KAMPIS ANTAL: RÉGI MAGYAR MŰVÉSZET | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

KAMPIS ANTAL:
RÉGI MAGYAR MŰVÉSZET

A honfoglaló pogány magyarság erkölcseivel, szokásaival, életének és művészetének formáival idegen test volt a keresztény műveltség világában, amelyhez a földrajzi tényezők mégis elválaszthatatlanul hozzákapcsolták. A magyarság gyepükkel védte és zárta el magát s e gyepük mögül ellenségként pusztítva tört ki nyugat felé. Még a kereszténység fölvétele után is csak szűk kapukat nyitott a békés közeledés számára.

A művészet azonban az emberi szellem termése és attól a perctől kezdve, hogy Magyarország népe első királyának ösztönzésére a nyugati keresztény szellemet befogadta, folytonos és szakadatlan példalánc mutat arra, hogy hazánk egyszersmind a nyugat művészeti stílusainak is sokszor szegényes, néha egyenrangú, de mindenesetre egyazon szándékú műhelyévé vált.

A déli és a keleti Kárpátok belső lejtői azok a végső pontok, ameddig a nyugati kereszténység történeti stílsuainak elterjedését szerves egységben kimutathatjuk. Mindaz a román, vagy gótikus emlék, mely a Kárpátok gerincétől keletre felbukkan, csak szórvány, anyátlan árvaság. Magyarországtól keletre és délre az ortodoxia merev, zárkozott szellemisége és művészete gyökerezett.

A keresztény Magyarország művészetének kialakulásában négy fontos tényező ismerhető fel. Az első és legfontosabb ezek közül a nyugatról készen kapott latin formavilág, melyet papok és behívott mesterek közvetítettek és ültettek át. A második a magyarság saját ősi formakincse, melyet a behívott mesterek keze alatt felnövekvő, mindenestre gyérszámú magyar nemzedék az új, betelepített stílusrendszerekbe át tudott menteni. A harmadik volt az ortodox, bizánci művészet beszüremkedése, melynek ereje és hatásfoka változó volt s a politikai hajlandóságtól függött. Negyediknek említhetők végre azok az emlékek, amelyeket a honfoglaló magyarság már itt talált, és amelyeknek egy része valószínűleg továbbra is fennmaradt.

A legutóbbi időkig a magyar művészettörténet általában azt hitte, hogy a keresztény Magyarországnak első művészeti emlékei csupán stílus-származtatás, a külföldi példák alapján érthetők meg. A helyi népesség ízlésének jellegzetességeit, sajátos elemeit nemcsak hogy nem keresték az emlékeken, hanem létüket vagy előfordulásukat előre is tagadták. A legutóbbi évek során azonban a lelkiismeretes vizsgálódás logikus érveléssel bebizonyította, hogy a XI. század első feléből egyelőre kilenc kőfaragványon mutathatjuk ki a jellegzetes magyar ízlés, egyúttal tehát magyar véső nyomát. E kilenc darab közül nyolc a Dunántúlról, egy pedig a Duna-Tisza közéről származik (Esztergom, Veszprém, Pilisszentkereszt, Boldogmonostorszeg) s valamennyit az a jellegzetes, szasszanida eredetű palmettamotivum ékesíti, amelyet a honfoglaló és letelepült pogány magyarság fémműves emlékein bőségesen megtalálunk. Bár ezek az emlékek egytől egyig eredeti összefüggésükből kiszakított és másodlagosan felhasznált töredékek, mégis elegendő bizonyságai annak, hogy a magyar lakosság már korán tevékeny részt kért az alig megindult művészi munkából. Ilyenformán pedig joggal lehetünk bizonyosak abban, hogy ha a honfoglaláskori motivumok a XI. század második felében el is tűnnek a faragott emlékekről, a magyarságnak a művészi munkával való bekapcsolódása továbbra is állandó maradt.

Kőfaragvány Szent István székesfehérvári bazilikájából. XI. század.

Jóelőre megállapíthatjuk azt is, hogy építészetünkre a bizánci építési gyakorlat csak múló és felületes hatást gyakorolhatott, [A KORA-KÖZÉPKOR ÉPÍTÉSZETE] s hogy ezt a jelentéktelen hatást nem tanúsítja ma már figyelemreméltó emlék.

Kőfaragvány Szent István székesfehérvári bazilikájából. XI. század.

A keresztény magyar királyság első századainak építészetét manapság már csak templomok képviselik. Más rendeltetésű egyházi épületeket csak ásatások nyomán előkerült alapfalakból ismerhetünk meg. Világi célokat szolgáló lakóházak közül csak az igénytelen pozsonyi kisprépostság maradt meg. Egyes várakban szerény részek, lakótornyok őriznek ugyan nyomokat, de ezek általában véve egyrészt eredetileg is művészietlen, durva alkotások voltak, másrészt a várat rendeltetéséből kifolyóan, folytonos javítások, foldozások során eredetiségükből jobbára kivetkőztek. Ezekhez a várakban fennmaradt lakóhelyiségekben örvendetes kivételkép csatlakozik az esztergomi királyi várnak a legutóbbi években a föld alól kiásott épülettömege, amely díszes kiképzésével az árpádkori világi rendeltetésű építészetének nemcsak Magyarországon, de egész Európában is szinte egyedül álló, sajátságosan szép példáját szolgáltatja.

Kőfaragvány a székesfehérvári bazilikából. XII. század.

Szent István a térítés eredményeinek biztosítására országát egyházkerületekre [ÉSZAKOLASZ TÁJÉKOZÓDÁS] osztotta és a püspöki székhelyeken templomot építtetett. E templomok közül három teljesen eltűnt, helyét sem tudjuk (Csanád, Győr, Veszprém), kettőből csak szerény nyomokat ismerünk (Eger, Gyulafehérvár), háromnak alapfalait pedig (Esztergom, Kalocsa, Székesfehérvár) ásatások tárták föl. Legszebb és legdíszesebb volt közöttük a székesfehérvári háromajtós, lapos mennyezetű bazilika, mely északolasz előképek után épült és belsejét nemes mozaikdísz borította.

A legrégibb névről ismert magyarországi kőfaragó sírtáblája Kalocsán. XII. század.*

A hanyagul vésett felirás olvasása: MARTINVS RAVEGV[S?] LAPICIDA IACET HIC. Magyarul: Ravegus Márton kőfaragó nyugszik itt. A felírás rendetlen vésését a készítőnek a betűvetésben való járatlanságán kívül a kőlap porhanyó és hibás volta magyarázza. Olvasására és értelmezésére több kísérlet történt. Legvalószínűbb, hogy a „Ravegus” a „Ravegnanus” helyett áll és ez esetben Márton mester ravennai származását jelöli. Ravennában 1030 óta magyar zarándokház állott és a várossal a XII–XIII. században művészi kapcsolataink voltak. A sírtábla a régi kalocsai székesegyház alapjainak feltárása alkalmával került elő; újabban a mostani érseki egyház külső falába illesztették.

Kapukeret töredéke a XI. századi első veszprémi székesegyházból.

Ugyanezt az északolasz tájékozódást mutatja a kalocsai első templom alaprajza és ugyanerről beszélnek az esztergominak fennmaradt, régi beírásai is. Szent István korának építészeti emlékei tehát általában véve északolasz, lombard példákat követtek. A két legfontosabb építészeti töredéket, az aracsi követ és a zalavári párkányt a lombard díszítményben oly fontos szerepet játszó szalagfonat borítja.

A pécsi bazilika a helyreállítás után.

A XI. század második felében a lombard példa tovább is uralkodó maradt, de mihamarabb más elemekkel bonyolódott, részben német, de főként francia hatás alatt.

A román építészetnek a pécsi székesegyház időrendben az első, méreteit tekintve is a legnagyobb emléke. Sajnos, a századok igen megviseltek. Tűzvészek rongálták, török mecsetként szolgált, újabb korok kíméletlenül átépítették, úgyhogy ma már öthajós altemplomán, alafpalain és 4 tornyának alsó emeletein kívül minden része szakszerű rekonstrukció eredménye. Alaprajza ma is a régi háromhajós, keleti végén három szentélyes alap, felépítése négy sarkán tornyos, laposmennyezetű, emelt középhajójú bazilika. A négy torony nem egy időből való. A szentélyek mellett lévő kettő csak a XII. század második felében épült.

A pécsi templom négytornyos voltából egykor arra következtettek, hogy a négysaroktornyos bazilika jellegzetes magyar temlomtípus. Az ásatások újabb eredményei azonban ezt a különben sokáig és szívósan hangoztatott feltevést kétségtelenül megdöntötték.

A XI. században épült somogyvári apátsági templom alaprajza is a keletelt szentélyű, háromhajós lombard bazilika típusát mutatja, noha lakói a franciaországi St. Gillesből költöztek be hazánkba. Bizonysága ez annak, hogy a lombard stílus mennyire kötelező erővel élt ebben a korban.

Kőfaragvány a XI. századi pécsi bazilikából.

Lombard stílusjegyek uralkodtak az esztergomi székesegyház alaprajzi és homlokzati kiképzésén is. Ezt a második esztergomi bazilikát III. Béla uralkodásának végén Jób érsek kezdte építtetni s ez a munka a még a XIII. század huszas éveiben is tartott. Az épület a századok folyamán annyira megrongálódott, hogy maradványait le kellett bontani, amikor a jelenleg álló, harmadik székesegyháznak helyet készítettek; ekkor még töredékei is majdnem megsemmisültek. Az előkerült darabok azonban és a XVIII. században Klimo György prépost rendeletére a főkapuról – Porta Speciosa – festett kép világosan tanúskodnak a lombard eredet mellett. Jób érsek templomának különöen a nyugati homlokzata lehetett páratlan szépségű az említett Porta Speciosával. Ez a kapu többszínű – vörös, fehér – márványból épült, gazdag tagolású, befelé rézsüs béllete előtt oroszlánokon nyugvó, oszlopos, mennyezetes előcsarnok símult a homlokzathoz. Ez a fajta kapukiképzés volt az, amelyet okleveleink, mint az „interleones” királyi bíráskodás helyet emlegetnek. Hazánkban ennek a kaputípusnak a töredékeivel és nyomaival Esztergomon kívül Budán, Jákon, Szepeshelyen, Nádudvaron és az erdélyi Almáson találkozunk, ami bizonyítja a lombard stílus kedvelt és messzeterjedt voltát.

Az esztergomi XII. századi bazilika díszkapuja. (A hercegprímási múzeumban őrzött XVIII. századi olajfestmény után.)

Szép példa erre a zemplénmegyei Karcsa épségben fönnmaradt templomhomlokzata is, melynek kapuján szintén találkozunk oroszlánokkal. Itt azonban nem földön fekvő és oszlopot tartó, hanem a homlokzat magasságában a kapufeletti gyámköveken ülő oroszlánokat látunk.

Részlet a XIII. századi lébényi templomból.

A lombard-román stílus magyarországi emlékei közül még a szepeshelyi prépostságnak és Harinának, a kis erdélyi falunak temploma említhető.

A XII. és XIII. század folyamán francia ösztönzések is bonyolódnak a magyar építészet történetébe. A premontreiek és a ciszterciek betelepítése és a házassági kapcsolatok, melyek a magyar és francia uralkodókat e korban többször is szorosan összefűzték, érthetővé teszik, hogy a francia stílus beszüremlése mind erősebb, és a XIII. század folyamán uralkodóvá is vált. A francia stílusiránynak két legjelentékenyebb emléke [FRANCIA ÖSZTÖNZÉSEK] volt a kalocsai elpusztult és a gyulafehérvári máig fennálló székesegyház, Kalocsát csak ásatásokból ismerjük. Háromhajós, boltozott mennyezetű templom volt, úgynevezett kápolnakoszorús szentéllyel. Eltérően a lombard megoldásoktól, és hasonlóan a franciához, a szentély előtt kereszthajó futott s a hajók találkozásánál alakuló négyzet fölött nagyméretű nyolc szögletes torony emelkedett. Az ásatások napvilágra hozták az egyik építőmester sírkövét, melyen a rosszul olvasható név is francia eredetre utal.

A gyulafehérvári székesegyház déli kapuja a XIII. századból.

Az ócsai templom záródása. XIII. század.

Eredeti terve szerint a kalocsaihoz teljesen hasonló lehetett a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház is, melyet még a XII. század végén kezdtek építeni, ebből azonban néhány rászleten kívül nem maradt meg semmi, mert nemcsak hogy a tatárjárás után, de a gótikus és a reneszánsz időkben is többször átépítették, toldották, megváltoztatták. Déli kapuja, az úgynevezett „Fejedelmi kapu” és néhány szoborrész utal csak az eredeti építkezésre. Szerencsés módon itt is fennmaradt 1287-ből egy mesternév, Jean de Saint Dié építőmesteré. Francia származása tagadhatatlan és ezzel a templom franciás stílusa bővebb bizonygatásra nem szorul.

A szerzetesrendek ama templomok közül, melyek a francia, gazdagabb alaprajzi elrendezést és dekoratív kiképzést követték, legelsőnek a vértes szentkereszti templomromot kell említenünk. Bencés apátság volt ez egykor, 1146-ban alapították. Alaprajza a kalocsai székesegyházhoz hasonlított, de méretei sokkal kisebbek voltak. Ennek megfelelően a kápolnakoszorú helyett itt a szentély körül csupán három lóherealakban elhelyezett kápolnát találunk. Falának kövei, díszített részei, vállkövei, párkányai csodálatosan finom és gondos kőfaragómunkát mutatnak. Sajnos, legnagyobb részüket széthordották és magánparkokban álló műromokat alkottak belőlük. A templom helyén ma már csak falának néhány töredéke áll.

A türjei XIII. századi templom mai alakjában.

Részlet a jáki templom főkapujáról. XIII. század.

A XII. században telepednek be hazánkba a ciszterciek. Bár építkezéseik a legnagyobb egyszerűség jegyében fogantak, a francia szellemek és főként a francia földön kedveltté vált mennyezetboltozási eljárásoknak jó terjesztőivé váltak hazánkban. Gyors ütemben fölépült templomaik közül a legtöbb szinte nyom nélkül elpusztult (Cikádor, Egres, Pásztó, Pilis, Szentgotthard, Zirc), csak késői példák maradtak reánk, épségben (Bélapátfalva 1232–1240), vagy nagyobbszerű romokban (Kerc, XIII. század második fele).

A jáki temetőkápolna kapuja. XIII. század.

A ciszterciek mellett a premontreiek tűntek ki építőtevékenységükkel. A premontrei rend a cisztercitákhoz hasonlóan Franciaországból telepedett hazánkba. Emlékeik vizsgálata arról győzhet meg, hogy a művészi elgondolás, a nagyvonalú kivitel, a formai gazdagság tekintetében a XIII. század első felétől a premontreiek játszották a legnagyobb szerepet. Rendjük építőtevékenységének köszönhetjük azt a három emléket, amely nemcsak saját értékével vívja ki a késő korok bámulatát: sajátságaik visszatérő megegyezései olyan építőiskola kétségtelen fönnállását mutatják, melynek kisugárzó hatását a távoli Erdélyben is felismerhetjük Lébény, Ják és Zsámbék temploma ez a három emlék. Közülük a zsámbéki rom, a másik kettő ma is ép. Az úgynevezett átmeneti stílusnak képviselői ezek a templomok, mert amellett, hogy alaprajzukban és szerkezeti részeikben a román-bazilikás templomok kötött elemeit őrzik meg, mennyezetük boltozott, és pedig már csúcsíves keresztboltozattal. Lébény épült közülük legkorábban. A XIII. század első negyedében már készen állott. Háromhajós, magas középhajójú bazilika, kereszthajója nincs és a hajók félköríves szentélyben végződnek. Homlokzata síma, egyszerű, két hatalmas, tömörépítésű és a templomtestbe ágyazott toronnyal. A tornyok legalsó szakasza a templom belső terébei s bekapcsolódik, mert belső faluk nem ereszkedik a földre, hanem a hajó magasságában megszakad és súlyával a közép- és mellékhajókat elválasztó első pillérpárra támaszkodik.

A nyitrai románstílű székesegyház a XIII. század elején, a káptalan egykorú pecsétjén.*

A gr. Forgách-család levéltárában levő 1229. évi oklevélen függő példányról. Az eredeti hossza 58 mm. Körirata: SIGILLVM CAPIT[V]ILI S[ANCTE] NITRIENSIS EC[LESI]E.

A lébényi templomról az alakos díszítése egészen elmaradt. Bőven találunk azonban növényi és mértani elemekből szőt díszítményt, mely a pillérfőket és pillérlábakat is borítja, dús volta azonban teljes kifejezésre csak a nyugati és a déli kapukon jut. A lébényinél később keletkezett ugyan, de mind a szerkezeti, mind a díszítő kiképzés szempontjából tömörebb értékű alkotás a premontrei rend jáki monostoregyháza. Valószínűleg két építési korszaka volt: a tatárjárást megelőző és követő évek. A jáki templom alapjában és a tornyok szerkezeti megoldásában a lébényit követi, alaprajzában ettől úgyszólván csak a főhajó apszisának mérethangsúlya választja el. Homlokzata azonban erőteljesebb, tömörebb. Ritmikus erővonalak által tagolt, síma felületén a hatalmas kapunyilás rézsüjének mindenkor elborító gazdag, geometriai és növényi elemekből szövődő díszítménye lenyűgözi a szemlélőt. Monumentalitását nagy mértékben fokozza a kapukert lépcsős fülkéiben álló életnagyságú szoborsorozat: Krisztus és a tíz apostol szobra.

Az esztergomi várkápolna XII. századi kapuzata.

Apokaliptikus aggastyán. Kőfaragvány a pécsi bazilikából. XII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az Apokalipszis szerint az Úr trónja körül 24 öreg ül, aki őt énekkel és zenével dicsőíti. A pécsi bazilika ezeket ábrázoló szobrai közül az itt bemutatott a legépebb.

A zsámbéki templom a román stílus jegyeit csak külsején őrizte meg. Szerkezete már gótikus rendszerű. Díszítése igen takarékos, fűrészfogú párkányok és az oromfal vakárkádjai alkotják. Alakos díszítésnek sem a homlokzaton, sem egyebütt nem találjuk nyomát. Különös érdekessége ennek a templomnak, hogy az északi torony puritán egyszerűségű, kőből rakott piramisformájú sisakja egészben maradt. Ez a toronysisak szolgált mintául a jáki templom helyreállításához, de éleinek nemeshatású, gyengéden meghajló vonalait Jákon csak nagyjából és durván sikerült utánozni. Mindhárom eddig említett premontrei templom faragott kőből épült és megjelenésében, alaprajzi elrendezésében szerencsésen vegyíti a helyszínen már hagyományossá vált lombard elemeket a frissebb francia iránnyal. Az alaprajz, a külső díszítő elemek és a francia építészetben oly otthonos kereszthajó mellőzése a helyi hagyomány tiszteletére mutat. A nagyon magas főhajó, a mind karcsúsbbá váló arányok, a boltozásbeli szerkezeti megoldások és az ornamentális elemek eredetét viszont a francia építészet körében lelhetjük meg. Vegyülnek mindehhez a szomszédság, és az útvonal által magyarázható németes stíluselemek is, de ezek kevésbbé fontos, csak figyelmes szemlélet által kielemezhető járulékok. A stílusoknak, alaprajzi szerkezeti, homlokzati és díszítményelemeknek ez a vegyülete szerencsés arculatú és sajátosan helyi jellegű példákat teremtett és olykor, mint a toronyszerkezet megoldásaiban, egész egyedülállóvá is vált.

Az esztergomi várkápolna XII. századi sekrestyeajtója.

A három templomhoz további szerényebb leszármazók is csatlakoznak. A türjei kéttornyú téglatemplom mind külsejében, mind belső térmegoldásában a lébényinek ivadéka. Sajnos, a Dunántúlnak többi e nemű emléke (Aszófő, Dörgicse, Révfülöp, Csabdi) csak nagyon töredékes romokból idézhető vissza, kisebb igényű falusi templom azonban több is szól e premontrei jellegű helyi építőiskoláról.

Izsák áldása. Kő-oltárasztal részlete a pécsi bazilikából. XII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az oltárasztal fehér márvány, a bemélyített hátteret egykor mozaik, vagy más színű kőbetét töltötte ki. A felirat: † NVLLUS MIRETVR VT HVIC CVR BENEDICTIO DETUR. Magyarul: Senki se csodálkozzék, hogy miért ez kapja az áldást. T. i. a felírás szerint IACOB és nem ESAV.

Ennek az iskolának a hatását a keleti részeken is felfedezhetjük. A gyulafehérvári székesegyháznak a tizenharmadik század második felében történt átépítése ebben a szellemben fogant és ezt vallja megteremtőjének több kisebb erdélyrészi templom, így többek között a homoróddaróci Udvarhely megyében, az ákosi Szilágy megyében.

Az esztergomi várkápolna XII. századi szentélye.

A premontrei rend építkezései – láttuk – általában tisztelték a lombard fogantatású helyi hagyományt, de néha eltértek tőle és szokatlan, merész tervekhez nyúltak. Egyik példája ennek az ócsai premontrei (ma református) templom. Különös sajátsága a kereszthajó, a szentélyek különleges, egymástól teljesen különálló alakítása, a kapuzat nélküli, komor símaságú nyugati homlokzat és az alacsony, a tetőgerincet is alighogy elérő tornyok. (A jelenlegi toronymagasság csak a restaurálók műve.) Másik érdekes példa a kisbényi, szintén premontrei egyház, melyet az Omode-család alapított 1217 előtt. Egyhajós templom, a kereszthajóból közvetlenül nyíló hármas szentéllyel. A főhajó lépcsőzetesen tágul és csatlakozik hozzá a fűrészfogsorral díszített két torony. A homlokzat előtt a templom tulajdonképpeni főbejáratát is magába foglaló, egykor nyitott, ma már azonban zárttá falazott előcsarnok áll. Szokatlan alaprajzához nyilván úgy jutott, hogy az eredeti szabályos, háromhajós templomtervet az építés folyamán adódó körülményekhez képest többször is módosították.

Pillérfő Dömösről. XII. század.
(M. Nemzeti Múzeum.)

Románkori, világi rendeltetésű épületeket, mint föntebb említettük, csak a várak között találunk. Kezdetben csak a királyoknak voltak igen szerény erősségeik: tömörfalú, zömök, kerek, vagy szögletes alaprajzú, többemeletes tornyok, fa- vagy kőfallal [ROMÁNKORI VILÁGI ÉPÍTÉSZET] kerítve. Erre mutatnak a visegrádi Salamontorony, Léka vára Sopron megyében a híradások, melyek a budai királyi vár első idejéről szólnak.

Boltzárókő az esztergomi palotából. XIII. század.

A visegrádi torony hosszúkás, hatszög alaprajzú, hat emeletre tagolódó építmény. Az alsó emeleteket fafödémek választották el egymástól, az ötödiket csúcsíves keresztboltozat födte. A XIII. században épült épúgy, mint a lékai vár öreg tornya és a budai vár maga; kezdetben ez is csupán fallal körülvett toronyépület volt és csak a későbbi időkben vált fényes rezidenciává. Az Árpádok idején ugyanis királyaink igen keveset tartózkodtak Budán, székhelyük inkább Székesfehérvár és Esztergom volt. Ez magyarázza az Esztergomban legutóbb kiásott királyi vár részleteinek lakályosabb, kényelmesbb, hellyel-közel káprázatos gazdagságú alakítását. Az esztergomi királyi vár építészeti részei valószínűleg még a XII. század folyamán készültek. Legfontosabb ezek között is a kápolna, melyet az oszlopokkal tagolt rézsüs főbejárat fölött hatalmas méretű, küllős kiképzésű ablak világított meg. A majdnem négyzetes alaprajzú hajótól a széles félköríves szentélyt oszlopokon nyugvó diadalív választja el. A kápolnából balra a sekrestyébe, jobbra pedig a királyi lakóhelyiségekbe vezet egy-egy norman ízlésű, megtört vonaldíszű, félkörívvel lezárt és egy-egy oszloppal keretelt keskeny ajtó. A hajó kétoldalán sarokoszlopokról elinduló arkatura alatt csekély mélyülésű fülkék süllyednek a falba. A lakóhelyiségek építészeti alakítása símább, egyszerűbb, de az egyes helyiségeket itt is pazar díszítésű, tagolt rézsüjű ajtók kötik össze. A lakóhelyiségeknek ezek a díszes, templombejáratokhoz hasonló alakítású ajtóbélleletei az esztergomi vármaradványokat Európában szinte egyedülállóvá avatják.

A betlehemi gyermekgyilkosság. XII. századi kődombormű töredéke a pécsi bazilika altemplomából.

A román kor szobrászatának története ugyanazokat a problémákat tükrözi, mint az építészet. Az inkább az ötvösség körébe sorolhatni bronz és nemesfémplasztikán kívül ebből a korból csakis architektúrához kötött monumentális kőszobrokat ismerünk. Ha tehát korai és későbbi román szobrászatunk stílusát vizsgáljuk, az olasz, lombard és ezzel összefüggő dalmata, bajor, francia kőfaragás elemeit látjuk elegyülni. Ehhez járult valamelyest a pogánykori formahagyomány és a nagyszámban itt talált és másodlagosan sokszor felhasznált római faragott kövek stíljének visszfénye.

Ádám és Éva. XII. századi dombormű a pécsi bazilikából.

Az emlékek sorát a Harináról és a Dömösről származó primitív formálású és inkább a dekoratív térkitöltés szempontjait szolgáló oszlopfők nyitják meg; ezek meghatározatlan jellegű állatábrázolásokat mutatnak. Mind a két emlék még a XI. századból származik.

Ebből az időből maradt fönn a gyulafehérvári templom egyik timpanon-reliefje is, mely nyers formálással, minden egyéni sajátság nélkül bizonyos monumentális érzékkel Krisztust ábrázolja két apostol között.

Angyal. XIII. századi dombormű a pécsi bazilikából.

Pécs és Somogyvár a következő emlékek. A pécsi kripta bejáratának két oldalfalán helyetfoglaló reliefek kérdése régi és megnyugtató módon máig meg nem oldott problémája a magyar művészettörténetnek épúgy, [ROMÁNKORI SZOBRÁSZAT] mint azoké a szoboremlékeké, amelyek állítólag a szentélyt a hajótól elválasztó márványkorlátot díszítették. A szentélykorlát az újszövetség alakjait, Krisztust, az apostolokat, az angyalokat és az apokalipszis véneit testesíti meg. Kurta rányú, merevtartású, csekély mélyülésű, reliefszerű alakok ezek. Dekoratív redőkbe rendezett palástjaik felszínét bő buzgású díszítő kedv öntötte el egyelőre rokontalan, lyukgatott és laposan vésett ornamentumokkal. A kripta-bejárat két oldalfalán az újszövetségi jelenetek mellett ószövetségiek is vannak: Ádám és Éva, Sámson története és a Jézus születésével kapcsolatos események.

A nagy vésőkultúrára, egészséges, kissé nyers, rusztikus formalátásra valló, naivitásukban üde fölényű reliefeket általában felsőolasz példákkal hozzák kapcsolatba kutatóink és keletkezésük idejét a vélt analógiák útmutatása szerint a XII. század közepétől a XIII. század közepéig terjedő időre tették. Sajnos, e kísérletek egyike sem véglegesen meggyőző. A pécsi székesegyháznak ezek a szobrászi emlékei társtalanok maradnak s így keletkezésük idejére a külföld analóg példái nem mutathatnak reá biztosan. Legvalószínűbbnek látszik az emlékekből magukból szűrt feltevés, mely szerint a XII. század második harmadában keletkeztek.

A XII. század második felétől származnak a somogyvári bencés apátsági templom szobortöredékei is. Közülük különös érdekességű az a darab, amely oroszlán mellett térdelő alakot ábrázol s a mely az ókorban annyira kedvelt tövishúzó motivumot eleveníti fel.

Ekkor készült a kisbényi vadászjelenetes oszlopfő, mely darabosságában is egyik érdekes és szép példája a középkori ikonográfiában oly népszerű pszichomachiának. A vadászjelenetek ugyanis jelképes értelműek s rajtuk az emberek állatok formájában megjelenő bűnök ellen hadakoznak. A pszichomachiának számos példája, egyszerűbb és bonyolultabb ábrázolási módja fordul elő a magyarországi emlékeken, egyik legszebb s szintén a XII. századból származó előfordulása az esztergomi királyi vár kápolnájából a lakóhelyiségek felé vezető ajtó mellett álló oszlop fejezetén látható.

Szent István feje. Kőfaragvány a kalocsai XII. századi bazilikából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

XII. századi a Kalocsáról előkerült királyfej is, melyen monumentális, stilizáló hajlandóság mellett egyénibb, valóságot, életet megközelítőbb szándékokat is megfigyelhetünk.

Az egykori tabáni templom kapukeretének töredéke lehet a trónoló Krisztust ábrázoló dombormű, mely jelenleg a templom hajójának egyik jobboldali pillérében befalazva áll. Bizonytalan formálása, az alak esendő térbeli elhelyezése, fenyegető arányhibái helybeli vidékies készültségű XII. századi mester kezére vallanak.

A legújabb kutatás 1200 körül készült Szent Gellértet és Szent Imrét ábrázoló munkának nyilvánította azt az eddig rómaikorinak tartott csoportot, mely eleddig a székesfehérvári püspöki kertben állott. A vélemény érdekes és már eddig is sok vitára adott alkalmat. Ha a feltevés igazsága bebizonyosodik, akkor e csoport szép tanúsága lesz az újraéledő, helyesebben a román emlékekben továbbélő antik szellemnek.

A XIII. század szobrászatát mindent mást messze meghaladó súllyal Ják képviseli. A jáki 12 szobor zömök arányai, nehéz, súlyos megállása, egészen egyéni, mégsem portrészerű, kiülő járomcsontú fejalkata ebből az időből hazánk művészetének legmagasabbrendű teljesítménye. A stílus elemei, a fejformák egésze és részletei Bambergen keresztül Reims-ig vihetik azt, aki e stílusösszefüggéseket fürkészni akarja. De nem e messzevezető szálak a fontosak, hanem a technikailag nagyszerűen képzett mester architektúrát tisztelő és egységes hatásra törekvő alkotóképzelete, mely egészen egyedülállót, analógiákkal föl nem mérhetőt teremtett a jáki homlokzaton. A jáki szobrok immár nem a szimbolumokba merevülő, vagy dekoratív elemekbe fátyolozott, és nem is a mesélőkedvet szolgáló román ízlés részvétlenül tárgyias eszközei. A jáki figurákban lelki dinamika áramlik. Állásmotívumuk, kéztartásuk, fejtartásuk az élettel szemben való vérmérséklet szerinti állásfoglalást fejez ki. Amint a jáki templomról magáról állítottuk, hogy átmeneti, mesgyealkotás, ugyanígy állíthatjuk a szobrokról is külön, hogy létükkel, művészi tartalmukkal és értékükkel már nem is annyira koruknak, mint inkább a következő évtizedek lelkiségének kifejezői. A jáki szobrok stílusához, fokozott dinamikájú lelki tartalmához tartozik a lebontott szentkirályi templom timpanonjának domborműve is, mely a félköríves mezőben trónoló Krisztus mellett térdelő két donátort ábrázolja. Fokozott testiség, símalejtésű redőjáték jellemzi ezt a XIII. században készült alkotást s jellemzi egyszersmind az a gond és figyelem, mellyel a kőfaragóművész a fejek, az arcok kifejező erejének megjelenítésére törekedett. A szentkirályi timpanon már közelebb áll a gótikához, annak egyik előfutára.

Oszlopfő az esztergomi királyi vár kápolnájában. XII. század.

Dombormű két szent alakjával a jáki templomból. XIII. század.

A románkori festészet maradványai számban és értékben is sokkal szerényebbek az építészet és szobrászat emlékeinél. Természetszerűen van ez így, mert fennállásukat, fennmaradásukat a századok viszontagságai sokkal inkább fenyegették, mint amazokét. A festő technikai készültségének esetleges elégtelensége, a nedvesség felszivárgása a falakba, a vakolat mállása, porladása hatalmas ellenségei voltak a templomfalak festett díszének, de még veszélyesebb volt a megváltozó ízlés, amely leverte, elpusztította, teljesen megsemmisítette a régi festményeket, hogy helyet készítsen újabb korok művészeti kísérleteinek. A román stílus néhány festett emlékét, ha töredékesen is, csak a véletlen őrizte meg számunkra.

Timpanon a vasmegyei Zarkaszentkirályról. XIII. század.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az első és egyben a legérdekesebb problémákat felvető festészeti emlék a hevesmegyei Feldebrő templomában rejtezik. A ma már teljesen barokká alakított templom alatt görögkereszt alaprajzú kriptára bukkanunk, melynek mennyezetboltozatát barbár erővel, durván és nagyoltan faragott, zömök, nagyfejű oszlopok tartják. A boltozat mezőin és az oldalfalakon mindenütt festésnyomokat találunk, s ezek a nyomok hellyel-közzel kivehető és felismerhető, sőt művészi mértékkel is mérhető ábrázolásokká sűrűsödnek. A maradványok alapján megállapítható, hogy növényi és geometrikus elemekből szerkesztett keretdíszítés változatos alakú, kerek és szögletes, kisebb-nagyobb képmezőket határolt, és ezekben a képmezőkben foglaltak helyet az ábrázolások, melyek a mezőnek megfelelően vagy mellképek, vagy magános alakok, ritkábban többalakos kompozíciók voltak. A szentély boltozatán Krisztus hatalmas méretű mellképe ismerhető fel. Kezében könyvet tart, körülötte pedig a Tetramorf, a négy evangélistaszimbolum helyezkedik el. A kereszthajó egyik boltozati mezőjén Kainnak majdnem ép, szemben vele Ábelnek nagyon töredékes képe vehető ki. Legújabban még egy hatalmas mellkép tűnt elő a restauráló munkák folytán, egyébként csak összefüggéstelen részletek: egy szem, egy kéz, egy ruharedő és főképpen a mezőkeretelés díszítő elemei; rajtuk kívül szűkszavú latin feliratokat is látunk.

E festmények a magyar művészettörténet egyik legtöbbet vitatott problémája. Stílusukat általában bizánciasnak tartják, de vannak, akik ókeresztény ábrázolásokat látnak bennük. Ugyanígy az időrendi elhelyezésben is az ókeresztény századoktól kezdve a XIII. századig mindenféle javaslat és okfejtés történt. A kérdést még bonyolultabbá teszi az altemplom egyetlen művészien kiképzett oszlopfőjének formai vizsgálata. A felsőtemplom falában talált s a vakolat alól napvilágra bontott árkádos oszlopkötegsor és a templom körül legújabban kiásott alaprészletek azt bizonyítják, hogy eredetileg centrális elrendezésű, háromszentélyű templom állott itt. Az élénk színezésű, mély képekkel és tüzes vörösekkel festett részletek stilizált formái meggyőznek bennünket a bizánci, kötött szellem hatásáról. Ezzel szemben számos, nemcsak hogy kötetlen, de szabad és játékos részlet elrekeszti ezt az alkotást a tisztán és közvetlenül Bizánchoz igazodó művek körétől. A keretornamentika, a színrendszer arról tanúskodik, hogy a feldebrői képek festője miniátor volt, aki a falfelületen sem tett egyebet: nagyméretű miniatúrákat festett. Erre vall a térszemlélet teljes hiánya, az alakok bizonytalan egyensúlya és a képmezőkön az alakok által be nem töltött, másmódon felhasználni nem tudott, kínosan üres felületeknek elszórt virágelemekkel való leleplezése.

Legvalószínűbb feltevés: a feldebrői fresók legkésőbben a XI. század közepetáján keletkeztek. Stílusuknak eredetét a regensburgvidéki emlékkörben kell keresnünk.

Szent Imre domborművű képe a jáki templomban. XIII. század.

A XII. századból származtak a pécsi székesegyház festett díszei. Az eredetinek még szerény töredékei sem maradtak ránk, mert amit a századok megkíméltek, azt elpusztította a „szakszerű” helyreállítás. Ma már csak a restauráló építész által készített színes vízfestmény-másolatok beszélnek a pécsi dóm belsejében egykor uralkodó színvilágról.

A XIII. század első feléből szintén van néhány töredékünk. Ilyen a győri székesegyház szentélyének ma már alig látható falképe, egy mandorlában ülő Krisztusalak, a Kecskemét melletti Benepusztán előkerült falképtöredék, a homoródi freskók és a század legelején, 1200 körül készült, különös alakítású, de roppant érdekes színezésű és megjelenésű szalonnai falképsorozat, mely antiochiai Szent Margit életének jeleneteit ábrázolja.

A diadalív bélletének falképei a szalonnai templomban.

A XIII. század második feléből már soklal több és sokkal épebb emlékeket ismerünk. A sort a jáki apátsági templom falképei nyitják meg. A két torony alatti boltmező cikkelyeinek jólkivehető, sokalakos jelenetein kívül a főhajó szentélyének falán sárkányölő Szent György lovas alakját láttuk. Ez végső eredetében szintén bizánci ikonográfiai típusra üt vissza, de a kivitelben mutatkozó életközelség, a színezés elevensége és a rajznak gyengéd vezetésű hajlékonysága arról tanúskodik, hogy itt is csak közvetített, még pedig ebben az esetben Itália felől közvetített művészi formákkal állunk szemben. A torony alatti boltozat és a falak képmaradványai régiesebbek, tartózkodóbbak és inkább a román stílbe merevedtek.

Részlet a feldebrői altemplom falképeiből. XI. század.

A XIII. század közepéről maradtak reánk a veszprémi Gizella-kápolna szintén olasz igazodású, sajnos, többször is átfestett freskómaradványai. A kápolna oldalfalain az apostolok képe foglalt helyet, párosával, a keleti homlokzat belső színén pedig nagyméretű feszület állott kétoldalt Mária és János alakjával. Mindebből ma már csak két apostolkép számítható XIII. századi maradványnak, a többi részben megsemmisült, részben olymértékű újrafestésen esett át többször is, hogy eredetisége teljesen elenyészett és felidézése alig remélhető.

Falkép az ócsai templomban. XIII–XIV. század.

Az ócsai templom szentélyében fennmaradt falképek ismertetésével zárjuk a románstílű festett emlékek sorát. Az északi falon Szent László legendájának jelenetei foglalnak helyet, ez azonban teljesen elpusztult, ma már nyomát sem találjuk. A déli oldalon az utolsó ítélet jelenete felében fönnmaradt. A szentély ablakai alatt lévő mezők festett építészeti keretben az apostolokat ábrázolják. Minden mezőt hármas oszlopokkal elválasztott árkádívek tagolnak s mindenik oszlopközben egy-egy apostol áll.

[A GÓTIKA ELŐFUTÁRAI] Az ócsai falképek alapjában már a gótikus idők előfutárai, de hiányzik még belőlők a gótikát annyira jellemző érzelmi telítettség. Nyugodt, tartózkodó alakok, értelmesen megrajzolt részletekkel s megválogatott, harmónikus színezéssel. Maga az utolsó ítélet kompozíciója is részvétlen elbeszélés csupán, drámai feszültség vagy érzelmi megindultság híján. Az ócsai mester a részletekben a látott valósághoz alkalmazkodik, képzeletét nem engedi szabadjára, a redőzés lehetőségeit, a szélrajzok vonaljátékát nem engedi uralkodóvá lenni, józan, kissé száraz, de kitűnően iskolázott és a megfigyelésben érzékeny művész volt.

Szent György, freskó a jáki templomban. XIII. század.

E helyütt kis kitérést kell tennünk, néhány, a művészet fejlődésével szorosan összefüggő társadalmi jelenségre. A tatárjárást megelőző századok idején a társadalmi tagolódás még a kezdeti fokon állott. A patriárkális jelző az egész lakosság összetételére ráillik; az élesen elkülönült, esetleg egymással rang, vagyon, foglalkozás alapján szembenálló vagy etnikum szempontjából tömörülő zárt rétegekről nem igen beszélhetünk. A műveltség hordozói e századokban a szerzetesrendek s rajtuk keresztül az őket pártoló, gyámolító nemzetségek, hatalmasságok és a királyi udvar.

Templomépítés a XIV. században.
(Képes Krónika.)

Az a tény, hogy a művészi alkotások midnenike tartalmas, minden részletében összefüggő és az anyagi erőket súlyos próbára tévő vállalkozás volt, lehetetlenné tette, hogy az arányításba az alantibb, anyagilag gyengébb és minden hatalom nélkül szűkölködő néprétegek beleszóljanak. Egyetlen szóval jellemezve a művészi tevékenységet irányító szellemet: a XIII. század közepéig udvari ízlésű és indítású volt a művészet.

A szepesdaróci templom belseje.

A tatárjárás pusztításai ezt a már különben is bomlásnak induló egyensúlyi helyzetet hirtelen erőszakkal felborították. A pusztulás óriási mérvű volt, az elnéptelenedésből és a fosztogatásból származó kár felbecsülhetetlen.

A pótlás, a helyreállítás művét a vész elmultával visszatérő udvari hatalmasságok egyedül nem vállalhatták, a nemzetségek mindinkább megoszló, tehát mindinkább gyengülő anyagi ereje is inkább a maga gazdasági berendezéseinek újrafejlesztésére fordított gondot. Az országépítés nagy munkájába újabb és addig csak keveset szereplő tömegeket kellett bevonni s a teljesen elnéptelenedett vidékeket nyugatról, tagolódottabb társadalmi viszonyok köréből, hívott néppel betelepíteni. A polgári rend önállósulása, kiváltságokkal elősegített anyagi megerősödése fokozott ütemben a tatárjárás után, IV. Béla intézkedései során indul meg. Ettől az időtől fogva a régi udvari szellemű művészet tovább él ugyan, de irányítása már nem kizárólagos: mellette mind erősebbé fejlődik egy másik ág, amelynek irányát, szellemét a városi polgárság mind öntudatosabbá váló ízlése határozza meg.

A bencések temploma Sopronban. XIV. század.

Míg a megelőző századok szinte tisztán olasz és francia előképek után indultak, a XIII. század végétől s a XIV. század folyamán mind nagyobb teret hódítanak a német példák. Érthető ez, hiszen a betelepített városi lakosság jelentékeny részben német volt. Természeténél fogva ragaszkodott az általa ismert megoldásokhoz és ahogyan ruházatát, szokásait, nyelvét sokáig megőrizte, ahogyan városi szervezetét, jogszolgáltatását, régebbi hazájának ilyenfajta intézményeihez igazította, ugyanúgy a művészetben is érvényesítette a régi haza emlékképeit, amelyek a saját ízlésének voltak kifejezői.

A kassai dóm belseje.

A XIII. század végétől kezdve a XIV. századon át egyre-másra emelkednek a kisebb-nagyobb városi plébániatemplomok; felépítésük és sajnos csak nagyon gyéren fennmaradt berendezésük egyaránt a kisszerűbb, alantibb, hamarabb munkát igénylő polgári ízlés mohó térfoglalását bizonyítja. Az udvari szellem művészi kielégítése viszont továbbra is olasz, francia ízlésű és a legmagasabb, legkorszerűbb értékmérőt igényelhette. Ha mármost az európai művészet stílusváltozásait vesszük szemügyre, azt találjuk, hogy a gótikus stílus térfoglalása Európa-szerte a XIII. század közepe táján megy végbe, ekkortól lesz kizárólagossá. Franciaországban és az északigermán vidéken szívós erővel él e stílus évszázadokig, Itáliában azonban már a XIV. század közepe felé ellene mond a protoreneszánsznak [A POLGÁRSÁG ÉS A GÓTIKA] nevezhető s mindinkább a klasszikus ókor emlékeire figyelő nemzeti művészet bontakozása. Ha tehát a fentebb vázoltakat összeegyeztetjük s hozzávesszük még a XIV. században a magyar trónra került Anjou-ház s az őket követő Zsigmond külföldi kapcsolatait, a mind nagyobb számmal beköltöző olasz főpapokat és világi hatalmasságokat, a románkort követő gótikus időszak művészetének arculatával a következő vázlatos képet rajzolhatjuk:

A zólyomi vár.

Míg a tatárjárás előtt művészeti emlékeink néhány kivételtől eltekintve tiszta román stílben fogantak, a tatárjárás után az európai stílusváltásnak megfelelően a gótika válik uralkodóvá. Ebben a stílusban fejezik be, vagy építik újjá a tatárjáráskor félbemaradt, vagy feldúlt emlékeket is.

A zólyomi vár udvara.

A gótikus stílus emlékei már túlnyomórészben a kiváltságokkal rendelkező és vagyonosodásnak indult városi polgárság alkotásai s a városi polgárságnak ezek a gótikus emlékei ritka kivételtől eltekintve, biztosan kimutatható német példák után indulnak. Földrajzilag tekintve megfigyelhető egy a határszélek mentén láncolódó külső városgyűrű (Kőszeg, Sopron, Pozsony, a bányavárosok, a szepesi városok, az erdélyi szélek városai, Brassó, Nagyszeben), melyekben a polgári ízlés uralkodott – és egy olyan belső városgyűrű, melynek művészetében a bennük székelő főpapok, vagy világi méltóságok udvartartása szabott irányt (Győr, Esztergom, Buda, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár).

A sárospataki vár XIII. századi lakótornya.

A gótikus építészet legkorábbi emléke a topuszkói apátság temploma. [GÓTIKUS ÉPÍTÉSZET] Ennek építése még 1211-ben indult meg és már alapjától kezdve a gótika szerkezeti elgondolásait tükrözi. Még a XIII. század végén kezdték a soproni Szent Mihály-templomot is építeni, de – és ez majd minden gótikus templomunkról áll – a XV. század végéig elhúzódik befejezése. A gótikus stílus másik emlékéhez, a jelenlegi bencés templomhoz csak a XV. században fogtak hozzá a soproniak. Mindkettő háromhajós csarnok-templom, azaz a fő- és a mellékhajók csaknem egyforma magasságúak. A Felvidéken több olyan templomot találunk, mely a XIII. században kezdett épülni: ilyen az eperjesi Szent Miklós-templom, mely eredetileg a Felvidék egyik építészeti sajátságának, a kéthajós csarnok-templomnak legnagyszerűbb példája volt, de ettől a sajátságától a XIV. század végén megfosztották; ekkor még egy hajóval kibővítve, szabványos háromhajós csarnok-templommá alakították át. Az említett kéthajós típus széltében felbukkan a Szepesség kisvárosaiban és falvaiban (Felka, Nagyőr). Eredetileg lapos famennyezet födte őket s e famennyezetet, akár mert beégtek, akár más okból, később beboltozták. A templom teljes szélességét azonban nem tudták átboltozni s ezért a középvonalán pillérsort állítottak, melyre a súlyhordó boltozatbordákat kétoldalról ráeresztették. Ez a kézenfekvő és gyakorlati megoldás kapóssá vált azután és számos templom terve alakult így.

Apostolok és jegyespár. Kőfaragványok a gyulafehérvári székesgyházon a XII–XIII. század fordulójáról.

A XIII. században indul a lőcsei Szent Jakab-templom építése is, befejezése viszont szintén soká elhúzódik. A XIII. század gótikus emlékei között azonban legelőkelőbb helyet a kassai Szent-Erzsébet templom és a budavári Nagyboldogasszony, jelenleg Koronázó-főtemplom foglalja el. Mindkettőnek csak elindítása nyúlik vissza a XIII. századra, építésük és befejezésük a XIV. és XV. századon is végginyúlik. Sajnos e két gótikus emlékünk szenvedett talán a legtöbbet a stílszerű „helyreállítástól”. A kassai Szent Erzsébet-egyház aránylag még kevesebbet. Ennek eredeti orgonakarzatát eltávolították, – jelenleg Wilézek gróf kreutzensteini várában van, – eredeti háromhajós terét öthajós csarnokká alakították, a hozzásimuló Szent József-kápolnát lebontották, viszont teljesen új előcsarnokokat építettek hozzá. Mégis elég eredeti része maradt ahhoz, hogy régi szépségét és kiépítésének gazdagságát, eredetiségét (királylépcső, szentségház felidézhessük. A Nagyboldogasszony-templom azonban szinte teljesen megsemmisült és helyén egy egészen már alaprajzú, más beosztású s az eredetit semmi részében nem tükröző új templom emelkedett. Megmentett és múzeumba gyüjtött töredékdarabjai segítségével megállapíthatjuk formavilágának franciás ízlését, amit a budai udvar közelléte magyaráz. Ezzel szemben Kassa jobbadán nélkülözi a francia elemeket s mind egészében, mind részleteiben német előképeket sejtet, noha régebbi kutatók a kassai székesegyházzal kapcsolatban villard de Honnecourt magyarországi tartózkodását emlegették. A XIII. század második felében működő híres francia építőmester, kinek nevéhez számos francia gótikus templom tervezése fűződik, vázlatkönyvébe írt feljegyzéseinek tanúskodása szerint járt Magyarországon. Saját szavai szerint hosszabb időt töltött itt s írásából az is kitűnik, hogy nem csupán kedvtelésből utazott ide: felszólításnak engedelmeskedett. Nyilvánvaló tehát, hogy valaminő megbízása volt Magyarországon, s tekintettel nagy hírére, ez a megbízás nem lehetett kisebb jelentőségű építkezés. Miután a kassai Szent Erzsébet-templom alaprajza a braine-i Saint Yved-templom alaprajzával bizonyos hasonlóságot mutat, a kassai egyház mestereit az ő személyében vélték megtalálni. Ez a feltevés azóta már megdőlt: egyáltalán nem valószínű, hogy Villardnak a kassai dóm építéséhez köze volna. Nevét azonban majd minden jelentékenyebb átmeneti és gótikus stílű templomunk leírásánál és meghatározásánál fölvetik. Egerrel, Gyulafehérvárral, Zirccel és Zsámbékkal kapcsolatban vissza-visszatér Villard esetleges szerzőségének kérdése s mesterjegyét túlbuzgó kutatók szinte évenként felfedezik egy-egy faragott kövön. Mindebből bizonyosság sajnos csak az, amit Villardtól magától tudunk: nevezetesen, hogy Magyarországon hosszabb időt töltött, és hogy ez alatt vázlatkönyvét egy itt látott padlbóurkolat mustrájának berajzolásával tette gazdagabbá.

Szent Mihály főangyal. Dombormű a gyulafehérvári székesegyházban. XIII. század.

Szent Péter szobra a jáki templom főkapujáról. XIII. század.

A XIII. század második fele meglehetősen szegény emlékekben. Annál bővebb terméssel találkozunk a XIV. század elejétől. Érthető ez, ha a XIII. század végének bizonytalan és zavaros politikai légkörét s a tatárpusztítás sokáig tartó utóhatását összevetjük az új dinasztia megalapítójának, Károly Róbertnek erőskezű, nyugalmat és biztonságot jelentő uralkodásával.

Az egri székesegyház maradványai a legújabb ásatások után.*

Történelmi adatok szerint az első egri székesegyház alapjait még Szent István rakatta le, azonban az ásatások útján napfényre került maradványok legalább 100 évvel későbbi időre mutatnak. A hatalmas templomot a XV. században teljesen átalakították, a XVI. században pedig az erődítési munkák kedvéért lerombolták.

A városok ekkor kezdik meg, vagy ekkor folytatják növekvő erővel a már megkezdett templomépítéseket. Kassa válik Buda mellett kisugárzó központtá s a kassai mesterek kőfaragójegyeit főleg kelet felé a Részek és Erdély városainak gótikus kőmaradványain széltében megtaláljuk.

A kolozsvári Szent Mihály templom. XIV. század.

A kolozsvári Szent Mihály-templom, a szászsebesi plébániatemplom, a már elpusztult debreceni Szent András-templom, a bányavárosok legtöbb temploma ebben a században épült és sorozatukból egy érdekes, helyi szempontból fontos téralkotó sajátság elemezhető ki. Nevezetesen a fennálló szászsebesi és a rekonstruált debreceni templom alaprajza azt bizonyítja, hogy új divat indult meg, mely a mellékhajókkal körülölelteti a főhajó szentélyét, s a szentélyt körüljárhatóvá téve, az egész belső teret egyetlen nagy egységbe fogja.

A szentélykörüljárós templomok első példái német területen keletkeztek és a XV. század elején érett formában hazánkban is megjelentek (Miskolc, avasi templom; Brassó, fekete templom; Gyöngyös, Szent Bertalan-templom; Pest, belvárosi plébániatemplom). A fent említett megelőző példák arról tesznek tanúságot, hogy a fejlődés nem mindenben, nem teljességében a külföldi teljesítmény hatása.

Az építészet történetében különös jelentősége van a XIII. századnak abból a szempontból, hogy világi jellegű emléket, ha nem is nagyszámban, mégis többet hagyott reánk, mint a megelőző, s hogy legalább leírások még többről tájékoztatnak. Váraink, melyek ma kevésszámú kivételektől eltekintve romokban hevernek, majdnem teljes számban ebben a században épültek, vagy épültek át úgy, hogy régi állapotukat szinte teljesen levetkezték.

A pompakedvelő és kényelmet szerető Itáliából származott az új uralkodócsalád. Rábírja a hűbéri gondolatkört is mindinkább elismerő s indigénákkal tüzdelt lovagi környezetét, hogy építkezéseiben kövesse példaadását.

Károly Róbert nevéhez nagyon kevés művészi esemény kapcsolódik, mégis: példaadásban nem maradt el. Budát lakosainak ellenséges magatartása miatt elhanyagolta, szívesebben tartózkodott visegrádi várában, melynek gazdag és fényes, tágas és kényelmes kiépítése az ő uralkodásának idejére esik. Ugyancsak az Anjou uralom emléke a diósgyőri várnak még ma is sok részében ép, hatalmas romja, mely arról tanúskodik, hogy az uralkodók, amennyire a vár rendeltetése engedte, a nyiltabb, levegősebb, tehát egyben lakályosabb és megjelenésének szimmetriájával egyensúlyosabb, olasz architektúrát kedvelték.

De nemcsak várak keletkeznek sűrűbben e században, hanem a városi paloták is. Az udvari szolgálat mind hosszabb és hosszabb időre köti le a lovagokat, akik ilyenformán sokszor és sokáig kénytelenek a székvárosban tartózkodni. Hajlékot emelnek tehát maguknak s e hajlék ritkán követi a [BUDA AZ ANJOUK ÉS ZSIGMOND ALATT] polgárházak szűkhomlokzatú, zsúfolt rendszerét. Az uralkodó által is alkalmazott s az olasz hadjáratok idejére személyesen is megkedvelt olasz palazzók nyilt, széles homlokzatát s udvaruk felé árkádokra bomló tágasságát rendszeresítik, amint ezt a leírások és az egyetlen töredékes emlék (Vár, Úri-utca 64. számú ház lépcsőháza) bizonyítja. A főúri paloták példája azután a polgárságot is rábírja házainak ilyenforma megváltoztatására.

A kassai dóm északi kapujának timpanonja. XIV. század vége.

A térszín is kedvezett az ilyenirányú átigazodásnak s ennek eredményeképpen a XIV. század végén Buda városképe mit sem hasonlított a német városokéhoz, melyekben a házak keskeny oromfalukkal fordultak kifelé s az utcát a magas nyeregtetők szakadozott csipkesora szegélyezte. Buda utcáit a széles oldalhomlokzatú és párkányukkal egymáshoz illeszkedő házak tömör felsíkja alakította (Vár, úri-utca és Országház-utca polgári ház maradványai, Országház-utca 46. számú ház részben máig is ép és eredeti homlokzata.)

Ha Károly Róbert nem is, fia, Nagy Lajos, annál inkább fejlesztette a budai királyi várat. Bár ő is sokat tartózkodott Visegrádon, udvarának rendes székhelyeként Budát jelölte meg okleveleiben s országlásának jelentősebb ügyeit Budáról intézik. Éppen ezért a megelőző századból maradt s igényei számára nyilván szűk és kényelmetlen királyi lakóhelyet kibővítette és átalakíttatta.

Ismeretlen budai festő síremlékének töredéke a XIV. század első feléből.*
(Halászbástya Múzeum.)

A budai Domonkosok egykori templomának alapjaiból előkerült síremléken a festők címere (pajzson három üres pajzsocska) mutatja, hogy a sírkövet művész emlékére állították. A kő nagyobb fele hiányzik; a csonka feliratból az elhúnyt neve nem tűnik ki. A németnyelvű felirat: † DO LEIT (liegt) DER ERDEL(?)… TAS PAIDE[R]… Belső sor: N AIN TAG TRVG ZU DE[N] G… (Az utolsó szó valószínűleg GRAB lehetett.)

Igazi fénykorát a királyi vár azonban nem az Anjouk, hanem az őket követő luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt érte meg. Zsigmond szenvedélyes építkező volt. Nemcsak maga építtetett várakat, – többek között az olasz mérnökök által tervezett Lászlóvárat – hanem a városokat is erre serkentette, adójuknak részben való elengedése árán, s udvarának méltóságait mind példájával, mind szóbeli ösztönzésekkel a maga követésére bírta. Ekkor épül Stibor vajda beckói vára olaszos palazzóval a szívében, a Noffryak hasonlóan olaszos erőssége: Bajmóc, a Kanizsaiak fészke: Kismarton, Maróthy János macsói bán ma is fennálló vára Gyulán és egyéb családok várkastélyainak hosszú sora. Zsigmond pedig a budai vár képének teljes átformálásával tette fel építkezéseire a koronát. Úgynevezett Friss palotája nemcsak udvarának hízelgő lovagjait ragadta bámulatra, hanem az átutazó érdektelen szemlélőket s a későbbi századok udvaroncait is. Jellemző, hogy a leírások a középkor legnagyobb és legcsodáltabb világi épületével, a padovai „Salone”-val hasonlítják össze.

Kolozsvári Márton és György Szent György szobrának a budapesti Hunyadi János-úton álló másolata.

A hatalmas és felfokozott arányú, egységes terű lovagtermet magábafoglaló, későgótikus stílusú Friss-palotát Zsigmond névszerint is ismert ulmi és augsburgi mesterekkel építtette fel, s palota igényes külsejénél és méreteinek nagyságánál fogva az egész Várhegy képén uralkodott, de szép egységbe símult a Nagy Lajos nevéhez fűződő István-bástyával is.

Zsigmond idejében fokozott ütemben folytatódnak a városok, szerzetesrendek templomépítkezései, sőt a főurak maguk is számos templomot alapítanak s jellemző, hogy a megelőző korok jámbor hitbuzgalmával vagy vezeklőszándékával szemben ezek az újabb főúri templomalapítások inkább a világi hírnév megszerzését vagy a meglévőnek öregbítését célozták, ami a gótikus stílus ellenére is már a reneszánsz szellem térfoglalását jelzi.

Zsigmond a példamutató ezen a téren is. Palotájával szemben emeltette a Szent Zsigmondról elnevezett társkáptalan rendházát és templomát. Uralkodása alatt az ő segítségével fejeződik be a Nagyboldogasszony templomának bazilikából nagyszabású csarnoktemplommá való átépítése is.

Ozorai Pipo tizenhárom templomot építtetett. Legtöbbjük kisebb kápolna lehetett, de voltak köztük nagyarányú alkotások is. Stibor vajda Csejtén és Beczkón emelt templomot Szent László és Szent István tiszteletére, Sóvári Soós János és fivérei pedig a ma is fennálló sóvári templomot alapították 1413-ban, mint a falába illesztett márványtábla hirdeti.

A városok közül Kassa a Szent Erzsébet-templom továbbépítésén felül a ferencesek templomát és rendházát segíti befejezéséhez (a mai szemináriumi templom) és ekkor épül a bártfai Szent Egyed-egyház, a szepesváraljai templom, Szepesolaszi és még több szepesi város plébániatemploma.

Brassóról, Kolozsvárról és Szászsebesről már szóltunk fentebb s ha mindehhez hozzászámítjuk Segesvárnak, Nagyszombatnak a máriavölgyi pálos szerzetnek és a garamszentbenedeki bencés apátságnak ebben a korban megindult, vagy befejeződő templomépítkezéseit, akkor valamelyes fogalmat alkothatunk arról a példátlan arányú építőmunkáról, mely a későgótika festőivé bomló stílusában fogant s a két központ, Kassa és Buda irányítása mellett, a Zsigmond-kori Magyarország egész területén jellegzetes műveket állított.

János mesternek, a magyar király festőjének († 1370 május 3.) síremléke Budán.*
(Nagyboldogassony templom.)

A sírkő közepén a festők címere a körirat: † anno d[omi]ni m cccc lxx i[n] die i[n] venc[i]onis s[an]c[t]e crvcis ob[i]t magis[ter] iohann[es] pictor regis hvngarie amen.

A stílussajátságok alapján, melyeket az emlékekről leolvashatunk, megállapítható, hogy a korszak magyarországi építészetének a legjelentkenyebb indításokat a német építészet példái adták. Elsősorban a Parler építész- és szobrászcsalád stílje által meghatározott szomszédos terület, melynek központja Bécs volt. Ezen túl pedig az ezzel nyugatra összefüggő délnémet s Nürnberg, Augsburg és Ulm nevével, mint központokkal megjelölhető vidék.

Segítő Mária. Falfestmény a kőszegi Szent Jakab-templomban. XIV. század vége.

Bizonyítja ezt a középtengelybe állított egytornyos homlokzattípusnak s a kereszthajó nélküli, egységes csarnokszerű belsőtérnek majdnem kizárólagos előfordulása. Bizonyítja a már föntebb említett körüljárós szentély önálló előkészítése, majd tökéletes átvétele, szerkezeti arányszámok és elemek megegyezése, végül a hazai mesterjegyeknek a mondott területek mesterjegyeivel a megszerkesztés alapelveiben való közössége.

Falkép a mártonhelyi templomban. XIV. század.

A germán oldalról jövő bő áramlásba azonban idegen elemek is vegyültek. Nevek, emléktöredékek, krónikásírások egyaránt arra mutatnak, hogy [KÜLFÖLDI ÖSZTÖNZÉSEK – HAZAI SAJÁTSÁGOK] olasz, francia, flamand és burgundi mesterek érkeztek hozzánk nagy számban s működtek itt hosszabb ideig. Ez pedig nem maradhatott hatás nélkül. Hozzájárult végül mindehhez a helyi, sajátos gyökerű kultúra, a talán darabosabb, de őszinte és közvetlen képzeletvilág, melyen megérzik, hogy a természeti valóságot a stíluson túl is tiszteli, szemléletében áhítja. A beáramló idegen hatásokat felszívta a föld s elemeire bontva, majd vegyítve egymással, s hozzáadva a maga sajátosságait, olyan újat teremtett művészetében, amely hasonlóságában is mélyen különbözik minden összetevőjétől, s függőségében is önálló. Vidékies, ha úgy tetszik, de a vidékiesség bája az uralkodó rajta az esztétikai ítéletben nagyon magas mértéknek is megfelel.

A Szent Kereszt feltalálása. Falkép az őraljaboldogfalvi templomban. XIII. század.

A magyarországi későgótikus templom, német és francia társemlékekkel szembeállítva elősorban arányaiban tér el tőlük. Zömökebb, tömörebb. A falak felbontását mérséklettel folytatja, technikai bravúrokkal sohasem kápráztat. Díszít, de takarékosan, és a szerkezeti elemeket sohasem alacsonyítja dekoráció eszközévé. A boltozat bordáit vagy egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten bonyolítja, s az erővonalakat ilyenkor is tisztán vezeti, értelmesen hangsúlyozza. Díszítőkedvét a szerkezetileg közömbös terek beborításánál engedi szabadjára. Ilyenkor játékossá, dússá, néha túlzóvá is válik. Technikai készültsége gyakran elégtelennek bizonyul s a képzelet szándékait nem tudja valóra váltani.

Szent György küzdelme a sárkánnyal. Falkép az almakereki templomban. XIV. század.

De az idegen ösztönzések annyira helyivé gyökeresedtek hazánkban, hogy még itthon is más-más arculatot mutatnak az emlékek tájak és vidékek szerint. A Felvidék templomai símábbak, bontatlanabb tömegűek, keményebb rajzúak Erdély hatalmas kiülésekkel tagolt, élénkfelületű s minden részükben lágy és oldottvonalú templomainál, mégis emezek a nyersebbek, darabosabbak, botladozóbbak. Mindkettőtől pedig elkülönül az országközép s a nyugati részek emléksora szerényen, de mégis észrevehetően jelentkező sajátságaival.

A plasztikai művészetek terén a XIV. századtól kezdve a megelőző századok épülethez kötött egyöntetűségével szemben bizonyos osztódás, műfajelkülönülés tanúi vagyunk. Maguk az architektonikus keretbe ágyazott szobrok is nagyobb önállósághoz jutnak. Az épülettel szemben való sajátos igényeiket egyéni kifejező jegyekkel hangsúlyozzák. A szobrok mozdulattartalma gazdagabbá, változatosabbá válik, a mozgás pedig és a fejeknek [GÓTIKUS BRONZ- ÉS KŐPLASZTIKA] a természeti valóság iránt érzékenyebb mintázása azoknak a lelki indulatoknak, annak az áramló halk pátosznak a tükrévé, amelyről föntebb Ják és Királyfalva emlékeinek kapcsán mint a gótika nagyszabású előjátékáról már részletesen megemlékeztünk.

Általában az alakos szobormű megszaporodik s architektonikus környezet nélkül, saját erőiben bizakodva jelenik meg. Lendületet nyert a síremlékplasztika és félénk dekoratív kezdeményezésekből a legigényesebb alakos megoldásokká fejlődött. Legfontosabb azonban, hogy e század utolsó negyedében szabadon álló, körüljárható, életnagyságú emlékművek is készültek, melyek a stílusnak és művészi értéknek rejtelmesen magas szintjén túl, a bronzöntés technikájának nemcsak ipari, de művészi célokat is hív engedelmességgel szolgáló fölényes ismeretét igazolják.

Falkép a mindszentkúti templomban. XIV. század.

A bronzöntés kiterjedt iparág volt hazánkban s még a kézművesműhelyek mestereit is nem egy ízben ihlette művészi alkotásra a megbízás természete. Kassa és Igló volt a bronzöntés központja a Felvidéken, Erdélyben pdig Nagyszeben. Harangokon kívül főleg nagyméretű és mind növényi elemekből szövött, mind alakos domború díszítései elborított, kehelyformájú keresztelő kutak készítésében jeleskedtek.

A mesterek nemcsak szűkebb hazájuk számára dolgoztak, hanem távolabbi vidékek igényeit is szolgálták. Tudjuk, hogy Gaal Konrád iglói öntőmester készítette a visegrádi templom nagyharangját Nagy Lajos rendelésére és munkája fejében jelentékeny kiváltságokat is kapott 1354-ben. Valószínűleg az ő műhelyéből került ki a svedléri templom máig fennmaradt keresztelőkútja, melyen Nagy Lajos király címere is helyet foglal a díszítés során. Erdélyben a medgyesi templom XIV. század végén keletkezett keresztelőkútját talán az a Leonardus mester öntötte, akinek neve később hasonló emlékekkel kapcsolatban Nagyszebenben fordul elő.

A művészi alakítás magas színvonala jellemezte e századok érmeit és pecsétjeit is. Sajnos, sem a pénzverők vésőmestereit, sem a pecsétek készítőit nem ismerjük. Csupán Károly Róbert vésőmesteréről, Gallicus Miklós sienai származású ötvösmesterről tudjuk, hogy a királytól később magas méltóságokat nyert munkássága jutalmául.

A kőplasztika XIII. századvégi emlékei közül a gyulafehérvári templom Szent Mihály reliefje, mely a francia koragótikus stílusnak vidékes, elkésett, de nem kvalitás nélküli átültetése. XIII. századból származik a budai Nagyboldogasszony-templom maradványai közé tartozó gótikus angyaltöredék (felsőtest), mely mai állapotában is elárulja, hogy csoportszerkezethez, valószínűleg Angyali Üdvözlethez tartozott. Életnagyságon aluli finom munkálású márványszobor. Eleven érzéssel mintázott arcfelületei, a félig megnyílt ajak s a szem hirtelenhatású, élénk tekintete meglepően vonzóvá teszik. Ma már alig sejthető nyomok arról is tanúskodnak, hogy a csoport eredetileg színezett volt, mint a belső térben elhelyezett gótikus szobrok, anyagukra való tekintet nélkül, általában. A szobrok színezésére vonatkozóan meg kell állapítanunk, hogy, bár a természeti színeknek nem mondott ellent, nem a természeti benyomás, az élethűség fokozására szolgált, hanem a szobor formáinak dekoratív kiemelését célozta, amire a ködösen világított gótikus egyházakban szükség is volt.

Az utolsó ítélet. Aquila János falfestménye a veleméri templomban. 1387.

Már a XIV. század második felében készült a kassai Szent Mihály-kápolna homlokzatának csipkés kőkertben álló Szent Mihály-reliefje, mely a századvégre annyira jellemző s a lágy stílussal párhuzamosan felbukkanó, régieskedő, kalligrafius stílus képviselője. A keményvezetésű kalligráfia mellett, amely a ruházat bő redőin figyelhető meg, a fej és a haj lágy mintázása s a mérleg serpenyőjében látható gonosz lelkek rútságának féktelen túlzása is e kor mellett szól.

Erdélyben a szászsebesi templom kórusán álló szobrok és a segesvári kórusszobrok keletkeztek a XIV. században. A brassói Fekete-templomban a kórus szobordíszének készítése csak a XV. század harmincas éveinek során fejeződhetett be, amint ezt a szobrok korhatározó jegyeiről leolvashatjuk. Az erdélyi emlékek művészi szintje nem igényes. Hellyel-közzel felvillan rajtuk a stílus megragadó ereje, a művészi kifejezésre való törekvés, általában azonban művészi képesség nélkül való kőfaragó munkák.

Az említett, méretre is nagyobb, önálló és fontosabb jelentőségű szoborművek mellett számtalan töredék s főként dekoratív plasztikai részlet bizonyítja XIV. századi kőfaragóinak tanultságát és alkotókészségét. Elég, ha csupán a budavári Nagyboldogasszony templomának múzeumba gyüjtött szobortöredékeire s az országban szerte feltalálható, több-kevesebb művészi értékű, de a korstílusra feltétlenül jellemző vállkövekre, gyámkövekre, oszlopfőkre és boltzárókövekre utalunk, melyeket több alakos relief is díszíthet, de rendesen stilizált paotropeikus (rossz szellemet elüző) szörnyarcokkal mintázott meg a véső.

Madonna-szobor fából. XIV. század.
(Kassa város múzeuma.)

A XV. század elejének monumentális architektonius szobrászati emlékei közül csupán a kassai Szent Erzsébet-templom északi kapujának reliefdíszét említjük meg, mint amely a jelenetek változatosságát, ikonográfiai gazdagságát, nemzeti fontosságát és művészi értékeit tekintve egyedül áll a kor szobrászatában.

A kassai északi kapu keskeny csúcsíves, kőcsipkével keretezett támpontjában a két térrétegben komponált Utolsó Ítélet jelenete foglal helyet. Közvetlenül a csúcs alatt a középtengelyben ül a [A KASSAI DOMBORMŰVEK] bíráskodó Krisztus szentekkel körülvéve. Alattuk sorakozik az üdvözültek és kárhozottak serege. A timpanont lépcsőzetes koszorú módjára öleli körül a többi relief. Kettő magyarországi Szent Erzsébet életéből vett jelenet (irgalmasságának cselekedetei), három pedig kálváriakompozíció.

Aquila János festő önarcképe a mártonhelyi templomban. 1382.*

Mártonhely vasmegyei, most Jugoszláviához tartozó község r. katolikus temploma majdnem teljesen megőrizte első freskó díszét. A templom keleti zárófalára a művész saját képmását is ráfestette. A kezében tartott felirat: Omnes s[anc]ti orate p[ro] me Johanne Aquila pictore. Egy másik feliratból (a rajta lévő évszám: 1387) kitűnik, hogy a Regedéből származó művész nemcsak festője, hanem építője is a templomnak.

A nagyszabású északi kapudísz mellett figyelemreméltó a templom nyugati kapujának reliefborítása is, mely a csúcs feletti négyszögletes mezőben Veronika kendőjét és a Pietŕ-t, az alacsony, törtkeretű timpanonban pedig az olajfák hegyének jelenetét ábrázolja.

A kassai kapureliefek valószínűleg három mester kezét dicsérik. Közülük a legerősebb egyéniség és a legjelentékenyebb művész az északi kapu kálváriájának mestere volt, míg az Erzsébet-jelenetek s a nyugati kapu szobrászati kisebb képességű művészek voltak, a középkor berendezkedésének megfelelően nyilván segédei a kálvária mesterének.

A XV. század első tizedeiben virágzó úgynevezett lágy stílusnak is szép előzményei maradtak hazánkban az alakos kőplasztika körében. Elsősorban a Nagyboldogasszony-templomból származó Madonna-szobrot és Keresztelő Szent Jánost említjük. Életnagyságon aluli szobrok, bőtömegű, szép ívesen rendezett szövetekbe burkolt alakok, melyeket a török barbársága, sajnos, könyörtelenül megcsonkított. Egyiknek sem maradt meg a feje. Lágy felületi átmenetek, síma hajlékony redővezetés, az arányok karcsúsága és a testtartás könnyed egyensúlya, előkelősége jellemzik őket.

Mindkettő a Nagyboldogasszony-templom külső szobordíszéhez tartozott s a XIV. század végén a déli kapuval egyidőben keletkezett. Sok stílusrokonság fűzi ugyanis e két szoborcsonkot a déli kapu timpanonjához melynek felső harmada rongáltan bár, de reánkmaradt.

Templom és temető a középkorban a legszorosabban összefüggöttek egymással. Az előkelőség a kegyurasága alá tartozó templomban magában, az egyszerűbbek a templom szomszédságában igyekeztek maguknak nyugvóhelyet biztosítani.

A templomban eltemetettek sírhelyét kőlappal fedték le, melyre nevét s felőle néhány szűkszavú tudósítást véstek. Ilyenfajta gyakorlat indította meg a maradandó s a következő nemzedékek számára ez elhúnytaknak hírét, nevét átmentő és megörökítő, változatos anyagú, formájú és felépítésű síremlék divatját.

Síremlékekről, szobrászati dísszel ellátott szarkofágokról igen régtől fogva vannak már híreink, sőt az enemű emlékek legkorábbi darabját, Szent István releifekkel díszített bizáncias stílusú kőszarkofágját, fel is ismerte egyik leghivatottabb kutatónk. E síremlékek mesterét Dénesnek hívták, Tekős nevű fiával végezte a munkát, s alkalmasint fajtára nézve is magyar volt.

Szent István koporsójának faragással díszített három oldala.*
(Székesfehérvár.)

A koporsót Szent István halálakor (1038) a székesfehérvári bazilikában állították fel. A török foglalás alatt (1543–1688) itatóvályunak használták s eredeti rendeltetése teljesen feledésbe ment. A XIX. század elején a püspöki kert díszítésére alkalmazták. 1814-ben Horvát István kezdeményezésére és József nádor rendeletére a N. Múzeumban helyezték el. Innen legújabban visszavitték Székesfehérvárra.

Nagy Lajos hazai vörös márványból készült oszlopos mennyezetes s a sírfedőlapon a király egész alakját reliefben ábrázoló síremlékét nemcsak leírásokból, hanem töredékeinek alapján is rekonstruálhatnók.

A XIV. század közepén indul meg a síremlékek szélesebb körben való készíttetése. Püspökök, főurak, udvari hivatalokok síremlékei mind nagyobb és nagyobb számban készültek és maradtak is fenn.

A XIV. századból alakos síremléket Budáról nem ismerünk. A legelső emlék tisztán dekoratív elemekkel ékes, mégis egyike a legfontosabbaknak: az úgynevezett „művészcímer”-nek időben egész Európában legelső ábrázolását találjuk rajta. Ábel festőnek a síremlékle ez s körülbelül a XIV. század közepén készült. 1384-ből János festő sírlapját ismerjük hasonló művészcímerdíszítéssel. Mind a budai műhelyekből kikerült, mind az országban egyebütt készült és fennmaradt XIV. századi síremlékek valamennyijét csupán a szélén körülfutó felirat és a középmezőben elhelyezett címerfaragvány díszíti. A felirat rendesen gotikus minuszkulákból alakul s fogalmazásában lapidárisan tömör.

Mind gazdagabb és gazdagabb dekoráció, mind igényesebb címerábrázolások borítják a sírfedőlapokat, míg a XV. század elején megjelenik az elhúnyt alakja is, címerével, méltóságának jelvényeivel körülvetten, s lábai alatt rendesen kuporgó oroszlánalakot találunk.

Középkori síremlékeinknek legszebb példái és stílusban leghosszabban összeüggő láncolata Budán került elő. Kisebb részben a Nagyboldogasszony-templomból, nagyobb részben pedig a domonkosok szomszédos templomának felásatása alkalmával. E budai síremlékek hitelesen bizonyítják, hogy Budán egy hosszúéletű, hagyományokat tisztelő, de eleven fejlődésű szobrászműhely működött egységes irányítás alatt s aligha tévedünk, ha ezt a műhelyt a domonkosok kolostorának falai között keressük.

Oltár. Boleszló esztergomi érsek 1321. évi pecsétjén.*
(Szepeshelyi káptalan levéltára.)

Bolesztó tosti herceg 1321-től 1328-ig viselte az esztergomi érsekséget. Pecsétjén az oltár, amely előtt térdelve ő maga is látható, kétségkívül a székesegyház főoltárát ábrázolja. Karcsú fiáléi után ítélve, az egész oltármű fából készülhetett. Kétszeres nagyításban.

Az innen kikerült XIV. századi síremlékek legrégibb és legszebb két példája Henrik firenzei humanista doktornak 1373-ban és Miklós fia Tamás udvari nemesúrnak 1375-ben készült sírköve. Előbbinek szülővárosa címerét a liliomot, utóbbinak családi címerét faragták díszítésképpen a vörös márványlapra.

Az egész XIV. század plasztikájának a történetében azonban legfontosabb, legérdekesebb és egyedülvalóságában alig megérthető művészi mozzanat a Kolozsvári testvérpárnak, Márton és György szobrászoknak páratlan munkássága.

Madonna-szobor Szlatvinról. XIV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A testvérek életéről, származásáról nagyon keresett, művészetük fejlődéséről, előképzettségükről, stílusuk eredőiről hiteleset jóformán semmit sem tudunk. Éppen ez adott alkalmat több ízben is más nemzetek kutatóinak, hogy e magas értéke miatt minden nemzet számára kívánatos és irígylendő teljesítményt a magyarságtól elvitassák s a maguk nemzeti művészettörténete számára foglalják le. A németek járnak ebben legelől, bár a magyar kutatók feltevéseiket számtalanszor félreérthetetlenül megcáfolták. A magyar kutatás ma már kétségtelenül bebizonyította, hogy a Kolozsvári testvérek művészetének kialakulásában a német plasztikának semmi szerepe nem volt és nem is lehetett. Olasz formai elemek határozták meg alakulását s a helyi, sőt egyenesen magyar hagyományok építik ezeket minden mástól idegen, egyéni egységbe.

A Kolozsvári testvérek, Miklós festő fiai, Márton és György önálló talapzatra állított, életnagyságú, emlékszerű bronzszobrok mesterei voltak. Ebben a nemben egész Európában egyedülállót alkottak, mert hasonló koncepcióval működésük idejében sehol sem találkozunk s majdnem egy évszázad telik el műveik felállítása után, míg az olasz művészet körében hasonló eszme érik. Műveiket nevüket is tartalmazó feliratokkal jelezték. Ezeket későbbi idők bámulói feljegyezték s e fennmaradt feljegyzések segítségével állíthatjuk csak össze műveik sorát, mert ezek, sajnos, egy kivételével elpusztultak. A fennmaradt szobornak viszont a felirata semmisült meg.

Az úgynevezett „Ungar-Kreuz” az andernachi plébánia-templomban. XIV. század.

Az írott adatok szerint Márton és György mester 1370 körül Meszesi Demeter nagyváradi püspök rendeléséből a váradi székesegyház előtti téren Szent István, Szent Imre és Szent László közel életnagyságú álló bronzszobrát állította fel. 1390-ben pedig az akkori püspök, Zudar János állíttatott velük életnagyságú lovas bronzszoboremléket szent László királynak.

Készítettek azután még egy lovasszobrot, mely elveszett feliratának másolatai szerint 1373-ben készült, de megrendelőjét és eredeti felállításának helyét nem ismerjük. Ez a fennmaradt híres prágai szent György-szobor. Miképpen és mikor került Prágába, nem tudjuk, de tekintettel arra, hogy prágai források csak a XVI. század közepén emlegetuik s hogy bizonyíték maradt arról, hogy Rudolf császár a nagyváradi szobrokat is Prágába akarta vitetni, szinte bizonyosnak látszik: eredetileg Magyarországon állott s sak később hurcolták jelenlegi helyére.

A természeti elemekkel gazdagon kiképzett talapzaton álló féléletnagyságú lovasalak mozgása, térszerkezete, mélyülésének aránya a maga korában hihetetlenül merész, egyben virtuóz tökéletességgel megoldott. A karcsú, ideges, bámulatosan eleven természethűséggel megmintázott ló felágaskodik s fejét a képsíkból előrefordítja. Ezt a mozdulatot kíséri a gyengéd testalkatú, könnyed és választékos mozgású Szent is; derékban megcsavarodva, lándzsát tartó kezét magasra emelve hajlik ki nyergéből, hogy szúrását megtehesse. Nemcsak a szélrajz biztonságos vezetése, nemcsak a plasztikai tömegek egyensúlyi elosztása érett tökéletessé ezen az alkotáson, hanem a kompozíció két merőben ellentétes tengelyű alakjának egységgé forrasztása is.

Érthető, hogy a cseh tudomány is ki akarta sajátítani, okfejtése azonban bizonytalan és már felületes ellenérvekkel szemben sem áll meg. Bizonyos, hogy a prágai Szent György-szobor a XIV. századi magyar szobrászművészetnek senki által utól nem ért tökéletes alkotása.

A szobrászat mellett a XIV. század folyamán mind nagyobb szerepet kapott a falfestészet is és több emléke maradt fenn és jobb állapotban.

A Szepességben Zsegra, Poprád, Szepesdaróc falképmaradványait említjük s velük együtt a szepeshelyi székesegyház 1317-es évszámmal jelölt falképét. Zsegrán Szent László legendáját, az Utolsó vacsorát, Poprádon az Utolsó ítéletet ábrázolja a freskó, sajnos mindkét helyen későbbi átfestés takarja nagy részben az eredetit. Szerencsésebb a helyzet az újonnan felfedezett szepesdaróci freskók esetében, amelyeket azonnal szakértő kéz vett óvatos gondozásba. A daróci templom eredetileg antonita szerzetesek hajléka volt. A falfestményeknek az a része, amely a hajó oldalán foglal helyet, remete Szent Antal életéből vett jeleneteket ábrázol és francia miniaturákra emlékeztet. A szentély falára viszont monumentális hatású, drámaian mozgalmas és egészen különös ikonográfiájú Angyali Üdvözlet került; ez a késő bizánci festészetnek tökéletesen tiszta vetülete.

A szepeshelyi falkép Károly Róbertnak a Madonna által való megkoronáztatását ábrázolja. Stílusa olasz hatásra vall, közelebbről a sienai fetészet köréből kerestek számára formai és kompozíciós előképet.

Oltár, Kálmán győri püspök 1351. évi pecsétjén.
(Sopron város levéltára.)

A XIV. században Szent László király különös tiszteletét figyelhetjük meg a falképek ábrázolásain. Székelyföldtől a dunántúlig mindenütt feltaláljuk legendájának jeleneteit a templomfalakon s ezeknek az ábrázolásoknak művészi értékükön túl jelentőséget ad az is, [AQUILA JÁNOS] hogy a korabeli viseletek változását szinte évtizednyi pontossággal szemléletesen megrögzítették.

Erdélyben a székelyderzsi templom őrzi a Szent László legendák legérdekesebb példáját. Bizonyos merev darabosság, vidékies formai fogyatékosság, de bő elbeszélőkedv és üde naivitás jellemzi. Megrendelőjét Istvánfia Pál személyében névszerint is ismerjük.

Erdélyben a bizánci festészetnek is találkozunk valamelyes formai behatásával. Ez azonban halvány és erőtlen s inkább csak az alakoknak bizonyos elmerevítésében jelentkezik. Őralja-boldogfalva falképciklusa s a teljes egészében kifestett almakereki templom változatos jeleneteinek egy része tükrözi ezt a keleti hatást, amely azonban bőven és művészien keveredik nyugati elemekkel.

A XIV. század végén falfestésünknek egyik legfontosabb gócpontja a Dunántúl. Itt alakult egy nagykörzetű emlékcsoport, melynek mestere a magát több helyütt is megörökítő s önmagáról arcképet is hátrahagyott Aquila János volt.

Változatos ikonográfiai tartalmú falképei a Dunántúl délnyugati szögében fekvő községek, Velemér, Bántornya, Mártonhely és Muraszombat templomában maradtak fenn. Stíljük nem nagyvonalú, vidékies, szerény képzeletű, kompozícióiban előképek támogatását kereső, de technikai szempontból jól iskolázott művész kezére vall, aki festészetében szerencsésen elegyítve a felsőolasz és a tiroli iskolák elemeit, nem nélkülöz valamelyes egyéni sajátságot sem. Működése nem maradt elszigetelt s a Dunántúl falvaiban szerte fennmaradt falképtöredékek hírt adnak arról, hogy követői is szép számmal akadtak. Ha összehasonlítjuk a mártonhelyi freskókat és az erdélyi Almakerek falképeinek Szent Györgyöt ábrázoló részletével, kitűnik: Erdély és a többi országrészek művészi jelenségei között kapcsolatok vannak.

A XIV. században olasz freskófestészet közvetlen s eredeti alkotásaival is találkozunk az emlékanyagban. Eddig csupán a nagyváradi töredékdarab (az esztergomi múzeumban) képviselte ezt, hozzákerült még az a két fejrészlet, mely újabban a belvárosi plébániatemplomban bukkant elő. Az esztergmi ásatások nemvárt gazdagságú anyaggal szolgáltak ezen a téren is. A kápolna oldalfalainak árkádos fülkéiben próféták és szibillák mellképei kerültek elő szinte érintetlen teljességgel, a beomlott mennyezet boltsapkatöredékeiből pedig sokalakos jelenetek rekonstruálhatók. Tiszta olasz trecento-szellemet lehellnek e falképek és részletek, úgyannyira, hogy Olaszország területén kívül hasonló emlékeket nem igen találhatunk. Stíljük, színezésük és formáik annyira tiszták, hogy a mesterüket joggal kereshetik kutatóink a névszerint ismert olasz trecento-mesterek sorában.

Levétel a keresztről. Kép a Pray-kódexben. 1200 körül.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Sírbatétel és a szent asszonyok látogatása. Kép a Pray-kódexben. 1200 körül.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Festészet és szobrászat kérdéseinek tárgyalásakor a XIV. század legelejétől kezdve külön kell szólanunk az oltárok ilynemű díszeiről is.

Jóllehet a XIV. századból egyetlen teljes oltár sem maradt reánk, egyes töredékek, táblaképek és faszobrok, továbbá főpapi pecsétek ábrázolásai némi fogalmat adhatnak róluk. A Magyarországon készülő XIV–XV. századi oltárok szárnyasoltárok voltak. Az oltárasztal fölött álló s rendesen fából faragott szobrokkal díszített szekrény két oldalfalára festett képekkel vagy részben reliefekkel mozgatható szárnyakat erősítettek.

Kőmozaikkal díszített főpapi trón karja az elpusztult XII. századi esztergomi bazilikából.

Fából készült szobrokat már a XIII. század is hagyott reánk, ezek azonban nem voltak oltárok tartozékai. Ilyen a máriavölgyi pálosok templomában álló kisméretű Madonna-szobor, mely az e korban Európaszerte elterjedt úgynevezett „Fekete Madonnák” sorába tartozik, és ilyen magános emlék a szepességi Landok és ilyen magános emlék is, mely még a XIII. század közepetáján keletkezhetett és széles felületeiben, nagyolt formáiban s a szövetrészek redőalakításában, még a monumentális román stílusra való emlékezést tükrözi.

A XIV. század első példája sem oltártöredék. Feszület ez is, a szepességi Matheóc templomában és szép változata azoknak a misztikus jelentőségű feszüetnek, melyek a XIV. század elején Köln vidékén keletkeztek és ismét terjedtek el. Hogy ebben a keletkezésben és elterjedésben a magyarságnak valaminő része volt, bizonyítja: az ilyenfajta feszületeket Köln vidékén még ma is „Ungarkreuz”-oknak (magyar kereszt) hívják.

Oltártöredékek a századnak és a XV. század elejének fennmaradt további darabjai is, a szlatvini, a két toporci Madonna, a podolini Szent Katalin és az ezzel rokon lőcsei Madonna (a Szent László-templom barokk oltárában), a dénesfalvi Magdolna és a felsőzugói (ruzsbachi) Madonna; magas értéket képviselnek s szép példái annak az előkelőségre, választékos formálásra, lágy, puha felületmegmunkálásra és szelíden érzelmes lelkitartalom kifejezésére törekvő stílusnak, mely e korban egész Európa művészetét jellemezte.

Pozsonyi misekönyv kánon-kezdő lapja a XIII. század végéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ezek a stílusvonások azonban nemcsak az oltárok szobordíszét, hanem a szárnyak festményeit is meghatározták. Az oltárokhoz tartozó táblaképek sorát a XIV. század végén készült báti (Hont megye) képtáblák nyitják meg, melyeknek megjelenése határozott olasz előképekre utal. Hasonlóképpen olasz iskolázottságú kézre vall táblaképfestészetünknek egy másik XIV. századi emléke, az a Madonna-kép, mely Nagy Lajos királyunk ajándékaképpen a Mária Zell-i templomba került. Valószínűleg ugyanettől a festőtől származott az a három kép is, melyet Nagy Lajos 1367-ben az aacheni magyar kápolnának ajándékozott. Sajnos azonban az aacheni képek a századok folyamán annyira megrongálódtak, hogy 1767 körül keretükből kivették és másolatokkal pótolták.

A magyar képeknek e korai példái tehát arról győznek meg bennünket, hogy első gyámolunk a táblafestés terén az olasz művészet volt s ez az Anjouk uralkodásának idején érthetővé is válik. a germán művészet hatása csak később a századforduló körül jelentkezik nagyobb erővel.

Festészetünknek e rövid és hézagos szemléje sem nélkülözhet néhány, a könyvdíszítő miniaturát illető utalást.

A Pray-kódexnek még a XIII. század közepén keletkezett s bizonyára magyar mestertől származó öt tollrajza az első ilyfajta emlékünk. Sajnos néhány, bár nagyszerű kivételtől eltekintve, korai példáink megsemmisültek.

A XIV. század nekilendülő könyvkedvelése megszaporítja ilyenfajta emlékeinket is és a fennmaradt kódexek miniaturái azt bizonyítják, hogy a külföldről behívott olasz, burgundi, német és az ebben a korban szintén burgundi előképek után igazodó cseh miniátoriskolák művészei mellett hazai könyvékeszítőkben sem volt hiány.

A XIV. századi magyar miniatura legteljesebb, legszebb és stílussajátságai, viselettörténeti fontossága révén legérdekesebb emléke a Képes Krónika. Ez a díszes könyv Nagy Lajos udvarában 1370 körül keletkezett s lapjait 147 miniatura díszíti. Festőjének nevét biztosan nem ismerjük, de [KÖNYVDÍSZÍTÉS] valószínű: a király udvari festőjének, Hertulfia Miklósnak a személyében kell keresnünk. Sílusa arra vall, hogy tanulmányait olasz műhelyekben végezte, de szorosan egyik olasz iskolához sem csatlakozik. Magyar voltát a magyar történelemnek, a családok címereinek s a legendáknak bő s a krónika szövegének adatait messze meghalató ismerete bizonyítja. Legújabban még egy művét fedezték fel az oxfordi Bodleyana egyik kódexének adíszítésében.

Az a stílusvilág, a művészi alakításnak az a szelleme, mely a fönnebb elősorolt emlékeket jellemezte, a XV. század elejétől erejét veszti és elenyészik. Késő, modoros visszfénye fel-feltűnik még a következő évtizedek egyik-másik alkotásán, de egyfelől a tiszta eredetiségében átültetett reneszánsz, másfelől a keményebb, nyershatásúbb, de virtuózabb gótikus naturalizmus diadalt ül felette.

I. Károly király felvidéki győzelmét megörökítő falfestmény. 1317.*
(Szepeshelyi székesegyház.)

*I. Károly király Csák Máté ellen folytatott hadjáratának fontos eredménye volt az 1312 jún. 15-én a rozgonyi csatamezőn kivívott diadal. Ez ugyan Máté úr hatalmát nem törte meg véglegesen, de innen kezdve az ország legnagyobb része ténylegesen a király birtokába került. A győzelem kivívásában jelentékeny része volt a szepesi szászoknak; hűségüket a király nagy kiváltságokkal s adóelengedéssel jutalmazta. Ennek emlékére a szepesi prépost, valószínűleg a lakosság hozzájárulásával nagyméretű falképen örökítette meg Károly megkoronázását. A szimbolikus ábrázoláson a középen trónoló Szűz Mária teszi a király fejére az esztergomi érsek által nyujtott koronát. Trónja mellett jobbról térdel az uralkodó; mögötte Semsei Frank, a szepesi várnagy, akit a fölírás „az ifjúság virágának” nevez, emeli a király kardját. Balfelől Tamás érsek a koronát, Henrik prépost az országalmát tartja. A prépost mellett levő táblán Máriához intézett fohász olvasható:

Ad Te pia suspiramus,
Si non ducis, deviamus.
Ergo doce, quid agamus.
Virgo mei et meis miserearis.
Anno domini M CCC decimo septimo.

Magyarul: Hozzád, Kegyes, fohászkodunk, Ha nem vezetsz, eltévedünk, Mutasd meg hát, hogy mit tegyünk, Szent Szűz irgalmazz nekem s az enyéimnek. Az ezerháromszáz tizenhetedik esztendőben.

Alább a kép keletkezését mutató sorok: Henricus prepositus fecit istud inpingi. (Ezt Henrik prépost festette.) A képet a századok megkímélték, azonban félszázaddal ezelőtt egy tudatlan mázoló restaurálás ürügye alatt sok kárt tett benne.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem