KORBULY GYÖRGY: EGÉSZSÉGÁPOLÁS

Teljes szövegű keresés

KORBULY GYÖRGY:
EGÉSZSÉGÁPOLÁS
A honfoglaló magyarság mint szabadban élő, sátrak alatt lakó, harcok tüzében megedzett nép kétségtelenül nagy ellenálló képességgel rendelkezett a külső vagy belső betegségokozó tényezőkkel szemben. Az előbbire nézve jó bizonyítékokkal szolgálnak a honfoglaláskorabeli sírmezőkből napvilágra került koponyák súlyos sebzések nyomaival, amelyeken a ma is jól felismerhető csontelváltozások mutatják, hogy a sérült a sebzést túlélte. A belső okból eredő tulajdonképeni betegségekkel szemben tanúsított nagyobb ellenállóképességüknek kézzelfogható bizonyítéka természetesen nem maradt fenn, de a természettel ma is szoros kapcsolatban élő népek példája ezt is meggyőzően igazolja. Őseink edzettségére vonatkozóan Anonymus krónikájában is olvashatunk elismerő szavakat.
A belső, tehát nem látható vagy fel nem ismerhető okból létrejött betegségben képzeletük szükségszerűen magasabb, természetfeletti hatalmak akaratának megnyilvánulását látta. Ez az elgondolás szabta meg az ellenük való védekezés módját is. Minthogy az okozó természetfeletti hatalom volt szerintük, természetfelettinek kellett lennie a védekező eljárásnak is és a baj elhárítására bőven nyílt tere a különböző varázsos, bűvölő eljárásoknak. A szellemvilág felé közvetítő is akadt a sámán személyében. A finnugor nyelvág törzseinek közös ősvallása, a sámánizmus valószínűen őseinknél is megvolt. A nép hite szerint természetfeletti szellemekkel érintkező, önkívületi állapotba esett sámán betegségeknél jótanácsokkal szolgált, mint ahogy a vogul és osztják törzseknél a sámán főfeladata még ma is éppen a gyógyítás.
A gyógyításnak e – mondjuk – természetfeletti módja mellett szóhoz jutott azonban az egészséges empiria, a hasonló esetekből nyert tapasztalás is. Sebesüléseknek, csonttöréseknek, stb. megvoltak a maguk egyszerű és mégis célravezető gyógyeljárásai. Ismerték az erdők és mezők egyes növényeinek gyógyító erejét, éltek a belőlük készíthető gyógyitalokkal és mind a férfiak, mind a nők között valószínűleg már korán akadtak olyanok, akik ezen a téren kitűntek kimagasló tudásukkal és jártasságukkal. Segítségüket szükség esetén természetszerűen gyakrabban vették igénybe és gondoskodtak arról is, hogy egyeseknek ilyenirányú nagyobb tudása el ne vesszen, hanem az utódokra is átöröklődjék.
Az egészségügyi tevékenység női kezek számára fenntartott különleges területe volt, magától értetődően a szülészet, anélkül azonban, hogy már ekkor egy külön bábarend kialakulására kellene gondolnunk.

Ezüstlemez trepanált honfoglaláskori koponyából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A magyar mitológiát, sajnos, csak töredékesen ismerjük és így nem sok felvilágosítással szolgál őseinknek a betegséggel szemben elfoglalt álláspontjáról. Némely nyomok arra látszanak utalni, hogy az ősmagyar vallás egyes istenségeket külön gyógyító szereppel ruházott fel. Ilyen volt például a Boldogasszony nevű istenasszony, aki az anyát szülésében segítette, gyermekágyában oltalmazta és gyermekének életet adott.
Az új hazában való megtelepedés idejétől kezdve egészen a kereszténység felvételéig a viszonyok egyelőre nem változtak. A józan tapasztalás szolgáltatta gyógyeljárások mellett, illetőleg velük szorosan összefonódva, továbbra is virultak a természetfeletti világ segítségét elérni törekvő varázsos és bűvölő eljárások.
A kereszténység felvétele döntő jelentőségű fordulatot jelentett az egészségápolás terén is, noha ez a fordulat nem egyszerre és nem is minden ellenállás nélkül következett be. A ragaszkodás a megszokott régihez nem volt könnyen kiirtható, annyira meggyökerezetten élt a nép lelkében és érthető, hogy könnyen következhetett be, legalább is eleinte, visszaesés. Bizonyság reá a fellázadt Vatha, akinek Jánus nevű fiáról megörökítette a krónika, hogy hosszabb idő mulva visszatért az ősi valláshoz és maga körül sok táltost, javasasszonyt és varázslót gyüjtött össze.
Az új hittel együtt a szerzetesek magukkal hozták a nyugati kultúra áldásait és a krisztusi parancshoz híven, egymással versenyezve végezték – egyéb hasznos tevékenységük mellett – az áldozatos felebaráti szeretet nevében karitatív munkájukat: a betegek gyógyítását. Lakóhelyük, az egyre-másra alakuló kolostorok, a kultúra központjai lesznek. Ott folyik az iskolázás és a hasznos ismeretek terjesztése, ott őrzik egyéb kéziratok között az [A SZERZETEK GYÓGYÍTÓ TEVÉKENYSÉGE] antik világ orvostudományának szorgos másoló munkával átmentett remekeit. A szerzetes belőlük és a gyakorlatból merítette orvosi tudását. Ha szükséges, otthonában keresi fel a nagybeteg hívőt, a járni tudó a kolostorba jött, hogy a szerzetestől orvosi segítséget kérjen. A kolostor mellé rövidesen kórház is épül. Ide fekvő betegek is felvehetők, akiknek állandó megfigyelése csak elősegíti a szerzetes orvosi tudományának elmélyülését. Gyógyszerekről szintén a kolostor gondoskodik. Féltett kincse mindegyiknek a többnyire növényi anyagokat tartalmazó, kicsiny gyógyszertár, amelynek állományát állandóan szaporítania kell, mert a hívek számának növekedtével a kereslet is egyre nagyobbodik. A szerzetesek szorgalmasan járják az erdőket és mezőket, s gyűjtik mindazt, amit akkor gyógynövényként ismernek. Odahaza a kolostor kertjében a leghasználatosabb gyógynövényeket (zsálya, levendula, szagos ruta, stb.) rendszeresen termelték is.

Meglékelt és ezüstlemezzel foltozott koponya a honfoglalás korából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Első orvosaink Szent Benedek rendjéből kerültek ki. Számukra maga a rendalapító írta elő reguláiban a betegek ápolását (cura infirmorum). Anyakolostoruk, Monte Cassino, elválaszthatatlan Constantinus Africanus nevétől, aki a nagy arab orvosok szellemi örökségét tette hozzáférhetővé Nyugat számára. A rend számára alapította Szent István 1002-ben a pécsváradi kolostort, amelyet a királyi kegy gazdag adományokban részesített; személyzetéhez 4 betegápoló és 6 fürdőszolga is tartozott, élénk bizonyatékául az itt folytatott gyógyító tevékenységnek. A kolostor vízvezetékkel is el volt látva. De bizonyos, hogy a beteggyógyítás körül oly nagy érdemeket szerzett rend egyéb kolostorai sem nélkülözték az infirmariumokat. Úgy látszik, hogy egyes kolostoroknak csak a beteg rendtestvérek számára volt kórházuk (informarium fratrum), mások azonban idegen betegek ápolására is be voltak rendezve. Ilyet említenek Pannonhalmán „idegenek kórháza” a lélek tisztasága mellett a test tisztaságát sem volt szabad elhanyagolni. A középkor folyamán sok kolostor forrás, sőt egyenesen gyógyvíz- és melegforrások mellett épült.
A bencéseket rövidesen egyéb rendek is követik az irgalmasság testi cselekedeteinek buzgó gyakorlásában. A Szent Antal (antoniták) pozsonyi kórházát, a hagyomány szerint, Szent László alapította a XI. század végén, a rend másik híres kolostora a szepesmegyei Darócon volt. A johanniták és templariusok rendházainak száma a XII–XIII. században negyven körül volt; hozzájuk több kórház is tartozott. Közülük a legrégibb volt az esztergomi, amelyet még Szent István alapított 1000-ben a leprások számára, akiknek ápolása és gyámolítása a középkori áldozatos emberszeretetnek talán legmeghatóbb példája állítja elénk. Hírnevet szerzett a felhévizi rendházakhoz csatlakozó kórház, a mai Császár- és Lukács-fürdő helyén. Ismert kórházaik voltak még egyebek között a székesfehérvári, csurgói és a nagyváradi. Mellettük egyéb keresztes lovagrendek is tartottak fenn kórházakat, így például a nagyszebeni egyidőn át a Szent Lélek rend kereszteseinek kezelésében állott. A XII. században hazánkba került cisztercitákon kívül az idők folyamán megtelepedett egyéb rendek is (premontrei-, karthausi-, domonkos-, ferencrendi), a nőszerzeteket sem véve ki (clarissák, katalin-rendiek), foglalkoztak betegápolással.
A papok és rendek áldásos tevékenységét királyaink mindenkor melegen támogatták és kedvezmények osztogatásával igyekeztek növelni buzgalmukat. 1238-ban IV. Béla király az ország összes kórházait felmenti a bortized alól. Ugyanezen évben a győri és esztergomi fürdőt a keresztesek fehérvári kórházának adományozza.
Az első magyarországi szerzetes-orvosok tudásukat már kétségtelenül magukkal hozták. A nyugati orvostudományok az V. századtól a X. századig terjedő korszakát éppen a kolostorokban (főleg Fulda, Reichenau, Szent-Gallen, Chartres, Tours, stb.) pezsgő orvosi tevékenység miatt az orvostörténelem „kolostori orvostudomány” néven szokta emlegetni. A kereszténység felvételével, noha időbeli késéssel, az orvostudománynak ez a korszaka bekövetkezett hazánkban is. A szerzetes-orvosok mellett nemsokára a világi papok is kiterjedt orvosi működést fejtenek ki, úgyhogy orvosi kultúránk alapjainak megvetése és megszilárdítása az egyház soha el nem múló dicsősége. A kolostori orvostudomány időszakában sem művelték azonban kizárólag papok a gyógyítást, hiszen mellettük a népies orvostudománynak is mindenkor megvoltak a maga képviselői, akik, ha háttérbe szorítottan is, de szintén gyógyítottak. A kor gyakorló orvostudományának irányítói azonban a papság soraiból kerültek ki.
A paporvosok tevékenysége nem szorítkozott csupán belső betegségek gyógyítására. Sebészettel is foglalkoztak és a kor legjobb tudása szerint operáltak, úgyhogy később már az egyháznak kell felemelnie tiltó szavát ez ellen. Így a budai zsinat, amelyet III. Miklós pápa rendeletére Kun László [VILÁGI PAPOK ORVOSI MŰKÖDÉSE] uralkodása alatt (1279) Fülöp fermói püspök hívott egybe, egyéb rendelkezései között megtiltja a papoknak, hogy olyan sebészi beavatkozásokat végezzenek, amelyekben vágni vagy égetni kell. Ugyanezt tiltja már megelőzően a toursi (1162), a lateráni (1215), majd később würzburgi (1298) zsinat is.

Szülés megkönnyítésére mondott áldás a Pray-kódexben.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
A szülés megkönnyítésére mondott benedictio-t még a XIII. században írták be a kodex első kínálkozó üres helyére. Szövege a rövidítések felodásával így olvasandó: I[n] no[m]i[n]e patr[is] et filii et sp[iri]tus sa[n]cti. Elisabet genuit i[o]h[ann]em baptista[m] p[re]cursore[m] d[omi]ni. Anna p[e]p[er]it maria[m]. S[an]c[t]a maria pep[er]it salvatore[m] mu[n]di, et saluator suscitav[it] lazarul[m], et dixi[t] lazare ueni foras. Adiuro te i[n]fa[n]s p[er] p[atrem] et f[ilium] et s[piritum] S[anctum] siue masculus femina siue masculus femina siue uiuus siue mortuus ueni foras saluator uoacat te fiat fiat fiat t{ib]i sanitas, a[men] a[men] a[men] a p[r]incipio, elisabet et p[er] ip[s]i[us] partu[m] adiuro part[us] u[t] n[on] c[r]uciatos a[m]pli[us] famula[m] d[omin]i. X[ristus] vi[nci]t x[ristus] i[m]p[erat] f[iat] f[iat] f[iat] a[me]n. Magyarul: Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében. Erzsébet szülte Keresztelő Jánost az Úr előhírnökét. Anna szülte Máriát. Szent Mária szülte a világ megváltóját és a Megváltó feltámasztotta Lázárt és mondá: Lázár jöjj ki. Kényszerítelek téged csecsemő az Atya és Fiú és Szent Lélek által, akár fiú, akár leány, akár élő, akár holt vagy, jőjj elő, hív a Megváltó. Vagy menjen ki belőled a gyermek, jöjj elő, hív a Megváltó. Légy, légy, légy egészségben, amen, amen, amen. Előlről. (Vagyis meg kell ismételni.) Erzsébetre és az ő szülésére kényszerítem a magzatokat, ne gyötörjétek tovább az Úr szolgálóját. Krisztus győz, Krisztus uralkodik. Úgy legyen, legyen, legyen. Amen.
Nőbetegek gyógyításával is foglakoztak, amint a Margit királyleány szentté-avattatási ügyében foganatosított tanúkihallgatások jegyzőkönyvéből kiderül. E szerint egy Candida nevű apácát súlyos betegségében a domonkos-rendhez tartozó Rudolf fráter kezelt, aki betegének válságos állapota miatt szinte kétségbeesett. Paporvosok szülészeti tevékenységének azonban nem akadunk nyomára, a szülészet ebben a korban még kizárólag a bábák kezében volt.
Ha a paporvosok nem is foglalkoztak szülészettel, a középkori egyház lelki vigasztalásával mindenkor ott állott a szülő nő mellett. Az egyházi benedictiók között külön áldásokat találunk a szülő nő, s a szerencsésen lezajlott szülés után a gyermekágyas részére; a gyermekágyból felkelt asszony első útját a templomba szintén áldásával kísérte. A Pray-kódexben, amely legrégibb összefüggő nyelvemlékünket a „Halotti beszéd”-et is tartalmazza, bejegyezve találunk egy ilyen benedictiót, amit a szülés megkönnyítésére mondott a szülő nő fölött a pap.
A természetfeletti gyógyulásokba vetett hit a kereszténység felvételével sem szűnik meg. A betegséggel sujtott jámbor hívő vagy hozzátartozóinak imádsága meghallgatásra talál Istennél vagy szentjeinél és a betegség képében jelentkezett földi megpróbáltatás sokszor csodálatos módon elmúlik. A legendák keresetlen nyelve számos csodás gyógyulásról számol be, mely Szent István, Szent Imre sírjánál, Szent Gellért közbenjárására, Szent László temetése alkalmából, Szent Erzsébet és Boldog Margit imádságára, vagy ereklyéikkel kapcsolatban történt. Szent István sírjának felbontásakor csodálatos illat áradt ki a koporsóból és beszívásától bénák meggyógyultak, leprások megtisztultak, világtalanok visszanyerték látásukat, betegek gyötrő fájdalmai egyszeriben megszűntek. Hasonló gyógyulások történtek Szent Imre és Szent László sírjánál is. Szent Erzsébet sírjánál a süket apáca hallani kezd, a néma megszólal, a nyavalyatörős beteg meggyógyul és a több mint 40 éve súlyos beteg ciszterci barát egésszégesen távozik. Banchus nevű esztergomi nemes úr feleségének nehéz szülését megkönnyíti a szentéletű királyleány, Boldog Margit viselte cilicium egy darabja, amelyet Jordanus fráter a vajúdóra helyezett. Kátai Andronicus nyavalyatörős feleségét, amikor az sírjához elzarándokolva fogadalmat tett, betegségéből kigyógyítja és a hosszú éveken át hiába óhajtott gyermekáldásban is részesíti. E csodás gyógyulások leírásában sok orvostörténelmi érdekességű adattal találkozunk.
Az amulettek gyógyító, illetve betegségelhárító hatásába vetett, mindenkor élő hit emlékét őrzi Könyves Kálmán király feliratos aranygyűrűje, amely viselőjét köszvény ellen védelmezte volna.
A további fejlődés természetes folyományaként egyre nagyobbodó számmal jelentek meg világi orvosok a pap-orvosok mellett; végül egészen kiszorítják őket. Ez a folyamat ugyan csak lassan ment végbe, amint az egyháznak gyakran megismételt, a papok orvosi tevékenységét tiltó rendelkezései is mutatják, és hosszú időbe telt, amíg a betegek gyógykezelése teljesen a világi orvosok kezébe került át.
Világi orvosok hazánkban III. Béla uralkodása körül jelennek meg nagyobb számmal. Ami a középkori magyar orvos társadalmi helyzetét illeti, igen megbecsülték, akár pap volt, akár világi. A paporvosok közül nem egy szolgálati jutalmául magas egyházi állásra emelkedett. Így [KÖZÉPKORI ORVOSKÉPZÉS] Sándort, a nagytudású paporvost, aki II. Endre udvarában élt, a király a spalatói érseki székbe akarta ültetni s ez csak rajta kívül álló okokból nem valósulhatott meg. Mutmer, V. István fiának, Lászlónak papja és udvari orvosa megkapja a szepesi prépostságot, Nagy Lajos egyik orvosát pedig kalocsai préposnak szemelte ki. Anyagi elismerésben sem volt hiány. A honoráriumot többnyire pénzben fizették az orvosnak, sokszor azonban valóban fejedelmi adomány jutalmazta ügyességét. IV. Béla, V. István és IV. László orvosa, Gerardus, László királytól két Zágráb melletti falut kap adományképpen, éppúgy nagyobb birtokot kap V. István János nevű orvosa is. A magyar középkor orvosai – talán csekély kivételektől eltekintve – a tehetős társadalmi osztályhoz tartoztak, ezt a sok fentmaradt adásvételi szerződés is igazolja. A személyüknek kijáró megbecsülést bizonyítja még az is, hogy sokszor fontos politikai küldetéseket teljesítettek.

Kálmán király aranygyűrűje és a belevésett köszvény elleni varázsmondás.*
(Magántulajdon.)
A gyűrű tömör aranyból való, fején a tulajdonos neve, pecsételésre alkalmasan, fordítottan van bevésve: COLOMANNI. Ugyanez a név ismétlődik a középrész körül, míg két oldalt, egy-egy hárslevél-alakú lapocskán ANVLVS REGIS szavak (Kálmán király gyűrűje) olvashatók. A gyűrű belsejébe, amely az újjal érintkezik, varázsmondás van bevésve: GVT GVT GVT ANI. TABAL. A mondás, több szakértő feltevése szerint, kb. ezt jelenti: Köszvény, köszvény, köszvény, hajtson el Boldizsár. Hasonló varázsgyűrűk a középkorból nem ritkák. A gyűrűt Sopron megye nyugati részén, szántóföldön találták 1906-ban. Mivel hitelességét némelyek kétségbevonták, ismeretlen tulajdonosa a Magyar Nemzeti Múzeumban történt egyszeri bemutatás után elvitte és az eredeti többé nem is bukkant fel. Pontos gipszöntvényét a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi.
Világi orvosaink közül a legelsők tudásukat a paporvosok oktatásaiból merítették, akik mellett mintegy segédeskedve a gyakorlati fogásokat elsajátították. Meggyőző bizonyítékkal nem rendelkezünk arranézve, hogy középkori egyetemeinken az orvostudományokat tanították-e, de bizonyára a hazai orvosképzés számára csak két út állt nyitva. Az egyik, amely még a XVIII. században is dívott, az volt, hogy a tanulni vágyó az orvos mellett segédkezett, a másik pedig, hogy külföldi egyetemre ment. Mindkét útnak megvoltak a követői. A külföldi egyetemek látogatása természetesen nagyobb anyagi megterhelést jelentett a tanulóra nézve, de minden valószínűség szerint ott szerzett tudása nagyobb megbecsülésben is állott, mintha csak ideheza tanult volna gyakorlati úton.
Kezdetben főleg olasz egyetemeket (Bologna és Ferrara) keresnek fel előszeretettel ifjaink. A XIII. században az 1158-ban alapított Bolognából veszi kiindulását a sebészet fellendülése a két Borgognone működése nyomán. Ennek az egyetemnek örök dicsősége, hogy Mondino de’Luzzi (1275–1326) hosszú idők meddő elméleti magyarázatai helyett 1302 körül hullaboncolás alapján tanítja az anatómiát. Csakhamar Európa majd minden egyetemén találkozunk az orvostudományokat tanuló magyarokkal, akiknek nevét részben még ma is őrzik az illető egyetemek anyakönyvei. A külföldi iskolázás természetes következménye volt, hogy ifjaink az orvostudományok haladásáról közvetlen forrásból értesülnek s ezért orvostudományunk sohasem maradt a Nyugat mögött, mint ahogy a későbbi, nehezebbé váló idők folyamán is mindenkor igyekezett lépést tartani vele.

Ispotályos lovag gyógyszeres edénnyel a XIII. században, a budafelhévízi rendház pecsétjén.*
(Országos Levéltár.)
A pecsétnyomó valószínűleg közvetlenül a tatárjárás után készült, körirata: S[IGILLVM] FRAT[E]R[NITAT]IS DOMVS HOSPITALIS S[AN]C[T]I: REGIS HVNGARIAE. 1290. évi oklevélről.
Külföldi – olasz, német, francia – orvosokkal már a középkorban gyakran találkozunk hazánkban. Tudásukat többnyire nagyobbra értékelték a hazai orvosokénál. Ezért főleg a királyi udvarban vagy egyes főurak környezetében látjuk őket. Közöttük egyesek valóban nagy tudással rendelkeztek, mellettük azonban a kontárságnak is megvoltak minden időben csillogó név és nagyhangú fellépés mezébe burkoltan a maga képviselői. Az olasz orvosok feltűnően nagy számát kellően megmagyarázzák azok az élénk kulturális kapcsolatok, amelyek a két ország között mindenkoron fennállottak. Egyesek úgylátszik, véglegesen meg is telepedtek nálunk, mint Róbert Károly Bertoldus nevű sebésze, aki Esztergomnak olaszoktól lakott városrészében készült házat vásárolni. Mások hosszabb-rövidebb ittartózkodás után visszatértek hazájukba. Előfordult, hogy királyaink betegágya mellé is külföldről hozatnak orvost. Így került Nagy Lajos mellé Montpellierből a lengyel Radlicza János, aki később mint krakkói püspök fejezte be életét. Az udvari orvos intézménye mellett korán megtaláljuk a háziorvosét is, aki főuraink sokszor [A KÖZÉPKORI ORVOSOK GYÓGYÍTÓ ELJÁRÁSA] félreeső és az akkori közlekedési viszonyok mellett amúgy is nehezen megközelíthető váraiban nélkülözhetetlen szerepet játszott és gyakran a család bizalmasa is volt.

Ispotályos lovag könyvvel kezében, a XIII. században, a rend székesfehérvári házának pecsétjén.*
(Orsz. Levéltár.)
A pecsét közepén lévő alak Szent Jánost, a rend védőszentjét a lovagok öltözetében ábrázolja. Körirata: S[GILLVM] CAPITVLI DOM[VS] HOSPITALIS IH[E]R[OSO]LIMITANI DE ALBA.
Milyen volt középkori orvosaink gyógyító eljárása? A középkor orvostudománya a hagyomány- és tekintélytisztelet jegyében állott, amelyen csak Vesalius és Paracelsus fellépése – az orvostudomány renaissanca – hozott létre gyökeres változást. Ennek megfelelően a gyógyeljárásokban is a görög örökség – főleg Galenus humorálpathologiai felfogása – és az arab orvosok tanításai érvényesültek. A gyógyítás főeszközei a gyógyszerek alkalmazása mellett: érvágás, klistély, diéta és fürdők. Az orvos tevékenysége a beteg vizsgálatán és a gyógyszerrendelésen kívül nem terjedt ki a kézzel végzendő (manualis) beavatkozásokra, azokat az orvosi méltósággal nem tartották összeegyeztethetőnek. Ezért a szükséges operatív beavatkozásokat, így az érvágást is, sokszor az orvos jelenlétében, máskor a nélkül – az alacsonyabb gyógyító osztályhoz tartozó sebész végzi. Egyes egyetemeken az orvosnak felavatáskor jellemzően esküt kellett tennie arra, hogy késsel vagy izzó vassal végzendő beavatkozásoktól tartózkodni fog. A kedvelt érvágásnak vagy köpülyök alkalmazásának pontos előírásai voltak, sokszor a csillagok járásának tekintetbe vételével is. Fontos diagnosztikai eljárás volt a beteg vizeletének megtekintése (uroskopia), hogy belőle a fennálló betegségre és lefolyására az akkori felfogás szerint következtetni lehessen. Számos kép örökíti meg az érvágás művelését, valamint azt a jelenetet, amikor szolgák fűzfavesszőből font kosarakban az orvoshoz hozzák a beteg vizeletével telt üvegedényeket.
A késsel vagy izzó vassal végzendő sebészi beavatkozások a sebészre (chirurgus) hárultak. A sebész nem rendelkezett akadémiai végzettséggel és a társadalomban is alacsonyabb állást foglalt el. Legkorábbi adataink cirolicus néven említik őket és már a budai jogkönyv is tartalmazott rájuk vonatkozó rendelkezést (von den Wundärzten), de ez a része elveszett. Sebészekkel a királyi udvarban is találkozunk és valószínűen a hadrakelt sereget is elkísérték, hogy a hadviselés okozta sérülések ellátására kéznél legyenek. Kiképzésük a mesterség gyakorlati elsajátításából állott.
A szülészettel foglalkozó bábák rendje szinte magától alakult ki. A kialakulás ideje pontosan nem jelölhető meg, éppúgy, mint más nemzeteknél sem. A szükség hozta magával, hogy olyan nők álljanak a szülőnők rendelkezésére, akik nagyobb tapasztaltságuk folytán erre különösen alkalmasak voltak, mesterségüket idősebb bábáknál segédeskedve, gyakorlati úton sajátították el. Kórházainknak szülészeti szempontból ekkor még nincsen jelentőségük. A szülések otthon folynak le, a bába segédkezése mellett, szülésnél ebben a korban férfi-orvosnak nem jut még szerep. A Képes Krónika színpompás illusztrációi között királyaink születésének ábrázolásaival is találkozunk. Az egyik képen Nagy Lajos születése látható: az előtérben alacsony ágyon fekvő koronás királyné karját kitárja újszülöttje felé, akit egy nő – udvarhölgy vagy bába? – nyujt oda.
Bábáinkra vonatkozó rendi statutumokat ebből a korból ezideig nem ismerünk. A bábák tevékenysége nem szorítkozott tisztán csak eredeti működési területükre; tanáccsal szolgáltak a hozzájuk fordulóknak jóformán minden betegségnél s így nem csoda, hogy a hazai kuruzslás történetében is állandóan találkozunk velük és hírhedt üzelmeikről a későbbi idők boszorkánypereinek tanúvallomásai nagyon vigasztalan képet festenek. A hivatalos orvostudomány mellett minden időben megtaláljuk a gyógyítók nem hivatalos rendjét, a kuruzslókat, akik a beteg ember fokozottabb hiszékenységét igyekeznek saját céljaikra anyagilag kihasználni, eljárásukkal természetesen sokszor súlyos károkat, sőt a beteg halálát is okozva. A középkor tarka emberforgataga szinte melegágyuk volt. Már ekkor feltűnik, hogy hosszú időn át ismert alakja maradjon a nem hivatalos gyógytudománynak, a vándor-kuruzsló, aki sokszor több országot bejárva, nagy reklámot csap gyógykezelésének s a többnyire busás honorárium felvétele után továbbáll. A vándor fogorvosok, a vándor hályogoperatőrök, sérv- és kőmetszők, akik sokszor meglepő technikával és ügyességgel operáltak, szintén ebbe a csoportba tartoznak és nálunk is otthonosak voltak. A vándor kuruzslók mellett minden városnak és helységnek megvolt a maga „helyhez kötött” kuruzslója, aki gyógynövények és titokzatos összetételű gyógyszerek árusításával foglalkozva iparkodott maga körül növelni azt a misztikus légkört, amely az ilyenféle tevékenységgel mindenütt vele szokott járni.
A hazai gyógyszerészet első nyomai szintén a középkorba vezetnek vissza. A paporvosok még maguk gyüjtik a gyógynövényeket és készítik [GYÓGYSZERÉSZEK – GYÓGYSZERTÁRAK] belőlük a betegek számára szükséges gyógyitalokat, vagyis egy személyben az orvos és gyógyszerész szerepét is betöltik. Gyógyszertáraink ősének a kolostorok gyógynövény-gyüjteményét kell tekintenünk, melyet sokszor külön kamrában őriztek. A világi orvosok között is még hosszú időn át szokásos eljárás maradt, hogy a különböző gyógyszereket maguk készítsék el és szolgálják ki a szűkölködőknek. Első gyógyszertárainkban – a XIII. században – a szó szoros értelmében vett gyógyszereken kívül egyéb anyagok árusításával is foglalkoztak, amint a Budai Jogkönyv idevonatkozó intézkedéséből is kiderül. Elrendeli ugyanis, hogy a gyógyszerész (aputekär) csak olyan áruk árusításával foglalkozhatik, amelyek régtől fogva a patikába tartoznak, megtiltja azonban a rőfös vagy ehhez hasonló árukkal való kereskedést. Vasár- és ünnepnapon a vecsernyeharangszó elhúzásáig tilos a nyitott boltban való árusítás. Ez a tilalom nem vonatkozik a gyógyszerekre, amelyeket a betegek könnyebbsége érdekében éjjel-nappal bármikor kiszolgáltathatnak.

Gyermekágyban fekvő királyné. Nagy Lajos születése.
(Képes Krónika.)

Szent Erzsébet az ispotályban. Dombormű a kassai dóm északi kapuzatán. XIV. század.

Szent Erzsébet az ispotályban. Dombormű a kassai dóm északi kapuzatán. XIV. század.
Névszerint ismerjük 1303-ból Péter budai orvost és gyógyszerészt (fisicus et apotecarius), kinek foglalkozás-megjelölése ugyancsak a két mesterség azon időbeli párhuzamossága mellett tesz tanúbizonyságot. Gyógyszertárakkal a középkor folyamán hazánkban csak nagyobb városainkban találkozhatunk, vidéken még hosszú időn keresztül az orvos látja el a gyógyszerész teendőit is. Tudományos értelemben vett gyógyszerészképzésről a középkorban még nem szólhatunk, az egyszerűen a mesterség gyakorlati kitanulásában állott.
A középkornak kezdetben meglehetősen egyszerű gyógyszerkincse kibővül és változatossá válik a nagy arab orvosok – főleg Rhazes és Avicenna – műveinek közelebbi megismerése után. További gazdagodást és ismereteket jelentenek e téren a Kelet-India felé irányuló egyre merészebb tengeri utazások, amelyekről a hajósok újabb gyógyszerekkel és fűszerekkel megrakodva térnek vissza. A kelet-nyugati gyógyszer- és fűszerkereskedelemben rejlő óriási anyagi lehetőségeket korán felismerték az olasz köztársaságok és szinte egészen kisajátították. Génuának már a XII. század első felében hatalmas lerakatai vannak Konstantinápolyban, majd később Szíriában.
A hazánkban használatos külföldi gyógyszerek tekintélyes része éppen ezért főleg Olaszországon keresztül érkezhetett, de hazai közvetítők révén részben közvetlenül Keletről is kaphattuk őket. A közelebbi Kelet gyógyszerkincsének megismeréséhez a keresztes hadjáratok is erősen hozzájárultak. Természetes, hogy e messziről szállított gyógyszerek drága pénzen kerültek forgalomba, mint ahogy a középkorban egy-egy gyógyszerkeverékért sokszor fantasztikus árakat fizettek. A gyógynövények mellett később már ásványi és állati anyagokat is egyre kiterjedtebb mértékben alkalmaztak. Ez a „Pulvis febrifugus Belae”, amelynek összetételét nem ismerjük, de neve után ítélve lázcsillapító, esetleg malária-ellenes gyógyszer lehetett, hiszen a középkori Magyarországon a malária kétségkívül az erősen elterjedt betegségek közé tartozott.
Kórházaink fejlődése – mint láttuk – a kolostorral összefüggésben lévő kórházakból vette kezdetét. Világi kezelésben álló kórházakkal a XIII. századtól kezdve találkozunk s az ismert adatok alapján valószínű, hogy ekkor már minden nagyobb városunknak volt kórháza. Különbséget kell tennünk a tulajdonképpeni kórház (xenodochium) és az ispotály (hospitale) [KÓRHÁZAK ÉS HOSPITÁLÉK] között, bár a különbség nem mindig egészen határozott. Az első betegek felvételére és ápolására szolgáló intézmény, az utóbbi pedig inkább menhely, szeretetház volt, amelybe szegényeket, ügyefogyottakat, bénákat, világtalanokat vettek fel. Egyéb karitativ intézményeknek még a zarándokházakat kell tekintenünk, amelyek a Rómába vagy Szentföldre törekvő zarándokoknak szolgáltak pihenőhelyül, s amelyekben a beteg zarándok szükség esetén ápolásban is részesült. Szent István Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben alapított zarándokházakat, fenntartásukról későbbi királyaink is bőkezűen gondoskodtak. Egészen különleges rendeltetést szolgáltak a középkor egészségügyi intézményei között a bélpoklosok számára felállított poklosházak (leprosorium).
Első kórházaink nem lehettek nagy befogadóképességűek, amint azt a rendelt ápolószemélyzet sokszor csekély száma bizonyítja. A későbbi fejlődés gyakran az intézetek kibővítését tette szükségessé. Így 1329-ben Károly Róbert a pécsváradi ispotályt bővítteti ki. Az ispotályok élén az ispotálymester (hospitalaris magister) állott, akinek kétségtelenül a gondjaira bízottak ápolását szolgáló orvosi ismeretekkel is rendelkeznie kellett. A pannonhalmi konvent több ispotálymesterét névszerint is ismerjük.
Kórházaink fenntartásáról akkor főkép adományok gondoskodtak. Az adakozók között királyaink mellett később magánosokkal is találkozzunk. Így egy Catlu nevű nemes úr 1221 előtt szolgáját fiaival és szőlőjével együtt a pannonhalmi apátság kórházának hagyományozza, hogy annak szolgáljanak. A világi orvosok számának szaporodásával a városi kórházak száma is egyre nagyobbodott és minthogy a város kezelésében állottak, fenntartásukról is természetesen ez gondoskodott. A városi kórházakra vonatkozik a Budai Jogkönyv egy rendelkezése is, amely meghagyja, hogy a bíró az esküdt polgárokat hetenként egyszer, szombaton, gyűlésre hívja az egyház és kórház felmerült ügyeinek megbeszélésére.
A kórházak betegeit ellátó orvos a pap-orvosok idejében maga is egy fedél alatt lakik a betegekkel, hiszen a kórház kapcsolatban áll a kolostorral. A későbbi városi kórházak orvosa azonban már kint lakik a városban és csak bejár a gondjaira bízott betegek kezelésére, akik a bentlakó ápolószemélyzet felügyeletére vannak bízva. Az orvos mellett természetszerűen minden kórháznak megvolt a maga chirurgusa, aki a szükségessé váló sebészi beavatkozásokat – érvágást, végtagcsonkítást – elvégezte.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages