TÓTH ZOLTÁN: A HADAKOZÓ NÉP

Teljes szövegű keresés

TÓTH ZOLTÁN:
A HADAKOZÓ NÉP
Kelet és Nyugat sok évszázados fegyveres küzdelme csak a legújabb korban nyert véglegesnek nevezhető elintézést a Nyugat katonai szervezete javára. Csak legújabban vált szabályszerűvé nagyrahivatott keleti népek seregeinek nyugati lábra állítása. A korábbi évszázadokban legnagyobb ritkaság az ilyesmi.
Történetünknek egyik egészen sajátos, mondhatni talán legsajátosabb vonása, hogy a magyarság e kivételek sorába lépett. Ha csodának szokás nevezni, hogy a honfoglalók harmadik vagy negyedik nemzedéke nem vesztette el anyanyelvét az alávetett és idegen népek tömkelegében, legalább ennyire végzetszerű a társadalmi és hadügyi átalakulás irányában tanúsított rugalmasságuk. Hiszen az átformálódás előnyös volta éppen katonai szempontból akkor bajosan látszott, nem is látszhatott, vitathatatlannak. A magyarság egy nagyon is zilált szervezetű Európával keveredett harcba, mely utóbb magához tért ugyan, de akkor is még meglehetősen sok sebezhető pontja maradt.
Hogyan és miért történt, hogy a honfoglalás után egy évszázaddal maga is a Nyugathoz csatlakozott: olyan kérdés, melyre nem lehet egyetlen okra támaszkodó választ adni. De a felelet lényeges, talán oroszlánrésze kétségkívül a magyar haditörténetre vár.
Néhány általános megjegyzés előrebocsátása után figyeljük meg röviden a mérkőzés leglényegesebb vonásait.
Az államkormányzás tudományát, a nagy tömegek megszervezésének művészetét ma is Róma intézményeinek és történetének megfigyelése alapján szokás vizsgálat tárgyává tenni. S miután hadiszervezet és társadalom egymással a legszorosabb kapcsolatban áll, általában egyik a másikkal fejlődik s egymást kölcsönösen támogtatja és meghatározza: szinte magától értetődő, hogy a magyar honfoglalást megelőző időkben Róma állította talpra azt a hadsereget, mely évszázadokon át diadalmasan tudott helytállani a legkülönbözőbb ellenfelekkel szemben, a birodalom határait messze kiterjesztette, majd a roppant területet mindaddig védte, míg a mögötte álló társadalom önmagában össze nem omlott. De ez a fölényes értékű hadigépezet ezeresztendős élettartama folyamán mégis súlyos sebeket vett a Kelettel való küzdelemben, s amikor elpusztult, a mérkőzés elvi mérlege távolról sem állott tisztán. A nagy katasztrófákat, minő például a Hannibál könnyű lovasságától szenvedett cannaei vereség volt, a római társadalom példás kitartása és rendületlen áldozatkészsége (azonnal megindított katonai megújulással felelt. A sereg zökkenés nélkül kiállotta s rájuk sürgős hadügyi reformokkal felelt. A sereg zömét alkotó gyalogság feladta nehézkes és merev csatarendjét, a Hellasból örökölt falanx-légiót; taktikai egységekre bontott cohors-légióvá alakult, mely nemcsak egészében, de szükség szerint egyes részeiben akár két vagy több fonton is felvehette a harcot. Megbékélt a római állam rugalmassága a változás társadalmi következéseivel is. A falanx tömör egységében még jól használható, de bonyolultabb mozdulatok végrehajtására képtelen polgárságot tudniillik mindinkább hivatásos katonaanyaggal váltotta fel; a szárnyak védelmét és fedezését pedig keleti szövetségesei hivatottabb lovasságára bízta. Mindennek ellenére továbbra is számolnia kellett olyan eshetőséggel mint aminőt a cannaeivel vetekedő carrhaei kudarc jelentett. S ami talán a legfigyelemreméltóbb: a Keletre leginkább jellemző hadviseléssel, a nagysíkságok lovasnomádjainak portyázó harcmodorával szemben tulajdonképpen mindvégig tehetetlen volt. Csak védekezni tudott, nem támadni. Meghódította, – hogy Magyarország területénél maradjunk, [A LÉGIÓTÓL A KÖZÉPKORI LOVAGSEREGIG] – a Dunántúl letelepült keltáit és Erdély dákjait, az Alföld jazyg-szarmata törzseit ellenben nem. A régészeti leletek bizonysága szerint például a Nyírségbe a római előnyomulás soha el nem jutott. Pedig utolsó felvonásképpen egész hadiszervezetében meghajolt a barbárok harcmódja előtt, megtagadta egész egykori önmagát s a légiók gyalogsága helyébe zsoldba vett idegen lovasságot állított. Ezen a fokon bukott el, ezt örökítette át a birodalom keleti felére, bebizonyítva egyúttal, hogy a végromlás nem éppen hadügyi okokból következett be. Bizánc ezer esztendővel élte túl Rómát s nem egyszer lepte meg a világot zsoldos lovasságának váratlan sikereivel. Gyalogsága alig maradt, ami maradt, az is inkább csökevény volt; nyugaton pedig ez a fegyvernem szinte egészen kipusztult. Ez azonban akkor nem jelentett katonai visszafejlődést. A középkor a lovasseregek virágkora.

Díszes aranyveretű szablya a honfoglalás korából. Az úgynevezett Nagy-Károly-kard.*
(Bécsi műtörténeti múzeum.)
A honfoglalás korából a sírokban talált, többé-kevésbbé megrongált kardok mellett az egyetlen ép, soha földben nem feküdt példánya a magyar szablya legkorábbi típusának. Amint Tóth Zoltán megállapította, valószínűleg ugyanaz a darab, amelyet egykorú feljegyzés szerint 1071-ben Salamon király édesanyja, Anasztázia királyné, mint már akkor is nagybecsű, az Árpádok kincstárában Attila kardjaként őrzött ritkaságot a fia trónrajutását támogató Ottó bajor hercegnek ajándékozott. A monda szerint az Istentől eredő pompás fegyverdarab rövid idő alatt a német császárok egyik felavatási jelvényévé vált. Idők folyamán a közfelfogásban az első pogány tulajdonos helyére a keresztény Nagy Károly császár lépett s a magyar szablyát az ő kardja gyanánt használták és őrizték a német-római birodalmi insigniák között egészen a legújabb időkig. Hasonló, de erősen rongált aranyveretes szablyát a geszterédi honfoglaláskori temető egyik sírjában találtak.

Kardpenge előredűlő markolattövissel a beregszászi honfoglaláskori leletből.*
(M. Nemz. Múzeum.)
A honfoglaláskori magyar szablyáknak egyik jellemző tulajdonsága a markolatnak törésszerű megdűlése az él irányában. Ez a sajátság arra vall, hogy a honfoglalók kardja nem csupán vagdalkozásra, hanem fejlettebb vívásra is alkalmas volt.
A XVIII. századnak talán legnagyobb gondolkozója, Montesquieu, éppen Róma hadügyeinek megfigyelése alapján mondotta ki nevezetes ítéletét a lovasságot vagy gyalogságot állító társadalmak természete és értéke felől. Úgy találta, hogy kiváló lovassággal barbár népek is rendelkezhetnek, csatadöntő gyalogság ellenben mindig kultúrára vall. Teljesen igaz, ha feltehetjük, hogy az első mondatfélben a lehetőségen van a hangsúly, s a középkorra nézve jogunk van egy lényeges megkülönböztetést tehetni. A XVIII. század felvilágosodása nyilván úgy vélte, hogy Montesquieu a középkor barbár mivoltának egy újabb ismérvét fedezte fel, mi viszont tudjuk, hogy azok a bizonyos sötét évszázadok rendkívül sok új értéket hoztak és teremtettek; tudjuk azt is, hogy a középkor lovasharca egészen más tőből fakadt, mint a Keleté, s azzal szemben nem barbárságot takar, legfeljebb viszonylagos gyöngeséget. A Kelet kétségkívül egészen más reménységek közepett folytathatta megújuló támadásait, mint mikor Róma állott a gáton. A középkor hadiszervezete távolról sem volt olyan teherbíró.
A légiótól a középkori lovagseregig hosszú volt az út s a kettő különbsége hű képe a közben történt társadalmi átalakulásnak. Nem közvetlen barbarizálódás okozta, de a római pénzgazdaságot felváltó s a biroalom területére özönlő, akkor még csakugyan barbár tömegek szükségleteinek inkább megfelelő terménygazdaság, hogy az agonizáló Róma s a nyomába lépő középkor nagyszámú seregek huzamos együttartására és tetszésszerinti felhasználására képtelenné vált. Amint darabjaira esett a pénzforgalom egybefoglalta politikai terület: összetevőire bomlott a seregszervezet is. Ebből viszont az következett, hogy gyalogság helyett a lovasságnak kellett a vezetőszerepet átvennie. A gyalogság csak tömegben, taktikai egységekben, közös multat, esetleg együttes gyakorlatokat feltételező összeszokottságban képes komoly sikereket elérni. Az egyes gyalogosnál a lovas jóval sokoldalúbb és értékesebb katonafajta; mozgása gyorsabb, rohama ellenállhatatlanabb. A Rómát felváltó feudális európa ilyenformán széttagozottságában lovasseregeket állított talpra, melyeknek sikerei két tényezőtől függöttek. Egyik az egyéni hadiképzettség kérdése és ebben általában nem volt fogyatkozás, hiszen a harcos réteg a társadalom legelőkelőbb elemeiből tevődött össze, melynek minden befolyása és előjoga harctéri értékétől, helytállásától és bátorságától függött. A középkor lovasharcosa – őt magát mindinkább lovagnak, az osztályt melyhez tartozott, lovagi rendnek nevezték – kezdettől fogva eléggé fejlett és állandóan fejlődő fegyverzet birtokában kiváló katonaanyag volt. De függetlenségéből, túláradó személyi öntudatából egyúttal igen súlyos hiányosság is következett. Társadalmi helyzetéből eredő hivatástudata és becsületérzése olyan ideál, melyet a modern állam és hadsereg csak a tisztikartól mer megkívánni; de a hadisikerek másik döntő következménye, a fegyelem, – Rómában s az újkori seregekben szívós tömegnevelés eredménye – egészen ismeretlen és idegen volt a lovasseregek körében. Egy-egy hatalmas uralkodó alatt, vagy ha a szükség egészen ellenállhatatlan vilgossággal beszélt, méltóképpen képviselték a keresztény Európa hadierejét, de amint a szorongató veszély elmult, vagy a központi hatalom bárminő okból meggyengült, illetve megrokkant, a Nyugat erőfeszítési készsége és képessége hihetetlenül alá tudott hanyatlani. Európa középkorának hadügyi problémája tehát végeredményben a monarchikus elv hovafejlődésének problémája. A lovagrend kétségkívül fejlődőképes volt, értéke azonban az uralkodó és a feudális részhatalmasságok állandó küzdelmének pillanatnyi erőviszonyaitól függött.

Szent István király kardja a XI. századból a Szent Vid-székesegyház kincstárában. Prágában.*
Nyugati típusú kétélű pallos, csontból faragott kézfővédővel. Valamelyik magyar királyleány révén juthatott Csehországba. Először 1355-ik évi leltár említi Szent István kardja gyanánt.
Mit hozott, mit állított szembe a Kelet ezzel a változó értékű seregszervezettel?

Lovascsapat összeütközése az ostromlott vár alatt. Aquileja ostroma a Képes Krónikában.
A keleti népek hadrakelt tömegei könnyebb fegyverzetűek, következésképpen mozgékonyabbak és eredetileg jóval nagyobb számúak a nyugatiakénál. Ami fegyvernemüket illeti, éppen úgy lovasságból állottak, mint a keresztény középkor imént jellemzett kötelékei. De amint lényegében más a mögöttük álló társadalom, a keleti könnyű lovasság is valami egészen mást, egészen elütőt jelent. S ha Montesquieu szigorúan formális osztályozási szempontja a Nyugatot illetően már az alapvető összehasonlításnál fogyatékosnak, legalábbis magyarázatra szorulónak bizonyult, a középkor keleti népeire nézve nyilván találóan megáll. Ezek római, európai értelemben csakugyan barbárok, annyira, hogy náluk viszont, különösen korai fokozaton, nem is éppen megokolt a sereg mögött álló társadalomról külön beszélni. A keleti sereg maga volt a fegyverforgató nép. A Nyugat a harcosrendnek előkelő helyzetet biztosított, közvetlenül az Egyház után következőt, de mellette egyéb és mind számosabb emberrétegek foglalkoztak és foglalkozhattak nem katoai természetű feladatokkal. A középkor nyugati társadalma nem hiába helyezkedett el nagyjában oly területeken, melyeket előzőleg Róma birtokolt s nem hiába olvasztott magába római hagyományt őrző tömegeket: állandó alakulásban lévő kultúrtársadalom volt, lovas harcosrendje mellett, ha úgy tetszik, annak ellenére is. A keleti népek, minél mozgékonyabbak, minél nagyobbszámúak, minél veszdelmesebbek Nyugat kapuira nézve, annál inkább állottak pusztán harcosokból. Egyéb, lehetőleg kisszámú rétegek egyedüli hivatása a harcosok kiszolgálása és ellátása volt. Életük állandó hadiállapot, melyet kultúrszempontból csakugyan kezdetlegesnek nevezhetnénk. Minden változás, minden fejlődés a harci készség alábbszállására vezethetett, annál inkább, mert a Kelet – s ezt emelhetjük ki első lényeges ellentétül, – a középkori Nyugat egyéni, egyesek képzettségén, bátorságán és önfeláldozásán alapuló harcmódja helyett tagadhatatlanul tömegharcot vívott.

Kardalkatú, alig hajlott pengéjű szablya a XI. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ez a tény első pillantásra hatalmas fölényt jelent és hatása a keleti seregek számos diadalában csakugyan jelentkezett is. A magyarság hadifejlődésének életútját akarván jellemezni, mégis azonnal reá kell mutatnunk a második sebezhető felületre. Az első, mint jeleztük, a primitív társadalomtörténeti fokozatból adódott: hogy tudniillik minden differenciálódás a harcos rend, még könnyebben a minőség rovására eshetett. Ha ugyanis a nép némely tagjainak érdeklődése egyéb irányba fordult s a mellett a sereg teljesjogú tagjai maradtak, az a minőséget érintette, ha pedig a harcosrendből kiváltak, ami ritkább: a létszám gyöngült. Másrészt a tömegharc az esetleges vereséget minden alkalommal súlyos vereséggé, ha a nép egésze küzdötte végig, egyenesen katasztrófává avatta. A keleti népek történetében nem ritka jelenség, hogy egy vesztett ütközet nyomán a vesztes fél mindenestől eltűnik a történet színteréről. Ilyenkor nem kell s nem is szabad minden esetben teljes kiirtatására gondolnunk, – bár az is előfordult: – halálos csapást szenvedvén a keret, a szervezet, a megmaradt egyesek nem tettek többé számot: vagy beolvadtak a győztes népbe, vagy elmenekültek egészen messze tájakra, azaz további életük az addigi szerves folytatásának többé nem tekinthető. Regenerálódni a Nyugat minden taktikai lomhasága ellenére is könnyebben tudott. A vereség puszta vérvesztést jelentett, ennyi vagy annyi harcos egység pusztulását, kiknek helyébe azonnal mások léptek és léphettek, egyrészt mert a terménygazdaságos társadalmi rend nem tudott a letelepült [KELETI HADI FEJLŐDÉS] népek körében igazán nagy tömegeket összpontosítani, s a háború java terhe mindig az éppen megtámadott országrész lakosságára hárult, ami azt jelenti, hogy számbeli tartalék mindig maradt; másrészt taktikai szervezet tulajdonképpen nem lévén, ebből a szempontból nem volt minek elbuknia. Az elesetteket ugyanúgy küzdő újabb egyedek pótolták: a nyugati ütközet nem más, mint lovagi párharcok többé-kevésbbé véres eredője.

XI. századi kard.
(M. Nemzeti Múzeum.)
Mindezek az észrevételek teljes értékben természetesen a keleti alakulásnak is csak kezdő fokozataira vonatkoznak. Az élet ott is megkövetelte a magáét és bizonyos katonai kiválasztást idők folyamán ott is megfigyelhetünk. Ebben a stádiumban természetesen már szó lehetett utánpótlásról: az egész nép már nem tette erejét minden egyes ütközetben egészen a kockára. De a probléma mindenképpen sorsdöntő maradt, mert a Kelet általában nem mindenképpen sorsdöntő maradt, mert a Kelet általában nem szeretett félmunkát végezni, s miután az ütközet jelentőségéről sokkal tisztább, sokkal inkább az újkori hadviselésre emlékeztető fogalmai voltak, mint a keresztény Nyugatnak, lehetőleg az ellenség megsemmisítésére törekedett. Más volt az eset, ha a katasztrófa történetesen a Nyugattal vívott harcban következett be. Az újjászületés nehézsége akkor is megmaradt, de a nyugati ellenfél pusztán egyszeri csatadöntést kereső primitívebb taktikája következtében esetleg nyitva állott egy másik út. Első pillantásra még járhatatlanabb: a Nyugathoz való katonai idomulás útja. Ez az irányvétel esetleg megmenthette, biztosíthatta a jövőt, de a multból való teljes kivetkeződést követelt; súlyos, de nem megsemmisítő háborús katasztrófa és erős jövőbelátó központi hatalom híján tehát az akkori kultúrfokon még csak kitűzhető sem volt. A magyarságot Augsburg belső következései mentették meg, a nép gondolkodásbaejtően csekély száma s Géza és Szent István heroikus munkája. Ők vitték keresztül a katonai idomulást, természetesen belső lelki átalakulás kísérőjeképpen.
A magyarság őskora nem tartozik a hadtörténelmi kutatás körébe. Idevágó összefoglaló megfigyeléseket csak attól kezdve tehetünk, mióta cáfolhatatlanul vonatkozásba hozható régészeti anyag áll rendelkezésünkre és többé-kevésbbé részletes írásbeli feljegyzések maradtak reánk: tehát a IX. századtól, mikor a délorosz síkság magyar törzsszövetsége felkeltette az arab történetírás érdeklődését. Annak a területnek – közelebbi határkitűzések nélkül Szkítának szokták volt nevezni – akkor a kazár birodalom volt vezető politikai hatalmassága, a barbárságból való meglehetős kiemelkedésben, kétségkívül a magyar előtt járó társadalmi szervezettel. Ezt a mi szempontunkból egy beszédes összevetés tisztázza. A magyarság nem sorolható Kelet hatalmas népei közé. Teljes függetlenségét a kazar szomszédságában nem is tudta megőrizni s élete bizonyos megalkuvásokat követelt. Ennek ellenére az egykorú Dsaihani elveszett művét kiaknázó Ibn Roszteh azt írja, hogy a kazar nagyfejedelemnek 10.000 zsoldos lovasa volt, kiket részben ő, részben tehetős alattvalói állítottak ki, éspedig vagyonuk arányában. A magyarok viszont 20.000 lovassal szoktak háborúba indulni. Első pillantásra eléggé nehezen egyeztethető adatok. A kétségkívül jóval hatalmasabb kazar khagán, ki utóbb a magyar fejedelemválasztást is inspirálta, kevesebb erővel látszik rendelkezni, mint a magyar törzsek, ami természetesen puszta látszat: egyszerűen annyit jelent, hogy a [A MAGYAR SEREG A IX. SZÁZADBAN] kazar birodalom népe messzebbre távolodott már a primitívnek nevezhető szervezettől. A zsoldosrendszer egy aránylagosan kiszámító, hivatásos harcos rétegre bízta a zsoldfizető ország hadügyeit. S ez már sokoldalúan tagozott társadalmat, megállapodott adórendszert tételez fel még abban az esetben is, ha a zsoldot, vagy a zsold egy részét, nem is készpénzben fizették ki. A magyar sereg még nagyobb a kazarnál, jobban mondva annál a seregmagnál, melyet említésreméltónak tartottak, tehát maga a nép a kazár fokozattól még eléggé távoli fejlődésben élt. De azért ez sem elindulási alap. Lényegesen kisebb lélekszáma mellett a magyarság felnőtt férfinépességét még mindig jóval többre kell tennünk 20.000 főnél. Ennek a népnek ugyan a háború, és pedig a megélhetésért folytatott harácsoló háború a főfoglalkozása, de egészen természetesnek találhatjuk, ha eléggé fejlett állattenyésztésről, sőt primitív kereskedelmi műveletekről is hallunk. Azon az állapoton, hogy csak harcos legyen, egészében az, már a magyar is túljárt; szükségletei, igényei éppen nem kezdetlegesek. Különösen a szomszédos szláv törzsek érezték fegyvere súlyát, olykor azonban a kazarok is védelemre szorultak veszedelmes sorstársaikkal szemben. Sátrakban laktak és szállásaikat a szükséghez képest változtatták, de szláv foglyaikat bizánci brokátszövetekért és gyapjúszőnyegekért szerették becserélni, fegyvereiket pedig ezüsttel diszíteni abban az ízlésben, amelyet honfoglaláskorinak ismerünk és mondunk, s amely mint egész akkori életük, a kazár birodalomban gyökerezett. Katonai szervezetük mindenesetre jelentős értéket képviselt. Pontos részleteket természetesen csak azóta tudunk, hogy a Nyugatra a vándorló magyarság nemcsak bizánci kalmárokkal került érintkezésbe, nemcsak egy-egy arab érdeklődő figyelmét keltette fel, azt is inkább a részben mohamedán kazar államalkotmány szűrőjén keresztül, hanem belépett a konstantinápolyi udvar politikai érdekkörébe s átesett az akkori Európa leghozzáértőbb fórumának kritikáján. A számbavétel a magyarság javára ütött ki. A Bölcsnek nevezett Bizánci Leó császár úgy találta, hogy birodalma számára értékes szövetségest jelent a turkok – a bizánci források következetesen így nevezik a magyart – törzsszövetsége. Az ő szakavatott ítéletének és tollának köszönhetjük, hogy a honfoglaláskori magyarság társadamli- és hadiszervezete kellő világosságban áll előttünk.

Kelet eredetű magyarországi sisak. XII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A sisakot 1877-ben a Duna medrében, a budapesti vasúti híd fölött negyed-félméternyi mélységben találták. Bevésett díszítése egykor aranyozva volt. Ornamentikája és finom megmunkálása egyformán keleti mesterre vall, aki azonban Magyarországon is dolgozhatott (szaracénok, izmaeliták). Korát perzsa és arab analógiák alapján lehet megközelítőleg meghatározni, mivel hazai megfelelői hiányzanak.

A keleti eredetű sisak vésett és aranyozott díszítése.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A nagy orosz síkság népegyvelegéből előbukkanó magyarságot valóságos reflektor fogadta a császár élespillantású szemében. Bölcs Leó észrevételei akkor is bajosan lehetnének találóbbak, ha a modern történetírás megfogalmazta kérdésekre iparkodott volna felelni. Legelső szavaiban kiemeli a lényeget: mikor kijelenti, hogy a turkok politikai szervezetéről és harci-rendjéről [BIZÁNCI VÉLEMÉNY A MAGYAR SEREGRŐL] óhajt szólani. Csak a bizánci udvar látta tisztán abban az időben a kettőnek előbb már említett viszonyát. Soraiban készen kapjuk a honfoglalók társadalmi és művelődéstörténetének vázlatát.

Kardok a XI–XIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
„Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet és egyébkénti pompakifejtése és gazdagsága mellett csak arra van szorgalmatos gondja, hogy ellenségeivel szemben vitézül viselkedjék.” Igényes voltának hangsúlyozásán túl tehát azonnal reámutat a magyarság még egészen csorbítatlan katonai egészségére. Sőt aláhúzza egy olyan tulajdonságát, mely a szomszédos és rokonnépek javának fölébe helyezte: azt mondja, hogy a magyar egy fő alatt harcol s csak neki és a bolgár seregnek van a többi szkíthiai nemzetnél erősebb hadrendje. Ha első pillantásra úgy látszik is, mégsem hisszük, hogy a szöveg túlozna. Nem a katonai erőkifejtés mérvéről van tudniillik itt szó; ezt bizonyosra vehetjük, hiszen tudjuk, hogy például a magyarral közvetlenül szomszédos besenyők lényegesen nagyobb számuk miatt a magyarnál erősebb hatalmat képviseltek. De a monarchikus berendezkedés következményeképpen a magyarok csatarendje csakugyan fegyelmezettebb [BÖLCS LEO CSÁSZÁR DIAGNÓZISA] és egy kézben tartottabb lehetett a tisztán törzsszervezetben élő és harcoló nagyobbtömegű népekénél. A fejedelemválasztás ténye tehát, melynek körülményeit viszont Bolcs Leó fia és utódai, Bíborbanszületett Konstantinosz császár őrizte meg számukra, nem maradt hatás nélkül a sereg taktikai fellépésére és viszonylagos értékére sem. A császár kétségkívül valami nem közömbös, nem szólamszerű dolgot akart itt mondani, – az ilyesmi különben is egészen idegen higgadtan megfontolt előadásmódjától, – mert az egységes vezetést kiemelő mondatában azt is említi, hogy szoktak harcolni ember ember ellen is.

Norman jellegű orrvédős sisak a XII. századból. Magyarországi lelet.
(Bécsi műtörténeti múzeum.)

Kán nembeli László országbíró lovaspecsétje. 1236.*
(Országos Levéltár.)
A kétszeres nagyságban bemutatott pecsét körirata: SIGILLVM: LADIZLAI MAGISTRI. A kép László ispán személyében a tatárjárás előtti előkelő lovagot mutatja be teljes fegyverzetben.

Konstantinosz Monomachosz képe az általa I. Endre királynak ajándékozott koronán (1046–54.)*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Konstantinosz Monomachosz koronájának részletes leírását az 557. oldal mellékleténél adjuk. Az itt közölt színes kép a korona középső lemezét eredeti nagyságban mutatja.

Lelettárgyak honfoglaláskori sírból, Beregszászról.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A sírt 1900-ban kőtörő munkások találták Beregszász mellett a Kishegy nevű dombon. Benne különösen érdekesen a középen látható, részben aranyozott ezüstből készült süvegcsúcs (?) és az ezüsttel finoman kivert kengyelek.
Taktikájuknak, – s a császár diagnózisából ezt is megtudjuk, – természetesen nem ez a lényege. A magyarnak főfegyvere az íj volt, mint a steppék lovasnomádjainak általában. S itt ütközik ki jellegzetes fontossága annak, amit előbb a seregszámokról mondottunk. Lovas íjászt nem lehet másnak elgondolni, mint minden ízében harcosnak. Hogy valóban kártékony, valóban hathatós fegyverré lehessen, az íj egész élet készületét és gyakorlatát követelte. Az íjazásnak le kellett foglalnia a serdültebb gyermekkor játékkedvét majd az ifjúság egész odaadó lelkesedését, s csak azután lehetett elvárni, hogy a férfikorba lépő vitéz teljesértékű tagja lehessen a seregnek. Viszont látásának és izmainak ernyedése azonnal megfosztotta katonai jogcímétől. Az a nép tehát, melynek csakugyan valamennyi férfitagja íjász, tipikusan barbárnak nevezhető, mert az ilyennek kebelében csak az öregeknek és az asszonyoknak lehetett egyéb foglalkozásuk. A magyarság a maga húszezer íjászával már a kazar symmachiában sem volt, mint említettük, ilyen. Még kevésbbé lehetett akkor, mikor Leó császár szövetségeseként a bolgárok ellen harcolt. De íjászrétege még teljesen hivatása magaslatán állott. A császár leírása szerint legtöbbjük szükség szerint íjat és kopját is képes volt használni, harmadik főfegyverük a kard, illetve szablya pedig alkalmassá tette őket az ember-ember elleni küzdelemre is. Ez pedig rendkívül fontos, mert ez a lehetőség tette a magyar lovasságot legalább is esetről-esetre csatadöntő sereggé. Hiszen amint a modern katonai csapatoknak nem sikerülne, egészen kivételes alkalmaktól eltekintve, pusztán távoli, tűzharccal döntő diadalokat aratni, s a lőfegyverek előkészítő munkáját általában követnie kell a közelharcnak, a kézitusának is; ugyanúgy a magyart is íja mellett a kopja és szablya ugyancsak jól megtanult, fegyelmezett használata tette félelmetessé. Ez a lehetőség emelte ki a császár szemében rokonai sorából s avatta a már letelepült nagyobbszámú – s a bizánci birodalomnak annyi gondot okozó – bolgárok méltó ellenlábasává. A császár hangsúlyozza, hogy éppen a bolgárok elleni küzdelmek idején volt alkalma ismételten megfigyeléseket tehetni; s e megfigyelések nyomán jól megértjük, hogy az akkori Európa a magyarság nyugatnak húzódásával beállott veszedelmet a hun invázió megújulásának érezte. A Nyugat egy fegyelmezett, villámgyors lovas íjászsereggel szemben egyelőre védtelen volt. Talán még akkor is az lett volna, ha a honfoglalók íjukon kívül egyéb fegyverrel nem is rendelkeznek.

Szablyapenge kun vitéz sírjából. XIV. sz. első fele.
(Kecskemét város múzeuma.)
Lássuk, mit mond ugyanaz a Leó császár Nagy Károly darabokra hullott és belső harcokban emésztődő birodalmának hadügyeiről. A frankok – mintha csak a fáradalmakat, hideget, forróságot egyaránt, szerinte egyenesen magasztosan elviselő magyarokkal való ellentétüket akarná kiemelni – igen nehezen tűrik az időjárás viszontagságait, valamint az élelem, különösen pedig a bor hiányát. Hadrahívó szóra nagy készséggel jelennek meg a táborban, de nem szeretik az ütközet halogatását, s ha a táborozás kitűzött határideje letelt, nincs maradásuk: elszélednek és hazatérnek. Ha ellenségük futást színlel – elképzelhetetlen gyávaság nyugati felfogás szerint – könnyen szétverheti őket. Harcmódjuk ismerőjének – folytatja tovább a császár – nem is szükséges velük nyílt harcba bocsátkozni, elég ha lesekkel, s rajtukütéssel próbálkozik, fogyasztja az időt, elfogdossa élelmüket, s bevárja, míg harcikedvük önmagában megtörik és semmivé válik. Harci fogásokkal nem élnek, táboruk biztosításával nem gondolnak, mindíg ki vannak téve oldalba- vagy hátbatámadtatásnak. Ezzel szemben a turkok gondosan mérlegelik a nekik kedvező alkalmakat, az ellenséget szeretik csalogatni és meglepni és szükségletei megszerzésében korlátozni. Előörsszolgálatuk rendkívül fejlett, és sohasem bocsátkoznak teljes erejükkel ütközetbe: seregük egy részét leshelyre rendelik vagy a szorongatott seregrész támogatására tartják készen. Harcmódjuk lényegében tartozik tehát a taktikai tartalék elkülönítése, ami olyan hadügyi fokozatot jelent, melyet Róma ismert és gyakorolt, de vele bukott, s a középkori Európa tudatából tökéletesen kitörlődött. A középkor idáig soha el sem jutott s csak a renaissance idejében vált ismét következetesen szokásossá. Főcéljuk – mondja tovább – az ellenség rendjének megbontása: lehetőleg távolból nyílzáporral; főeszközeik a csel, a színleges hátrálás s a bekerítő mozdulatok. Majd elismeri, hogy van, amiben a bizánci seregen is túltesznek, mert így folytatja: „Ha egyszer ellenfelüket megszalasztani sikerült, a többit másodrendűnek tartják, kíméletlenül szorítják s az üldözésen [FRANKOK ÉS MAGYAROK A CSÁSZÁRI KRITIKÁBAN] kívül egyébre nincs gondjuk. Mert nem elégednek meg – miként a rómaiak s a többi népek – a mérsékelt üldözéssel és az ingó jószág elrablásával, hanem addig-addig üldöznek, míg csak ellenséget teljesen meg nem bomlasztották; s erre minden utat-módot felhasználnak.” Óvatos, fegyelmezett, eszközeiben nem válogatós, csak a célt tekintő, szinte modernnek nevezhető sereg képe ez; fogyatkozásai a primitív nyugati taktikával szemben – legalábbis egyelőre – szinte szóra sem érdemesek. A császár ítélete szerint nagy kárt tehet bennük a jól rendezett gyalogos hadrend, ilyet azonban a Nyugat képtelen volt ellenük állítani. Nem szeretik a megerősített helyeket, s az ezekbe húzódó ellenséget inkább kiéheztetéssel vagy ravasz alkudozásokkal próbálják térdre kényszeríteni. Gyengéjük, állataik sokasága miatt, a legelőhiány s a lapályos terület, hol a lesvetés nehezebb. Szigorúan taktikai szempontból pedig a fegyelmezett, rendjét megőrző zárt lovashadrend, valamint – ezt végül mégis be kell ismernie – a kézitusa, az ember-ember ellen vívott fegyveres mérkőzés.

Előkelő lovag képe V. István stíriai hercegi pecsétjén. 1267.*
(Országos Levéltár.)
Az eredetiben 85 mm átmérőjű pecsét itt látható hátlapjának körirata: PRIMOGENTIVS BELE QVART ILLVSTRIS REGIS HVNGARIE.
A császári kritikus szemében tehát szinte eleve világos lehetett, hogyan alakul a jövő képe a Nyugat és a magyarság elkövetkező harcaiban. Egyelőre a fényes diadalok egész sorát jósolhatta volna a viszonylag nem nagyszámú könnyű lovasságnak. Azután pedig minden attól függött: megőrzik-e hadiszervezetük honfoglaláskori fegyelmét, háborús vállalkozásaik lelkiismeretes lemérni tudását, nem vesztik-e el józan ítéletüket a lebecsült ellenséggel szemben. Másrészt: a Nyugat nem tesz-e szert szilárdabb politikai s ezzel együtt hadiszervezetre, nem épít-e mind számosabb várat, nem tanulja-e el a rajtaütő meglepetéseket s nem képes-e könnyebb fegyverzetű ellenfelét minél inkább nyílt csatákra bírni vagy kényszeríteni.
Annyi bizonyos, hogy a magyarság népi és harci ereje teljességében kelt át a Kárpátokon. Az újabb kutatások szerint a besenyőktől szenvedett etelközi vereség nem volt olyan súlyos, mint csak nemrég is hittük. Nagyon valószínű, hogy nem is egy tömegben hagyták el régi hazájukat, tehát nem menekülésszerűen, hanem előzetes megfontolás alapján. Könnyen lehet az is, hogy nem éppen itt a Duna-Tisza vidékén óhajtottak eredetileg megszállani s első itáliai vállalkozásaiknak lényegében honkereső jellegük volt. A megtámadott terület népe olyan csapást tapasztalt nyílzáporukban, hogy imádságba foglalta eltávoztatását. Hogy mégsem sikerült a Pó-síkságon lábukat megvetniük, annak nyilván a nagyszámú megerősített hely volt az oka. Brenta melletti diadaluk gyakorlati igazolása volt Leó császár jellemzésének: harci fölényük egészen világosan bebizonyult. S a kalandozó háborúk mégsem olasz területek felé irányultak ezután elsősorban, hanem a bár jóval szegényebb, egyúttal azonban védtelenebb Közép-Európának. Erre sem tapodtak egészen ismeretlen ösvényeket. Arnulf császár nemrég az ő szövetségükben törte össze Szvatopluk morva-szláv birodalmát. Mindjárt első felbukkanásában olyan súlyos politikai tényt segített tehát a magyarság nyélbeütni, mely évszázadokra kihatott s melyet a szláv történetszemlélet máig is elkeseredetten szokott felhánytorgatni. Attól fogva azonban, hogy a honfoglalás befejeződött és a letelepedés nagyjában megtörtént, a szinte állandóan folyó külföldi vállalkozásokban bajos világpolitikai műveleteket látnunk. Ezentúl is találkozunk nyugati szövetkezésekkel elsősorban az átjárónak használt, szomszédos bajor tartomány felé, de ezeket az adott helyzetben való sikerkeresés, a pillanatnyi zsákmányolási vágy sugallta. A kalandozó háborúk nem a központi hatalom kezdeményezésére indultak meg: még azt sem tehetjük fel, hogy a Nyugat politikai [A SZERVEZET BOMLÁSA] gyengeségének állandósítását iparkodtak volna szolgálni. Céltudatos külpolitikai irányvétel mellett könnyen lehet, hogy a nyugati szomszédság tovább vergődött volna abban a széteső politikai porhanyósságban, mely a hanyatló Karoling-korszak monarchiáit jellemezte. De ehhez mindenekelőtt központi célkitűzésekre s önfegyelemre lett volna szükség. Ezzel szemben azonban a fejedelmi hatalom nem is egészen lassú ellenállását figyelhetjük meg. Már Árpád közvetlen utódairól is alig van hírünk, emlékük a magyar tudatból majdnem tökéletesen kiesett. Ugyanaz a Konstantinosz császár, ki annyira hangsúlyozta, hogy Árpád előtt a magyaroknak nem volt vele egybevethető hatáskörű fejedelmük, ad utasítást a bizánci udvar szertartásrendjével foglalkozó munkájában: milyen külsőségek közepett kell leveleket küldeni a turkok archonjainak. S amint igazolta a honfoglalás táján vívott nyugatellenes kezdőküzdelmek befolyása az első állítást, úgy támogatja az utóbbit a későbbiek lebonyolódása. A külföldre nyomuló magyar seregeket általában nem a fejedelmek vezették, hanem egyes vállalkozókedvű előkelőségek, kiknek nimbusza csakhamar elhomályosította Árpád sarjadékaiét. Konstantinosz császár korára, pedig mindössze egy emberöltő választja el Leóétól, mintha multtá kezdene válni a magyarság nemzeti és katonai egysége. Az ő archonjai bizonyára nem mások, mint a legnépszerűbb és legtöbbet emlegetett seregvezetők, kiknek elvi jogcímük a fejedelmével versengő hatalomra és befolyásra természetesen nem volt. Gyakorlati annál több; de fel kell tennünk, hogy az általuk irányított hadi vállalkozások igazán a jelennek szóltak, s nem volt messzetekintő perspektívájuk. A X. század huszas éveitől mindenesetre egy szétesési folyamatnak vagyunk szemtanúi, mely egyrészt a központi hatalom, másrészt az ősi törzsszervezet elkoptatásán dolgozott. Önkéntelenül, szinte észrevétlenül, éppen azért sikeresen. A kalandra induló csapatok nem éppen törzsenként verődtek össze, hanem amint a részvételhez kinek-kinek kedve kerekedett, a vállalkozókedv indítása alapján. A háborúk új kapcsolatokat teremtettek, régieket lazítottak, hajlamok és érdekadottságok szerint. Az a folyamat, melynek meglétét a kazaroknál jócskán, a magyarságnál kevésbbé előrehaladott fokozaton már a honfoglalás előtt megállapíthattuk, a nagypolitikai irányítás híján vívott küzdelmek kapcsán nyilván gyorsuló üteművé vált. A törzsi kereteket kikezdő és összeziláló seregalakítások mindenesetre tovább érlelték azt a kiválasztódást, mely egy hivatásos és természetesen megfogyatkozott számú harcos rend elkülönítésén dolgozott. Hiszen még így is azt látjuk, hogy a kalandozók néha sokalják egymást, s azt találnak helyesebbnek, ha minél kevesebb csapatuk kelne útra, mert ebben az esetben kecsegtetőbb a zsákmányolás kilátása és eredménye. 906-ban történt, hogy az elbamelléki szlávok, az úgynevezett dalemincok forma szerint zsoldba vettek egy magyar csapatot, hogy szász ellenségeik földjét végigpusztítsa. Ilyen szerepvállalás már magában ellene szól komoly politikai célok feltételezésének. S egyenesen groteszk látványban van részünk, amint a vállalkozás kialakul. Magyarjaink föladatuk végeztével visszatérőben a dalemincokhoz, egy másik magyar csapattöredékkel találkoztak, mely ugyancsak a dalemincok földjére tartott, éspedig bosszúból azért, hogy az úgylátszik a zsíros eredményű vállalkozást nem reájuk, hanem az előbbi csapatra bízták. Összetűzés a dologból természetesen nem lett. A visszatért magyar csapat megült a dalemincok területén és a feldúlástól megmentette, de viszont annyira kiélte, hogy a dalemincok abban az esztendőben kénytelenek voltak puszta kenyérszerzés kedvéért más szláv törzsek szolgálatába szegődni. Az első csapat tudniillik bevárta ott a másodikat, mely szintén berontott Szászországba s azt ugyancsak végigpusztította; majd zsákmánnyal egyformán megrakodottan, úgy látszik, együtt indultak hazafelé. A politikai célt szolgáló, stratégiai megfontolások alapján vezetett háborúnak valóságos paródiája ez és némely hasonló eset. Végrehajtóiknak dúsan szereztek anyagi javakat, sejthetően népszerűséget is, de a nemzeti hivatástudatnak és egységnek csakis kárára lehettek. S a politikai szempontok elsorvadása mellett, ha egyenes beszédű idevágó adat nem is áll rendelkezésünkre, kétségkívül a harcos rend fentjelzett kiválását is elősegítették. Sokan lehettek tudniillik, akik meggazdagodva megúnták a folytonos kockázatot s a hadakozásnak búcsút mondva otthon maradtak, vagyonuk és számukra dolgozó rabszolgáik körében. A központi hatalomnak pedig ilyen körülmények között természetesen nem volt ereje a hadiszolgálat csorbítatlan megkövetelésére, ami különben egyelőre nem is látszott szükségesnek. A puszta tények arra vallottak, hogy vállalkozókban nincs hiány. Nem is volt mindaddig, míg ilyen daleminckalandok körül pergett le a harcos réteg élete. Nekünk mindenesetre meg kell állapítanunk létszámuk nyilvánvaló megfogyatkozását, amint ezt a következmények is bizonyítják. Tulajdonképpen természetes, talán kultúrfolyamat is, ami lejátszódik. De végzetesen veszedelmes is egyúttal. Annál inkább, mert a nyugati látóhatáron ezzel az alakulással párhuzamosan veszedelmes viharfelhők kezdtek gyülekezni.

Kard a XIV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
[AZ ELŐÖRS-SZOLGÁLAT HANYATLÁSA] Már a kalandozások egészen frisserejű korszakában, a X. század első évtizedeiben előfordult, hogy egy-egy zsákmány után járó vagy visszavonulásban lévő magyar csapatrésznek lest vetettek a területet jobban ismerő németek, s azok csak nagy veszteségek árán voltak képesek, esetleg mindössze töredékeikben, egérutat venni. Következtessünk ilyen esetekből Leó császár dicsérte éberségük és körültekintő őrszolgálatuk megfogyatkozására? Nagyobb ütközetekben, melyeket érdemesnek ítéltek gondosan előkészíteni, fölényük csattanósan meg szokott még akkoriban nyilatkozni. Beszédes bizonyság erre a bajorok 907-i katasztrófája. De hiába: a magyar taktika eredetében a Kelethez szabott volt, hasonlóképpen szemfüles seregek elleni harcokban csiszolódott ki; könnyen lehet, hogy ezen a téren, az előőrsszolgálat tekintetében, kezdett legelsőbben hanyatlani és meginogni; általában itt tapasztalhatták nyugati ellenfeleiket legtehetetlenebbeknek, s a szükség parancsszavának elhalkulása mindenekelőtt óvatosságukat befolyásolhatta károsan. Egy-egy ebből eredő kudarcuk intőjel lehetett volna, de nem lett azzá, sok huzavona és próbálkozás után pedig végül felsorakozott ellenük az a fegyelmezett rendben küzdő lovastaxis is, melyet a bizánci császár annyira hathatós veszedelmüknek és ellenszerüknek ítélt.

Sisak felsőrésze előkelő kun vitéz sírjából.*
(Kiskunfélegyháza város múzeuma.)
A sisak a 277. lap melletti táblán bemutatott sírlelet tartozéka.
918 óta a szász dinasztia megalapítója, I. Henrik király állott a német törzsek élén. Ha távol volt is attól, hogy Nagy Károly birodalmát újraszervezze: a magyar területekkel szomszédos középeurópai országrészek politikai anarchiáját csakhamar megszüntette. Hogy a magyarok kisebb ütközetekben, összecsapásokban nem verhetetlenek, már addig is eléggé világosan állott nyugati kortársaik előtt. S az új király, ha nem is lett volna képes a magyar taktika előnyeit és hátrányait olyan pontosan összefoglalni, mint Leó császár tette, sokkal inkább gyakorlati elme volt, semhogy a reális erőviszonyokon keresztül ne látott volna. A birodalomban mindenekelőtt komoly összefogásra, egységes fellépésre volt szükség, majd a portyázások sikeres és zsákmánnyal biztató keresztülvitelének megakadályozására, legalábbis megnehezítésére. Egyik sem kivihetetlen cél, csak erő és tekintély kellett hozzá. Az új uralkodó közvetlen elődeivel ellentétben mindkettővel rendelkezett és munkáját kétségkívül megkönnyítette az a sok keserűség, mely a németség tudatában a magyar pusztítások nyomán felgyülemlett. Amit a király tisztán látott, mások, a tömegek, a megalázottak és kifosztottak is megsejtették. Ha az ország csak az imént is széteső és egymás iránt közömbös részekből állott, a magyarok villámgyors beütései a Rajnavidéken éppen olyan élményszerűvé tették a veszedelmet, mint a közeli bajor határokon. A szükség világosan beszél: az összefogás lelki előzményei húsz évvel a hivatlan keleti vendégek megjelenése után nagyrészt mindenesetre adottak voltak. Ebben az értelemben sok joggal mondhatjuk, hogy a német birodalom talpraállításának munkájában nem utolsó rész illeti a kalandozó háborúk magyarjait. Természetesen akaratlanul.
A helyzet, az erőviszonyok alakulása mindenesetre egészen más ekkor, mint a hún, vagy akár az avar invázió idején is volt. Attila nemcsak hatalmas tömegek felett parancsolt, de seregének, mondjuk serege nagy részének harcmódja is alig ütött el a szembenálló ellenség, a hadügyi szempontból akkorra már barbarizálódott Róma taktikájától: nagyjában mindenesetre rokon volt azzal. Catalanumnál, a legvéresebb hún-római ütközetben például a keleti gótok Attila, a nyugatiak Aëtius táborában küzdöttek. Tehát tulajdonképpen tömeg és vezetés döntött éppen úgy, mint két modern hadsereg mérkőzésekor. Az avar korszakban már erősen elüt a frank harcmód a keletitől. Ebből a szempontból alig láthatunk különbséget az akkori és a most beköszöntő küzdelmek háborús külsőségei között. Akkor a szervezet döntött, mely ez esetben a nyugati félen volt jobb karban. Nagy Károly végül is tökéletesen összetörte az avarok rablóhadjáratokba csömörlött [I. HENRIK ÉS A NÉMETSÉG MEGSZERVEZÉSE] birodalmát. S ha I. Henrik hatalma az övének még felét sem tette ki egészen, – a seregszámok nyilván most is a Nyugat javára alakultak, mert a németség kárára eső különbséget nagyon is kiegyenlítette a magyarságnak viszonylag még kisebb száma. A magyar sereg harcos elemeinek tömege a honfoglalás óta, mint előrebocsátottuk, kétségkívül fogyatkozásnak indult, s óvatos egységtartásából a vezetés is veszített, szóval a probléma ez esetben is kezdett szervezeti problémává alakulni. Mindazonáltal I. Henriknek csak a bevezető lépést sikerült megtennie. A német király annyira tisztában volt a magyarok harctéri fölényével, hogy egészen óvatosan fogott munkához s elsőben csak a maga tartományát, a szász hercegséget biztosította a beütésektől, azt is úgy, hogy hosszabb időre egyenesen békét vásárolt kalandozó ellenfeleitől. A portyázások zavartalanul folytak, mialatt ő a saját tűzhelye körül megszervezte az ellenállást. Ha nem is éppen Henrik a német városok megerősítésének elindítója, mindenesetre ő adott a védelemkiépítő irányzatnak tudatosabb, sebesebb ütemet. 924-től 933-ig tartott a szász terület kíméleti ideje és ezalatt az uralkodó növekvő hatalma a tekintélye gyökeres átalakító munkát eredményezett. Nemcsak a várépítést illetőleg; a közben vívott háborúk is, melyek egyrészt a dalemincok teljes megtöréséhez, majd Csehország adófizetővé tételéhez vezettek, tulajdonképpen előkészületi célokat szolgáltak. A csaták közben szigorúan megtartott hadrend s annak tapasztalt eredménye erősen megnövelte a szász harcosok önbizalmát: a békeidő lejárta után benyomuló magyarokat egészen másvágású német sereg fogadta, mint kilenc esztendővel azelőtt. Merseburgnál került csatára a sor, s Európa fellélekzésére az annyiszor diadalra vezető színlelt futás valóságos meneküléssé változott. Addig a fokozatig, hogy az ellenséget megsemmisítse, a Nyugat még nem jutott el, a kalandozások tovább folytak, de a németségben egy csapásra kialakult a nyilván katonai visszafejlődésben lévő magyarságra baljóslatúan veszedelmes fölénytudat. Ha rendet tartanak, engedelmeskednek, hebehurgya üldözéstől tartózkodnak: ők az erősebbek. Hogy ez az érzés nem csalóka-e, azt természetesen a jövőnek kellett még bebizonyítania. Miután azonban a magyarok nem tanultak, a Merseburg óta mind kétesebb kimenetelűvé váló portyázások ellenére sem, német földön pedig tovább folyt a központi hatalom erősbödése, – 950-ben már Magyarország látott német inváziót, ami 907 óta nem történt meg – két évtized multán Henrik fia és utóda, Nagy Ottó idejében utolérte a kalandozó magyarságot az augsburgi katasztrófa.

Visszafelé nyilazó kun lovas. XIII. századi padlótégla töredéke.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A téglatöredéket 1850-ben, a Margitszigeten, az esztergomi érsekek egykori palotájának rommaradványai közül ásták ki.
Maga az ütközet önmagában talán nem lett volna végzetesen döntő, de a támadó sereg ellenálló energiája menekülés közben mindinkább felbomlott, az elkeseredett németség királya felhívására egy emberként hagyta el a megerősített helyeket, ahová éppen a magyarok elől menekült volt, s a fegyverre kelt parasztnéppel egyesülten kíméletlen dühvel vetette magát a visszavonulókra. Ez az anabázis vitte sírba a harcos magyarság színevirágát. Hírmondó is alig került haza a reményteljes seregből, melynek vesztét csak súlyosbította az a tudat, hogy ez esetben kiszemelten előnyös időt választottak a benyomulásra. Nagy Ottó monarchiája ugyanis az előző évben kritikus időket élt át, s a németség egységét sorozatos elpártolások és lázadások tették próbára. De már az ilyen alkalom sem segített. A látni tudók előtt egyszerre világossá lehetett, hogy a megszervezett Nyugat erősebb a kisszámú magyarságnál. Még történt néhány támadás, nem a nyugati határ irányában, hanem dél felé, de ott is kevés sikerrel, mert a bizánci seregnek többízben is sikerült rajtaütnie a szemmelláthatóan megereszkedett fegyelmű és éberségű kalandozókon. Mire Taksony fejedelem meghalt, a Balkán felé is elrekesztődött az út s véres komolysággal vetődött fel a sorsdöntő kérdés: meg tud-e maradni, meg tud-e élni a magyarság az imént körülzárt haza területén, kiállja-e a határokra nehezedő ellenséges nyomást, egyáltalában meg tud-e lenni háborúk nélkül, vagy újra támadásokba fog, most már a végpusztulást kihívó bizonytalanságban?
Különösen hangzik, de szinte bizonyosra vehetjük, hogy a jövőt mindenekelőtt az augsburgi katasztrófa arányai segítettek megmenteni. Ez a csapás okozta, hogy a reá következő tizenöt esztendőn át magyarjaink nem háborították a Nyugatot, Nagy Ottó kormányzata pedig megelégedett a [AUGSBURG HATÁSA] magyar területekkel határos őrgrófságok megszervezésével, melyek adott esetben, mint Lengyelország példája mutatja, a német visszaütések, illetve előnyomulás gyülekező fészkei lettek volna. Ami azonban a lényeget illeti, a németség nem mozdult meg; az udvar szeme Itálai felé fordult, ahol Nagy Ottó csakhamar elnyerte a császári koronát, melyet ettől fogva más mint német uralkodó az egész középkoron keresztül nem viselt. A helyzet bajosan alakul ennyire zökkenő nélkül, ha a vereség nem lett volna a németek szemében is lesujtóan döntő. Ennek a tudatnak híján talán bekövetkezett volna Nagy Károly avarirtó hadjáratának mása. Mert lényeges lépés az esetleges folytatás elhárítására a Taksony idejében nem történt. Sőt Dél felé, mint említettük, a kalandozások tovább is folytak. Bizonyosra vehetjük, hogy ha ez utóbbiak teljes sikerrel járnak, s Nyugaton ismét alkalom kínálkozik, a harcra vágyó csapatokban elfakult volna Augsburg emléke, s lehet, hogy egy új támadás már előidézte volna a végpusztulást. Nem kellett volna ehhez semmi egyéb, mint egy hasonlóan véres kudarc s az azt azonnal követő német invázió. Így azonban, bár Augsburg és Géza fejedelem hatalomralépése között tizenöt hosszú esztendő telt el, az új uralkodónak maradt annyi ideje, hogy az átalakulás művét legalább megindíthassa. 973-ban Quedlinburgban, egyikében azoknak a városoknak, melyeket atyja, I. Henrik a magyarok ellen erősített meg, a féllábával már koporsóban álló Nagy Ottónál megjelentek a magyarok követei, s ha elvi megegyezés nem is történt, a határok megnyíltak a német beszivárgás, mindenekelőtt a térítés számára. A feszültség engedett, Magyarország megszűnt a Nyugat veszedelme és háborús problémája lenni. És egyelőre ez is elég volt.

Lovag arcvértes sisakkal a XIV. századból.
(Képes Krónika.)
Ezen a ponton a magyar haditöténet és a magyar lét legfőbb problémája összeesik. Ezért kellett az idevezető úton eléggé részletesen széttekintenünk. Géza fejedelem egyénisége és életművének helyes értékelése a magyar történelemnek általában egyik legnehezebb kérdése. Korára vonatkozó hagyomány csak aggályos tartalmú maradt reánk. Annyi bizonyos, hogy a kereszténység terjedése erős lendületet vett alatta, éspedig a nyugati kereszténységé, ami rendkívül fontos tény: hiszen egész nemzeti létünk más irányba fordul, ha a kereszténység bizánci formája válik itt diadalmaskodóvá. Pedig ez a lehetőség nagyon kísértett: a magyarság előkelői közül nem egy hajtotta fejét Bizáncban keresztvíz alá, s Turkia első püspöke is onnan érkezett Magyarországba. Hadtörténeti és általános történeti alakulás itt olyan döntő mértékben folyik egybe, hogy a részletek egymástól szinte el sem különíthetők. Nem hiszem, hogy tévednénk, ha a fejedelmi udvar irányvételében éppen az augsburgi szerencsétlenség arányainak tulajdonítunk igen jelentős részt. Gézát, mikor a quedlinburgi követséget útnak indította, bajosan hajthatta vallásos meggyőződés. S a Nyugat szigorúan keresztény szemszögéből nézve a térítés eleinte valóban csak langyos, erkölcsi értékben szinte a pogányságnál is gyarlóbb kereszténységet eredményezett. Ez az ítélet azonban aligha méltányos. Ki várhatta, hogy a kalandozók nemzedéke egész tömegében, egy csapásra megüsse azt a mértéket, amelyet keresztény forrásírók állítottak elé? Már pedig tőlük, idegenből való a Géza korára vonatkozó hagyomány egyik része. A másik hazai, tehát elvben több hitelt érdemelne, ámde Szent István életiratait a ránk maradt legendavariánsok tartották fenn, melyek ugyan távolról sem olyan aszketikus szelleműek, mint nyugati forrástársaik, viszont tartozásszerűen a szent királyra hárítanak minden érdemet s egészen mellékes szerepet szánnak az apának, kinek kezei „vértől szennyesek”. Ez bizonyára igaz, de kérdezzük: töténhetett-e másként? A harácsoláshoz szokott harcosoknak aligha volt olyan fejlett politikai érzékük és ítéletük, hogy évek multán Augsburgot már nemcsak vesztett ütközetnek, hanem katasztrófának tartották volna. Hát még az újabb nemzedék, mely a század végére az előbbi nyomába lépett? Ez az ifjúság még nem tanult meg békésen dolgozni, s a nyugati határ csendjéből, a németség tétlenségéből szinte felhívást olvashatott ki apái féktelen életmódjának újrafelvételére. Ezeket aligha lehetett belső viszonzás nélkül féken tartani. Bizonyos, hogy még Géza uralma alatt számos idegen [GÉZA ÁTSZERVEZŐ MUNKÁJA] vitéz költözött Magyarországba. Kései, századokkal utóbb írásba foglalt hagyomány szerint a fejedelem egyenesen hívta őket; az ország képét e szerint tulajdonképpen ő változtatta el, fia csak követte őt. Túlzás; de a legendák ugyancsak szélsőséges beállításával szemben valahol középen kell a valóságot keresnünk. Annyi bizonyos, hogy a magyar okleveles gyakorlat első emléke, a pannonhalmi alapítólevél a Szent István ellen mindjárt uralma elején feltámadott Koppánnyal vívott küzdelmet németek és magyarok mérkőzésének nevezi. Bármennyit töprenkedjünk, ezt a diagnózist lényegében el kell fogadnunk. Ez pedig hadtörténelmi szempontból annyit jelent, hogy Gézát az új berendezkedésnek legalább külső keresztülvitelében csakugyan erőteljes rész illeti és Szent István fegyveres hatalma már uralma kezdetén gerincében nyugati lábon állott. A szent király törvényeiben már csak seniorokról és milesekről, lovagokról olvasunk. S a Szent Imre herceghez intézett Intelmek szerint ez a nyugati katonai osztály az, melytől a királyi trón biztonságát esetleg félteni is lehet. Egyedül ez. Hol vannak a szabad magyarok, a kalandozók utódai? A válasz csak az lehet: jórészt már e milesek sorában.

Szablya pallosmarkolattal a XIV. század végéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Miután ezt az állítást leginkább a hazai fegyvertörténet bizonysága támogatja, ide iktatjuk be tárgyi, archeológiai emlékeinkre vonatkozó rövidre fogott mondanivalóinkat.
A honfoglalás korának hazai leletcsoportja stílus szempontjából meglehetősen zárt. Áll ez a fegyver- és felszerelési tárgyakra s a felületeken megjelenő díszítőelemekre egyaránt. A körülhatároltság természetesen nem jelent a mult felé önállóságot és teljes eredetiséget. A reánk maradt fegyveranyag legjellegzetesebb képviselője, a szablya, ismerős fegyvertípus már az avarok körében. Mindenesetre török eredetű, ezt használták a kazarok is. De míg a honfoglalóké az avartól s némely későbbi szablyaformától pengéje felé hajló markolatával a gombban végződő aláhajló keresztvasával első pillantásra megkülönböztethető, akárcsak a körtealakú magyar kengyel a majd egészen kerek avartól, a kazar szablya körülbelül egykorú, vagy valamivel korábbi délorosz leletekből következtetve a magyarral eredetileg azonos. A magyar szablyák némelyike mutat aztán némi fejlődést, különösen a tagozottabbá váló pengealkatban. De igazán lényegeset nem. Mindjárt az tehát az érzésünk, hogy ehhez nem volt elegendő idő. Új indításokat a Kelettől a magyarság nem igen kaphatott; a kazar birodalom nem sokkal a honfoglalás után elbukott s keleti hatásokra a nyugati harcok szempontjából nem is igen volt már szükség. Ezt a sajátságos magáramaradottságot bizonyítja a magyar ornamentika is. Gyökerei a szasszanidák perzsa birodalmába nyúlnak vissza, de a kivitel az igazi perzsa stílustól már jócskán elválik. A néha tobzódó gazdagságban alkalmazott indafonadék, a monoton két-, esetleg háromszoros palmettaképzés, ami egyúttal az eredeti növényi karakter elhomályosításával járt együtt, középső fokozatot jelez a szasszanida ízlés s a leveleket egymásból eredeztető, azokat úgynevezett végtelen mustrákba szövő szaracenus díszítési mód között. Ez a stílusválfaj, melynek igen jellemző tüneteit északi, skandináv területeken is felleljük, oda is, Magyarországba is kétségkívül a kazar birodalomból ültetődött át. Részben ez magyarázza, hogy e tekintetben is alig látunk alakulást. De bizonyos, hogy ezzel keveset mondanánk, mert csakhamar erőteljes cezúra következik. A XI. század elejétől, sőt a X. legvégétől egészen idegen formák, egészen más világ jelentkezik a hazai leletanyagban, még a nyílhegyek és kopjacsúcsok, tehát a legsűrűbben előforduló magyar fegyverfajták körében is: a Nyugat. Leginkább pedig a szablya- és kardváltozatokra és ennek a két fegyvernek egymáshoz való viszonylatára érdemes, ha csak futólag is, pillantást vetni. Ennek ugyanis többet mondanak, mint a kopjavasak a maguk szükségszabta egyszerűségében. A kard a magyar harci felszereléstől eredetileg éppen úgy idegen volt, mint a kazartól. Egyes honfoglalás előtti norman átvételek természetesen előfordultak, de ezek szórványok volnának. Egészen tömegesen bukkan fel ellenben leleteinkben a késő Karoling, majd román kardtípus, annyira, hogy körülbelül a századforduló óta ez teszi ki idevágó régészeti emlékeink jóval nagyobb hányadát. Kimutatható pedig nálunk, s ez a jellemző, a nyugati kardfejlődés valamennyi változata. Egészen szerves, pontosan kidolgozott átvételi rendszert kell tehát feltételeznünk, annyira, hogy eleinte nem is értenők, hogyan élhetett Magyarországon egymás mellett két annyira elütő világ, egy keleti és egy nyugati harcos réteg. A honfoglaló típusú leletek adnak azután erre a kérdésre az elégséges okságnak megfelelő választ. Az egymásmellettiség eleinte tagadhatatlan. De csakhamar kezdetét veszi a természetszerű egymásrahatás és ennek kimutatható lefolyása ismét rendkívül sokatmondó. Tudniillik a Nyugat szivárog át a keleti fegyverzetbe. Elég talán egyetlen hadifelszerelés tárgyra, a sarkantyúra hivatkoznunk, melyet a honfoglaló magyarság [A FEGYVERTÖRTÉNET ADATAI] nem ismert, lévén az szigorúan nyugati eredetű. A XI. századtól viszont olyan gazdag sarkantyúsorozat maradt reánk, mely nyugati területeken is ritka. S megint nem kell semmiféle megszorítást sem tennünk. Éppen mint a kard esetében: a hazai leletanyag a sarkantyú valamennyi egykorú válfaját és átmenetét is tartalmazza. Ismét a hódító terjeszkedés képét kaptuk meg tehát, mit jellemzően egészít ki néhány, igen kevés, honfoglaló típusú sír tartalma. Ezekben tudniillik felbukkan a sarkantyú XI. századi, legfeljebb a XII. század elejéni alakja, későbbi ellenben nem. Világos tehát, hogy ezek a korai sarkantyúk a sírok korát nagyjában meghatározzák s a honfoglaláskori fegyverzet továbbélését csak abban az esetben tehetnénk fel, ha ezt az egymásrahatást és egybeszövődést későbbi keletű nyugati tárgyak is támogatnák. Ki kell mondanunk, hogy a XII. századra a honfoglalók fegyverzete s ezzel természetes taktikája is kihalt, azaz a Nyugatnak szinte fergetegszerű elhatalmasodását tapasztaljuk. A fegyvertörténet körülbelül ugyanazt tanúsítja, amit írott forrásaink általában: hogy a XI. század végére az ősi pogányságnak csak egy-egy halvány foltja kísért már, az is inkább az ország keleti vidékein. Géza és Szent István indítása olyan erős lendületűnek látszik, hogy az ország fegyveres erejének javát már a XI. század derekára nyugati lábon állónak kell tekintenünk. Különben talán meg sem érthetnénk az elemi erejűeknek leírt pogánylázadások váratlanul hamaros elülését. Így viszont fel kell tennünk, hogy a fegyverre kelt lázadó tömegek nem voltak lenyűgözően nagyszámúak. A magyar leletanyag tartalmaz ugyan a XI–XII. századnál későbbi, keleti származású darabokat, de ezek, pédául az egynéhány XIII. századi szablyalelet, egészen más típust képviselnek, mint a honfoglaláskori volt, s abból semmiképpen sem származtathatók. Teljesen módszertelen eljárás volna tehát, ha ezeket a lelettárgyakat a XIII. századbeli magyarsággal kívánnánk összeköttetésbe hozni. Ezek kétségkívül a beköltözött keleti rokonnépek, besenyők és kunok fegyvertárából valók s a magyar elemmel a reánk maradt, kezdettől, a XI. század elejétől igen gazdag s mind elterjeszkedőbb tömegűvé váló nyugati külsejű fegyveranyagot kell társítanunk.

Lovagcsapat a XIV. században. Salamon futása a Képes Krónikában.
Pontosan ehhez a képhez vezet, mint jeleztük, az az eredmény is, melyet az írásbeli forrásokból kihüvelyezhetünk. Kelet kisszámú népe és a magához tért Nyugat mérkőzésében az utóbbi lett végül is győztes. A magyarságnak idomulnia kellett, hogy jövőjét, életét megmenthesse. A pontos fejlődésmenetet kibetűzni meglehetősen nehéz, de annyi bizonyos, hogy hadtörténelmi megfigyelések csak elmélyítik azt az ítéletet, melyet a történetkutatás mástermészetű kútfők tanúsága alapján amúgyis kimondott. A magyar a XI. század végére visszavonhatatlanul a Nyugaté. A játszma eleinte még így is eléggé kockázatos volt, hiszen néhány év alatt a történetének legszebb napjait élő nyugati szomszéddal szemben nem sikerülhetett egyenrangú sereget talpraállítani. Pedig német részről kétségkívül tápláltak terjeszkedő, hódító terveket. A hadtörténelmi alakulás tudatában kerülte Szent István a nyílt ütközetet 1031-ben II. Konráddal szemben és ezért vívta I. Endre alatt 1051-ben országvédő harcát Béla herceg is, mint egy nyugati forrás mondja, „portyázók módjára”. 1044-ben III. Henrik aránylag kis sereg élén lépte át a határt és mégis sikerült teljes győzelmet vennie Aba királynak az ütközetet nyugati erkölcs szerint nyíltan elfogadó serege felett. A portyázó harcra tehát alkalmilag még szükség volt és lehetett. De kétségkívül csak jobb híján. Szemmellátható ugyanis, hogy az illetékes magyar tényezők a magyar hadiszervezet erejét mind kevésbbé keresték a régi harcmód folytatásában és fenntartóiban. Ezek száma tehát szinte évről-évre fogyott. Salamon és Szent László diadalmas besenyő és kun küzdelmei már a magyarságot sorakoztatták fel Európa kapuinak védelmére. A néhány nemzedékkel korábban annyira félelmes besenyők tiszta keleti harcmódja nemcsak alulmaradt a kelet felé már nyugati arculatot mutató magyarsággal szemben, de szétszórt és honkeresésre kényszerült rajaik harcosai már a század második felében magyar hadijelvények alatt küzdöttek. A közeljövőből visszakövetkeztetve nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar sereg portyázó, könnyű lovasait már ekkor jórészt ők szolgáltatták, amint ez krónikánk számos megjegyzéséből tételesen is kiderül. Kálmán király törvénye a következő század elején már csak abban az esetben követelte könnyű lovasok állítását az ispánok szabadjai után, ha a nehéz fegyveres költsége nem volt előteremthető, s az 1146-i lajtamenti csatáról beszámoló magyar krónikás egészen természetesnek találta, hogy a nehéz fegyverzetű osztrák lovaghad rohama szinte semmi ellenállásra sem lel a [A KÖNNYŰ FEGYVERES HIVATALOS LEKICSINYLÉSE] magyar előhadban, mert az „értéktelen” besenyők és „hitvány székelyek az első összecsapásra úgy megfutottak, mint a juhok a farkasok elől. A honfoglalás korában a könnyű lovasság meghátrálása természetes jelenségnek, egyenesen erénynek számított. A XII. századi szerző magyar létére egészen más világhoz tartozik már. Az ócsárló jelzők nyilván nem az előhad harcosainak egyéni értékére, illetve bátorsághiányára vonatkoznak, hanem alacsonyabbrendűnek ítélt könnyű fegyverzetükre. Ilyennek birtokában természetesnek látszott, hogy lehetetlen helytállani egy lovagsereggel szemben, melynek tagjai kemény és hatalmas lovaikon az író szerint egyenesen gigászoknak festettek. De már a magyar sereg java is nyugati lábon álott: s Belus bán lovagi módon küzdő dandára, a derékhad, végül is megnyerte az ütközetet, a csata előtt nyugati szokás szerint karddal övezett ifjú király kíséretében lévő válogatott lovagok pedig tökéletessé tették a diadalt. A teljes fegyverzetű magyar lovagi rendben akkoriban bizonyára még volt némi idegenszerűség. Idegen eredetükre még a XII. század derekán is céloz egy hitelt érdemlő külföldi megfigyelő, Ottó freisingi püspök, de kétségtelen, hogy tudósításából a legszélsőbb értelmezés mellett is legfeljebb fokozati megkülönböztetést olvashatunk ki: annyit, hogy a külföldi lovagéval teljesen azonos fegyverzetet viselő magyarországi harcosréteg még részben idegenszármazású s ezt a szintet a fajtabéli magyar fegyveres akkoriban még nem érte egészen el. A hangsúlynak azonban, mikor a XII. századbeli magyar hadügy lényegét kíséreljük meg kiemelni, kétségtelenül az európai, a nyugati fegyverzetre kell esnie. II. István király, kinek a keleti hagyományt frissen őrző kunok iránt való módfeletti hajlandóságát krónikánk annyira kiemeli, nem kunok vagy könnyű lovas magyarok élén indult bizánci hadjáratára, hanem hétszáz zsoldos frank lovagot találunk a kíséretében. S a lényeg az, hogy komoly értékű magyar könnyű lovasságra már aligha is támaszkodhatott volna. Ez a fegyvernem – pedig ez volna a honfoglalók közvetlen leszármazottja, – döntő pillanatban egyszerűen nincsen, még olyankor sem, mikor kimondottan könnyű lovasra volna szükség: íme II. Géza kormányzata, mikor Milano alá Barbarossa császár segélyére könnyű lovasságot küldött, a kivonuló csapatot nem a magyarságból, hanem az itt lakó izmaeliták köréből állította össze, kikről tudjuk, hogy keleti külsejüket megőrizve még a XIII. század elején is teljesítettek hadiszolgálatot a királyi zászló alatt. Ezt megszívlelve talán nem feltűnő, amit egy igen jól értesült és hozzáértő bizánci kútfő, Kinnamos az 1167-i szerémségi csata lefolyásáról ír: a magyar sereget ugyanis szinte gyanúsan nyugati külsejűnek mondja. Húsz évvel azelőtt, a Lajta mellett, legalább könnyű lovas elővéd is szerepelt, itt már az sincs; és mintha csak Leó császárnak a korabeli frankokról fogalmazott leírását olvasnánk: egy tömegbe szorított lándzsaerdő az egész magyar hadtest, melynek legelőkelőbb tagjai, – ez a bizánci írónak igen feltűnt – az élen lovagoltak. Az él kiemelt megerősítése azonban nem magyar szokás, mint a tudósító vélte, hanem a középkor nyugati harcmódjának talán legjellemzőbb eljárása. Ezekre a legjobb fegyveresekre várt az áttörés munkájának oroszlánrésze. Ezért nevezték a középkori csatarendet éknek, cuneus-nak. A bizánci értékelő éppen azzal igazolja teljes hiteltérdemlőségét, hogy szokatlannak tartott egy törvényszerű vonást. Magyarországon tehát, akkor amár a nyugati harcmód lényege si befogadott. Ezt tudomásul kell vennünk, ha élünk is, mint előbb freisingi Ottóval szemben, bizonyos korrektivummal. A nyugati írónak nem hittük el, hogy Magyarországon csak idegen nehéz fegyveresek akadnak, a bizánciról viszont feltehetjük, hogy ilyeneknek nézett olyanokat is, kik a nyugati mértéket talán nem ütötték meg. Miután azonban Freisingi Ottó tudósítása a lajtamenti ütközetről szinte feltűnően egyezik a magyar krónikáséval, nem lehet egyebet tennünk, minthogy újra hangsúlyozzuk: a magyar hadügy egy évszázaddal Szent István halála után javában nyugati utakon járt már. A vérbeli Európát talán nem érte még el tökéletesen, de a legközelebbi keleti szomszédok szemében az ősi taktikától tökéletesen búcsút vett és eltávolodott.

Előkelő kun vitéz sírmellékletei.*
(Kecskemét város múzeuma.)
A táblán látható tárgyak között felül sodronyszövetű páncéling maradványai láthatók középen a keleti típusú sisak, mellette a lemezből vert váltófővasak, első, korai nyomai a lassan kifejlődő lemezvértezetnek. Alul az övre tartozó szerelék (szíjvég és csat, valamint 4 gomb), jobbról ezüsttel kivert kengyelpár, balról a fakoporsó vasalása. A lelethez tartozó szablya a 273. lapon található.

Ütközet a XIV. században. A rozgonyi csata a Képes Krónikában.
Az ezután következő évtizedek részletes haditörténetét egyenesen lehetetlen hiánytalanul rekonstruálni; tatárjárás eltőti okleveles anyagunk [HIVATÁSOS KATONARÉTEG KIALAKULÁSA] tudvalevőleg majdnem teljes egészében elpusztult, de az irányzat, az alakulás továbbra is jól kitapintható. A Freisingi Ottó által egészen korlátlannak leírt királyi hatalom a dinasztikus külföldi háborúk egész sorát vívta a Kárpátokon túl, hová bizonyosan nem vihette magával hadköteles alattvalóinak egész tömegét. Ezt már a középkor terménygazdasága sem engedte.

Lovagi összecsapás a XIV. században. Béla herceg párviadala a Képes Krónikában.
A távoli háborúk azután egy hivatásos harcos, úgynevezett serviens-réteg kiválását siettették, mialatt az elvben katonáskodásra hivatott társadalmi osztály széles rétegei, mint a Nyugaton mindenütt, lassanként elidegenültek a hadakozástól. A harcos kötelékek tagjai a király és a főemberek zászlai alatt mindinkább hivatásos katonákká váltak. Ez az európai fejlődés rendje. Szolgálataikért pedig ezek az úgynevezett familiárisok külön javadalmazást kaptak. S ha ez a javadalmazás nem is volt éppen készpénz. Ami a dolog lényegét illeti, élvezőik kétségkívül zsoldosok már. Fegyverzetük nyilván még mindíg elmaradt teljességben a Nyugaté mögött, de ennek inkább az orosz és bizánci ellenfél könnyebb taktikája az oka, mely a nehéz felszerelés elterjedését nem követelte meg parancsoló szükségszerűséggel. Ezekután nem feltűnő, ha IV. Béla királyról azt olvassuk: a tatárjárás előestéjén arra intette országa előkelőit, hogy tartsák készen zsoldos lovagjaikat, bár előbb mindent elkövetett, hogy a királyi birtokot visszaszerezze és a feudális fejlődésnek útját vágja. Miután a mongol invázió a nyugati határon túl kevésbbé volt szerencsés, mint nálunk, bizonyos, hogy a király első uralmi éveinek munkája a muhi katasztrófa után az egész magyar köztudat előtt nemcsak sérelmes volt, de egyszerre visszafejlődésnek is tetszett. S míg a nemesség addig keserűen emlegethette, hogy hadviselési készségének, jobban mondva némely rétegei hadviselési készségének bőséges ellenszolgáltatásaitól a király iparkodott megfosztani őket, Muhi után IV. Béla politikát változtatott, a királyi birtokok elkallódását többé nem akadályozta, azaz a fejlődés egyszerre teljes mohósággal indult meg a Nyugaton uralkodó irányban. Mind több várépítési engedélyről értesülünk, az udvar szinte támogatja ezentúl a részhatalmasságok kibontakozását és gyökeret verését, pedig a felületes szemlélő úgy láthatná: Magyarország nem a Nyugat, hanem a Kelet felé tett erőteljes lépést. A hadtörténelmi kép ugyanis, ami a szereplő tömegeket illeti, egy csapásra keleti színezetűvé válik. De nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, hogy ez nem a tulajdonképpeni magyarság visszatérését jelenti a mult felé, hanem pusztán és egyedül az aránylag nagyszámú kunság betelepedésével áll kapcsolatban; a kunok tudniillik a keleti barbár népekre jellemzően még igen nagy, az akkori Magyarországon már szokatlan tömegben teljesítettek hadi szolgálatot. Ha például a nevezetes morvamezei csata lefolyását vesszük szemügyre, csodálkozva tapasztaljuk, hogy a magyar király lovas íjászainak száma nagyobb, mint a szembenálló felek valamennyi egyéb fegyverzetű harcosáé s ugyanakkor azt halljuk, hogy némely magyar úr úgy kezeli a lovagi fegyvereket mintha a hadimesterséget a lovagi hadviselés hazájában, Franciaországban tanulta volna. Két irányzat áll és alakul itt egymás mellett. Vajjon melyiké a jövő? Az íjászok természetesen kunok, a nehéz fegyveresek a szinte semmiből újjáéledt magyar lovagi harcosréteg tagjai. Ha nem lett volna az európai harcmód nyomatékos javallása beidegzett közfelfogás, nem is érthetőnek meg a további alakulást. Mert a tatárjárás előtti serviens kötelékek 1241-ben javarészt elpusztultak s a király 1253-ban keserű őszinteséggel volt kénytelen megvallani, hogy országát egyelőre pogányok, azaz kunok élén volna kénytelen megvédeni. [MAGYAR NEHÉZFEGYVERESEK] A kunok kéznél voltak s az általuk képviselt katonai erőt a kormányzat természetesen nem volt hajlandó parlagon hevertetni, de a magyar fejlődés, a magyar elem fejlődése szinte lázas ütemben iparkodott ugyanekkor a Nyugattal haladni. Az ebből az időből már igen nagy számban reánk maradt királyi oklevelek kivétel nélkül a lovagi harcmód elsőségét hangsúlyozzák és dicsőítik. A század végére erőteljesen kialakult oligarchai fegyveres erejének gerince pedig éppen úgy páncélosokból tellett ki, mint a városok számszerint megszabott állományai. Íjászokat legfeljebb a lovag kíséretében találunk, ami befolyásolhatta a magyar sereg külső képét, lényegét azonban nem. Hiszen tudvalevő, hogy a középkor felfogása szerint a „lándza” – így hívták a feudális seregek taktikai egységeit, lovagot és kíséretét együttesen – akárhány, öt-hat-tíz, akár több főből is állhatott, de mindig csak egy igazi harcost jelentett: a lovagot magát. Ő a csatadöntő tényező s a kíséret száma általában azért nem szigorúan meghatározott, mert a könnyű fegyveresek tömege a lovagsereg igazi létszámát nem érintette. Roppant erőkifejtés tehát, mikor például Csák Máté ezerhétszáz zsoldos lovagot küldött a Sárost ostromló Károly Róbert király ellen, s hogy ez a dandár mindenestől hány főből állott, azt jellemzően nem is tudjuk; ezt tudniillik nem tartották szükségesnek megírni. Külföldi szemlélőnek természetesen igen feltűnhetett a magyar sereg íjászainak, illetve könnyű lovasainak Nyugaton szokatlanul nagy száma, amint ezt Nagy Lajos király itáliai hadjáratai kapcsán Matteo Villani tudósításában tapasztaljuk. De ő is hangsúlyozza, hogy az íjászok haszna csak akkor nyilvánvaló, ha van mellettük erős csatarend, vagyis lovagi támasz. A XIV. század alakulása az értékelés szempontjából rendkívül sokatmondó. Az itáliai harcterek magyar familirásai sűrűn léptek ott idegen zsoldba s így tökéletesen lekopott [TÖRÖK VESZEDELEM – GYALOGSÁG] róluk minden maradék idegenszerűség, ami a magyar nehézfegyverest az egyetemes európai lovaghadtól némileg talán még megkülönböztethette. Zsoldba vették ugyanott a magyar, illetve most már magyarul beszélő és magyar nevet viselő kun íjászt is, de aránylag igen kis számban. Az igazi nemzetközi érték azonban, mint ezt a maguk prózaiságában vitathatatlanul perdöntő zsoldjegyzékek mutatják, egyedül a magyar lovagharcos. Az olasz küzdelmek körülbelül befejezéshez juttatták tehát azt a fejlődést, melynek Géza fejedelem kora óta szemtanúi lehettünk, s melyet a kunság XIII. századi betelepülése csak külsőleg befolyásolt, de lényegében el nem változtatott. A déli balkáni és észak-lengyelföldi hadjáratok nem keltettek iránytmódosító hadügyi újításokat.

Gyalogosan küzdő lovagok. XIV. század. Gyámkő a földvári templomból.

Előkelő lovag teljes torna-felszerelésben. László opuliai hercegnek, Magyarország nádorának 1369. évi pecsétjén.*
(Országos Levéltár.)
A kétszeres nagyságban közölt pecsét körirata: LADISLAVS DEI GRACIA DVX OPVLIE PALATINVS ET IVDEX COMANORVM REGNI HVNGARIE.
Amit azonban Róma esetében kezdetül kiemelhettünk: hogy a nyugati és keleti harcmód mérkőzése korántsem jutott befejezésig, – a magyar hadtörténet terén is bebizonyul, éspedig éppen az itt tárgyalt korszak legvégén. Kiderült, hogy nagyszámú és erős fegyelemben tartott keleti sereg a legmagabízóbb lovagi kötelékeknek is nehéz gondokat tud okozni. A XIV. század második felében megjelenő török hatalommal szemben Nikápolynál nemcsak a Nyugat útjaira lépett Magyarország maradt alul, de maga a Nyugat is; hiszen tudvalevő, hogy Zsigmond király segítségére eléggé nagyszámú és önmagában kiváló értékű francia lovaghad érkezett. A századvégi Magyarország a vereséget követő 1397. év nevezetes temesvári országgyűlésén – roppant meglepő változás – mindenesetre úgy érezte, hogy nincsen a törökkel szembeállítható elegendő számú könnyű lovassága, ami mellesleg annyit jelent, hogy a kunság akkorra javarészt felmorzsolódott és elvegyült a magyar elemben. De mindenekelőtt azt a tényt emeli ki, talán minden részletadatnál ridegebben, hogy a XIII–XIV. század magyarországi íjásztömegeiben tökéletesen hibás volna akár a régi harcmód fenntartóit, akár csak a Kelethez való komoly és tudatos visszafordulási kísérletet látni. Ezeknek jövője a középkori köztudatban kezdettől fogva megpecsételt volt. Felhasználták őket, míg erejük teljében rendelkezésre állottak, de a fegyvernemet, mint olyat sorsára hagyták, gyámolításával, fenntartásával alig törődtek – egészen a XIV. század legvégéig. Ekkor a török veszedelem egy csapásra új felfogást inspirált. Sokatmondó kísérletek következtek, kifejtésük azonban a kisnemesi réteg XIV. századbeli katonai értékalakulásának összefoglalásával egyetemben már a következő kötet keretébe vág. Ezek a tünetek ugyanis csak Zsigmond király hadügyi reformkezdeményezéseinek a tükrében nyernek félreérthetetlen világosságot és jelentést.

Kard Kálmán király nevét idéző felriattal. XIV. sz. vége.
(Bécs, Műtörténeti Múzeum.)
Gyalogságról nem volt mit írnunk. Az egész javaközépkor folyamán értéktelennek ítélt, csőcselékszámba menő fegyvernem. Legfeljebb annyit mondhatnánk, hogy Magyarország ebből a szempontból is tökéletesen együtt haladt a Nyugattal, annyira, hogy mikor a francia-angol harctereken bizonyos elváltozás állott be, annak következményeit a magyar udvar azonnal levonta. Így ismerte el például Nagy Lajos király a crécy-i és maupertuis-i angol győzelmek teljesítményeit, mikor Törcsvárba skót gyalogos íjászokat telepített. A lovagi harcmód értékelésén és elsőségén ez a jelenség azonban mitsem változtatott. Sem a Nyugaton, sem nálunk.

Ijász a XIV. század közepén. Kézirajz.*
(Oxford, Christ Church College.)
A pergamenre tollal rajzolt képet, amely erősen keleties jellegű gyalogos íjászt ábrázol, korábban Simone Martininek († 1344) tulajdonították. Péter András Ambrogio Lorenzetti († 1348) művét ismeri fel benne. (Petrovics Elek Emlékkönyv, 184. l. ahonnan az érdekes ábrázolást is átvettük.
A lovagi rend harci készségét és képzettségét, s természetesen csak az övét, szolgálták, illetve készítették elő a tornajátékok is. Különösen az Anjou-királyok fényes udvartartása látott sok ilyet, de már Béla király jegyzője is hagyott reánk idevágó színes leírást.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages