VÁCZY PÉTER: A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

VÁCZY PÉTER:
A MAGYARSÁG A ROMÁN ÉS GÓT STÍLUS KORÁBAN

A X. század második felében nagy világtörténeti folyamatnak vagyunk tanúi. Az antik-mediterrán kultúrközösség, mely a középkor elején keleti és nyugati félre oszlott, ebben az időben terjesztette ki hatalmát Kelet- és Észak-Európára. A frank és a görög határ mentén lakó különféle barbár népek, a dánok, svédek, lengyelek, oroszok nem tudnak ellenállni e két kultúrterület nyomásának és sorra „áttérnek”. A népek e hódoló menetéből természetesen az a nép sem hiányozhatott, mely utoljára érkezett Bizánc és Nyugat határába, – a magyar. Le kellett hajtania büszke fejét, meg kellett indulnia azon az úton, amelyre a többiek is léptek. Ha élni akart, ha nem akarta bevárni se Nyugat, se Bizánc halálthozó csapását, csatlakoznia kellett az antik hagyomány és a keresztény gondolat Európájához. Ám országa dél felől a bizánci kultúrkörrel érintkezett, a nyugati kapunál viszont egy másik világ, a latin kultúráé következett. A Duna-Tisza-medence mindkét határ felé egyaránt nyitva állott és ősidőktől fogva mindkét oldalról annak a veszélynek van kitéve, hogy idegen hódítók és idegen kultúrák prédája lesz. Melyik utat válassza hát? A törzsek leghatalmasabbja, rangban a fejedelem után következő gyuláé, Bizánc felé fordult, így a fejedelmi ház számára nem maradt más választás: csatlakozott Nyugathoz. Ezzel a lépéssel a bizánci orientáció sorsa eldőlt s akarva-nemakarva osztozott a törzsi ellenállásnak, a somogyi Koppánynak, a marosvári Ajtonynak és az utolsó gyulának a sorsában.

A Bizánc-ellenes politika, melyre Gézát a gyula állásfoglalása kényszerítette, önként vezetett a fejedelmi törzs nyugati orientációjához. Géza már 973-ban elküldi követeit a quedlinburgi birodalmi gyűlésre, hogy törekvései számára biztosítsa az agg I. Ottó jóindulatát. A további évek sodrában azután ezek a kapcsolatok csak mélyültek. Mihelyt a bajor és a lengyel fejedelem végleg felhagyott lázongásaival és meghódolt a császárnak (985), Géza sietett velük is atyafiságos viszonyba jutni. Családi politikáját azzal koronázta meg, hogy István (Bajk) fiát összeházasította Henrik bajor herceg Gizella lányával, aminek révén még rokonságba is került a császári házzal. Gizella kíséretében sok bajor hospes jött hazánkba és Géza a jövevényeket szívesen fogadta. A krónikaíró feljegyzi róla, hogy az idegen hospesekhez és papokhoz kegyes és bőkezű volt, saját véreit azonban üldözte. Ezt természetesen úgy kell értenünk: idegen hospeseire támaszkodva szilárdította meg hatalmát a törzsek önkormányzatával szemben. Géza azonban megelégedett azzal, hogy a nomád törzs-szövetségen belül helyreállította a fejedelmi törzs hegemóniáját. Ő még nem gondolt a régi politikai szervezet megdöntésére. Mint igazi kezdeményező, csak az utat jelölte ki fia, a kereszténységben nevelkedett István számára. Bizonyos: nem sokban ütött el a magyarság eddigi nomád fejedelmeitől, hiszen élee végéig fél-pogány, fél-keresztény maradt. Saját szavai szerint elég gazdagnak érezte magát ahhoz, hogy egyszerre több istennek áldozzon. Így a szervező munka, a magyar egyház és a magyar királyság megalapítása fiára, Istvánra hárult, akiben a magyarság valóban méltó vezérre talált.

Abban a küzdelemben, melyet István a mult védelméért fegyvertfogó Koppány vezérrel vívott, az idegen származású hospes-lovagok már döntő szerepet játszottak. Ilyenformán a harc a politikai erők egyesítéséért, a királyság megalapításáért a német orientáció jegyében indult meg. A magyarok vad népének beillesztése az európai kultúrközösségbe szintén a császárság nagyarányú keleti politikájának keretében zajlott le. A Quedlinburgba menő követek után bizonyára sok magyar nézett aggódó szívvel, hiszen az a veszély fenyegette az országot, hogy a nyugatosodás árán a német-római császárság vazallus-államai közé süllyed. Elég volt az Elba és a Salle túlsó oldalán lakó szláv törzsekre gondolni, az abodriták, a liuticek, a szobrok sorsára, kiket a császári hatalom őrgrófságokba szorított. De ott volt a lengyelek és a csehek példája is, ők sem tudták megőrizni függetlenségüket: egyházi tekintetben és politikailag is beletartoztak az impérium szerteágazó szervezetébe. Nagy Ottó tényleg gondolt is arra, hogy a magyarokat hűbéreseivé tegye. Ám az impérium II. Ottó és még inkább III. Ottó alatt egyre inkább belesodródott a római politikába és ennek birtokbavételével le kellett mondania minden hódító szándékáról. Itália birtokbavételével mindjobban eltávolodott a német érdekkörből és a rómaiasodás útján igazi világbirodalommá szélesedett, melynek egyházi feje a pápa volt.

A pápaság és a császárság szoros együttműködése lehetővé tette III. Ottó számára, hogy a lengyeleket felszabadítsa a német „Landeskirch” fősége alól. Gaudentiust, kedvelt Adalbertjének féltestvérét a pápával egyetértésben maga III. Ottó nevezte ki Gnesen első érsekévé (1000). Ezzel azonban a császár tulajdonképpen elismerte, hogy Boleszláv lengyel fejedelem méltó a királyi címre. (Koronázása 1025-ben történt.)

[AZ IMPERIUM ÉS A MAGYAROK MEGTÉRÉSE.] A magyar egyház és királyság életrehívása, hasonló formában szintén III. Ottó jóváhagyásával és közreműködésével ment végbe. A legmegbízhatóbb híradás szerint István a császár „kedvezéséből és buzdítására” kapta a koronát a pápától a főpapi benedictio kíséretében. A koronázás, mely teljesen nyugati formák között folyt le, Istvánt egyúttal arra is felhatalmazta, hogy mint igazi „rex justus”, mint „vicarius Christi”, sajátmaga vegye kezébe a magyar misszió vezetését és egyházának megszervezését. E végett külön pápai megbízatásra (legatio) nem volt szüksége: egyházfősége királyi hatalmából következett. Működése jóváhagyását és főpapjai kánoni ordinatióját természetesen a pápától várta, akárcsak kora bármelyik uralkodója. Annak ellenére, hogy a magyar egyház közvetlenül Róma alá tartozott és különálló szervezethez jutott, Anasztáz, Szent Adalbert egyik tanítványa, mint esztergomi érsek, 1007-bn résztvett a frankfurti zsinaton és a „magyarok érseke” a bambergi dóm fölszentelésénél is jelen volt: ebben nyilvánult meg az a mély kapcsolat, mely a magyar egyházat továbbra is a császári missziós politikához és a birodalmi egyházhoz kötötte.

III. Ottó császár képe evangéliumos könyvéből.
(München, állami könyvtár.)

III. Ottóban megvolt a hajlandóság arra, hogy a magyar királyt szuverénitása ellenére a birodalom hűbéresének tekintse. A lándzsa, melyet Istvánnak küldött koronázása alkalmából, ennek a gondolatnak kívánt érvényt szerezni. Az események azonban azt mutatják, hogy István sohasem gondolt hűbéri meghódolásra. Ép ezért mikor III. Ottó 1002-ben meghalt és a birodalom újra inkább a német, mint az egyetemes keresztény érdekeket tartotta szem előtt, a császári hatalom és az új Magyarország között az összeütközés elkerülhetetlenné vált. A császárság Róma-jellegű tájékozódása nem élte túl a „csodálatos ifjút”, III. Ottót: már utódja, II. Henrik ismét Németországból igazgatta az impériumot és Itáliát a pápa Rómájával együtt az itáliaiaknak hagyta. Ezek a változások egyszeriben felébresztették a császári udvarban azt a törekvést, hogy Magyarország, mint Cseh- és Lengyelország, szoros hűbéri függésbe kerüljön. II. Henriket Istvánhoz fűződő családi kapcsolatai ugyan még visszatartották egy Magyarország elleni hadjárattól. II. Konrád azonban, aki már új uralkodóház tagjaként lépett a császári trónra, cseh támogatással csakhamar István ellen kelt (1030). De csak III. Henriknek sikerült az országot, ha rövid időre (1043–46) is hűbéri formák között a birodalom fősége alá vonni. A német törekvések talán sohasem vezettek volna ily könnyű győzelemhez, ha az idegenekre támaszkodó királyi hatalomnak nem kellett volna minduntalan az ősi hagyományokhoz ragaszkodók belső ellenállásával küzdenie. Ez az ellenállás söpörte el Péternek, III. Henrik hűbéresének második királyságát is (1046). A törzsi hatalmat visszavágyó Gyula-fiak és a pogány reakció emberei, Vatha és társai egymásra találtak és közös erővel rombadöntötték István életművét. A „restitutor regni sancti Stephani”, a királyság második megalapítója nem volt más, mint I. Endre király (1047–1060), akit ép a pogány visszahatás segített a trónra. Ez mindennél világosabban mutatja, hogy a magyarság a jövőben egyedül azon az úton kereshette boldogulását, melyet István jelölt ki számára.

[A LOVASNOMÁD KULTÚRA ÖSSZEOMLÁSA.] Vatha vezérlete alatt még egyszer fellángolt a pogányság (1061), azután a magyarság végleg eljegyezte magát Nyugattal. Minden jel szerint Salamon és Géza uralkodása alatt egészen magáévá tette a nyugati kereszténységet és kultúrát. Máskép nem tudnók megmagyarázni azt a mély népi vallásosságot, mely Szent László idejében (1077–1095) oly elemi erővel lobbant elő a magyar életnek mindannyi rejtekéből. A nyugati stílusban épült kőtemplomok oszlopfőin legnagyobb csodálkozásunkra nomádkori, post-szasszanida jellegű díszítőmotívumok jelennek meg, bizonyságul arra, hogy a régi nomád világ nem halt ki egyszerre. De 1060 után ezek a nyomok is eltűnnek. Hasonló eredményre jutunk, ha a lovas nomád harcászat és fegyverzet továbbélése után kutatunk. Mikor vette át a magyar az idegen, nyugati harcmodort és fegyverzetet? A nomád műveltség e tekintetben sem mult ki egyik napról a másikra, még az ezredik év után is nomád fegyverek bukkannak elő a sírokból, bár leginkább már nyugati harciszerszámok szomszédságában. A XI. század folyamán azonban mind több és több nyugati formájú kardot, kopját, nyílhegyet használ a magyarság és ennek arányában a nomádkori emlékek egyre inkább megfogyatkoznak, mígnem a század végére teljesen elapadnak. Nincs olyan honfoglaló típusú sírleletünk, melyben a nomád tárgyakkal keveredve XII. századi nyugati fegyverformák fordulnának elő. Az új fegyverzettel együtt természetesen a nomád harci taktika is kivész. Így azután a magyar király igazi derékhada már a XI. század második felében páncélos, nehéz fegyverzetű „lovagokból” áll, kik között sok az idegen. A könnyű lovasság azért még nem pusztul ki egészen, de mint lenézett csapattestet rendszerint nem is magyarok, hanem más „keleti népek” – bessenyők, izmaeliták, kúnok – alkották.

Szent István képe az 1031-ben készült királyi paláston.*

Szent István egyetlen egykorú, a király életében készült képmása, amelynek a bajusz és szakáll egyéni jelleget ad.

A lovas nomád kultúrának ez a nagyarnáyú és rohamos összeomlása csak úgy érthető meg, ha feltesszük, hogy a bomlási folyamat nem Ajtony és Koppány legyőzése idején, hanem már jóval előbb megindult. A kalandozások korában még teljében virágzott a lovas nomád kultúra, 1000 körül viszont már csak romjait találjuk. Így minden valószínűség a mellett szól, hogy a nagy átalakulás kezdetét arra az időre kell tennünk, amikor a 955-i nagy csatavesztés után a magyarságnak még legharcosabb elemei is békére kényszerültek. Először a törzsi keretek omlottak össze, azután meglazultak azok a szálak is, melyek a nagy nemzetségtömböket egymáshoz fűzték: a szállás fontosabb lett a vérségi összetartozásnál. Szent István korában a magyarság már faluközösségben élt. Legutoljára érezte meg a változást a gazdasági élet, mely nem években, de évszázadokban szokott számolni. A magyar még Szent István korában is falujával vándorol a határban, vagyis legelteti barmát és csak télvíz idején húzódik vissza a téli szállásra, hol általában gabonával, kölessel bevetett földjei feküsznek. Ennek a félnomád életmódnak megfelelően nyáron és ősszel sátorozik, miként ezt Freisingi Ottó a XII. század közepén megfigyelte nálunk. A magyarság talán sohasem tudott volna oly könnyen beilleszkedni a nyugati életformákba, ha a száraz steppe igaz nomádjai közé tartozott volna, miként a hún vagy az avar. Vándorútja is azt árulja el, hogy különösen kedvelte a ligetes, ritkás erdőkkel tarkított legelőket, melyek már az erdőöv szélén húzódtak végig széles sávban. „A magyarok tartománya fában és vizekben bővelkedő, talaja nedves” – írja Ibn Roszteh a honfoglalás előtti időkből. Majd így folytatja: „sok szántóföldjük van.” A magyarság bolgáros jellegű, félnomád kultúrája folytán [A MAGYARSÁG ÉS A KELETI KERESKEDELEM] könnyűszerrel át tudott térni a megtelepedett, földművelő életmódra s bizonyára ennek köszönhette fönnmaradását az előbbitől eltérő, új környezetben.

Szent István kardjának markolata.
(Prágai Szent Vid székesegyház kincstára.)

A kalandozások korának harci dicsőségét természetesen nem pótolhatta a Krisztus jegyében meginduló új korszak. Az elmaradt bő zsákmányt azonban a kereskedelem fellendülése jócskán megtérítette. Az antik kultúra felbomlásával a Földközi-tenger elvesztette nagy jelentőségét és a keleti világkereskedelem, mely eddig a Szíria–Marseille-tengeren nyugodott, a Fekete-tenger mellékére helyeződött át. A Földközi-tenger az Iszlám térhódítása következtében nemhogy egybekapcsolta volna a szembenéző partokat és világrészeket, hanem ellenkezőleg, elválasztotta egymástól. Az arabok a keletről érkező árukat többé nem Szírián keresztül továbbították nyugatra, hanem ősrégi utak felhasználásával a Káspi-tó vidékére, a kazárok országába vitték; innét azután ezek az ügyes pusztai népek részben Bizánc, részben Észak és Nyugat felé küldték szét portékájukat. Az a sok bizánci és arab ezüstpénz, melye a Baltikumban a IX–X. századból találtak, fogalmat ad e norman-kazár-arab kereskedelem óriási méreteiről. Ez az útvonal Magyarországot kikerülte, mert nyugat felé Kieven, az orosz-norman kereskedelem főhelyén és Krakkón át Cseh- és Morvaországon keresztül érkezett német területre. A X. század végén azonban az uzok döntő csapást mértek a besenyőkre és előnyomulásuk a kunokéval együtt a virágzó dél-orosz kereskedelemnek is csakhamar véget vetett. 1012–1013 után az arab és bizánci pénzek beáramlása a Baltikumba hirtelen elapadt. A világkereskedelem nem várta meg, míg a steppe új urai alkalmazkodtak a gazdasági érdekekhez; más utat választott magának, Konstantinápolyon keresztül a Morva folyó völgyében vagy az Alsó-Duna mentén tartott Magyarországnak, hol azután többfelé ágazott. Lombardiai „latinok” Velencében és Magyarországon szerezték be szükségleteiket keleti és bizánci árukban és „magyar” prémekben. Bizonyára azt a régi római utat használták, mely a mai Pettau, a római Poetovio érintésével ért Aquilejába, Itália keleti bejáratához. Szent László egyik törvénye (I. 31.) kifejezetten megemlékezik róluk, mint olyanokról, kik magyar földön sok pénzt szereznek. A regensburgi és rajnai kereskedők viszont, kik mindeddig posztógöngyölegeiket a morva kapun át vitték Kievbe, most inkább Esztergomig eljöttek a Dunán és itt találkoztak az Oroszországból érkező prémkereskedőkkel, sokszor azonban folytatták útjukat a pesti rév elhagyásával tovább keletre, a Vereckei-szoroson át Kievbe. A Baltikum az Odera-völgy felhasználásával kapcsolódott be a nagy keresekedelmi hálózatba, amit az Odera mentén talált sok Szent István-pénz mindennél ékesebben tanúsít. Így már Magyarország a X. század utolsó tizedeitől kezdve döntő fontosságú szerepet töltött be a levantei kereskedelemben.

A magyarság egyízben már résztvett a keleti kereskedelem közvetítésében, amikor Levédiában, a kazárok szomszédságában lakott. Most talán tudatára ébredt annak, milyen előnyökkel járna, ha felhagyna a harcokkal s kelettel és nyugattal egyaránt békés kapcsolatra lépne. A csatlakozás egyszerre megnyitotta a kapukat nemcsak a hittértők, hanem a kereskedők előtt is, kik azután a fontosabb helyeken mindenütt telepeket létesítettek. A görögök egészen Csehországig felmentek, a magyarok viszont megjelentek az aldunai Perejaslavec-ben, de főleg Konstantinápolyban, hol Szent István, bizonyára a magyar kereskedő-kolónia lelkiüdvéért, nagyszerű templomot emelt. Városaink legtöbbjében, így Esztergomban, Székesfehérvárott, Győrött pedig csak úgy hemzsegtek a „latini”, kiket lombardiai olaszoknak, elzászi franciáknak és vallon vagy flandriai bevándorlóknak kell tekintenünk. Amikor pedig a XII. században megindul a németség nagyarányú áramlása kelet felé, az útvonal a Duna és a jövevények első raja Flandriából jön Nagyszebenbe II. Géza király korában, de a többiek is, kik az erdélyi és szepesi „szászság” magját alkotják, a Rajna balpartjától, a Mosel mellékéről kerülnek hazánkba. Végül ép a keleti kereskedelem révén sok mohamedán- kereskedő – izmaelita – telepszik meg az országban. Pestet például ilyen bolgár mohamedánok alapítják. Minden bizonnyal őket tarthatjuk ebben az időben a magyarság legélelmesebb kereskedőinek. [A ROMÁNKOR SZELLEME] Mellettük már a zsidók is nagy számban feltűnnek, úgyhogy Kálmán királynak külön törvényben kell a zsidók üzletkötéseit szabályoznia. Magyarország kiváltságos világkereskedelmi helyzetét egészen a XII. század végéig megőrizte. Ezalatt a két boldog század alatt a nyugatosodás útján gazdaságilag mindinkább erősödött, kultúrában mélyült, sok hatást fogadott be Bizánc, Lombardia, Németország és később egyre inkább Franciaország felől, – valóban méltó társa lett nyugat többi keresztény országának. Az olasz városok, Velencével az élen, csak a XIII. század elején ragadták magukhoz a levantei kereskedelem közvetítését.

Szent István király törvényeinek XII. századi kézirata.*

Szent István király törvényeinek XII. századi kézirata összesen 8 levélből álló kis negyedrétű hártyakézirat. Eredetileg valamely nagyobb gyüjtenűményes kötet része volt. Kezdő sorainak olvasása: Prefatio regalis Decreti. REGNANTE diuina clem[en]tia [op]us regalis dignitatis almonia katholice fidei effectu[m] ampli[us] ac solidi[us] alt[er]i[us] dignitatis op[er]ib[us] solet e[ss]e. Et q[uonia]m una q[u]eq[ue]gens p[ro]p[ri]is utit[ur] legib[us], idc[ir]co nos q[u]oq[ue] d[e]i notu n[ost]ram gub[er]nantes monarchia[m]... A kéziratot a legújabb időkig az admonti Szt. Benedek-rendi apátság őrizte, innen vétel útján jutott a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárába.

Királyi buzogány a XII. századból.*
(Királyi várpalota.)

A királyi buzogányt a magyar királyok századokon át jogar gyanánt használták. Gömbje hegyikristály, három guggoló oroszlán bevésett alakjával; valószínűleg szíriai munka a X. századból. Láncos gömböcskékkel díszített foglalata arany, famaggal kitöltött csőszerű nyele aranyozott ezüst. Bizánci hatás alatt készült hazai munka lehet a XII. századból.

Pannónia újra kitárta kapuit határain, papok, lovagok, kalmárok, kőfaragók, ötvösök és egyszerű polgárok özönlöttek be földjére, magukkal hozva Bizánc és Nyugat ajándékát. Bizánc nagyszerű kultúrája a XI–XIII. század folyamán Magyarországot is hatáskörébe vonta, de nyoma inkább a művészetben, ott is főleg az ipari termékeken, ötvösműveken, miniatürökön, textiliákon, mint a gondolat és érzés világában érezhető. Az ország ugyanis egyháza, politikai szervezete folytán szívvel-lélekkel nyugathoz tartozott és így kezdettől fogva résztvett nyugat nagy kultúráramlataiban. Amikor Géza és István Magyarországot eljegyezte nyugattal, a latin keresztény kultúra ép nagy belső átalakuláson ment keresztül. A Karoling-renaissance lángja, mely két századon át (750–950) fényt és meleget árasztott mindenfelé, még föl-föllobbant, mielőtt teljesen kihamvadt volna. Különösen azon a német területen, mely Magyarország szomszédságába esett és ahonnan a legtöbb missziós pap, fegyveres lovag jutott át a magyar király félbarbár udvarába, sokáig élt tovább a Karoling-kor antik alapozású műveltsége, földre irányított érdeklődése, szkepszisbe hajló dialektikája, naturalizmusa. Itt dolgozta át Hrotsvitha (megh. 1002 kör.) Terentinus vígjátékait, itt működött a humanista szellemű Notker Labeo (megh. 1022), itt keletkezett a XI. század elejének legjelentősebb alkotása, a Ruodlieb, melynek renaissance-íze félreismerhetetlen. Számolnunk kell tehát azzal, hogy a meginduló magyar keresztény műveltségből a Karoling-humanizmus öröksége sem hiányzott. De már a X. század közepén megfigyelhetjük egy új korszak hajnalhasadását, melynek kifejezője a román stílus volt. Ezt az új szellemet nem a clunyi szerzetes-kongregáció teremtette meg, de kétségkívül sokat tett elterjesztésében. Hazánkba is elsősorban azok az egyháziak hozták el az új ideálokat, kik a reformiránnyal álltak kapcsolatban. Ismeretes, hogy István ima-közösségbe lépett Cluny szerzeteseivel és hogy munkatársainak javarésze Cluny szellemében tanított. Különösen fiának, Imre hercegnek jámborságán érzik a szigorú szerzetesi szellem hatása. A nyugati kultúra tehát a réginek és az újnak, a Karoling-kori humanizmusnak és a román-kor egyházias szellemének sajátos ötvözetében került hazánkba. Ezt mintegy szimbolikus erővel mutatja István koronája, melyet a Karoling-humanizmus utolsó legnagyobb képviselőjétől, a francia Gerbert – II. Szilveszter pápától kapott, de amelyet egyik munkatársa, a Cluny-irányú Aserik apát hozott el neki Rómából.

Szent István állítólagos lovasszobra a bambergi székesegyházban.

A templomok, amelyeket István alighanem lombard minta után építtetett és nagy pompával berendezett, a figurális ábrázolások, amelyek az oszlopfőket és portálékat díszítették, a miseruhák, a kelyhek és könyvek, melyekről István bőkezűen gondoskodott, a művészi ízlésnek mindmegannyi megnyilatkozásai már román stílusban beszéltek a magyarság lelkében. Tanításuk így hangzott: az élet és a természet célját, értelmét ne keresd önmagában; amihez te érzékeiddel ragaszkodsz, az csak múló öröm és bűn. Az élet csak annyit ér, amennyit az isteni magasságból lelop hozzád a földre, amennyi fény dereng át a tárgyakon. Jegyezd meg, az Ég széles sávban leér egészen a földig, nincs olyan aljas teste e világnak, melynek az Istenhez ne volna valami köze, az istenség sugarai átjárnak mindent, a természet csupán puszta függöny, melyet a transcendens világ éjjelente avagy napközben meglebbent kezével. Figyelj és légy hát elkészülve Isten látogatására, a jelre, amelyet felmutat neked, a példára, melynek követésére buzdít; a csoda minden pillanatban bekövetkezhet… A román-kor embere nem érezte még a természet, az organikus élet szükségszerű törvényeit, számára a lét a maga sokféleségében pusztán emlékeztető jelek, szimbolumok, látomások és csodák szakadatlan sorából állt. Ilyen művészete is. A román-kor művésze nem kívánja a dolgokat természeti mivoltukban, belső törvényeik szerint ábrázolni, hanem kiemeli őket az organikus összefüggésekből és elvontan, csupán jelképekként használja. Képei utalások a hivő lélek számára.

Ebben a világban, hol az Ég és Föld határai egymásba folytak, a politikai életnek is el kellett veszítenie földi célját és bele kellett kapcsolódnia az isteni világtervbe. Magasztos feladat vár a királyra. Országát Isten szolgálatában alattvalói lelki üdvéért kell kormányoznia. Tirannus, bűnös, az ördög zsoldjában áll és méltó a kárhozatra, ha ezt a magasabb küldetést elveszti szem elől és Istent feledve kizárólag népe földi boldogulását kívánja szolgálni. Hiszen nemcsak a püspök, hanem a krizmával felkent, megkoronázott király is közvetlenül Krisztustól nyeri el hatalmát, mint Krisztus „vikáriusa” uralkodik a földön. Amikor ugyanis Krisztus királyságának, a keresztény ökumenének gondját földi helytartókra bízta, hatalmát megosztotta a regnum és sacerdotium, a világi és az egyházi felsőbbség között. E Krisztus-helytartóságából kifolyólag a király a püspökhöz hasonlatos, „quasi sacerdos”, az egyház őre és a lelkek gondozója Krisztus megbízásából. Egyházi ruhába öltözik és a kiválasztottság jeleként koronázása alkalmával felkenik illatos krizmával. Felszentelését egészen a XII. századig egyértékűnek tekintették a püspökszenteléssel.

Miután így a hatalom a keresztény ökumene kormányzásában megoszlott a regnum és a sacerdotium között, a középkor folyamán hol a regnum, hol a sacerdotium ragadta magához a vezetést. Egészen a XI. század közepéig, a gregorianus-mozgalom megindulásáig a sacerdotiumnak, hiányos monarchikus szervezete miatt, meg kellett elégednie a lelkek gondozásával, a szentségek kiszolgáltatásával, az oldó és kötőhatalom gyakorlásával, míg a keresztény ökumene szervezetének igazi vezetése az „új Dávidnak, új Mózesnek”, a királynak jutott. A püspökök szerepe abból állott, hogy imájukkal és közbenjárásukkal az Ég kegyelmét biztosították a király és népe számára. Közreműködésüket a király nem nélkülözhette, tőlük tudta meg, hogy mikép éljen és mikép uralkodjék Isten teszésére. De ezzel a regnum és sacerdotium nagyarányú egymásbafonódása következett be. Az egyház és különállása megszűnt, a zsinatok beolvadtak a Krisztus-helytartó király udvari gyűléseibe, melyeken egyházi törvényeket is hoztak a világiakkal vegyesen. A király jogot érzett arra is, hogy egyházát szervezze, a megüresedett püspöki és apáti székek betöltéséről gondoskodjék. A király jelölt, a nép és a klérus azután megválasztotta a jelöltet (invesztitura).

István király szintén ilyen „vicarius Christi”-nek érezte magát, amikor népét az üdvözülés útjára vezette. Mint koronázott király maga állt az új nyáj élére, támogatta és vezette a térítést, szervezett, püspökségeket alapított, püspököket, apátokat helyezett főpapi tisztükbe, szóval gyakorolta invesztitura-jogát, törvényhozó gyűlésein pedig egyházi rendelkezéseket is kiadott. Illetékesnek tartja magát arra is, hogy országának püspökeit vétkeikért felelősségre vonja. Ezt a nagyarányú működést Róma áldásával és jóváhagyásával kísérte, külön legátusi megbizatást azonban nem adott Istvánnak. Csak később, a gregorianus-korban, amidőn ez az apostoli működés már szokatlannak tűnt fel, költötték azt a legendát, hogy a pápa Istvánt egyháza megszervezése [A ROMÁNKORI REX–SACERDOS] végett legátusnak nevezte ki „de latere”. Az egyházfőség, mint említettük, a király tisztéből folyt, ép ezért István halála után sem ment veszendőbe. Szent László mindenesetre még élt vele. Változás e tekintetben csak Kálmán uralkodása alatt következett be. Ő ünnepélyesen lemondott az invesztitura jogáról. Mindaddig azonban a magyar király Krisztus helytartójának és az ökumene kormányosának tekinthette magát. Király volt „Isten kegyelméből”, Dei gratia.

Hatalmukat – tudjuk – már a lovasnomád magyarság fejedelmei is Istentől származtatták. Az uralomra való képesség pedig a diansztia közös „erénye”, karizmája. Ez a vérségi jog érvényesül a keresztény korszakban is. A regnum az Árpád-ház birtokához tartozik, de a dinasztia-alapító hérosz, a karizma megszerzője már nem a pogány Árpád, hanem a keresztény István (genus sancti Stephani regis.) Így lett a magyarság első királya nemcsak „apostol”, ki népét megtérítette, hanem egyben mítikus fejedelem, minden törvény és jog forrása is.

A „királyi vér” méltóságán kívül az uralkodónak alkalmasnak is kell lennie az uralomra (idoneitas). A középkor felfogása szerint ugyanis csak akkor méltó a király névre, csak akkor igazi „békefejedelem”, ha valóban megfelel a Krisztus-helytartóság magas tisztének. Hatalmát semminemű jogi megszorítás vagy preventív hatású „alkotmányos biztosíték” nem korlátozta; ilyen értelemben véve autokrata módon kormányozott. Ám megkövetelték tőle, hogy az isteni jog szerint uralkodjék, a jó ősi hagyományt pedig féltett kincsként a maga eredeti tisztaságában őrizze. Mihelyt a nép úgy találta, hogy jogát lábbal tiporja, ellenállhatott neki (ellenállás joga), mert hiszen királyából az ördög cimborája, tirannus lett. „Mert aki elődei rendelkezéseit megveti és az isteni törvényeket nem tartja meg, elvész” – mondják az Intelmek. A király legfőbb feladata éppen abból áll, hogy védi a jogrendet. Noha hatalma „korlátlan” és főembereinek tanácsára sem szorul, szívesen hívja segítségül „az öregek és vének” emlékezetét és elhatározására szinte kivétel nélkül tanácsa hozzájárulását kéri. Így kíván véget vetni a jogbizonytalanságnak, melyet az írásbeliség hiánya idézett elő. A tanács tehát nem képviseli a rendek érdekeit, alkotmányos korlátokat sem kíván emelni a királyi önkény leküzdésére.

Ezekben az elvi magasságokban István nem különbözött Nyugat bármelyik királyától. Minél mélyebben vizsgáljuk azonban az államéletet, annál több magyar sajátságot találunk: a nyugati mintának a meglévő viszonyokhoz alkalmazkodnia kellett. A szentistváni államrendszert két tény jellemzi: az államhatalom hiánytalan megvalósítása és a patrimoniális kormányzati forma. Mindkettőre hiába keresünk példát az egykorú Nyugat-Európában; annál több a hasonlósága az V–VI. századbeli első germán-római államalapításokkal, melyek szintén népi intézmények, a törzsi és a nemzetiségi szevezet romjain épültek fel.

A politikai hatalom fokozatos egyesítése a fejedelem kezében már Géza alatt megindult, a királyság megalapításában pedig végső formát nyert. A törzsek önállósága és a nemzetségek politikai szerepe megszűnt: minden szabad magyar egyenlőképpen alattvalója lett a királynak. A népi közegeknek fel kellett hagyniok bírói és egyéb működésükkel, helyüket mindenütt a király funkcionáriusai foglalták el. István törvénykönyvében nem maradt nyoma annak, hogy a magyar nemzetségek tagjai felett nemzetségi bírák ítélkeztek volna; sőt, a nemzetségi szervezet minden jel szerint már felbomlóban volt, amikor Szent István megalapította királyságát. A nemzetségi kötelékek csak addig tudtak érvényesülni elhatározó módon, amíg a társadalom a nomadizálás következtében állandó mozgásban volt. Amint azonban a magyar is mindinkább rátért a földmívelésre és falvakba tömörült, nem a vér, hanem a föld, a település elve, hozta össze és tartotta egybe az embereket. A nemzetség politikai szerepét a falu (villa) örökölte s a régi nemzetségfő és aul-bég helyére a falu elöljárója, a villicus lépett. De természetesen a falu bírájának már csak apró, jelentéktelenebb feladatokkal kellett megelégednie: ő vigyázott például a vasárnapi templombajárásra, az idegenek eltemetésére, elsősorban azonban a közösségi gazdálkodást irányította. A közigazgatási és igazságszolgáltatási teendők tulajdonképpen a királyság közegeinek jutottak.

I. Endre koronázása.*
(Képes Krónika.)

A kép alatti szöveg fordítása: Azután az ellenségei háborgatásaitól megszabadult András herceg Fehérvár királyi városában elnyerte a királyi koronát, három (püspök által csupán, kik a keresztények ama nagy pusztulásából megmaradtak). Kétszeres nagyítás.

Az új rend tehát a társadalmat mintegy kizárta a politikai életből s a vezetés és formálás jogát egyedül a királyságnak tartotta fenn. A társadalomnak meg kellett hátrálnia az államhatalom előtt, mely diadalmasan vette birtokába a politikumot. Az államhatalom meghódolást követelt, fegyverletételt a szó szoros értelmében véve s a társadalmi kapcsolatok és erők nagyarányú „feloszlatását”. A királyság és szövetségese, a keresztény egyház, természetesen szívesebben látta, ha törekvéseivel szemben a társadalom nem képes ellenhatást kifejteni. Elősegítette tehát az autonóm szervek felbomlását, mindazt, ami a társadalmat szervezetlen egyedekre oszthatta. Nem lehet véletlen, hogy egészen a XIII. századig az emberek egyszerűen nem tartották érdemesnek megjelölni a nemzetséget, a generációt, ahonnan származtak. Az olyan kifejezés, mint „de genere Ják” – csak a XII. század vége óta fordul elő, amidőn a társadalom már újra éreztetni kezdi erejét. Ez azt jelenti, hogy a nemzetség elvesztette minden jelentőségét. A nemzetségi szervezet virágkorában a vérbosszú jogát megengedte az államhatalom. A nemzetség segíti tagját az ellenségeskedésben. Németországban még az újkorban is hosszú ideig halálra kereshette bizonyos formák kitartása mellett a gyilkost a megsértett fél nemzetsége, ha nem volt hajlandó megbékülni. Nálunk már Szent István törvénye tilalmaz mindennemű ellenségeskedést és azt, aki kardot ránt, vagy más házát megrohanja, halállal bünteti. Ha pedig valaki ilyen hatalmaskodásban életét vesztené, rokonsága vérdíjra nem tarthat igényt. Mindebből nyilván következik, hogy a magyar törvények a nemzetségi önbíráskodást egyszerű hatalmaskodásnak tekintették és a vérbosszút üldözték. Ennek megfelelően a rokonság a vérdíj lefizetését kérhette, de nem kezeskedett már egy tagjáért sem. Az egyén magára maradt. Ugyanezt látjuk birtokjogi vonatkozásokban is. Szent István a legnagyobb határozottsággal jelenti ki, hogy mindenki szabadon rendelkezhet azzal, amije van (I:6. tc.) és csak ha meghalt anélkül, hogy rendelkezett volna vagyonával, örököltek a rokonok. A nemzetségi jog visszaszorítása az egyén jogának javára itt is szembetűnő.

Az államhatalom a politikai életből kiszorította a társadalmat, elvette autonómiáját, meglazította mindazokat a szálakat, melyek vérségi alapon embert emberhez kötnek. E helyett mindent megtett, hogy a társadalmat a saját képére és igényei szerint átformálja. Bekövetkezett, annyi más után, a társadalom államosítása. Már a lovasnomád korban különbséget tettek szabad és nem-szabad (rabszolga), továbbá gazdag és szegény között. Ezek a származásbeli és vagyoni különbségek azonban még nem tudták megbontani a szabadok társadalmának egységét: a vérdíj minden szabad számára ugyanannyit tett ki. Most ezekhez az osztályozási szempontokhoz újak társultak, mely már a szolgálat elvén épült fel. A társadalomnak rövidesen meg kellett tanulnia, hogy van más nemesség is, mint a vagyon és származás nemessége: az, amelyet a szolgálat, a tisztség ad viselőjének. Az új rend két tündöklő officiuma, az egyházi és a világi, a hierarchia élére a püspököket, apátokat és ispánokat helyezte – ezek voltak az ország „nagyjai” (maiores) – míg a második helyet a királyság kisebb közegeinek és lovag-vitézeinek, a ministeriálisoknak és mileseknek juttatta. Utánuk már csak a közrendűek széles rétege következett.

A hivatal felemelte a közrendűt, sőt a szolga fiát is eddigi állapotából és új, kiváltságos helyet biztosított neki a társadalomban. Kiemelte, de nem nemesítette. Azok a szolgák – servi – akiket Szent István, egyik törvényének tanúsága szerint, királyi megyék és uradalmak élére állított, egy sorba kerültek ugyan a többi, szabad és nemes származású ispánnal, de korántsem szabadultak fel a király földesúri hatalma alól. Szolgák maradtak azután is, hogy a király nevében hatalmat gyakoroltak a vidéken. A szolgák tanúskodását azonban nem fogadták el a szabadok ügyében. Ép ezért már a hivatal érdeke is azt kívánta, hogy ilyen szolgarendű comesek elnyerjék a szabadok tanúskodási jogát. Ez a példa mélyen bevilágít a szentistváni [REGNUM ÉS PATRIMONIUM] kor lényegébe. Mindezeknél kifejezettebben bizonyítja, hogy a társadalom nem tartotta még megalázónak, ha a király a közhivatalokat földesúri szolgáira bízta. Ítélkezhettek felette, rendelkezéseket osztogathattak a nélkül, hogy valakiben is felébredt volna a rendi önérzet. Úgy látszik azonban, hogy az ország nemesei már Aba Sámuel korában egészen máskép gondolkoztak a „szolga-uralomról”. Amikor ez a király, erejében bízva, szolgákkal vette magát körül és a nemesek tanácsát, a krónikaíró szavai szerint, megvetette, lázadás tört ki és a lázadás fejei ép az elégetlenkedő főurak voltak. De azért még később is sok olyan archaikus vonása maradt a magyar közéletnek, amely megbotránkoztatta Nyugat szabadabb légkörben felnőtt fiát. Ottó freisingi püspök (1137–1158) ámulva jelenti németjeinek, hogy a magyar király leghatalmasabb főemberét is egyszerű szolgájával szokta elfogatni.

I. Endre idéző billoga.*
(Veszprém város múzeuma.)

A királyi pecsét mintájára készült bronzöntvényt a pörbeidézettek behívására kiküldött hírnök, a billogos, nyakba akasztva viselte. Átmérője 6 cm, mezején a király trónonülő alakja látható. Körirata: ANDR[EAS] DEI GRACIA VNGARIORVM REX. Az egyetlen ránkmaradt királyi idézőbillog egyben legrégibb emléke a pecséttel való meghívás egészen a XIX. századig tartott jogszokásának. Hasonló korai idézőbilloga maradt fenn a veszprémi káptalannak is; ezt a 423. lapon közöljük.

A szolgák, akik uradalmakat és megyéket igazgattak a király jóvoltából, a sok idegen, hospes vitéz, akit a király udvarában maga köré gyűjtött, arra mutatnak, hogy a király kormányzatának embereit elsősorban magánnépeinek, házi cselédeinek, hadi kíséretének, legbizalmasabb híveinek sorából vette, más szóval: az országot földesúri birtokainak, családi patrimoniumának mintájára kormányozta. A XI. század derekán Endre és Béla még olyanformán osztozkodik az országon, mint a testvérek az atyai örökségen. Mikor azonban László Salamonnak részt akart adni az országból, a „főemberek az ország eljövendő háborús veszedelmének óvatosan elejét akarván venni, nem engedték, hogy megossza a királyságot Salamonnal.”

A király csak úgy alkalmazhatta házi szolgáit, földesúri alávetettjeit a kormányzatban, ha a társadalom bennük még nem valamely rend tagját, hanem pusztán a királyi hatalom képviselőjét látta. Mindegy volt, hogy ki lép fel a király nevében, a tisztelet nem a hivatalnok személyének, hanem tisztségének, a tisztség mögött meghúzódó királyi hatalomnak szólt. Idővel természetesen a társadalom már nem hajlandó elnézni a szolgarendűek hatalmát és a tisztségek betöltésénél rendi követelményekkel lép fel: csak az ítélkezhet, rendelkezhet felette, ki saját soraiból való. A társadalmi öntudat ébredezésének első nyomaival azonban csak Kálmán korában, a XI. és XII. század fordulóján találkozunk. Ez a patrimoniális kormányzati forma természetesen csak olyan időben alakulhatott ki, amikor a társadalom – a királyi hatalom ereje következtében – mintegy kiszorult a politikai élet porondjáról és akarva-nemakarva az ország kormányát teljesen a királynak engedte át. Ha az ország kormányzata a király „magánügye”, egyedül tőle függ, kikkel és mely elvek szerint kívánja igazgatni népét. Ilyen körülmények között nem lehet azon csodálkoznunk, ha a király és a királyság jövedelme, vagyona között sem tettek éles különbséget.

Ez a kormányzati gyakorlat bizonyos „archaikus” jelleget kölcsönzött a magyar királyság első korszakának. Hiszen ilyen autokrata módra egyetlenegy nyugati fejedelem sem uralkodott a XI. században. Egészen az első germán-római államalapítások idejéig, az V–VI. századig kell visszamennünk, míg olyan fejedelmekre akadunk, ki szolgákat emeltek grófi tisztségre és közönséges félszabadokat – liti – jelöltek ki nemesemberek bírájául. A hűbéri Európa korában példa nélkül áll az is, hogy egy király annyi politikai hatalmat egyesítsen kezében, mint Szent István. Mindezek a sajátságos jellegzetes magyar állapotra utalnak. Az államgondolat hiánytalan érvényesítése, a nagyarányú „államosítás”, a patrimoniális kormányzati gyakorlat sehogysem illik bele a XI. századi Európa képéve. Valószínű tehát, hogy itt ősi, lovasnomád hagyományok, államkormányzati elvek hatottak tovább a nyugatról átvett új intézményekben. A nyugathoz húzó, kereszténnyé vált Árpád-ivadékok nem tudták egészen megtagadni magukat és királyságuknak önkéntelenül is némi keleties, „deszpotikus” jelleget adtak. Szent István nyugati mintára kívánta berendezni királyságát, de csak azt vehette át nyugatról, ami nem mondott ellent államalkotása célkitűzéseinek. Megértjük tehát, hogy sok más között a hűbériséget sem plántálta át a magyar talajba. A hűbériség a hatalom hierarchikus megoszlásának elvén épült fel, ezzel szemben Szent István a politikai erők határtalan egyesítésére törekedett. Ispánjai, vitézei, ha földbirtokadománnyal tüntette ki őket, az adományokat nem haszonélvezetre, „beneficiumra”, hanem teljes tulajdonul kapták.

Mint láttuk, a magyarság a nyugatiasodás útjára a német orientáció jegyében lépett. Mi sem volt tehát természetesebb, mitnhogy István a német állapotokat, elsősorban apósának, II. Henriknek bajor hercegségét, állította maga elé követendő mintául. Gizella kíséretében bejött bajor urak minden bizonnyal kezére jártak. Amikor „régi és új császárokat utánozva” pénzt veretett, az 935–995. évekből való regensburgi obulusokat mintázta le. [A KIRÁLYSÁG SZERVEZETE] A veszprémvölgyi görög apácák részére kiadott oklevele természetesen a görög okleveles gyakorlatot követte, de már többi okleveleit latin nyelven állíttatta ki, még pedig a német-római császárok kiadványai szerint. Tehát a német kancelláriai formák nálunk is meghonosodtak, idővel azonban mindinkább csökkent hatásuk, míg végül 1075 után eltűntek.

I. Endre tihanyi alapítólevelének első sorai. 1055.*
(Pannonhalmi főapátság levéltára.)

A tihanyi alapítólevél a legrégibb, kétségtelen hitelű, eredetiben fennmaradt hazai oklevél. Irójának, Miklós püspöknek magyar voltára vall a bennefoglalt sok magyar szó és kifejezés. Ezek miatt méltán nevezik a magyar nyelv legrégibb írott emlékének.

Nem meglepő, hogy István udvarát is a német példa után rendezte be. Míg Franciaországban a Kapetingek alatt az udvari főtisztségek közül a főétekfogó (dapifer) ragadta magához a vezetést, a német birodalomban továbbra is a comes palatii, a palotaispán állt az udvar élén. István tehát a német udvart követte, amikor udvarának „ispánságát” a comes palatii-ra, a későbbi nádorispánra bízta. Minden valószínűség szerint a comes palatiival együtt a négy udvari főméltóság is bevonult a magyar fejedelmi udvarba, közülük azonban csak kettővel találkozunk később (1055), a főlovásszal és a főétekfogóval, sőt a XI. század végére már ezek sem maradtak meg. A nádor ennélfogva oly ügyeket is kénytelen volt intézni, melyeket német őse, az Ottók comes palatii-ja, más udvari tisztekre hárított. Így például a német kamarás ügykörét, a legfelsőbb pénzügyek igazgatását és a kincstárt nálunk a nádor vette át. Ilyen körülmények között alakult át a német eredetű tisztség igazi magyar méltósággá. Ekkor azonban még nem a „nemesek bírája”, hanem pusztán az udvar egyszerű ispánja, ki ellátja az udvarmesteri teendőket, parancsnoka az udvar harcos elemeinek, kezeli a király jövedelmét és a királyt állandóan helyettesíti az udvar bírói székén. Nem a maga, hanem a király nevében ítélkezik nemesek ügyeiben. Külön bírói széket csak akkor kapott az udvarban, amidőn helyét a XII. század elején a comes curialis, a későbbi országbíró foglalta el.

Miután a nádor a királyt az udvarban állandóan helyettesítette, már igen korán az alsóbb, vidéki bíróságok feljebbviteli fórumává vált. A vidéki igazságszolgáltatás tulajdonképpeni közegei a királybírák – a billogosok – voltak. Rendszerint másodmagukkal működtek a megyékben. Szent László rendelkezése szerint pecsétjükkel bárkit megidézhettek, kivételt egyedül a comesekkel és a klérus tagjaival tettek. A comesek ugyanis előkelő állásukból kifolyólag közvetlenül a király elé vihették ügyeiket, míg az egyháziak a nyugati gyakorlatnak megfelelően csak a súlyosabb természetű bűnügyekben kerültek a világi bírák ítélőszéke elé, különben püspökeik és espereseik jurisdictiója alá tartoztak. Mindebből következik, hogy nemesember bírái a vidéken csakis a királybírák (judices regis) lehettek. A királyság másik vidéki közege, a megyés ispán, hivatali jogán kizárólag a megye várnépei: a földesúri, parasztsorban élő civiles – a későbbi castrenses – és a hadi szolgálatot végző, tisztségeket (száznagy, tíznagy, hadnagy, stb.) viselő cives, milites, – a későbbi iobagiones castri – felett bíráskodhatott, a nemesek ügyes-bajos dolgait legfeljebb csak a felek felkérésére mint döntőbíró – jó magyar szóval élve: fogott bíró – igazíthatta el.

Az ispán tulajdonképpeni tiszte az volt, hogy a megye hadállományát a királyi hadba vezette, kezelte a várföldek jövedelmét (ennek egyharmada neki járt), hatásköre kiterjedt az adókra, vámokra, pénzbeváltására, őrködött mint a karhatalom parancsnoka a megye lakosságának békéje és biztonsága felett, szóval ő volt a vidéki igazgatás feje. A magyar megye joghatósága tehát – akárcsak az alapul vett frank comitatusé – a birtokos szabadokra, a nemesekre is kiterjedt, határa ép ezért nagyjából a nemzetségi településterületekhez igazodott. Az egyházi és világi hatalom szoros egymásbafonódása folytán viszont az egyházi beosztás a megyék határait követte, mégpedig úgy, hogy általában minden megyének egy-egy esperesség felelt meg. Az ország közigazgatása a megyerendszeren nyugodott, a megyerendszer viszont teljesen összeforrott a királyi várispánságok szervezetével. Miként a cseheknél és a lengyeleknél, nálunk is a megye ispánja egyúttal várnagy is volt. A megye alsóbb tisztségeit (száznagy, tíznagy, stb.) felváltva a várjobagiók viselték; ezek mint telepes katonák – „kozákok” – a vár földesúri kötelékében éltek és noha szabadok voltak, az ispán jurisdictiója alá tartoztak. Falvaik, melyek különösen a határ mentén sorakoztak sűrűn (Túróc, Szepes, stb.), egészen sajátos színt adtak a magyar megyeszervezetnek. A király földesúri népeinek csak egy részét rendelte a várak [A GREGORIANIZMUS – KÁLMÁN REFORMJAI] várak szolgálatára, legtöbbjük azon kívül, külön ispánok és iobagiók parancsnoksága alatt állott. Így hallunk a király és királyné udvarnokainak, vincelléreinek, tárnokainak comeseiről és iobagióiról.

Ezen a szervezetben épült fel a magyarok királysága, melyet alkotója után méltán nevezhetünk „Szent István királyságának”. De alig mult el két század felette, romoknál nem maradt több belőle. Először az égbenyúló tornyok omlottak össze, azután az alapfalak is meginogtak.

I. Géza képe a Szentkoronáról.*

A király képmása mellett görög felírás olvasható; magyarul: Geobic úr hivő királya a turkoknak. Kétszeres nagyítás.

A Cluny-mozgalom nem alkotott magának új politikai világképet. A harcos egyházi reformerek számára a király épúgy vicarius Christi volt, mint előbb. Változás csak a XI. század közepén figyelhető meg, az úgynevezett gregorianus felfogás megjelenésével. Az egyház szellemi felsőbbségének tudatában egyszerre tűrhetetlennek találja, hogy világiak beleszóljanak ügyeibe és főséget gyakoroljanak rajta. A harc tehát az invesztitúra-jog körül robbant ki és elsősorban az egyház szabadságáért, a „libera ecclesia” eszményéért folyt. A királyoknak, ellenkezésük dacára, sorra le kellett mondaniok arról, hogy a megüresedett püspökséget vagy királyi apátságot kezelésükbe vegyék és betöltésükről szabadon gondoskodjanak. Hasonlóképpen a földesurak se választhatták a maguk kedve szerint egyházaik papjait. Az egyház, a pápa-monarchia szervezetére támaszkodva, most már maga kívánja irányítani életét. Az invesztitúra-harc mindenütt az egyház győzelmével végződött: Franciaországban 1106-ban, Angliában egy évvel később, Németországban a wormsi konkordátumban történt meg a döntés (1122). Nálunk Kálmán volt az első, aki az invesztitura gyakorlását az egyháznak átengedte (1106). Trónutódjai azonban újra vissza próbáltak térni Szent István legértékesebb hagyatékához, az egyházfőséghez. Csak 1169-ben, III. István uralkodása alatt érte el az egyház törekvéseinek célját. Az önállóság jeleként a püspökök már Kálmán király idejében összegyűltek az esztergomi érsek elnöklete alatt, hogy önálló zsinat formájában, függetlenül az udvari gyűléstől, egyházi törvényeket hozzanak. Ezzel kezdetét vette Szent István királyságának felbomlása…

Az egyház tehát Magyarországon is felszabadult a Krisztushelytartó-király hatósága alól és ennek arányában éreztette befolyását a laikus világban. Kálmán gregorianus-szellemű törvényhozása mindenekelőtt megnyeste a magánkegyuraság kinövéseit, melyek az egyház szabadságát fojtogatták, az egyháziakat pedig még nagyobb mértékben mentesítette a világi bírák hatalma alól. A fejlődés nem állapodott meg ezen a fokon, 1222-ben érte el tetőpontját, amidőn az egyházak és az egyháziak birtokügyeit is az egyházi fórum elé utasították. Az egyház kibontakozott az állam szervezetéből, ám korántsem gondolt arra, hogy éles határvonalat vonjon maga és az állam közé. Ha eddig a keresztény ökumene vezetése és formálása inkább a regnum kezében nyugodott, most éppen ellenkezőleg, a sacerdotium megköveteli a regnumtól, hogy szervezetéhez símuljon, parancsainak engedelmeskedjék. A gregoriánus egyház a királyokat pusztán az egyház katonáinak, védőinek tekintette. Főségét ki akarta terjeszteni valamennyi keresztény királyra, többek között a magyarra is. Ép ezért arra szólította fel őket, hogy a hűbériség formájában vessék alá magukat. Célt azonban csak némely országban ért el, Magyarországon nem. De azért nálunk is bekövetkezik az egyház uralma a politikai életben. Kálmán kísérletet tett arra, hogy a szentistváni szervezetet az Egyház szent testébe illessze. Ezt különösen jól láthatjuk igazságszolgáltatási reformjaiban. A szentistváni szervezetben a vidéki bíráskodás terhe a királybírák vállán nyugodott. Most ezek a királybírák illetékességük egy részét átadják a püspököknek és espereseknek. Több esetben csak az esperessel együtt tarthattak ítélőszéket. Az udvar bíráskodásának tehermentesítésére Kálmán egyházmegyénkint külön felsőfokú bíróságokat szervezett; ezeken – jellemző módon – a püspök elnökölt, tagjai pedig a magasabb rangú egyháziak (apátok, stb.) és világiak (comesek, nagyobb ministeriálisok) ügyeiben ítélkeztek.

Szent László megerősíti Dávid herceg adományát a tihanyi apátság részére. 1090 körül.*
(Pannonhalmi főapátság levéltára.)

Dávid herceg, I. Endre király ifjabb fia, László király unokatestvére, a Tihany melletti Aranyos birtok egy részét adja Szent Ányos monostorának. Adományát a király foglaltatta oklevélbe és saját pecsétjével erősítette meg. Ez Szent László pecsétjének egyetlen eredetiben fennmaradt lenyomata. Körirata: SIGILLVM LADESLAI REGIS.

A szinodális bíráskodás azonban érthetően nem tudott a gyakorlatban meggyökerezni. Már Kálmán fiának, II. Istvánnak (1116–1131) egészen más megoldást kellett találnia. Mindeddig a kúriának tulajdonkép nem volt más bírája, mint maga a király. A nádor ugyanis csak a király helyett és a király nevében (praesentia regia) bíráskodott az udvar törvényszékén nemesi ügyekben. Saját hivatali jogán mint udvarispán kizárólag az udvar földesúri népei, az udarnokok és a királyi kíséret (milites) felett gyakorolt bírói hatalmat. II. István a nádor eddigi udvarispáni ügykörét egy külön ispánra, a curiális comesre – a későbbi udvarbíróra (judex curiae) – bízta, aki ennek értelmében a királyi kamara és pénztár kezelését is átvette, a nádornak viszont az udvarban külön bírói széket szervezett. Tulajdonképpen ekkor alakult ki a nádor önálló országos jellegű, nemesi bíráskodása, melyet részben az udvarban, részben saját portáján, az országban vándorolva, folytatott. Miként az Arany Bulla (1222) nyolcadik pontja megállapítja: az ország minden lakosa felett ítélkezhetett, joghatósága csupán az egyháziakra és az egyházi bíróságok elé tartozó ügyekre (hitbér, házassági perpatvarok, stb.) nem terjedt ki, a nemeseket pedig csak a király tudtával marasztalhatta el fej- és jószágvesztésre. A curiális comes, akárcsak előbb a nádor, elnökölt a királyi jelenlét bíróságán. Szembetűnő a magyar bírói szervezet fejlettsége, ha meggondoljuk, hogy nyugat legelőrehaladottabb országában, a Plantagenet-ház Angliájában az udvar csak 1178-ban nyert külön bírói széket (capitalis curia regis).

A magyar Szent Korona.*
(Királyi várpalota, Buda.)

A Szent Korona részletes leírása az 557–558. oldalon olvasható. A rajta levő gömbösvégű kereszt 1633-ig egyenesen állott és az azt követő időkben, talán a Korona leejtése következtében görbült el. Az 1790 óta készült képek már így ábrázolják. A belsejét kitöltő aranyszövetű sapkát a koronázások alkalmából rendszerint megújították; a mai III. Károly király koronázására készült. A Korona képét 1938-ban felvett fénykép után adjuk.

Ezekkel a nagy változásokkal egyidőben nyert az oklevéladó hivatal, a kancellária is határozottabb szervezetet. A kancelláriát, német mintára, már István király meghonosította. Ám ebben az időben nyugaton is többrebecsülték az élő tanúságot az írás tanúságánál, a hivatalnak így nem is akadt túl sok munkája, lassanként elsorvadt. A királyi udvarnak egészen II. Béla idejéig nincs állandó írnoka, nótáriusa, ki a kancelláriai teendőket hivatalszerűen végezné, kancellárról nem is beszélve. Ha kivételesen egyes egyházi testületek oklevelet kérnek jogaikról, vagy birtokaikról, rendszerint maguk fogalmazzák meg, maguk írják le és az udvarnak a pecsét ráfüggesztésén kívül nem marad egyéb munkája. A legfontosabb a pecsét volt. Ennek megfelelően az udvar oklevélkiadói működése javarészt abban állott, hogy – pecsételt. Kancellári méltóság hiányában a pecsét őrzése és a kancellária vezetése a királyi kápolna ispánjának feladata volt; ő természetesen az udvar papjai, káplánjai közül került ki. A kancellária azonban már II. Béla alatt mind gyakrabban maga állítja ki az okleveleket is, úgy, hogy a királyi kápolna papjai közül egyesek igazi írnokká, nótáriussá lépnek elő.

De nemcsak a központban, hanem a vidéken is nagy átalakulásoknak lehetünk tanúi a XII. században. A szentistváni királyság két pillére: a királybírói intézmény és a megyerendszer mindinkább elvesztette jelentőségét. Már Kálmán törvényei erősen megtépázták a királybírák tekintélyét: ügyeiknek egy részét az újonnan szervezett egyházi törvényszékek elé utalták, jurisdictiójukat pedig a király és a hercegek magasabb közegei, nagyobb ministeriálisai felett megszüntették. A XII. század közepén túl már nevükkel sem találkozunk, billogusokká vedlenek, a várjobbágyok közé süllyednek és hovatovább már csak bűnügyekben járhatnak el, ítéletet azonban csakis az ispán jelenlétében hozhatnak. A megyés ispán már korábban is ítélkezett mindazon esetekben, amelyek valamikép érintették közigazgatási feladatkörét. Ilyenformán fejlődött ki bírói hatalma tized- és valutáris pénzügyekben. [A SZENTISTVÁNI SZERVEZET FELBOMLÁSA] Most, hogy a királybíró a várszervezet iobagiói közé süllyedt, a bűnügyekben is, amennyiben kimerítették a latorság fogalmát (a tolvajlást általában véve), hatáskörébe kerültek. A megyés ispán tehát a királybírói intézmény pusztulása után sem tudta magához ragadni a vidék igazságszolgáltatását. Ez máskép azt jelenti, hogy a királybírák letünése óta, tehát úgy 1150 után, egészen a nemesi megye kialakulásáig, kerek száz évig, a vidék tulajdonkép helyi bírói szervezet nélkül maradt. A szabad birtokosok, a nemesek most elérik, ami után annyit vágyakoztak: ezentúl, akárcsak a comesek és a királyi udvar – a domus regia – tagjai, közvetlenül a királyi udvar bírósága alá tartoznak. Ügyeiket a király személyesen vagy ad hoc, illetőleg állandó helyettese, az udvarispán (curialis comes) útján igazította el, ha nem a nádor ítélkezett felettük, ki e végett szívesen utazta be a megyéket. A XIII. század elején a nádor már mint a nemesség bírája jelenik meg. A földesurak viszont arra használták fel a királybírói intézmény megszűnését, hogy népeiket kivonják a királyi közegek jurisdictiója alól és saját úri székük hatalma alá vessék. A földesúri szék végleges kialakulását erre az időre kell tennünk. Hatásköre nem terjedt ki természetesen a pénz-, tized- és bűnügyekre (lopás, latorság); ezekben a megyés ispánok voltak illetékesek. A két jellegzetes középkori elv: a nemes bírája a király és a földesúr a jobbágy bírája, ebben az időben, a XII. század második és a XIII. első felében kristályosodott ki.

Imre király aranypecsétes adománylevele Tota asszony részére. 1202.*
(Országos Levéltár.)

A kétharmad nagyságban bemutatott oklevél ünnepélyes kiállítása és a ráfüggesztett aranybulla miatt érdemli meg a figyelmet. Az oklevéllel az uralkodó a nagyhatalmú Benedek vajda nejét, az Aragoniából beköltözött Tota asszonyt, Konstancia királyné kértére a hitbérül kapott Martonfalva birtok után fizetendő adók alól felmenti. Az oklevél első sorai így olvasandók: In no[m]i[n]e S[an]c[t]e trinitatis et indiuidue Vnitatis. Hem[er]icus d[e]i gra[cia] Hung[arie], Dalmac[ie], Chroac[ie], Seruie, Rameq[ue] rex in p[er]petuu[m]. Cum iusta petenciu[m] et honesta debeat exaudiri peticio, illo[rum] maxime, quo[rum] [et] militaris strenuitas est exp[er]ta [et] fidelitas [con]p[ro]bata; cu[m] itaq[ue] woiawoda Benedict[us] suo[rum] m[er]itis seruicio[rum] [et] milicie sue strenuitate in [con]spectu n[ost]ro[rum] [con]placuisset oc[u]lo[rum], merito debuit ad eius flecti peticiones n[ost]ra regia celsitudo… Az aranylemezből készült, belül üres pecsét itt látható elülső lapján a király képét a következő felirat övezi: HENRIC[US] TERCII BELE REGIS FILIVS.

Kálmán király pecsétje 1109-ből.*

A pecsét Kálmán okelvelére van illesztve, amely Szent István 1002 körül a veszprémi apácamonostor részére adott görög nyelvű adománylevelének átiratát és annak 1109-ben kelt latin megerősítését tartalmazza. Az oklevél későbbi interpolált másolat, az utólag ráfüggesztett pecsét hiteles. Kálmán valódi adománylevelét, amelyhez a pecsét eredetileg tartozott, a 121. oldalon közöljük. A körirat: COLOMANNVUS DEI GRATIA VNGARORVM REX.

Hasonló nagyarányú változásokat figyelhetünk meg a hadrendszerben is. Régente – még a lovasnomád korban – a nép és a had jobbára egyet jelentett. Amint azonban a nép mindinkább a békés földművelő foglalkozásra tért át, egyre kevesebb kedvet érzett magában a fegyverforgatáshoz. Hadkötelessége nem vész el, de elértéktelenedik a hivatásos harcosok jelentősége mellett. A király nagyszámú vitézt tart, részben udvarában, hadi kíséretként, részben szétszórva a várakban, de a földesurakat – seniorokat – is harcosok veszik körül. Mindezek, akik „de militium ordine sunt”, – mikép Freisingi Ottó írja – minden körülmények között kötelesek a királyt hadba követni és csak nyomós okból maradhattak otthon. A szegényebb közszabad és a más földjére telepedett szabad colonus már megválthatja hadkötelezettségét adóban (szabad dénárok), különben országos hadbahívás idején csak minden nyolcadik vagy tizedik tartozik közülük a szabadok legszebb kötelességének, a hadbaszállásnak eleget tenni. Minden jel arra mutat, hogy a fegyverbehívott szabadokat a várjobagiókkal együtt az illetékes megyés ispán vezette hadba. Ez a hadrendszer mindaddig kitűnően bevált, amíg a magyar királyság védelemre rendezkedett be és legfeljebb csak apró beavatkozó hadjáratokat folytatott dinasztikus kötelezettségből. Mihelyt azonban a magyar királyság Kálmán és II. István korában erőteljes külpolitikába, hódító hadjáratokba fogott, a rendszer hibái azonnal jelentkeztek. A földesúr természetesen nem volt hajlandó colonusait hosszú tartalmú külhadjáratokra engedni, amikor otthon annyi munka várt. De elmaradtak a földesurak is harcos kíséretükkel, mert vérüket semmiképpen sem kívánták külpolitikai ábrándokért, idegen országok leigázásáért elhullatni. Amikor [A HADRENDSZER VÁLTOZÁSAI – HÓDÍTÓ KÜLPOLITIKA] II. István egyízben Bezen orosz herceg segítségére sietett, hada mindaddig vitézül küzdött, míg a harc dinasztikus jellegű volt, de amint a herceg meghalt, az ispánok megtagadták az engedelmessséget, mert hódítani nem akartak (1123). A királynak tehát új hadseregről kellett gondoskodnia, ha militarista politikáját folytatni óhajtotta.

És valóban, görög hadjáratában a királyi aula csapatán és hétszáz frank zsoldoson kívül más katonát nem vitt magával. Az aulici emlegetés arra mutat, hogy serege magját az udvar vitézei alkották, kik között sok volt az idegen hospes elem. Nevük a XII. század vége felé mindinkább serviens, familiaris. A had másik fele – miként a példából látjuk – idegen zsoldosokból rekrutálódott, ezekhez azután a székelyek és besenyők könnyű lovasmódra harcoló csapatai csatlakoztak. II. István éppoly nagyra becsülte az utóbbiakat, akárcsak IV. László a kunokat. E mozgó, mindíg harcrakész tábori sereghez kell még az ispánok és más tisztséghordozók magán hadállományait számítanunk és azokat a csapatokat, melyeket a nagyobb királyi egyházak állítottak ki. Az aulici és a solidarii egyre szaporodó zászlóaljai lehetővé tették, hogy a királyság beavatkozó és hódító háborúit nagyjainak és népének közreműködése nélkül viselhesse. A nemesi felkelés kötelessége továbbra is érvényben maradt, de jelentőségét egészen elvesztette. A várispánsági hadszervezet is, mely helyhezkötöttségével sehogy sem tudott megfelelni a királyság új igényeinek, mindinkább egyfajta országos „védőrség” színvonalára züllött, míg a hadrendszer igazi súlypontja a gyors mozgású tábori seregre tolódott át. Ezzel a szentistváni királyság domaniális jellegű hadszervezete, a várispánság, a bomlás útjára lépett. Királyaink mind több és több várjobagiót mentenek fel az ispán és a vár hatósága alól és emelnek az udvari sereg, a királyi aulici és servientes kötelékébe. A végső felbomlás a XIII. század második felében, a tatárjárás után következett be.

Az új külpolitika, mely szükségessé tette a hadrendszer gyökeres átalakítását, tüntetően eltért Szent István politikai testamentumától. Így a szakítás a multtal ezen a vonalon is teljes volt. Az országalapító két nagyhatalommal találta magát szemben, a göröggel és a némettel; tehát egész politikai rendszerét a védelemre alapította. Ám a politikai érdeken túlmenően a kor felfogása sem kedvezett a hódító hadjáratoknak. A románkor embere, teljesen áthatva a jogfenntartó „békefejedelem” eszményétől, már eleve elítélt mindennemű imperialisztikus politikát, de megengedte, hogy az uralkodók egymást dinasztikus küzdelmeikben megsegítsék. Midőn egy-egy királyunk orosz, cseh vagy lengyel földre rontott dinasztikus érdekek megvédése végett, a magyar had zúgolódás nélkül ment utána, és csupán addig, míg tényleg dinasztikus kapcsolatokról volt szó. Erre a családias külpolitikára nagyon jellemzőek azok a szavak, melyeket az orosz fejedelmi ház intézett II. Géza magyar királyhoz (1151): „Úgy jártál el velünk szemben, mint csak a fivér a fivérével, vagy a fiú atyjával szemben szokott eljárni; mi pedig ezeket ígérjük részünkről: adja meg nekünk Isten, hogy veled mindenben közösek lehessünk s a te sérelmeidért, bárhonnan jöjjenek is, adja Isten, hogy mi állhassunk helyt fiainkkal és testvéreinkkel.” A családias hang, a dinasztikus forma a következő évek folyamán sokat veszített egyszerű, közvetlen jellegéből, alapjában véve azonban továbbra is érvényesült a külpolitikában. Új volt a hódítás vágya. Többé már nincs puszta „megsegítésről” szó, gyakran a haddal érkező barát vagy rokon csak azért küzd, hogy a győzelmet azután saját javára fordítsa. Ezt Vladimir halicsi fejedelem saját kárán tapasztalhatta, amikor III. Béla érte győzött, országát azonban nem adta át neki, hanem magyar tartománnyá tette (1187).

Kálmán megújítja Szent Istvánnak a veszprémvölgyi apácák számára adott görögnyelvű oklevelét.
(Országos Levéltár.)

A terjeszkedés vágya mindjárt jelentkezett, mihelyt meglazult a két császárság hatalmi nyomása. Először a nyugati veszedelem réme tűnt el, a XII. század végén a délié, a bizáncié is. A német birodalom még III. Henrik idejében is fenyegetőleg lépett fel a nyugati kultúrközösség új tagjával, a magyar királysággal szemben, de már a pápasággal élet-halálharcot vívó IV. Henrik barátokra szorult és örülhetett, ha országának keleti határait békén hagyják. A pápaság és császárság tusájában a magyar király helyes politikai érzékkel a pápaság oldalára állott. IV. Henriknek tűrnie kellett, hogy még az invesztitúra-harc teljesen lekötötte, a magyar király kinyujtsa kezét azok után a területek után, melyek birodalma és Bizánc között feküdtek. Ezen a vékony sávon, Horvátországon és Dalmácián keresztül kívánt Szent László – miként a monte-cassinói apátnak írta – a latin-mediterrán viággal közvetlen érintkezésbe jutni. A Dráva-Száva-közének keleti részén a magyarság már a honfoglalás idején megvetette a lábát; Szent László, kihasználva a császári hatalom gyöngeségét és a horvát királyság belső bajait, 1091-ben egészen a Kapella-hegységig hatolt, a tengerpartot azonban sikerei ellenére sem foglalhatta el, mivel keletről a kunok támadtak országára. Bizánc pedig sürgősen hozzálátott dalmát birtokai védelméhez. A császári érdekek őrzésére Velence vállalkozott. Kálmán királyunknak azonban sikerült Alexios császárt Dalmácia feladására bírnia, úgy, hogy a dalmát tengerpart 1097 és 1105 között Velence nagy bosszúságára magyar kézre került. Kálmán a Drávától a Kapelláig a magyar megyeszervezetet honosította meg, a Kapella és a tenger közti területen meghagyta a régi horvát nemzetségi zsupa-beosztást, a városokban a bizánci autonóm közigazgatás maradt továbbra is érvényben. A magyar királyság érdekeit csupán egy magyar princeps – szlávul bán – képviselte. Az erdélyi részek ugyanebben az időben nyerték el tartományi különválásukat: vajdát kaptak maguk fölé. Részben ezeknek az új hódításoknak, részben a határőrvidékek és gyepűn túli területek fokozatos benépesítésének és megszervezésének volt az eredménye, hogy a megyék száma a XII. sz. elején 45-ről 72-re szökött fel.

Magyarország terjeszkedése dél felé természetesen csakhamar kihívta Bizánc és a másik érdekelt fél, a német-római impérium ellenállását. V. Henrik hadjárata azonban már Pozsonynál megakadt és III. Konrád, az első Hohenstauf, sem ért el maradandó sikereket. A nagyhatalommá nőtt magyar királyság nagy fölénnyel verte vissza a nyugati szomszéd támadásait. Sokkal veszélyesebb ellenfele támadt Magyarországnak a bizánci basileusban, ki dalmát birtokai védelmére szövetkezett a német császárral. Így azután Velencének, közös pártfogoltjuknak, nem volt nehéz Dalmáciát ismét kiragadnia a magyar király hatalmából (1116). A harc, mely közel egy évszázadig tartott, egyszer az egyik, másszor a másik félnek kedvezett, Magyarország fokozatos hatalmi állása azonban évről-évre nagyobb arányokban bontakozott ki. A szláv fejedelmek, mint később a török szultán, most Bizánc elől szívesen húzódtak a magyar király védelme alá. A magyar hatalom terjeszkedése a Balkánon tehát nem annyira a fegyveres hódítás, mint inkább a hódoltatás, az önkéntes alávetés formájában zajlott le. A nyugtalan vérű, besenyőkkel barátkozó II. István volt az első, aki a szlávság népi és a magyarság hatalmi érdekeinek találkozását felismerte és aszerint cselekedett. Az a házasság ugyanis, melyet közvetlenül halála előtt hozott létre, utódjául kiszemelt unokaöccse, Béla és Uros rasciai (rác) nagyzsupán leánya Ilona között, megnyitotta a békés terjeszkedés útját a szerb területek felé. Így III. Bélának (1131–1141) csak az alkalmas pillanatot kellett kivárnia, hogy Dalmácián kívül Boszniára és Rámára is rátegye a kezét. Ezeken az alapokon nyugodott Magyarország későbbi nagyhatalmi állása a Balkánon. Mánuel (1143–1180), a világuralmi terveket szövögető bizánci császár a felújított német szövetségben hiába szorította vissza a magyar határt a Száva vonalára, hiába került egy időre a magyar Szerémség is görög uralom alá, a fejlődést már nem lehetett feltartóztatni. Amint örökre lehúnyta szemét, saját védence, III. Béla (1172–1196) sietett Dalmáciát a Nerentáig visszafoglalni (1180). Ugyanekkor hűbérfüggésbe hozta a Száva jobbparti területeit is.

A bizánci birodalom rohamos hanyatlása és 1204-ben bekövetkezett végső pusztulása nemcsak a szláv népi erőket engedte szabadjára, hanem a magyar királyságot is széles védelmi öv kiépítésére ösztönözte. Királyaink eleinte megelégedtek a Narentán túli szerb föld: Hulm, Bosznia, Szerbia – (mindez még Imre király idején, 1198–1203), – az Alduna és Olt köze, sőt a havaselvi kun terület hűbéri alávetésével. A német lovagrend betelepítése a Barcaságba (1211), majd a johanniták megbizatása a kun [ROMÁNKORVÉGI RENAISSANCE] részek védelmével (1247) ezen az alapon történt. Később azonban mind határozottabb formát öltött az a törekvés, hogy a magyar törzsterület déli határát közvetlenül igazgatott „bánságokkal” torlaszolják el. Így alakult ki az Alduna és az Olt közén 1230 körül a szörényi, majd 1254 körül a Száva-jobbparti kucsói, macsói, sói és ozorai bánság. A hűbéres fejedelemségek öve, melyhez 1255–1263 közt Bolgárország egy része is tartozott, csak ezen túl következett. Északkeleten csupán a galiciai Halicsot sikerült úgy ahogy a magyar korona fősége alá vetni (1187). Mindezeken a területeken a magyar uralom és befolyás egyet jelentett a latin kereszténység és a latin gondolat terjesztésével, amit királyaink Szent István szellemében, apostoli működésére hivatkozva, noha a megváltozott viszonyoknak megfelelően kisebb sikerrel, szívesen vállaltak magukra. Így Magyarország szellemileg is méltó keretet adott kialakuló nagyhatalmi állásának.

II. Géza ólombullája.*
(Esztergomi főkáptalan levéltára.)

Az egyetlen példányban fennmaradt ólompecsét a királynak az esztergomi egyház részére adott, a nánai és kakati sóvámot illető adománylevelére van fügesztve. Felirata: SIGILLVM GEISE REGIS. Egyharmaddal nagyítva.

Az ország hatalmi emelkedése, messzire tolt határa már sejteti azokat a nagy változásokat, melyek időközben kultúrájában, belső szervezetében végbementek. A XII. század közepén új korszak megindulásának lehetünk tanúi. A román-kor transcendens, túlvilágra irányzott élete, egyházias szellemű kultúrája egyszerre bomladozni kezd. Az Égről a Földre tér vissza ismét a szem. Hirtelen át tudja élni, az önmegtartóztatás annyi éve után, az élet természetes szépségét, érzéki báját. A szobrok a templomok falán megelevenednek, mosolyra fakadnak, érzelmek hullámai fodrozzák körül fejüket és a tagok szenvedélyes mozdulatra is képesek már. Az öneszmélés és ébredés ezúttal is az antik mintát hívta segítségül és humanista stúdiummal társult. Az egyetemi oktatás kialakulása erre az időre esik. A tudomány mintha nem akarna többé a teológia alázatos rabszolganője, ancillája maradni, az empirikus megismerésre veti magát és kéjjel szürcsöli a kétely mákonyát. Az eretnekség oly divattá válik, hogy már kérkednek vele az emberek. A naturalizmus és historizmus teljesen hatalmába ejti a lelket, mely mindent az életből, a dolgok természetes összefüggéseiből és a történésből óhajt megmagyarázni. Csodálkozhatunk-e ilyen körülmények között azon, hogy az epikai szellem győzelmesen tör be az irodalomba; a vers és prózai gesták egész tömege próbálja kielégíteni a társadalom új érdeklődését. Esztétizálás kap lábra. A kor embere szereti a szépet és életét formakultuszával, játékos kedvével, különös erkölcsi szabályaival: nőimádatával és antik ízű erénytanával. És felzendülnek a trubadúrok és minnesängerek édesszavú, pogánylelkű dalai az ajkakon, ó, már nem a latinság köntösében, hanem a világi műveltség jogosultságának érzésével népi, vulgáris nyelven. A politikai élet világában ennek a belső átalakulásnak a római jog felújulása, a laikus műveltségű jogász-hivatalnokok megjelenése, s mindennek kapcsán az antik caesari minták után igazodó abszolút monarchia megalapítása felel meg. Miként az élet és a világ a maga általánosságában, az állam is valahogy visszanyeri önjogosultságát és célját saját lényegének kifejtésében látja. Egy II. Henrik Angliában, Barbarossa Frigyes, II. Frigyes a német-olasz részeken, egy II. Fülöp Ágost, Szent Lajos a franciáknál már az új monarchia-típus képviselője.

III. István Farkas várjobbágyot hadi érdemeiért szabad birtokossá teszi. 1162.*
(Sopron város levéltára.)

A súlyos viaszpecsét az oklevélről leszakadt. Körirata a rövidítések feloldásával: STEFANVS D[E]I GRA[CIA] GEICE REGIS FILIVS UNGAR(IE DALMACIE). AC: CROVACI[E] REX. A nagypecsétbe a király alakja mellé gyűrűpecsétje kétszer van benyomva.

Az új szellem Galliában jelentkezett elsőnek, azon a földön, mely már a román korban is a latin kultúrközösség középpontja volt. Itt már 1145–1155 körül fölbukkan az új stílus, Németországban és Angliában később, 1170 körül érezni első szárnysuhintását. A magyar élet európaiságát mutatja, hogy semmivel sem maradt el a többi nyugati ország mögött az új szellem átvételében. Ez a románkorvégi renaissance, vagy ahogy felbukkanó gót elemei miatt nevezni szokták, átmeneti kora-gótika közvetlenül Franciaországból, a szellemi élet középpontjából érkezett hozzánk, innen megjelenésének viszonylagos koraisága. Keresztény kultúrának bizánci, bajor, majd lombard hatások befogadásával indult útjára, most, a XII. század közepén mindinkább belekerült a francia műveltség áramába. Bemutatkozó látogatásra maga a fiatal király, VII. Lajos jött el temérdek lovaghadával, amidőn Magyarországon át a szentföldre iparkodott (1147). A találkozás első kézzelfogható eredménye a francia-magyar-norman szövetkezés volt a némettel cimboráló görög hatalom ellen. Párizs iskoláinak fénye ekkor már midnenhová elhatolt, hol a műveltség ügye az emberek szívén feküdt. Magyar földről is csakhamar tanulnivágyó ifjak utaznak a Szajna mellé, egyik közülük ott is hal meg, miként Istvánnak, a párizsi Sainte Genevičve monostor apátjának III. Béla királyhoz intézett leveléből megtudjuk (1180 körül). A diákok azután hazatérve ellepik mindazokat a helyeket, ahol művelt, írnitudó papokra volt szükség: elsősorban az udvari kancelláriát. Adorján prépost, III. Béla nagyhírű kancellárja szintén Párizsban nevelkedett. Az új, franciaeredetű szerzetesek, a ciszterciek és a prémontréiek nálunk is már korán, II. Géza és III. Béla idejében gyökeret eresztettek. Kapcsolataik az anyaházakkal nem szakadtak meg, ami a kultúrközvetítés legértékesebb bajnokaivá avatta őket. De ugyanígy a templomos lovagok (III. István hívására) és az ispotályosoknak hívott Johanniták (II. Géza óta) közt is sokan származtak Franciaországból. S a francia lovagi kultúrának voltak még más terjesztői is: világi vitézek, kik legtöbbnyire a francia-spanyol származású királynőkkel vetődtek a magyar udvarba. III. Béla és fiai, Imre és Endre francia-aragon házból hoztak feleséget.

Az új korszak tehát gall köntösben vonul be a régi Pannónia földjére. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen még Mánuel görög császár is a francia normát találja magára kötelezőnek. Franciaország nemcsak a stúdium földje, de egyúttal – a kortárs Adenet le Roi találó szavaival élve – „a fegyver és becsület virágzó, tiszta hazája” is. És valóban, lovagjaink mindent megtesznek, hogy külsőben, lélekben egyaránt a franciákhoz hasonlítsanak: szakállukat francia módra növesztik, francia lovagéposzokban gyönyörködnek, felveszik a nagy lovagi példaképek, Roland, Oliver, Tristan, Achilles, Priamus, stb. nevét. Nem tudunk arról, hogy lovagi társadalmunk az udvari műveltség legékesebb megnyilatkozását, a dalköltészetet művelte-e, de idegen dalköltők a magyar udvarban is felléptek, példa erre Toulouse szájas, kalandorvérű költőfiának, Peire Vidalnak (megh. 1205) magyarországi tartózkodása. Párizs egy magyar neveltje azonban magával hozza a Gesta-írás nyugati divatját hazájába és a kor szokása szerint neve kezdőbetűje mögé rejtőzködve – „a mesternek mondott P.” – megírja a magyar honfoglalók dicső, világraszóló tetteit. Gesta Ungarorum-ja már nem a keresztény erények diadalát mutatja be, mint Szent László-korabeli elődje, egyben főforrása, hanem igazi renaissance gondolattal nemzeti hősöket farag Árpád népéből. A kétely fölényes hangján, a vallási türelem öntetszelgő kiállásában beszél a pogány magyarság harcos vitézi erényeiről.

Anonymus műve 1200 táján keletkezett és ez mindennél jobban mutatja, hogy a románkorvégi renaissance és világias lovag-kultúra mitsem késve lépte át Pannónia határát. Ugyanezt bizonyítják különben átmeneti stílusban [ÚJ STÍLUS] alkotott templomaink megmaradt emlékei, melyeket az alapítás éve alapján meglehetősen pontosan tudunk datálni. A legelső francia példákkal egyidőben – 1146 után – építette fel Csáknembeli Ugrin ispán vértesszentkereszti monostorát egészen átmeneti stílusban. A zsámbéki templom toronyablakai még románosak, kapuja és egész szerkezete azonban már gótikus jellegű (támasztóívek!). 1205–1222 körül készült. Legszebb e korabeli emlékünknek, a jáki templomnak építése még román, lombardformájú bazilika-stílusban indult meg, de már a XIII. század első harmadában gót szellemben fejezték be (lásd a főkapu ragyogó gótikus diszítését). Ják még másra is tanít. Kőfaragómestereink idegen, jobbára francia irányítás mellett oly tökélyre emelték építőművészetünket, hogy az ország nagyhatalmi állásának megfelelően Ják és a körébe tartozó „dunántúli stílus” még Magyarországban, Ausztriában (a bécsi dóm úgyneveztt óriáskapuja!), Dalmáciában (Trau) is éreztette hatását. Figurális ábrázolásaink közül elegendő talán a barbár módon lebontott szentkirályi templom egyetlen fennmaradt emlékére, timpanonjára utalunk, mely szintén Nyugat hasonló jellegű, románkorvégi domborműveivel egyidőben, 1220–1230 körül keletkezett. Átmeneti stílusú emlékeink abban is megegyeznek a nyugati fejlődéssel, hogy sorozatuk a XIII. század közepén megszakad. A tatárjárás után már csak elszórtan villan fel építményeinken egy-egy elkésett romános motívum. A XIII. század második fele nálunk is, akárcsak külföldön, a kialakult gótikáé, ami természetesen még nem jelenti azt, hogy tiszta gót alkotásokkal már korábban is ne találkoznánk. A stílusok, különösen nagy átalakulások idején, egymásba szoktak folyni. Így például a puszkói cisztercita templom Sziszek mellett, meylet II. Endre alapított, már 1206–1211 körül kész gót stílusban áll előttünk. Ebben is egy ütemre haladt fejlődésünk a nyugati kultúra életváltozásaival, tanúságot téve a hajdani lovasnomád nép igazi európaiságáról. A XII. század közepén, III. István oklevelein kezdi elveszteni a románkori úgynevezett kodexírás nyugodt, gömbölyűbetűs formáját, szárai hajladozni kezdenek, mind több mozgalmasság hatja át, míg végül III. Béla és Imre király idejében már mint kész „átmeneti stílus” jelentkezik. A XIII. század huszas-harmincas éveiben azután már nálunk is előbukkan a gót írás.

III. Béla oklevele Froa asszony részére, 1181-ből, melyben az előtte tárgyalt ügyek írásbafoglalását rendeli el.*
(Országos Levéltár.)

III. Béla oklevelének az írásbeliségre vonatkozó, sokszor emlegetett szavai magyar fordításban így hangzanak: Én, B. Magyarország nagytekintetű királya, megfontolás után a jövőben királyi méltóságomtól elhárítani kívánom, hogy valamely jelenlétemben tárgyalt és eldöntött per érvénytelenné válhassék; ezért szükségesnek ítélem minden, felségem hallatára mérlegelt ügyet írásos bizonysággal megerősíteni.

A változás természetesen kiterjedt a kultúra egész területére, az állam sem maradt hullámverésétől elszigetelten. Már az invesztitúra-harc megfosztotta a királyt Krisztus-helytartóságának glóriájától és nem akart benne többet látni az egyház engedelmes katonájánál, ki Szent Péter utódjának utasítására kardjával lesujt a kereszténység ellenségeire, a pogányokra és eretnekekre. Amint azonban az állam elvesztette földöntúli, transcendens célkitűzését és tekintete visszatért a földre, ráébredt sajátos politikai mivoltának tudatára. Fokozatosan elvilágiasodik és már csak sajátos földi céljait kívánja követni. Az egyház és az állam útjai elválnak egymástól. Az egyház kiváltságait rendi előjogokká építi ki és bekapcsolódik a társadalom rendi mozgalmába; az állam viszont úgy találja, hogy az egyháznak csak vallási dolgokban tartozik engedelmességgel, világiakban csupán Istennek felel, kitől hatalmát kapja az emberek felett. Az istenkegyelmiség elvéből tehát az abszolút monarcha felelőtlenségét vezeti le. Nincs se az egyháznak, se az alattvalóknak arra joguk, hogy a királyt tetteiért felelősségre vonják. Király felett csak Isten ítélhet.

Nyugaton az abszolút monarchiának egész elméletét fejtették ki az új állam közegei, a római jogon nevelkedett jogász-hivatalnokok. Nálunk az új politikai világképéből, mint valami megkopott freskóból, csupán egyes darabkákat lehet kivenni, de ezek a megmaradt foszlányok annál értékesebbek számunkra. A magyar király mindeddig patriárkális közvetlenséggel érintkezett püspökeivel, ispánjaival és vitézeivel, kiket az Intelmek [AZ ABSZOLÚT MONARCHIA] nyelvén „idősebb atyáinak, testvéreinek” nevezett, miként egy „quasi sacerdos”-hoz illett. A XII. század vége felé ez a biblikus hang tünedezni kezd, mind kevesebbszer hívják a királyt „kegyes”, „legkegyesebb” vagy „legkeresztényibb” királynak, ehelyett antikos ruhában, mint „magasztos és diadalmaskodó király”, – sublimis ac triumphator rex – mint „legdicsőségesebb király” – gloriosissimus rex – jelenik meg népe előtt. A fenség elérhetetlen magasságába burkolódzik – Excellentia, Maiestas – és hogy a távolság közte és alattvalói közt még nagyobb legyen, királyi méltóságát a szentség fényében ragyogtatja: elődei a trónon kivétel nélkül „szent királyok”. A kor antikizáló irányának megfelelően a római caesarok fejedelmi többese Angliában 1189 óta, Franciaországban VII. Lajos uralkodásának második felében (megh. 1180) bukkan fel a királyi oklevelekben, nálunk következetes használatát 1185–86 óta figyelhetjük meg. Természetesen a régi magyar udvar patriarkális hangjának előbb-utóbb el kellett némulnia. Ha valakinek valami kérnivalója volt a királytól, többé már nem adhatta elő élő szóval, kérését írásban kellett benyujtania a kancelláriában. Ez az újítás különösen nagy visszatetszést keltett a magyar birtokos szabadok körében, kik megszokták, hogy a királlyal közvetlenül érintkezzenek. Így az írásbeli petíciózás III. Béla rendelete és IV. Béla megújítása ellenére sem tudott nálunk gyökeret verni. A magyar király udvara mindeddig meglehetősen archaikus keretek közt élt. Míg a horvát, a cseh és a lengyel király – hogy csak a szomszédokat említsük – frank minta után már korán körülvette magát udvari méltóságviselőkkel, kik természetesen egyúttal a központi igazgatásnak is szervei voltak, addig nálunk az udvarban ilyen udvari tisztségek, a nádor és II. István óta az udvarispán kivételével, egészen a XII. század végéig hiányoztak. Tiszte fontosságának megfelelően legelsőnek, már Imre uralkodása alatt (1198), a tárnokmester jelent meg, aki az udvarispántól örökli a kincstár és az ország pénzügyeinek vezetését. Ez azután lehetővé teszi, hogy az udvarispán egészen a bírói dolgoknak szentelhesse magát. Udvarbíró neve (iudex curiae) 1219-ben bukkan fel először. A többi udvari főtiszt – a pohárnok, étekfogó- és lovászmester – már csak II. Endre első éveiben – 1210–1217 táján – vonul be a magyar udvarba. E nagyarányú, alighanem aragon mintára végrehajtott reformokkal egyidőben nyeri el a kancellária szervezete végső formáját. A comes capellae teljesen kiválik a kancelláriai munkából, ügykörét a kancellár veszi át, ki egyúttal felelősséget vállal az oklevél hiteléért is.

III. Béla nagypecsétje.*
(Országos Levéltár.)

III. Béla pecsétjének körirata: BELA DEI GRACIA GEISSE REGIS FILIVS HUNGARIE DALMACIE CHROACIE RAMEQ[VE] REX. A pecsétmezőbe a király alakja mellé az uralkodó gyűrűjét is benyomták. A nagypecsét átmérője 10.45 cm.

Régente a király feladata abban állott, hogy védte az egyházat és az általa kinyilatkoztatott isteni törvényt a gonoszság áskálódásai ellen, népét pedig megtartotta ősi szokásai közt, apái jogállásában. Csak akkor volt méltó a király nevére, csak akkor tekintették „kegyes, igazságos és békességes királynak”, ha minden cselekedetét Isten és az atyák törvénye szerint mérte. A királyt tehát éppúgy kötötte a hagyomány, mint az egész koraközépkori életet és gazdálkodást. A jog az állam felett trónolt valami isteni mozdulatlanságban. A királynak azonban az is feladata, hogy ezt a „jó, ősi jogot”, az „atyák törvényét” időnként megtisztítsa a salaktól, az idő rontásától. Ezért beszél a törvényhozó király, még ha új jogot alkot is, a „régi megújításáról”. Jellemző, hogy a középkor embere, sajátos képszerű gondolkozása folytán, ennek a „jó, ősi jognak” mítikus alkotót keresett. Ilyen szerepet töltött be az angoloknál Hitvalló Edvárd, a franciáknál és a németeknél – a frankok örököseinél – Nagy Károly, nálunk pedig első királyunk, Szent István. Épp ezért minden mozgalom, legyen még oly újító is, a sérelmek orvoslása címén „Szent István törvényét” kívánta megújítani. Mindezt a felfogást az abszolutizmusra hajó királyság már nem [ÚJ POLITIKAI REND – „NEMZETTÉ VÁLÁS”] tartotta mindenben kötelezőnek magára. Az isteni magasságban trónoló király úgy érezte, rajta keresztül az isteni justitita önti sugarait a földre. Ő a kormányzó igazságosság, a tevékeny kegyelem, minden jog és minden szabadság forrása. A társadalomnak azt kellett látnia, hogy királya esetenként megoldozza a hagyomány bilincseit és kegyet oszt annak, akit arra érdemesnek talált. Így például magtalan halál esetén a királyt szokás szerint csak a vétel, zálog és adomány útján szerzett birtokok illették meg, az ősi hereditáriákat az elhúnyt nemzetsége örökölte. Ennek ellenére nem egyszer azt látjuk, hogy királyaink ebben az abszolutizmus felé hajló korban a hereditáriákra nézve is szabad rendelkezést adnak a fiúutód nélkül álló nemesnek. A királyi kegy – nem véletlen – a XII. század közepétől kezdve mindnagyobb jelentőségre jut az államéletben. Kiváltságokat oszt, érdemeket jutalmaz, buzdít, nevel, lovagi erényekre tanít és ha kell, a hagyomány erejét is megtöri.

III. Béla temetési kardja és jogara székesfehérvári sírjában.*

A temetés céljára ezüstlemezből készült halotti ékszerek. A király és királyné 1848 december 5-én felásott kőkoporsóiban találták más sírmellékletekkel (gyűrűk, nyaklánc, sarkantyú, karperec, stb.) együtt. Hosszabb ideig a M. Nemzeti Múzeumban őrizték, utóbb a királyi tetemek 1898-ban Budán történt eltemetésekor azok mellé a koporsóba visszahelyezték.

Ebből az eszmei háttérből emelkedik ki az új politikai rend. A magyar királyság első korszakában az „államosítás” volt a vezérjelige, a politikai életet az állam mint egy „saját kezelésében”, a társadalom nagyobbmérvű igénybevétele nélkül kívánta kormányozni. Az országot királyi közegek lepték el és a társadalom számára nem maradt más szerep, mint – engedelmeskedni. A XII. század közepén meginduló új korszakban, melyet egészen a következő század közepéig számíthatunk, a királyság már nem akar lemondani a társadalom közreműködéséről, szellemi és anyagi erőforrásairól, sőt ellenkezőleg: mindenkit, mihelyt saját magának ura, „szolgájának” tekint. Nevelni akar a korona és az ország önzetlen szolgálatára, harcos szolgálatra kész lovagot szeretne faragni a nemesből, kit újabb és újabb fáradalmakra sarkal. A társadalmat tehát betereli a politikai élet porondjára, hogy mind több és több közfunkciót vegyen át. Ezzel megindul a politikai szervezet fokozatos „eltársadalmiasítása”. A szentistváni szervezet királyi közegeit csakhamar oly funkcionáriusok váltják le, kik már nem függnek közvetlenül a királytól, hanem valamely nagyúr, ha nem éppen a „nemesi közösség” megbízott emberei. Az új rend az állam és társadalom bensőséges együttműködéséből alakult ki.

E nagy változásoknak megfelelően válik az ország népe „nemzetté”, az ország „édes hazává”, melyért dicsőség élni és meghalni. Régente, ha valaki kitüntette magát valamely háborúban, vagy érdemeket szerzett országos ügyekben, ezt úgy fejezték ki: „a királynak és a koronának tett szolgálatot.” A XIII. század közepe óta egyre-másra emlegetik az oklevelek, hogy a szolgálat „a király és az ország” javára történt. Ettől az időtől kezdve mind gyakrabban halljuk az ilyen fordulatokat: „dicsőséges életnek tartván a hazáért való hadakozást”, vagy „a hűség hevétől és a szülőhaza édességétől indíttatván a hazáért való harcra.” A király „alattvalói” egyszerre tudatára ébrednek annak a sorsközösségnek, mely a történelem folyamán eggyé kovácsolta őket, nemzetnek érzik magukat és a földet, ahol laknak, érzelmes megindulással, szeretett hazájuknak.

Mi volt e rendszer alapja? A nemes, minthogy „királyi szolga” (serviens regis), már szabadságánál, nemességénél fogva tartozik szolgálni a koronának és országnak. Ahhoz, hogy szolgáljon, vérét hullassa, nem kell őt zsolddal ellátni, vagy a formák betartásával hűbéres vitézzé fogadni. Haszonélvezetre kiadott beneficium nélkül is „királyi szolga”. Mihelyt azonban érdemeket szerzett és sokat fáradozott közügyekben, jutalomra, földbirtokadományra tarthat igényt.

Pozsony megye oklevele az alispán és két szolgabíró pecsétjével, 1327.*
(Országos Levéltár.)

Az oklevél tudomásunk szerint a legrégibb ismert privilégiális alakú megyei kiadvány. Róla Péter alispán és mellette két szolgabírájának pecsétje lóg. Benne a megye hatósága Vizkelethi András kértére ennek Kürth nevű birtokán határjárást tett s abba őt ellentmondás nélkül újra beiktatja. Első sorainak olvasása: Nos ma[giste]r Petrus viceco[m]es Posonien[sis] et quat[u]o[r] judices nobilium d[e] eod[e]m, memorie [com]m[en]dantes significamus quibus expedit vniu[er]sis p[rese]nciu[m] p[er] teno[r]em, quod Andreas filius Nicolai d[e] Vyzkeleth ad n[ost]ram p[er]sonalit[er] acced[e]ndo p[re]senciam exhibuit n[o]b[i]s litt[er]as discreto[rum] viro[rum] Capit[u]li ecc[l]es]ie Posonien[sis], petens nos humili c[u]m instancia, ut nos ip[s]as litt[er]as n[ost]ris litt[er]is p[ri]uilegialibus i[n]seri faciemus. Qu[ibu]s q[ui]dem litt[er]a[rum] teno[r] talis e[st].

Így terjeszkedik el nálunk az adományrendszer. Az adományok pedig most is, akárcsak régebben, örökjogra, teljes tulajdonra szóltak. Már Imre király is sok adományt tett, II. Endre azután a királyi birtokok nagyarányú felosztását tervezte. „Némely főemberek tanácsára” – miként saját maga beszéli el – „megmásította földjének a régiektől sértetlenül őrzött állapotát és a várakat, megyéket, földet és dús Magyarország többi jövedelemforrásait örökös örökségül – in perpetuas haereditates – szétosztotta bárói és vitézei között.” Láttuk, hogy a várispáni szervezet már a XII. század folyamán sokat veszített korábbi jelentőségéből. Az ország hadrendszere már nem rajta, hanem a király udvari seregén és a zsoldosságon nyugodott. II. Endre tehát már csak a végső következtetést vonta le, amikor tervbe vette a régi várispánsági szervezet felszámolását. Nagyszámú birtokadományaival csupán a társadalom teherbírását és áldozatkészségét kívánta emelni.

[A NEMESI ELŐJOGOK KIALAKULÁSA.] A királyság elhalmozta a szolgálatba szegődött nemest, főembert adományaival és ezzel kifejezetten elősegítette a nagybirtok kialakulását. Az ispánok, a nagy tisztségek viselői már régtől fogva páncélos serviens-haddal tartoztak megjelenni a király hadbahívó parancsára. Ezekhez járultak most még a nagyobb adományosok is. Így hova-tovább az ország hadrendszerének súlypontja a tisztségviselők és nagybirtokosok magán-csapataira helyeződött át, melyek természetesen az illető főember zászlója alatt küzdöttek. A várjobbágyok is, amennyiben nem szereztek nemességet a királytól, beálltak ilyen nagyúr „bandériumába”, ahelyett, hogy régi szokás szerint a megyésispán seregét gyarapították volna soraikkal. Erre a XIII. század közepe óta találunk több példát, ami mindennél jobban mutatja a szentistváni várszervezet teljes összeomlását. Amilyen mértékben nőtt a születési és hivatali arisztokrácia hatalma és befolyása, annál válságosabb helyzetbe kerültek a kisbirtokos elemek nemesi udvarházaikban. Attól kellett tartaniok, hogy áldozatul esnek az ispáni hatalom fokozatos terjeszkedésének és a nagybirtok kialakulásának. Amellett alulról, a földesúri népek részéről is állandó nyomásnak voltak kitéve, mert ezek a népek terheik könnyítése végett minduntalan maguk közé próbálták vonni a kevésbbé tehetős szabadokat. Ilyen körülmények között a kisbirtokos szabadoknak szinte létérdekük fűződött ahhoz, hogy a helyi hatóságok hatalma alól mentesüljenek és a király közvetlen védelme alá jussanak. A király törekvéseiket felkarolta, „szövetségre” lépett velük; tulajdonképpen ettől az időtől datálódik a királyság együttműködése velük a nagybirtok hatalmának ellensúlyozására.

III. Béla és felesége halotti koronája, székesfehérvári sírjukban.

A király felmenti őket a helyi hatóságok hatalma alól és kiterjeszti rájuk harcos kíséretének, udvari vitézeinek „arany szabadságát”. A „király házába”, az „aulikusok közé” emelkednek, bejáratosak lesznek az udvarba, pereikben egyedül a király vagy az udvarbíró, elsősorban a nádor, ítélkezhet (míg régebben a királybírák illetékessége alá tartoztak), továbbá fejenként és személy szerint, a király zászlója alatt szállnak hadba, mintha csak a király tényleges vitézei volnának. Szemünk előtt látjuk kibontakozni mindazokat a jogokat, melyek a rendiség korában a nemesi szabadság legjelentősebb részei voltak. Így méltán hívhatták a nemest királyi serviensnek: tulajdonkép e harcos udvari nép kiváltságát örökölte. A többi nemesi előjog kialakulását is még a XII. század végére kell tennünk. A nemes, „akit királyi szolgának neveznek”, szabadságát természetesen jogosan vezeti vissza királyi kiváltságra, kegyre. Ebből a magból terebélyesedett ki azután idők folyamán az a gondolat, hogy a „királyi levél” minden nemesség alapja. A nemes azonban nemcsak rendi szabadságánál, hanem földjénél fogva is szoros kapcsolatban áll a koronával. A nemesi birtok forrása királyi adomány. Amikor III. Béla király jegyzője 1200 táján megírta Gesta ungarorum-ját, ez a tétel már olyannyira élt minden nemesember szívében, hogy művében a megszálló magyarságot is Árpád vezér kedvezéséből és adományából – „per gratiam Arpad ducis” – juttatja földhöz. Az adományrendszer hatása alatt ez a gondolat azután tovább erősödött, mígnem Werbőczi Hármaskönyvében nyert végső formábaöntést. A korona mint minden nemesi jog kútfeje, a birtok mint királyi adomány, amely később a „nova donatiok” szokására vezetett: ezek a gondolatok a Hármaskönyv szent-korona-tanában a nemesi világkép alappilléreivé váltak.

A nemesi birtok adómentességéért már harcolni kellett. A királyság a XIII. század küszöbén a szabad birtokos társadalomtól nemcsak fokozott hadi, hanem fokozott anyagi áldozatot is követelt. Az agresszív külpolitika, a zsoldos hadak fenntartása, az újonnan meghódított területek igazgatása, s végül nem kis mértékben az udvar egyre növekvő pompája, fényűzése, természetesen sok pénzt emésztett fel s fedezésére a régi, patrimoniális, első sorban terménygazdálkodásra berendezett vár- és uradalmi szervezet már semmikép sem volt elegendő. Azután meg a bőkezű adományozások, különösen Imre és II. Endre pártharcai idején, a királyság birtokállományát, domaniális jövedelmeit méginkább megtépázták. A királynak tehát gyökeres reformokhoz kellett folyamodnia és ehhez legjobb útnak kínálkozott a regále-jogokból folyó illetékek, adók jövedelmének emelése. Akárcsak Nyugat abszolút monarchái, királyaink is, mihelyt nagyhatalmi politikát kezdtek folytatni, a regále-jogok alapos kihasználására törekedtek. Így már II. István és II. Béla behozta az évenkinti pénzújítás szokását, melynek hasznát még úgy növelték, hogy mind rosszabb és rosszabb pénzt hoztak forgalomba. Ez volt a „kamara haszna”. A vámok, révek és vásárok még [PÉNZÜGYI REFORMOK] III. Béla idejében szinte kizárólagosan a király felségjogához tartoztak, akárcsak a pénzverés joga, és jövedelmükből legfeljebb csak egyes egyházak kaptak részesedést. Most a királyság jövedelme gyarapítására megsokszorozta a vámhelyeket, új réveket és vásárokat létesített, sőt az áruk egynyolcvanad értékében határvámot kezdett szedetni. Az adórendszert ekkor helyezték új alapokra. A régebbi adók – szabad dénárok, beszállásolás, stb. – időközben jobbára felmorzsolódtak, úgy, hogy nagy újításszámba ment, amikor II. András kereszteshadjárata alkalmából általános rendkívüli hadiadóval – collecta, exactio – sujtotta a világi és egyházi birtokot (1217). Angliában, Franciaországban hasonlóképpen a kereszteshadjáratok adnak az uralkodónak módot arra, hogy új adókat vezessen be. Ugyancsak általános szokás volt külföldön az állam regále-jogait a legtöbbet ígérőnek bérbeadni. II. Endre nagytehetségű tárnokmestere, Apod fia Dénes ezt a külföldi szokást honosította meg nálunk, amikor a pénzverést decentralizálta és az immár négyre szaporodott pénzverőkamarát – az ötödik Szlavóniában a bán fennhatósága alatt állott – egyenként zsidó és mohamedán (izmaelita) bérlőknek engedte át. De ugyanígy járt el a sójövedelmekkel, a vámok és rendkívüli adók beszedésével és más királyi bevételekkel is. Így tehát nemcsak a vármegyei szervezetben, a hadügy terén, hanem a pénzügyi igazgatásban is magánalakulat foglalja el a régi hivatal-szervezet helyét. A királyi kamaraispánok bérlők, kik saját embereikkel dolgoznak (1220 körül).

A súlyosbodó adóterhek, a III. Béla korában újra jóhírű magyar pénz leromlása, az adóbeszedők és kamarabérlők lelkiismeretlen garázdálkodása: ezek a bajok mindenkinek húsába vágtak és csakhamar forradalmi megmozdulásra kényszerítették az alattvalókat. A társadalomnak egykönnyen rá kellett jönnie arra, micsoda veszélyek fenyegetik őt a királyi hatalom részéről. Mindeddig biztonságban érezte magát, mivel az isteni és emberi jog s a hagyomány szent parancsa egyaránt korlátokat állított a király elé. Ám a régi politikai rend az újkor szellemének első áramlatára összeomlott és az új uralom abszolutisztikus törekvései semmi jóval sem bíztatták az országot. Az események nálunk is, akárcsak Angliában, drámai gyorsasággal bonyolódtak le. A társadalom egy emberként felkelt királya ellen és hadatüzent az abszolutisztikus rendszernek. És a királyságnak megdöbbenve kellett látnia, hogy a társadalom, melyet politikai erényekre, a korona szolgálatára akart nevelni, szokatlanul öntudatos hangot üt meg és mint egyenrangú fél lép fel ellene. A királyság hívására a társadalom bevonult a politika arénájába, ám korántsem akart az engedelmes szolgáló szerepével megelégedni: politikai jogokat követelt. Úgy érezte, nemcsak az államnak, neki is joga van arra, hogy a politikai életet szervezze, irányítsa. Magát közösségnek, communitasnak tekinti, mely, mint valami öntevékeny szervezet, sajátmaga intézi sorsát, éli politikai életét. Ez az az idő, amikor a szellemi élet metropolisaiban komoly tudósok és komolytalan demagógok megalkotják a népfölség elvét és a királyokban már csak a nép szerződéses cselédjeit, megbízott sáfárjait akarják látni, kiket a közhatalom egyedüli birtokosa, a közösség bármikor el is kergethet. Ha a monarcha úgy kezeli az országát, mintha dinasztiájának birtoka volna, az ország viszont király nélkül próbálja intézni sorsát. Elv áll elvvel szemben: a népfelség és az abszolút monarcha.

Imre király nagypecsétje 1198-ból.*
(Hg. Batthyány-család levéltára, Körmend.

Imre király nagypecsétje a szentgothárdi ciszterci monostornak adott megerősítő oklevélen függ. Az eredeti átmérője 10.6 cm. Körirata a rövidítések feloldásával: HEMERIC[VS] D[E]I GRA[CIA] HVNGARIE DALMACIE CHROACIE RAMEQ[VE] REX. A pecsétmezőbe a király gyűrűpecsétje négyszer van benyomva.

Ebből a küzdelemből született meg az újkori állam első jelentkezési formája, a rendiség. Minthogy ellentétek kibékítésével jött létre, valami felemás van benne. Egyik fél sem ismeri el a másikat a politikai hatalom [A RENDISÉG KEZDETEI – ELLENÁLLÁSI JOG] kizárólagos birtokosának, tehát szerződnek, folytonosan alkudoznak, mintha csak magánszemélyek volnának. Különösen az adó körül vívnak elkeseredett csatákat. A királyi hatalom korlátozásáról lassanként bonyolult intézmények gondoskodnak, alkotmányos biztosítékok, preventív hatású törvények lépnek életbe. A modern alkotmányosság bölcsőjénél vagyunk. A koraközépkor ilyen messzire sohasem tekintett, engedte a királyt tetszése szerint cselekedni és csak utólagosan, anarchikus jellegű ellenállással, a hűség felmondásával felelt egy-egy erőszakos, jogsértő cselekedetére. Az első mozgalmak, melyek az angoloknál a Magna Charta (1215), nálunk az Arany Bulla (1222) körül keletkeztek, szintén még az ellenállási jog intézményszerű megszervezésétől várták a bajok orvoslását. E célból az angol Magna Charta külön huszonöttagú gremium felállítását vette tervbe arra az esetre, ha a király vétene a jog ellen. Nálunk még ennyi sem történt. Megelégedtünk az ellenállási jog írásbeli lefektetésével (31. pont) és csak a király legfőbb tisztviselőjét, a nádort bíztuk meg azzal, hogy a hozott határozatoktól „se a királyt, se a nemeseket vagy másokat eltérni ne engedje”. De ahogyan Angliában az ellenállásjog újabb formájában sem vált hatékony eszközzé, nálunk is már az Arany Bulla 1231. évi megújításából jobbnak látták azt egyszerűen törülni. A megtorló szerepét a magyar egyház feje, az esztergomi érsek vette át, kinek már 1191-ben megerősítette a pápa azt a jogát, hogy a királyt és udvarának főtiszteit kiátkozhassa. Az egyház, mely Kálmán koráig még a király hatalma alatt állott, az új érában már egy frontba tömörül a rendi erőkkel és a királyt a kiközösítés fegyverével szorítja a „jó, ősi jog”, Szent István szabadságának betartására.

II. Endre aranybullája, elő- és hátlap.*
(Kállay-család levéltára, Országos Levéltár.)

Az aranylemezből dobozszerűen készült pecsét a királynak Gergely és István ispánok részére 1224-ben kelt adománylevelén függ. Körirata: ANDREAS D[E]I GRA[CIA] VNG[ARI]E RAME S[ER]VIE GALIC[IE] LODOMERIE Q[VE] REX. – SIGILLVM SECU<s>DI ANDREE TERCII BELE REGIS. FILII. Az eredeti átmérője 67, vastagsága 6 mm.

A Winsdor melletti Rumnimede mezőn Földnélküli János fegyverbeöltözött bárókkal találta magát szembe, kik a hagyományos hűbéri formák betartásával mondták fel neki a hűséget. Az emlékezetes fehérvári törvénynapon ezzel szemben a kisbirtokos szabadok „roppant sokasága” vonult fel és „elvetve az észtől parancsolt szerénységet”, azt követelte a királytól, hogy a „gyűlölt főurakat fossza meg méltóságaiktól és tisztségeiktől s az országból kiűzve, ossza szét javaikat a nép között”. A különbség a két megmozdulás között alapvető. Ott elsősorban a bárók ügyéről volt szó, itt a kisemberek megnehezült sorsáról, kik elsőízben tömörültek politikai érdekeik és veszélyeztetett szabadságuk védelméért. Az Arany Bullát így méltán tekinthetjük a köznemesi politika születési bizonyítványának. Ezek a forrongó kisnemesi tömegek a királlyal szemben megelégedtek „királyi szolgákat” megillető szabadságuk írásbafoglalásával és csak kisebb kedvezéseket csikartak ki tőle. Így mentességet kívántak a tűrhetetlen adóterhek alól és a tizedfizetésben is könnyíteni próbáltak magukon. Alapjában véve azonban minden igyekvésük arra irányult, hogy a „bárók” nyomasztó uralmának, személyükön és birtokaikon elkövetett erőszakoskodásainak véget vessenek. A királyt azonban „megrontóik” oldalán látják. Elkergetik tehát mellőle kormányát, „a hamis tanácsokat adó, gonosz vagy önnön hasznukat kereső embereket” és ígéreteket kérnek tőle, hogy többé nem segíti elő üzelmeiket.

Mindezeknek a küzdelmeknek, óhajoknak és fenyegetéseknek hátterében a bárók és a király „természetellenes”, az „országra” veszélyes szövetsége pillantható meg. Ennek a „szövetségnek” kezdetei tulajdonképpen még abba az időbe nyúlnak vissza, amikor a királyság szervezetének „eltársadalmiasodása” gyors ütemben megindult. A nagy hódítások és külháborúk idején a királyság nem nélkülözhette már a társadalom segítségét, mindenekelőtt annak a felső, vagyonos rétegnek támogatását, mely a legtöbb anyag erővel rendelkezett. Így az új politikai epochában az előkelő származású, tisztségviselő arisztokrácia jelentősége már szemmel láthatóan megnövekedett. De amilyen mértékben rászorult a királyság magánhadaikra és közreműködésükre, növekedett önbizalmuk is és befolyásuk az államkormányzatban. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a királyi tanácsban éppen a hadrendszert teljesen új alapokra fektető II. István óta kezdenek mind nagyobb szerepet játszani. Hova-tovább nincs olyan ügy, melyet nem az ő jelenlétükben, vagy hozzájárulásukkal intéznek el az uvarban. Még most is a király emberei, támaszai, de már korántsem akaratának engedelmes eszközei. A nagyobb jelentőségű határozatokat, melyek a háború és béke felett, az ország ügyében döntöttek, nem tekintik teljes érvényűnek, ha nélkülük jött létre. Amikor II. István egyik orosz hadjáratában hiábavaló ostromra akarta hajszolni a magyar sereget, a főemberek ellentmondottak és egyszerűen lefuvatták a harcot azzal a megokolással, hogy a király [AZ ARISZTOKRÁCIA „BŰNEI”] „tanácsuk nélkül cselekedett”. Ennek a körnek felfogását tolmácsolja III. Béla volt jegyzője, P. mester, mint ahogy viszont egy félszázaddal később Kézai Simon mester krónikájában a népfelség elve talál visszhangra. Amit Anonymus Álmosnak fejedelemmé választásáról, a hét vezér és a dinasztiaalapító fejedelem „vérszerződéséről”, a szerződés különböző pontjairól ír, nem az ősmagyar „alkotmányra”, hanem pusztán saját korának viszonyaira jellemző. A főemberek elei, a honfoglaló vezérek, szerződést kötnek – a Contrat social első jelentkezése – és Álmosnak meg kell ígérnie ivadékai nevében is, hogy a szerződő vezérek utódjai sohasem fognak kiesni sem az ország javaiból, sem tanácsából és tisztségeiből. Ha pedig bárki a szerződő felek és utódaik közül megszegné ezt a szerződést, „örök átok sujtsa”. A birtokos arisztokrácia tehát a királyi kinevezéstől függetlenül, ősi, történeti jogon, igényt emel az ország dúsjövedelmű tisztségeire, kormányára. A XII. század közepétől kezdve mind gyakrabban kezdik magukat Isten kegyelméből való ispánnak, nádornak címezni és pecsétjükre, közhatalmuk tündöklő jeleként, bevésetik az Árpádház vágásos, oroszlánalakokkal tarkított címerét, majd IV. Béla óta, az új királyi címerhasználatnak megfelelően, a kettős keresztet.

IV. Béla trónörököskori nagypecsétje.*
(Országos Levéltár.)

IV. Béla trónörököskori pecsétje 1229-ben kelt adománylevélen függ. Körirata. BELA D[EI] GRA[CIA] ET VOLVNTATE SVI PATRIS REX HV[N]G[A]R[I]E.

Mindaddig nem volt baj, míg a király „szerződő társait”, a bárókat féken tudta tartani. De II. Endre uralma alatt gőgjük már nem ismert határt és „magát a királyi felséget is semmibeveszik”. Mialatt II. Endre a Szentföldön küzd (1217–1218) és a világpolitika ábrándjait kergeti az új latin császárságban, otthon az urak csak hatalmuk növelésére gondolnak, dézsmálják a kincstár javait és birtokaikat törvénytelen módon, még a szegényebb népelemek rovására is, gyarapítják. Ezekben a felelőtlen időkben kezdenek a nagybirtoktestek kialakulni. A kisbirtokos szabadok, létalapjukban veszélyeztetve, most már alkotmányos követelésekkel állnak elő. Régóta szokásban volt, hogy a király évente egyszer, Nagyboldogasszony, majd Szent István napján Fehérvárott nagy törvénynapot tartott. Most ezen az ünnepélyes gyülekezésen az odacsődülő nemesség már nem elégszik meg apró-cseprő bajai kiteregetésével, hanem magát az „országgal” azonosítva, a kormány tagjait felelősségre vonja működésüket. A megtévedt ispánok itt, az „ország színe előtt”, ugyancsak meglakolnak vétkeikért. Elvesztik méltóságukat és mindazokat a károkat, melyeket gonosz lélekkel okoztak, jóvá kell tenniök (1222:14. t.-c.) A hatalmas nádorispán sem menekedhet meg az országos felelősség alól. Ha rosszul intézné a király és a királyság ügyeit, az ország közvéleménye – és beszélhetünk már ilyenről – kérheti a királytól elmozdítását (1231:3. t.-c.). A „miniszteri felelsőség” kimondásával volt mindez egyértelmű.

Ezen a ponton az alkotmányfejlődés egyidőre megakadt. De távolról sem azért, mintha II. Endre és kormánya nem adott volna többé panaszra alkalmat. A hatalmaskodások, a kicsinyek elnyomása a nagyok részéről, a kíméletlen adópolitika és végül ami a leginkább sértette a keresztény érzületet, a zsidó és izmaelita kamarabérlők tündöklése: mindez és sok más egyéb, állandó izgalomban tartotta az országot. A vihar, mely megrázta a királyság alapjait, még nem vonult el egészen, még ott ólálkodott az ország felett. De az egyház, minthogy maga is szenvedő fél volt, felsőbbségének és befolyásának egész súlyával közbelép. Panaszt tesz Rómában, hol III. Ince papi abszolútizmusának szellemében uralkodnak az Apostol-fejedelem székében, átkot szór a király fejére és végül legátus is érkezik, hogy segítsen Róbert érseknek. A főpapi tekintély, mely már a XII. század második felében, Lukács érsek pontificátusa idején, politikai hatalommá növekedett, most maga lesz az ellenőrző és korlátozó alkotmányos szerv. [IV. BÉLA – HŰBÉRI TÖREKVÉSEK] Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan alakul ki a káptalanok és konventek hiteleshelyi működése. Mindeddig a jogügyleteket csak kivételes esetben foglalták írásba; élő bizonyságul a királyi poroszló szolgált. A XIII. századdal azonban az írás mind nagyobb szerephez jut a jogéletben s ekkor, jogképzett laikus „közjegyzők” hiányában, egyes egyházi testületek vállalkoznak arra, hogy a király vagy magánosok megbízásából hites tanúként szerepeljenek és az előttük lefolyó jogügyletről oklevelet adjanak. Az egyház bekapcsolódik tehát a királyság új szervezetébe s miként a társadalom, közfeladatokat vesz magára.

A királyi hatalom hívei viszont, kiknek számára a kisbirtokos szabadok öntudatos fellépése éppoly ellenszenves volt, mint az Endre körüli nagyurak önző politikája, elszomorodott szívvel idézték emlékezetükbe III. Béla idejét, amikor a társadalom még engedelmesen hajtott fejet az isteni fenség, az igazságosság és kegyelem élő forrása, a király tekintélye előtt. Ezek a royalisták Béla herceg, „az ifjabb király”, mögött sorakoztak fel, programmjuk pedig elsősorban, sőt kizárólagosan a királyi hatalom tekintélyének helyreállítása. Nem voltak teljesen konzervatívok. Vezérük, Béla herceg, még atyja életében kíméletlen hadjáratot indított a királyi javak, az eladományozott vagy jogtalanul elorzott birtokok visszaszerzésére, szóval, a kialakuló nagybirtok ellen. Ezt a politikát trónralépte után, mint király (1235–1270) is folytatta, úgy, hogy „kik azelőtt gazdagok és hatalmasok voltak” – írja Rogerius – „és kiknek kíséretében mérhetetlen sokaság vala, alig voltak képesek többé magukat fenntartani.” Ennek arányában gyarapodott a várispánságok és királyi uradalmak birtokállománya, mely II. Endre uralma alatt már a teljes szétzüllés állapotába jutott. De ez volt az utolsó kísérlet a várispánsági szervezet fenntartására is. „A haszontalan és fölösleges adományok visszaszerzése” ellenére sem szakított IV. Béla az adományrendszerrel. A korlátlan királyság vezetése alatt kialakuló új politikai rendet, mely már állami funkciókat hárít át a társadalomra, nem tagadta meg, sőt nyugati szellemben továbbépítette. Felfogását még herceg korában teljes világossággal úgy fogalmazta meg, hogy „az adományt hamis néven nevezik örökbirtoknak, perpetuitas-nak.” Az adomány visszavehető, ha nem áll arányban megfelelő szolgálattal. Míg II. Endre az elődök példájára valamennyi adományát örökjogon, vagyis teljes tulajdonként adta, IV. Béla, alighanem osztrák ösztönzésre, uralkodóink közül elsőnek – de egyúttal utolsónak is – felismerte a hűbérjogban szunnyadó erőket és birtokadományait hűbérszolgálattal terhelte meg. Társadalmi és hadi szempontból egyaránt jelentős volt, hogy apró, hadi szolgálatra kötelező hűbérbirtokokkal hálózta be az országot, különösen a határvidéket. Ez az új, hűbéries szellem nyilatkozott meg már az 1231. évi végzésben is, mely a „nagyobb adományosokat” katona-kötelezettséggel sujtotta.

Az elvek és irányok nagy harcába azonban váratlanul beleszólt egy félelmetes harmadik, a tatár kán, ki 1239-ben a kunokat már Magyarországba űzte, 1241–42-ben pedig maga jelent meg sereggel az országban. De miután a tatárok maguktól kitakarodtak a meghódított területről, a dalmát menedékből visszatérő király elpusztult, elnéptelenedett országot látott viszont. Az építőmunkát nemcsak újra kellett megkezdenie, hanem új alapokon is. És Béla vállalta a munkát. Dicsérni szoktuk munkásságát, ahogyan rendbeszedte az országot és közben megfeledkezünk arról, hogy „a királyság újraalapítója” egyúttal úttörő politikus is volt, az első rendi államrendszer megalkotója. A XIII. század második fele más országokban is a rendi alkotmány fogantatásának ideje. Az uralkodó ráeszmél, hogy a rendi erőket nincs módjában megsemmisíteni és ép ezért helyesebb, ha a királyság felügyelete és vezetése alá hajtja őket. Így a királyság maga szervezi meg a rendi gyűléseket, melyeken biztosítja a rendek hozzájárulását adó- és más vitás kérdésekben, maga ad az alaktalan, többfelé forgácsolt, különféle érdekek köré csoportosuló rendi tömörüléseknek nagyobb politikai egységet, törvényes keretet. IV. Bélát hasonló elvek vezették, amidőn szakított ifjú évei autokrata kormányzatával és uralmát már a rendi erők harmonikus összjátékára alapította. Eddig, mint apja kérlelhetetlen politikai ellenfele, a kisbirtokos szabadokkal, a „királyi szolgákkal” szövetkezett a bárók uralma ellen. Ámde a mohi csatában, a tatárokkal szemtől-szemben megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy míg az egyházi és világi nagybirtok derekasan kiállt és nem riadt vissza a nagyobb áldozatoktól sem, addig „szövetségesei” gyakorlatlan, fegyelmezetlen tömeget alkottak és gyáván viselkedtek. Megváltoztatta tehát politikáját. Most már ő sem idegenkedik attól, hogy nagyurakat megadományozzon, sőt arra sarkalja őket, hogy birtokaikon lovag-várakat építsenek és minél több magánharcost tartsanak. De semmikép sem kívánta magát nekik kiszolgáltatni, miként apja. Ép ezért nem oldozta meg kötelékeit a kisbirtokos nemességgel, ellenkezőleg: bevonta őket a megyei igazgatásba. A nagybirtokkal szembehelyezte a nemesi vármegyét. Így próbálta országában az erők tökéletes egyensúlyállapotát létrehozni.

Az egyensúly rendszerében az ország kormánya egészben a bárókon nyugodott. Még olyan ügyekben is, melyek pártatlan elintézésében a nemességnek életbevágó fontos érdeke fűződött, mint például fej- és jószágvesztési pereiben, a király bírósága egyedül a bárók jelenlétében ítélt. IV. Béla az Arany Bulla szellemében csupán annyit ígér nemeseinek, hogy hamis besúgásra senkit sem fog bírói ítélet nélkül bebörtönöztetni, személyében vagy [IV. BÉLA „EGYENSÚLY RENDSZERE”] birtokaiban megkárosítani. Éppen így két, a király és a nemesség bizalmát egyaránt élvező báró dönt azon birtokok ügyében is, melyeket állítólag a király és a királyné földesúri népei, szabad községei foglaltak el a nemesektől. IV. Béla tehát továbbra is kitartott a régi monarchikus elv mellett, hogy tudniillik a kormányzat dolga egyedül a királyt és főembereit illeti s nem gondolt fizetett „kisnemesi tanács” létesítésére. Állásfoglalása döntően befolyásolta a magyar kormányzati gyakorlat további alakulását. Mert míg külföldön, így még a szomszédos Németországban is, a fizetett hivatalnok-tanácsosok hovatovább kiszorították a bárókat a tanácsból, nálunk erre az egész középkoron keresztül sohasem került a sor. A tanács és ezzel a kormányzat megőrizte főúri jellegét.

IV. Béla aranybullája.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

IV. Béla aranybullája oklevélről leszakadt példány. Átmérője 71, vastagsága 8 mm. Körirata: BELA D[EI] GRA[CIA] HVNG[A]R[IE] RAM[E] S[ER]VIE GALI[CI]E LODOM[ERIE] CUMA[N]IE REX – SIGILLVM QUARTI BELE SECUNDI ANDREE REGIS FILII.

IV. Bélától azonban semmi sem állott távolabb, minthogy visszaidézze édesapjának gyűlölt báró-uralmát. Ép ezért törekvése arra irányult, hogy a bárók hivatali működését lehetőleg ellenőrzés alá vesse, hatalmukat pedig más rendi érdekekkel egyensúlyba hozza. Erre a szerepre a kisbirtokos tömegeket szemelte ki, amelyeket a nagybirtok kialakulása létükben fenyegetett. Az ispán – láttuk – a király egyszerű, sokszor egyenesen szolgasorú közegéből idővel, már a XII. század végén, igazi nagyúr, oligarcha lett, ki, különösen amióta a körzeti királybírák is uralma alá süllyedtek, hatalmának egész súlyával ránehezedett a vidékre. E nyomással szemben az egyházi birtok úgy próbált védekezni, hogy már a XII. század végétől kezdve részben vagy egészen kivonta népeit az ispán joghatósága alól (immunitas). A kisbirtokos társadalom hasonló követelésekkel állt elő, az Arany Bullában kapott is alkotmányos biztosítékokat, ám ennek ellenére továbbra is attól kellett félnie, hogy a nagybirtok hatalma alá kerül. A bárókkal szemben tehát a nemesség és a királyság érdekei a legteljesebb mértékben találkoztak. IV. Béla jól látta ezt s az ő tudatos politikájának volt köszönhető, hogy a nemesség szervezkedni kezdett a megye keretei között. A királyság már eddig is a „király szolgáit” látta a nemesekben, kik ezért alattvalói hűségükből kifolyólag szolgálattal tartoztak a koronának. A királyság szempontjából nem volt tehát semmi rendkívüli abban, amikor a nemességet bevonta a megye politikai életébe. A régi királyi megye, a várispánság ekkorra már utolsó napjait étle. Most bekövetkezik végső felbomlása; romjain már egy új intézmény, a „tekintetes vármegye” kezd halvány körvonalakban kialakulni.

Új volt, hogy a megye szervezetében a nemeség már nem egyenként – per se et personaliter – szolgálja a korona érdekeit, hanem csupán mint közösség, mint a megye szabad népének egyeteme. A király parancsait a megye egész communitásához intézi és a communitas azután utána jár a dolognak, vizsgálatot hajt végre, körüljáratja valamely birtok határát, sőt olykor még ítélkezik is. Amint ezek a királyi megbizatások állandósultak, a megye közönsége az államigazgatás szerévé vált. Mily óriási azonban a különbség az új, nemesi és a régi, királyi megye között! A régi várispánságban a legkisebb közeg is a király közvetlen hivatalnoka volt, ezzel szemben az új megye társadalmi alakulat, rendi tömörülés, mely természetesen maga választja „megbízottjait”. A szentistváni politikai szervezet „államosított rendje” ilymódon alakult át a „társadalom államszervezetévé.”

A nemesi vármegyét már jellegzetes rendi intézménynek kell tartanunk. Rendi, mivel két elv s két érdek egyesüléséből jött létre. A nemesi megye a korona érdekeit hivatott képviselni a vidéken az ispán hatalmi túlsúlyával szemben. Működését szintén királyi megbizatásra alapítja. Másrészt azonban a társadalomnak az a törekvése nyilatkozik meg benne, hogy [RENDI SZELLEM – NÉPFELSÉGELMÉLET] mint közösség, mint öntevékeny communitas, politikai jogokat gyakoroljon. Formája és célja tehát az önkormányzat. Ez az az idő, amikor külföldön is, mindenütt ébredezik a közösségi szellem és kommunális mozgalmak kapnak lábra s amikor a skolasztika Aristoteles nyomán Aquinói Szent Tamás vezetése alatt kialakítja a népfelség-elméletet. Az új eszmék a magyar talajból is feltörnek. Egy kisnemes származású történetírónk, Kézai Simon mester a hún-magyar multban nemestársai elé vetíti a legjobb állam eszméjét: Attila és Árpád népe közösségben él és kormányoz, fejedelmei csupán a közösség időre szóló megbízottjai, s ha rosszul uralkodnak, elkergethetők… Így, ahogyan Anonymus korának politikai viszonyait helyezte a pogány multba, Kézai Simon is a magyar történet színes képeit csak azért tárja kortársai elé, hogy saját politikai vágyaikra ébredjenek. A hún leszármazás tudata ilyenformán megy át a rendi korba. Kézai Simon mester krónikájában a népfelség elve századok mulva is tovább él és tovább hat.

I. Károly alakja a Szent János lovagok egykori pöstyéni templomának szentségfülkéjén.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

I. Károly király egykorú képmása, amely az uralkodót idősebb korában mutatja be. A mellette térdelő angyalok egyfelől a IV. Béla óta szokásos uralkodói címert, a kettős keresztet, másfelől az Anjouk patkót rágó struccfejes díszű sisakját tartják.

Magyar sajátosságnak kell-e a nemesi vármegyét tekintenünk? Kialakulása idején még nem volt az, csak később, a nemesi autonómia teljes kibontakozása óta telítődött sajátos magyar tartalmakkal. Így például az angol shire sok tekintetben hasonló fejlődést tett meg, mint a magyar comitatus, csak egy félszázaddal korábban. Az angol király is alkalmas eszközt látott a helybeli gentry-ben arra, hogy a sheriff – az angol ispán – hatalmát korlátozza. 1194–98 közt, Walter Hubert canterbury érsek kormányzata idején, az angol grófságokban már „szolgabírák” jelennek meg, számra ugyan csak négyen, kiket a gentry egyeteme választ s kiknek azután döntő szerep jut a megye életében. Nálunk is, a közösség politikai jogait a népképviselet formájában gyakorolja. Ennek az egészen modern elvnek alapján választ a megye közössége a maga kebeléből négy jóravaló férfiút, kiket a nemesek „a király szolgái” neve után szolgabíráknak hívtak. Feltűnésük egyszeriben átformálta az eddigi ispáni törvénykezést. Míg eddig akár a királybíró, akár a megyésispán bírótársak nélkül egymagában hozott ítéleteket, most már ezt a törvény tilalmazza és az ispán már csak a közösség képviselőivel együtt tarthatott törvényszéket. A „deputati” nem voltak csak ülnökök, de oly független bírák sem, akik önállóan eljárhattak volna bírói ügyekben. A bírótárs szerepét töltötték be. Legfőbb feladatuk abban állott, hogy ellenőrizték az ispánt vagy magán megbízottját, serviensét: az udvarispánt hivatali útján. Bírságpénzeket csupán a szolgabírák jelenlétében volt szabad behajtani, hasonlóképpen oklevelet is csak úgy állíthattak ki a megye törvényszékén, ha a szolgabírák közül legalább kettő megjelent és a kiállításra engedélyt adott. E mellett természetesen a közigazgatás ezer más feladatkörében is (idézés, határjárás, stb.) közreműködtek. Ellenőrzésük nem korlátozódott kizárólagosan az ispánra. Ha a nádor megyei gyűlést hirdetett, vagy ha királyi biztos érkezett a tolvajok és latrok felkutatása végett, a közösség négy választottja megkönnyítette munkáját, de egyúttal ellenőrzést is gyakorolt felette. A képviseltetési rendszert azután már IV. Béla az 1267. évi törvényben kiterjesztette a fehérvári törvénynapra [KÖZÖSSÉGI MOZGALMAK – A NEMESI VÁRMEGYE] is. Minden megyének két vagy három nemest kellett kiküldenie a gyűlésre, hogy azután az ő jelenlétükben, de csak jelenlétükben, a különféle hatalmaskodásokat eligazítsák a károsultak javára. Ellentétben 1222-vel, szó sem lehet már a király főembereinek felelősségrevonásáról. Ily „anarchikus” felelősségrevonást az autokrata uralomhoz szokott IV. Béla nem tűrhetett. Hasonlóképpen arról sem lehet szó, hogy az „országgyűlésen” megjelenő nemesség a törvények megalkotásánál, az ügyek intézésénél tevékenyen közreműködjék. A képviseltetési rendszer ellenére 1267-ben még hiányoznak azok a kellékek, melyek alapján rendi országgyűlésről beszélhetnénk. De kétségtelen, hogy ebben az irányban már IV. Béla, a nagy kezdeményező, megtette az első lépést.

A nemesi megye kialakulása a XIII. század közepén – a hatvanas évek után – csak egyik ága volt annak a kommunális mozgalomnak, melyben a gótika új demokratikus szelleme a legtisztábban nyilatkozott meg. Miként Nyugat többi országában, úgy nálunk is a XIII–XIV. század a polgári életforma, a városias kultúra kibontakozásának ideje. Ekkor már a Minessang a multé és helyét a polgári Meistersang foglalta el, melynek első német képviselője Heinrich Frauenlob volt (1250–1318 közt működött). Amerre csak nézünk, öntudatos, tanulnivágyó polgárokat látunk az utcákon járni-kelni, kik a lovagi kultúra formaimádatával szemben a munka, a vagyon himnuszát zengik. A városi önkormányzat különösen Itáliában és Németországban virágkorát éli. A magyar és az egykorú nyugati fejlődés közt csupán annyi az eltérés, hogy míg náláunk a kommunális mozgalomnak inkább nemesi formája érvényesült, addig a sokkal vagyonosabb, kereskedelmi életre inkább berendezett nyugati népeknél ez majdnem egészen hiányzott s a korszak igazi hőse a polgár. Ebben a különbségben méltán kell általános kelet-középeurópai jelenséget látnunk. De ha így Magyarország már kezdettől fogva a sok nemes hazája, a polgáriasodás jelei is szépen mutatkoznak. Királyaink nemcsak a kisbirtokos szabadokban láttak alkalmas szövetségest, hanem az iparűző, kereskedőféle szabad elemekben is, kiket ép ezért kész örömmel szabadítottak fel mindennemű ispáni joghatóság alól. Ez a törekvés először már IV. Béla előtt, az immunitas-osztogatás éveiben jelentkezik, de a királyság városfejlesztő, helyesebben önkormányzati jogot adományozó politikája tulajdonképen csak e nagy király óta válik rendszerré. A „szabadváros” – libera villa – ettől az időtől kezdve jelent oly települést, mely személyes szabadságot ad polgárainak, bíráját és esküdteit szabadon választja és adóját egypénzben rója le a földesúrnak – rendszerint a királynak – (census, terragium). Ehhez még egyéb vámkedvezések járulnak. Amióta a királyság jóformán teljesen elvesztette földesúri gazdaságát, természetesen minden erejével előmozdította a pénz- és áruforgalom kibontakozását, mert ettől méltán várta regále-jövedelmének emelkedését. Az iparral foglalkozó és kereskedő elem, a bányák termelője, a pénzgazdálkodó zsidó tulajdonképen most lesz az ő népe, pártfogoltja. Mindezek a kiváltságolt népelemek már a tizenharmadik század folyamán a tárnokmester hatósága alá jutnak.

I. Károly.
(Képes Krónika.)

Ne higyjük azonban, hogy ezek a „szabad városok” mai értelemben vett ipari és kereskedelmi központok voltak. Lakóik legtöbbje egyszerű parasztéletet él, földjén gazdálkodik, állatot tart, szőlőt mível, hiszen még a XV. században is ilyen parasztvárosoknak látszanak autonóm községeink. A földesúri falvak lakosságát természetesen magához vonzza, felszívja az oppidum a szabadság varázsa által. A jobbágyok, mihelyt engedélyt kaptak és lefizették adójukat, elhagyhatták urukat és más földesúrhoz, ha éppen nem városba, költözhettek (1298). Vagyonosodásunk nagy hiányára vall, hogy a kommunális mozgalom királyaink ösztönzésére idők folyamán mindinkább paraszti formát vett fel s tulajdonképpen a paraszt fokozatos felszabadítását, bérlővé alakulását szolgálta. A „szabad városok” nagyarányú elszaporodása az Anjouk idején csak a jobbágyság polgáriasodó részének kedvezett, míg a többi földesúr hatósága alatt maradt és hova-tovább egységes jobbágyosztállyá olvadt össze. A papi tized után szedett másik tized, a kilenced, törvényszerű szabályozásával (1351) a szolgáltatások és szabadságok középkori sokfélesége tünedezni kezdett. Az ország két régi fővárosát, Fehérvárt és Esztergomot Buda csakhamar túlszárnyalja jelentőségben. IV. Béla emelte fel az ismeretlenség homályából (1245). Lakosságát a XV. században már 8000 lélekre becsülik. Árumegállítójoga piacán összpontosítja az ország kereskedelmét és falai között az erdélyiek épúgy megjelennek, mint az olaszok (Velence, Firenze, stb.) vagy a németek, főleg flandriaiak. A sok kis oppidum közül még a kapu-városok fejlődnek [POLGÁROSULÁS – A VÁROSOK FEJLŐDÉSE] erősebben, így Varasd, Sopron, Győr, Pozsony, a Lengyelország felé vivő úton pedig Kassa. Sopron lélekszáma például 1379-ben csak 2200, pár évtized mulva pedig (1427) már 3500. Polgáriasodásunk azonban nem tud nagyobb lendületet venni, mivel Magyarország éppen a fejlődés kezdetén, a XIII. század elején, elvesztette a levantei tranzitóforgalmat. Amióta ugyanis a keresztes hadak Bizáncot megsemmisítették, az egész keleti kereskedelem lebonyolítását az olasz városok, főkép Velence, ragadták magukhoz, s amennyire kedvezett ez a német városok fejlődésének, ugyanannyit ártott nekünk. Mindazonáltal hazánk kereskedelmi jelentősége nem csökkent, de ezt tulajdonkép nyers termékeinek, arany-, ezüst- és rézbányászatának köszönhette. Nagyarányú fejlődés csak ebben a tekintetben mutatkozik.

Az egyensúly boldog állapota, melybe az országot a tatárjárás után IV. Béla helyezte, nem tartott sokáig. V. István (1270—72), de még inkább a gyermek, szilaj hajlamú, kunokkal barátkozó IV. László (1272—1290) uralma alatt a központi hatalom összetartó ereje meglazult és ennek következtében a partikuláris érdekek szabadon kezdtek érvényesülni. A nagybirtok fölénye újra szembeötlő. Megindul a hatalom nagyarányú halmozódása egyes főúri dinasztiák kezén s ezzel párhuzamosan a tartományuraságok kialakulása. A királyi tisztség, az udvari méltóság összeolvad a dinasztia családi hatalmával, magánbirtokaival, melyek a falvak hosszú láncolatában több megyére is kiterjednek. A kisebb nemesek kénytelenek mint familiárisok, serviensek behódolni az oligarchiának. Ezzel azonban még tovább nő, növekedik a „hatalmasok" befolyása. Haderővel jóformán már csak ők rendelkeznek. Amikor IV. Béla a korszerű hadviselés terhét rájuk hárította s várak építését is megengedte nekik, tulajdonkép a királyság haderejét kívánta megsokszorozni. S valóban, már alatta egy-egy báró egész kis páncélos sereggel jelent meg a királyi hadban. Ám most ez a had még az utolsó várjobbágy-elemeket is magábaszívja és a központi hatalom félelmetes ellensége lesz. Az „utolsó arany gallyacska”, III. Endre (1290—1301) nemcsak trónkövetelőkkel, hanem áruló főurakkal, kiskirályként uralkodó fejedelmekkel is sokat küzd.

II. András magyar király 1222. évi Aranybullájának 1318 körül főpapok által megpecsételt hiteles másolata.*
(Esztergomi érsekség világi levéltára.)

Az 1222-ben több példányban kibocsátott nagy kiváltságlevélnek egyetlen eredetije sem maradt korunkra. Legrégibb hiteles másolata az itt bemutatott okirat, amely pusztán csak II. Endre oklevelének szövegét tartalmazza. Róla 4 pecsét lógott; a meglevő három sorrendben János nyitrai püspöké, László kalocsai érseké és László pécsi püspöké. A hiányzó pecsét szükségképpen Tamás esztergomi érseké lehetett. Knauz Nándor jól megokolt feltevése szerint a másolat az 1318. évi kalocsai nemzeti zsinat alkalmára és használatásra készült.

A MAGYAR BIRODALOM KIALAKULÁSA

Ezekben a szomorú időkben a királyság egyedüli támasza az egyház volt, mely a partikularizmus győzelmétől semmi jót nem várt. Így III. Ince egyházának befolyása az államügyekben tovább tartott. A királyság ezenkívül még a kisbirtokos nemesség támogatására is számíthatott, hiszen az oligarchia uralmát ez érezte meg legkeményebben. Amilyen mértékben erősödött a bárók hatalmi nyomása, természetesen annál jobban iparkodtak arra, hogy alkotmányos biztosítékaik rendszerét, ha kellett akár a központi hatalom kárára, sőt csúfjára, kiépítsék. Így azután a rendi erők egyensúlya ezen az oldalon is megbillent. A nemesség most már nem elégszik meg a IV. Béla által neki juttatott megyei és országgyűlési ellenőrzéssel, most már magát a kormányzatot szeretné birtokába venni. Így lassanként lepattogzik az állami szervezet magánhatalmi, „királyi” máza és az eddigi királyi szervezet országos szervezetté szélesül. Az első lépés ebben az irányban 1290-ben, Endre koronázó gyűlésen történt. A nemesség újra követeli a királytól, hogy báróit vonja felelősségre az évenként megtartandó törvénynapon és ítéljen felettük érdemük szerint. Ugyanakkor kimondja a nádor országos felelősségét is. Ha a nádor a megyei gyűlésen valamikép jogtalanul cselekednék, a négy megyei ember az ispánnal együtt bevádolhatja őt a királynál. E rendelkezéseken túlmenően a nemesek már az országos méltóságok választásában is biztosítani óhajtják befolyásukat: „A nádort, [AZ ANJOU-HÁZ TRÓNRALÉPÉSE] a tárnokmestert, az alkancellárt és az országbírót az ország régi szokása szerint királysága nemeseinek meghallgatásával fogja a király kinevezni, az alkancellári méltóságára nézve a fehérvári egyház jogigényének és kiváltságának épségben tartása mellett…” Pár évvel később a határozatot a királyi tanácsra is kiterjesztik. Az 1298. évi országgyűlés ugyanis már két-két püspököt delegál tanácsadókul a király mellé, egyet az esztergomi, egyet a kalocsai egyházmegyéből, háromhavonként, sorrend szerint. A nemesek közül ugyanennyit jelöl ki a tanácsba. Mindezek a tanácsosok már fizetéses, hivatalnok-consiliariusok voltak, hiszen szolgálatukat fizetésével kívánták honorálni. A király fontosabb határozatai, elsősorban a személy jogállását és birtokát érintő ügyekben, csak akkor érvényesek, ha a tanácsosok hozzájárultak. A törekvés nyilvánvaló: a köznemesi és főpapi réteg meg akarja szüntetni a bárók egyeduralmát a tanácsban. Még más tekintetben is figyelmet érdemel ez a törvény. Miután a bárók a tanács és a kormányzat útján kezükben tartották a hatalmat, igazán mellékes volt, hogy az „országgyűlésen” képviseltetik-e magukat. Így az országgyűlésen tulajdonkép csak a papi rend és a nemesség foglalt helyet; ők hozzák a határozatokat, melyeket azután a király és a bárói kar elé terjesztenek. A későbbi országgyűlési gyakorlat kezdetei már itt jelentkeznek.

Nagy Lajos koronázása az esztergomi káptalan XIV. századi pecsétjén.*
(Esztergom főszékesegyház kincstára.)

Az eredeti bronzpecsétnyomó kevéssel Nagy Lajos 1342 július 21-én végbement megkoronázása után készült. Jobbról ez olvasható: REX VNGARIE, balról: ARCHI EP[ISCOPV]S ST[R]IGONIEN[SIS] ECCL[ES]IE.,

Károly Róbertre, az első Anjou-ra Magyarország trónján, várt az a feladat, hogy IV. Béla egyensúlyrendszerét újra visszaállítsa s ott, hol hiányosnak mutatkozott, továbbépítse. Az abszolut monarchia megalapítása óta a dinasztikus elv előtérbenyomulása egész Európában megfigyelhető. Házasság útján országokat lehetett „elfoglalni”, nagy birodalmakhoz lehetett jutni. De ezen az úton-módon a dinasztiák mintegy talajt veszítenek, majd ebbe, majd abba az országba kerülnek, a szerint, hogy a sors milyen földdel ajándékozza meg őket. A luxemburgiak például így szerzik meg a cseh trónt, a francia Anjouk a sziciliai királyságot s végül – Magyarországot. Trónigényüket arra a házasságra alapították, melyet Anjou Károly kötött V. Istvánnal: a magyar király leányát, Máriát II. Károly nápolyi trónörökös kapta feleségül, míg Izabella nápolyi királyleányt Kun László vette el. A római kúria a legteljesebb mértékben pártfogolta őket. Főként ennek volt köszönhető, hogy nem IV. Béla dédunokája, II. Vencel (1301–1305), vagy a másik nőági rokon, Wittelsbachi Ottó bajor herceg (1305–1307) maradt végül is győztes, hanem a nápolyi királyfi, akinek természetesen csak alkudozások árán tudta a trónt az ügyes Gentile bíboros biztosítani.

Azt hihetnők, hogy a „kezdetleges állapotú keleten” Károly első dolga Nápoly fejlett államszervezetének meghonosítása volt. E helyett már első ténykedésével kifejezte akaratát: ragaszkodását a magyar hagyományhoz. Az Árpádokat „szent királyok” néven őseiként emlegeti s különösen László kultuszát ápolja. Apja 1292-ben még francia hűbéri szabályok szerint adományoz két megyét Németújvári Ivánnak. Ámde Károly Róbert már egyáltalán nem gondolkozik nápolyi módra, eszébe sem jut, hogy Magyarországot idegen elvek, szokások szerint kormányozza. Az idegen származású uralkodó még annyi engedményt sem tesz a hűbériségnek, mint IV. Béla. Adományai elejétől kezdve hagyományos magyar nemesi jogon, iure hereditario, történtek. Oklevelei is szinte kínos pontossággal ragaszkodnak a magyar kancelláriában otthonos formákhoz; az idegent ép ez árulja el. Nyilvánvaló, hogy az új király minden olyan újítástól óvakodni akart, mely ellenszenvet válthatott volna ki alattvalóiban. Tanácsosai a Drugeteken kívül mind magyarok vagy horvátok voltak. De természetesen ragaszkodása a magyar multhoz nem jelentett merev konzervatizmust, ép ellenkezőleg, a fiatal király sok fogékonyságot árult el a kor legújabb eszméi, divatjelenségei iránt. A magyar nemesség előkelő rétege zászlóira már a XII. század végén családi jelvényeket, jeleket hímeztetett. A XIII–XIV. század fordulóján Európában divatba jöttek a fejedelmi címeradományozások, melyekre Franciaországban Szép Fülöp idejéből, Németországban 1305 óta ismerünk példát. Ezt az európai kezdeményezést azután Károly Róbert is felkapta; első fennmaradt címertadományozó leveleink is tőle valók (1326, 1327 1332).

Ilyenformán Károly Róbert teljesen magyar talajon állott. Magyarország trónjára új dinasztia lépett, ám ez még korántsem jelentett új korszakot a magyar kultúra, a magyar államiság történetében. Az új éra kezdete nem nála, hanem csak fia, Lajos uralma alatt (1342–1382) jelentkezik. Ezzel teljesen összhangzóan az általános kultúrfejlődésben is a cezúra nem 1300-ra, hanem már 1250-re esik. Úgy 1250 körül az egész nyugateurópai kultúrterület új korszaknak ment elébe, mely azután körülbelül 1350-ig, néhol és némely dologban egészen 1400-ig tartott. Csak természetes, [A GÓTIKA KIBONTAKOZÁSA] hogy a változások nálunk is közel egyidőben jelentkeztek, hiszen kultúréletünk már az előző korszakkezdést is meglepő gyorsasággal vette tudomásul. A XIII. század közepén a román-gót átmenet kora nálunk is befejeződött. A románkorvégi renaissance utolsó hullámai ekkorra elsímulnak s terhes ígéretek után végre teljes pompájában kibontakozik a gót stílus minden nagysága és közvetlen bája. Boldog korszak, az ízek mennyi új zamatával kedveskedett az emberiségnek. És az új szépségeknek mily patakzó aranyesőjét árasztotta a középkori lélekre! A stúdium hazája e korszakban is a hajdani Gallia, az „édes Franciaország” maradt és kultúránk továbbfejlődésében is a francia-olasz hatás volt a legfontosabb. De ahogyan külpolitikánkban mind mélyebbek kapcsolataink az osztrák és cseh területekkel, hasonlóképen kultúréletünkben is ettől az időtől fogva kezd a német hatás egyre nagyobb szerepet játszani. Jellemző, hogy Vilard de Honnecourt, ki Marburgban az első csúcsíves csarnoktemplomot építette német földön, német közvetítéssel látogat el hozzánk IV. Béla hívására (1244 körül). E látogatásnak nyoma maradt: a budavári Nagyboldogasszony-templom a marburgi minta után készült (1264). Az új gótikus érzésvilágnak leglelkesebb közvetítői és képviselői az új kolduló szerzetek, a ferencesek és domonkosok voltak, kiket kezdettől fogva erős szálak fűztek külföldi rendházaikhoz. Ez a gótikus forma- és érzésvilág azután továbbél Károly Róbert udvarában, de erősebb olasz hatás alá jut. Ebben az időben kezdenek a magyar tanulók mindnagyobb csapatokban tódulni olasz egyetemekre (Pádua, Bologna, Vicenza), ami azután nálunk lehetővé tette az olasz humanizmus gyökérverését. Maga a király annak a franciás királytípusnak volt a jellegzetes képviselője, mely továbbra is nagy fontosságot tulajdonított a lovagi formáknak a nélkül azonban, hogy az élet reális oldalait elhanyagolta volna. Ugyanaz a Károly Róbert, aki udvarának legkedveltebb híveit a „Szent György-lovagok testvéri társaságába” tömörítette – a lovagok fekete csuklyás köpenyt hordtak piros alapra hímzett fehér keresztekkel, – aki a visegrádi udvarban külön becsületbíróságot állított fel (curia militaris), egyúttal a legjobb magyar gazda volt és magyar tárnokmesterével, Nekcsei Dömötörrel a legjelentősebb pénzügyi reformokat léptette életbe.

Az országalma.*
(Királyi várpalota, Budapest.)

A rézlemezből készült bearanyozott országalma igen szerény ötvösmű. Korát a rajta levő zománcos Anjou-kori címer alapján a XIV. századra lehet tenni.

Ezek a reformok szintén már magyar előzményekhez kapcsolódtak. A meglévő négy kamara mellé újakat állított fel, úgyhogy a pénzverés és pénzváltás igazgatása a bányák vezetésével együtt tíz központból történt. Amikor II. Endre először adta bérbe az állami jövedelmeket, az országban forradalom tört ki. De már IV. Béla kénytelen visszatérni apja bérletrendszeréhez. Károly Róbert is a bérletrendszertől várta a királyi regálejövedelemnek, a kincstár legfőbb bevételének fokozását, az állam anyagi talpraállítását. Nagyfontosságú újításnak kell tekintenünk, hogy a nemesércbányászatot állami monopóliummá tette, a pénzrontás rossz szokásának pedig 1323-ban a félfertós kapuadó bevezetésével véget vetett. Ő is, akárcsak IV. Béla, újra elrendelte az eltulajdonított várjavak visszavételét. A visszakerült birtokokból azután nagyobb váruradalmakat létesített, melyeket várnagyokra – castellanusokra – bízott. Ezzel a királyi magánbirtokok kezelése végleg elkülönült a megyerendszertől. A régi királyi megyék ekkor már a kialakuló nemesi önkormányzat fellegvárai voltak.

Károly Róbert szívós munkával újra felemelte a királyság tekintélyét és ezzel megakadályozta, hogy a IV. Béla halála után nagyranőtt oligarchia Magyarországot a partikularizmus örvényébe sodorja. Amikor a trónt a nagyurak kegyéből elfoglalta, egyes hatalmas familiák, a Kőszegiek, a Csákok, az Abák, a Borsák, a Subichok birtokában találta az egész országot. Természetesen ezek az urak nem voltak hajlandók lemondani tartományúri hatalmukról, melyet ispáni, báni vagy vajdai méltóságukra alapítottak. Tucatra is felmenő megyéiket nemes vagy szolgarendű servienseikkel kormányozták, nagy hadseregük volt, sőt olyan úr, mint Csák Máté, az északi részeken még külön nádort, tárnokmestert, kancellárt is tartott és szövetkezett idegen hatalmakkal, független fejedelem módjára. Károly Róbertnak azonban sikerült az oligarchák egyik ligájával a másikat levernie s különösn a híres rozgonyi csata után (1312) hatalmát megszilárdítania. Ezekben a küzdelmekben már meglepő nagy számmal vett részt a kisbirtokos nemesség, mely a királyi hatalom megerősödésétől joggal várta saját sorsának [KÜZDELEM AZ OLIGARCHIÁVAL] javulását. Így ismét helyreáll a királyság szövetsége a köznemesi tömegekkel. Károly azonban éppoly kevéssé helyezte kormányzatát erre a kisnemesi szövetségre, akárcsak nagy elődje, IV. Béla. Ő is a rendi erők egyensúlyának volt a híve, de tanult a IV. Béla halála után bekövetkezett anarchia éveiből, jól látta, hogy a köznemesi alkotmányos mozgalom sok veszélyt is rejt magában. Különösen az országgyűlési képviseltetés és hivatalnokainak felelősségre vonása nem volt ínyére. Ép ezért minden igyekezettel arra törekedett, hogy a köznemesi tömegeket távoltartsa a kormányzattól. Visszaszorítja tehát őket a megyei autonómiákba, hol nádora időnként megjelenik és ott helyben udvari törvényszéket tart. Országgyűléseket pedig 1323 óta nem hív össze. Ép így nincs többé szó választott méltóságokról, tanácsosokról sem. Kormányát az új, saját maga által felnevelt arisztokráciára bízta, melynek szolgálatát szép adományokkal jutalmazta. A tanácsban is csupán főurat és udvari lovagjait látjuk forgolódni.

Nagy Lajos második nagypecsétjének előlapja, 1363.*
(Bécsi állami levéltár.)

Nagy Lajos e pecsétjét 1363-ban vésette, udvari pecsétvésője, Csói Sebestyén fia György mester által, miután előbbi nagypecsétje a boszniai hadjáratban elveszett. Körirata: LODOVICVS DEI GRACIA HVNGARIE DALMACIE CROACIE RAME SERVIE GALLICIE LODOMERIE COMANIE BVLG – ARIE E[T]C[ETERA] REX PRINCEPS SALLERNITANVS ET HONORIS MONTIS SACTI ANGELI DOMINVS.

A kormányzati ügyek javarészét a tanácsban intézték, mely természetesen ebben a korban még nem alkotott zárt testületet. Oly ügyekben is, melyek tárgyuknál fogva vagy a területi elv alapján a tárnokmester, illetve a vajda elé tartoztak, a döntést a tanácsban hozták. Míg a XIII. század folyamán a kiállított oklevél tartalmáért a kancellár felelt, Károly bevezeti az intéző relátorok – ma azt mondanók, referensek – egyéni felelősségét, ami a kancelláriai jegyzetben jutott kifejezésre (relatio N. N. referente). Ez a szokás francia eredetű és mint ilyen, a XIV. század elején sorra meghódítja Hollandia, Tirol (1314), Csehország (1331 körül) és Németország (1347) kancelláriai gyakorlatát. Az újítás nálunk 1329-ben bukkan fel először. Károly Róbert, ugyancsak külföldi mintára, a registrumvezetést is elrendelte. A kancellária ebben az időben már fejlett hivatali szervezettel rendelkezik és már jóval több az oklevélkiadás egyszerű segédhivatalánál. Minthogy nálunk a tanács nem alakult át hivatallá, ezt a hiányt a kancellária pótolta, mely az ügyek felszaporodásával már Károly Róbert uralkodása alatt – a harmincas évek folyamán – két részre: a nagyobb és a kisebb kancelláriára szakadt. A nagyobb kancellária intézte a kormányzati, a kisebb az igazságszolgáltatási ügyeket, míg a király mellett állandóan működő speciális notarius, akinek működéséből később egy harmadik kancelláriai osztály (titkos kancellária) fejlődött ki, a bizalmas természetű, elsősorban diplomáciai okleveleket adta ki gyűrűs, illetve titkos pecsét alatt. Ezekkel a változásokkal párhuzamosan alakult ki a királyi kúria új bírósága, a királyi különös jelenlét bírói széke (specilis praesentia regia), melynek élére a főkancellár került. Már eddig is volt a királyi jelenlétnek a király személyétől különvált bírósága az udvarban, éspedig az országbíró elnöklete alatt. Csakhogy a nemesség továbbra is ragaszkodott a király személyes bíráskodásához, úgyhogy mind több és több ügy jutott eléje. Valakit tehát bárói közül megbíz helyettesítésével – így fejlődik ki azután az állandó helyettesítésből az új jelenléti bíróság. A kúria többi bírósága is hasonló módon jött létre, ami szükségtelen hypertrophiát idézett elő a magyar központi igazságszolgáltatásban. A fejlődésnek ezzel a sajátosan magyar irányával ellentétben Anglia kormányszervei például úgy alakultak ki, hogy a bárók mindig újabb és újabb rohamot intéztek a király központi szerveinek birtokbavételéért. A bárók minden egyes győzelmére azután a király új hivatalok felállításával felelt.

[MAGYARORSZÁG VILÁGPOLITIKAI SZEREPE] Amint visszatért az országba a béke, amint szervezete erősödni kezdett, mindjárt kifelé is nőtt a magyar korona tekintélye. Károly ismét fősége alá vonta a Duna–Száva-vonal bánsági övezetét, melynek egyes láncszemei a zavarok között kitörtek. Dalmáciát azonban, bármennyire is szerette volna, nem tudta visszaszerezni az örök riválistól, Velencétől, noha a városok szívesebben voltak a magyar király jogara alatt. A dinasztikus kapcsolatok nagy politikai jelentősége arra késztette Károlyt, hogy nagybátyja halála után a nápolyi királyságot, egykori szülőhazáját, családja számára biztosítsa. E célból második fiát, Andrást összeházasította Johannával, a királyság örökösével. A nápolyi ügy Magyarországot ismét belesodorta a világpolitika áradatába, hiszen a Szentszék és Velence mindent megtett, hogy a magyar nagyhatalmat távoltartsa a félszigettől. A két ország egyesítése egy másik német-római császárság rémét keltette fel bennük. Döntésre Károly Róbert fia és trónutódja, Lajos alatt került a sor. Lajos öccsének, Endrének meggyilkolása után két ízben is haddal ment Itáliába, többször győzött, Nápolyt azonban nem tudta huzamosabb ideig a dinasztia számára megtartani (1347–1350). Csak annyit ért el, hogy Velence Zárában (1358), majd Turinban (1381) lemondott Dalmáciáról. Lajos a Balkánon is új eredményeket ért el: a közelgő török veszély elől – hiszen I. Murad már 1361-ben elfoglalta Drinápolyt – Szerbia, Moldva és Oláhország sietett a magyar király védelme alá húzódni, ki befolyását nemcsak a politikában, hanem a hit terén is érvényesítette, így sokat küzdött a különböző balkáni eretnekségek ellen (bogumilizmus). De Észak felé is új terjeszkedés lehetőségei nyíltak a dinasztia számára. Lajost 1370-ben a lengyel rendek, a pogány litvánok és tatárok elleni harcaira emlékezve, elismerik királyuknak; Halics és Ladomér pedig ismét visszaszáll a magyar koronára.

Vörösmárvány-töredék Anjou-címeres sisakkal Nagy Lajos elpusztult székesfehérvári síremlékéből

A nagyhatalmi politika tehertételét a királyság szépen kiállta, de nem lehetett elkerülni, hogy ne mutatkozzék bizonyos rendi visszahatás. A hadjáratokat a főurak „bandériumai”, serviens hadai vívták meg és a köznemes tömegek is kivették a részüket belőlük. A nápolyi kaland után Nagy Lajos azzal kénytelen kedveskedni a köznemességnek, hogy ünnepélyes formában megerősíti az Arany Bullát, a nemesi követelések alapokmányát, némi változtatással és újabb határozatokkal, melyek közül kétségkívül a 11. cikk világít be legjobban a kérelmezők érzésvilágába: „Az ország határai közt lakó nemesek, még az országhatárokon belül levő hercegi tartományokban élők is, megannyian ugyanazon szabadsággal éljenek”. Az una et eadem libertas elvének leszögezése gyakorlatilag egységet hozott a partikuláris nemesi jogok sokféleségében. De éppúgy szólt a hatalmas báróknak is, kik természetesen ilyen nemesi demokráciával semminemű közösséget nem óhajtottak vállalni. A nemesség tehát újra mozgolódik, kilép a nemesi vármegye határai közül, hová Károly Róbert óvatos politikája szorította. A nádor már 1341–42 körül az udvarba helyezi át működését. De ugyanígy az egyensúly másik oszlopa, az új arisztokrácia is, mintha megingott volna hűségében a sok háború közepett. 1451 után ismét azt látjuk, hogy zászlósurak két vagy több vármegye főispánságát egyesítik kezükben: az egész birodalmat tulajdonképpen egy pár zászlósúr kormányozza az udvarból. Ez a rendszer természetesen nagyban egyszerűsítette a birodalom kormányzatát, ám a hatalom egyesítése egy-egy főúri dinasztia kezében azzal a veszéllyel járt, hogy ezek a nagyurak visszaélnek majd egyszer vele. És valóban még Nagy Lajos életében a Lackfiak, Czudarok, Garaiak és a királyi hatalom más kegyeltjei pártharcokat kezdtek szítani, melyek önkénytelenül is már Zsigmond korát juttatják eszünkbe. Így a rendszer recsegett-ropogott, amikor a nagy király meghalt.

A mélyben új erők gyülekeznek, hogy lassanként felszínre törjenek. Ilyen nagy előkészületként hat Nagy Lajos uralkodása a kultúra egyéb területein is. A XIV. század közepéig nyúlnak vissza azok a kezdetek, melyekből azután már 1400 körül a renaissance és humanizmus fája kiterebélyesedett. Petrarcát a nyomábalépő nemzedék már a cicerói humanitás új bajnokának, az új életérzés első megszólaltatójának tekintette. Petrarca azonban 1304–74 között élt. Ebben az időben keríti, ha rövid időre is, egy rajongó tribunus, Cola di Rienzo, Róma kormányát hatalmába és az egységes nemzeti Itália eszményéről ábrándozik. Rienzo és Petrarca megtalálják útjukat Prágába is, hol Luxemburgi IV. Károly császár (1374–1378) elsőnek valósította meg magában a humanista, irodalmat és tudományt [A HUMANIZMUS KEZDETEI] pártoló fejedelem eszményét. Kancellárja a német humanizmus előhírnöke Johann von Neumarkt volt. Az első egyetemet német földön ő alapította Prágában (1348), ami egyetemalapításra serkentette ellenfeleit is, a lengyel Kázmért (Krakkó, 1364), az osztrák Rudolfot (Bécs, 1365) és a mi Nagy Lajosunkat is Pécsett 1376-ben. Vilmos pécsi püspök szoros kapcsolatokat tartott fent a prágai humanista törökkel. Nagy Lajos itáliai hadjárata idején nem jött össze Petrarcával, de találkozott és tárgyalt Rienzóval, a politikai újjáéledés fanatikusával. Minden okunk megvan arra, hogy Nagy Lajosban egy másik IV. Károlyt lássunk. Udvarában festők működtek és munkájukat bőkezűen jutalmazta. Az új idők előszeleként hat, hogy környezetében laikus jogtudóst is találunk, a német Johann Bredenscheidet. Szerette a kéziratos könyveket és tudományokkal, főleg oly jellegzetes renaissance tudománnyal, mint a csillagászat, foglalkozott. Könyvtárából két világi tartalmú, értékes kodex fenn is maradt: a díszes, szebbnél-szebb képekkel kifestett Képes Krónika és az ál-arisztoteleszi Secreta Secretorum kézirata. A miniatürök nápolyi iskolára vallanak. A históriai érzék ébredése szokta általában a humanizmus útját követni. Nem véletlen tehát, hogy hosszú hallgatás után ismét van történetírója az udvarnak. Egy névtelen író 1342 és 1349 közt folytatta Kézai művének egyik átdolgozását Károly Róbert halála végéig; ez szolgált alapul a Képes Krónika számára is Küküllei Jánosnak Nagy Lajos uralkodásáról írt műve az első életrajz latin nyelvű irodalmunkban és műfajilag is már humanista hatást mutat. Bizonyos fokig párhuzamba hozható vele IV. Károly önéletrajza, a Vita Caroli IV. Azután azt is tudjuk, hogy Johann von Neumarkt levelezett Lajos családjával, sőt 1353-ban Budára is eljött. A két kolozsvári művésztestvér, Márton és György Prágában felállított lovasszobra, a sárkányölő Szent György (1373) már a kora-renaissance minden fanyar báját magánhordozza. Stílus-előzményeit részben itthon, részben Firenze, Siena és Orvieto földjén kell keresnünk. Így Nagy Lajos uralkodása a humanizmus és renaissance megindulását jelenti nálunk.

Nagy Lajos síremlékének újonnan felfedezett töredéke.
(Székesfehérvár.)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem