egyház és állam között világszerte folyik. Az egyházi viszonyok szabályozására többféle rendszer létezik. Az egyik az amerikai, mely az összes hitfelekezeteket associatióknak tekinti, ez azonban Európában, a hol históriailag kifejlődött államegyházak vannak, nehezen valósítható. Deák kijelenté, hogy az amerikai rendszer hive, de e rendszer csak fokozatosan, nagy körültekintéssel vihető keresztül. Az állam és egyház közötti viszony szabályozása az állami élet sokféle ügyeivel függ össze. Igy összeköttetésben áll a többi között a püspökök förendiházi tagságával, melyre nézve azonban nagyon helytelenül járnánk el, ha egyszerüen kimondanók, hogy e jog megszüntettetik. Ha majd a főrendiházat szabályozzuk, ki lehet mondani, hogy megszünik minden személyi jogosultság; így a főispáné s a püspöké is, a mi nem zárja ki, hogy ő felsége meghivhasson egyes főispánokat, püspököket, superintendenst vagy rabbinust. Az állam és egyház közötti viszony rendezése összefügg a polgári házasság kérdésével is, melyre nézve Deák kijelenté, hogy a kötelező polgári házasság hive. A permissiv polgári házasság több bajt okoz, mint hasznot; míg ellenben, ha az állam azt mondja, hogy a házasság szerződés is, s mint ilyen az állam foruma elé tartozik, a mi azonban nem zárja ki azt, hogy a házasságot mint szentséget az egyház is reclamálhassa: ez sokkal correctebb álláspont. Az állam és egyház közötti viszony rendezése összefügg a kath. autonomia kérdésével is, melyre nézve Deák kijelenti, hogy az államnak arra nincs joga, hogy bizonyos önkormányzati szerkezetet præscribáljon a katholikusoknak; de arra van joga, hogy beleszóljon, milyen ne légyen az; hogy t. i. az autonomia ne igényeljen magának oly jogokat, melyek az államot illetik. Ugyancsak az állam és egyház közötti viszony összefügg az alapítványok és alapok kérdésével, melynek megvizsgálására a ház bizottságot is küldött ki. Deák abba soha sem egyeznék bele, hogy az alapítványok és alapok elvétessenek; de azt óhajtaná, hogy a mi az államé, azt az állam fordítsa kulturális czélokra, míg az egyház valódi birtoka maradjon meg annak egyházi czéljaira; mert ha az alapítványokat az állam elvenné s a klerust fizetné: éppen nem érhetné el az állam és egyház elválasztását. Ily sok kérdéssel függvén össze az állam és egyház közötti viszony rendezése, Deák helyesnek tartja, hogy a kiküldendő bizottság föladata ne szoríttassék szük körre. Jobb, ha lassan, de biztosan haladunk; 405mint elhamarkodva és veszélyeztetve sok érdeket. Végül azt ajánlja, hogy az indítványt fogadja el a párt; de a bizottság ne most választassék meg, hanem őszszel, midőn a ház tagjai nagyobb számmal lesznek jelen.
Tarnóczy Gusztáv nincs megelégedve a miniszter válaszával; Steiger Zsedényit pártolja; Hoffmann és Szilágyi Dezső az indítvány mellett szólnak. Mindketten kifejtik, hogy a placetum elégtelen fegyver; az államnak arra kell törekednie, hogy kezébe vegye az iskolaügyet; szabályozza a házasságot stb.
A párt erre hozzájárult Trefort előterjesztéséhez.
A képviselőház junius 28-dikán tárgyalta a miniszternek junius 24-dikén tudomásul nem vett válaszát.
Lükő Géza lehetetlennek mondotta, hogy a ház ki ne fejezze rosszalását a miniszter iránt; ha pedig a miniszter annyira érzéketlen lenne, hogy a rosszalás kijelentése után is megmaradna állásában, utasítást kivánt neki adatni, hogy miképp járjon el. Ehhez képest határozati javaslatot terjesztett elő, a mely szerint a képviselőház mondja ki, hogy a miniszter válaszát kielégítőnek, helyesnek és következetesnek nem találja és utasítja a miniszteriumot, hogy «addig is, míg az állam és egyház közti viszonynak meghatározása iránt törvényhozás útján gyökeres intézkedés jönne létre: a királyi tetszvényjognak teljes érvényben tartása fölött őrködjék, és valamint a rozsnyói, úgy más netalán ezentúl előforduló esetben a fönlevő gyakorlat és törvény értelmében szigoruan járjon el». A törvény szigorú végrehajtása tekintetében Lükő utalt II. Ulászló 6 decretumának 7. czímére, a hol világosan kimondatik, hogy az ország statutumai és decretumai ellen vétő püspökök beneficiumaiktól fosztassanak meg.
Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter a vádra, hogy szövetségben van az ultramontánokkal, azt felelte, hogy «igenis conspirál az ultramontánokkal és a klerussal, conspirál minden felekezettel és conspirál a józan észszel a vallásos béke föntartására, a vallásos surlódások kikerülésére, mert a centrifugális erőktől szaggatott s szegénységgel és hátramaradással küzdő hazának vallásos conflictusokra szüksége nincs».
Szemmel tartva az 1870. augusztus 9-dikén kelt legfelsőbb határozatot, a püspök ellen való föllépésnek csak két módját látta. Az egyik, a melyet a székesfehérvári esetben alkalmaztak, a másik a tőle kifejezett rosszalás. 406Ez utóbbit nem mint enyhébbet választotta, de mint alkotmányos fogalmaival megegyezőt, nem akarván a koronát és az egész miniszteriumot az actióba bevonni. Törvény nem lévén, mely a tetszvényjog gyakorlását szabályozza és e gyakorlás hatását biztosítja, nem volt rendelkezésére harmadik mód.
Áttérve a jövőben tenni valókra, megalkotandónak mondotta a törvényt a vallás szabad gyakorlásáról. Továbbá a törvényt a polgári házasságról, «mely a vallásfelekezetek egyenjoguságának corollariuma akként, hogy a házasság polgári jogi érvényességére a vallás befolyással ne birjon, s az állam a házasságot a maga szempontjából polgári szerződésnek tekintse, a mely fölött saját törvényei szerint itél». Harmadszor, szabályozni kell a katholikus alapokat és alapítványokat. «Ezek jogi természete iránt csak birói uton lehet tisztába jönni.» Negyedszer, el kell intézni a katholikus autonomia kérdését. Ötödször, rendezni kell a placet jogát, mint a mely «jelen alakjában a sajtó- és szólásszabadság mellett tarthatatlan, de föntartandó mindemellett addig, míg más törvényes provisiók nem lépnek helyébe, s az állam viszonya az egyházhoz újabb alapokra nem lesz fektetve». Mindezeknél fogva a következő indítványt terjesztette elő: «Küldjön ki a képviselőház bizottságot a végre, hogy a vallás- és közoktatási miniszter közbejöttével az állam és egyház közötti viszony szabályozására javaslatot dolgozzon ki és e javaslatot a ház elé terjeszsze.»
Gullner Gyula kijelentette, hogy hitét, vallását, lelkiismereti szabadságát nem engedi korlátozni és értök mindig kész sikra szállni; de épp úgy tiltakozik azon áramlat ellen, mely az ultramontanismus czége alatt hazánkban folyamatban van. E káros irány megvilágítása végett a nagyabonyi kath. segédlelkész egyik nyomtatványából izgató és az államot fenyegető idézeteket olvasott föl. Szükséges, hogy az állam azok ellen, a kik tiltó rendeletein keresztülgázolnak, hatalmának egész sulyával lépjen föl, s ezért nem elégséges a rozsnyói püspökkel szemben követett eljárás. Pártolta Lükő határozati javaslatát és elfogadta a miniszter indítványát.
Lukácsy Béla úgy találta, hogy a katholikus egyház és szolgái annyiban csakugyan kivételes állást foglalnak el, a mennyiben napirenden van, hogy őket úton-útfélen bántalmazzák. A fönforgó válságos időkben, rendezetlen állapotaink mellett, sokkal czélszerűbbnek tartotta, ha az egyház és állam közötti viszonyokat, a merev álláspontok mellőzésével, a békés capacitálás útján rendezik, mint ha az egyházat a harcz terére provocálják. Ezért elfogadta a miniszter indítványát.
407Ugron Gábor igaznak találta, a mit Lukácsy állított, hogy a katholikus vallást egy idő óta igen sok gúny és üldözés sujtja. De ennek azok az okai, kik e vallást összetévesztik saját személyökkel, saját érdekökkel és hatalmukkal. Ő is ragaszkodik vallásához egész erélylyel és kitartással, de mivel a katholikus világiaknak nincs módjukban, hogy az egyház ügyeibe beleszólva, a túlkapásokat és visszaéléseket megakadályozzák, kénytelenek azon fegyverhez nyúlni, melyet a világ azok ellen használ, a kikkel szemben a törvények erőtlenek: a gúny fegyveréhez.
A miniszter indítványát nagyon tágkörűnek mondotta, mert nem szabja meg a javaslat előterjesztésének idejét, s mert nem állapítja meg az irányelveket, a melyek szerint a bizottságnak el kell járnia.
Hoffmann Pál a rozsnyói püspök eljárását olyannak mondotta, mely az országban a hazafias érzés hanyatlására mutat; meg volt azonban győződve, hogy az alsó papság nem követi e térre a főpapságot. A biztosítékot a csalhatatlansági dogmában rejlő veszély ellen nem a placetum elévült fegyverében látta, hanem abban, ha az állam, nem türvén meg az egyház befolyását oly ügyekben, a melyek minden kétségen kívül az állam hatóságához tartoznak, megfelel hivatásának. Mivel pedig a miniszter indítványával egyenesen azon utra tér reá, a melyet, a szónok nézete szerint, kezdettől fogva kellett volna követni, helyeselte a bizottság kiküldését.
Almásy Sándor fölhivta a minisztert azon okok előadására, a melyeknél fogva a csalhatatlansági dogma kihirdetését megtiltotta.
Apponyi Albert gr. nem pártolta Lükő rosszaló javaslatát; ellenben készségesen elfogadta a miniszter indítványát, különösen azért, mert ha nem is várta a bizottság kiküldésétől és a kérdés megoldásának elodázásától azt a hatást, hogy azon nézeteltérések, a melyek e részben nemcsak hazánkban, hanem, még nagyobb mértékben mint nálunk, világszerte léteznek, elsimuljanak: igenis várta hogy így e nézetek a minden tekintetet szemmel tartó, a komoly, a higgadt megfontolás útjára tereltetnek.
Csiky Sándor azt tartotta, hogy ha a magyar király és kormánya tilalmának ellenére egyházi férfiak a pápának valamely rendeletét kihirdetik, van mód megbüntetésökre. Törvényeink kimondják, hogy ha valamely egyházi vagy világi ember Rómába megy a pápához peres ügyben panaszt tenni: ha világi ember halállal büntetik, ha pedig egyházi ember, hivatalának és vagyonának elvesztésével sujtják.
408A ház nagy derültsége közepett tudva levőnek mondotta, hogy a csalhatatlansági dogma a közönséges vélemény szerint nem más, mint őrült fölfuvalkodottság. Ha a népek elhiszik, hogy a római pápa csalhatatlan, akkor minden hatalom fölfordul; akkor sem király, sem miniszter, sem törvényhozás meg nem állhat a pápával szemben. Ha a pápa csalhatatlan, akkor isteni tulajdonánál fogva fölállíthatja azt a dogmát is, hogy a népek boldogításának egyetlen módja van, az, hogy ne legyen más vallás, mint a keresztény katholikus, s ez esetben azt, a ki nem keresztény katholikus, üldözni fogják. A kik eszöknek hasznát akarják venni, nem hisznek a csalhatatlanságban, s azért nem kell félni, hogy a törvény szigorú alkalmazása izgatást és rendbontást fog előidézni.
Deák Ferencz: Tisztelt ház! (Halljuk! Halljuk!) Nem akarom Csiky Sándor képviselő urat azon térre követni, a melyet beszéde végén elfoglalt és a csalhatatlansági dogmáról értekezni; nem akarom ezt tenni, mert a dogma vallási részéről nekünk itt sem értekezni, sem határozni nem föladatunk. (Helyeslés.) A dogmákat minden vallás maga szabja meg a maga híveinek, a hívek higyjék meggyőződésük szerint, az államnak csak a politikai részszel lehet dolga. Én tehát mindenekelőtt a fönforgó kérdésre szorítkozom, vagyis Lükő Géza képviselő úr indítványára. (Halljuk! Halljuk!)
A t. képviselő úr rosszalja a miniszter eljárását és e miatt ellene bizalmatlanságát fejezi ki és reményét nyilvánítja, hogy a miniszter nem fog helyén megmaradni. Reményével, bizalmával nekem nincs dolgom, hanem állításával igenis van.
Azért rosszalja a miniszter eljárását, mert – úgymond – nem járt el törvény szerint és nem eszközölt szigorúbb büntetést a rozsnyói püspökre. Erre nekem csak egy észrevételem van, és ez az, hogy nem eszközölt, mert nem lehetett eszközölnie.
Előhozzák Ulászló 1507-diki decretumának 8. czikkét, a melyben az mondatik, hogy a ki az ország törvényei, decretumai ellen vét, súlyosan büntettessék. Ez ismeretes törvény; ugyanezt idéztük valaha a kir. commissáriusok ellen; ugyanez azonos tartalmú a hűtlenségi és felségsértési törvényekkel. Azonban a miniszternek mindenelőtt, mielőtt e lépéshez nyult volna, azt kellett volna constatálhatnia, hogy világos, határozott törvény ellenében minden vétett a rozsnyói püspök.
Tanulmányoztam a lehetőségig a placetum jogának kérdését, de megvallom – lehet hogy figyelmemet elkerülte – a vastag corpus 409juriusban egyetlen egy törvényt sem találtam, mely a placetum jogát szabatosan körülirva megmondaná, hogy miből áll az. (Úgy van! jobb felől.) Nem kezdeni meg a pört a pápai szék előtt, csak appellatában oda fölvinni: erről szól Lajos törvénye, melyre Csiky Sándor t. képviselő úr hivatkozott; de azt minden ember látja, hogy a jelen eset és azon eset különböző. Nem fogadni el idegen prépostokat, püspököket, kiket ide nevezne a pápa a fejedelem beleegyezése nélkül: erről is törvény és præcedens esetek vannak, de ez megint különbözik a jelen esettől.
Ha a miniszter azt mondotta volna a királyi ügyésznek, hogy ezen embert az 1507-diki 8. czikk alapján idézze az illető biróság elé, azért, mert a decretumokat nem observálta, a királyi ügyek igazgatója azt kérdezte volna: melyik törvényre alapítsam az actiót és melyik törvény szerint kérjek ellene büntetést? és meg vagyok győződve, hogy a miniszter nem tudott volna felelni.
Ez a tetszvényjog igen sajátságos dolog. Én azt nem speciális jognak tartom, hanem olyan jognak, mely nem egyedül egy statust, kivételesen Magyarországot, hanem minden statust a világon megillet, (Helyeslés) hogy a maga fönállásának biztosítására föllépjen oly tanok vagy cselekvések ellen, melyek a status fönállását veszélyeztetik. Ez a status fogalmából eredő jog, a mely minden statust egyaránt megillet. (Helyeslés.)
Említik, hogy Magyarország királyát mint apostoli fejedelmet illeti meg e jog; de hivatkozom nálamnál a históriában jártasabb férfiakra, én úgy tudom, hogy az «apostolicus rex» czímét legelőször Mária Terézia kezdte használni, különösen egy pápai breve folytán; azelőtt e czímet magyar királyok soha sem használták. Tehát e brevenek volna az az eredménye, az apostoli czímből folyna az a jog, hogy a magyar király más jogokat is gyakorolhat, mint a minőket más statusok fejedelmei gyakorolnak?
Egyébiránt voltak esetek, a mikor engedetlenségért a fejedelem egy időre beneficumaitól megfosztotta a püspököt; hanem ne feledjük el, hogy közülünk talán senki sem fogja helyeselni, hogy a fejedelemnek egyedül magának, birói hatalom közbejötte nélkül – a mint akkor történt – büntető joga legyen. Én azt állítom, hogy alkotmányos, parlamentális országban a fejedelem kegyelmezhet, (Helyeslés) mert az ő legmagasabb kegyelmezési joga sértetlenül fönáll, de nem büntethet a maga hatalmából. (Élénk helyeslés.)
A hol tehát a törvény sem azt, a mi a bűntett constatálására 410mulhatatlanul szükséges, nem definiálja, sem az eljárásról nem szól, sem a biróságot ki nem jelöli: igen nehéz lett volna a miniszternek azon térre mennie, a hol előre láthatta, hogy sikertelenül fog működni. Én e szerint a miniszter eljárását nemcsak nem helytelenítem, hanem helyeslem. (Helyeslés jobb felől.) Ő élt azon figyelmeztetéssel, melyre jogosítva van bárki ellen, ki a törvényt nem tartja meg, vagy a fejedelem akaratától eltérőleg cselekszik; büntető joga sem a miniszternek, sem a fejedelemnek ez esetben nem volt. A biróságnak volna büntető joga, de biróság törvény által nincs kijelölve, sem a követendő eljárás megállapítva nincs.
Azt kérdezhetnék: mi tehát a teendő? Tartanak tőle, hogy ezen cselekvény következései – nem egyedül Schopperé – háborús viszálykodásba keverhetnek bennünket. Kérdem: valamely állam vagy egyes ember, ki attól tart, hogy háborús viszálykodásba keveredhetik, mit tekint első föladatának? Megnézi arsenálját: megvizsgálja, ha van-e a háború viselésére elegendő alkalmatos fegyvere. És ha nem találja elegendőknek, mindenekelőtt fegyverről gondoskodik. Mi az erkölcsi, az intellectuális háborúban a mi fegyverünk? A törvény. (Helyeslés.) Ha azt találjuk, én pedig úgy találom, hogy a törvény nem nyujt elég eszközt, nem világos, nem határozott, sőt nem is szól arról, a miről talán szükség volna szólnia, mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy elegendő fegyverünk legyen, azaz törvényekről, a melyekre alapítva, s a melyek erejénél fogva eljárhassunk az oly hibák ellen, a melyek megtorlására most törvényeink nem nyujtanak elég eszközt. (Átalános élénk helyeslés.)
Átalában, t. ház, nemcsak azt helyeslem, a mit a miniszter e részben eddig tett, hanem helyeslem azt is, a mit most javaslatba hozott, hogy t. i. bizottság küldessék ki, mely az állam és az egyház közötti viszonyokat a lehetőségig szabályozni igyekezzék, és ez iránt javaslatait a ház elé terjeszsze. Nehéz kérdés ez. Az állam és az egyház közötti viszonyok egész Európában a legnehezebb kérdések közé tartoznak. Csak a legújabb időben is előttünk van egy példa, a porosz állam. A porosz állam, hol a katholikusok számaránya sokkal csekélyebb, mint nálunk, erélylyel akar föllépni, és min kezdi? Legelsőbben is törvényeket alkot, – csak az imént fejezte be tárgyalásukat – a melyek alapján e tárgyban biztosan eljárhasson.
Átalában, t. ház, nekem az ide vonatkozó tárgyakhoz szólni kissé nehéz, egyszerűen azért, mert nekem az állam és az egyház közötti viszonyokat illetőleg nézetem az, a mi, mint tapasztaltam, sok 411emberé nem. (Halljuk!) Én azt tartom, hogy e viszonyokat illetőleg a művelt világon két, egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik: az egyik az amerikai, a másik az európai. Az északamerikai államok törvényhozása – nem mindjárt az állam első alakulásakor, de csakhamar utána – azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körülbelül csekély módosítással úgy tekintette a kultuszokat is a statussal szemben, mint associatiókat, és valamint minden associatióra nézve, úgy a kultuszokra nézve is, ha tanaik vagy eljárásuk a statusra veszélyesek voltak, ez ellen fölszólalt, föllépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik.
Ez ott könnyebb volt. Azok az emberek, kiknek ősei hazájukat vallásuk üldöztetése miatt hagyták el, igenis érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a status sokat avatkozik vallási ügyekbe.
Az európai rendszer ettől tetemesen eltér. Európában a civilisatiót a kereszténység terjesztette. A mely népek a kereszténységhez nem csatlakoztak, vagy elenyésztek, vagy ha fönmaradtak, a kulturában igen hátramaradtak. A keresztény vallás lévén a civilisatio megalapítója, ennek vezetői voltak az egyházi férfiak, kik akkor túlnyomólag, hogy ne mondjam kizárólag, birtak tudománynyal és műveltséggel; az ő befolyásuk a status ügyeit vezető férfiakra, fejedelmekre és egyéb nevezetes emberekre részint túlnyomó tudományosságuk, részint pedig a vallás varázsa által nagy volt. Ennélfogva a kereszténységnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével és annak gyökerei minden intézménynyel összenőttek. Ennek bizonyságául nem kell egyebet említenem, mint hogy a legújabb időkig majd minden államnak megvolt a maga államvallása, vagy legalább oly vallás, a melyet a többiek fölött kegyelt, ápolgatott, védett. Francziaországban, Olaszországban, Ausztriában a katholikus vallás, Poroszországban az evangelikus, Angliában a protestáns, különösen az episcopalis, az orosz birodalomban a keleti egyház, szóval mindenütt voltak kedvezésben részesült vallások. Ez kezd szünedezni; de még sok helyütt nem szünt meg, mert ezt a rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institutiókba, hogy azokat kitépni convulsiók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnók, gyökereik újra kihajtanának, még pedig bujábban, mint annakelőtte.
Az én nézetem – a magam elvéről szólok – az, hogy a két 412rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait. (Átalános helyeslés.) A mely rendszernek alapja az, hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, a mennyiben a status föntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, a mely attól eltávolít. (Élénk helyeslés.)
Legyen szabad gyakorlati példákat fölhoznom. (Halljuk!) Itt van pl. Magyarországra nézve két vallásfelekezet főpapjait illetőleg a jus comitiorum, melynél fogva a katholikus s keleti egyház főpapjai hivataluknál fogva tagjai a felsőháznak. Ez a többi vallásuakra nézve nincs így. Ha akarunk jogegyenlőséget a vallásokra nézve, de ha akarunk a józan észnek szabályai szerint rendezkedni, ez az anomalia, ez a különbség nem állhat fönn. (Helyeslés.) Két módon lehetne a dolgon segíteni: vagy a többi vallásoknak is megadni e privilegiumot, (Fölkiáltások: Nem kell!) vagy mindenkitől elvenni. (Helyeslés.) Az első annyi volna, mint egy absurdumot még egygyel szaporítani (Fölkiáltások: Igaz!) és a mint én ismerem polgártársainkat, mind a protestánsok, mind a zsidók nagyon megköszönnék és deprecalnák ezen kedvezést. A dolog természete tehát az, hogy egyiknek sem kell megadni ezen jogot. Tehát mikor és hol kellene ezt rendezni? Nem szólok arról, hogy jogos-e vagy nem jogos, így vagy amúgy téve; hanem mi az, a mit az óvatosság és józan ész parancsol? Nem tartanám czélszerűnek, holnap egy t.-czikket hozni s azt mondani, hogy sem katholikus, sem görög-keleti püspököknek nincs a főrendiházban helyük; a világért sem. Azt gondolnák, harczot üzenünk nekik, üldözzük őket; pedig nincs veszedelmesebb ember, mint a martyr. (Élénk tetszés.)
Előttünk áll a főrendiház rendezése; ott lesz alkalmunk kimondani, hogy senki sem vehet részt a törvényhozásban mint törvényhozó csupán hivatalánál fogva; sem püspök, sem főispán és a többi. (Élénk helyeslés.) Hanem akár választás, akár kinevezés alapján rendeztessék a felsőház, vagy a kettővel együtt, azoknak, a kiknek választási vagy kinevezési joguk van, jogában álljon, ha akarnak püspököt is választani, vagy kinevezni, vagy superintendenst vagy rabbinust vagy más embert; de az akkor nem úgy ül ott mint püspök, mint superintendens, mint rabbinus, hanem úgy ül ott, mint kinevezett vagy megválasztott pairje az országnak. (Élénk helyeslés a bal oldalon.)
413Még egyet hozok föl. (Halljuk! Halluk!) Előttünk van, és remélem, nem hosszú idő mulva a ház asztalára kerül, a polgári házasság kérdése. (Halljuk! Halljuk!) A polgári házasság – nézetem szerint – absolute nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. (Élénk helyeslés. Igaz! Úgy van!) A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az elsőt, a facultativ polgári házasságot, nem tartom helyesnek, logikai alapon nyugvónak (Élénk helyeslés.) és magára az egyházi rendre nézve is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt, (Fölkiáltások: Igaz!) mert ha nyersebb nyelven mondanók ki a facultativ polgári házasságról szóló törvényt, ez annyit tenne, hogy az állam azt mondja alattvalóinak: Fiaim, ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket; de ha össze nem adnak titeket, akkor jőjjetek hozzám, majd összeadlak én. (Tetszés.) Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más. Ott az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak és a successiónak stb., én tehát, mint állam, megkivánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál. Ebben sem sértő, sem absurd, sem helytelen nincs. (Élénk helyeslés.) Mindezeket fokonkint meg lehet tenni.
Még egy példát említek meg; meglehet, hogy itt-ott visszatetszésre talál, de nem tehetek róla, ez meggyőződésem. Annyiszor említtetett már az egyházi javak elvétele; egy helytt elvették, nem adtak helyébe semmit, más helytt elvették és a status vállalta magára az egyház költségeit. Én ezt oly lépésnek tartom, a mely nem vezet az én főczélom felé, hogy t. i. a status csak annyiban avatkozzék az egyház dolgaiba, a mennyire szükséges; ez oly lépés, a mely ettől visszafelé vezet. Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek, hanem meg kell különböztetni, hogy mik az egyház valóságos tulajdonai és mik a status tulajdonai a maga kulturalis czéljaira; és ha ez meg lesz különböztetve és a status a magáét megtartja és használja a kulturai czélokra, a másiknak elvételét azért is károsnak tartanám, mert a statusnak kellene födözni a kultusz költségeit, a mi megint messze vezetne attól, a mit akarok, még pedig visszafelé vezetne.
Igen fontos továbbá a kath. autonomia kérdése. Sürgették ezt már a miniszteriumnál, sürgették nálunk is. Én e tekintetben abban a véleményben vagyok, (Halljuk! Halljuk!) hogy a katholikus autonoima 414csak negative tartozik az országgyűlés elé. (Helyeslés.) Nekünk nincs jogunk az autonomiába akképp avatkozni, hogy így legyen, hanem van jogunk azt mondani, hogy így ne legyen. (Átalános élénk helyeslés.)
Például, ha valamely autonomiának eszébe jutna magának hívei irányában büntető jogot arrogálni, ezt a jogot az állam nem engedhetné meg; büntetni az államban csak az államnak van joga; (Átalános helyeslés) olyan autonomiát az állam el nem türhetne.
De sok efféle van, a mire nézve meggyőződésem az, hogy azt lassankint érlelni, kifejteni, tisztába hozni legfőbb föladatunk.
Előttünk áll, de nemcsak mielőttünk, egész Európa előtt a változott viszonyoknál fogva tisztába hozása az állam és az egyház közti viszonynak. És erre nekünk is, mint másoknak, készeknek kell lennünk. Ha ezt nem ma teszszük, nem rögtön teszszük: két dolgot nyerünk; először érik az ügy, másodszor tanulunk, okulunk más országok példáján, akkor is ha jól, akkor is ha rosszul járnak el. Én tehát azt hiszem, azért szükséges ez a küldöttség, hogy mindazon dolgokat, melyek ebbe belevágnak, concentrice, egybefoglalva fontolja, vizsgálja meg és adjon róluk javaslatot.
Ez nagy munka, hosszas munka lesz, de hosszasága által nem lesz rosszabb, hanem, reménylem, bizonyosan jobb.
Egyet azonban szükséges erre nézve megemlítenem; én majd mintegy föltételül óhajtanám azt, hogy a bizottsági tagok választása ne most történjék, hanem halasztassék a legközelebbi őszre. Halasztassék el először is azért, mert valóban aránylag kevesen vagyunk.
Azt lehetne mondani, hogy addig is dolgozhatnának; ez azonban valóban theoretikus reménység volna; mert ha most ezen országgyűlés szétmegy, nem hiszem, hogy valaki egy bizottságot itt munkára összekaphasson, és azok, a kik most jelen nincsenek, ha beválasztatnának, éppen feléje sem néznének.
De további okom még az, hogy a tagok megválasztása igen nagy megfontolást igényel. Először igen kivánatos, hogy abban a bizottságban, ámbár nem politikai, hanem felekezeti kérdésekkel foglalkozik, de mivel mégis politikai a tárgy, képviselve legyen a ház minden politikai árnyalata, képviselve legyenek a vallásfelekezetek és elegendő tekintettel legyünk a nemzetiségekre is. Azokat, kik a dologhoz értenek, vagy hajlandók az ügyet tanulmányozni, a conferentiákon kiválogatni előleges értekezés útján nem olyan föladat, melyet ezen néhány nap alatt, míg az országgyűlés tart, el lehessen végezni.
415Utoljára még csak azt mondom szavaim bezárásául, mit már barátaim előtt is mondottam, hogy ezen dolgokban a legnagyobb óvatosság szükséges. Az erélylyel és józan észszel párosulnia kell a leggondosabb óvatosságnak, mert a kérdés könnyen elmérgesíthető. Nem kérdem aztán, ki kezdte meg, a mint Lucanus mondja a Pompejus és Cæsar közti harczról: «Quis justius induit arma, scire nefas»; itt is fölösleges kérdés, ki kezdte, ha a baj egyszer megvan. Az óvatosságot azért tartom nagyon szükségesnek, mert ezen ügy hordereje messzebb visz, ha elhibázzuk a lépéseket, mint a mennyire kezdetben látszik.
Azt mondja talán valaki, hogy az ilyen Schopperekért megél a világ. Ez igaz, hanem azt is sokszor igazolta a történelem, hogy kicsiny dolgokból a legerősebb szakadások támadtak, mert hozzájárult a magánérdek, az indulat, a szenvedély, és mint a német mondja, a Rechthaberei. Egyik a másikat tüzelte, és az olyan ember, ki vallási dolgokkal nem is törődött, a legdühösebb vallási háboru harczosa lett.
Azzal végzem beszédemet, hogy én minden nemét a vallási háborúknak a lehetőségig óhajtom kikerülni. Ha a vallási háboru fanatismusból ered és fanatismussal vitetik, káros, veszélyes. De az oly vallási háboru – mert nemcsak fegyverrel lehet háborut viselni, igen gonoszok azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek – oly vallási háboru, mely hit, vallási buzgóság nélkül, magánérdek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s e mellett utálatos is. (Átalános helyeslés.)
Ettől óhajtom megmenteni országunkat, jogaink, alkotmányos állásunk föláldozása nélkül, és hogy ezt tehessük, mindenekelőtt gondoskodnunk kell fegyverekről, melyeket az ilyen háboru esetén használhassunk a magunk védelmére. Ez véleményem. Én a miniszter úr eljárását helyeslem, nem rosszalom s az általa javasolt indítványt elfogadom. (Hosszasan tartó élénk éljenzés.)
A képviselőház junius 30-dikán folytatta a vitát.
Huszár Imre indítványozta, hogy a ház toldja meg a miniszter javaslatát a következő utasítással: «Utasításúl adatván ezen bizottságnak, hogy javaslatában azon irányelveket szigoruan tartsa szem előtt, melyeket Deák Ferencz t. képviselő úr junius 28-diki beszédében kifejtett.»
Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi miniszter kijelentette, hogy azon motivumok között, a melyekkel Deák Ferencz a bizottság kiküldésére 416vonatkozó indítványt támogatta, s az ő fölfogása között nincs különbség, s hogy ő elfogadja mindazokat az eszméket, a melyeket Deák Ferencz a bizottság föladatára nézve előadott.
A képviselőház mellőzte Lükő Géza határozati javaslatát, magáévá tette Trefort Ágost indítványát, s zajosan és hosszasan éltetve Deák Ferenczet, fölállás útján egyhangulag elfogadta Huszár Imre toldását.
