SZILÁGYI LORÁND: IRODALMUNK KEZDETEI | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

SZILÁGYI LORÁND:
IRODALMUNK KEZDETEI

Litteratura és littera, irodalom és írás – nemcsak külsőleg, hanem lényegileg is oly szoros összefüggésben áll egymással, hogy létrejöttük első története jóformán nem egyéb, mint kölcsönhatásaik változásának története. Ebből a tényből kiindulva a szűkebb értelemben vett irodalomtörténet hajlandó az irodalom történetét egyszerűen ott kezdeni, ahol a legelső írott szövegek találhatók. A kultúra egészét vizsgáló történész azonban a legprimitívebb fokon is szemben találja magát az emberi szellem oly megnyilvánulásaival, melyeket – annak ellenére, hogy a leírottság kellékét nélkülözik – kénytelen a szellemi alkotásoknak abba a csoportjába sorolni, melyet összefogaló néven „irodalomnak” nevezünk. Sőt, sokszor éppen ezek a prelitteráris jelenségek teszik lehetővé, hogy a későbbi fejlődést igazán megértse és értékelni tudja.

A magyar irodalomnak is kétségtelenül megvolt a maga „irodalomelőtti” kora, amelyből ugyan, sajnálatos módon, egyetlenegy mondat vagy szó sem maradt fenn, amelyet azonban az itt-ott elvétve kivehető nyomok alapján mégis legalább el tudunk „képzelni”. Útmutatóul szolgálhatnak azok az intuitív meglátások, melyekkel egyik kiváló irodalomtudósunk több mint egy negyed századdal ezelőtt kijelölte az egyetlen lehetséges utat: „…a minő sorsa volt nyelvünknek, olyan sorsa volt általában költészetünknek is. A milyen eredetű nyelvünk, olyan eredetű költészetünk is, s a mely oldalról jelentékeny hatások érték nyelvünket, olyan oldalról kereshetők hatások költészetünkre is”. Sőt, ez irányban elindulva, újabban kísérletek történtek arra is, hogy az a kevés, amit legrégibb hősi énekeink külső sajtáságairól, főképpen előadási módjáról tudunk, összehasonlíttassék legrégibb nyelvrokonaink epikus költészetével. Ebből az érdekes eredmény bontakozott ki, hogy régi költészetünk bizonyos sajátságai: így elsősorban eme legrégibb hősi énekeink első személyben való előadásmódja, s általában költészetünknek az alliteratióra vagy legalább is a szóismétlésre, s vele kapcsolatban a gondolatismétlésre való hajlamossága stb. – népünk és nyelvünk legrégibb gyökeréig vezethetők vissza. „Minő neves fejedelemnek nevezik az én nevem – minő híres fejedelemnek híresztelik az én hírem. – Egyfelől való vizem: a vize tágas, tágas Ob; – Felső-Aranyos Fölséges Atyám … ide rendelt engem. – Másfelől való vizem: Szent víz folyta szent tó. – Felső-Aranyos Fölséges Atyám … ide igézett engem”. Így hangzanak – Munkácsi Bernát magyar átültetésében – egy ősrégi epikus dalnak, Ajäsz isten hősi énekének kezdő sorai, s talán nem járnak messze a valóságtól, akik úgy képzelik, hogy körülbelül ilyen lehetett az a költészet is, mely a történelem látóhatárán, a Don-tövi új hazában megjelenő magyarság szellemi örökségét képezte. Benne bizonyára fel-felmerült még képeivel a távoli őshaza, visszajártak kísérteni a régi istenek: „Egyfelől való vizem: a vize tágas, tágas Ob…” Idővel azonban ezek az „első” emlékek halványodni kezdtek. Az új hazában, az „Etul” folyó mellett, a folyó mellett, a fiatal magyar pszichét új élmények kötötték le; a szomszédos, főképpen török fajú népek közvetítésével új mitológiai képletekkel ismerkedett meg s lassanként elfelejtve mindazokat a kötelékeket, melyek valaha az uralvidéki ugor-népekkel egybefűzték, magát is e török fajta népekhez hasonlónak kezdte érezni. Úgy érezte: rokona annak a hatalmas húnságnak, melynek királya, Attila, valamikor szintén erről a területről, az „Etul” mellől indult ki, hogy a világot meghódítsa; és testvére annak a sorsüldözött töredéknek, amelyet a nagyfényű uralkodó halála után legkedvesebb fia, Csaba, ismét az őshazába vezetett vissza, nem mondva le azonban a reményről, hogy népe valaha atyjának örökét visszaszerezze. S mikor időmultával kérdést intézett magához saját eredete felől – s vajjon nem ez-é a magyar történetírás legelső kezdete? – arra már csak olyan „magyarázattal” tudott válaszolni, melyben a két – eredetileg oly különböző születésű – nép már mint testvér jelent meg, leszármazottja annak a Hunornak – (hun eri = hún ember) – és Mogyernek, akik egykor atyjuk földjéről, egy szarvasünőt üldözve jutottak el a Maeotis vidékére, mely mindkettőjüknek hazája és boldog otthona lett (Kevéssel utóbb elrabolták a szomszédos Belár földnek leányait, köztük Dula fejedelem két leányát is, kik közül egyik Hunornak, másik, Mogyernek lett az élete társa…) Amidőn pedig a IX. század második felében a „hely szűke miatt” ezt a földet is elhagyni kényszerült és „ősének”, Attila királynak örökségét „visszafoglalni” nyugatra vándorolt: lelkében már csak e legutolsó „haza”, a Dentümogyer képét vitte magával. Az unokák képzeletében, a Duna-Tisza közön, már ez volt a mítikus őshaza és a regösök elbeszélései ekkor már az egykori boldog országról szóltak, „melyet Dentumogernek neveznek…”

. . . Ama nagy kultúrváltozások között, melyek a magyarságot az új hazában várták, egyik legnagyobb talán az a látszólag kicsiny dolog volt, hogy a fiatal nép, vagy legalább is annak egy vékony rétege, megismerkedett az „írással”, ezzel a csodálatos eszközzel, mely a művelődés útjára lépett embert minden törekvésében kiszolgálja és végeredményben mindig ugyanazt a célt szolgálja: a halandó ember halhatatlanságát, az emberi szellem örökéletét. A Krisztus utáni új ezredévet megért magyarság ezzel ismerte meg a Nyugat kultúrvilágát és ezzel ismertette meg később a Nyugattal a magáét. Az a szerep ugyan, melyet az írás a XI. századi magyarságnak jelentett, még igen szerény volt. A szentistváni kor első „írástudói” kétségtelenül alig „tudtak” többet, mint magát az „írás” technikáját, amihez — mivel az írás megtanulása, a kor tanítási rendszere szerint, ebből indult ki — bizonyos kevés latin tudás járult. Ennek birtokában kezdetben feladatuk sem volt több, mint hogy az egyházi szolgálathoz múlhatatlanul szükséges liturgikus és törvénykönyveket és legfeljebb még a Biblia egyes részeit meg az egyházi atyák egynémely munkáit egyházuk vagy monostoruk részére idegen, esetleg külföldi példányok után le- „írják”; vagy — ami e litteratusi egyének másik, már magasabb fokú típusát alkotta — hogy az uralkodó legfontosabb intézkedéseit, elsősorban birtokadományait és esetleg törvényeit írásba foglalják, illetőleg arról oklevelet „szerkesszenek”. E csekély alap azonban lassanként mindjobban kiszélesedett: a kodexmásolók munkájukba itt-ott egy-egy egyéni „vonást” is iktattak, egy-egy szövegrészt megrövidítettek vagy kibővítettek, szóval átfogalmaztak vagy egyenesen újonnan írtak; az oklevélírók pedig — akik már kezdettől fogva több önállóságra voltak kényszerítve — a társadalmi és jogi adottságok differenciálódásával mind többször találták magukat szemben oly feladatokkal, melyeket megtanult mintáik alapján nem tudtak megoldani: maguknak kellett tehát a célnak és helyzetnek megfelelő, önálló „írásművet” alkotniok . . . Ezzel párhuzamosan lassanként az írás mesterségét folytató egyének „nemzeti” és számbeli viszonyai is megváltoztak. Míg az első oklevélíróink kimutathatóan és az első kódexírók is minden valószínűség szerint idegen emberek voltak (így tudjuk, hogy Szent István első okleveleit III. Ottó német császár kancelláriájának egyik tagja, az akkori kancellárról Heribert C. névvel jelölt nótárius írta): a következő nemzedékek alatt e téren is egyre erősebb lett a magyar utánpótlás, míg lassanként a fiatal nemzet arra eszmélhetett rá, hogy neki is van „irodalma”, melyet idegen nyelvűsége ellenére is sajátjának, „magyar”-nak érezhet.

A Képes Krónika ötödik lapja. Hunor és Mogyer vadászatának elbeszélése.*

A szöveg kezdetének olvasását a 307. oldal képében szóló jegyzetben közöltük. A magyar fordítás folytatása:

Amikor itt előlük teljességgel eltűnt, hosszasabban keresték, de semmiképpen sem bírták fellelni. Végül már bejárták az említett mocsarakat és úgy találták, jószágtartásra alkalmas. Mikor aztán visszatértek atyjukhoz, engedelmet kérvén tőle, jószáglegeltetés céljából minden holmijukkal állandó tartózkodásra a meotiszi ingoványba vonultak…

[SZENT GELLÉRT MŰVEI – EGYHÁZI BESZÉDEK] Ez az új irodalom természetesen nem volt más, mint szerény hajtása annak a sokszázados fának, amely a római kultúra termőföldjében a krisztusi tudomány „mustármagjából” lassanként kinőtt és amely fölött ekkor már az „ég madarai”, az európai népek fészkeltek. Első művelői közé tartozott „Pannónia földén” a nagytudású velencei Gellért, aki – mint a róla szóló úgynevezett „nagyobb” legenda színesen elbeszéli – könyveit „melyeket saját kezűleg írt”, bakonybéli remeteségében kezdte szerkeszteni, nem háborgatva senkitől, csupán egy szarvasfiú társaságában, melyhez később egy megsebzett farkas csatlakozott… Munkái közül egy későbbi – melyet úgylátszik már püspökkorában írt – szöveg szerint is ránk maradt: egy hosszadalmas, szkolasztikus elmélkedés a három zsidó ifjúról, akiket Nabukodonozor a tüzes kemencébe vettetett. Többi művének csak a témáját ismerjük: János apostol első levelének magyarázata; értelmezések Pál apostolnak a zsidókhoz írt leveléhez; értekezés a Szentháromságról.

Részlet a tihanyi apátság alapítóleveléből.*
(Pannonhalmi főapátság levéltára.)

I. Endre királynak a tihanyi apátság részére 1055-ben adott alapítólevele a legrégibb eredetiben fennmaradt teljeshitelű hazai oklevél és egyben a magyar nyelv egyik legkorábbi írásos emléke is, miután benne az oklevelet kiállító Miklós püspök a latin szöveget helyenként magyar szavakkal keverte. A magyar ragokon és képzőkön kívül 58 magyar szó, nagyobbára helynév van benne. E nevezetes nyelvemlékből a 18–40. sort mutatjuk be kb. felére kisebbített, de jól olvasható hasonmásban. Az itt látható rész első sorai a rövidítések feloldásával így hangzanak: (Rursus est) locus [per]timens ad p[re]fata[m] eccl[esi]am, qui incipsit ab aode[m] lacu bolatin, cuius e[st] uocabulu[m] koku zarma, tendens usq[ue] ad magna[m] via[m], que dirigitur in keuris tue, et inde iteru[m] usq[ue] ad ia[m] sepe p[re]nominatu[m] lacu[m]. Quecu[n]q[ue] aut[em] continent[ur] infra hec, siue insule, seu feno habiles t[er]re, seu prate p[ro]cul dubio ei[us]dem sunt eccl[esi]e, p[re]ter hec serui eccl[esi]e illius cu[m] t[er]a et cu[m] piscationib[us] quam prius cu[m] ceteros P[o]p[u]lis possidebant, ibide[m] p[er] tinent… Az itt előforduló két magyar kifejezés: kokuzarma és keuris tue közül az elsőben a törökös Koku személynevet, a szárma fedelet, talán gunyhót jelent (szárnyék), együtt tehát Koku gunyhójának, házának értelmezhetnők. A második, köristőve jelentésben, nem szorul magyarázatra.

Szent Gellért Deliberatiojának egykorú kézirata.*
(Müncheni Állami Könyvtár.)

A XI. századi hártyakéziratot régen a freisingeni káptalan levéltárában őrizték.

Közelebb állt a nemzethez, mert ez volt az első irodalmi műfaj, melyen át a Nyugat kultúrája hozzája eljutott: az egyházi beszéd. Sajnos azonban, e műfaj kezdeteiről is alig tudunk többet, mint azt a néhány adatot, mely ugyanazon – egyébként csak későbbi szerkesztésű – Gellért-legendában fennmaradt: hogy első művelői idegen ajkú papok voltak, akik a hit forrásához járuló népnek csak latinul tudták nyujtani az élet igéit, amelyeket a környezetükben lévő néhány, valószínűleg egészen kezdő pap igyekezett „lefordítani”. Ha még megemlítjük annak a néhány későbbi – már magyar eredetű – egyházi férfinak a nevét, akiket mint szónokokat ismerünk, így Szent Mór pécsi püspökét, Dezső kalocsai érsekét, stb., körülbelül ki is merítettük mindazt, amit a latinnyelvű egyházi beszéd kezdeteiről tudunk.

A magyarországi latinnyelvű irodalom először annak a tudománynak a területén jutott virágzásra, amely minden népet, még a legprimitívebbet is, mindenkor közelről érdekel: a történetírásén.

A középkorban a történetírásnak három egymástól többé-kevésbbé elkülönülő formájával találkozunk. Legprimitívebb volt az úgynevezett évkönyvi, annálista forma, amikor a „történetíró” – rendszerint egy-egy kolostorban élve – szép rendben, évenként feljegyezte mindazt, ami a világ dolgaiból a maga látómezejéig eljutott, így elsősorban környezetének, szűkebb hazájának, vidékének eseményeit és azonkívül az uralkodóház vagy a patrónus-család „dinasztikus” életváltozásait. Ennél magasabb volt az a műfaj, amikor az író már bizonyos nagyobb és összefüggő témát igykezett megragadni, amire legegyszerűbb mód volt korának vagy a közelmultnak valamely kimagasló egyéniségét mintegy „életrajzában” bemutatni. S mivel a kor értékítélete a „nagyságot” a „szentség” mértékével mérte, ez „életrajzok” hősei természetesen a szentek lettek. Így jött létre a legenda, amelyhez csak csekély mértékben járult más kiemelkedő egyéniségek, uralkodók életrajza: a vita is. A történetírás legmagasabb fokának, mely rendszerint a másik kettőt is egyesítette magában, azokat a históriai műveket tekinthetjük, melyek az egykorú eseményeken és személyeken túl magát a távolabbi multat, a nemzet összes „viselt dolgait” – „gesta” – igyekeztek megismerni és előadni, eredetének és legősibb történetének „felkutatásával”. Ezt a műfajt „historia”-nak, vagy gyakrabban – a tárgy megjelölését a műfajra átvive – „gesta”-nak nevezték. Olykor, de inkább világtörténeti tárgyalásoknál: a „chronicon”, vagy többesben: „chronica” elnevezéssel is találkozunk…

Esztergomi evangelistarium egyik lapja. XII. század.*
(Esztergomi főszékesegyház kincstára.)

Díszes kiállítású hártyakézirat színezettrajzú kezdőbetűkkel, a XIV. század végéről való pompás ezüstkötésben. Az itt közölt lap Szent Márk evangeliumának kezdetét tartalmazza.

Mindhárom forma belső természetét tekintve – mindenesetre a maga fokának megfelelően: – a szentágostoni történetszemlélet alapján állott. Szent Ágoston műveiről természetesen nem minden középkori író bírt tudomással, vagy éppen közvetlen ismerettel; de minthogy az ő „történetfilozófiá-ja” tulajdonképpen a középkori metafizika közvetlen leszármazottja volt, végeredményben elmélete az egész középkori szemlélet kifejezőjének tekinthető. Ennek az elméletnek, melyet a „De civitate Dei” című munkájában alkotott meg, lényege: a látható világ két hatalomnak: Isten országának és az ördög országának harctere: civitas Dei – civitas Diaboli. A civitas Diaboli, mely Lucifer bukásával alakult meg, a bűnbeeséssel vette kezdetét a földön. Első polgára Kain; Ábel és Isten többi kiválasztottja a civitas Dei tagja. Az ázsiai despota-uralmakban és a római császárságban a civitas Diaboli túlhatalomra jutott; ekkor jelent meg Krisztus, hogy az Isten országát a földön újra alapítsa és biztosítsa. Ettől kezdve az ő egyháza képviseli a Civitas Dei-t és küzd győzelmes terjeszkedésben, belül és kívül egyaránt, az ördög országa ellen. Az összes népek, éppúgy mint az egyesek, e két nagy tábor valamelyikébe tartoznak: előbbi polgárait a békesség, a magukkal, világgal és Istennel való harmónia, az utóbbiéit a belső békétlenség, a környező világgal való viszálykodás. Isten és az ő törvényei elleni engedetlenség jellemzi. A Diabolus az idők vége előtt mégegyszer minden erejét össze fogja szedni, hogy az Antichristus csalárd tevékenysége által támogatva, az Isten országát megdöntse, az egyház azonban övéivel győzedelmesen leveri ezt az utolsó kísérletet, a bűn mértéke betelik és az utolsó ítélet napja az Isten gyermekeit megváltja az örök életre, míg a bűn gyermekei örök kárhozatra, a pokolba taszíttatnak. Az emberiség történetének egész tartalmát és értékét tehát ennek megfelelően – Szent Ágoston szerint – egy dualisztikus földöntúli cél határozza meg, még pedig nemcsak az egyes embereken, hanem mindenekelőtt magán az államon keresztül, mely, mint az eredeielg egyenlő és szabad emberek minden egymás alá rendeltsége, csak annyiban és csak abból a célból bír létjogosultsággal, hogy a bűnbeesés által támaszt veszített földi zarándokokat az isteni törvény útján tartsa. Az államférfi és uralkodó is csak úgy lehet az Isten államának polgára, ha magát önzetlen alázattal egészen ennek a feladatnak szenteli, mint igaz krisztusi felsőség, teljes egyetértésben az egyház szolgáival. Különben nem tekinthető másnak, mint „tyrannus”-nak s mind a maga, mind a hatalma alá vetett állam nem lesz más – mint az ördög eszköze…

Évkönyvi feljegyzések a Pray-kódexben.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A szöveg kezdősorainak olvasása: Anno ab incarnacio[n]e d[omi]ni d ccccx vii. Adalbert[us] ep[is] c[opus] martirizatusest. D ccc xc VIII Geyza p[ri]ceps ungaro[rum] obiit. D cccc xc VIIII. Mill[esimo] Stephan[us] ungaro[rum] rex coronat[us] est MI…

A magyar történetírás a fent rajzolt fejlődésnek mind a három fokán átment, sőt, e fokok mintegy időrendben is pontosan felváltották egymást.

A fejlődés nálunk is évkönyvekkel kezdődött. Ilyeneknek kell tekintenünk azokat az évrendi feljegyzéseket, melyek a XII. századi Pray-kódexben maradtak fenn (különböző folytatásokkal kiegészítve 1203-ig) és melyeknek első része, egészen 1060-ig, tehát I. Endre uralkodásának végéig, kétségtelen egykorú. E feljegyzések, amelyek minden valószínűség szerint Szent Márton kolostorában, Pannonhalmán készültek, mai formájukban a 997. évnél kezdődnek, amikor Adalbert prágai püspök vértanúságot szenvedett, és ettől kezdve általában három irányban tartalmaznak adatokat, feljegyezvén: először is mindazt, ami az uralkodó családra, illetőleg az uralkodó személyére vonatkozott, azután egy-két általános érdekű egyháztörténeti eseményt és végül több adatot magával a Szent Benedek-renddel kapcsolatban. Így a 998. évnél ezt: „Geyza a magyarok fejedelme meghalt”. – Az 1000.-nél: „István a magyarok királyának koronáztatott”. – Az 1019.-nél. „Szent Adorján mártir egyháza (vagyis a zalavári bencés kolostor) felszenteltetik” (így, jelen időben!). – Az 1024. évnél: „Benedek pápa meghalt”. – Az 1030-nál: „Gellért (vagyis Szent Gellért, aki maga is bencés volt) püspökké rendeltetik”. – Az 1031.-nél: „Imre István király fia is meghalt” és így tovább. Felemlítette ezenkívül az évkönyv a világi történetből – három „Henricus imperator”-ra, vagyis III. Henrikre vonatkozó adaton kívül – István király halálát és Péter trónraléptét (a mai szövegben tévesen 1037!), Péter elűzetését és Aba királlyá választását (1041), Aba megöletését és Péter visszatérését (1044), András király trónraléptét (1047), Salamon születését (1053), megkoronázását (1057) és András halálát (1060); az egyháziból pedig még Szent István koránál, az 1036. évnél: „Maurus” püspökkétételét (ő, mint más forrásból tudjuk, szintén bencés volt és pécsi püspökséget viselt); magának Szent Istvánnak halála évében (az ő halálának megemlítése előtt) „Szent Benedek” monostorának (vagyis a pécsváradinak) felszentelését; nemsokkal később, 1042-ben „Bompert püspök” halálát; végül 1047-ben Gellért és Modestus püspök vértanúságát…

A Szent Benedek-rend közelébe vezetnek azok a nyomok is, melyek legelső legendáink keletkezéséről fennmaradnak. Így – mint maga említi munkájában – Szent Márton monostorában nevelkedett az a Maurus, aki már mint pécsi püspök (1036-ban lett püspökké s 1070-ben halt meg), egy kettős szerkezetű legendában megírta a két első magyarországi szent élettörténetét: Szent Zoërardét, aki Lengyelországból jött e hazába, „azon időben, mikor a legkeresztényebb király intésére az istenség neve és tisztelete Pannóniában még csak gyengén csirázik vala”, és tanítványát, a szintén lengyel eredetű Szent Benedekét. Mindketten a „nyitrai földön”, a zobori apátság közelében éltek remeteéletet. Benedeket mesterének halála után nemsokára rablók támadták meg és a Vág vizébe vetették. Sírjuknál több csodálatos dolog történt; ezekről az életrajz írója részletesen megemlékezik. A munka egyik különös érdekessége, hogy szerzője – a kezdő „történetíró” lelkiismeretességével – az előadás folyamán állandóan [ELSŐ LEGENDÁINK] hivatkozik arra, honnan vette „adatait”, ezt és azt a dolgot, s így betekintést nyujt mindjárt a legendaírás kezdetén – e sajátságos „történeti életrajzok” keletkezési folymatába: „Én Maurus – olvassuk mindjárt az első fejezetben – Isten kegyelméből most püspök, akkor pedig iskolás gyermek, a jó embert láttam ugyan: de hogy milyen volt élete módja, nem látás, hanem hallomás után tudom. Minthogy ugyanis az elébb említett Benedek barát a mi Szent Márton püspök tiszteletére szentelt monostorunkban (vagyis Pannonhalmán) gyakran járt, azokat, a mik az ő tiszteletre méltó életéről itt következnek, nekem ő beszélgette”. Amit az elbeszélés későbbi szakaszainál ilyen kitételek egészítenek ki: „… föntebb említett tanítványának, Benedeknek, ki nekem ezeket elbeszélte, mind ezt megvallá…”) „A mik már ezután következnek (tudniillik Szent Benedekről), azokat nekem, mikor apáttá lettem, Filep apát szokta beszélgetni…” (a zobori monostor apátja, aki Szent Benedeket is, Zoërardot is közelről ismerte); „Egy más csudáját sem akarom teljességgel elhallgatni, melyet ugyanazon Filep apát elbeszéléséből értettem…” és így tovább.

Kevésbbé vagyunk tájékozottak azoknak a sokkal értékesebb legendáknak keletkezését és íróit illetőleg, amelyek a fiatal magyar egyház három nagy hősének: Szent Istvánnak, Szent Imrének és Szent Gellértnek életét örökítették meg. Az eligazodást csak nehezebbé teszi, hogy közülök kettőnek, Szent Istvánnak és Szent Gellértnek élettörténete nem is egy, hanem három különböző korú és egymástól tartalmilag is eltérő feldolgozásban maradt ránk; Gellérté két különböző feldolgozásban és egy kivonatos lectióban, István királyé három különböző szerkesztésben. Köztük csak nehéz forráskritikai vizsgálatok után lehet tájékozódni. Valószínűnek tarthatjuk, hogy e legendák – legalább is legelső szerkesztéseikben – szintén bencés kezektől származnak – Szent István és Szent Imre élettörténetei tele vannak bencés eredetre valló részletekkel, Szent Gellért pedig maga is a Szent Benedek-rend tagja volt. Sőt, bizonyos jelek után ítélve, arra is következtethetünk, hogy ezek éppen a fentemlített első magyar legenda írójának, Mór pécsi püspöknek környezetében, illetőleg az ő udvarában fennmaradt hagyományok alapján jöttek létre, nem sokkal az ő halála (1070) után.

A három eredeti szerkesztésű legenda közül korban legelsőnek tarthatjuk – a többi legendától eltérő kezdetlegesebb szerkezetű – „kisebb” Gellért-legendát, mely talán Gellért püspök szentté avatása alkalmából iratott. Ezt látszanak bizonyítani maguk a legenda bevezető sorai: „Az örömök, melyeket Krisztus részeseinek a mai nap hozott, a mi Boldog Atyánknak s Krisztus mártirjának érdemeiből származtak” – de még inkább az utolsó fejezet azon részei, melyek a szent férfi testének felemeltetéséről szólanak, megjegyezve, hogy ez „László király és Lőrinc főpap” idejében történt, „aki (tudniillik az utóbbi) a Szent Férfiutól számítva ötödik volt az ő székében”… Míg a befejező szavak „… az idők végeztéig, amen” – egyenesen egy ünnepi emlékbeszéd keretét mutatják. A legenda ennek ellenére tulajdonkép életrajz, egyszerű szavakkal elmondja a püspök élettörténetét: hogy Velencében született, korán szerzetessé lett, a Szentföldre készülve jött „Pannónia részeibe”, de a „legkeresztényebb István király”, aki akkor ez országban uralkodott, Magyarországon marasztalta. A színtelen előadásból azonban olykor egy-egy rész kiválik és szinte művészi erejű jellemzéssé lesz, melyből egy prófétalelkű szerzetes misztikus alakja bontakozik ki: azé, aki éjszaka idején ágyába bélpoklost fektetett, s fejszét ragadva egymaga ment az erdőbe és a nyaláb vesszőket teste ostorozására saját vállain hordta haza, aki „rendszerint” darócból és kosok bőréből készült ruhákba öltözött, aki „midőn egyik helyről a másikra utazott” „nem fogattal, hanem egyszerű szekérrel” ment, s útközben könyveit olvasgatta, „melyeket a Szentlélek kegyelmével szerkesztett”, s aki – bár örökös belső szemlélődésben élt – – az élet legegyszerűbb jelenségeiben és a nép legkisebb gyermekében is meglátta a jutalmazandó jót, mint abban a szegény szolgálóleányban is, aki egy alkalommal „ugyanabban a házban”, melyben a püspök szállva volt, „éjfél tájban” gabonát őrölve „a munka kellemetlenségét énekléssel enyhítette” és „másnak a hatalma alá vettetve, tartozó szolgálatját szívesen s minden morgás nélkül teljesítette…”

Szent István legendái legrégibb kéziratának kezdőlapja. XII. század.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A kéziratot a XII. század első felében írták, nem sokkal I. István király szentté avatása után. Kezdősorai: Incipit P[ro]log[us] in uita[m] s[ancti] Stephani regis. OMNE Datum optimum et om[n]e donu[m] p[er]fectum de sursu[m] e[st] descendens a patre luminu[m]…

Szent István legendái legrégibb kéziratának utolsó lapja. XII. század.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Jellemzőbb e műfajra a Szent Istvánról szóló első, úgynevezett „nagyobb” legenda. Minden valószínűség szerint még szintén a XI. században keletkezett, és meggyőzően mutatja a szentágostoni történetszemlélet nagy hatását és alakító erejét minden vonatkozásban. Hőse és ideálja a világ fölé emelkedő szent király, „aki ajkait nevetésre majdnem sohasem mozdíotta”, és egész életét teljes erejével és minden kitartásával egyetlen célnak szentelte: népét a pogányságból kiemelni és az üdvösségbe vezérelni, „… mindig úgy viselvén magát, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állana… s az ítélet napját mindíg lelki szemei előtt tartva, szívének egész tárgyával máris a mennyei haza lakosai között, mintegy angyali társalkodásképpen, óhajtozik vala lakozni…” Ennek megfelelően a legenda-író hősének életéből csak azokat a motivumokat emeli ki, melyek az eszmék bizonyítására szükségesnek látszottak: születését, melyet mennyei jelenés előzött meg, megkereszteltetését „az Ur kedveltje, Adalbert püspök” által, trónra jutását és első küzdelmeit az ellenfelekkel, akiket „a minden jó ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teli ördög” támasztott ellene, azután megkoronáztatását és házasságát „a szelíd erkölcseiért kegyesnek nevezett Henrik Gizla nevezetű leányával”, főképpen pedig egyházalapító tevékenységét, a szerzetesek és papok pártolását, a tíz püspökség szervezését, a Jeruzsálemben, Rómában és Konstantinápolyban végzett kegyes alapításokat és így tovább. Megemlékezett a kegyes király törvénykönyvéről is, „melyben mindenféle bűnre büntetést szabott”, és az Imre herceghez intézett Intelmekről, melyeket „atyai szerelmének buzgóságától indíttatva írta számára”. Legjellemzőbb azonban a II. Konráddal folyt háború leírása, ahol is a „béke nyugalmát megrontó” császár seregeit mennyei bűnök téríti vissza, „mintha a császár küldötte volna”; „a császár pedig embereinek rögtöni elpártolásán megrémülve… nem kételkedék, hogy a dolog isteni végzésből a szent király reményeinek megerősítésére történt, s ezen tul magát annak országa megtámadásától, az örök birótól rettegve, megtartóztatá…”

Szent Imre története a vatikáni képes legendáriumban. XIV. század.

A harmadik típus a Szent Imre-legenda. Írója már új felfogást képviselt: a Gergely-féle reform hatása alatt kifejlődött új eszmény szellemét, mely a sok különböző eredetű elemmel megzavart egyházat elsősorban a coelibatus alapján és eszközével akarta újjászervezni. Az ő szemében már van magasabb ideál is, mint a szent uralkodó, aki minden erénye mellett [SZENT IMRE LEGENDÁJA] is a világban alkot s a világnak alkot. Mikor egy Konrád nevezetű „születésére nézve német ember”, kit „iszonyú súlyos bűnök terhe nyomott” – meséli a legenda – Imre herceg atyjának, Istvánnak sírjánál vélte bűneinek bocsánatát elnyerhetni, „megjelenék néki az egekből Szent István, mondván: kelj föl és ne bizakodjál az én érdemeimben Isten előtt, mert nem vagyok elegendő (!) éretted közbenjárni. Menj azért fiam Szent Imre sirjához, ő legyen közbenjáród”… De az egész legenda elejétől végig nem más, – még történeti részeiben sem – mint az új ideál dicsőítése. Így elbeszéli a fiatal herceg nevelkedését, aki „kevés álommal megelégedve”, minden éjjel, midőn már mindenki nyugodni tért, maga előtt „mint királyi sarjadékhoz illik”, két gyertyát égetve, zsoltárokat énekelve virrasztgat; kitüntetését, mellyel a pannonhalmi Szent Márton monostorának tagjait erényeik foka szerint különböztette meg egymástól, fogadalmát, melyet Veszprém városában Szent György vértanú egyházában az Úrnak tett, és így tovább „… Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti dolog a testi ingert elaltatni, a vágynak az ifjúság hevétől meggyulladt lángját az Úr engedelmével eloltani, és a gyönyör követeléseit lelki törekvésekkel leküzdeni, az emberi nem szokásai ellenére élni, a házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni, és mindent, mi a jelen élet javára lehet, a jövendő boldogság reményében semmibe venni…”

Regősök és jopculatorok a Lehel-kürtön.

Regősök és joculatorok a Lehel-kürtön.

Az évkönyvek és legendák által nyujtott „történetírás” azonban nem volt elég arra, hogy a nemzet szellemi érdeklődését minden irányban kielégítse. Bármennyire is ellentétesnek látszott az új ideálokkal mindaz, ami a magyarsággal „újjászületése” előtt történt, e mult mégis az ő énjének része volt és ez iránt „tudat alatt” folyton élt benne az érdeklődés. E „tudat-alatti” vagy – mint újabban megjelölni szokták – „irodalomalatti” érdeklődést elősegítette a foglalkozásukat hivatásszerűen űző ioculator-ok vagy énekesek rétege, akik – annak ellenére, hogy erősen kárhoztatták, sőt kétségkívül üldözték is őket – énekeiket és mondáikat, köztük igen régi hagyományokat, nemzedékről-nemzedékre tovább adták. E hagyományok, melyek, mint tudjuk, eredetileg valóságos történeti emlékezések voltak, mint a víz által tovasodort kavics, folyton kavarogtak, súrlódtak, formálódtak: igazi mondákká váltak, sőt hozzájuk lassanként újak is járultak. Hunor és Magor története, – a maeotisi és scithiai őshaza, – a leányrablás, – Álmos vezér, – a vérszerződés, – a scithiai kiindulás – és a vándorlási történet mellé lassanként újak csatlakoztak a honfoglaló vezérről: Árpádról, aki a pannoniai szláv fejedelemtől a szimbolikusan kért földért, fűért és vízért egy fehér lovat küldött és ezzel „megvette” tőle az országot (érdekes, kétségtelen pszichikai hatásokkal dolgozó nomád „diplomáciai” művelet, melyhez hasonlóval máskor is talákozunk a „scithákkal” kapcsolatban); – azután a Pannóniában talált hún-ivadékokról, a székelyekről, akik az új honfoglalásról értesülve, „csiglamezei” menedékükről előjövén, régi testvéreikhez csatlakoztak: – majd ismét újabbak az ország megszervezéséről és az első „országgyűlésről”; azután a honfoglalást követő kalandozó hadjáratok hőseiről: a Görögországban vitézkedő Botondról, aki bárdjával a bizánci érckaput bevágta és a görög óriást földre terítette; – Lélről, aki hosszas németországi harcok után fogságba kerülvén, halála előtt kürtjével leütötte a császárt, hogy szolgája legyen a másvilágon – és így tovább. Sőt az „őshaza” és a pogánykor emlékei mellett – írott történet nem lévén – lassanként az ioculatorok témakörébe kerültek a közelmult eseményei is. Így énekeket kezdtek készíteni a „boldog” István királyról, ki „az élet igéit hirdeté – s a magyarokat keresztelé”, a pogány Tonuzobáról, aki a szent király akaratára sem tért meg „és feleségével együtt élve – temetkezék az obádi révbe”, majd a „bajnok” Béla hercegről, aki a „kegyetlen” „Gizla királyné” üldözése elől testvéreivel idegen országokba menekült, ott bátorságával és vitézségével feleséget és tisztességet szerzett magának, végül hosszas küzdelmek és testvérharcok után Szent István trónjára került; de mégis leginkább a „kegyes” királyról, ki – a róla készült legenda tanúsága szerint – az egyházi hagyományoknak is egyik legkedvesebb alakja volt és akinak személyében mintegy elsímult uralkodóház és nemzet, nyugati és keleti műveltség minden tragikus ellentéte: Szent Lászlóról. Népe előtt még nagyobbá és csodálatosabbá nőtt ő, mint amilyennek a legendaíró tolla rajzolta; személye körül a képzelet nem szűnt csodák aranyszálait szövögetni, hozzákötvén olyan motívumokat is, melyek eredetileg egészen más jellegűek voltak.

Szent István életirata Hartvik püspök átdolgozásában. XII–XIII. század.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Az 1200 körül írott igen egyszerű kiállítású hártyakézirat Hartvik kompilációjának többszörösen javítgatott szövegét tartalmazza. Eredetileg Frankfurt város könyvtárában őrizték; 1814-ben József nádorispán közbenjárására, a város a M. N. Múzeumnak ajándékozta. Hartviknak, Kálmán királyhoz intézett ajánlásával kezdődik: Domino suo colomanno regi p[re]cellentissimo hartuic[us] ep[is]c[opus] officium sp[ir]i[tu]ale[m] p[er] m[isericord]iam dei c[on]secutus, p[ost] istius uite terminum felix illud euge sempit[er]nu[m]…

Talán ép ez a boldog kiegyenlítődés a Nyugat és Kelet ideáljai közt eredményezte, hogy éppen az ő udvarában jött létre az első „igazi” történeti mű, mely a nemzet egész életsorsát, eredetétől az író koráig, egységes keretbe foglalta. E nagyjelentőségű nemzettörténet minden valószínűség szerint az 1091–1092. évek táján keletkezett és írója talán a Ják nemzetségbeli Koppány, Szent László udvari capellanusa, későbbi püspök volt, – szövege azonban, történetírásunk végtelen kárára, eredetiben nem maradt ránk, csupán a belőle merítő későbbi munkák alapján rekonstruálható. Címe, mint szintén a későbbi átvételekből ismerjük – Gesta Ungarorum volt, maga az egész mű pedig egyik legkorábbi képviselője az annales és legendák után következő magasabb műfajnak, a „gestá”-nak. Előadását minden valószínűség szerint az „eredet” és az „őshaza” kérdésével kezdte. Előbbire kiindulópontul a hősi énekek által fenntartott Hunor-Magor mondta szolgálhatott volna; ez a maga primitív elképzelésével bizonyos fokig megközelítette a valóságot. A Gesta-író azonban, úgy látszik, elégtelennek találta a származás megmagyarázására s ezért „tudományos” alapot keresett. Kortársai közül az angol gesta-írók ekkor már azt hirdették, hogy a brittek Brutus-tól eredtek, a franciák pedig egyenesen Aeneastól származtatták magukat. Ehhez hasonló ősöket talált szerzőnk a „scithákban”, ebben a tulajdonképpen nem is létező „nép”-ben, mely alatt a nyugati írók mindazon népcsoportokat és töredékeket értették, akik valaha a Fekete-tenger északi partján átvonultak és többé-kevésbbé a keleti nomád kultúra jegyeit hordozták magukon. Eljárása alapjául minden bizonnyal Regino prümi (Lotharingia) apát († 915-ben) világkrónikája szolgált, amelyet később is erősen felhasznált. Ez a munka a nyugati források közül először tesz említést a magyarokról, egyenesen azt mondva – a 889. évnél – hogy „ez igen igen szilaj és minden fenevadnál kegyetlenebb nép” „a scithiai vidékekről és mocsarakból…” jött ki, „melyeket a Thanais áradásával a végtelenbe duzzaszt”, amihez ugyanő – a két népet minden további nélkül azonosítva – mindjárt egy részletes leírást adott „Scithia fekvéséről” és a „scithák szokásairól”. Ennek megfelelően szerzőnk mindazt a kevés hagyományt, melyet a magyar őshazáról: Dentumoger-ről és az azt öntöző Etul folyóról talált, egyszerűen a Scithiáról szólókkal egyesítette – elmondván, nagyrészt éppen Reginó előadása alapján, hogy Scithia – s ezt már ő tette hozzá: – „mely Dentumoger-nek neveztetik”, „kelet felé” fekszik és hogy „egyik oldalról az „északi tenger” határolja, míg „másik oldalról” a „riff hegyek”, „hátulról” pedig „Ázsia” és az „Etel folyó, vagyis a Don” s h ogy az „embereket”, akik azt lakják „Dentumoger”-eknek nevzeik „mind a mai napig”… Ezután következett, mint a maradványokból megállapítható, a Scithiából való „kijövetel” története, középpontjában a hetü mogyerrel: a hét törzsben élő nomád nép hét vezérével, akik közül már a valóságban is, de még inkább a mondák világában mindinkább kiemelkedett Álmos, az Árpádok házának mítikus őse; az ő személyéhez kapcsolódott ekkor már a scithiai uralkodó törzsnek kétségtelenül totemisztikus eredetű turul-mondája is. Elmondta a Gesta, – most már az írás erejével megpecsételve – hogyan kötött elindulása előtt felbonthatatlan szerződést a hét vezér, erét fölvágva, vérét egy edénybe csurgatva, és hogyan utazott át az általuk irnáyított nép, asszonyaival és gyermekeivel, szekereivel és sátraival, a Scithiától nyugatra és északnyugatra tanyázó, nagyrészt rokon népek, bessenyők, fehér kunok, majd az oroszok, rutének stb. földjén. Közben fel-feljegyzett egy-egy érdekes epizódot, amelyet már maga sem tudott pontosabban lokalizálni, így például a „számtalan sasról”, a „havasokon” túl, melyek elpusztították barmaikat és lovaikat. „Isten ugyanis azt akarta, hogy minél előbb jussanak Magyarhonba.” A harmadik részt a honfoglalás története alkotta. A történet alanya itt már egyedül Árpád vezér volt, a „hét magyar” közt első Álmos fia, aki, mint a nagy hún király, Attila utódja, „iure hereditario”: örökségi jogon tartott igényt a lábai alatt elterülő földre. A honfoglalás történetének elmondása előtt azonban a Gesta-író szükségesnek látta egy fejezetet beiktatni arról, milyen volt ekkor Pannónia helyzete és kik voltak lakói (ezt a részt egyúttal a magyar földrajzi irodalom legelső, szerény kezdetének is tarthatjuk), hogy tudniillik „legnagyobb folyója a Duna és jobb föld nincs a világon azoknál a részeknél”, hogy lakói szlávok, bolgárok, görögök, vlachok (dunántúli szláv eredetű pásztorok), teutonok és messianusok, „kik Atyla életében neki alattvalóként szolgáltak”; sőt talán itt volt meg, amit későbbi krónikáinkban Tühütüm erdélyi hadjáratával kapcsolatban Erdélyről olvasunk, hogy „azt az országot”, mely „magyarul Erdeelw-nek (Erdőelü-nek) neveztetik”, igen sok folyó öntözi, melyeknek iszapjában aranyat szednek, és hogy „ennek a földnek aranya a legjobb…” Ezután ismét külön rész következett a [A SZENT LÁSZLÓ-KORI GESTA] honfoglalás utáni kalandozásokról; a szerzőnek ehhez Regino volt csaknem kizárólagos forrása; majd ismét külön rész a magyarság megtéréséről és Szent István koráról, részben az Árpádház családi hagyományai, részben az úgynevezett Altaichi évkönyvek alapján; végül újabb rész Péter és Aba uralmáról – mígnem I. Andrással a Gesta-író a saját korába érkezett. E nagyjelentőségű történeti mű, mely először foglalta össze, kétségtelen írói kvalitásokkal és kora színvonalán álló történeti felfogással a magyarság egész nemzettörténetét, több mint egy évszázadon át, kereken három generációnak szolgált szellemi táplálékul. Minden jelentősebb műveltségi központban lemásolták, közben többízben átdolgozták és egyszersmind továbbfolytatták, így II. István, II. Géza, és III. István korában. Sőt, még azután is, mikor a magyar történetnek újabb „szintézise” keletkezett, ez szolgált a történetírásnak mindenkori kiinduló alapul, amelyre a különböző korok újból és újból visszatértek.

P. mester gestájának kezdőlapja. XIII. század.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

P. mesternek, akit általában mint Béla király névtelen jegyzőjét szoktak emlegetni, egyetlen, a XIII. század második felében készült másolatban fennmaradt krónikáját korábban a bécsi császári könyvtárban őrizték s csak 1932-ben hozták vissza. Negyedrétben, hártyára van írva s összesen 24 levélből áll. Kezdősorainak olvasása: Incipit p[ro]log[us] in gesta Hungarum. P. dict[us] magister ac quondam bone memorie gloriosissimi bele regis Hungarie notarius. N. suo dilectissimo amico uiro uenerabili…

A „fejetlen” magyar krónika első meglévő lapja. XIV. század.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

A „fejetlen” (acephalus) krónika a budai krónika eddig ismert legkorábbi kézirata. Elején csonka, az 1002. év eseményeivel kezdődik, innen kapta elnevezését, 35 levélre terjedő szövege 1342-vel zárul. Iratása is ebbe az időbe esik. 1933-ig a bécsi császári könyvtárban őrizték. Szövege első sorainak olvasása: (Dicitur autem) regnu[m] illud Hungarice Erdelv q[uo]d irigatur p[l]u[ri]mis. fluuiis, in quo[rum] arenis auru[m] colligitur et auru[m] terre illius optimum est. Post h(ec) aut[em] mouit ex[er]citu[m] sup[er] kean duce[m] bulgaro[rum] et Sclauo[rum] q[ue] gentes loca naturali situ munitissima inhabita[n]t…

A XII. század vége felé ugyanis újabb mestere akadt a magyar történetírásnak, aki tehetség dolgában semmiesetre sem maradt mögötte Szent László-kori elődjének, sőt több tekintetben felül is múlta: az a „titokzatos” magister, akit napjainkig általában, mint „Névtelen”-t, Anonymust volt szokás emlegetni, mivel nevét munkája elején „elhallgatta”, helyesebben korának irodalmi etikettje szerint egyszerűen mint „P. dictus magister”-t, vagyis „mesternek mondott P.”-t jelölte meg és kilétéről is csak annyit árult el, hogy „egykor” a „boldogemlékű legdicsőségesebb Bélának, Magyarország királyá”-nak volt a nótáriusa. Az újabb kutatások szerint – melyeket éppen e sorok írója végzett – kétségtelennek kell tartanunk, hogy a „legdicsőségesebb” Béla király nem volt más, mint III. Béla és egykori nótáriusának személye azonos azzal a „magister Petrus”-éval, aki először 1183-ban tűnik fel, mint esztergomi kanonok (több olyan személlyel együtt, akik később kimutathatóan a királyi kancelláriában működtek) és később több ízben mint az esztergomi káptalan prépostja említtetik, így egy alkalommal pontosan ugyanolyan siglával, mint ahogyan a Gesta Hungarorum kezdődik: magister P. prepositus Strigoniensis. E nagyérdemű történetíró magasabb tanulmányait, melyekre munkája elején maga is célzást tesz, minden jel szerint Párizsban végezte, talán éppen annak a Sainte Genevičve nevét viselő híres apátságnak az iskolájában, melyben III. Béla uralkodása elején, 1185 táján az esztergomi káptalannak több tagjával találkozunk – a „jóemlékezetű” Betlehem temetése alkalmával, – s melynek akkori apátja, a későbbi tournay-i püspök: Stephanus Tornacensis, korának egyik legelegánsabb stilisztája volt. Az ő nagykiterjedésű levelezésében érdekes módon több olyan stiláris és irodalmi sajátsággal talákozunk, melyek szerzőnk munkájában is fel-feltűnnek, köztük éppen a „dictus” szerénységi formulával, mely István apátnak egyik legkedvesebb intitulatiója volt: S. dictus abbas de Sancta Genovefa… A „mesternek mondott P.”, a „legdicsőségesebb” Béla király jegyzője, aki munkáját nem sokkal „boldogemlékű” ura halála után, 1198 körül írhatta, elődjéhez hasonlóan szintén az egész magyar mult megírására vállalkozott, [P. MESTER] ami munkájának címéből – Gesta Hungarorum – is kitűnik, gestájában azonban – legalább is ránk maradt részében – nem jutott tovább a fejedelmek koránál. Műve rövidsége ellenére is igen nagy értéket jelent számunkra és összes többi krónikáinkkal szemben kétségtelenül az első hely illeti meg. Ez elsőség részben forrásainak gazdagságában, részben felfogásának és előadásának eredetiségében rejlik. Főforrása, vagy legalább is kiindulópontja kétségtelenül a Szent László-kori Gesta volt, melynek az újabb forráskritika megállapítása szerint egy II. Géza utáni átdolgozását használta. Ennek a régi Gestának szűkszavú előadása után építette fel magisterünk a maga első 12 fejezetét (tehát a munkának egy lényeges hányadát). Így a Scithia-leírás egyes elemein (a névadó ős: Moger, az őshaza: Dentumoger, a hét vezér: Hetumoger) kívül kétségtelenül az ősgestából vette át a következő részeket: Ugek (ejtsd: Ügyek) történetét, aki „igen előkelő vezér” volt Scithiában és feleségül bírta Emesu-t (ejtsd: Emesü), Eunedubelianus dux leányát; fiuknak, Álmosnak, történetét, kinek születését csodás álom előzte meg (a turulmonda); Árpád fejedelemmé választása és a vérszerződés eseményeit; a hét magyar (Hetumoger – septum principales persone) nevét – bár a XIV. századi krónikák más névsort adnak; – az elindulás történetét Scithiából a 889. évben; a honkeresők vándorlásait Ruscián és Ruthenián keresztül, Kiev megsarcolását; végül a megérkezését a „Havas-erdőn keresztül” „az ungi részek”-re s ezzel kapcsolatban Pannonia leírását és a „rómaiak legelője” elnevezést, valamint az Attila-örökség többször is visszatérő motivumát. A honfoglalás történetéből főkép a Pannonia megvételéről szóló monda és Erdély földjének leírása megy vissza kétségtelenül a XI. századi Gestára. Azoknál a helyeknél azonban, melyeket a régi Gesta is más írott forrásból vett, nem elégedett meg a „másodkézből” való átvétellel, hanem utánanézett maguknak az eredeti forrásoknak is. Így minden bizonnyal újból megnézte és némely helyen pótlásképpen felhasználta a Regino-féle világkrónika adatait (egyrészt a Scihita-leírásnál, másrészt a kalandozások történeténél), míg a Scithia-leírás kiegészítésénél ezen továbbmenve felkutatta azt a forrást is, mely Reginónak szolgált alapul: az Exordia Scithica című Justinus-kivonatot; az őshaza történetét főképpen ebből írta meg, kibővítve a „scithák szokásairól és erkölcseiről” szóló részletes leírással. E különböző eredetű és jellegű elemeket kerek egésszé olvasztotta össze és kora tudományos szempontjainak megfelelően feldolgozta. Módszere általában véve „tudományos” módszer a szó XII. századi értelmében. Az a nézet, melyet történetíróink oly sokáig hirdettek, hogy tudatosan saját korának viszonyait „vetítette vissza” a multba, ma már nem áll meg. Igaz ugyan, hogy előadásában nagyszámmal találhatók anarchronizmusok – mint pl. a márka szerepeltetése már a honfoglalás előtt – sőt súlyos tévedések, mint amilyen a kunok (Cumani) csatlakoztatása a honfoglalókhoz, s az „oláhok” (Blachii, Blasii, Blaci) szerepeltetése Pannonia földjén; még ezek is olyanok azonban, melyek bizonyos (bár téves) kombinációk útján jöttek létre: így a kumanokról az újabb őstörténeti kutatások kimutatták, hogy alattuk tulajdonképpen a kabarok értendők, akik mint nyolcadik törzs, valóban a magyarokkal együtt vándoroltak be, míg a vlachok megemlítése bizonyos dunántúli pásztornép („dunamenti volochok”) nevével függ össze, akikről egyébként, mint a „rómaiak pásztorairól” a XI. századi Gesta is megemlékezett. Sőt még az olyan eljárások is, amilyen mindjárt a munka elején a Jáfettől és Mágogtól való származtatás („És Scithia első királya volt Magog, Jáfet fia és e népet Magog királytól (!) nevezték Moger-nak…”), valamint később a Hunguar–Hungarus etimologia, (hogy tudniillik „… az összes környező nemzetek Álmost … hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusoknak…”) korukban – mint tudjuk – megállták a helyüket. Ugyanilyen szempontból kell megítélnünk azokat az irodalmi sajátságokat is, melyekre részben az előadás élénkítésére, részben a stílus díszítésére munkájába felvett: így a beszédeket és jellemzéseket, melyeket Álmossal, Árpáddal s a többi fejedelmekkel kapcsolatban olvasunk és melyek nem egyszer szószerint követve valamely mintaképet – Dares Phrygius-nak a trójai háborúról szóló könyvét vagy a Gesta Alexandri Magni-t, bizonyos fokig a szerző irodalmi tájékozottságát is hivatva voltak hangsúlyozni. A stílus díszítésére a gyakori bibliai idézeteken kívül, melyek végeredményben minden középkori író munkájában felfedezhetők, főképpen azok a diplomatikai formulák és állandó kifejezések szolgáltak, melyek megtanítása és megtanulása a középkori egyetem egyik legfontosabb feladata volt.

Sixtus mester olvasókanonok 1272. évi pecsétjén.*
(Országos Levéltár.)

A kétszeres nagyításban közölt pecsét körirata: S[IGILLVM] MAG[IST]RI SIXTI SCOLASTICI STRIGON[IENSIS].

A Halotti Beszéd a Pray-kódexben.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Az Árpádok korából – és pedig annak végéről – még egy harmadik történeti „szintézis”-ről is tudunk, amelynek ugyanazon sors jutott osztályrészül, mint a XI. századi Gestának: teljes szövege sem eredetiben, sem másolatban sem maradt ránk, ellenben – szintén hasonlóan a XI. századi Gestához – csaknem teljes egészében rekonstruálható azokból a későbbi munkákból, melyeknek újabb forrásául szolgált. E XIII. századi Gesta Hungarorum, mely a forráskutatás egybehangzó eredményei szerint IV. Béla halála után, tehát 1270 körül keletkezett és – úgy látszik, – ugyanazt a címet viselte, mint magister P(etrus) alkotása, szintén az egész magyar történet előadására vállalkozott: ami természetesen lényegesen nagyobb feladat volt, mint XI. századi elődjéé, hiszen legalább másfélszázad történetét kellett önállóan megírnia. Emellett azonban a késői Gesta írója, aki sem tehetség, sem írói készség tekintetében nem közelítette meg két kiváló historikus elődjét, egy hosszadalmas bevezető részt is komponált, amivel nemcsak saját feladatát nehezítette meg, hanem hosszú időre az egész magyar história-írást is téves utakra terelte. E sajátságos rész: az úgynevezett hun-történet. A hunokkal való rokonság gondolata és ennek bizonyos mondai megjelenései, mint láttuk, a magyarság igen régi hagyományai közé tartoztak. Kétségtelenül ennek alapján állott a Szent László-kori Gesta írója, mikor a Hunor–Magor mondát feljegyezte, és tulajdonképpen elfogadta a kritikus magister P(etrus) is mikor – egyébként a Hunor–Magor mondát elhallgatva – Vgeket, Álmos apját Attilával közös őstől, Magortól származtatta és Árpád honfoglalását úgy tüntette föl, hogy Attila után „öröklési jogon”, „iure hereditario” történt. A XIII. századi Gesta írója azonban a finom mondai emlékeket teljesen összezúzta, helyettük egy teljes egészében hamis elméletet konstatált, amelyből az derült ki, hogy a hun és a magyar nép egymással teljesen azonos, a világverő Attila magyar király és a hunok pannóniai uralma nem egyéb, mint a magyarok első bejövetele, amit később – Árpád vezér alatt – a második bejövetel követett. Ennek megfelelően munkáját is két „könyvre” osztotta. Az elsőt, mely a hunokról szólt, „a magyarok első krónikájá”-nak, a másikat, a tulajdonképpeni magyar történetet, „a magyarok második krónikájának” nevezve. Mivel pedig az „első krónika” számára – a kérdéses fenti vonatkozásaiban – nem volt semmi kézzelfogható anyaga: vette, ahonnan tudta, a „második krónika” területéről, a tulajdoképpeni magyar történetből. Így a magyar történet területéről, illetőleg – ami az 1091-ig terjedő évekre kizárólagos forrása volt – a Szent László-kori Gesta [A XIII. SZÁZADI GESTA] elbeszéléséből, egyszerűen áthelyezte a hun történetbe a Hunor-Magor mondát és a nőrablás mondáját, de ugyanakkor teljesen el is tartotta őket; – elmondván, hogy Hunortól és Magyartól, akik „Némprót órisnak, Thana fiának, a Jáfet nemzetségéből” voltak a fiai, a „hunok vagyis magyarok” származtak, holott a mondák éppen a két nép különbözőségének és az ismeretlen ősnek a „megmagyarázására” jöttek létre. Hasonlóképpen ide helyezte át a Maeotis-vidéki és a scithiai őshaza leírását is, hogy azután – éppúgy, mint ahogy forrásában a honkeresésre induló magyarokról olvasta – elmondja a „hunok” elszaporodását, útrakelését és vándorlását a bessenyők, fekete kunok, susdálok, stb. földjén – tehát pontosan ugyanazokon a területeken, melyeken a Szent László-kori Gesta a magyarokat vezette át, – míg végre „egészen a Tiszáig jutának” … E gyenge kapocs azonban nem akadályozta őt abban, hogy ennek keretében el ne mondjon mindent, amit az előtte ismeretes irodalomban (Jordanus és Viterbói Gottfried munkáiban) magáról az igazi hun történetről és főképpen a hatalmas uralkodóról, Attiláról talált: akit a „magyarok vagy hunok egyenlő akaratból emeltek maguk fölé a rómaiak módjára királlyá”, és kinek fénye a közös koncepció következtében egyszersmind a vele azonos magyarokra is átragyogott. Sőt mindezt kiegészítette azzal, hogy Attila seregeit egyszerűen „magyar” vezérek alá rendelte: így a „tarnukuolg”-i (tárnokvölgyi) ütközetben Keve volt a sereg kapitánya, (kinek sírja felett emelték Kewe Oza-t), míg az Apuliába küldött haderőt „Zoard ex tribu Zoard” vezérelte (kétségtelenül egyik „őse” a III. Béla jegyzője által is dicsőített Zovárd nemzetségnek.) Ilyen körülmények között természetesen nem sok maradt a magyarok „második krónikájá”-nak, mely arról szólt volna, „mikor tértek vissza a hunok Pannóniába, kik voltak a visszatérők kapitányai és mennyi volt fegyvereseik száma a seregben…” E részt tehát (mivel az eredet-monda s az őshaza leírását már az előzőekben elmondta) az író egyszerűen Álmos személyével kezdte, kinek születését és csodás történetét csaknem szószerint átvette a régi Gestából, ehhez azonban – a maga sajátságos hun-elméletének bizonyítására – önkényesen hozzátoldott egy minden ízében koholt „genealógiai” összeállítást, melynek segítségével Álmost, apján Elődön s nagyapján Ügyeken túl, csupán két generáció közbeiktatásával, közvetlenül Attilával hozta egyenes vérségi kapcsolatba, sőt ennél tovább menve, ősei sorsát újabb 32 nemzedéken keresztül egészen Hunorig s még három újabb nemzedéken át – Némrót, Thana, Jáfet – egészen Nóéig felvezette! S csak ezután tért át magára a Scithiából való kijövetelre, ami – bár szövegét minden módon bővíteni igyekezett – még így is alig tett ki néhány sort. E feltűnő kompozicióbeli aránytalanság ellensúlyozására tehát – arra a csekély alapra támaszkodva, melyet a régi Gestából még idáig kiaknázatlanul hagyott: egy terjedelmes és erőltetett felépítésű részt toldott be a „hét kapitányról” és a „tőlük származó” nemzetségekről, sőt ehhez, még különösebb módon, egy hosszú és zavaros felsorolást csatolt a vezérek korában s azóta Magyarországba jött „vendégek”-ről is. A hun-történet és a magyar „őstörténet” eme rosszul sikerült fejezetei után azonban nem sok újat adott, hanem egyszerűen másolni kezdte a Szent László-kori Gestát, melynek szövegét körülbelül 1051-ig teljes egészében leírta, ettől kezdve azonban csak erős rövidítésekkel, míg a Szent László korát követő időkre valami egészen rövid (hivatalos, talán kancelláriai?) feljegyzéseket használt, melyek jóformán csak az uralkodók éveit és temetkezési helyét tartalmazták. Bővebb csupán II. András és IV. Béla idejében lett, de e részek is inkább évkönyvek, mint összefoglaló elbeszélések.

Képes Krónika*

A Képes Krónika szerzője, amint azt néhai Jakubovich·Emil megállapította, Kálti Mihály fia Márkus volt. 1336— 1337. udvari klerikus, 1342—1352. a buda-alsóvárosi Sz. Péter-egyház plébánosa, 1352-tól királyi kapellánus, kanonok és a kir. levéltár őre, 1353— 1354. szerémi prépost, 1358. székesfehérvári őrkanonok, amikor is alig több, mint húsz évi pályafutás után szemünk elől eltűnik. Műve a középkor szokása szerint nagy részében kom-pilláció, de ennek dacára tagadhatatlanul irodalmi alkotás; benne tehetséges írói egyéniség bontakozik ki előttünk. Kálti Márkus aránylag fiatalon, I. Károly idejében kezdte írni munkáját (egy helyen Károly királyról, mint abban az időben élőről emlékezik), azt nem fejezte be s nem sokkal azután, hogy művét Nagy Lajos király számára díszes példányban másolni kezdték, elhunyt. Ennek kell tulajdonítani, hogy a fényes kézirat leírása abbamaradt; a kötet mondat közepén szakad meg. A kézirat másolásának ideje felől a kezdő sorok nem hagynak kétséget: Anno d[omi]ni M°ccc° Quinq[ua]-gesimo octauo F[e]ria tercia i[n]fra octauas Asce[n]sionis eiusde[m] do-mini Incepta e[st] Cronica de gestis Hungarorum... Készítésére Nagy Lajos 1357-i győzelmei adhatták az ösztönzést. Másolójának neve nem maradt ránk; páratlan pompájú miniaturájá-nak, ügyesen megkomponált s finom ecsettel készült képeinek mesterét azonban joggal gyanítjuk abban a Hertöly fia Miklósban, akinek már apja is I. Károly király udvari festője volt, mint ő maga egész életén át Nagy Lajosé. Nevével 1352 óta találkozunk, 1356-ban fidelis pictor regis s 1360 előtt elhunyt. A kódex 73 kis-ívrétű (213X300 mm) pergamentlapból áll, 139 képesábrázolást, kezdőbetűt és lapszéldíszt tartalmaz. Másolója magyar voltáról a helyesírás, a a miniátoréról az ábrázolások magyaros jellege, a hazai viselet, típusok, legendák, hagyományok biztos ismeretén felül az tesz bizonyságot, hogy bár művészi iránya a nápolyi iskolában találja gyökereit, az általa kifestett kódexnek semmiféle külföldi előképe nem található.
A krónika hosszabb lappangás után a XVII. században a bécsi császári könyvtárba jutott s innen 1932-ben került vissza Magyarországra. Itt színes képben bemutatott kezdőlapján felül a magyar királyt ábrázolja. Mellette uralkodása védelmezői állnak; jobbról a nyugatias lovagi viseletbe öltözött magyarok, másfelől a kunok, besenyők, székelyek képviselői. Hasonmásunk, habár fényképen alapul, nem ad s nem is adhatna hű képet a mi-niatúra gazdag színpompájáról.

Amit az eddigiekben a magyar gesta-irodalomról elmondunk, – az egyetlen P(etrus) magisternek még 50 oldalra sem terjedő művét kivéve – olyan munkákról, illetve azok átdolgozásairól szólt, amelyek ma már egyetlen sorukban sem léteznek és csupán a szaktudósok több évtizedes buzgósága, multat megjelenítő intuítiója hívta őket életre. Mindazáltal valójában éppen e „nem létező” munkák azok, melyekből a gesta-irodalom igazi „kiteljesedését” megismerhetjük; hozzájuk képest a tényleg fennmaradt XIII–XIV. századi feldolgozások jóformán már semmi újat nem mondanak. Ez vonatkozik elsősorban Kézai Simon mesternek, IV. László király udvari papjának Gesta Hungarorum-ára, – az utolsó, mely e címet viseli – melyet a magyar forráskritika sokáig – amíg III. Béla nótáriusának munkáját hyperkritikusan elutasította és a IV. Béla utáni kompozíciót még nem ismerte – a legősibb és legmegbízhatóbb forrásnak tartott, pedig [KÉZAI MUNKÁJA] tulajdonképpen nem egyéb, mint a IV. Béla utáni sajátságos „hun-magyar” gestának többé-kevésbbé sikerült kivonata, melyet a „szerző” csupán új keretbe foglalt és a saját korának történetével kiegészített. De ugyanez áll arra a nagykiterjedésű krónikacsoportra is, melyet általában (két kisebb alcsoportra osztva), mint a Budai és a Bécsi Képes Krónika „családjait” szokás emlegetni. Ezek azonban – Kézai Simon mester munkájával ellentétben – nem közvetlenül jöttek létre a IV. Béla utáni Gesta szövegéből, hanem közben még egy újabb – mindenesetre Nagy Lajos korában keletkezett – átdolgozás iktatódott be és csak ennek közvetítésével, azt különbözőképpen módosítva nyerték mai alakjukat; előadásukat egyébként a saját korukra vonatkozó rövidebb-hosszabb megtoldásokkal fejezték be. Közülük az egyiknek (a tulajdonképpeni Budai Krónikának) szövege volt az, mely az első magyar nyomtatványnak, a Hess András által kiadott Chronicon Hungarorum-nak alapul szolgált, s így – mintegy szimbolikusan is – összekötötte a XIII–XIV. század történetírását az új századéval…

A gyulafehérvári nyelvemlék egyik szakasza.*
(Batthyány-könyvtár, Gyulafehérvár.)

A gyulafehérvári nyelvemlék egy a XIII–XIV. század fordulóján készült kis 16-od rétű, folyóírással írt, egyházi beszédeket tartalmazó kodex három lapjának alsó szélén található. Az itt bemutatott két részlet betűhű másolata: 50 a. l. Habrosagben walacnok kegussege. eleeknek (kitörülve: kegusse) vruksege. Koorsagban walaknok egessege. Sciuksegben walaknok beusege ehezeu nepeknek…

125 a. l. Chudalatus miuin[e]c ielenetuiben vnu[n] zaiaual mu[n]dut igen[ec] tonosagaban sce[n]t oltaru[n] kuner kepeben, oz kerezt fan figeu kepeben.

Hasonmásunk az eredetinek félszeres nagyságában készült.

A honfoglalás előtti, meg az ezekhez csatlakozó későbbi mondák és ősi énekek mellett, melyek a magyarnyelvű költészet alaprétegét képezték és melyek – mint láttuk – felvételt nyertek a latinnyelvű irodalomba is: a magyar irodalomnak a XII. század végefelé újabb virágai kezdtek nyiladozni. Kezdetben szintén csak „bujtások” voltak, később azonban már „maguktól” nyíltak a magyar művelődés talajából. Ezek az apró virágok azon a vékony mesgyén ütötték fel a fejüket, amely a latin műveltségű felsőbb réteget és a csak magyarul tudó népet egymástól elválasztotta. Legkorábbi hajtásaik kétségtelenül azok a – talán sokáig írásba sem foglalt – „fordítások” voltak, melyek az új egyház új tanításait és legszükségesebb imádságait a pogányságból megtérőknek saját nyelvükön adták: a Hiszekegy, Tízparancsolat, Miatyánk. (Sajnos, mindezekből a mindennél érdekesebb első elindulásokból semmit sem ismerünk.) Ezeket követték nyilván azok a nagyobb „szövegek”, melyek – mint az egyházi beszédek és tanítások – főkép bibliai helyeket, egyházi atyákat, dogmatikai tételeket igyekeztek laikus hallgatóik lelkébe magyarul átplántálni, és más hasonlók. Mindez kétségtelenül végtelen sok apró kezdetből tevődött össze. Az első pap, mikor az első beszédet – már nem latinul beszélő társa tolmácsolásaképpen, hanem „önállóan” – elmondta, még igen távol állhatott attól, ami a lelkében élt – latinul. S hosszú időnek kellett eltelnie és sok beszédnek elmondatnia, míg a fejlődés eljutott arra a fokra, amely az egyetlen ránk maradt s éppen azért megbecsülhetetlen értékű Árpád-kori sermo-ban, az úgynevett „halotti beszéd”-ben előnkbe tűnik.

A gyulafehérvári nyelvemlék egyik szakasza.
(Batthyány-könyvtár, Gyulafehérvár.)

E beszéd, mely egy XII. századi, bencés kezektől származó hártyakönyvben, az úgynevezett Pray-kódexben maradt ránk, tulajdonképpen még szintén csak fordítás, fordítása egy – ugyanazon kódexben feltalálható – latin beszédnek, e „fordítás” azonban oly kötetlenül, oly önálló logikai és kompozícióbeli elrendezéssel történt, hogy helyesebb az egészet inkább „átültetésnek” nevezni, – a magyar irodalom szántás alá vett „talajába”. Irodalomtörténetírásunk e nagyértékű emlékünk keletkezésének folyamata fölött rendszerint át szokott siklani, pedig érdemes azt kissé közelebbről megismerni… A latin eredeti, mely előtt az említett kódexben: „Hic faciat sacerdos sermonem populo” szavak jelzik, hogy ez temetés közben a néphez intézendő beszéd volt, egyszerű latinsággal és sok ismétléssel – közben a fratres szónak csaknem minden mondatba beleiktatásával – azt az egyszerű bibliai tanítást tartalmazta, hogy a halál az első embernek, Ádámnak bűne által jött e világra, de az Isten fiának váltsága megszabadítja a benne hivőket. „Optime nostis, frateres carissimi” – mondotta a latin szónok – „jól ismeritek, kedves testvérek, az Isten irgalmasságát, mily nagy kegyelemben részesítette a mi atyánkat, Ádámot…” s azután részletesen előadta a paradicsomi ember boldogságát, akit „nem halálra, hanem az örök életre teremtett az Isten”; de aki az Úr parancsait megszegte, az ördögtől rászedetvén evett a számára tiltott gyümölcsből, és abban a gyümölcsben mind magának, mind az egész emberi nemnek halált evett. „Egyedül vétkezett akkor, ó testvéreim, – sóhajtott föl a beszélő – bárcsak egyedül következett volna ez a veszedelem is reá”; de mikor Ezechiel próféta által megmondotta az Úr, hogy az atyák ették meg a keserű szőllőt, de később a fiaknak vásott el a foga, valóban úgy is történt, [A HALOTTI BESZÉD] mert naponként elvásnak a mi fogaink s naponta kell halált halni… A második részben a szónok e sivár képtől elfordulva, felidézte hallgatói előtt az Isten könyörületességét, aki leszállva az égből a földre, a hosszú időn át elveszett embert „megkereste, megtalálta és drága vérével megváltotta” s örvendezve oda visszavezette, ahonnan először is kiindult… „Tehát testvéreim, – fejeződött be a beszéd – nem ez a sírverem a mi lakásunk, hanem, mint Szent Pál mondja, úgy kell hinnünk: A mi társaságunk az égben van”. „Kiknek van készítve ez égi hajlék, – voltak az utolsó szavak – jól tudjátok testvéreim: Az igazaknak és mindazoknak, akik e világban a jóban megmaradtak…” – A magyar „fordító” erre – eredetijében igen egyszerű és minden különösebb stiláris díszt nélkülöző – sermo-t teljesen szabadon s oly határozott gondolati és stiláris felépítéssel adta vissza, hogy nyilvánvalóan jobbnak kell mondanunk, mint az „eredeti” volt. A latin beszéd körülményes bevezetése helyett – jelentős szónoki készséggel – rögtön a beszéd alaptémájára tér át, megrendítő szavakkal utalva a szomorú eseményre: „Látjátuk, feleim, szümtükkel, mik vogymuk?” Amire mindjárt meg is adja a választ: „Isa (bizony!) pur és homuv vogymuk!” S ezzel a sajátságos, lélekbevágó mondatfelépítéssel – melynek komorságát bizonyára csak növelte a kora-középkori magyar nyelvnek sajátságos zengése, a mainál egy fokkal zártabb mély magánhangzói, hosszadalmas tő- és képzőalakjai és a szókat sejtelmesen megnyujtó végvokálisai – rámutatott az első ember boldogságára, kinek Isten a paradicsomot adta „házóá”, őt csupán egy fa „gyimilcsétül” tiltván el, azzal a végzéssel, hogy ha eendik e gyümölcsből, „halálnek halálaal” „hol”; ő azonban bár „hadláva choltát” teremtő Istenétől, azt feledé és evék a tiltott gyümölcsből és e gyümölcsben halált evék. „És oz gyimilcsnek uly keserüü vola vize – teszi hozzá a szónok a latinban nem található jellemző részt – hugy turkukat (!) migészokosztja vola”. (Amit ismét egyesszámban fejezett be a latinban is meglevő mondattal:) „Nüm héon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék”. Ezzel a magyar szónok – aki úgy látszik szándékosan el akarta mellőzni a latin szövegnek a megváltásról szóló részét – tulajdonképpen el is jutott fejtegetésének végéhez. Ezután még egy „narrativ” mondat következett: „Horoguvék Isten és vetéve üüt ez munkás világbele, és leün [lőn] halálnek és pukulnek fésze [fészke] és mend üü nemének”. S az egészet – visszatérve a kiinduló ponthoz – így fejezte be: „Kik ozuk?” S erre ismét a válasz: „Miü vogymuk.” S aztán újra a jelenlevőkre való vonatkoztatás: „Hugy és tiü [ahogy ti is] látjátuk szümtükkel”. S a legvégső konkluzió: „isa és nüm iggy ember múlyotja ez vermüt; isa mend ozchuz járou vogymuk. [Bizony és egy ember sem mulhatja el a vermet: bizony mind ahhoz járók vagyunk]…”

A königsbergi töredék részlete.*
(Königsbergi egyetemi könyvtár.)

A töredékre dr. Zacher Gyula német nyelvész 1862–63-ban bukkant rá a königsbergi egyetem könyvtárában. A szöveg egy XIV. század elején írt, latin magyarázatokkal kísért magyarnyelvű kodex két levelén maradt fenn. Ezeket a XIV. század második felében másik kodex bekötésénél használták fel, egyiket teljes egészében a tábla belső felének borítására, másikat keskeny szeletekre vágva a kötet hátának beragasztására. Az itt bemutatott sorok az épségben maradt lap felső felét foglalják el, utánuk folyóírással latin szöveg következik. Az első sorok így olvasandók: ug scola noc. Wylag noc kezdetiutul fugua[n] rohtonc ez nem levt wala, hug scuz lean fiot sciulhessen, scuzsegnec tukere tistan maradhassun, es nekunc hyrunc benne ne leyessen…

A XII. században már ily magas szinten álló magyarnyelvű egyházi beszéd fejlődését, sajnos, a következő korokban nem tudjuk követni, mivel több mint két századon keresztül ismét semmiféle szöveg nem maradt fenn. Hogy azonban a fejlődés nem állhatott meg az első fokon, valószínűnek tarthatjuk már csak abból a nagy elterjedtségből is, melynek e korban a domonkos- és ferencesrendi szerzetesek örvendtek, akik mint az e téren elsőknek tekinthető bencések utódai, egyik legfőbb feladatuknak tekintették, hogy a néphez közelebb vigyék az egyházat s annak tanításait. E feltevés helyességét megerősíteni látszik az az érdekes, minden jel szerint ferencrendiektől származó gyüjtemény, mely – a XIV. században feljegyezve – több latinnyelvű szentbeszédvázlat és elmélkedés, illetőleg az azokhoz csatlakozó divisiók és distinctiók mellett (a beszéd tartalmi felosztásának és főbb gondolatainak megjelölése) három divisiót, illetőleg distinctiót magyar fogalmazásban is fenntartott. Kétségtelen ebből, hogy e beszédeket, illetve vázlatokat a XIV. századi szónok magyarul, vagy magyarul is, el szokta volt mondani. Közülük talán legjellegzetesebb mindjárt az első, melynek latin eredetije egy, a Jézus nevéről szóló újévi szentbeszéd vázlatához tartozott és melynek vörössel festett kezdőbetűi az eredetiben a JESUS nevet adták:

[GYULAFEHÉRVÁRI GLOSSZÁK – KÖNIGSBERGI TÖREDÉK]

Jocunditas merentium.
Eternitas viventium.
Sanitas langentium.
Vbertas egentium.
Sacietas esurientium.

Amit a lap aljára jegyzett magyar distinctio – az előbbi akrostichonját egyébként elmellőzve – ezen szavakkal adott vissza:

Hábróságban valáknok kegyössége –
élőknek öröksége.
Kórságban valáknok egészsége –
Szükségben valáknok bősége.
éhező(knek elégsége). (Átírva.)

…Tehát, mint látjuk, nagyrészt ugyanaz a helyzet, mint a Halotti beszédnél: latin előkép, igaz, hogy már csak vázlat alakjában és ebből születik – a nélkül azonban, hogy szükség volna a leiratására, csupán egy-két vezérmotivumra támaszkodva – a magyar egyházi beszéd.

Az „elmagyarosodás” folyamata az egyházi beszéd területéről, úgylátszik, korán elterjedt az egyházi irodalom más – az előbbinél mondhatnánk „irodalmibb”, legalább is az írott betű közvetítő szerepét jobban igénybevevő – területeire is. Ezek között kétségtelenül első helyen állott a hagiographia: a biblia és a középkor szentjeinek életírása. És valóban: a Halotti beszéd és a műfajilag hozzá kapcsolódó Gyulafehérvári glosszák Königsbergi töredék – mely egy XIV. századi kódex kötésének hártyalapjáról és néhány szalagjáról került elő – egy ilyen szöveg maradványait őrizte meg. E szövegből ugyan ma már mindössze néhány mondat és töredékes szó olvasható, de ez is némi fényt vet arra a műfajra, melyhez tartozott. A szalagokból összeállítható hártyalap első fele (véleményünk szerint ugyanis minden bizonyára itt kell e töredék elejét keresnünk, nem pedig az egészben maradt hártyalapon, mint idáig tették): minden valószínűség szerint szintén latin eredetit – talán a domonkosrendi Jacobus a Voragine († 1298-ban) Legenda aurea című gyüjteményének egyik darabját – követő előadásban az angyali üdvözletet beszéli el, az Üdvözlégy kétségtelenül még korábbi fejlődési fokra visszanyúló, de szintén igen töredékes szövegének beiktatásával: „… úr isten úgy szóla … legyen én szerető, követségem te viselled… keráluknok [királyoknak] kerálátul [királyától] istenségnek anyjáhuz, angyoluknak asszunához… szűz leánhuz … titkon, Jozepnek jegyöséhez ezen szóvol: idüzlégy… malosztval teljes, úr te veled vagyun, áldutt vogy te,… és te mihödnek gyümölcse…” A szalagok hátlapjának szövege már kevésbbé érthető, de alighanem összefügg a harmadik (az egészben maradt hártyalapon fennmaradt) épebb szöveggel, mely ezek szerint az előző folytatása lenne. Úgylátszik, ez is az Aurea legendá-val és talán az Evangelium Pseudo-Matthaei-val áll némi kapcsolatban. Az egészből egy, Mária szűzanyaságáról szóló elmélkedés bontakozik ki: „…ez nem egyéb gyermök, hanöm isten… Ez lőn új égnek csudája, ki miá ürdügük [ördögök] szörnyülének … (S itt csatlakozik, véleményünk szerint, a harmadik legteljesebb rész): úgy szólánok: világnok kezdetvitül fugva rohtonk [rajtunk] ez nem lőtt vala, hogy szűz leán fiót szülhessen, szűzségnek tükere tisztán maradhasson és nekünk hírünk benne ne lejessen [lehessen].” S mintha a gótikus üvegfestmények színei elevenednének meg e plasztikus szavakban: „Tudjuk, látjuk őt szűz leánynak, ki ölében tart csudáltus fiót. Füriszte [füröszti], mustja, eteti, emleti, úgy hogy anya szilöttét…” „Az elmélkedés végső tanítása: „De ki légyen néki atyja, ozut nem tudhotjuk. Ez oz isten mint őt esmérjük, kit szeplő nem illethet. Mert ha isten ő nöm volna, ő benne binöt lelhetnejnk. Amen.” (Szerző átírása.)

A Mária-siralom.
(Louvain-i egyetemi könyvtár.)

Fenti emlékeink nagy része sokak előtt talán még nagyon is kezdetleges kezdetnek látszhatik és úgy tűnhetik fel, hogy inkább csak a fejlődést visszafelé is követő szaktudomány számára jelentenek „irodalmat”, a XIII–XIV. század fordulójáról azonban – a sors különös kegyessége folytán – egy olyan alkotás is fennmaradt számunkra, mely kétségtelen bizonysága annak, hogy a magyar középkor magyar irodalma tényleg állott olyan fokon, hogy miatta az egykorúaknak vagy a későbbi utódoknak szégyenkezniök nem kell. Ez az alkotás a másfél évtizeddel ezelőtt, sajátságos körülmények közt felfedezett magyar Mária-siralom, minden valószínűség szerint az Árpádkor végéről vagy az Anjou-kor legelejéről való és így időrendben megelőzi a Gyulafehérvári glosszákat és a Königsbergi töredéket, műfajilag és belső értékét tekintve pedig a középkori magyar irodalom legmagasabb pontját jelenti: utolsó fázisát annak a nagy átalakulásnak, melyen a messzi keletről, Góg és Magóg szomszédságából kijött nomád magyarság általment és bizonyságát annak a szellemi kapcsolatnak, mely a Kelet egykori vad gyermekét a Nyugat nagy érzelmi műveltségéhez fűzte. Ilyen szempontból szinte alig bír jelentőséggel, hogy ennek az emlékünknek is volt latin előképe – a francia Geoflroi de Breteuil (Godefridus de Sancto Victore, † 1196) több változatban is fennmaradt Planctus-a – a magyar alkotás annyira új és annyira más, hogy nyugodtan önállónak mondható. Mégis legyen szabad – épp a fentiek bizonyítására – a latin eredetiből is néhány sort bemutatni, mely egyébként magában a siralmat fenntartó kódexben is megtalálható: „Szűz Máriának, az Úr anyjának siralma” megjelöléssel, melyre „a kereszten függő egyetlen fia” látásán fakadt:

Planctus ante nescia,
Planctu lassor anxia
Crucior dolore;
Orbat orbem radio
Me iudea filio
Gaudio dulcore.

Fili dulcor unice,
Singulare gaudium,
Matrem flentem respice
Conferens solacium…

Az ennek megfelelő magyar sorok – ma, több mint hat évszázad után is megragadó poézis – mind tartalmilag, mind szerkezetileg teljesen újak:

Volék sirolm-tudotlon:
sirolmol sepedek;
búol oszuk, epedek.

Választ világumtul,
zsidó fiodumtul,
ézes ürümemtül.

Ó én ézes urodum,
egygyen egy fiodum!
Siró anyát teküncsed,
búabelől kinyúhhad.

[Valék siralom-tudatlan:
siralommal süppedek,
búval, aszok, epedek.

Választ világomtól,
zsidó fiacskámtól,
édes örömemtől.

Óh én édes uracskám,
egyetlen egy fiacskám!
Síró anyát tekintsed.
bújából kinyújtsad.]

A későbbi sorokban mintha a régi finnugor költészet alliteraciói és szóismétlései támadnának föl, hogy segítségére legyenek – az új hit új eszményeinek:

Világ világa,
virágnak virága,
keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül.

[Világ világa,
virágnak virága,
keserűen kínzatol,
vas szegekkel veretel.]

[MÁRIA-SIRALOM] S a befejezés az eredetiben:

Nato, queso, parcite,
Matrem crucifigite
Aut in crucis stipite
Me simul affligite,
Male solus moritur.

S a magyar költő műve:

Kegyügygyetük fiomnok,
ne légy kegyülm mogomnak!
Ovogy halál kináal,
anyát ézes fiáal,
egyembelü üljétek!

[Kegyelmezzetek fiamnak,
ne legyen kegyelem magamnak!
Avagy halál kínjával,
anyát édes fiával,
egyetemben öljétek!]

(Szerző átírásai)

S ezen a legmagasabb ponton befejezhetjük szemlélődésünket a „román” és „gót stílus” korának latinnyelvű „magyar” s valójában – magyar irodalma fölött. A román és gót stílus elsősorban a székesegyházak stílusa volt, s egyszersmind a transcendens világszemlélés formai kifejeződése: s a X–XIV. századi magyar irodalom sem volt – mint láttuk – más, mint e magasba néző szemléletmódnak nemzetileg színezett megnyilvánulása. … A XIV. század óta azonban már benne is mindinkább fel-feltűnnek olyan elemek, melyekben egy új lelkiség születésének előhírnökeit kell látnunk. Ez az új lelkiség kevéssel később a maga kereteit addig nem ismert messzeségekbe terjesztette, de ugyanakkor az előbbinek belső intenzitását elveszítette: s ez az új kor volt: a renaissance…

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem