BÉLI GÁBOR: ZALA VÁRMEGYE DEÁK FERENC ÁLTAL MEGFOGALMAZOTT ÉSZREVÉTELEI A JOGÜGYI MUNKÁLATRÓL
285BÉLI GÁBOR:
ZALA VÁRMEGYE DEÁK FERENC ÁLTAL MEGFOGALMAZOTT ÉSZREVÉTELEI A JOGÜGYI MUNKÁLATRÓL
ZALA VÁRMEGYE DEÁK FERENC ÁLTAL MEGFOGALMAZOTT ÉSZREVÉTELEI A JOGÜGYI MUNKÁLATRÓL
Tekintettel arra, hogy „az 1791:67. cikkely alapján kidolgozott rendszeres munkálatok tárgyalása […] igen nagy jelentőségű és fontos következményekkel járó ügy” volt, az országgyűlés az 1827:8. törvénycikkel egy „népesebb” (számos tagból álló) bizottságot (deputatio nu-merosior) küldött ki, melynek egyes albizottságai – a fő tárgyak számának megfelelően kilenc – 1828. január 20-ától kezdték meg tanácskozásaikat. Eme albizottságok közül a „törvényes tárgyak”(objecta juridica) előkészítésére rendelt az 1791. augusztus 10. és az 1795. február 28. között tevékenykedő egykori jogi bizottság (Deputatio Juridica) tizen-két kötetet kitevő anyagát vizsgálta át. Ez a munkálat öt törvény illetve törvénykönyv tervezetét foglalta magában, amiket részben az elaborátumokban követett elvek elté-rései, a kellő publicitás hiánya, részben pedig a háborús idők és az aktuális belpolitikai viszonyokból is fakadó nemesi érdektelenség miatt végül nem vettek fel sem az esedékes, sem a későbbi országgyűlések tárgyai közé.658
Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódextervezet. Budapest, 1971. 359-362. p.
Miután a Deputatio Juridica tervezeteit az illetékes albizottság átvizsgálta, és ennek alapján a maga javaslatait megszövegezte, azt a nádor vezetésével Pesten ülésező or-szágos bizottság a többi előkészítő anyaggal együtt 1829. január 13-ától kezdődően vette tárgyalás alá. Munkája végeztével az országos bizottság anyagait a vármegyék és más, a diétára követküldésre jogosult közösségek számára az átvizsgálást lehetővé té-ve, a fő tárgyaknak megfelelően a bizottság elnöke kinyomtattatta. Az „Opinio Excelsae Regnicolaris Deputationis motivis suffulta, pro pertractandis in consequentiam Articuli 67:1790/1 elaboratis Systematicis Operatis Articulo 8:1827 exmissae, circa Objecta ad Deputationem Juridi-cam relata”659 címmel, Landerer Lajos pozsonyi nyomdájában 1830-ban megjelentetett, közel hatszáz derék oldalnyi munka az 1795-ös elaborátumoknak megfelelően öt ter-vezetet tartalmazott: „I. Projectum Articulorum de Fororum Coordinatione. II. Projectum Or-dinis Processualis. III. Projecta Legum Civilium. IV. Codex de Delictis eorumque Poenis. V. Co-dex Cambio-Mercantilis, ejusdemque Ordo Processualis”.660
“Az 1790/1:67. törvénycikk rendelkezése szerinti rendszeres munkálatok elvégzése érdekében az 1827:8. törvénycikkel kiküldött nagyméltóságú országos bizottságnak a jogügyi bizottsághoz utalt tárgyak felöli indokolásokkal alátámasztott véleménye”. Az előkészítő anyagot változatlan címmel és tartalommal 1831-ben Pesten Trattner Károly nyomdája is kiadta. Megjegyzendő, hogy Zala vármegye a megkapott anyagot röviden “Opus Deputationis Regnicolaris in Objectis Juridicis de Anno 1827” címmel jelölte és emlegette.
“I. A bíróságok összehangolásáról szóló törvénycikkek javaslata. II. A perrendtartás javaslata. III. A polgári törvények javaslatai. IV. Törvénykönyv a bűntettekről és azok büntetéséről. V. Kereskedelmi törvénykönyv és ugyanennek perrendje.”
286A bíróságok összehangolása tárgyában készült javaslat – az 1795-ös előzményével egyezően – a peres ügyek intézésének gyorsítása érdekében tett módosítások mellett az 1723-as igazságügyi reformmal rögzült bírósági szervezeten661 lényegi változtatásokat nem kívánt tenni, aminek az országos bizottság által elfogadott projektum bevezetője is nyomatékot adott: „új közállapot felől nem kell határozni, hanem azt kell inkább minden szükségtelen újítás elkerülésével megerősíteni, ami kilenc századon át fennállott, azonban felette fontos az előbb meglévő bíróságok tevékenységének és kölcsönös kapcsolatának pontosabb meghatározása, és ama hiányosságok megszüntetése révén, amik náluk mostanság huzamosan mu-tatkoznak, ezeket arra az ösvényre visszavezetni, amelyről letértek”.662
Az 1723:24-26. törvénycikkek a királyi kúria bíróságait szervezték át, az 1723:30-31. törvénycikkekkel pedig a négy új királyi bíróságot, a kerületi táblákat állították fel.
Opus Deputationis Regnicolaris in Objectis Juridicis de Anno 1827. (a továbbiakban: Op. Obj. Jur.) I. bevezető 1. bekezdés.
Az 1723-as állapotokhoz való ragaszkodás alapvetően annak volt tulajdonítható, hogy II. Józsefnek az alkotmányos jogok semmibevételével 1785. december 12-én ki-adott és 1786. január 1-jével hatályba léptetett „Novus Ordo Judiciarius”-a, illetve az azt követően kibocsátott újabb rendelkezései, amelyekkel a rendi bírói szervezetet elsöpörve királyi bíróságok felállítására került sor,663 mélyen sértették a magyar nemesség jogi hagyományait, annak ellenére is, hogy az uralkodó azokat 1790. január 28-i rendelkezésével visszavonta, illetve később az országgyűlés az 1790:12. törvénycikkel határozottan megtiltotta a törvényhozás mellőzésével történő igazságszolgáltatási szer-vezeti változtatásokat: „a bíróságoknak törvénnyel megállapított vagy megállapítandó szervezete királyi hatalommal nem fog megváltoztattatni”.
Az “új igazságszolgáltatási rend”-ről szóló pátens és a további 1786/1787-es rendelkezések a felszámolt vármegyei és kiváltságos kerületi fórumok helyén (38) új alsó fokú királyi bíróságokat szerveztek. A kilenc tagú tanácsban ítélkező kerületi táblák polgári ügyekben a pertárgytól függően megmaradtak első, illetve másodfokú bíróságokként, ahonnan a királyi táblára, illetve harmad fokon a hétszemélyes táblára lehetett fellebbezni. A városi törvényszékek és az úriszékek pusztán polgári ügyekben bíráskodhattak, de a jobbágy és földesura közti perek az alsófokú királyi bíróságok (judicia subalterna) hatáskörébe tartoztak. Büntető ügyekben a rendes elsőfokú bíróságok ugyancsak az alsófokú királyi bíróságok voltak, ahonnan a nemes ügyét a királyi táblára, onnan végül a hétszemélyes táblára, a nem nemes pedig a kerületi táblára, majd harmad fokon a kerületi főispán mint királyi biztos elé vihette. Mindezekkel együtt megszűnt a szentszékek világi (házassági, házassági vagyonjogi) ügyekben történő ítélkezése is. Vö. Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. 2. bőv. kiad. Zalaegerszeg, 1996. 92-93. p., Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. Pécs, 1927. I. köt. 256. p.
A tizenöt cikkelyből álló664 Projectum Articulorum de Fororum Coordinatione a rögzített rendezőelvnek megfelelően nem volt más, mint a vonatkozó törvényi és szokásjogi szabályok kompilácója, ami a célszerűségi szempontokat követve csak az alispáni és 287a szolgabírói törvényszék megszüntetésével, valamint a kerületi táblák átszervezésével, illetve számuk csökkentésével próbált óvatos reformot megvalósítani.
Az utolsó, a vásári bíróságokról szóló cikkely a nyomtatott anyagban számozatlanul szerepel.
A törvényes tárgy első darabját illetően Zala vármegye Deák Ferenc által fogalmazott javaslata sem tartalmazott nagyobb horderejű változtatásokat, ám néhány a szerkesztőt dicsérő, figyelemre méltó észrevétel feltétlenül szót érdemel.
Az országos bizottság javaslata az úriszék szervezete és működése kapcsán csupán annak összetételére vonatkozóan állapított meg szabályokat, előírván, hogy a leg-alább öt főből álló bíróságon az elnöki teendőket ellátó földesúr vagy táblabíró mellett egy szolgabíró és egy esküdt, valamint a földesúr által meghívottak legyenek je-len.665 Az úr és a két convocatus tekintetében – jóllehet a praxisban gyakorta megesett, hogy érintettek voltak valamely, az úriszék előtt tárgyalt ügyben – nem tért ki az ér-dekeltség miatti kizárásra. Ezért Deák – a Hármaskönyvben is lefektetett elveket kö-vetve – mindenfajta részrehajlást elkerülendő, az úr és jobbágya közti, valamint a tisz-ti számadások iránti ügyekben az úr mellett tisztjeit, szolgáit és harmad ízig rokonait is eltiltani javasolta a bírói tiszt betöltésétől.666
Op. Obj. Jur. I. 1. tc. 3. és 4. §.
Zala vármegyének az országos kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei. [Zalaegerszeg], 1832. 49. p. (a továbbiakban: Zala észrevételei)
A javaslat, hogy a földesurakat bíráskodási kötelezettségüknek az úriszék jogható-sága alá tartozó felek érdeksérelme nélküli teljesítésére szorítsa, a hanyag és kötelességszegő széktartókat költség-, illetve kártérítéssel kívánta megrendszabályozni.667 Deák szociális érzékenységére vall, hogy ezt a rendelkezést azzal tartotta szükségesnek kie-gészíteni, hogy a nyomorúságos vagyoni körülmények között élő földesurak helyett a vármegyék kötelessége legyen az úriszék tartása felőli gondoskodás, feltéve, hogy va-lóban hiteles bizonyítást nyert a joghatóságot gyakorló szegénysége. Deák ilyen esetben az úriszék elnöki teendőinek ellátására egy táblabíró, két további (nemes) bírótárs – a törvényes bizonyságul szolgáló szolgabíró és esküdt – valamint egy jegyző ki-küldést javasolta, akik, minthogy hivatali kötelezettséget teljesítők – hiszen zömében 288vármegyei tisztekről van szó – nem tarthattak volna igényt napidíjra.668 Ez a kiegészí-tés nemcsak Zala vármegye közönsége által nyert támogatást. Az elkövetkező országgyűlésen a tekintetes karok és rendek is pártfogásukba vették javaikban megfogyatkozott társaikat, ahogyan ezt az 1836:10. tc. 2. § harmadik bekezdése bizonyítja, amely a Deák által javasoltakkal lényegileg egyező rendelkezést rögzített.669
“… hogyha a földesurak közül valaki az ország távoli szegleteiben vagy netán az országon kívül tartózkodik, vagy javait bérbe adta, és a földesúri bíráskodás gyakorlása felől nem tett semmiféle intézkedést, vagy ha otthon is van, és késlekedne az igazság kiszolgáltatásában: amennyiben az előterjesztett folyamodás dolgában vagy ha egyébként is hasonló hanyagsága hivatalosan ismertté válna, az 1792:12. tc. értelmében a vármegyének legyen hatalma az ilyen földesurat az úriszék tartása tekintetében először határidő tűzésével meginteni, ha pedig ez az intés nem használna, vagy az elsőként előszámlált esetekben minden efféle intés nélkül költségeire az úriszéket elrendelni, melynek megtérítést, ha szükséges, közvetlenül tiszti keresettel érvényesítsék, hozzátéve, hogy a költségeket és a károkat is, amennyiben azok a földesúr hanyagságából következtek be, a bírói intés megtörténtétől számítva vizsgálják meg a felek kérelmére, és azután követeljék azt, miután ebben az ügyben a tiszti ügyész hasonlóképpen felperesként eljárt.” (Op. Obj. Jur. I. 1. tc. 5. §.)
Zala észrevételei 50. p.
“Végre, hogy ha némely földesurak csekély jövedelmeik miatt az ily úriszék költségeit tetemesebb károk nélkül nem viselhetnék, hogy a szükséges költségek fogyatkozása miatt az igazság kiszolgáltatása fel ne akadjon, a megye közönsége mindig ily esetben a földesúr vagy az ennek úriszéke előtt perlekedni akaró jobbágyok folyamodására szerzend magának tudományt abbéli tehetetlenség felől, s az elesmertetvén, az oly földesúr és jobbágyai közti perekre nézve az első folyamodású ítélőszéki bíráskodás kötelessége a megye közgyűléséből az illető tagoknak is kinevezésével rendelendő úriszék által, s minden napidíj s költségi illetőség, úgy szinte a honi pénztár és adózó nép terhelése nélkül fog teljesíttetni.”
Hasonlóképpen a „szegényebb sorsú nemesek tekintete” szerepel végső érvként az észrevételekben az országos deputáció véleménye szerint felszámolandó alispáni és szol-gabírói székek670 megtartása mellett. Ennek a két alsó fokú nemesi bíróságnak a megszüntetése látszólag csak annyi változást eredményezett volna, hogy a vármegyei tör-vényszékek, átvéve az ezek hatáskörébe tartozó ügyeket, nemesekre nézve „forum primae instantiae” (első folyamadású) bíróságokká váltak volna. Tekintettel azonban arra, hogy a 3. artikulus 1. §-a emellett a vármegyei törvényszékek hatáskörébe utalt több, addig a királyi tábla, illetve a kerületi táblák hatáskörébe tartozó magánjogi ügyet, a vármegye immár egyetlen nemesi bíróságának számottevően bővült volna az ügyforgalma. Ez pedig szinte megszakítatlan működést követelt, és kellő számú bírótárs671 állandó jelenlétét feltételezte. Deák mindezekre tekintettel ezt az újítást azért vetette el, mert az egyrészt az adózó nép terhére tetemesen megnövelte volna a működési költségeket, és megnehezítette volna alkalmas táblabírák folyamatos munkába állítását, másrészt pedig abban látta a legnagyobb veszélyt, hogy a törvényszék előtt, rendes perben marasztalt adós adott esetben jóval nagyobb anyagi hátrányt lett volna kénytelen viselni, mint amekkora a tartozás összege volt.672 Deák az említett fórumok megtartása mellett szóló indokok felsorakoztatásával együtt arra tett javaslatot, hogy a 60 forintot meg nem haladó adóssági és kártételi ügyek egyesbíró – az alispán vagy 289a főszolgabíró által kiküldött esküdt – elé tartozzanak. Az egyesbíró a kereset előadása és az azok alapjául szolgáló bizonyítékok megvizsgálása után azonnal ítéletet hoz, eljárásáról írásos jelentést tesz az alispánnak és a főszolgabíróknak, akik a jelentés átvizsgálása után rendelik el a végrehajtást, illetve, ha valamelyik, „az ítélettel meg nem elégedő fél” úgy kívánja, az ügyet a törvényszék elé terjesztik.673
A szolgabírók bíráskodásáról először az 1588:40. tc. rendelkezett. A szolgabíróból és esküdtből álló szolgabírói székek működése csak a 18. század elejétől állandósult, az alispán önálló ítélkezéséről pedig a 17. századtól ismertek az első adatok. Az alispánból, szolgabíróból és esküdtből szervezett alispáni székek tartása is csak a 18. századtól vált általánossá. Mindkét fórum hatáskörét először az 1729:35. tc. határozta meg pontosan. Vö. Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre i. m. 10-101. p., Vinkler János i. m. 193-217. p.
“A törvénykezés tisztasága érdekében ezen a törvényszéken legkevesebb heten ítélkezzenek, akiknek számába az elnököt is bele kell érteni.” (Op. Obj. Jur. I. 3. tc. 6. §.)
Zala észrevételei 52-53. p.
Zala észrevételei 53-54. p.
Deák részben a peres felek érdekeinek szem előtt tartásával, részben pedig arra hi-vatkozva helytelenítette a négy kerületi tábla megszüntetését – és ezzel párhuzamosan Pesten két királyi bíróság megszervezését –, hogy a „Pesten lakásnak költséges volta miatt” az új ítélőszékektől a kisebb vagyonú nemesek, mégpedig „éppen azok volnának [...] kirekesztve, kik a vármegyék közhivatalainak nagyobb részét viselik, s így törvényes gyakorlatságoknál fogva az ítélőszék üres helyeinek betöltésre legalkalmasabbak”.674
Zala észrevételei 55-56. p.
A jogügyi tárgyakra vonatkozó országos bizottsági javaslat első darabját érintő, to-vábbi zalai észrevételek között több olyan, az ország törvényeinek helyes értelmezése alapján tett kiegészítés, módosítás, pontosítás és magyarázat is olvasható, mely Deák rendkívüli felkészültségét tükrözi. Ilyen egyebek mellett az, ami a városi bíróságok nemes személy adóssága tárgyában létesült joghatósága iránt került megfogalmazásra. Ebben az észrevételek szerzője világosan rámutatott, hogy a városi bíróság kizárólag csak az adós által vállalt különös lekötelezés alapján, tehát csak mint választott bíróság járhat el, és az így létesült hatásköre az adós halálával megszűnik, következés-képpen az adós örökösei és özvegye a tartozás követelése iránt indított perben oda nem idézhetők meg.675 A királyi városi joghatóság tisztázása kapcsán hívta fel Deák a figyelmet arra is, hogy a tervezetet összeállító bizottság a hatályos törvényekkel ellen-kező módon rendelte a városi bíróság alá a nemes városlakó nem nemes (pontosabban jobbágy) szolgálóit,676 minthogy azok vagyoni pereiket és személyüket illetően úriszéki bíráskodás alá tartoznak.677
Zala észrevételei 51. p.
“… és a nemesek nem nemes szolgái, szolgálóleányai mind személyükben, mind dolgaikban a város magisztrátusa bíráskodásának legyenek alávetve. (Op. Obj. Jur. I. 2. tc. 8. §.)
Zala észrevételei 51. p.
A második törvényes tárgyat felölelő, a „törvénykezés”, helyesebben a rendes (polgári) peres eljárás rendjéről szóló országos tervezet ugyancsak a meglévő törvények és szokásjogi szabályok egy testbe foglalása volt minden jelentősebb újítás bevezetése nélkül.
A Hármaskönyv megjelenését követően a perjog, jobban mondva a XVII. századra már a gyakorlat, a statutumok, módosító törvényi rendelkezések által, illetve 290Kithonich János Hármaskönyvön alapuló magyarázatának678 használatba vétele révén teljesen írásbelivé vált rendes per (processus solemnis) szabályainak, rendjének rögzítésére – a Hármaskönyv megújításának kísérletein: a Négyeskönyvön és a „Novum Tripar-titum”-on679 kívül – először a Deputatio Juridica tett kísérletet.
Joannes Kithonich de Koztanicz: Directio Methodica processus judiciarii juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae. (A nemes Magyarország szokásjoga törvény-folyásának rövid magyarázata.) Tyrnaviae, 1619. A Directio Methodica a törvénytanulóknak szánt, 12 fejezetből álló tankönyv volt. Vö. Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs, 1999. 226. p.
A Négyeskönyv (Quadripartitum) a Werbőczy Tripartitumanak átvizsgálására 1553-ban létrejött bizottság által készített szokásjogi gyűjtemény, amelynek anyaga – lényegét tekintve – nem sokban tért el a Hármaskönyvétől. A Novum Tripartitum (Új Hármaskönyv) az 1715-ben kiküldött ún. rendszeres, a Hármaskönyv átvizsgálását is végző bizottság (Commissio Systematica) által készített (1719), de országgyűlési tárgyalásra fel nem vett javaslat. Vö. Béli Gábor i. m. 29-30. p.
A jogi bizottság elaborátuma az 1723:38., az 1729:40., 42., 43. és az időközben elfogadott 1792:16. törvénycikk rendelkezéseit szem előtt tartva elsődleges feladatának a perfolyam gyorsítását tekintette, és e célnak rendelte alá a perrend megalkotását. Mint a törvényes tárgy második részéhez fűzött bevezetőből világosan kiderül, az or-szágos deputáció ugyanezt a megfontolást követte, és számottevő változtatások nél-kül átvette az elődtervezet anyagát.
Az országos bizottság 32 tagba (sectio) – Deák szóhasználatában szakaszba680 – foglalt perrendtartási javaslatára adott Zala megyei észrevételek is elsősorban a peres ügyek gyorsabb intézésének elősegítése érdekében tartalmaztak kiegészítéseket és in-dítványokat.
A teljes pontosság érdekében meg kell jegyezni, hogy a perrendtartás utolsó tagja a szóbeli perről rendelkezett, de csupán hat szakaszt tartalmazott (555-560. §-ok).
A „törvénykezés rendjéhez” fűzött első jelentősebb – hat pontba sorolt – fejtegetés a felek kifogástételeit, illetve az ügy érdemét érintő feleselések szabályait egészítette ki. Ennek, valamint a továbbiaknak nyomon követéséhez hasznosnak látszik a rendes per szakaszainak, illetve lefolyásának áttekintése.
A per – ekkor már nagyon ritka kivételektől eltekintve – keresetlevéllel indult, melyben a feleket, a bíróságot, a követelést és ennek jogalapját kellett megjelölni. A keresetlevél benyújtása előtt azonban a leendő felperes intéssel is élhetett, vagyis fel-szólíthatta leendő ellenfelét arra, hogy a sérelmezett magatartással hagyjon fel (adja át a jogtalanul birtokában tartott dolgot, ne halogassa tovább az okozott kár megtérí-tését, a tartozás megfizetését, stb.). Az idézésről a bíróság gondoskodott idézőlevél kiküldésével. A felek, helyesebben képviselőik a kitűzött határnapon a bíróság képviseletében eljáró bíró előtt vették fel a pert. A perfelvétel (levata causa) a keresetlevélnek a megnyitott perjegyzőkönyvhöz csatolását és ennek alapján a keresetnek a perirat el-ső oldalára történő feljegyzését, illetve az alperesi megjelenés beírását jelentette. Ezt követően az alperes a per érdemét nem érintő kifogásait (exceptiones dilatoriae) tette meg, 291amelyre három alakalommal volt lehetőség, vagyis nem kellett az összes kifogást egy-szerre felhozni. Ha a kifogásokat már kimerítette, az alperesnek érdemi választ kellett adni a keresetre, azaz perbe kellett bocsátkoznia. Erre a felperes választ adott, majd arra az alperes újabb feleselése, illetve további válaszok és viszontválaszok következ-tek, de ezek az 1729:43. tc. óta már összesen csak négy alkalomra korlátozódhattak. Miután a felek érdemi vitája (allegatio) befejeződött, a bíróság meghozta végítéletét, amit indoklással együtt a periratok alapján ítélőlevélbe foglalt, és ezután került sor a végrehajtásra, de a felek mind az ítélet, mind a végrehajtás ellen perorvoslattal élhet-tek.681
Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre i. m. 157-171. p., Torday Lajos: A megyei polgári peres eljárás a 16-19. században. Budapest, 1933. 34-142. p., Vinkler János i. m. 359-706. p., Béli Gábor i. m. 285-291. p.
Mivel a per tartama alapvetően a kifogásokra és a feleselésekre fordított előkészü-letek elhúzódásától, illetve sokszor elodázásától függött, a perrendtartás első két szek-ciója – „I. A perrend általános szabályai”, „II. A főbb felek [a felperes és az alperes] közti rendes kérdésekről” – elsősorban ezek módját és megszorításait foglalta össze.
Az ügyek bevégzésének meggyorsítása érdekében a tervezet a perek két csoportját különítette el. Az elsőbe az ún. rövid perek tartoztak, amelyeket jellegükből adódóan rövidebb idő alatt lehetett, illetve kellett befejezni és végítéletre bocsátani, a másikba a felektől komolyabb előkészületet (régi oklevelek, ítélőlevelek felkutatását) igénylő, különösen az ún. jogperek sorolódtak, melyekkel valamely gyökeres jog ki-mutatása (például ingatlan tulajdona) iránt vagy ingatlan tulajdonának átruházásával a törvényes örökösöknek okozott sérelem miatt (vagyis amikor a jogosultak az elidegenített ősi jószág kipótlása iránt) pereltek.682 Ennek a felosztásnak az alapján, valamint a bevezetőben tett ama megállapítás szellemében, „hogy az igazságszolgáltatást nem annyira a feleselések száma hátráltatja, mint inkább az az idő, amivel visszaélve azokat bejegyzik”683, a javaslat a kifogások és az arra adandó válaszok megtételére fél törvényszaknyi 292időt biztosított az alperesnek és a felperesnek egyaránt,684 és ezzel együtt a rövid perekre nézve két, míg más ügyekben három önálló kifogástételi lehetőséget adott.685 Ez azt jelentette, hogy rövid perben az alperes nem tartozik elsőre az összes kifogásait előhozni, ill. beírni, hanem csak némelyeket. Miután pedig ezek megalapozatlanságát bizonyítandó a felperes megtette ellenvetéseit, arra az alperes újabb beírással felel. Ha azonban nem tudja a felperes által előadottakat megcáfolni, az alperes továb-bi kifogásokat tehet egy újabb beírással, amire, mint előbb, a felperesi válasz következik, végül erre alperes hasonlóképpen beírással próbál cáfolatot adni, tehát az alpe-resnek rövid perben összesen négy beírási lehetőség áll a rendelkezésére, hosszú per-ben pedig hat.
A tervezet csak az ún. rövid pereket sorolta fel, következésképpen azok számítottak a hosszabb pereknek, amelyek ott nem lettek nevesítve. A rövid perek közé az alábbiak tartoztak: a tanúskodás megtagadása iránti, a (kisebb) hatalmaskodási, a rágalmazási, a levélvisszakérés iránti, a zálogfeltételek megváltoztatása vagy érvénytelenítése iránti, az ellenállási, az ítéletmegújítási, ingók megszerzése – vagyis a hitbér, a viszonthitbér, a hozomány, a jegyajándék, a világos adósság, a csőd, a felülfizetés, a további tartozás miatti elsőség, a bérlet, az árjegyzéki hátralék, a számvevői, a bírásbeli tized, a teljesítés, a bánatpénz, a gyámi számadás és a letett hivatalbeli számadás – iránti, az osztály, az osztályigazítási, az özvegyi jog iránti, a hajadoni jog iránti, a leánynegyed, az elmulasztott megkínálás miatti, a zálog visszaváltási, a haszonvételek arányosítása iránti, az erdőpusztítás miatti, a visszahelyező, a (kóbor állatok) behajtás(a) iránti, a káros gátak és malmok iránti, a jószágbírásra való alkalmatlanság iránti, a beiktatás tisztasága iránti, végül az ellentmondás alatt elfoglalt adományos javak átvevője elleni perek. (Op. Obj. Jur. II. 4., 5., 6., 7. és 8. §-ok.)
Op. Obj. Jur. II. bevezetés 3. bekezdés.
“A perfelvétel és a kereset alapjának beírása után, illetve a továbbiakban felvett kifogást követően a közvetlenül következő törvényszakban egészen annak közepéig tartozzék választ adni az alperes a másik félnek.” (Op. Obj. Jur. II. 18. §.). “A kifogások kimerítésében pedig az egyenkénti válaszok sorba vétele érdekében bármely félnek fél törvényszaknyi időhaladék adassék, és az első felében az alperes, utóbb pedig a felperes tartozzék mellette vagy ellene beírni a válaszokat.” (Op. Obj. Jur. II. 19. §.)
“… ugyanezekben az ügyekben, ha rövidebb természetűek, két, azokban az ügyekben pedig, amelyek [...] a 4. és az összes többi §-ban nem lettek nevesítve, három különböző kifogás kapjon helyet.” (Op. Obj. Jur. II. 21. §.)
Deák helyeselte ezeket a rendelkezéseket, de a rövid perek esetében túlzottnak vélte a két önálló kifogásolási lehetőséget, és a pergyorsítás érdekében azt indítványozta, hogy „a kifogásoknak, akár perhalasztók,686 akár pert döntők687 legyenek is azok, még a felperesi hatóság ellen formálható mindennémű nehézségeket is odaértve, a perben leendő előadásra csupán csak két beírás határoztassék meg törvény által oly móddal, hogy az elsőben minden kifogásait bizonyító próbákkal erősítve előadni, a másodikban pedig a felperesnek az első béírásbéli ki-fogások ellen felhordott okait cáfolni köteleztessék az alperes”,688 vagyis az alperest arra kívánta szorítani, hogy exceptio-it egy alkalommal merítse ki, ami kétségkívül számottevően rövidítette a per perbe bocsátkozást megelőző szakaszát. Ezzel szemben a javas-lat által megadott „időhaladékot” illetően azzal az indokkal, hogy a felperesnek „kinek hazai törvényeink szerint keresete bébizonyítására mindenkor készen kell lenni”, a tervezet szerinti 293„fél terminust”, míg az alperesnek „fél terminust meg egy törvényszünetet”689 határozott meg, hogy kellőképpen felkészülhessenek az ellenfélnek adandó válaszra.690
A perhalasztó kifogás az ügy érdemét nem érintő kifogás (például a bíróság hatáskörének hiánya, a bíró személyében rejlő hiba, az ügyvédi megbízás hibája, stb.), amelynek bizonyítása esetén a per leszállásának volt helye, ami azt jelentette, hogy a felperes nem vesztette el perlési jogát az alperessel szemben, de a pert elölről kellett kezdenie.
Perdöntőnek az a kifogás tekintendő, amelynek bizonyítása esetén a per végleg elenyészett. Ilyennek minősült az elévülés, illetve a patvar, vagyis az alperes alaptalan zaklatása a perrel, amely több esetet foglat magába, mint az ítélt dolog iránti, a két címen történő stb. perlést.
Zala észrevételei 59. p.
A 1723:29. tc. négy (rendes) törvényszünetet jelölt meg. A karácsonyi Szent Tamás apostol ünnepétől a vízkereszt utáni első vasárnapig (december 21-étől január 7-13-áig), a húsvéti a nagyhét előtti vasárnaptól a húsvét utáni második vasárnapig (legkorábban március 15-étől április 5-éig, legkésőbb április 18-ától május 9-éig), az aratási Szent Lászlótól Szent Istvánig (június 27-étől augusztus 20-áig), végül a szüreti Szent Mihálytól Szent Mártonig (szeptember 29-étől november 11-éig) tartott. A törvényszaknak egy terminus alatt a két törvényszünet közötti idő számított. Torday Lajos i. m. 10-11. p.
Zala észrevételei 59. p.
Mivel a bizottsági javaslat az érdemi feleselésekről nem szólt, Deák – legalábbis a rövid perek tekintetében – helyesnek vélte a korábbi törvényi rendelkezéseket követve azok számának meghatározását is, mégpedig olyképpen, hogy az egyszerűbb ügyekben négy, bonyolultabbakban, jelesül, ha azok „tárgyai nem a perlekedő felek által kötött, hanem régiebb, és 32 esztendőt meghaladott szerződésekből származtak, vagy másnak ha-sonló régiségű tetteit érdeklik”691 öt beírási lehetőség álljon rendelkezésre. Tehát az alperes első érdemi válaszát a felperes keresetére írja be, amire további 3-3, illetve 4-4 felperesi és alperesi feleselés (beírás) jöhetett sorra, azzal a további javasolt megszorítással, hogy az utolsó beírással a felek tartozzanak összes bizonyítékaikat előadni. Mindezeket a többi indítvánnyal egybevetve, az egyszerű pereket, feltéve, hogy a felek az ösz-szes beírási lehetőségüket kihasználják, optimális esetben három éven belül, illetve akkor, ha a felperes „a pernek elkezdése előtt legalább egy fertály esztendővel ellenfelét minden, a követelésnek alapjául szolgáló próbák hiteles közlése mellett biróiképpen megintette”692 – mert emiatt Deák szerint a per érdemét illetően eggyel kevesebb beírás is elegendő –, két és fél éven belül lehetett volna végítéletre bocsátani.
Zala észrevételei 60. p.
Zala észrevételei 60. p.
A hosszú perekben azonban, bonyolultságukra tekintettel, Deák is csak a kifogásolási lehetőségek számának rögzítését tartotta lehetségesnek, és a rövid perekre meg-állapított beírások, valamint a vonatkozó időhaladékok tartamának megkétszerezését indítványozta, ami az exceptio-k kimerítésének lehetőségét így is szűkebb keretek közé szorította volna, mint az országos tervezet rendelkezései. Végül Deák belátva, hogy ezek a korrekciók sem szolgálják túlzottan az érintett hosszú perek gyorsabb befejezését, egy egészen szokatlan megoldással állt elő. Azt javasolta, hogy miután a kifogá-sok tárgyában az ítélet693 megszületett – feltéve, hogy nem volt helye a per időleges vagy végleges letételének –, „a perben járó bíróság tekéntetbe vévén [...] az ügynek minden környülállásait, egy bizonyos, habár egypár esztendőre terjedő határidőt szabna, mely alatt az al-peres minden védelmére szolgáló próbairományait, mentségeit és okait előadni köteleztetnék, s ezen 294meghatározott időn kívül, egy másik béírásban csak akkor volna jussa az alperes félnek újabb ok-levelet felhozni, amidőn a felperes maga válaszában olyan új oklevelet mutatna elő, mely az előbbi béírásnak alkalmával a perhez csatolva nem volt”.694 Ebben az volt az újszerű, hogy a bírónak, aki ekkor már csak a per passzív szemlélője volt, a prókátorok mellett szerep jut a per vezetésében, ugyanakkor a felek is kénytelenek tényállításaik bizonyítására kon-centrálni. Emellett Deák – a „hamarítás” érdekében, hogy a per időleges letétele elkerülhető legyen – a bírót kívánta feljogosítani arra is, hogy az idézőlevél és az idézésről szóló bizonyságlevek kisebb hibáit a felperes kérésére kijavítsa, úgymond „bírói tollal megigazítsa”.695
A bíróság a kifogásra tett utolsó alperesi cáfolatot követően közbülső ítéletet hozott, és ezzel zárult le a per ún. exceptiós szakasza.
Zala észrevételei 61. p.
Zala észrevételei 63-64. p.
Ugyancsak a peres eljárás gyorsítását és ezzel együtt az első fokú bíróság ítélete alapján pernyertessé vált felperes érdekeit szem előtt tartva vette vizsgálat alá Deák a perrendtartási tervezet fellebbezésre vonatkozó rendelkezéseit.
Az országos munkálat 331. §-a a végítélet ellen minden perben birtokon belül (int-ra dominium) engedett fellebbezést. Ez alól a 347. § csak annyi kivételt tett, hogy ha rövid perben két egyező tartalmú ítélet már született, tehát ha a másodfokon eljárt bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, akkor a további fellebbezés már csak birtokon kívül (extra dominium) történhet.696 Ez azt jelentette, hogy az alperes a pe-resített dolgot (ingót, ingatlant) mindaddig a birtokában tarthatja, amíg az utolsó fel-lebbezését a végső fórum – a királyi tábla, a vármegyei törvényszékeken, illetve a kerü-leti táblákon indultak esetén pedig a hétszemélyes tábla – ítéletét meg nem hozza. Deák ezt a perhúzásra igencsak alkalmas konstrukciót helytelenítve – hiszen a birtokon belül lévő alperes helyzeténél fogva minden fellebbviteli lehetőséget megpróbál kiaknázni –, és azt is figyelembe véve, hogy az első folyamodású bíróság ítéletének azonnali végrehajtása a fellebbező alperes számára jelentene súlyos hátrányt, azt a sa-játos megoldást javasolta, hogy „minden perlekedőnek ügyét az első bíróság ítéletének végrehajtása előtt még egy több személyből álló rendes törvényszék vizsgálná meg, s ennek határozása tüstént végrehajtásba menne, habár az első bíróság ítéletével egyező nem volna is, szabad lévén minden esetre a meg nem elégedőnek ügyét birtokon kívül feljebb is vinni”.697 Ez pedig – szorosan véve Deák szavait – végső soron nem lett volna más, mint egy hivatalból történő, kötelező felülvizsgálati rendszer bevezetése, minthogy minden másodfolyamodású bíróság, függetlenül attól, hogy a felek fellebbeznek, avagy nem, köteles lett volna az első fokon eljárt bíróság döntést érdemben megvizsgálni, így a vármegye törvényszé-ke az úriszék, a szolgabírói és az alispáni szék által, hasonlóképpen a királyi tábla az 295első fokon eljárt vármegyei törvényszék és kerületi tábla által hozott ítéleteket. Ez a megoldás a 347. §-sal összevetve különösen hosszú per esetén kétségkívül jóval ked-vezőbb helyzetbe hozta volna a felperest, hiszen, ha a hivatalból eljáró felülvizsgálati bíróság ítéletével az elsőfokú bírósággal szemben a felperes javára dönt, akkor az al-peres már csak extra dominium fellebbezhetett volna. Ugyanígy rövid perekben is jobb lett volna a helyzete, mert nemcsak akkor hajtották volna végre a felperes számára kedvező ítéletet, ha a másodfokú bíróság a javára szóló első fokú bírósági döntést helybenhagyja, hanem akkor is, ha csak a felülvizsgálatra rendelt bíróság ítéli meg neki a pertárgyat. Deák szerint az általa javasolt rendszer még azzal a további előnnyel járt volna, hogy a hivatalból foganatosítandó felülvizsgálat gyorsabb és a felek számára költségkímélő lett volna: „nem fog ezen vizsgálás hosszas időhaladékba kerülni, mert minden vármegyének törvényszéke csak kis szorgalom mellett is minden hátramaradás nélkül könnyen elgyőzheti az elébe vitt pereknek megvizsgálását, a perlekedők nagy költségekkel nem terheltetnek, mert minden per a törvényszékhez eredetben küldetik”,698 végül pedig leapasztotta volna a fel-lebbezések számát.
“A rövid természetű ügyeket, ha azokban az érdemet illetően két bíróságnak egyező ítélete született, magasabb fórumra csak birtokon kívül lehessen fellebbezni”, ebből pedig az következik, hogy hosz-szú perben mindig intra dominium történik a fellebbezés.
Zala észrevételei 70. p.
Zala észrevételei 71. p.
Az imént érintettekkel is összefüggésben feltétlenül említést érdemel Deáknak „a már végrehajtott bírói ítéletnek főbb törvényszéken lett megváltoztatását követő, vagy az újított perekből [perújításból] származó bírói visszafoglalások” tárgyában készült javaslata, amelyet – minthogy arról az országos bizottság tervezete hallgatott – a végrehajtásról szó-ló 27. szekció rendelkezéseihez javasolt kiegészítésül. Deák kiváló kodifikátori képes-ségéről számot adva hét szakaszban rögzítette a bírói visszafoglaláskor követendő szabályokat. Ezek szerint a pertárgyat, ha lehetséges, az első végrehajtás előtti állapotba kell visszaállítani, vagyis a dolgot „természetben, a végrehajtáskori állapotba kell előbbi birtokosának általadni” a korábbi birtokos hasznos befektetéseinek megtérítése mellett, aki ezzel szemben köteles a szándékosan okozott vagy a gondatlanságból eredő károkat megtéríteni, és az időközben szedett hasznokat kiadni, de az egyébként bekövetkezett károkért, vagyis amelyekben vétkessége nem mutatható ki, minthogy jóhi-szemű birtokos volt, nem felel. Ha a végrehajtás pénzre vagy ingó dologra történt, de az ingó természetben már nem adható ki, a visszafoglaló fél követelését készpénz-ben kell teljesíteni, ha pedig a kötelezett azzal nem rendelkezik, „minden ingó és ingatlan értékéből szabadon választhasson a nyertes fél”. Végül, ha az ingatlan harmadik személy birtokában van, a kiadás bírói közbenjárásra annak a kötelessége, az ezzel bekövetkezett kárait viszont az első végrehajtással birtokba lépőnek kell megtérítenie. Deák fontosnak tartotta mindezeket azzal is kiegészíteni, hogy a fellebbviteltől vagy perújí-tástól visszafoglalást remélő fél, mivel a perorvoslat extra dominium történik, a bíróság-tól a pertárgy bírói zár alá vételét kérhesse, feltéve, hogy az először nyertes fél egyéb-ként vagyontalan, vagy a szóban forgó értéknél csekélyebb vagyonnal bír. Végül pedig 296a visszafoglalás költségeinek viseléséről rendelkezett, leszögezve, hogy arra minden esetben a végrehajtást szenvedő köteles.699
Zala észrevételei 73-74. p.
A perrendtartás tervezetére tett észrevételek között elvi jelentőségű, a korszellem által megkövetelt változtatást sürgető megállapítások is szerepelnek. Az egyik a „felperességről” (a felperesi képességről) szóló 12. szakaszhoz fűzöttekben található.
A perrendtartási tervezet 188. §-a a 15. század vége óta fennálló ama tilalomnak megfelelően, miszerint nem nemes nemesi ingatlanon tulajdont nem szerezhet,700 úgy rendelkezett, hogy „birtokképtelen annak a nemesnek a személyes felperességét meg nem támad-hatja, aki nemesi ingatlan jószág magának követelése iránt indított pert”, vagyis ha valamely nem nemes nemesi ingatlant bír – ami egyébként ritkaság számba menő dolog volt – az a felperes, aki magát nemesnek mondta, arra hivatkozva, hogy ilyen jószág tulajdonára ellenfele nem jogosult, azt magának követelhette, és a szerencsétlen alperes ellenfelének még felperesi képességét sem kifogásolhatta meg, nem kérhette nemes-ségének igazolását. Deák azon túl, hogy szerinte „ezen javallat [...] nem egészen egyező a természetes igazsággal”, annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „legigazságosabb volna a nemesnek ezen kizáró jussát végképpen eltörölni”, arra az esetre pedig, ha ez a kor-látozás „fenntartatik tovább is”, elengedhetetlennek tartotta, hogy a felperest törvény kötelezze a nemességének bizonyításra, ha az alperes ezt kéri.701 Ezt a nem nemeseket sújtó korlátozást részlegesen az 1844:4. tc.702, végleg pedig az úrbériséget és az ősiséget is felszámoló 1848 áprilisi törvények törölték el.
Béli Gábor i. m. 36., 40., 42., 50. p.
Zala észrevételei 65. p.
“Az országban s kapcsolt részeiben született, állandó lakó, s törvényesen bevett bármely vallású nem nemes honfiak, általuk bármi címen eddig szerzett, vagy jövőben szerzendő nemesi javakra nézve nemesség hiánya miatti nem bírhatási ügyúton ezentúl nem háborgattathatnak.”
Deák hasonlóképpen kiváltság eltörlését szorgalmazó megjegyzést tett az elévüléssel foglalkozó 17. darab anyagához is. Az elévülés vagy „törvényes időmúlás” a régi jogban is ama időtartam eltelte volt, amellyel a jogosult már nem érvényesíthette ke-resett jogát, ami azt jelentette, hogy ha valaki idegen dolgot tartott „hosszas, békés” bir-tokban – tehát megszakítás nélkül birtokolt – vele szemben az elévülés idején túl a tulajdonos már nem léphetett fel törvényes eszközökkel, vagyis a birtokossal szemben elvesztette kereseti (perlési) jogát.703 Az elévülés ebből adódóan a per érdemét érintő kifogás volt, amit fő szabály szerint, ahogy ezt a tervezet 249. §-a is megállapí-totta, „a per folyamán bármikor fel lehet[ett] hozni, de nem máskor, mint mielőtt afelől az ítéletet meghozták”. Akadtak azonban olyan jogok, amelyre nézve nem volt helye elévülésnek. Ilyen volt egyebek mellett az osztályos atyafiak közti öröklési jog, a hitbér, valamint 297a leánynegyed követelés. A tervezet emellett behozott az elévülés kizárásának esetei közé olyan újakat is, mint az egyházi javak és az egyházra nézve a világi javak tulajdona,704 amik ellenkeztek az ország szokásjogával és törvényeivel. Ezt a hatályos jog sérelmére megvalósítani kívánt és valóban nehezen indokolható újítást, hiszen „a pol-gári társaságok közboldogsága a birtokosok értékbeli bátorságának [vagyonbiztonságának] ál-landóságával legszorosabb öszvefüggésében vagyon, ezen állandóságot pedig egyedül az elidősítés jus-sának béhozása által lehetett minden habozó bizonytalanságoktól felmentve örökösen megállapítani, mind régi, mind az újabb századokban Európa minden polgári szerkesztéseinél [törvénykönyveinél] szorosan kötelező törvénnyé vált az elidősítésnek jusst adó hatalma”,705 Deák teljességgel elvetette, és ezzel együtt azt javasolta, hogy a korábbi szabályok fenntartásán túl, mi-vel „nem egyez meg a természetes igazsággal, hogy az egyházi rend [...] nagyobb jótéteménnyel él-jen”,706 az egyházi javakra megszabott 40 esztendei elévülési idő, hasonlóképpen mint a nemesi jószágokra 32 esztendőben707 legyen meghatározva. Mindezek mellett, mint-hogy a királyi kincstár is elbirtokolhatott, azt is szorgalmazta, hogy „az ez érdemben ho-zandó törvény által [...] az időmúlási jussnak jótéteménye a királyi fiscustól egyenesen megtagadtas-sék”.708
Kelemen, Emericus: Institutiones juris Hungarici privati. Budae, 1818. Lib. II. 477-492. p., Béli Gábor i. m. 70-71. p.
“Birtokképtelenek, mások ama javait, melyeket meg nem szerezhetnek, miként az egyház világiakat, a világiak egyháziakat, hasonlóképpen a királyi városok és a kerületek, illetve a kiváltságolt mezővárosok a határaikon kívül szerzett javakat el nem birtokolhatják.” (Op. Obj. Jur. II. 257. §.)
Zala észrevételei 66. p.
Zala észrevételei 67. p.
A 32 éves elévülési idő a rendi korszakot is túlélte. Ez maradt ingókra és ingatlanokra egyaránt az általános elévülési idő a kiegyezés után is. Ezzel együtt fennmaradt az egyházi javakra a különös, 40 éves elévülési-elbirtoklási idő is.
Zala észrevételei 67. p.
Deák másik – közjogi szempontból nagy fontosságú – indítványát, ami nem volt más, mint a bírói függetlenség megvalósításának egyik sarkköve, az ítéletről szóló 23. szakaszban foglaltakhoz csatolta: „minden ítélő bíró, az ország legfőbb ítélőszékét sem kivéve, mindenkor egyenesen és egyedül a törvények világos rendelése szerint tartozzék ítélni, mely rendelésektől eltérni, vagy a természetes igazságra utalva vélök éppen ellenkezni, soha semmi szín alatt sza-bad ne legyen”.709 Magyarázatul, illetve a teljes egyértelműség érdekében hozzáfűzte azt is, hogy „a királyi curiának azon ítéleteire, melyek ezen törvényekbe iktatva nem lesznek, sem vé-delmül utalni, sem azokban bírói ítéletet gyökereztetni ne lehessen, mert a királyi curiának csak íté-lő, nem törvényhozó hatalmat adtak törvényeink” 710 – miként azt a hatalmi ágak burzsoá ál-lamépítési elvei is megkövetelik.
A bírói függetlenség megvalósulásának feltételeit az 1869:4. tc. teremtette meg. Ennek 19. §-a a következő rendelkezést tartalmazta: “A bíró a törvénynek, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeleteknek s törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél”.
Zala észrevételei 69. p.
298Az országos bizottság törvényes tárgyban kiadott operátumának harmadik elemét, a „polgári törvények” gerincét ugyancsak az 1791 és 1795 között működő jogi bizottság tervezete képezte, ami címe ellenére nem egy modern értelemben vett polgári törvénykönyv volt, hanem egy különösebb elvi megfontolás nélkül összeállított, a Hár-maskönyv és az ennek megújítását célzó későbbi gyűjtemények, illetve javaslatok, így a Négyeskönyv, valamint az Új Hármaskönyv magánjogi anyagához képest csonka ter-vezet, melyből hiányzott a személyi jog, a dologi jogi intézmények közül pedig csak a tulajdonszerzés sajátos módjai, az adományozás és a kincstalálás, valamint a zálog sze-repelt. Az országos bizottság javaslata ettől annyiban tért el, hogy a két utolsó, az ár-vákról és a katonai személyekről szóló artikulusa személyi jogi intézményeket is érin-tett, tartalmát tekintve pedig sokkal inkább követte a Hármaskönyvben és az ország törvényeiben rögzített szabályokat a Deputatio Juridica merészebb módosításait kiiktatva.
A polgári törvényekre tett zalai észrevételekben Deák több intézménnyel kapcso-latban csak kisebb korrekciók megtételét látta szükségesnek, mint például az ellentmondásról szóló 6. artikulusnál. Ellentmondással a királyi, illetve nádori adományt le-hetett megtámadni az adományos jószágba történő bevezetéskor, vagyis amikor az adományost birtokba léptették, illetve midőn arra kísérletet tettek. Az ellentmondással a régi szokásoknak megfelelően az erősebb jogot mindig annak kellett bizonyítani, aki a jószág birtokában volt: „A felkért [adományba kért] jószág birtokán kívül lévő adományos szerzésének jogcímét igazolni tartozik, és az ellentmondó csak akkor köteles ellentmon-dásának okát tudatni, miután arról értesült, ellenben ha az adományos van birtokban, a birtokon kívül ellentmondó próbálja meg erősebb jogcímét kimutatni, vagy ha olyan más családok jogaira hi-vatkozik, akik attól, akinek a hűtlensége vagy magszakadása alapján kérte fel az adományt, ab-ban [ti. a jószágban] maguknak szereztek”.711 Deák ezt azzal igazította ki, utalva a királyi kúria e tárgyú döntvényére, hogy a rendelkezés utolsó fordulata, vagyis a más jogszer-zésére való hivatkozás az ellentmondó részéről önmagában elégtelen, mert a jogcímet „bébizonyított valóságon, nem kétes gyanúsításokon kell alapítani”.712
Op. Obj. Jur. III. 6. tc. 1. §.
Zala észrevételei 79. p.
Mint korábbi indítványaiban, Deák a méltányosságra, a természetes igazságra hivatkozva néhány, a hagyományos intézményi kereteket feszegető módosító javaslattal is előállt. Ilyennek számít egyebek mellett az özvegy nő haszonélvezetéről szóló 10. cikkelyhez kapcsolódó fejtegetése, melyben a „szegény sorú, csekély birtokú” férj halálával gyermektelenül hátramaradt özvegy nőnek713 az özvegyi jog (tartás, ellátás) kiváltásával – 299az ősiség elvével ellentétesen714 – az elhalt vagyonán öröklési jogot kívánt biztosítani azzal az indoklással, hogy „az olyan kis vagyonú nemeseknél [...], kiknek minden va-gyonaik alig voltak elegendők az élhetésre, kik szükségeiket nem annyira csekély javaiknak jövedelméből, hanem részben szorgalmok által, szolgálatok vagy hivatalok rendes jövedelméből pótolták, s ugyanezért méltán tartani lehet, hogy elholtak után gyámolatlan özvegyeik kenyeret kereső férjeik-től megfosztva [...] végső szükséggel fognak küszködni”, mert az a nő, aki „életének legszebb éveit a közös kenyérkeresésben, a közös szükség legyőzésében töltötte, méltán megkívánhatja, hogy elag-gott korában férjének ősi vagyona legalább a végső ínségtől mentessé tegye, és valóban a természetes igazság szerént is több jussal kívánhat az ilyen özvegy férjének javaiból illendő élelmet, mint azon mellékes atyafi [oldalági rokon], kinek minden érdeme csak abban áll, hogy a sorsnak vakon ját-szó kénye őtet a mag nélkül elhottal egy nemzetségből szármoztatta”.715 A törvényes örökösök érdekeinek védelmében Deák ezt azzal egészítette ki, hogy azok kérelmére a vármegye közgyűlése vizsgálókat küldjön ki annak megállapítására, hogy az elhalt vagyonát szám-ba véve mennyit indokolt az özvegy nőnek abból átengedni, vagy kivételesen átenge-dendő-e az egész férji vagyon. Mivel a tárgyalt artikulus csak konstatálta, hogy az osz-tozatlan (az atyjával vagyonközösségben élő, tehát a vagyonmegosztás előtt) elhalt férj özvegyét a női jogok megilletik, de ezek kiadásáról nem rendelkezett világosan716, „ne-hogy ez esetben az özvegynek jussai csak másoknak kényelmétől függjenek”, Deák a Hármas-könyv szerint a fiút atyjával szemben megillető osztályra szorítás analógiájára hivatkozva, arra is jogot kívánt biztosíttatni az özvegynek, miszerint az illetékes bíróság előtt kikényszeríthesse, „hogy az ősi javaknak egyébaránt férjét illetett részéből netalán követelt özvegyi jussai törvényes mennyiségben haladék nélkül kiadassanak”.717
A női jogokat összefoglaló cikkelynek csak egy tiltó rendelkezése tesz említést gyermektelenül hátrahagyott özvegy asszonyról: “Midőn az özvegy nő mint egyedüli haszonélvező jön számításba, miután a hitvesi birtokban marad, eme javak tekintetében minden, bármi módon tett rejtegetései és terhelései semmisek a törvény szerint”. (Op. Obj. Jur. III. 10. tc. 16. §.)
Az ősiség, öröklési hatályát tekintve, nem volt más, mint az öröklésben érvényesülő korlátozás, amely a leányokat az ősi ingatlanból csak 1/4 rész, míg az elhalt feleségét a férj ősi ingóiból kizárólag egy gyermekrésznyi öröklésére jogosította. Vö. Kelemen, Emericus i. m. 381-383. p.
Zala észrevételei 81. p.
A tárgyszerűség érdekében meg kell jegyezni, hogy a vonatkozó rendelkezés az özvegy nőnek járó vagyon kihasítását ugyan előírta, arról azonban nem szólt, hogy ezt pontosan miként kell végrehajtani: “Az atyjával osztozatlan fiúgyermek özvegyének joga van a törvényes hitbérre és az özvegyi tartásra annak szüleitől, ha a házasságot azok beleegyezésével kötötték, és követelésére azt, ami az ősi javakból az atyával történő osztozás esetén a fiúnak járó rész szerint megilleti, ki kell hasítani.” (Op. Obj. Jur. III. 10. tc. 5. §.)
Zala észrevételei 81. p.
Hasonlóképpen a tradicionális magánjog alapintézményét, az ősiséget718 korlátozó javaslattal élt Deák a végszükségből tett és az okszerű bevallásokról719 szóló 28. cikkely átvizsgálásakor.
Az ősiség – dologi hatályát tekintve – az ősi (a felmenőtől törvényes öröklés, illetve a felmenővel valamint a testvérekkel vagy más oldalági rokonokkal közösen bírt vagyon megosztása révén szerzett) ingatlanokon fennálló elidegenítési és terhelési tilalom volt, amely az öröklésre jogosult atyafiaknak élők közötti elidegenítés vagy a jószág megterhelése esetén arra adott jogot, hogy azt magukhoz váltsák, a jogosultat viszont ezzel szemben arra kötelezte, hogy atyafiait az öröklés sorrendjében megkínálja. Vö. Béli Gábor i. m. 71. p.
A bevallás egy már megkötött szerződés megismétlése volt valamely oklevél kiállítására jogosított személy vagy testület előtt, abból a célból, hogy a szerződést írásba foglalják és hiteles pecséttel lássák el. Ha a szerződés ingatlan tulajdonának átruházására irányult, az elidegenítő félnek ezt határozottan ki kellett jelenteni. Ez utóbbi bevallást, minthogy a nyilatkozat örökre (a szerző örököseire is kiterjedő) hatályú átruházásra szólt, örökvallásnak nevezték. Vö. Kelemen, Emericus i. m. 524-526. p., Béli Gábor i. m. 89-91. p.
300A bizottsági munkálat említett artikulusának bevezető rendelkezése a Hármas-könyvben foglaltak érintetlenül hagyásával az efféle szerződéseket továbbra is érvényesnek nyilvánította, felsorolván azokat az eseteket, amik a végszükség, illetve az okszerűség körébe tartoztak. Minthogy a vonatkozó rendelkezések az ország régi szokásjogát követve lényegi változást nem hoztak,720 továbbra is érvényben maradt a más okból történő elidegenítést tekintve a lemenők és az osztozott oldalági rokonok (osztályos atyafiak) ama joga, hogy az ősi jószágban jogosult által kötött szerződést megtámadják, és az ingatlant magukhoz váltsák. Deák belátva, hogy a forgalom biztonságát elsősorban az ősiség veszélyezteti, és gördít leküzdhetetlen akadályt a polgá-rosodás útjába: „hazánkban a nemzeti szorgalomnak gyorsabb terjedését, s országunk közhitelének emelkedését semmi hathatósabban nem eszközölné, mint egy oly törvény, mely szerint az in-gatlan ősi nemes birtoknak örökös eladása mindenkor változatlan maradna, s azt a vérségnek soha semmi szín alatt felbontani, vagy kérdés alá venni szabad nem volna”,721 de mint az a korábbi észrevételeiből már megszokott, a nemesség érdekeinek védelmében, a nemesi csalá-di vagyon épségének megőrzése végett, megszorításokkal továbbra is szükségesnek látta az ősi jószágot terhelő korlátozás fenntartását. Ezért azt a megoldást javasolta, hogy „az eladó fél halálának napjától számlálandó harminckét esztendők után az igaz lélekkel kötött örök bévallást senki többé fel ne bonthassa, s a megvevő vagy annak maradéki vásárlott ja-vaik birtokát a törvényes időmúlásnak jusst adó hatalmával védelmeztessék”.722 Ez a jogtechnikai és dogmatikai szempontból igazán meglepő rendelkezés azt jelentette tehát, hogy pusztán az ősi ingatlan elidegenítésére kötött szerződés létrejöttével deklaráltan nem szerez tulajdont a vevő, hanem végső soron csak jogcímet a dolog birtokára, mondhatni törvényes elbirtoklási jogcímet, következésképpen a felek konszenzusát követő 30132 év elteltével keletkezik tulajdona a vevőnek a dolgon, feltéve, hogy közben az el-birtoklást bírói intés nem szakítja félbe. Deák, érezve konstrukciója ingatagságát, két további korlátot is állított. Egyrészt az intést csak abban az esetben tartotta alkalmas-nak az elbirtoklás megszakítására, ha az eladó arra jogosult rokona a vételár és az időközben tett beruházások megtérítését az intéssel együtt felajánlja a vevőnek, másrészt a jogszerző fél védelmében az eladó oldalági rokonainak, akik az egyenes ágiak elhaltával érvényesíthették igényüket, csak arra adott lehetőséget, hogy a 32 évből még hátralévő időben tehessék meg intésüket: „az elidősítés jussának kezdete még a mellékes vér-ség ellen is egyenesen az eladó fél halálának napjától számláltassék, és ha annak törvényes maradé-kai az időmúlás hatalmát félbe nem szakították, a mellékes vérségnek pert mozdítani csak akkor legyen jussa, midőn az örökösödésnek rendje még az időmúlásnak bétölte előtt reászállott”.723
“Elhatároztatott, hogy miként kívánatos az ősi javak sérelmes elidegenítésétől tartózkodni, úgy azok, amelyek rendkívüli szükségtől kényszerítve, avagy egyébként okszerűségből keletkeztek, épek és érvényesek maradjanak az I. rész 58. és 59. címeinek világosabb megértéséhez.” (Op. Obj. Jur. III. 28. tc. bev.) A Hármaskönyv I. rész 59. címéhez képest ez annyi módosulást jelentett, hogy az okszerű szerződések sem lettek volna megtámadhatók, minthogy azt a mondott cím 9. §-a lehetővé tette: “birtokeladás háromféle, úgymint egyszerű, okszerű és szükségszerű. Az egyszerű eladásnak nincs érvénye. Az okszerű olykor megáll, néha pedig megmásítható. A szükségszerű pedig mindenkor érvényes, mindig megáll, és soha meg nem erőtleníthető”.
Zala észrevételei 90. p.
Zala észrevételei 90. p.
Zala észrevételei 91. p.
Elvi jelentőségű megállapítással vezette be Deák azt az indítványát is, amit az egy-háziak végrendelkezési jogának megreformálása érdekében csatolt a végrendeletekről szóló 11. artikulushoz, leszögezve, hogy „veszedelmes az, midőn a szabad polgári szerkesz-téssel bíró hazában a polgárok egy részének jussait nem világos törvények, hanem bizonytalan ha-bozású rendszabások szolgálnak zsinórmértékül”.724 Jóllehet Deák korában szabad polgári rendről, formális jogegyenlőségről még nem beszélhetünk, ám ezek megvalósításához az egyik elengedhetetlen feltételnek kétségkívül azt tekintették, hogy a polgárok alap-vető jogai egységesen törvényi szabályokkal kerüljenek megállapításra. Ami a javaslat tartalmát illeti, Deák az általa oly fontosnak tartott rendezőelvnek megfelelően – a szerzetes papságot kivéve – a klérus tagjainak szerzeményeik felől szabad végrendelkezési jogot kívánt törvény erejével biztosíttatni, ha pedig ezek végrendelet nélkül halnának el, örökösül a nemzeti közpénztárat, az egyházat, a rokonokat, valamint fő-papok után a királyi kincstárat, más egyháziak után a „szegényeket” jelölte meg 1/4-1/4 rész erejéig azzal, hogy rokonok hiányában az őket illető negyed részben a nem-zeti közpénztár örököljön.
Zala észrevételei 83. p.
A polgári törvények javaslatai közül különös figyelmet érdemel a betáblázásról szóló artikulus is. Ennek az intézménynek a behozatalát először a Deputatio Juridica vetette fel, egy rövid, három szakaszból álló törvénytervezetben, és ez szolgált alapul az országos bizottság javaslatának 49. artikulusához.
A betáblázás pénzkövetelés biztosítására szolgáló nyilvántartásba vétel a törvény-hatóság külön erre a célra rendszeresített, bárki által megtekinthető jegyzőkönyvébe.725 302Az országos bizottság javaslata szerint „a betáblázás a nem bejegyzett adósságok előtt az adós összes ingó értékében előnyt élvez, az ingatlanokban pedig csak az, ami ahhoz a joghatósághoz tartozik, ahol a betáblázást foganatosították”,726 „mindazonáltal több helyen is lehet betáblázást eszközölni, mely oknál ingatlan javakban abban a rendben lép hatályba, ahogy az a külön-féle törvényhatóságoknál megtörténik”.727 Emellett a deputáció a kereskedésre, mint sajátos tevékenységre tekintettel azt a különös szabályt is indokoltnak tartotta beiktatni a ja-vaslatba, hogy a „bejegyzett kereskedőkkel szemben eszközölt betáblázás csak ingatlanokat ille-tő hatályú legyen, ingókra pedig semmi esetre se vonatkozzon. Ennélfogva amennyiben betáblázott hitelezőik betáblázás rendje szerint történő kielégítésére az ingatlanok nem elegendőek, az ingóállo-mányból a sajátírásos [be nem táblázott] hitelezőkkel együtt követeléseik arányának megfelelően, az elsőbbség tekintetbevétele nélkül kapjanak elégtételt”.728 Deák ezt a megoldást azonban aggályosnak tartotta, mert szerinte a nemzeti közhitel „és a kereskedés virágzása megkívánják, hogy a valóságos kereskedő, kit foglalatosságai más nemzeteknek kereskedőivel gyakran öszveköttetésben hoznak, a pénz - és kereskedésbeli tárgyokra nézve más nemzetekhez a lehetőségig hasonló törvényeknek légyen alája vetve”,729 és azt a megszorítást javasolta, hogy ne csak az ingatlanokra vonatkozóan legyen törvényes elsőségi joguk a betáblázott hitelezők-nek, hanem az összes ingókra, beleértve a kereskedő áruit is.
“Betáblázásoknak vármegyékben, szabad királyi városokban, hasonlóképpen külön-külön a hajdú, a jász és kun kerületekben, miként a 16 szepesi városban és ezen kívül bányáknál a bányamester és a vele együtt lévő jegyző előtt legyen helye, és ezeket elkülönített jegyzőkönyvbe kell felvenni, hogy bárki betekinthessen és abból kivonatot kaphasson, a másutt tett betáblázások nem lesznek érvényesek”. (Op. Obj. Jur. III. 49. tc. 1. §.) Ezeket a jegyzőkönyveket levéltárban őrizzék, kivonataikat pedig illő díj ellenében a levéltárnokok adják ki a kérelmezőknek felelősség terhe mellett, ha azok nem lennének tökéletesek”. (Op. Obj. Jur. III. 49. tc. 2. §.)
Op. Obj. Jur. III. 49. tc. 3. §.
Op. Obj. Jur. III. 49. tc. 4. §.
Op. Obj. Jur. III. 49. tc. 6. §.
Zala észrevételei 94. p.
A betáblázásról szóló 49. cikkely 13. §-a arról rendelkezett, hogy ha a tulajdonos a bejegyzett ingatlanát, melyet adósság terhel, másnak eladja, akkor a hitelezők a ve-vőn, illetve annak örökösein követelhetik az ingatlanra vezetett adósságaik megfizetését. Deák ezt nemcsak törvénytelennek, hanem ésszerűtlennek is tartotta, mivel az adós, jóllehet a 4. § alapján több megye vagy szabad királyi város területén is betáb-láztathatja adósságait az ott fekvő ingatlanaira, megteheti azt is, hogy minden adóssá-gát csak egy helyütt jegyezteti be. Tekintettel arra, hogy az, aki ingatlant vásárol, nem tudhatja, hogy szerződő partnerének másutt terheletlen ingatlanai vannak, így átnézve a betáblázási könyvet, bizonnyal óvakodni fog olyan eladótól vásárolni, akiről a bejegyzés alapján csak az derül ki, hogy van egy jelentősen terhelt jószága, Deák a következő javaslatot tette: „midőn az eladónak áruba bocsátott javait béjegyzett adósságok ter-helik, tartozzék a megvevő három hónapokkal előbb, mint a jószágnak árát lefizetné, az örök bé-vallást vagy záloglevelet kihirdettetni, és a vételnek vagy zálognak sommájából ezen három hónapig legalább annyit magánál tartóztatni, amennyit a béjegyzett adósságok egész sommája, s a kamatok [...] tesznek”, hogy a hitelezők követeléseiket kielégíthessék.730
Zala észrevételei 95-96. p.
303A betáblázás intézményét végül az 1840:21. tc. vezette be. Alapjául az országos bizottság javaslata szolgált. Rendelkezései között azonban már nem szerepelt a keres-kedőkre vonatkozó megkülönböztetés, és a javaslat általános szabályai szerint minden esetben csak ingatlanra lehetett betáblázást kérni.731 A betáblázott ingatlan tulajdonának megszerzésére pedig a Deák által ajánlott módosítással lényegileg egyező rendelkezés került be a törvény szövegébe.732
1840:21. tc. 6. §.
“Aki valamely betáblázással terhelt polgári vagyont megvesz, addig míg az eladott vagyonra betáblázott követelések kifizetve, vagy a hitelezők megegyezésével biztosítva nincsenek, az eladónak kezéhez a vételbeli sommából semmit ne fizessen, különben a hitelezőnek minden ebből eredő kárért kezességgel tartozik. Ugyanezért köteles a városi tanács minden ilyen eladásról az illető hitelezőket azonnal tudósítani, s őket hivatalosan felszólítani, hogy betáblázott kötelezettségeiknek miképpeni biztosítás iránt legfeljebb egy hónap alatt kivánságukat kijelentsék”. (1840:21. tc. 17. §.) Alapvetően ezt a megoldást követi nemesi ingatlanok esetén a 19. § rendelkezése is.
A negyedik tárgy, a „Törvénykönyv a bűntettekről és azok büntetéséről” három fő részből, nevezetesen a büntető eljárási, büntető anyagi jogi, valamint kisebb súlyú bűncse-lekményeket tartalmazó „kódex”-ekből733 állt. Ezekhez a rabokkal való bánásmódról szóló javaslat és két további utasítás kapcsolódott: a pallosjoggal rendelkező úriszékekről, valamint a bűnügyek kapcsán a látlelet felvételéről és a hullaboncolásról. Az országos bizottságnak ez a törvényjavaslata az 1795-ös kódex-tervezet megkurtított változata volt, minthogy abból elhagyták az alapelveket rögzítő – 23 szakaszra osz-tott – bevezető részt. Ennek hiányát érezve, Deák elvi jelentőségű deklarációkkal in-dította észrevételeit: „ott, ahol a polgárok személyes szabadsága, sőt gyakran élete foroghat kér-désben, mindenek felett szükséges, hogy nem a bírónak önkénye, hanem a törvények szeghetetlen szent szava szolgáljon arányul”.734 Ez lényegét tekintve a nullum crimen sine lege elvének felel meg, vagyis annak a követelménynek, hogy csak azokat a magatartásokat lehet bűntettnek (bűncselekménynek) tekinteni, amiket törvény határoz meg, illetve „ott, ahol a bíróság tökéletes meggyőződésének törvényes alapjához csak legkevesebb kétség férnék is, a vétek maradjon inkább büntetlenül, mintsem hogy valamely, talán ártatlan polgárnak igazságtalan sérelem okoz-tassék”,735 amit röviden az in dubio pro reo elvének szokás emlegetni. Az előbbi kapcsán fontos megjegyezni, hogy Magyarországon ebben az időszakban a bíróságok az ország törvényei mellett – beleértve a szent királyok dekrétumait is – a Hármaskönyv I. 304részének 15. címe alá sorolt rendelkezések, a Praxis Criminalis736 szokásjoga és a törvényhatóságok statutumai alapján hozták meg a bűnügyekben döntéseiket.
“Pars I. De Forma Procedendi (Az eljárás módjáról), Pars II. De Criminibus in specie, et eorum Poenis (A bűntettekről egyenként és azok büntetéséről), Pars III. De delictis Criminalitatem non involventibus, eorumque poenis (A büntettnek nem számító bűncselekményekről és azok büntetéséről)”.
Zala észrevételei 100. p.
Zala észrevételei 100. p.
A Praxis Criminalis a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető rendtartás (Neue peinliche Landgerichtsordnung) Kollonics Lipót esztergomi érsek által latinra fordíttatott változata volt, amit – miután törvényi bevezetése kudarcot vallott – felvettek az 1696/1697-es kiadású Corpus Juris Hungarici-be. Béli Gábor - Kajtár István: Az osztrák (-német) büntetőjogszabályok hatása a magyar jogban a 18. században (A Praxis Criminalis). In: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből XIX. Pécs, 1988. 29-30., 39-40. p., Vö. Béli Gábor i. m. 152., 227. p.
A büntetőeljárásról szóló első részhez fűzött zalai észrevételek közül a bíróság il-letékességét érintő, a bizonyítás tárgyában tett, az ítélettel és a halálbüntetéssel kapcso-latos indítványok a fontosabbak.
Ami az eljáró bíróságot illeti, a tervezet a bűncselekmény elkövetésének helye sze-rinti bíróságot határozta meg illetékes fórumként. Deák ezt a terhelt (illetve családja) vagyoni és személyi érdekeire, a terhelt személyi körülményei, életvitele felőli adatgyűjtés (környezettanulmányozás) lehetőségeire, az eljárási költségek viselésére tekin-tettel helyesebbnek vélte úgy módosítani, hogy ama törvényhatóságban történjék a terhelt marasztalása, ahol lakik. Vagyis az a törvényszék járjon el vele szemben, amit lakhelye jelöl ki, és az országos bizottság javaslatában meghatározott, a tett elkövetése szerinti bíróság illetékességét csak „a bizonytalan tartózkodású nemtelenek” és „a kóbor-ló értéktelen nemesek” bűnügyeiben tartotta elfogadhatónak, azzal a megszorítással, hogy pallosjogú úriszékek „más földesúrnak, vagy akármely független magános személynek alattvaló-ját és cselédjét [...] soha semmi szín alatt vérhatalmi bíráskodásaik alá nem vonhatják”.737
Zala észrevételei 102-103. p.
A bizonyítással kapcsolatban – a bevezetőben rögzített in dubio pro reo elvet ismé-telten megfogalmazva – azt a rendelkezést, amely gyanújelekre alapított marasztalást és ezzel együtt a rendes büntetésnél enyhébb büntetés kiszabását engedte meg, Deák ugyancsak elfogadhatatlannak tartotta, „mert ha annak [a terheltnek] vétke bizonyos és terhes, megkívánja a törvények rendelésének szeghetetlen szentsége, hogy a meghatározott büntetés a vétket egész mértékében kövesse, ha pedig a bizonyítások valamely részben kétségesek és hiányosak, akkor a büntetés mindenkor veszedelmes, mert az okozott sérelem orvosolhatatlan marad”.738 Mint látnivaló, ebben az indokolásában egy újabb elv is burkolt megfogalmazásra ke-rült, a nulla poena sine lege princípium, vagyis az, hogy a bűncselekményre csak törvény-ben meghatározott büntetést lehet alkalmazni.
Zala észrevételei 104. p.
Hasonlóképpen elvi jelentőségű rendelkezéssel javasolta Deák az ítéletről szóló szabályok kiegészítését az ítélettel felmentett személyiségi jogainak védelme érdekében: „minden ártatlannak feloldozó törvényes ítélete az illető törvényhatóságnak kebelében annak rende szerint a hirdetmények sorában általános köztudománnyá tétessék, s ezenfelül a feloldozottnak ezen ítélet vármegye vagy vérhatalmi uradalom pecsétje alatt kiadassék”.739 Végül pedig a halálbüntetés 305nyilvános végrehajtásának preventív hatását kétségbe vonva arra tett indítványt, hogy ezután azt tömlöcben hajtsák végre.
Zala észrevételei 104. p.
Deák a második részt és az anyaghoz csatolt egyéb kiegészítéseket átvizsgálva azokhoz csak néhány érdemleges megjegyezést fűzött. Ugyanígy karcsúra sikerült a kereskedelmi törvény tervezetére adott zalai észrevétel, mely arra enged következtet-ni, hogy ez a tárgy ekkor még kevésbé állt a nemesség érdeklődésének központjában.
Aki kezébe veszi „Zala vármegyének az országos kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei”-t, és nyomon kíséri a törvényes tárgyban foglalt észrevételeket, fejtegetéseket, indítványokat és ellenvetéseket, egy kiváló felkészültségű, a jogtudományban és a joggyakorlatban járatos, kodifikátori képességekkel megáldott szerkesztőt ismer-het meg.
A zalai észrevételek megfogalmazója azonban nemcsak a törvény betűjében tájékozott. Mindent tud világa rezdüléseiről, amelyben a „primae nonus”, az ősiség, az úr-bériség emel szinte áthághatatlan falakat a töredéktelken kínlódó jobbágyok meg a megélhetésre már alig elégséges osztályrészeken tengődő nemes atyafiak közé. Egyaránt szívén viseli a szerző nemesnek és nem nemesnek sorsát, és a törvény adta lehe-tőségek, valamint megbízatása keretei között olyan megoldásokat javasol nagy körül-tekintéssel, amelyek a tradicionális intézmények közé beágyazva ezek feloldására is alkalmasak. Ezzel együtt olyan elveket próbál érvényre juttatni, amelyek lehetővé te-szik a gazdálkodó alany (családi, úri) kötöttségek alóli felszabadítását, a törvények pri-mátusán nyugvó jogrendszer kiépítését, a jogbiztonság megteremtését.
Az észrevételek szerzője a megfontolt reformok híve. Kora viszonyait reálisan fel-térképezve, engedmények tételével, lépésről lépésre haladva törekszik „változván az idő szelleme, sok régit eltörleni, sok újat alkotni, sokat javítva változtani”.740
Zala észrevételei 76. p.
Az egyéb bizonyítékok, valamint a felhozottak mellett a habitus és a munkamódszer mind azt erősíti, hogy az észrevételek eme darabjainak megfogalmazója, szerkesztője nem lehetett más, mint Deák Ferenc.
