BARTHA DÉNES: A MAGYAR ZENETÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE
BARTHA DÉNES:
A MAGYAR ZENETÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE
A MAGYAR ZENETÖRTÉNET ELSŐ FEJEZETE
Az ősi magyar zenéről egykorú írásos emlékek nem maradtak. Az írott feljegyzés, a kóta nem is tartozik a „magyar zene” lényegéhez. Nemcsak a magyar népzene sokezernyi dallama támaszkodik kizárólag a szóbeli hagyomány folytonosságára, hanem városi és falusi magyar középosztályunk éneke is legtöbbször zeneileg írástudatlan „nótázók”, „nótafák” terméke. Az idegenből átszármazott latin gregorián ének egy-két XIII–XV. századi szórvány-emlékét nem tekintve, a magyar zenei írásbeliség nem régibb a XVI. századnál. Mindezek ellenére a magyar őskor zenei művelődésének képét, legalábbis vázlatosan, meg lehet rajzolni. A közvetett forrásoknak kétféle csoportja is áll rendelkezésünkre ehhez: egyrészről a krónikáknak és okleveleknek a zenére és művelőire vonatkozó adatai, másrészről az élő magyar népzene tanúsága. Az utóbbinak számos szála a magyar őstörténet világába vezet, az oklevelek és krónikák feljegyzései viszont lényegesebben csak körülbelül az 1200. évtől kezdve vannak segítségünkre.
Mennyiben és mily típusokra vonatkozólag fogadhatjuk el hitelesnek s a magyar zene őskorára jellemzőnek a jelenkori magyar népzene tanúságát? Kodály Zoltán és mások idevágó kutatásai kimutatták, hogy a magyar gyermekversek, regösénekek bizonyos, 5–6 fokú, litániaszerű típusaiban és a magyar sirató melódiákban megőrzött dallamvilág – az egyes finnugor rokonnépeknél, lappoknál, mordvinoknál, voguloknál, osztjákoknál fennmaradt változatok tanúsága szerint – igen valószínűen a magyarság őskoráig, de legalábbis a középkorig megy vissza. Még fontosabbak azok a meglepő egyezések, amelyeket bizonyos tipikus felépítésű magyar dallamok és cseremisz melódiák közt sikerült kimutatni. Minthogy a cseremiszek mai kultúrája nyilvánvalóan türk-mongol eredetű és minthogy hasonló dallamtípusok – a tiszta finnugor és indo-európai népzenék kizárásával – máshol is éppen a türk-mongol kultúrájú népfajoknál, úgy többek közt csuvas, tatár, baskir vidéken és még keletebbre, Mongóliában találhatók fel, a magyar népzenének ezt a melódiacsoportját joggal tekinthetjük a honfoglaló magyarságot politikailag és művelődésileg megszervező türk – azaz keleti török – népelem zenei hagyományának. E dallamok lényeges ismertetőjelei: a moll-jellegű ötfokú skála, a quintváltó szerkezet, melynél a dallam második fele quintettel mélyebben megismétli az elsőt, és az izometria.
Népzenénk dallamtípusaink a rokonnépek melódiaanyagával való tudományos elvű összevetése módot ad tehát arra, hogy a magyar őstörténet zenei stílusának, sőt dallamvilágának fontos, megfogható elemeit feltárjuk. Ezenfelül krónikáink egy fontos adatára is új fényt vet a rokonnépek népköltésének kutatása. A Bécsi Képes Krónika, a Sambucus-kódex, a Budai és Dubnici krónika közös forrásának írója ugyanis megrója az énekmondókat, akiktől a „hét magyar” történetét hallotta, hogy magokszerzette énekekkel akarták hírük-nevüket fenntartani a magyarság közt. A „magukszerzette” kifejezés azt jelenti, hogy az ének első személyben mondta el a kapitányok hősi tetteit. Az epikus éneknek ezt a sajtáságát a vogul és osztják hősdalokban is mindmáig feltaláljuk. Hasonló formájú különben a régi magyar népi halottbúcsúztató is.
Avar sípok. VIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A tizenharmadik századi krónikaíró tehát az énekmondók ajkán még a honfoglalás mondáit hallotta és adataikra Anonymus is ismételten hivatkozik a honfoglalás eseményeinek elbeszélésében. Jellegzetes tudósgőggel ugyan a parasztok „hamis meséivel” helyezi egy színvonalra „fecsegő énekeit”, mégis elismeri, hogy fenntartották a magyarság hősi tettének, küzdelmeinek emlékét és tudós öntudata ellenére is bőségesen merít énekeikből.
[EGYSÉGES ÁRPÁDKORI VILÁGI ZENEKULTÚRA] Ez az énekmondó – „joculator” – az Árpád-korban társadalmi állása és hivatása szerint még az egész nemzetet, vele a királyi udvart is, szórakoztatja énekével és zenéjével.
Jellegzetes e tekintetben az ismételten előforduló „joculator regius” kifejezés. E kor világi magyar zenei kultúrája tehát az énekes előadó és az előadott dallamanyag szempontjából társadalmi megoszlásra való tekintet nélkül egységes volt.
Fuvolás kentauralakú vízöntő edényről. XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Erről az egységes nemzeti zenekultúráról tehát megállapítható: közönsége osztatlanul az egész nemzet, nyelve magyar, szerkezetre nézve kétségtelenül egyszólamű melódikus zene, hasonlóan a magyar népzenéhez. Amennyiben az előadáshoz hangszert is használok, szerepe legfeljebb az énekelt dallam cifrázó körülírására vagy pedig a dudaszerű – úgynevezett bordunáló – kíséretre szorítkozhatott. Többszólamú együttes alkalmazására nincs adat. Az énekmondók hagyománya – mint melódikus zenekultúrákban – tisztán szóbeli átadás útján szállt tovább; a dallamok írásos feljegyzésére valószínűleg sohasem került sor, sőt a tizenhatodik századig a szöveget sem jegyezték le. Amit tehát a tizedik századtól a tizennegyedik terjedő vagy még régebbi magyar zenéről mint zenéről tudunk, egykorú írott források hiányában kizárólag [ÉNEKMONDÓ JOCULATOROK] a magyar népzene élő hagyományából ismerhetjük meg; ha ugyanis a szóbeli átadás a honfoglalás előtti dallamtípusokat napjainkig fenn tudta tartani, bizonyosan megőrizte az árpádkori és későbbi emlékeket is. A régi magyar világi zenekultúra hordozója az énekmondó „joculator”, aki majd az udvart mulattatja, majd a köznép szórakozását szolgálja, válogatás és társadalmi elhatárolás nélkül.
)
A budai domonkos bejegyzése Boetiux XI. századi kódexében.
Az énekmondók szerepéről, társadalmi helyzetéről a rendelkezésre álló adatokból mindenekelőtt megállapítható, hogy énekmondó-rend mint szabályozott, jogokkal és kötelességekkel körülírt társadalmi osztály nálunk sem az Árpád-korban, sem később nem volt. Az énekes nemzeti joculator: ez a szó az énekmondói hivatás megjelölésére Anonymus Gesta-jától kezdve szabályszerűen visszatér az oklevelekben és egyéb forrásokban, így az 1244, 1251, 1253, 1254, 1255, 1273, 1288, 1292, 1293, 1296, stb. évben. Mellette teljesen elszigetelve jelenik meg a zenével foglalkozók másféle jelölése, mint „Sipos” László (1222/77) és „Énekes” Lőrinc (1277/1344); az azonban nem bizonyos, hogy II. Endre 1219-ben említett udvarnokának „Regus” (regös) neve foglalkozást jelöl.
Hosszú kürt (harsona) a Képes Krónika Lehel vezért ábrázoló képén.
A királyi regösök kérdése máig tisztázatlan. Nagy Lajos 1347-ben kelt oklevele „regus”-eknek nevezett „combibator”-oknak mondja őket, a királyi „conditionarius”-ok egy külön csoportjaként; ebből azonban nem lehet megállapítani, hogy itt valóban énekmondókról esik-e szó és ha igen, milyen énekesekről.
Hegedű (rebec) a XI. századból, a pécsi bazilikának egy apokalipticus aggastyánt ábrázoló kőszobrán.
A joculatornak tehát nincs ebben az időben általános jelentésű magyar neve. A szláv eredetű „igric” szó zenei foglalkozás megjelölésére csak jóval később – először 1410–20 táján, a Schlägli-szójegyzékben – vetődik fel. Addig csak helységnévként fordul elő, 1244-től, amikor az „Igrech” falunév először fölbukkan, 1329-ig összesen tizennégy oklevélben. Az igricség e különféle formájú és összetételű helységnevek alapján került bele – jogosulatlanul – az árpádkori magyar művelődés történetébe. E helységek közül mindössze kettőről tudjuk, hogy valóban joculatorok telepe volt: a pozsonymegyei „Igrech”-ről, melynek joculatorai a pozsonyi várnépek közé tartoztak és a zalamegyei „Igrich”-ről, melynek lakosai királyi joculatorként szerepelnek. A többinél nincs adat ara, hogy bennük énekmondók, joculatorok éltek; ezek a települések tehát [AZ IGRICSÉG KÉRDÉSE] egyszerűen megőrizhették régi szláv nevüket, a nélkül, hogy lakosai magyarénekmondók lettek volna. Így semmi okuk sincs, hogy az Árpád- és Anjou-kor magyar énekmondóit igriceknek vagy akár regösöknek nevezzük és hogy szláv eredetű zenészeknek tartsuk őket. Az egyetlen kézzelfogható szláv vonatkozás a joculatorok jelenléte a pozsony- és zalamegyi Igric nevű helységekben, a helységnév azonban a régi, szláv eredetű helységnév egyszerű átvételét is jelentheti a nélkül, hogy az új énekmondó telep szláv eredetét döntően bizonyítaná. Annál kevésbbé, mert a névszerint ismert joculatorok neve határozottan magyar hangzású; a XIII. századból – korábbról nincsen ilynemű adatunk – Csiper, Szombat, Hamzó és Mikó nevű énekmondókat ismerünk.
Csörgődobot verő zenész kentaurt ábrázoló vízöntő edényen. XIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A joculatorok téma-váalsztása sem mutat szláv eredetre; Anonymus szerint ugyanis Tuhutum-Tétény vállalkozásáról, Lél, Bulcsu, Botond harcairól, Árpádnak és kíséretének Óbudára való bevonulásáról, az Attila palotájában tartott vigasságról énekelnek. Énekanyagukban tehát elsősorban a honfoglalási mondakör alakjai szerepeltek.
Budai Mihály agendájának egy oldala. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Neumás oldal a Pray-kódexből. XIII. század eleje.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
Harsonások I. Károly király esküvőjén.
(Képes Krónika.)
Az énekmondónak ez a szerepe és jelentősége azonban a XIV. század első felében elhomályosult. Ekkor már nem hallunk királyi joculatorokról és maga az elnevezés is értelmét, jelentését vesztette. Az említett Igrici nevű pozsonymegyei telek 1358-ban már Pozsonyvár „sipos”-ainak birtokaként szerepel, egy 1377-ben kelt oklevél pedig – mint „Joculator vel Fystulator” Márton neve mutatja – kifejezetten sipossá értelmezi át a régi joculator hivatását. A „joculator” elnevezés tehát ebben az időben már szokatlan, magyarázatra szorul, ettől kezdve az elnevezéssel, énekmondó értelmében, Magyarországon többé nem is találkozunk. A szó maga még előfordul, de változott értelemben: 1410–20 körül pakocsást, tréfacsinálót, vándor mutatványost, az 1523 évi brassói számadáskönyvben pedig kifejezetten vásári mutatványos-kóklert jelent.
A legrégibb fennmaradt hazai Szent Erzsébet-himnusz töredéke.
(A Szent Domonkos-rend kassai házának könyvtára.)
Az Árpád-kor énekmondója a nemzet kulturális életében jelentős szerepet töltött be. A történetileg fontos tettek nagy emlékezetű fenntartója volt és tudósításait – bár kénytelen-kelletlen – a tudós krónikaíró is [AZ EGYHÁZ IDEGENKEDÉSE] felhasználta. Az 1279. évi budai zsinat 8. constitutiója ugyan megtiltja a klérikusoknak, hogy a „mimus”-okat, „histrio”-kat és joculatorokat hallgassák, ez az egyetlen és viszonylag késői adat azonban nem szolgálhat okul kulturális szerepük és jelentőségük általános megtagadására, lekicsinylésére. Sőt a késői tilalom inkább azt bizonyítja, hogy addig, tehát úgyszólván az egész Árpád-koron keresztül, a klérikusok is hallgatták a joculatorok énekét, különben nem kellett volna őket eltiltani tőle. Az egyház kezdődő idegenkedését, amit számos külföldi analógia támogat, egyházfegyelmi szempontok indokolják és nem jelenti a joculator-hivatás teljes megtagadását, az énekmondók kiközösítését, mint némely esetben értelmezni szokták.
A legrégibb fennmaradt hazai Szent Erzsébet-himnusz töredéke.
(A Szent Domonkos-rend kassai házának könyvtára.)
Az egyház idegenkedését kétségtelenül táplálta, hogy a joculatorok hangszerjátékosok is voltak, a szigorúan vett egyházi felfogás pedig a hangszert, az egyetlen orgona kivételével, az egész középkoron át a világi mulatság profán eszközének tekintette és használatának igyekezett minden eszközzel gátat vetni. Jellemző különben, hogy okleveles forrásaink 1300-ig mindössze egyetlen esetben utalnak kifejezetten hangszerjátékosra, az említett „Sipos” Lászlóra. Ha a források e negatív tanúsága mellé állítjuk azt a határozottan alárendelt szerepet, amit a hangszeres játék a magyar népzene előadásában betölt, aligha juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy az Árpád-kor énekmondásában a hangszerjáték legfeljebb alárendelt, önállótlan kíséret szerepét játszotta, aránylag legönállóbb formájában is eredetileg énekes dallamok hangszeres változatait, „cifráit” nyujtva hallgató közönségének, mint a magyar hangszeres népzene máig is. Önálló hangszeres irodalomról tehát – ami különben Nyugat-Európában is csak a renaissance-kor vívmánya – nem lehetett szó.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a hangszeres zene teljesen hiányzott. Az írásba foglalt tudós „műzene” felülete alatt kétségkívül megszólalt például a duda, ez a jellegzetesen középkori típusú szólóhangzer. Ismeretét annál inkább fel kell tételeznünk, minthogy a Kárpátok medencéjében a magyarságot közvetlenül megelőző lovasnomád nép, az avarok leleteiben sikerült a kettőssípnak olyan példányait megtalálni, amelyek típusukban semmivel sem különböznek a ma is élő magyar pásztorduda sípjainak szerkezetétől. A basszussíp, az úgynevezett „gordó”, viszont nyugaton is csak XIV–XV. századi fejlemény.
A kor magyar egyházzenei művelődése terén mindeddig legkevésbbé sikerült a kutatásnak a magyarországi hagyomány sajátos jellegét, honi folytonosságát kimutatnia. A gregorián ének általános európai neme, a templomi és iskolai zeneélet menetét és anyagát országfeletti érvényű egyöntetűséggel szabályozza. Az Esztergomban, Nagyváradon, Veszprémben, Csanádban és más kiemelkedő egyházi központokban működő székesegyházi, káptalani és kolostori tanintézetek az egyházi tudomány egyéb tárgyai mellett már az Árpád-korban megkezdték a liturgikus ének tanítását is; a csanádi vagy fehérvári püspökség énekmagisterét, Valther mestert, Szent Gellért legendájából név szerint is ismerjük.
A tanítás menetéről és anyagáról azonban alig maradt ránk egykorú kótás emlék. Valószínű pedig, hogy egyházaink zenei kéziratanyaga meglehetősen gazdag volt, minthogy a középkori fölfogás egyedül az egyházi zenét és éneket tartotta lejegyzésre méltónak. Legnagyobb értékű fennmaradt árpádkori kótás emlékünk a Pray-kódex; liturgikus és nyelvemlékszövegeink keletkezését mai kutatásunk a XIII. század első éveire teszi. Sajnos, nem alkalmas arra, hogy belőle a zenés liturgia sajátosan magyarországi alakulására vonatkozóan bármit is megállapíthassunk. A kéziratban ugyanis nem rendszeres szerkesztésű kótás szertartáskönyv – graduale vagyis antiphonarium, – hanem inkább liturgiai útmutató segédkönyv maradt ránk, a celebráló bencés szerzetes részére szánt utasításokkal, vegyes imádságokkal és a használt énekek neumált, kótával ellátott kezdőszavaival. [GREGORIÁN ZENE – NEUMÁS EMLÉKEK] Ezekből a magyarországi zenés liturgiát rekonstruálni még megközelítően nem lehet. Mind e nehézségekhez járul még az is, hogy a zenei neuma-jelek sok helyütt pótlólag kerültek a szöveg fölé: az újabb kutatás összesen nyolc kéz írását különbözteti meg a kódex hangjegyes részében. E kezek írástípusa 1200–1350 között, körülbelül másfél évszázadon vezet át bennünket; ekkor tehát a kódex állandóan használatban lehetett bencés kolostorainkban, melyekhez a kéziratot szövege és liturgikus tartalma világosan fűzi.
Kéziorgonán játszó férfi. Miniált kép egy 1377-ben készült esztergomi misekönyvben.
A Pray-kódex, mint a magyar zene árpádkori írott emléke elénk idézi a régi magyar zene történetének kettős nehézségeit: az énekmondók dallamairól, ami számunkra eredeti magyar zeneként elsőrendűen fontos lenne, nincs feljegyzés és hihetőleg a maga korában sem volt; viszont abban, amiről van, mint a gregorián énekről, zenetörténeti kutatásunk mai állása mellett egyelőre nem láthatunk egyebet a közös latin-európai hagyomány egyéni jelleg híján való visszfényénél.
