BALANYI GYÖRGY: VALLÁSOS ÉLET – ISKOLÁK | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

BALANYI GYÖRGY:
VALLÁSOS ÉLET – ISKOLÁK

A magyar katolikus egyház szervezetének századokra szánt alapjait Szent István király rakta le. Ezirányú tevékenységét mindjárt trónralépése után megkezdte és egészen uralkodása végéig folytatta. Munkáját jelentékeny mértékben megkönnyítette, hogy minták után nem kellett keresgélnie: a nyugati egyház régóta kialakult és megszilárdult szervezetében készen talált mindent, amire csak szüksége volt. Jogi kérdésekkel sem igen kellett bajlódnia, mivel az ő idejében a világi fejedelmek még jóval több egyházi jogosítvánnyal rendelkeztek, mint később, az investituraharc után bekövetkezett központosítás korában. A XI. század elején a Szentszék előzetes hozzájárulása, illetve utólagos szentesítése még inkább csak dísze, mint elengedhetetlenül szükséges alkotó eleme volt a fejedelmek egyházi intézkedéseinek.

Szent István összesen tíz püspökséget alapított: természetesen nem egyszerre, hanem abban az ütemben, ahogyan a térítés műve előrehaladt. Elsőnek minden bizonnyal az esztergomi érsekséget szervezte meg. A koronázás tényéből joggal következtethetjük, hogy az alapításnak még az ezredik év előtt kellett végbemennie. Ugyanerre az időre tehetjük ak ét legnyugatibb egyházmegye, a győri és veszprémi felállítását is.

Ezeket az első alapításokat hosszabb, mintegy 8–9 évig tartó szünet követte. Így a második sorozatot alkotó kalocsai érsekség, pécsi, váci és egri püspökség megszervezésére csak 1009 körül került sor. Utána ismét huzamosabb szünet állott be, mivel a Tiszántúl és általában a keleti országrészek makacs pogány népének megtérítése és politikai megbékéltetése évtizedek verítékes munkáját és kemény harcait kívánta. A Gellért-legenda adataiból következtetve a marosvári (csanádi) és vele a bihari (váradi) meg az erdélyi egyházmegyék felállítását semmiesetre sem tehetjük korábbra a huszas évek végénél.

A szent király igen nagy gonddal és körültekintéssel járt el az egyházmegyék megszervezésében és határaik pontos kijelölése mellett arra is ügyelt, hogy területüket lehetőleg arányosan szabja meg. Ez nagy egészében sikerült is neki; a nagy gyepüntúli részek bekapcsolása előtt egyik egyházmegye területe sem haladta meg az átlagos 2–300 négyzetmérföldet. Már a határok megvonásáról kevésbbé mondhatjuk ugyanezt. Mivel a püspökségek nem egyszerre, hanem egymásután keletkeztek és mivel aránylag kevés volt köztük a természetes elválasztó vonal, elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos aránytalanságok, sőt szeszélyességek ne jöjjenek létre.

Ugyanilyen körültekintésre mutat az egyes egyházmegyék székhelyének megválasztása is. Istvánnak különös gondja volt rá, hogy központokul lehetőleg olyan helyeket válasszon ki, amelyeket nagy multjuk vagy kedvező természeti fekvésük ajánlott erre a megtisztelő szerepre. Esztergomra, Győrre, Veszprémre és Pécsre például biztosan a római műveltséggel való közvetlen kapcsolatuk miatt esett választása. Hiszen Esztergomban az alapítás idején még fennállott a „latinok városa” (civitas Latinorum), aminthogy valószínűleg Pécsett is állott még egyike-másika annak az öt szentegyháznak, melyekről a város középkori nevét kapta (Quinqueecclesiae, Fünfkirchen). Az is hihető, hogy Vác és Kalocsa kiszemelésében a rómaiak átellenes, a Duna innenső partján fekvő táborhelyeinek volt döntő részük.

Szent István egyházszervezete több mint félszázadig érintetlen maradt. Kibővítésére csak akkor került sor, mikor egyfelől a határok kijjebbtolása, másfelől a gyepük kitelepítése következtében újabb nagy területek kerültek a magyar egyház közvetlen igazgatása alá. Ez az idő a XI. század végén, Szent László és Kálmán uralkodása idején következett el. Szent László egyházszervezeti tekintetben is joggal tekinthető Szent István nagy műve továbbfolytatójának és betetőzőjének. E téren legkiemelkedőbb tettei: a zágrábi püspökség megalapítása, a bihari püspökség székhelyének Váradra helyezése és végül a kalocsai érsekség Bácsra költöztetése. Ezt az utóbbi intézkedést főleg az tette szükségessé, hogy a Szerémség keleti részének megszervezése következtében az érsekség területe erősen délre tolódott.

Nagy érdemet szerzett Szent László a már meglevő egyházi intézmények továbbfejlesztésével és gyarapításával is. Így Zágrábon kívül Nagyváradon és Gyulafehérvárott fényes székesegyházakat építtetett, bátyja, Géza (Magnus) király félbenmaradt váci székesegyházát befejezte és a legtöbb püspökséget és káptalant újabb gazdag adományokkal gyarapította.

Kálmán egyházi intézkedései közül egyik legfontosabb a nyitrai püspökség felállítása, illetve új életre keltése. Ezzel az esztergomi érsekség aránytalanul nagy terjedelmét akarta csökkenteni. Célját azonban csak ideiglenesen érte el, mert a következő évtizedekben a Felvidék fokozatos benépesítése nyomán még nagyobbá és formátlanabbá duzzadt a főegyházmegye [SZENT ISTVÁN EGYHÁZSZERVEZETE] területe. De nagyjából ugyanez volt a helyzet az egri püspökségnél is, mely északkeleti és az erdélyinél, mely keleti irányban folyvást gyarapodott. Így a határok kitágítása folytán a szentistváni egyházmegyék eredeti harmóniája megbomlott: a széleken fekvő egyházmegyék kezdeti kiterjedésük kétszeresére, sőt háromszorosára nőttek, a hasonló terjeszkedés lehetőségétől megfosztott benső megyék – Győr, Veszprém, Várc, Csanád, Várad – ellenben továbbra is kezdeti határaik között maradtak. A szembetűnő aránytalanságok csak a XVIII. században szüntette meg Mária Terézia, illetve Ferenc király.

A feldebrői altemplom belseje. XI. század.

A következő századokban a magyar hierarchia a magyar hódító politika a legtermészetesebb irányvonalát követve, dél felé terjeszkedett. A vitéz és erélyes Csák Ugrin kalocsai érsek a szávamenti szakadárok és bogomil eretnekek megtérítésére egyházmegyéje szerémségi főesperességéből és szávántúli részeiből 1229-ben új püspökséget alapított, melyet ettől fogva szerémi, bánmonostori vagy szenternyei püspökség néven ismertek. Ugyancsak ebben az időben, 1226-ban keletkezett, helyesebben kelt újból életre a moldvai milkói püspökség, mely a régi Etelközben tanyázó kunok megtérítését vette munkába és a tatárjárás bekövetkeztéig szép eredménnyel működött. Nem ekkor alakult, de a magyar hierarchia kötelékébe ekkor került a boszniai vagy későbbi nevén diakovári püspökség, melyet IV. Béla királyunk öccse, a vitéz és buzgó Kálmán herceg 1237–39-ben teljesen újjászervezett és a szentszék engedélyével a kalocsai érseknek rendelt alá. II. Endre az erdélyi szászok számára Nagyszeben székhellyel külön püspökséget akart alapítani, de III. Ince pápa az esztergomi érsek és az erdélyi püspök közbelépésére megtagadta hozzájárulását. Endre nem szívesen nyugodott bele kedves terve meghiúsulásába és legalább azzal igyekezett a szászokat kárpótolni, hogy nagyszebeni prépostságukat az erdélyi püspök helyett közvetlenül az esztergomi érseknek rendelte alá.

Kehely egy kalocsai érsek sírjából. XI–XII. század.*
(Kalocsai Érseki Múzeum.)

A kalocsai első, Szent István-kori székesegyház alapjainak feltárása alkalmából 1910-ben vörösmárvány-koporsóban eltemetett tetemre akadtak, amely mellett kis ezüst áldozókehely, hozzávaló, ostyatányér (patena), pásztorbot egykor kövekkel kirakott feje, arany mellkereszt, topázköves aranygyűrű és pallium összetűzésére való tűk feküdtek. Az első ismertető, Foerk Ernő a sírt Aszkrik, első kalocsai érsekének s a mellékleteket XI. századiaknak tartotta. Újabban Gerevich Tibor az eltemetettben Györ-nembeli Saul érseket (1192–1202) véli felismerni és a sírmellékleteket az 1200 körüli időkből származtatja.

Szent István egyházszervezete tehát nemcsak hogy kiállotta az idők viharait, hanem a századok folyásában tetemesen meg is gyarapodott. A püspökségek száma az eredeti tízről tizenötre, sőt mivel a Horvátországban alapított és közvetlenül a spalatói érsekségnek alávetett zengi (1160) és korbaviai (1185) egyházmegyék egyházjogi tekintetében részben az esztergomi, részben pedig a kalocsai érsektől függöttek, tizenhétre emelkedett. Az esztergomi érseknek volt alárendelve a győri, veszprémi, pécsi, váci, egri és nyitrai püspök, míg az erdélyi csanádi, zágrábi, váradi, szerémi és az ország határán kívül fekvő boszniai és milkói egyházmegyék fölött a kalocsai érsek gyakorolta a főhatóságot.

A püspökségekkel egyidejűleg vagy azokat hamarosan követőleg megalakultak a káptalanok is, melyek köztudomás szerint, a püspökök tanácsadóit és munkatársait, a kanonokokat egyesítették magukban. Külföldi analógiákból és későbbi adatokból következtetve, minden püspökségnek eleitől fogva megvolt a maga káptalanja, műszóval székes-káptalanja. [PÜSPÖKSÉGEK ÉS KÁPTALANOK] Sőt, később a nem püspöki székhelyeken is meglehetős számmal alakultak káptalanok, melyeket az előbbiekkel szemben társaskáptalanoknak, vagy fejükről, a prépostról prépostságoknak nevezték. Ezeket részben királyaink, részben egyes buzgó nemzetségek, illetve családok alapították. A királyi prépostságok között legnagyobb hírnek és tekintélynek a székesfehérvári örvendett, melyet maga Szent István király alapított világhíres székesegyháza mellé. Jelentősek voltak még az aradi, dömösi és óbudai, a magánalapításúak közül pedig főleg a csázmai, esztergom–szenttamásmezei, esztergom–szentgyörgyzöldmezei, háji, hantai, őrsi, nagyszebeni, pozsonyi, szepesi, titeli és vasvári.

Patena egy kalocsai érsek sírjából. XI–XII. század.
(Kalocsai Érseki Múzeum.)

A káptalanok eredetileg sokkal több tagot számláltak, mint manapság. A székesfehérvárinak például egyidőben 40, az esztergomiak 39, a zágrábinak 32, a nagyváradinak 24, a nyitrainak 20, a szepesinek 16 kanonokja volt. Eleinte legtöbbnek nem is volt pontosan megállapított taglétszáma; általában az volt az elv, hogy annyi kanonoknak szabad lennie, amennyire a püspöknek az egyházmegye kormányzásában szüksége van és amennyit a káptalan birtok jövedelméből el lehet tartani. A zártszámendszer csak a XIII. században lett általánossá. Kivételek azonban ezentúl is fordultak elő. A zágrábi székeskáptalan tagjainak száma még a XIV. század elején sem volt lezárva.

A káptalan élén a prépost állott; rátartozott a káptalan szellemi és anyagi ügyeinek irányítása. Kanonoktársaival szemben felügyeleti jogot gyakorolt, sőt szükség esetén fegyelmi büntetéseket is alkalmazott. Mindjárt utána az olvasó kanonok (lector) következett. A prépost távollétében ő vezette a káptalant, felügyelt az evangélium, szentlecke és próféták olvasására, kijavította az esetleges hangsúlybeli hibákat, tanította és vezette az istentiszteletnél közreműködő énekeseket. Kötelessége volt ezenkívül a káptalani iskola vezetése és a tanítás ellenőrzése. Mindebben helyettese, a másodlector segítette. Az éneklő kanonok (cantor) legfőbb dolga az istentisztelet rendjére való felügyelet s az ének és zene tanítása volt. Az őrkanonok (custos) az egyház kincstárára, pecsétjére és levéltárára vigyázott.

Utánuk a székeskáptalanokban az illető püspöki város vagy egyházmegye területén működő társkáptalanok prépostjai következtek, amennyiben mint kanonokok tagjai voltak a székeskáptalannak. Így volt például a csázmai prépost egyúttal zágrábi kanonok is. E prépostkanonokokkal rangban csaknem egyenlők votlak a főesperesek, az egyházmegye kisebb közigazgatási kerületeinek fejei. Néha maga a prépost vagy az oszlopos kanonokok egyike-másika is viselt főesperesi hivatalt. Az egyszerű kanonokok a kinevezés sorrendjében követték egymást. Legjelentékenyebb volt köztük a dékán, aki a káptalan gazdaságát gondozta.

Pásztorbot feje egy kalocsai érsek sírjából. XI–XII. század.
(Kalocsai Érseki Múzeum.)

A kanonokok nagy számát részben az a körülmény magyarázza, hogy hosszú időn át a legteljesebb szerzetesi közösségben éltek. Egy fedél alatt laktak, együtt végezték a papi zsolozsmát, együtt étkeztek és közös teremben háltak. A püspökkel szemben ugyanolyan alárendeltségi viszonyban voltak, mint a szerzetesek apátjukkal szemben. Így írta ezt elő Szent Chrodegant metzi püspök szabályzata, mely a VIII. század második felétől kezdve lassankint az egész nyugati kereszténységben elterjedt.

Nálunk is ilyen formában honosodott meg a káptalani intézmény. A Gellért-legendából tudjuk, hogy Szent Gellért külön házat építtetett kanonokjai számára; ott étkeztek és együtt háltak. Csak annak volt szabad a [A FEGYELEM LAZULÁSA] hálótermen kívül aludnia, aki úton volt. Aki a közös zsolozsmát elmulasztotta, elvesztette aznapi osztalékát. A templomban karinget, azonkívül pedig térdig érő nagy gallért, kápát kellett viselniük. Egyedül nem volt szabad magánházakba menniük.

A szerzetesi életközösség azonban nem bizonyult maradandónak. Az első idők szent hevületének és lelkes buzgóságának kihűlése után a püspökök és a kanonokok egyaránt tehernek kezdték érezni és szabadulni igyekeztek tőle. Nyugaton már a XI. században megindult a bomlási folyamat; nálunk csak a XII. század második felében kezdett jelentkezni. A bomlás első tünete az volt, hogy a püspök kivált a káptalan kötelékéből és külön háztartásra rendezkedett be. A kiválás nem egyszerre és nem erőszakosan, hanem apró fokozatokban történt. A spalatói kanonokok például 1187-ben azt kívánták érseküktől, hogy évenkint tizenkétszer hívja meg őket ebédre és szombatonkint egy-egy pohár bort adjon nekik.

Templom a XIII. századból a pozsonymegyei Gútoron.

A kanonokok nem követték mindjárt püsöknek példáját. Közös életük nyomait még a XIII. század elején is megtaláljuk. Erre mutatnak azok az adományok, melyekkel a püspökök nagy szegénységgel küszködő káptalanjaik nyomasztó helyzetén iparkodtak segíteni. Így Martirius esztergomi érsek 1156-ban hetven falu tizedét engedte át kanonokjainak, hogy legyen miből vacsorát szerezniük, mivel addigi jövedelmeikből erre nem tellett. János érsek 1211-ben a nagyszombati egyház jövedelméről és tizedeiről mondott le, hogy kanonokjainak jusson valami kalácsra és húsra.

Kehely a besztercenaszódmegyei Csépán községből 1420 körül.
(Evangélikus egyház, Csépán.)

Ez a kiáltó szegénység természetesen legkevésbbé sem volt alkalmas a közös élet varázsának fokozására. Nem csoda tehát, ha a püspökök után a kanonokokat is megszállta a külön életre való berendezkedés vágya. Sorra odahagyták tehát a régi kanonoki házat, mint akkor mondották: a monostort vagy konventet, és külön házakba költöztek. A pozsonyi káptalan tagjairól tudjuk, hogy 1221-ben már külön laktak. A különlakásból azonban mindjárt kezdetben fegyelembontó bajok származtak. Mivel ugyanis a kanonoki lakások minden rend nélkül a város különböző pontjain feküdtek, gyakran megesett, hogy a kanonokok elkéstek vagy egészen elmaradtak a közös istentiszteletről. István zágrábi püspök, úgy akart ezen a bajon segíteni, hogy a püsökség egyik telkét és a rajta levő épületeket ajánlotta fel a káptalanok lakóhelyül (1227).

A kanonokok különválása is, épúgy mint a püspököké, csak lassú fokozatokban ment végbe. A közös élet emléke még sokáig kísértett az időközben főleg sátoros ünnepeken megismétlődő közös étkezésekben. A győri káptalan 1250-ben azzal a feltétellel szabadította fel egy Csépán nevű szőlőmívesét, hogy karácsonykor, áldozó csütörtökön, pünkösdkor és a Boldogságos Szűz ünnepein, mikor a kanonokok a közös étteremben együtt ebédelnek, jelen legyen és felszolgáljon nekik. Vancsai István esztergomi érsek az általa alapított Szent Luca-oltár papját arra kötelezte, hogy a szent ünnepén (december 13) illően vendégelje meg a székeskáptalan tagjait.

Román stílusú kéttornyú templom a XIII. századból a pozsonymegyei Csütörtökön.

Mindez azonban csak végső erőfeszítése volt egy halálra szánt életformának. A kanonokok szerzetesi együttélését nem lehetett tovább fenntartani. Természetes is ez: a kor szelleméből következik, hogy a szabadabb életmód és a fokozódó anyagi lehetőségekkel való élniakarás vágya ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorolt a káptalanok tagjaira, akik csak külső életrendjükben voltak szerzetesek; a szegénység megtartására valójában semmiféle fogadalom nem kötelezte őket.

Fülöp esztergomi érsek 1272. évi pecsétje.*
(Országos Levéltár.)

A pecsét körirata: S[IGILLVM] PHILIPPI DEI GRACIA ARCHIEPI[SCOPI] STRIGONIEN[SIS]. Az eredeti magassága 67 mm.

Bármily lassú ütemben történt azonban az átalakulás, bizonyos megrázkódtatások nem voltak elkerülhetők. Különösen anyagi téren mutatkoztak súlyos bajok. A külön háztartásra való áttérés ugyanis erősen megrendítette az amúgy is nehézségekkel küszködő káptalanok anyagi helyzetét. A nagy számmal reánk maradt adatok valósággal siralmasnak írják le állapotukat. A Rómába küldött püspöki jelentések nem győznek eleget panaszkodni a kanonokok szegénységéről, sőt nyomoráról. A csanádi káptalan például oly nagy nyomorúságba jutott, hogy tagjai kénytelenek voltak sorra odahagyni kanonoki székeiket és másutt nézni megélhetés után. És két esztergomi kanonok még a század utolsó harmadában is egyenesen azzal a megokolással látta el bőséges alapítvánnyal az általa alapított új káptalant, hogy tagjai ne legyenek kénytelenek ajtóról-ajtóra járva koldulásal keresni meg szükséges mindennapi kenyerüket.

A püspökök természetesen iparkodtak segíteni saját hibájukon kívül bajba jutott kanonokjaik siralmas helyzetén. Ennek leggyakoribb módja a püspöki tizedek egy részének, illetve bizonyos templomok és kápolnák jövedelmének átengedése volt. Igazi gyökeres megoldást azonban csak a székesegyházhoz, illetve püspökséghez kötött birtokok és bevételi források megosztása jelentett, mert így a káptalan a neki jutott birtokok jogalanyává lett, maga gazdálkodott és maga teremtette elő a tagjai megélhetéséhez szükséges anyagi eszközöket. De ez a megosztás hosszú időt kívánt és a [A KÁPTALANOK FÖLADATAI] káptalanok anyagi helyzete csupán a tizenharmadik század végére jött valamennyire rendbe.

A káptalanok legfőbb feladata a hozzájuk tartozó székesegyházak karbantartása és a kötelező istentiszteleti cselekmények idejében és illő rendben való elvégzése, illetve elvégeztetése volt. De fontos hivatást töltöttek be az úgynevezett káptalani iskolák fenntartásával és a bennük folyó tanítás ellenőrzésével is. Még nagyobb szerepet játszottak mint hiteles helyek (loca authentica et credibilia). Ebben a minőségükben ugyanis közhitelű okmányokat állítottak ki és vállalkoztak a rájuk bízott oklevelek megőrzésére; tehát valóságos közjegyzőségek és levéltárak voltak.

Budai papok kiátkozzák a pápát.*
(Képes Krónika.)

A képnek csak töredékesen látható felirata: (Papa per sacerdotes Bu)denses excomunicatur. A kiátkozott pápa XI. Benedek, előbb Nicolao Boccasini, mint pápai követ 1301 szeptemberből 1302 júniusig Magyarországon tartózkodott, hogy a magyar tónra igényt tartó Anjou Károly megválasztását előmozdítsa. Valószínűleg az ő biztatására történt, hogy Károly ostrom alá fogja Vencel királyt Budavárában. Az ostromlókat Vencel párthívei visszaverték, amiért őket a legátus egyházi tilalom alá vetette. Viszonzásul a város, néhány zendülő pap segítségével, ünnepélyesen egyházi átok alá vetette az új pápát és a vele tartó összes magyar főpapokat. A miniátor a kiátkozást inkább csak szimbolizálja; a szertartást két szerzetes végzi és azon alázatosan térdet hajtva maga a pápa is jelen van.

A püspökségek felállítása és határaik megközelítő kijelölése az első és legfontosabb lépés volt az önálló magyar egyházszervezet kiépítése felé, de egymagában még nem volt elegendő. A belterjesebb lélekgondozás érdeke mulaszthatatlanul szükségessé tette kisebb lelkipásztori körzetek, vagyis plébániák alakítását. Szent István eleitől kezdve látta ezt és ezért az első püspökségek felállítása után nyomban hozzálátott a már megszervezett területeknek plébániákkal való benépesítéséhez.

Szerzetes téglába vésett sírfelirata.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A megkopott, közönséges téglalapba vésett felírás így olvasandó: Q[UI]DME MIRARIS? QVALIS SVM EGOTALIS ERIS MELIVS LEGE PA[TER] N[OSTER]. Magyarul: Mit bámulsz rajtam? Amilyen én vagyok, olyan leszel. Jobb, ha mondasz egy Miatyánkot. A tégla padlóba alkalmazva szerzetes sírját jelölte; a középkori aszketikus felfogás még az elhúnyt nevének kiírását is fölöslegesnek tartotta. Kora a betűk alakja után a XII. századra tehető. Lelőhelye ismeretlen.

Az ügy életbevágó fontosságára való tekintettel nem egyes esetekre vonatkozó rendeletekkel, hanem általános érvényű törvénnyel kötelezte alattvalóit a szükséges lépések megtételére: második törvénykönyve első cikkében szigorúan megparancsolta, hogy minden tíz falu építsen magának külön templomot és a plébános eltartására adjon két házat ugyanannyi szolgával, hat ökörrel, két tehénnel és harminc aprómarhával. A templom felszereléséről a királynak, pappal és könyvekkel való ellátásáról pedig a püsöknek való kötelessége gondoskodni. Szigorú kötelességükké tette a falusi bíráknak, hogy vasárnaponkint mindenkit, kicsinyeket és nagyokat, férfiakat és nőket egyaránt a templomba küldjenek. Kivételt csupán a háztűzőrzőkkel volt szabad tenni.

Természetes azonban, hogy az írott törvényből nem lett egyszerre eleven valóság. A falvak, különösen a keletiek, csak lassan népesültek be [FALUSI TEMPLOMOK ÉS PLÉBÁNIÁK] templomokkal. Ezek a falusi templomok fényben és nagyságban messze elmaradtak az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel csillogó székesfehérvári bazilika vagy a püspöki székvárosok elsőrangú külföldi mesterektől épített székesegyházai mellett. Külsejükben alig különböztek a falvak nyomorúságos viskóitól és legtöbbjük kő helyett fából, a síksági részeken pedig vályogból épült. Nem csoda, hogy az ilyen rozoga építmények hamar összedőltek, elpusztultak. Jellemző, hogy Szent László alig félszázaddal később már külön törvényben volt kénytelen megparancsolni a „régiségök” miatt pusztulásra jutott templomok újjáépítését. Az akkori félnomád viszonyok jellemző tüneteként azt is meg kellett parancsolnia, hogy a szétszéledt lakosság térjen vissza pusztai magányában egyedül búslakodó szentegyházához.

Miklós szerémi püspök 1299. évi pecsétje.*
(Országos Levéltár.)

A pecsét körirata: S[IGGILUM] NICOLAI DEI GRACIA EPISCOPI SYRMIENSIS. Másfélszeres nagyításban.

Idővel, a kereszténység mélyebb begyökerezésével és a nomádélet szűkebb körre szorulásával, természetesen gyorsabb üteművé lett a fejlődés. A XII. század második felében a síksági részeken is a falutelepülés lett az általános életforma. Ez a körülmény lényegesen fokozta a templomok és plébániák utáni keresletet. A régi szentistváni egyházak már megközelítőleg nem voltak elegendők a növekvő szükséglet kielégítésére. Mellettük egyre nagyobb számban tünedeznek fel a magánfelektől épített magánkegyúri egyházak. A számban folyvást gyarapodó lakosságnak ugyanis egyre nagyobb kellemetlenséget okozott a rendszerint távol fekvő plébániai egyházak látogatása. Egyes földesurak úgy akartak ezen a bajon segíteni, hogy birtokaikon a maguk és népeik használatára kisebb-nagyobb kápolnát építtettek és az istentisztelet végzésére külön papot alkalmaztak. Mivel azonban az ünnepélyesebb istentiszteleti cselekmények, mint a keresztelés és a temetés, a prédikáció, a húsvéti szentgyónás és áldozás, stb. továbbra is a plébániatemplomokhoz voltak kötve, a lakosságnak nagyobb ünnepeken és ünnepélyesebb alkalmakkor ezentúl is a plébániatemplomokba kellett mennie.

Ez a kényszerű vándorlás télen szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött. A nagy hideg és hó miatt sokan nem mertek nekivágni a hosszú, néha többórás útnak. Így megtörtént, hogy egész községek mise és prédikáció nélkül maradtak. Még nagyobb baj volt az utolsó kenet szentségével: a nagy távolságok miatt sok beteghez nem hívtak vagy későn hívtak papot. E miatt akárhány beteg, saját hibáján kívül, a vallás vigasztalása nélkül múlt ki. E bajok kiküszöbölésére módosabb birtokos családaink kápolna helyett mindjárt nagyobb templomot építettek és abba saját költségükön és saját kegyuraságuk alatt külön lelkészt, plébánost helyeztek. Az alapításhoz természetesen minden esetben ki kellett kérni a megyéspüspök engedélyét, aki ezt rendszerint ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a földesúr által felajánlott és tételről tételre felsorolt ingó és ingatlan adomány, illetve birtok valóban elegendő legyen a plébános eltartására. A püspök jogköréhez tartozott az új plébániához csatolandó községek kijelölése is.

Templomi füstölő bronzból. XII–XIII. század.
(Szeged város múzeuma.)

Az új egyházak azonban csak kivételesen lettek teljesen önálló és független plébániákká legtöbb esetben továbbra is függő viszonyban maradtak a régi egyházzal szemben, melyből kiváltak. Ebben az esetben az anyaegyházzal (mater) szemben fiókegyháznak (filia) mondották őket. A függőségi viszony nagyon sokféle formában jutott kifejezésre. A budavári Mária Magdolna-templom plébánosa például évenként egy márkát volt köteles a Nagyboldogasszony-székesegyház plébánosának fizetni. Angelus plébános azonban 1297-ben önkényesen két és fél márkára emelte fel ezt az összeget. Hogy ebben a tekintetben milyen tág tere volt az egyéni önkénynek, éppen az említett Mária Magdolna-egyház plébánosának Ladomér esztergomi érsekhez benyujtott panaszából tudjuk.

[SZERZETESEK LELKIPÁSZTORKODÁSA] Elmondja ugyanis benne, hogy valahányszor a szentszék, illetve az érsek követei csak futólag is megszállnak a budavári főplébánián, Angelus plébános eltartásuk címén azonnal kemény és elviselhetetlen adót vet ki rá és ha nem fizet, haladéktalanul megtiltja templomában az istentisztelet tartását. Természetes, hogy az ilyen hatalmaskodások ritkán estek meg botrány és pereskedés nélkül.

Kézmelegítő bronzból. XII–XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A XII. század második felétől kezdve a szerzetesek is egyre fokozottabb mértékben kapcsolódtak bele a lelkészkedő munkába. Ez kétféle módon történhetett: vagy úgy, hogy egyes kolostorok adományozás útján plébániai egyházak birtokába jutottak, vagy úgy, hogy birtokaikon maguk építettek lelkészkedéssel egybekötött egyházakat. Az előbbi esetben a kolostor, helyesebben a szerzet valóságos kegyúri jogot gyakorolt az illető egyház fölött: kinevezte, szabatosabban szólva bemutatta lelkészét és javadalmával mint sajátjával rendelkezett. Sőt akárhányszor még a püspököt megillető felügyeleti jogot is magának követelte; különösen akkor, ha a lelkész a szerzet tagjai közül került ki. Ha pedig világi pap volt a lelkész, a kegyúri kolostor éhbért fizetett neki és gyakran váltogatta. Ezért érthető, hogy az illetékes körök nem jó szemmel nézték a szerzetesek lelkészkedő tevékenységét és az 1279. évi budai zsinat határozottan eltiltotta őket a plébániai hivatal vállalásától.

A plébánosok működésének ellenőrzésére a főesperesek voltak hivatva. A főesperesi kerületek határai eredetileg összeestek a politikai megyék határaival; számuk tehát a szerint nőtt, amint a megyei szervezet fejlődött. A főesperesnek minden esztendőben végig kellett járnia kerületét és mindennek személyesen kellett utánanéznie. A vizsgálat általában szigorú és részletes volt és a plébánia anyagi viszonyai mellett a plébános erkölcsi életére is kiterjedt: minden tekintetben az egyházi törvények szerint él-e; nem iszákos, játékos vagy pazarló-e; nem jár-e vadászni; nem űz-e titkos kereskedést; gondoskodik-e az oltári szentség és a szentelt olajok tisztességes helyben való tartásáról, stb. A vizsgálat befejeztével a főesperes rendszerint gyűlést tartott papjaival, buzdító beszédet intézett hozzájuk, végül közölte velük az új rendeleteket.

Püspökszentelés. Miniált kép a XIV. századi vatikáni képes legendáriumban.

A XIII. század közepén annyiban változott a helyzet, hogy a főesperesek mindinkább visszavonultak a káptalanokba és a látogatások végzésére maguk helyett a lelkészkedő papság sorából vett helyetteseket, espereseket, a szász földön dékánokat küldek ki. Lényegében azonban az esperesek is ugyanazt a hivatást töltötték be, mint a főesperesek, de nem eredeti, hanem átruházott hatalommal.

A jáki templom a XIII. századból.

Hogy hány plébánia keletkezett nálunk a XIII. század végéig, azt természetesen nem tudjuk megmondani. Megközelítő pontossággal azonban következtethetünk azokból az összeírásokból, melyeket a nálunk járt pápai tizedszedők, kevéssel az Árpádház kihalása után, Károly Róbert uralkodása idején készítettek. Bár az összeírások teljeseknek korántsem mondhatók, mégis meglepően nagy számokat tüntetnek fel. A veszprémi egyházmegyében például nem kevesebb, mint 487 plébániát sorolnak fel. Pedig ebben a számban nem foglaltatnak benne a tihanyi, kapornaki, bakonybéli, somogyvári, zselic-szentjakabi, csatári, hahóti, almádi és zalavári bencésapátságokhoz tartozó plébániák. Ebből az egy adatból kiindulva bízvást mondhatjuk, hogy Magyarország a XIII. század végén akkori lélekszámához viszonyítva sokkal jobban el volt látva plébániákkal, mint manapság.

A magyar nemzet megtérítésében a bencés rend tagjai fáradtak és verítékeztek legtöbbet. A Géza fejedelem és Szent István idejében bejött nevesebb külföldi hittérítők szinte kivétel nélkül mind Szent Benedek fiainak sorából kerültek ki. Bencés volt Szent Wolfgnag, az első idegen hittérítő nálunk, Szent Adalbert, Szent Anasztáz, Ascherik, Radla, Bonifác, Querfurti Szent Bruno, Szent Gellért és így tovább.

Bronz keresztkút a bártfai Szent Egyed templomban. XIV. század vége.*

A keresztkút valószínűleg iglói mester munkája. Két darabban öntötték és ábrázolásait (angyali üdvözlet, Ádám és Éva, szentek és apostolok) fadúcokkal nyomták az agyagmintába. A felső peremén körülfutó felírás: johannes baptisavit in aqua nos autem baptisemus in nomine domini amen † hilf got maria berof amen. Rézbádogból készült fedele a XVII. századból való.

A hittérítői kar összetételéből önként következett, hogy első püspökeink is jobbára bencés szerzetesekből kerültek ki. A névleg ismertek közül csak Bonipert pécsi püspökről állíthatjuk némi valószínűséggel, hogy világi pap volt. De nemcsak a püspökök, hanem legbensőbb munkatársaik és tanácsadóik, a kanonokok és a főesperesek is a kolostorok lakóiból teltek ki. Ilyenformán ez az első magyar főpapi nemzedék nagy többségében szerzetesként kezdte egyházi pályáját. Ez erősen szerzetesies, monachalis jelleget adott a kezdő magyar heirarchiának. Ez magyarázza fogékonyságát a clunyi eszmék és feltétlen hódolatát a szentszék iránt. Mindenesetre a legjobb kezességet jelentette abban a tekintetben, hogy a magyarság legtisztább formában fogadta el a nyugati kereszténységet.

[A CLUNYI ESZMÉK HATÁSA] A szerzetesi elemnek ez a túlsúlya azonban mindössze néhány évtizedig tartott. A püspökök ugyanis eleitől fogva azon igyekeztek, hogy minél előbb megfelelő számú és képzettségű világi pappal váltsák fel a lelkészkedő munka miatt kolostoraikból kiszakított szerzeteseket. A dolog érthető és természetes; hiszen saját alattvalóikul csak a maguk által felszentelt és javadalmukba behelyezett világi papokat tekinthették. Ezzel a folyamattal természetszerűleg együtt járt a papság megmagyarosodása. A második-harmadik papi nemzedék már túlnyomó részben született magyarokból állott.

Emlékkő Aracsról. XI. század.*

A torontálmegyai Aracs község határában álló templom- és zárdarom udvarán ásta ki Gerecze Péter 1897-ben s innen vitték a Nemzeti Múzeumba. Szélessége 52, a meglevő töredék legnagyobb hossza 60 cm. Valószínűleg a templomot alapító házaspár emlékére állították. Férj és feleség alakja foglalta el a kőlapnak ma már legnagyobb részben hiányzó alsó felét; a felsőn áldást osztó pap látható. 18-20 cm széles peremére fönt templomot, egyik oldalon szalagfonatú díszt, a másikon sast és felnyergelt lovat faragtak. Az utóbbi valószínűleg a régi pogánykori lovastemetkezés jelképes emléke. Hanyagul bevésett és nehen olvasható (verses?) fölirata: LITERVLA[S] CVM Q[VI] LEGVNT DEV[M] OMNI[POTENTEM] ROGENT. [Q]VIS ACTV VITVPERIT LAPIDEM ISTVM… EDI… Magyarul: Ha kik ezeket a betűket olvassák, Istenhez könyörögjenek. Aki erőszakkal megrongálja e követ… Itt bizonyosan valaminő átok következett.

Ez az átalakulás azonban nem ment könnyen és símán. Legközvetlenebb következménye az erkölcsi színvonal átmeneti lesüllyedése volt. A dolog magyarázata egyszerű. A bennszülött papság sokkal közelebbi kapcsolatba került a világi társadalommal és így sokkal jobban ki volt téve a részéről jövő fertőzés veszedelmének, mint az előtte járt idegennyelvű és hozzá magas eszményiségtől és szigorú szerzetesi fegyelemtől áthatott papi nemzedék. A Szent István halálára következett, tehát éppen a nemzedékváltással összeeső évtizedek amúgy is a politikai, társadalmi és vallási villongások áldatlan évtizedei voltak. A mély sűllyedésbe jutott társadalom bűnei áthatottak a papságra is, mely test volt az ő testéből, vér az ő véréből. Az országos rend felbomlásával az egyházi fegyelem is megrendült és az erények virágos kertjét bojtorján verte fel.

Erkölcsi szempontból legszemetszúróbb gyarlóság a papi nőtlenség elhanyagolása volt. Mint nyugaton, nálunk is általános szokás lett a papok nősülése és ágyastartása. A baj mértékére jellemző, hogy Szent László második törvénykönyvében még kénytelen volt eltűrni a papok egyszeri házasságát, sőt a másodszor nősülteknek is megengedni az oltár szolgálatát abban az esetben, ha feleségük beleegyezett a házassági együttélés megszakításába. Nős papoknak püspökké való előmozdítását azonban már egyszeri házasság esetén is csak akkor engedte meg, ha feleségük nem a püspöki birtokon élt.

Szigfrid pannonhalmi apát síremléke, 1375.*
(Pannonhalmi főapátság temploma.)

A síremlék körirata: AN[NO] D[OMI]NI MCCC LXV V ID[VS] MARTII SIEFRID[VM] ABBATE[M] CETVS FRATRV[M] TVMLAVIT ISTVD Q[V]I CLAVSTRV[M] LAVDABILIT[ER] REPARAVIT. Magyarul: Az 1365. év március 15-én a testvérek gyülekezete eltemette Sifrid apátot, aki ezt a zárdát dícséretesen kijavíttatta. A kőlap (237×106 cm) eredetileg kőkoporsó fedeléül szolgálhatott.

Lényegesebb javulás ezen a téren csak a század vége felé állott be, mikor VII. Gergely pápa eszméi nálunk is terjedni kezdtek. Az 1092. évi szabolcsi zsinat már csak kegyelemképpen engedte meg az első házasságban élő papoknak, hogy egyházi teendőket végezzenek és ezt is csak arra az időre, míg a pápa mást nem tanácsol. A második házasságban élőktől azonban már megkövetelte, hogy feleségüket haladéktalanul bocsássák el. A második házasságot annyira nem tekintette érvényesnek a zsinat, hogy az elbocsátott feleségnek megengedte, hogy újból férjhez menjen.

Még tovább ment egy lépéssel a Lőrinc érsek elnöklete alatt tartott első esztergomi zsiant (1104), mikor a törvényes házasságban élő papoknak csupán gyarlóságukra való hivatkozással engedte meg a feleségükkel való együttélést, de a nős papok püspökké szentelését már feleségük beleegyezésétől, vagyis mindkét fél megtartóztatási fogadalmától tette függővé. Végül a második esztergomi zsinat (1112) a szigorú egyház felfogásnak megfelelően a teljes nőtlenség (coelibatus) álláspontjára helyezkedett és kimondotta, hogy nős pap csak akkor teljesíthet szolgálatot az oltárnál és nős ember csak akkor szentelhető fel áldozópappá, ha feleségével együtt tökéletes megtartóztatást fogad és tőle elkülönített feleségének eltartásáról illően gondoskodik. Ezentúl tehát a nagyobb egyházi rendek (szerpapság, áldozópapság) felvétele után kötött házasság jogilag érvénytelen és semmis volt. Így ledőlt az utolsó korlát is, mely Magyarországot a VII. Gergely pápa szellemében megreformált nyugati kereszténységtől még elválasztotta.

Uriás pannonhalmi apát pecsétje. 1237.*
(Országos Levéltár.)

A pecsét körirata: SIGILL[VM] VRIE DEI GRA[CIA] ABBATIS S[AN]C[T]I MARTINI.

Az elv elfogadása természetesen még nem jelentette a bajok rögtöni megszűnését. Visszaélések, a tartományi zsinatok határozataiból és a nálunk megfordult pápai követek panaszaiból kivehetőleg, ezentúl is fordultak elő, de korántsem olyan nagy számban, mint a velünk szomszédos szláv nyelvterületen, főleg Cseh- és Morvaországban. A magyar papság nagy egészében buzgón és odaadóan teljesítette hivatását. Buzgóságát bizonyítják az oklevelekben szétszórtan található adatok százai, melyek a legkülönbözőbb célú vallásos alapításokról és áhítatgyakorlatokról szólnak.

Sőt, sokan nemcsak buzgón, hanem egyenesen szentül éltek. Hogy ennek ellenére mégsem nyerték el az egyház hivatalos szentesítését, az ünnepélyes boldoggá, illetve szenttényilvánítást, annak oka történeti sorsunk közismert mostohaságán kívül abban is keresendő, hogy nálunk az életszentség inkább egyéni, mint kollektív lelki szükséglet volt. Míg ugyanis egyebütt, főleg Olaszországban, az egész társadalom felfigyelt egy-egy szent jelentkezésére, számon tartotta minden életnyilvánulását és halála után kiharcolta hivatalos szenttéavatását, nálunk jó, ha legközelebbi ismerősei tudomást szereztek róla. De hogy valóban voltak szent papjaink, arra a legjobb bizonyíték, hogy Lukács esztergomi és Saul kalocsai érsek boldoggáavatása ügyében a szentszék hivatalos vizsgálatot rendelt el. A szomorú emlékű tatárjárás közbejötte miatt azonban mind a két ügy elaludt. Az idősebb nemzedék kipusztult, a nyomába lépett új nemzedék pedig már nem érezte annyira szívügyének a dolgot, hogy ezer más kínzó kérdése mellett kedve lett volna vele foglalkozni.

Újabb észrevehető hanyatlás papságunk életében csak a XIII. század utolsó harmadában állott be. Ez természetes következménye volt egyrészt [A BUDAI ZSINAT HATÁROZATAIAI] a tatárjárás figyelembontó hatásának, másrészt annak a szörnyű erkölcsi anarchiának, amely a pogány kunok féktelen garázdálkodása és az elfajult oligarchia erőszakoskodása nyomán támadt. A bajok természetébe jó bepillantást nyujtanak a Fülöp fermoi püspök elnöklete alatt tartott budai zsinat határozatai (1279). Íme néhány szemelvény belőlük: pap ne tartson házában kocsmát; felkelésbe, verekedésbe, rablásba, fosztogatásba, gyujtogatásba és más vérengző dologba ne elegyedjék; harcba csak az egyház és a haza védelmére bocsátkozzék; hivatalokat ne viseljen, kereskedést ne űzzön, komédiásokat, joculatorokat ne hallgasson; kockát, kártyát ne játsszék; kardot, kést ne viseljen; nővel ne lakjék; egyházi vagyont zálogba ne adjon, el ne idegenítsen kellő ok nélkül; a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásáért ne csikarjon ki pénzt; ne tűrje, hogy a nép a temetőben vagy éppen a templomban táncra perdüljön; ne engedje, hogy a világiak nyilvánosan ágyasokat tartsanak… Mindezek a bajok azonban csak addig tartottak, míg a politikai és társadalmi viszonyok meg nem javultak. Az Anjou-ház idejében már ismét tanult, buzgó és erkölcsös a papság.

A zsámbéki román ízlésű templom romjai.

A középkor nem ismerte a mai értelemben vett papnevelést. A felvételhez, illetve a felszenteléshez szükséges előismereteket mindenkinek magánúton kell megszereznie. Ennek legegyszerűbb és legáltalánosabb módja a székesegyházi, illetve káptalani iskolák látogatása volt. A káptalanok összetételéből következtetve valószínűnek látszik, hogy nagyobb és népesebb káptalanjaikkal kapcsolatban már Szent István idejében alakultak iskolák. Határozott bizonyítékunk azonban csak a székesfehérvárinak működéséről van. A Gellért-legendában ugyanis azt olvassuk, hogy Szent Gellért az akkor már nagy hírnek örvendő fehérvári iskolából hozatott segítőtársat jobbkeze, Valther mester számára a német Henrik almester személyében. Későbbi időkből azonban már a többi isola működéséről is bőven van adatunk.

A székesegyházi és káptalani iskoláknak a papneveléssel való szoros kapcsolatára döntő bizonyíték az 1215. évi lateráni zsinat 12. kánonja, mely kötelezően megparancsolta a püspököknek, hogy a fiatal klérus és más tanulni vágyó szegény ifjak számára székesegyházuk mellett grammatikában és más tudományokban jártas mestereket tartsanak. Még határozottabban intézkedett III. Honorius pápa, mikor meghagyta, hogy minden székesegyházban legyen legalább egy teológus mester (1220). A budai zsinat az esperesek részére a kellő egyházjogi ismeretek elsajátítására még háromévi külön teológiai tanulmányt írt elő.

Az itthoni iskolákban természetesen csak a legszükségesebb ismereteket lehetett megszerezni. Ezért a XII. század közepétől fogva mindgyakrabban megtörtént, hogy egyes tehetséges papjaink, nem elégedve meg az itthon elsajátítható ismeretekkel, továbbtanulás céljából külföldre, főleg a párizsi egyetemre mentek. A XII. század legkiválóbb magyar főpapjának, Lukács esztergomi érseknek viselt dolgairól például éppen egyik párizsi iskolatársának, az angol Mapes Walternek írásaiból értesültek. Anonymusról szintén tudjuk, hogy a párizsi főiskolán olvasta Dares Phrygius híres munkáját a trójai háború történetéről, mely később Gestájának megírására ihlette. A XIII. századtól kezdve a párizsi mellett a bolognai [A PAPNEVELÉS] és padovai főiskolát is nagy számmal keresték fel tnaulnivágyó ifjaink.

Szenteltvíztartó, aranyozott ezüstlemezekkel borítva. Találták a szabolcsmegyei Besztercen.*
(M. Nemz. Múzeum.)

A keleties díszítésű, kétségtelenül bizánci ötvöstől származó edény eredetét a görög felírás és a két hermával záródó fogantyú stílusa határozza meg. Kora a XI–XII. századra tehető.

A teológiai tanulmányok elvégzését rendszerint, bár nem mindíg, a felszentelés követte. Régente az egyház mindíg csak bizonyos javadalomra, illetve hivatalra szentelt fel; tehát csak annyit, amennyire éppen szükség volt. Eleinte a magyar egyház is ezen az állásponton volt. Az első esztergomi zsinat szigorúan kimondotta, hogy bárkit csak egy meghatározott egyház címére szabad felvenni az egyházi rendbe. Később azonban nyugati hatásra nálunk is meghonosodott az úgynevezett feltétlen felszentelések szokása. Ez annyit jelentett, hogy a püspök minden arra alkalmas egyént felszentelt, tekintet nélkül arra, hogy van-e kilátása az illetőnek egyházi hivatalra, illetve javadalomra. A feltétlen felszentelés szokásának tulajdoníthatjuk, hogy idővel nálunk is nagyon megszaporodott az elhelyezkedni nem tudó felszentelt papok száma. Valóságos szellemi proletariátus fejlődött ki, mely nyugtalan, forradalmi szellemével állandóan veszélyeztette a társadalom harmónikus fejlődését. Az egykorú zsinatok szigorú határozatai mutatják, milyen nagy veszedelem rejlett ebben az örökké elégedetlen és sokszor frivol szellemű elemben. Nálunk ennyire természetesen sohasem fejlődtek a dolgok, de a sok ioculator, vagabundus nálunk sem mozdította elő a békés fejlődést.

Középkori papságunk szociális rétegződésére vonatkozólag nincsenek megbízható adataink. Külföldi analógiák alapján azonban valószínűnek kell tartanunk, hogy túlnyomó többségében az alacsonyabb társadalmi osztályokból került ki. A középkor sajátos viszonyai közt ugyanis hosszú időn át az egyházi pálya volt a magasabb társadalmi rétegekbe való felemelkedésnek úgyszólván egyetlen járható útja. A papi hivatás azonban kezdettől fogva erős vonzást gyakorolt főúri családjaink tehetségesebb és eszményibb hevületű fiaira is. Amennyire a reánk maradt gyér adatokból meg tudjuk ítélni, világi és szerzetes papságunk soraiban mindíg jelentős számmal akadtak előkelő és nagybefolyású nemes családok gyermekei. Az azután már ismét a középkor szelleméből következett, hogy a megüresedett püspöki, prépostsági és kanonoki székeket csaknem kizárólag ezek a nemesi származású klerikusok kapták meg. Árpádkori főpapjaink szinte kivétel nélkül mind országos nevű családokból eredtek, mint Lukács, Fülöp és Ladomér esztergomi, Saul, Ugrin és János kalocsai érsek, Zeland és Pál veszprémi, Farkas győri és Tamás váci püspök.

Bár az egyház mindíg küzdött ezen felfogás ellen, a rendi társadalom később már egyenesen a nemesi származáshoz kötötte a magasabb egyházi méltóságok elnyerését és az alacsony sorsból származott papok felemelkedését nemcsak rossz szemmel nézte, hanem minden tőle telhető módon akadályozni is törekedett. Kitűnő példa erre a szolgai származású Timót zalai főesperes esete, akit IV. Orbán pápa az első magyar bíboros, Vancsai István volt esztergomi érsek ajánlatára zágrábi püspökké nevezett ki. Bár az új püspököt szent életén kívül erélye és nagy tapasztalata is ajánlotta, IV. Béla király és a zágrábi káptalan mégis vonakodott őt elfogadni; egyetlen kifogásuk alacsony származása volt. IV. Kelemen pápa azonban a közben elhunyt Orbán utóda, erélyesen visszautasította az illetéktelen tiltakozást és oly nyomatékosan kelt védelmére az emberi egyenlőségnek, hogy akármelyik felvilágosodott társadalombölcselő aláírhatná szavait.

A megüresedett egyházi hivatalok betöltése az egyház előírásainak megfelelően általában kánoni választás útján történt: a püspököt és prépostot a káptalanok tagjai választották, a király és a pápa pedig jóváhagyta, illetve megerősítette a választást. Kivételek és visszaélések természetesen nálunk is fordultak elő, de távolról sem olyan nagy számban, mint nyugaton. A XI. században, úgy látszik, nálunk is az investitura, vagyis a főpapoknak a világi hatalom által történő beiktatása volt a leggyakoribb visszaélés. Kálmán királynak az 1106. évi guastallai zsinaton tett kijelentéséből legalább erre lehetett következtetni. „A főpapok investituráját – [INVESTITURA ÉS SIMONIA] olvassuk a nyilatkozatban, – melyet eddig őseink gyakoroltak, elhagyjuk és ha a választásoknál valami szabályellenesség történt volna, attól a jövőben őrizkedni fogunk.” És valóban, ettől kezdve nem is hallunk panaszt az investitura miatt.

Szent János-rendi lovag síremléke. XII. század.
(Esztergomi Múzeum.)

A nyugaton egyidőben annyira elharapódzott simonia, vagyis a lelki hatalomnak pénzen való vásárlása nálunk jóformán egészen ismeretlen volt. Mindössze néhány esetet ismerünk rá. Így 1199-ben Elvin váradi püspök, 1222-ben M. váci főesperes, 1239-ben Gergely székesfehérvári prépost, 1263-ban és 1266-ban pedig Jób pécsi püspök ellen emeltek ezen a címen vádat. Annál több panaszra adott okot a püspökök önkényes áthelyezése és letevése. II. Paschalis pápa már 1105-ben szemrehányóan írta a kalocsai érseknek: „Mit szóljak a püspökök áthelyezéseiről, melyek nálatok nem apostoli tekintély alapján, hanem a király tetszése szerint történnek.” Pedig nagyobb méreteket csak ezután, a görög befolyás korában öltött a visszaélés. Különösen III. István uralkodsáa alatt mérgesedett el a helyzet. Az ifjú király kénye-kedve szerint bánt az egyházi vagyonnal, a püspököket, prépostokat és apátokat merő szeszélyből állandóan váltogatta. A szentéletű és erélyes Lukács érsek hiába intette szép szóval, hiába kérlelte könnyes szemmel, semmit sem használt. Istvánt csak a legsúlyosabb egyházi fenyíték, a kiközösítés igénybevétele térítette jobb belátásra: Manfréd bíboros, pápai követ közbelépésére határozottan megígérte, hogy ezentúl püspököt az apostoli szentszék tudta és beleegyezése nélkül le nem tesz, át nem helyez és az egyházi vagyonból semmit a saját céljára el nem vesz (1169). Ezzel lényegében meg is szűnt ez a rossz szokás. III. Béla idejéből ugyan még tudunk rá néhány példát, de a XIII. század elejétől teljesen elhallgatnak az ilyen irányú panaszok.

A káptalanok és konventek szintén maguk választották prépostjukat, illetve apátjukat, az esztergomi érsek pedig megerősítette a választást. Imre király korában az a szokás fejlődött ki, hogy a pápák egyes királyi alapítású káptalanok és apátságok prépostjának, illetve apátjának megerősítését maguknak tartották fenn. Különösen a székesfehérvári káptalan és a pannonhalmi apátság szerepelt ebben a tekintetben sűrűn.

A plébániák betöltésére nézve a magánkegyúri jog, a városokban pedig az egyházi önkormányzat volt az irányadó elv.

A középkori egyház működéséről azonban csak akkor tudunk helyes fogalmat alkotni magunknak, ha a világi papságé mellett a szerzetesrendek tevékenységét is állandóan szem előtt tartjuk. Hiszen a vallási, művelődési és karitatív életnek egész nagy területei voltak, melyeknek megmunkálásában túlnyomólag, ha ugyan nem kizárólag, szerzetesek verítékeznek. Különösen áll ez a XII. és XIII. századra, a szerzetesség legdúsabb sarjadásának és teljes virágzásbaborulásának korára. A kereszténység televény földjéből szinte gombamódra nőttek ki a legkülönbözőbb alapítások, hogy a vallási és kulturális élet egy-egy különleges területének munkábafoglalásával segítsék az egyházat ezerfelé elágazó hivatásának betöltésére.

Magyarországnak Nyugathoz tartozását mindennél fényesebben bizonyítja az a bensőséges kapcsolat, melyben megtérésétől kezdve a szerzetességgel állott. Olaszországban, Franciaországban és Németországban nem alakult egyetlen számottevőbb szerzet, mely rövidebb életrekelése után nálunk is befogadásra és meleg felkarolásra ne talált volna. Sőt nemcsak szenvedőleg, az idegenben felvirágzott rendek befogadásával, hanem cselekvőleg, új és egyéni színezetű intézmények életbeszólításával is kivettük részünket a szerzetesi esemény tejes kifejlődésre juttatásából: e részben tehát nemcsak kaptunk, hanem adtunk is Nyugatnak.

Mikor a magyarság a keresztény vallásra tért, Nyugaton lényegében még csak egy szerzetesrend működött: Nursiai Szent Benedek rendje. Érthető tehát, hogy nemzetünk apostolai és első lelki vezérei majdnem mind ennek tagjai közül kerültek ki. Nagy munkájuknak, bő veríték- és vérhullajtásuknak megfelelően szíves fogadtatásban is részesültek. Első kolostoruknak, a pannonhalminak alapjait még Géza fejedelem rakta le. Szent István Koppány leverése után gyors ütemben folytatta és rövidesen befejezésre is juttatta atyja kezdeményezését. Az ő nevéhez fűződik a pécsváradi, bakonybéli, zalavári és zoborhegyi apátságok megalapítása és gazdag javakkal való ellátása is. Ebben a tekintetben is a pannonhalmiról gondoskodott legbőkezűbben: a pogánylázadás leverése után a kolostor [A BENCÉS REND] alapítólevelében felsorolt birtokokon kívül a somogyi tizedeket is ne ítélte oda.

Evangéliumkönyv a XII–XIII. századból.
(Esztergomi főegyházmegyei könyvtár.)

Későbbi királyaink ebben a vonatkozásban is szívesen követték Szent István példáját. I. Endre Tihanyban, I. Béla Kolosmonostoron és Szekszárdon, I. Géza Garamszentbenedeken, Szent László Mogyoródon, Szentjobbon, a tolnamegyei Bátán, a nyitrai Koloson és Somogyvárott alapított kolostort bencés munkatársainak. A somogyvári alapításról külön ki kell emelnünk, hogy első lakói a franciaországi Saint-Gilles-ből jöttek hozzánk és utódaik egészen a XIII. század elejéig fenntartották összeköttetésüket az anyakolostorral. Sokáig nem is vettek fel soraikba mást, mint született franciát. Ennyiben az apátság több mint száz esztendőn át állandó közvetítője volt a francia hatásnak.

De nemcsak királyaink, hanem előkelő nagyuraink is szívesen áldoztak egy-egy bencés apátság megalapítására és fenntartására. Már a XI. században szokásba jött, a XII. században pedig szinte divattá lett a nemességi, később családi kolostorok építése: egy-egy gazdag nemzetség vagy család közös erővel kolostort és melléje templomot épített birtokán, melyet azután életében istentisztelet, halálában pedig temetkezési helyül használt. Így alapította Aba Sámuel már Szent István idejében az abasári, Csanád ispán az oroszlámosi, Vecelin lovag a jáki, Deodát a tatai, később a német Potho nádor a zselicszentjakabi, az Aba-nembeli Péter a szászdi, a Kaplony-nemzetség a kaplonymonostori, Belos bán a kői vagy bánmonostori, Lampért a bozóki, a Miskolc-nem a tapolcai, a Bogát–Radvány-nem a szerencsi, a Ludány-nem a nyitra-ludányi, a Győr-nem a lébényi, a Csák-nembeli Ugrin a vérteskereszturi, Wolfer lovag a németujvári, a Bikács-nem a madocsai, a Szalók-nem a szenttrinitási és okormindszenti apátságot.

A fejlődés fokonkint olyan rohamos üteművé gyorsult, hogy a XII. század végén már nem volt az országnak egyetlen olyan tája, mely legalább néhány bencés kolostorral ne dicsekedhetett volna. De a gyors felvirágzást hamaros lehanyatlás követte. Az apátságok féltékenyen őrzött függetlensége és a püspökök felügyeletétől való mentessége szükségképpen a fegyelem meglazulására, a magánkegyúri joggal űzött sokféle visszaélés pedig különös beavatkozásokra vezetett. Egyes kegyurak kényük-kedvük szerint elzálogosították a védelmük alatt álló kolostorok birtokát vagy pedig ha többen voltak, megosztották maguk közt jövedelmüket.

Még több bajt okozott a kolostorok gazdagsága és a politikai küzdelmekbe való akaratlan belesodródása. Trónviszályok idején a királyi apátságok megoszlottak a trónkövetelők közt, a magánkegyuraság alatt állók pedig kénytelenségből kegyuraik pártállását követték. Így akarva-nemakarva mindegyiknek szenvednie kellett a belvillongások áldatlan következményeit. Egyik-másik monostor, mint például a pannonhalmi, melyet a nagy Uriás apát († 1224) páratlan erélye és körültekintése éppen ebben az időben emelt eddig nem sejtett virágzásra, még csak állotta valahogy az idők ostromát, de a legtöbb a jóvátehetetlen pusztulás útjára tért.

A tatárjárás csak fokozta a romlást. A kolostorok hosszú sora végleg eltűnt a föld színéről, másoknak birtokait foglalták el, ismét másokat fegyelmezetlen lakóik hagytak magukra. A pusztulás mértékére jellemző Favus pannonhalmi apát levele, melyben azt jelenti IV. Sándor pápának, hogy a bencés rend fennmaradása Magyarországon a tatárdúlás, meg az apátok és szerzetesek gondatlansága miatt a legnagyobb mértékben kétségessé vált. VI. Kelemen pápa pedig egy 1344-ben kelt levelében úgy nyilatkozott, hogy a tatárjárás korától az ő idejéig Magyarországon több mint negyven bencés kolostor ment tönkre.

Természetes azonban, hogy ez az átmeneti hanyatlás semmit sem von le a bencés rend páratlan történeti érdeméből. Hiszen kétségtelen, hogy keresztény nemzeti művelődésünk alapjainak lerakását és megszilárdítását elsősorban neki köszönhetjük. Szent Benedek fiai vezették be nemzetünket [A CISZTERCIEK] a magasabb igényű vallási és erkölcsi életbe, iskoláikban ők tanították meg a középkori tudomány elemeire, kolostoraikban és gazdaságaikban ők ismertették meg vele az okszerű gazdálkodást, a kezdetleges ipar és művészet fogásait, végül ők adták kezébe az első Magyarországon írott könyvet.

Oltárkő a XIV. századból, a sopronmegyei Kethelyről.*
(Győri püspöki kincstár.)

Az oltárkövek (tulajdonképpen hordozható oltárok) valamely vértanú ereklyéjét magukban rejtő kőlapok, amelyeken a katolikus pap bárhol is misét mondhat. Az itt bemutatott darab szerpentin kőből készült, vasfoglalású fakerettel van ellátva, bronzlemezből vert díszítmények és felirat ékesítik. A felirat: AGNVS DEI QVI TOLLIS PECCATA MVNDI. 1873-ban találta Ebenhöch Ferenc kanonok a kethelyi (régen Kedhely) templomban.

A bencés rendnek a XII. század derekán hatalmas versenytársa támadt a belőle kivált cisztercita rendben, mely a szigorú reform jegyében alakult (1099) és célul Szent Benedek szabályzatának hajszálnyi pontossággal való megtartását tűzte maga elé. Tagjai kezdetben túlnyomó részben laikus testvérek, régi magyar kifejezéssel parasztfráterek voltak és papi tevékenység helyett kézi munkával, földmíveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Ennek megfelelően idejük javarészét kint töltötték a majorságokban, grangiákban és csak vasár- és ünnepnapokon tértek haza a monostorba istentiszteletre. A kézi munka alól az áldozópapok nem voltak felmentve; ők azonban minden este hazamentek a papi zsolozsma, az opus Dei elvégzésére. Ez a nagyfokú demokrácia, a munkában való teljes egyenlőség kétségkívül nevelőleg hatott a középkor társadalmára, nagyban növelte a munka szociális értékét és megbecsülését.

A ciszterciták élethivatásuknak megfelelően legszívesebben minden emberi lakóhelytől távol, lehetőleg erdők mélyén, magános völgyekben, hegyoldalakon, mocsarak és folyók mentén telepedtek meg és ernyedetlen szorgalmukkal rövidesen paradicsommá varázsolták rideg környezetüket. Ahol csak megszállottak, mindenütt ésszerűbb földmívelés, szőlő- és gyümölcstermelés és céltudatosabb állattenyésztés, egyszóval magasabb gazdasági kultúra támadt.

Magyarországon az első cisztercita monostort még II. Géza alapította 1142-ben a tolnamegyei Cikádoron és az osztrák heiligenkreuzi kolostorból hozott francia szerzetesekkel népesítette be. Nagyobb elterjedtségre azonban csak egy emberöltővel később, III. Béla uralkodása idején jutott az akkor már Nyugatszerte népszerű rend. Nevezetesen ekkor alakult az egresi (1179), pilisi (1182), szentgotthárdi (1184), zirci (1184) és pásztói apátság (1190). A kitűnő francia összeköttetésekkel rendelkező király valamennyibe francia szerzeteseket hívott: Egresre Pontignyből, Pilisre Aceyből, Szentgotthárdra Troisfontainesből, Zircre Clairvauxból és Pásztóra Pilisből. Fiai és unokái közül Imre Kercen, II. Endre Toplicán, IV. Béla pedig Bélakúton és Zágrábban telepítette meg a „fehér barátokat”. E fejedelmi példák nyomán főuraink is szívesen látták birtokaikon a népszerű szerzeteseket. Az is többször megtörtént, hogy egyes, kegyuraságok alatt álló kolostorokat bencések helyett cisztercitákkal népesítettek be. A rend népszerűségére és jóhírére jellemző, hogy III. Honorius pápa felszólította az esztergomi érseket, küldjön hozzá néhány derék és tanult férfit bármelyik szerzetéből, de ha lehet, mégis cisztercitákat, mivel azokat megáldotta az Úr és elterjesztette a tengertől a tengerig, hogy velük a különböző népek szükségleteiről tanácskozhassék.

A ciszterciták nálunk is elsősorban az anyagi kultúra fejlesztése terén tűntek ki. E mellett külön kiemelendő érdemük, hogy hosszú időre utat nyitottak a francia szellem behatolásának. A rend szervezete értelmében ugyanis az apátoknak minden esztendőben meg kellett jelenniök a citeauxi anyakolostorban tartott egyetemes káptalanon és ott részletesen be kellett [KARTHAUZIAK – PREMONTREIEK] számolniok apátságuk állapotáról. Így a Franciaországgal való érintkezés szinte állandósult, ami távolabbi kihatásában szellemi életünknek is javára vált. Nem véletlen, hogy a Franciaországban kialakult csúcsíves stílus éppen a francia ciszterciták révén honosodott meg nálunk.

Ördögűzés Szent Simeon zárai ezüstkoporsóján. XIV. század.

A cisztercitákhoz hasonlóan Szent Benedek regulája alapján állott Kölni Szent Brunó († 1101) rendje, a karthauzi rend is, mely a franciaországi Chartreuse-től (Cartusium) kapta nevét. Tagjai rendkívül szigorúan éltek: úgyszólván állandóan hallgattak (néma barátok), a téli félévben napjában csak egyszer étkeztek, hetenként egy napon csak kenyéren és vizen éltek, húst sohasem, halat és sajtot csak nagy ünnepeken ettek és pénteken még a tejes ételektől is tartózkodtak. Főfogallkozásuk az imádság, elmélkedés, kézi munka és olvasgatás.

Nálunk IV. Béla kísérelte meg először a néma barátok megtelepítését: 1238-ban IX. Gergely pápa beleegyezésével felajánlotta nekik a bencésektől feladott ercsi kolostort. A kísérlet azonban balul ütött ki, mert a tatárok már négy év múlva feldúlták a kolostort, lakóit pedig részben leölték, részben menekülésre kényszerítették. Több sikerrel járt a szepesi plébánosok próbálkozása, akik az úgynevezett Menedékkőn emeltek hajlékot Szent Brunó fiainak.

Ezek mellett a monasztikus rendek mellett a XI. századtól kezdve nagy szerepet játszottak a kanonokrendek is, melyek a Szent Chrodegang szabályaitól elhajolt világi kanonokokkal (canonici saeculares) szemben a tiszta szentágostani regula alapján állottak (canonici regulares).

A kanonokrendek közül nálunk is meg a külföldön is Szent Norbert xanteni kanonok alapítása (1121), a franciaországi Prémontré (Praemonstratum) völgykatlanról elnevezett premontrei rend ért el legegyetemesebb hatást. Ennek a hatásnak titka kitűnő szervezete mellett főleg kiterjedt lelkészkedő tevékenységében rejlett. Míg ugyanis Szent Bernát azt óhajtotta, hogy szerzetesfiai börtönnek érezzék a várost és paradicsomnak a pusztát, Szent Norbert mint rendalapító is híven őrizte magában és rendtársaiba is átömleszteni igyekezett egykori vándorapostolkodásának buzgalmát. Ő a lelkek gondozását föléje helyezte minden más feladatnak és nem nyugodott addig, míg nagy utánjárással meg nem szerezte rendje számára azt a páratlan kiváltságot, hogy tagjai külön szentszéki engedély nélkül is elfogadhassanak és betölthessenek plébánosi és plébánoshelyettesi állást. És valóban, rövid néhány évtized leforgása alatt százakra emelkedett a rend vezetése alatt álló lelkészségek és missziós állomások száma. Az Oltáriszentség különös tisztelete és a bensőséges Mária-kultusz csak fokozta a rend népszerűségét.

Magyarországon a cisztercitákkal egyidőben jelentkeztek Szent Norbert fiai. Első kolostoruk állítólag a garábi volt, melyet 1178 körül Mendin székesfehérvári prépost alapított. Ezt követte a valkómegyei szentkereszti s valamivel később a türjei és váradelőfoki prépostságok megalapítása és benépesítése közvetlenül Franciaországból hozott szerzetesekkel. Valószínűleg még a XII. század látta életrekelni a csornai, jászói, leleszi és margitszigeti prépostságokat is. A következő században még nagyobb számmal keletkeztek és népesültek be a „fehér barátok” monostorai. Alapítóik között ott találjuk a királyi családot és az akkori Magyarország legelőkelőbb nemzetségeit. IV. Béla egymaga két prépostságnak vetette meg alapját: a csutinak és a túrócinak; öccse, a jámbor Kálmán herceg a jászóit halmozta el gazdag adományokkal.

E nagylelkű felkarolás okozta, hogy a premontrei rend a XIII. század végén már sem a monostorinak számában, sem azok gazdagságában nem állott mögötte az akkor népszerűsége tetőfokán álló cisztercita rendnek. Királyaink és nagyuraink éppoly szeretettel fogadták és éppoly bőkezűen gondoskodtak róla, mint Szent Bernát fiairól. A hasonlóság abban a tekintetben is megvolt a két rend között, hogy a premontreiek [ÁGOSTONRENDIEK – SZENTSÍR-KANONOKOK] éppúgy Franciaországból jöttek hozzánk és éppúgy a franciás műveltséget közvetítették, mint a ciszterciták.

A premontrei kanonokok sikereinek láttára számos, eddig független szerzetes-prépostság közelebbi kapcsolatba lépett egymással. Így alakult meg az Ágostonrendi vagy fekete köpenyük felett viselt fehér karingükről karingesek-nek nevezett kanonokok rendje.

Nálunk Magyarországon legkorábban a szerémmegyei Kőn, a későbbi Bánmonostoron telepedtek meg a karinges kanonokok. III. Ince pápa megbízásából Imre király helyezte őket a fegyelmezetlen bencésektől elvett kolostorba. A XIII. század folyamán még a sopronmegyei Márcfalván (1223), a tótországi Bieniken (1230), a pécsegyházmegyei Tuulon (1268) és a tótországi Vaskán (1293) szereztek maguknak új otthont. Működésükről azonban semmi közelebbit nem tudunk.

Szent Margit önsanyargató öve ezüstből. 1271 körül.*
(Esztergomi főszékesegyh. kincstára.)

Az övet eredetileg a Margitszigetről a török elől Pozsonyba menekült sz. domonkos-rendű apácák őrizték. Tőlük az ottani Szent Erzsébet-zárdába, innen 1880-ban az esztergomi főszékesegyház kincstárába jutott.

Kisebb mértékben az Arnulf jerzusálemi patriarcha által alapított kanonokrend, a szentsír szabályozott kanonokjainak rendje is elterjedt nálunk. Első kolostorukat a zágrábmegyei Glogonicán alapították. Abból a körülményből, hogy II. Endre király még herceg korában két falut adományozott a prépostságnak, joggal következtethetjük, hogy az alapításnak még a XII. század vége előtt kellett történnie. Adataink szerint Glogonicán kívül még Szentkeresztkomlóson, Thenőn és talán a szepességi Húnfalván voltak a rendnek prépostságai. Működési köre a szentföldi zarándokok támogatásán, a szegények és betegek gondozásán túl, úgy ltászik, a lelkészkedésre is kiterjedt.

Még a kanonokrendek előtt honosodtak meg nálunk az egyházi lovagrendek, melyek mindennél hívebben tükrözik vissza a középkor eszmevilágát és törekvéseit. Ezek legtöbbje a keresztes hadjáratok fénykorában, a XII. és XIII. században alakult. Szervezetük a lehető legnagyobb változatosságot mutatja. Egyesek az ágostonos, mások a bencés regulát fogadták el; egyesek igazi szerzetesrendek voltak ünnepélyes fogadalmakkal, mások csak egyszerű testvérületek; némelyek csak harcra, mások egyúttal betegápolásra is alakultak; egyiknek szervezetében több volt az arisztokratikus, a másikéban a demokratikus vonás. A sok rend közül Magyarországon a XIII. század végéig több is meghonosodott.

Bernát spalatói érsek ajándékozását megörökítő felírás az esztergomi főszekesegyházi könyvtár egy XII. századi kéziratában.*

A kis ívrétű hártya-kézirat Hajmo, Origines és Villiram apátnak az Énekek énekéhez szóló kommentárjait tartalmazza. Szép kézírás, aranyos-ezüstös kezdőbetűkkel. Az első oldalon látható felírás szerint az esztergomi Szent Adalbert egyháznak Bernát ajándékozta. E név alatt Perugiai Bernát értendő, aki III. Béla fiának, Imrének nevelőjeként jött Magyarországba és itt közel négyévtizedes működés után mint spalatói érsek fejezte be pályáját 1217-ben.

A Jánosrendi lovagok eredetileg betegápolásra alakultak. Lovagrenddé csak a XII. század dereka táján lettek. Ettől kezdve a rend vezető rétegeit a jobbára előkelő nemesi származású lovagok alkották. Az ő kötelességük volt a hitetlenek elleni szüntelen harc; a második és harmadik csoportba sorozott papok és szolgák az isteni tisztelet és betegápolást végezték. Mert eredeti hivatásához azután is hű maradt a rend, hogy a Szentföld védelmét is feladatai közé sorozta.

Hazánkban első kolostorát II. Géza alapította Esztergomban. Ezzel egyidejűleg Martirius esztergomi érsek Székesfehérvárott kezdett építkezni; mivel azonban a halál közben elragadta, művét Fruzsina királyné folytatta és fejezte be. Ugyancsak ő vetette meg a csurgói és újudvari kolostorok alapját is. Későbbi királyaink közül főleg III. Béla, II. Endre, IV. Béla és Kun László tűnt ki a derék lovagok felkarolásában és gazdag adományokkal való elhalmozásában. Mivel pedig főpapjaink és főuraink nem mutatták kevésbbé bőkezűnek magukat, a XIII. század végén már harminc körül járt a lovagok kezén levő kolostorok száma.

A nagylelkűség bőven megtermette gyümölcsét. Mert az ispotályos lovagok – akkor így nevezték őket betegápoló szorgoskodásuk után – teljes mértékben méltónak bizonyították magukat a magyar társadalom szeretetére. Katonai téren II. Endre keresztes hadjárata idején, a szerencsétlen emlékű mohi csatában és IV. Béla országszervező munkájában megbecsülhetetlen szolgálatokat tettek az országnak, illetve királyainknak. Még nagyobb érdemeket szereztek egészségügyi téren. Kórházaik és gyógyszertáraik áldást jelentettek messze vidékek számára. Ugyanígy fürdőik is, melyeket Esztergomban, Győrött és a budai felhévizeknél, a mostani Császárfürdőnél tartottak fenn. Orvosi tudományuk szintén magas fokon állott.

A templomos lovagok rendjét nyolc francia lovag alapította 1118-ban. II. Balduin király tulajdon palotájában rendelt szállást a lvoagoknak, közel ahhoz a helyhez, ahol valamikor Salamon király temploma állott (Fratres militiae templi). Nagyobb fejlődésnek csak akkor indult a rend, mikor az akkori világ legnagyobb egyházi tekintélye, Szent Bernát magáévá tette ügyét és külön munkában ajánlotta kortársai figyelmébe (De laude novae militiae). Ettől kezdve olyan rohamosan emelkedett a lovagok száma, hogy Palesztina, Szíria és Ciprusz benépesítése után a nyugati államokba is bőven jutott belőlük.

Magyarországon a XII. század hatvanas éveiben tűntek fel először. III. István korában már jelentékeny birtokokkal rendelkeztek Horvát- és Tótországban. Ugyanebben az időben kapták meg véglegesen III. Sándor pápától a régi vránai bencés kolostort. Későbbi királyaink közül különösen III. Béla és fiai, Imre és II. Endre halmozták el gazdag adományokkal és kiváltságokkal a magyarul vörös barátoknak nevezett lovagokat. II. Endre a pápához intézett levelében nem győzte eleget magasztalni azokat a megbecsülhetetlen szolgálatokat, melyeket della Croce Pontius, a rend magyarországi mestere, szentföldi hadjáratának előkészítésében tett neki. Növekvő tekintélyükat és népszerűségüket mutatja az is, hogy az aranybulla hét eredeti példánya közül az egyiket náluk, a másikat pedig az ispotályosoknál helyezték letétbe.

És a derék lovgok nem maradtak adósak a magyar társadalom nagylelkűségéért: alkalomadtán vérükkel fizették vissza az anyagiakban nyert adományokat. Legbeszédesebb bizonysága ennek a tatárjárás: a gyászos kimenetelű csatában mesterükkel az élükön az utolsó szálig feláldozták életüket.

A német lovagrend eredetileg szintén betegápoló rendnek alakult a harmadik keresztes hadjárat idején (1190). Mivel azonban lovagok is nagyobb számmal csatlakoztak hozzá, már 1198-ban lovagrenddé alakult át s a János- és templomos lovagok mintájára megkezdte a harcot a hitetlenek ellen. Negyedik nagymestere, a nagytehetségű Salza Hermann korán felismerte, hogy a Szentföld nem alkalmas terület a rend számára s ezért Európa felé terelte a terjeszkedés irányát. Többek között a mai Románia területén lakó kunok megtérítésére és polgárosítására is gondolt. II. Endre királyunknak már csak azért is tetszett az eszme, mivel a kunok beütéseikkel állandóan nyugtalanították az erdélyi részeket. 1211-ben önként átengedte tehát a rendnek a Barcaságot, hogy onnét kiindulva megfékezze és a kereszténység elfogadására kéynszerítse a kunokat.

A vállalkozás azonban egészen másként ütött ki, mint ahogyan eredetileg indult. A lovagokat ugyanis a kezdeti sikerek láttára megszállotta a nagyravágyás; most már nem érték be a kunok megrendszabályozásával: [LOVAGRENDEK] nagy és független állam alapítására gondoltak, melynek délen a Duna, keleten pedig a Fekete-tenger vetett volna határt. Tervük keresztülvitelét azzal kezdték, hogy fokozatosan kivonták magukat Rajnald erdélyi püspök joghatósága alól és közvetlenül a szentszék vezetése alá helyezkedtek.

Kompolthy László báró leányának, Osanna Szent Domonkos-rendi apácának sírköve a tizennegyedik század elejéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A sírkő valószínűleg a Margitszigetről származik, anyaga budai mészkő. Körirata: hic iacet ossanna filia d[omini ladislai baronis de compolth. Kompolthi Lászlót 1312-ben ölték meg Csák Máté hívei.

II. Endre természetesen rossz szemmel nézte ezt a nagy függetlenségre való törekvést és már 1222-ben kiparancsolta a lovagokat. Csak III. Honorius pápa közbenjárására engesztelődött meg és erősítette meg a rendet újból jogaiban. Ők azonban nem okultak a történtekből: 1224-ben páratlan vakmerőséggel a pápának ajánlották fel területüket.

Erre azután Endre királyt végképpen elhagyja a türelem; 1225-ben fegyveres hatalommal rontott rá a Barcaságra, a lovagok ellenállását megtörte és legerősebb váraikat magyar katonasággal rakta meg. A pápa még egyszer megkísérelte a viszály elsimítását, de az elbizakodott németekkel nem lehetett bírni.

Nemsokára újból összeütközésre került a sor, mely a lovagok teljes kiűzésével végződött. A későbbi alkudozások már mit sem változtattak a befejezett tényeken.

Ezzel a szomorú akkorddal azonban nem ért véget a német lovagok magyarországi szereplése. A Barcaságon kívül másutt is voltak kolostoraik, de ezekről a rendházakról semmi közelebbit nem tudunk.

A tatárjárás alatt és után ők is jelentékeny szolgálatokat tettek nemzetünknek s ezért IV. Bélától a nyitrai és szolgagyőri várak körzetében jelentékeny adományokban részesültek.

Szent Lázár lovagjai kizárólag a bélpoklosok ápolására alakultak. Eredetileg maga a rend is bélpoklosokból állott; később azonban egészségesek is csatlakoztak hozzá és ettől fogva a betegápolás mellett a hitetlenek elleni harcot is feladatuknak tekintették.

Európába már korán, a tizenhetedik század második felében átkerülnek. Egyetlen magyarországi házukról, az esztergomiról 1181-ben történik először említés. Egy század mulva azonban ennek is nyoma vész. Lakói minden bizonnyal a bélpoklosok ápolásával foglalkoztak, mert ez a szörnyű betegség a keresztes háborúk nyomán hozzánk is áthattot.

A bencéseket leszámítva, minden korábbi szerzetnél gyorsabban terjedtek el a kolduló rendek, melyek a XII. és XIII. század fordulópontjának mélyreható vallási, társadalmi és gazdasági forradalmából születtek.

A bajok legmélyebb oka az alsóbb néposztályok vallási és szociális kielégítetlensége volt. A feltörekvő polgári rend ugyanis sem az elvilágiasodott világi papságnál, sem az arisztokratikus életformájú és összetételű és csak saját külön hivatásának élő régi szerzetesrendeknél nem találta meg fínomabbá és sokrétűbbé vált vallási és erkölcsi igényeinek kielégítését s ugyanakkor elviselhetetlen nyűgnek érezte a hűbéres társadalom aránytalan és egyenlőtlen jog- és kötelességmegosztását. Az ellentétek fokonként annyira kiéleződtek, hogy már-már általános katasztrófa bekövetkezésétől lehetett tartani, mikor a kolduló rendek megjelenése egyszerre új irányba terelte a történelmi fejlődést és megoldatta mindazokat az eléggé súlyos kérdéseket, amelyek a kor válságának forrásai voltak.

Szent Ferenc és Szent Domonkos rendje éppen azt hozta a világnak, amire akkor legégetőbb szüksége volt: az elhanyagolt néposztályok vallási és kulturális érdekeinek példátlanul belterjes felkarolását és a kirobbanásig hevült gazdasági ellentét feloldását. Azzal ugyanis, hogy a legtökéletesebb evangéliumi szegénység valósítására vállalkoztak, az egész társadalom szemében megszentelték a szegénységet. Ezentúl a szegény zúgolódás nélkül viselte terhét, mert érdemszerző állapotot látott benne s viszont a gazdag nem horgadt vagyonához, hanem bőséges alamizsnaosztással iparkodott megérdemelni a lelki szegénység jutalmát. Ez a csodálatos hatás magyarázza a két rend páratlanul gyors elterjedését és eddig nem tapasztalt népszerűségét.

A két nagy rendalapító közül a spanyol Szent Domonkos († 1221) [DOMONKOSOK ÉS FERENCESEK] egészen konkrét célra, a délfranciaországi albiai eretnekek visszavezérlésére alapította rendjét. Külső életformául az ágostonos regulát választotta, de néhány év mulva, részben már a ferencesek tüneményes sikereinek láttán a tökéletes szegénység alapjára helyezkedett. Rendje, eredetének megfelelően, mindjárt kezdetben igazi tudós rendnek alakult és főfegyverül az írott és mondott szót használta (Ordo Fratrum Praedicatorum). Századokra szóló nagy érdeme a középkor teológiai tudomány páratlan virágzásra juttatása (Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás).

A rend magyarországi megtelepítése Magyarországi Boldog Pál nevéhez fűződik. E jámbor testvér, aki előbb a bolognai egyetem ünnepelt jogtanára volt, Szent Domonkos megbízásából még 1221-ben megjelent hazánkban és Székesfehérvárról kiindulva, egymásután több kolostort alapított (Veszprém, Győr). Az első alapításokat gyors ütemben újabbak és újabbak követték, úgy, hogy a tatárjárás idején már tizenkettő körül járt a számuk. A vész elvonultával még jobban meggyorsult a fejlődés üteme.

Magyar szentek III. András házioltárán.*
(Bern város múzeuma.)

III. Endre házioltárának itt bemutatott kis részén Szent István, Imre, László és Erzsébet látható. A képeket készítő, bizánci iskolát követő művész nem volt tisztában a magyar szentek ábrázolásával, mert Imrében idősebb férfit és királyt festett, Lászlót pedig nem a szokott jelvényével, a bárddal ábrázolta. Szent Erzsébetet ugyanilyen tévedés folytán nem lehetne felírás nélkül azonosítani.

Egy 1303-ból származó kimutatás összesen 33 magyarországi férfikonventet és 3 apácakolostort tart számon. Még többet mond a kolostorok földrajzi elhelyezkedése: úgyszólván minden jelentékenyebb városunkban jutott belőlük egy-egy (Buda, Pest, Margitsziget, Székesfehérvár, Pécs, Vasvár, Győr, Esztergom, Selmecbánya, Kassa, Sárospatak, Nagyvárad, Nagyszeben, Segesvár, Debrecen, Zágráb, stb.). A magyar rendtartomány növekvő tekintélyét mutatja, hogy 1254-ben Budán, 1273-ban pedig Pesten tartották az egyetemes rendi káptalant.

A domonkosok korán belekapcsolódtak nemzeti életünk eleven áramkörébe és nem egy vonatkozásban megbecsülhetetlen szolgálatot tettek a magyarság ügyének. Így Boldog Pál mindjárt az első rendházak megalapítása után az etelközi kunok közé ment prédikálni és ott olyan nagy sikerrel működött, hogy a tatárjárás küszöbén a nép nagyobb része már kereszténynek volt mondható. Vele egyidejűleg Julián testvér és rettenthetetlen társai az őshazában visszamaradt magyarok felkutatását tűzték maguk elé célul. Juliánnak rengeteg szenvedése és nélkülözés árán sikerült is eljutnia a mai Oroszország délkeleti részében fekvő Nagy-Magyarországba és meglelnie a keresett testvéreket.

Nemzetünk korán megkedvelte a prédikáló testvéreket és szívesen hozott értük anyagi áldozatokat. Ebben a tekintetben is a királyi család járt elől jó példával. Különösen IV. Béla nevét kell kiemelnünk. E jámbor fejedelmünk azonfelül, hogy legféltettebb kincsét, legkedvesebb gyermekét a rend gondjaira bízta, más tekintetben is állandó összeköttetést tartott fenn a derék atyákkal: szívesen alkalmazta őket kényesebb ügyek elsímítására, kisebb-nagyobb diplomáciai feladatok megoldására és szívesen emelte őket a megüresedett főpapi székekbe. Részben ennek a meleg felkarolásnak kell tulajdonítanunk, hogy előkelő törzsökös családok sarjai is örömest léptek a rend tagjai közé. Elég e tekintetben a „nagy” Buzád bán és Boldog Csáky Mór nevét említenünk.

Még Szent Domonkosnál is mélyebb és maradandóbb hatást ért el kortársa, Assisi Szent Ferenc († 1226), aki minden fenntartás nélkül magáévá tette a hegyi beszéd progrmamját s mintaképül az ég madarait választotta, melyek nem vetnek, nem aratnak, sem csűrökbe nem gyűjtenek. Példájára fiai is habozás nélkül vállalták a földiektől való tökéletes elszakadást és a mindennapi megélhetés gondjának elvetését. Ezzel a programmal természetszerűleg együtt járt a nagyfokú mozgékonyság; úgyszólván szüntelen úton voltak és habozás nélkül követték benső ihletük, esetleg valamely magasabb akarat parancsát. E páratlan mozgékonyságuk képesítette őket olyan feladatok vállalására is, aminőkre a régi rendek jórészt képtelenek voltak (közel- és távolkeleti missziók). Éppen életmódjuk következtében olyan közvetlen és bensőséges kapcsolatba kerültek a feltörekvő polgári renddel, aminőre még szintén nem volt példa a szerzetesség sokszázéves történetében. Ezért érthető, hogy elterjedésük rohamosabban és nagyobb területen történt, mint bármely más rendé.

A kassai dóm a helyreállítás után.

Magyarországra is nagyon korán, mindenesetre még a XIII. század huszas éveinek második felében elhatottak a kisebb testvérek (Ordo Fratrum Minorum) s elsőnek talán Esztergomban szállottak meg. Terjeszkedésük arányaira jellemző, hogy legkésőbb 1232-ben már külön rendtartománnyá szervezekedtek nálunk. Pedig igazi fénykoruk csak ezután, IV. Béla uralkodása idején következett el, aki maga is Szent Ferenc követője, harmadrendjének tagja volt és talán még a domonkosoknál is jobban kedvelte a mindig derűskedvű és munkára mindíg kész testvéreket. Közülük választotta gyóntató atyját, diplomatáit és nem egyszer főpapjait is.

A ferencesek nagyjából ugyanazt a munkakört töltötték be, mint a domonkosok: prédikáltak, lelkészkedtek és a pogány kunoknak hirdették az evangéliumot. Ha mégis különbséget akarunk vonni a két rend működése közt: a domonkosok munkájában több volt az értelmi, a ferencesekében a szociális elem; a domonkosok inkább a hit igazságainak hirdetésével, a ferencesek inkább az elesett nép szegénységének megosztásával és enyhítésével iparkodtak hatni. És ez sikerült is nekik olyan mértékben, hogy a magyar nép örökre szívébe zárta és nevükben is barátaivá fogadta őket.

Az eddig ismertetett rendek mellett meglehetősen elterjedtek nálunk a különböző remeterendek is. Legismertebbek voltak köztük: az ágostonrendű remeték és a pálosok. Az előbbieket IV. Ince és IV. Sándor pápa egyesítette különböző délfranciaországi és középolaszországi rendekből. Közös életük zsinórmértékévé az ágostonos regulát tették. Igazi renddé azonban csak az 1287-i firenzei és az 1290-i regensburgi káptalanon alakultak. Az itt nyert erős monarchikus szervezet s terjeszkedés eddig nem sejtett lehetőségeit hozta meg számukra. Innét érthető, hogy a középkor végén közel kétezer kolostorukkal már a legnépesebb és legkedveltebb szerzetek közé tartoztak.

Önostorozók vonulnak végig az országon 1263-ban.
(Képes Krónika.)

Magyarországon aránylag korán, mindjárt a megalakulás után meghonosodtak az ágostonos, vagy mint egyik águk után sokáig nevezték, villermita szerzetesek. Eddigi tudomásunk szerint az Árpádok korában Esztergomban, Gyulafehérvárott, Mezősomlyón, Örsőn, Sároson és Szentgyörgyön épültek kolostoraik. Mint a külföldön, nálunk is elsősorban lelkészkdéssel és tanítással foglalkoztak.

A remeteélet azonban a XIII. század folyamán hazánkban is számos követőre talált. Bertalan pécsi püspök az egyházmegyéjében szétszórtan élő remeték számára 1225-ben a patacsi hegyen külön kolostort építtetett és regulát is szerzett számukra. Utóda, Achilles püspök szintén nagy szeretettel karolta fel a remeték ügyét és még 1252-ben, hivatalbalépése évében megerősítette őket addig bírt javaik birtokában.

Valamivel később, már a tatárjárás elviharzása után, fentebb északon, a Pilis rengetegében is számos remete vonta meg magát. Eleinte ezek is külön élnek; 1250-ben azonban Boldog Özséb esztergomi kanonok, ekkor már maga is remete, Szentkereszten kolostort építtetett befogadásukra és a patacsiak mintájára szerzetté szervezte őket. Így alakult meg a század derekán az egyetlen magyar eredetű rend, mely remete Szent Pálról nevezte el magát (Ordo Sancti Pauli primi eremitae). A rend önálló fejlődése azonban csak a következő század elején indult meg, mikor Gentilis bíboros támogatásával sikerült kivonnia magát a veszprémi püspök, illetve az esztergomi érsek joghatósága alól. De későbbi kedveltségének jelei már ekkor mutatkoztak. Beszédes bizonyságai ennek a királyi alapítású sátoraljaújhelyi és benedekvölgyi, továbbá a magánalapítású bajcsi, bodrogszigeti, baranyai, kékesi és zalai kolostor, ezek mind a XIII. században keletkeztek.

A férfirendek mellett aránylag korán meghonosodtak és virágzásnak indultak nálunk a női szerzetek is. Olyan nagy elterjedtségre és kulturális jelentőségre azonban, mint a férfi-szerzetek, sohasem jutottak. Már csak azért sem lehetett erről szó, mivel a sok politikai zavar, belvillongás és külső támadás erősen akadályozta a munkájuk sikerének biztosításához elengedhetetlenül szükséges békés légkör kialakulását. A középkorban az apácarendek általában csak az egyes férfiszerzetek függvényei voltak s ezért önálló egyediségre és külön munkakörre olyan értelemben és terjedelemben, mint ma, nem is juthattak. Hivatásukat az alapító szent eszményeinek ápolásán kívül eleinte valamennyien a közös istentisztelet minél tágabbkörű gyakorlásában és a kézimunkázásban látták. Különösen sokat és szívesen foglalkoztak az istentisztelethez szükséges ruhaneműek készítésével. A nőnevelés és a szociális munka csak később vonult be kolostoraikba.

A férfiszerzetek fellépésének egymásutánjából következik, hogy legkorábban a bencés apácák jelentek meg nálunk. Gizella királyné az ő befogadásukra építtette a híres veszprémvölgyi kolostort. Ugyancsak ők népesítették be az esztergomszigeti és somlóvásárhelyi zárdákat is. Ezenkívül bizonyára másutt is megtelepedtek, de emlékeink hináyossága miatt nem tudjuk nyomon kísérni történetüket.

III. Béla idejében a cisztercita szerzetesek nyomán hamarosan megjelentek a cisztercita apácák is. A magyar társadalom annyira megkedvelte őket, hogy egyes kegyurak korábban benedekrendű apácák vezetése alatt álló monostoraikat nekik engedték át. De természetesen új kolostorokat is építtettek számukra, például Pozsonyban.

A kolduló rendek megjelenése ezen a téren is nagyobb lendületet adott a fejlődésnek. Az új rendek nagy számmal vonták magukhoz az előkelő társadalom tagjait is, különösen amióta a királyi család egyik tagja, Boldog Margit is közéjük lépett. A domonkosrendű apácák kolostorai közül a XIII. században a veszprémiről, margitszigetiről és székesfehérváriról, a ferencesrendű vagy más néven klarissza-apácáké közül pedig a nagyszombatiról és a pozsonyiról van tudomásunk. Ugyancsak a XII. században létesült II. Majs nádor özvegyének, a királyi családdal rokon Sibillának bőkezűségéből a harmadrendű ferences apácák vagy más néven beginák (szesztrák) budai háza is.

[SZENT ISTVÁN KULTUSZA] A világi papság, meg a számban és jelentőségben folyvást gyarapodó szerzetesség munkájának eredményeként nemzetünk meglepően rövid idő alatt beletalálta magát a keresztény életbe. Ebben mindenesetre jelentős részük volt királyainknak is, akik egy-kettő kivételével nemcsak hogy teljes mértékben magukévá tették, hanem minden tőlük telhető módon elő is segítették az egyház céljait. Ebben a vonatkozásban Szent István után első sorban Szent László és Kálmán nevét kell kiemelnünk, mint akik törvényeikkel pontosan körülhatárolták a vallási kötelességek teljesítését. Jórészben az ő érdemük, hogy nemzetünk vallási élete a XII. század elejétől külső megnyilatkozásaiban már jóformán semmiben sem különbözött a nyugati nemzetekétől s bensőség és mélység dolgában is erősen közeledett hozzája.[

Természetes, hogy az általános keresztény kötelességek teljesítése mellett idővel bizonyos nemzeti vonások is vegyülnek népünk vallási életébe. Ezek közül elsőnek nemzeti szentjeink, főleg Szent István és Szent lászló bensőséges kultuszát kell kiemelnünk. A XIII. század elejéről származó Pray-kódex nem kevesebb mint négy Szent István-ünnepet sorol fel; ezek: augusztus 15 (missa de transitu S. Stephani Regis), augusztus 19 (missa de pervigileo S. Stephani R.), augusztus 20 (missa de translatione S. Stephani R.) és október 11 (missa de inventione corporis S. Stephani R.), pedig a felsorolás nem teljes, mert tudjuk, hogy ekkor már külön ünnepet tartottak a Szent Jobb feltalálásának emlékére is (május 30). Szent László a zágrábi püspökséget és székesegyházat, II. Géza a jeruzsálemi zarándoktemplomot a szent király tiszteletére szentelte. Ugyancsak az ő tiszteletét hirdette az a rengeteg templom, kápolna, oltár, kolostor és kórház, mely emlékére épült és nevét viselte. Azt is tudjuk, hogy székesfehérvári sírja századokon át áhított célja volt minden magyar zarándoknak. Királyaink itt tétették fejükre a szent koronát, és ha csak tehették, minden esztendőben megjelentek az itt tartott nagy törvénynapon.

Bíbornok kíséretével a XIV. században. Gentilis pápai követ megérkezése.
(Képes Krónika.)

Hasonló áhítattal fonták körül a legvitézebb magyar lovag, Szent László alakját is. Székesfehérvári koronáztatásuk után rendszerint elzarándokoltak Nagyváradra, hogy a szent király sírjánál külön esküvel kötelezzék magukat királyi kötelességeik teljesítésére; csatáikon magukkal hordozták ereklyéjét és az egyházi intézmények hosszú sorát emelték, illetve szentelték tiszteletére.

De a legnagyobb áhítattal mégis a Boldogságos Szűzet tisztelték őseink. Szent István király nem hiába ajánlotta pártfogásába országát, minden magyar ember valósággal Magyarország védőasszonyának, patronájának érezte őt és nem fáradt bele iránta érzett gyöngéd szeretetének és lovagias hódolatának kimutatásába. Egy történetírónk találó szava szerint okleveleinkből a Boldogságos Szűz legszebben megírott dicsőítését lehetne összeállítani. Mert se szeri, se száma a tiszteletére tett alapítványoknak és a neki szentelt egyházi intézményeknek. És ebben a tekintetben nincs különbség szegény és gazdag, egyházi és világi között: az alapítványtevők közt, élen a királyi családdal, ott látjuk a középkori magyar társadalom minden rétegének képviselőit.

Bármily biztatóan indult azonban vallási és erkölcsi életünk, zavartalan és szüntelenül felfelé ívelő fejlődésről nem beszélhetünk. Mert a háborúk és a nyomukban járó társadalmi megrendülések időről-időre bizonyos visszaesést okoztak. Ezek a visszaesések sohasem voltak ugyan olyan nagymérvűek, hogy a kereszténység létét komolyan veszélyeztették volna, de hosszabb-rövidebb időre mégis megszakasztották a fejlődést.

Az időről-időre visszatérő lelki válságok közül legsúlyosabb a tatárjárás nyomán támadt nagy vallási és erkölcsi zűrzavar volt. A dolog könnyen érthető. A szörnyű vérengzés és az emberélet olcsóságának látása kegyetlenségre, a mohó meggazdagodási vágy pedig kapzsiságra és kíméletlen zsarnokoskodásra nevelte a kor nemzedékét. Így az élet szükségképpen eldurvult és az erkölcs kötelékei meglazultak. A tatárok kivonulására következett évtizedek semmiképpen sem voltak alkalmasak a megindult bomlási folyamat feltartóztatására. Mert a vad ellenség helyébe jött pogány és féktelen kunok csak árnyalatban különböznek tőle; talán nem gyilkoltak olyan tömegesen, de annál kegyetlenebbül dúltak és fosztogattak. Évtizedekig tartó garázdálkodásaik következményeként a síksági részek, főleg a tiszántúliak merő sivataggá vadultak. Amit a magyar mozgalom háromszáz éven át épített és amit a vad tatárok megkíméltek, az most mind veszendőbe ment.

De az anyagiakban esett kárnál még nagyobb volt a vallási és erkölcsi értékek pusztulása. A csapások vége-hosszát nem érő sorozata sok gyengelelkű magyarban megrendítette a hitet és meglazította az erkölcsöt. Sokan kényelmesebbnek találták, hogy ordítsanak az ordító farkasokkal: védekezés [A TATÁRJÁRÁS HATÁSA] helyett maguk is a pogányhitű és pogányerkölcsű kunokhoz állottak s együtt dúlták velük, amit jámbor eleik anyagi javakban és erkölcsi értékekben felhalmoztak. Különösen a Tiszamellék öltött siralmas képet. A magyar mellett együtt élt itt a kun, székely, szerb és oláh, tehát valóságos népegyveleg, melyet jóformán csak a közös dúlások emléke és a közös zsákmány reménye tartott össze.

A veszprémi káptalan idézőbilloga. XI. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

I. Endre királyé mellett az egyetlen ránkmaradt ilyen nyakban viselt ércjelvény, amellyel a közjegyzői és bírói feladatokat a végző hiteles hely billogosa (hírnökei) a feleket a káptalan elé idézte.

Másutt, főleg a Dunántúl és a Felvidéken nem fajult el ennyire a dolog, de a hit tisztasága itt is megfogyatkozott. Az ősök erős és bízó hitét sokaknál babona és eretnekség váltotta fel. Jellemző, hogy a középolaszországi Perugiából kiinduló flagelláns-mozgalom a hatvanas évek elején hozzánk is áthatott. „Az emberek csapatokban összeverődtek, arcukra csuklyát húztak, ruhájukat derékig levetették, előttük zászlót vagy keresztet, égő gyertyát vittek. Így mentek negyvenen, hatvanan, százan faluról-falura, templomról-templomra; vallásos énekeket zengtek Krisztus kínszenvedéséről és haláláról; le-leborultak a földre, hóba, sárba és verték meztelen testüket kétszer napjában, reggel és este, és vezekeltek harminchárom és egy fél, vagyis annyi napig, ahány esztendőt töltött Krisztus urunk földi zarándoklásában: példájukkal hirdetve a megtérést, a vezeklést, a békét, minden okozott kár megtérítését.” Még szerencse, hogy a domonkosok és ferencesek vállvetett munkája idejekorán megakasztotta a szokatlan mozgalmat. Az utóbbiak szavának nyomósítására 1262-ben, a kor legünnepeltebb népszónoka, Regensburgi Boldog Berthold testvér is felkereste hazánkat.

Az erkölcsök süllyedését szomorúan mutatja, hogy az 1279. évi budai zsinat külön törvényben kénytelen megtiltani a temetőben és templomban való táncolást, templomoknak, kolostoroknak zsiványbarlangokká és zsákmánygyűjtő helyekké való átalakítását, az egyházi javaknak erőszakos lefoglalását és szándékos pusztítását, s kiközösítéssel fenyegetni azt, aki egyházi embert tettleg bántalmaz, pápai leveleket kohol, hamisít vagy ilyet tudva használ, aki az egyház szentségeit jövendőmondásra, bűbájolásra használja, méhmagzatot elhajt, házassági ügyben hamisan tanúskodik, gyujtogat, egyházat feltör, szándékos gyilkosságot követ el, pénzen szerez egyházi hivatalt, lopva és titokban veszi fel az egyházi rendet.

Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy a pogányság, babona és erkölcsi lazaság az egész nemzet lelkét megmételyező általános baj volt. Ellenkezőleg, adataink azt mutatják, hogy a magyarság zöme ezekben a szomorú és nehéz időkben is rendületlenül hű maradt azokhoz a fenséges eszményekhez, melyeket még első szent királya tűzött eléje. Ismét a királyi család példáját említhetjük: IV. Béla Szent Ferenc harmadrendjének bűnbánatra intő ruháját viseli és szinte állandóan domonkos és ferences barátokkal veszi körül magát, leányai közül Boldog Kinga és Boldog Jolán, özvegy korukban veszik magukra a klarisszarend öltönyét, ugyanezt teszi sógorasszonya, szentéletű Kálmán öccsének özvegye, Boldog Szalóme is. És hogy a magyarság java most is hűségesen követte a királyi példát, mutatja többek közt a nemzetségek benépesülése, a koldulórendek gyors és nagyarányú begyökerezése, a pálosrend kialakulása, a premontrei prépostságok számának állandó emelkedése, és így tovább.

A sok csapás nyomán támadt lelki hasadás tehát nem volt olyan mélyreható és elevenbevágó, hogy miatta a kereszténység jövőjét kellett volna félteni. Fájdalmasnak mindenesetre így is fájdalmas volt, de a zordon körülmények enyhébbre fordultával magától megszűnt.

A középkori társadalom sajátos berendezéséből s az egyháziak és világiak közt fennálló nagy kulturális különbségből természetszerűleg következett, hogy az egyházi rend a merőben világi ügyek vitelében is aránytalanul nagy szerepet játszott. Egész hivatáskörök kizárólag, vagy túlnyomólag neki voltak fenntartva. Különösen azokra a foglalkozási körökre vonatkozik ez, melyek természetüknél fogva magasabb szellemi műveltséget tételeztek fel. Elsősorban a középkori nemzetközi érintkezés nyelvének, a latinnak ismeretére gondolunk itt, mely hosszú időn át jóformán kizárólagos birtoka volt az egyházi rendnek.

Nálunk az egyháziak legrégibb világi szolgálata a királyi tanácsban való részvétel volt. Tudjuk, hogy már Szent István túlnyomóan belőlük állította össze tanácsát. „A főpapi rend – olvassuk Intelmeiben – a királyi trón ékessége … legyenek ők a te tanácsadó véneid s úgy vigyázz rájuk, mint a szemedvilágára.” És uralkodóink, mint annyi másban, ebben is szívesörömest alkalmazkodtak a szent király akaratához: udvarukat mindig [FŐPAPOK VILÁGI SZOLGÁLATAI] nyitva tartották a püspökök előtt. Tőlük kértek tanácsot minden fontosabb ügyben, velük beszélték meg a kül- és belpolitika szőnyegen forgó kérdéseit s készítették elő a kihirdetendő törvényeket, az ő beleegyezésükkel eszközöltek nagyobb kiváltság- és birtokadományokat, tettek alapítványokat s általában az ő közreműködésükkel intéztek el minden felmerülő országos ügyet. E tekintetben talán csak az egy Kun László volt kivétel.

Főpapjaink tehát nemcsak egyházi méltóságuknál, hanem világi rangjuknál fogva is kiváltságos helyet foglaltak el a társadalomban: ők voltak a király bizalmi emberei és az ország sorsának főintézői. A világi urak jelentőségben és befolyásban csak utánuk következtek. Ez a nagy megtisztelés azonban nagy megterheléssel és felelősséggel is járt. A püspököknek mindig készen kellett állniok, hogy egy-egy fontosabb kérdés megbeszélésére a legrövidebb úton az udvarba siessenek. Különösen az esztergomi érsekre várt e tekintetben nagy és kényes feladat: elsősorban neki kellett a király oldalán állania bölcs tanáccsal és felvilágosító szóval. „Az esztergomi érseknek – olvassuk IV. Béla egyik oklevelében – az ország minden nehéz és kényes ügyében oldalunk mellett kell állania tanáccsal és tettel s jelenlétét csak rövid időre is alig nélkülözhetjük.” És hogy az érsekek általában méltók voltak erre a nagy bizalomra, mutatja Kun Lászlónak Ladomér érsekről mondott szép dicsérete: „Nemcsak a mi ideigtartó és örök boldogságunkat, hanem országunk javát és halaszthatatlanná vált megreformálását is körültekintően, bölcsen és szüntelenül munkálta.”

A tanácsadás és az országos ügyek intézésében való állandó közreműködés mellett a diplomáciai ügyek lebonyolítása volt a másik nagy terület, mely úgyszólván kizárólag az egyháziak számára volt fenntartva. A római szentszékhez és a külföldi udvarokhoz küldött követek szinte kivétel nélkül mind az ő soraikból kerültek ki. de ez nem is lehetett másként. Hiszen világi emberek csak kivételesen rendelkeztek akkora politikai és tárgyi ismerettel, amekkora akkor egy-egy követjárás lebonyolításához elengedhetetlenül szükséges volt. Különösen a korszak kezdetén, a XI. században rótt nagy feladatot a követekre útjuk megtételére. Később, hogy a keresztes hadjáratok révén megélénkült a nemzetközi érintkezés és a közlekedési lehetőségek is lényegesen megjavultak, természetesen ezen a téren is nagy megkönnyebbülés állott be. Talán ezzel magyarázható, hogy míg a XI. században túlnyomóan püspököket küldöttek követekül királyaink, a XII. század második felétől kezdve már alsóbb rangú papokat, kanonokat, főespereseket és prépostokat is alkalmaztak. II. Endre korától kezdve pedig egyre gyakrabban találkozunk szerzetes-követekkel, először cisztercitákkal, később domonkosokkal és ferencesekkel. Az utóbbiak ilynemű szolgálatait különösen IV. Béla vette szívesen igénybe.

MAGYARORSZÁG EGYHÁZI IGAZGATÁSA A XIV. SZÁZADBAN

[HITELES HELYEK] Írástudása révén ugyancsak a papi rend kizárólagos joga volt a kancelláriai szolgálat ellátása is. Az udvarban felmerült írásbeli munkákat az első időkben a királyi kápolna papjai végezték. Ők állították ki és pecsételték meg az okleveleket, ők őrizték a királyi pecsétet és vigyáztak a királyi levéltárra. Külön kancelláriai munkát végző papi személyekkel először Kálmán uralkodása alatt találkozzunk. Magát a kancelláriát azonban mint önálló hivatalt csak III. Béla szervezte meg a XII. század végén. Az új hivatal rövidesen nagy jelentőségre jutott; feje, a kancellár, rendszerint valamely előkelőbb egyház prépostja, néhány évtized multán már a legbefolyásosabb emberek közé számított. IV. Béla uralkodása idején még jobban megnőtt az állás fénye és tekintélye s egyszerű hivatalból országos méltósággá lépett elő. Ennek megfelelően címét az ország legelőkelőbb főpapjai, érsekek és püspökök kezdték viselni. A változással természetszerűleg együtt járt, hogy a kancellár csak nevében maradt a kancellária feje; ezentúl az irodai munka gondja és felelőssége helyettesének, az alkancellárnak vállára nehezedett.

A királyi kancellária mintájára idővel külön királynéi kancellária is alakult. Első említését II. Endre korából, 1224-ből találjuk. 1263-ban, Pál veszprémi püspök került az élére s az ő révén a hivatal országos méltósággá nőtt. A veszprémi püspökséggel azonban csak a század utolsó idejében forrott össze elválaszthatatlanul az új méltóság.

Még a kancelláriánál is nagyobb szolgálatot tettek írástudásukkal papjaink és szerzeteseink kortársaiknak a hiteles helyek (loca credibilia, authentica, testimonialia) révén. Így nevezték ugyanis a középkorban azokat a káptalanokat és monostorokat, amelyeknek joguk volt az előttük megjelent magánfelek vallomását írásba foglalni, a bemutatott eredeti oklevelekről hiteles másolatot adni, a rájuk bízott okleveleket levéltáraikban őrizni és magasabb megbízásából különböző jogi ténykedéseket végezni; nagyjából tehát ugyanazt a szerepet töltötték be, mint manapság a közjegyzőségek. Ezért jelentőségük együtt emelkedett az írásbeliség terjedésével. Eleinte káptalanainknak és konventjeinknek természetszerűleg kijárt a hiteleshelyi jelleg, IV. Béla korától azonban már csak királyi kiváltságként kaphatták meg.

Bár nem kizárólagos, de szintén igen fontos szerepet töltöttek be főpapjaink az ország kormányzásában és az igazságszolgáltatásban. Ez természetesen következett egyrészt abból a bizalmas viszonyból, mely közöttük és királyaink között fennállott, másrészt abból a szellemi fensőségből, mely a világi urak átlaga fölé emelte őket. Királyaink időről-időre fontos és nagy felelősséggel járó hivatalokat ruháztak rájuk. Így III. Béla Kalán pécsi püspököt Horvátország és Dalmácia, II. Endre Berchtold kalocsai érseket Tótország, majd Erdély, ugyanő Pontius della Croce templomos mestert Horvátország és Dalmácia, János esztergomi érseket pedig az egész ország kormányzásával bízta meg. Ugyancsak II. Endre vette szokásba, hogy egyes főpapokat a megyei kormányzat élére állított. Általánossá azonban csak a század vége felé vált a szokás. Ekkor tűntek fel az első örökös főispánságok is: V. István Fülöp esztergomi érseket Esztergom megye, Kun László pedig Timót zágrábi püspököt Gerzence megye örökös főispánjává nevezte ki.

Az igazságszolgáltatás terén részint mint rendes bírák, részint mint különleges megbízással felruházott rendkívüli bírák működtek főpapjaink. Az első csoportba kell sorolnunk a kancellárokat és a Kálmán idejében fennállott úgynevezett vegyes bíróságok tagjait, a másodikba pedig a különböző bizalmi megbízásból eljáró egyházi személyeket. IV. Béla például uralkodása kezdetén legtöbb esetben főpapokat bízott meg az adományok jogcímének felülvizsgálatával és a jogtalan adományok visszakövetelésével; V. István pedig Sixtus esztergomi olvasó kanonokot összes udvarnokai bírájává nevezte ki.

Pápai követ a XIV. sz.-ban. Fülöp fermói püspök, pápai legátus megérkezik Magyarországra.
(Képes Krónika.)

Végül a legfontosabb polgári kötelesség, a honvédelem teljesítéséből is derekasan kivette részét az egyház. Főpapjaink rendszeresen megjelentek a királyi táborban és ha a szükség úgy hozta, szemly szerint is harcoltak. Így tudjuk, hogy Kálmán szerencsétlen kimenetelű oroszországi hadjárata Lőrinc és Koppány püspökök életébe került; fának, Istvánnak életét pedig a csehekkel való elhamarkodott harcban Lőrinc esztergomi érsek mentette meg. II. Endrét keresztes hadjáratára több főpapunk elkísérte. Az is ismeretes, hogy a mohi csatában többek közt elveszett Mátyás esztergomi, Ugron kalocsai érsek, Gergely győri, Rajnald erdélyi, Jakab nyitrai püspök, Miklós nagyszebeni prépost király, kancellár, [FŐPAPOK AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSBAN ÉS HONVÉDELEMBEN] Jakab templomos mester és rajtuk kívül még számos más egyházi ember.

Az egyház azonban lélekben sohasem helyeselte, hogy papjai személyesen is beavatkoznak a harcokba. Álláspontját világosan kifejtette a budai zsinaton, hol a következőket rendelte el: „Főpap vagy más egyházi személy felkelése, verekedésbe, rablásba, fosztogatásba, gyujtogatásba és más vérengző dologba ne elegyedjék. Harcba se bonyolódjék, kivévén egyháza vagy a haza védelmére, de akkor se járuljon hozzá se támadáshoz, se üldözéshez, hanem csak a védelemhez és ő maga ne harcoljon.”

Sokkal jobban megfelelt az egyház szándékának a honvédelemnek az a módja, hogy főpapjaink állandó katonai szolgálatra kötelezett harcoló jobbágyokat, későbbi elnevezés szerint egyházi nemeseket tartottak birtokaikon és ezeket háború esetén a többi nemes példájára a király táborába vezették. Ezek az egyházi nemesek különböző társadalmi rétegekből verődtek össze, de a későbbi fejlődés során egyveretű osztállyá alakultak.

Az egyház tehát az Árpádok korában az élet minden terén híven és odaadással teljesítette köteleségét. Ez magyarázza középkori társadalmunkkal való teljes egybeforradását s azt a kivételes tekintélyt, melyet a magyarság részéről az egész korszakon át élvezett.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem