BALASSA BRÚNÓ: ISKOLAI MŰVELŐDÉS
BALASSA BRÚNÓ:
ISKOLAI MŰVELŐDÉS
ISKOLAI MŰVELŐDÉS
Az a művelődési eszmény, melynek teremtő ereje korszakunk közel két évszázadán át az iskolát katolikus és protestáns részen egyaránt felépítette, ihlette és belső életében kialakította, két forrásból vette erejét és értékéit: a kereszténységből és a humanizmusból.
A renaissance után újjáéledt kereszténység azonban ennek a korszaknak elindulásától kezdve most már mindig több, egymással harcosan küzdő felekezetet jelent; de valamennyi iskolai tevékenységének van közös eszmei nevezője és célkitűzése, ez pedig a komoly, a lélek mélyéig szántó keresztény valláserkölcsi nevelés. A renaissance-kor iskolázása után korszakunk újra a vallásos nevelést iktatta tehát az élre és ezután majd a világháborút követő mostani magyar iskoláig kell elmenni, hogy a valláserkölcsi nevelésnek hasonló vezetőszerepét fellelhessük. A XVI. és XVII. század iskoláinak alapítólevelei és szabályzatai legtöbbnyire már első soraikban hangsúlyozzák; hogy az iskola és az iskolai munka – az alapítók módján értett – igazi evangéliumi, krisztusi hit meggyökereztetésére, terjesztésére és védelmére szolgál; az a hivatása, hogy a gyermeki és ifjúi lélek már szinte az anyatejjel együtt szívja magába az igazi vallásos élet kegyes jámborságát és a jó keresztény erkölcsöket. Könnyen vitatható, hogy azok, akik ezeket a súlyos igéket leírták: ennek a korszaknak felnőtt nemzedékei; mennyire őszintén és mélyen élték át és követték nyilvános és magánéletükben a kereszténység alapigazságainak vallásuk szerint való követelményeit, az azonban feltétlenül bizonyos, hogy ezek mindegyike a maga iskolájában a nemesen elgondolt keresztény vallás erkölcsös nevelésben látta az iskolai munka legfontosabb feladatát. Ennek a kornak iskolái a szó legszorosabb értelmében a keresztény vallás és erkölcs névelő iskolái akartak elsősorban lenni és mint vallásos nevelőiskolák valóbán tiszteletreméltó és derekas nevelői munkát is végeztek.
Ennek a valláserkölcsi nevelésnek két erősen kidomborodó jellegzetes vonása van: Az egyik az, hogy frissen életszerű és gyakorlati, a másik pedig, hogy harcias, támadó jellegű. A vallásos oktatás és nevelés tekintélyes része szerencsére gyakorlati és éppen ezért lelket és jellemet formáló maradt, aminthogy a keresztény gyakorlati erkölcstan terén közel sem választotta el annyi mély és lényegbevágó szakadék a katolikus és protestáns nevelői hitvallást, mint a hittételek terein. A tanuló ifjúság gyakori, helyenként mindennapos templombajárásával, énekeivel, imádságaival, a maga egyházközsége életének friss szemléletével, vallása sorsának mozgalmas eseményeivel egybeforrottan nőtt fel, fejlesztette ki és izmosította meg egyéniségét. A jezsuiták tantervében például alig-alig találkozunk rendszeres vallásoktatással, annyira biztosan hagyatkoztak intézeteik vallásgyakorlataira és katolikus nevelő szellemének a lelkeket átformáló hatására. Mária Kongregációik feljegyzéseiből megindító módra tűnik ki, hogy ifjúságuk mily odaadó lelkesedéssel vállalt magára önkéntesen szigorú böjtöket, önmegtagadásokat és jelentős akaraterőt követelő önfegyelmezéseket. A besztercebányai iskola 1574-ben kiadott szabályzata viszont, tanulságosan világítja meg a protestáns iskolák mélyen vallásos nevelő munkáját. A szombati tanítás reggel hat órakor a Szent Lélek himnuszának éneklésével kezdődik; ezt a Szentírás egy fejezetének felolvasása követi, majd a katekizmus, mindegyik megfelelő magyarázattal. Nyolc órakor a nagyobb tanulók templomba mennek. Délután kettőkor az egész iskola megjelenik a templomban zsoltározásra, majd szombatonkint a vasárnapi evangélium előzetes meghallgatására és magyarázatára, közös imádságra, melyet himnuszénekléssel fejeznek be. Vasárnapokon és ünnepnapokon még jobban átköltözik az iskolai élet a templom falai közé, ott mondják el közösen az esti imádságot is. Az iskolai év és a tanítás mindenkor imádsággal kezdődik és zárul, gyakran közben is a különböző természetű foglalkoztatások áthidalása a Szent Írásból vett olvasmánnyal, annak magyarázatával vagy a katekizmus mondásával történik. Joggal hihetjük, hogy a szilárd felekezeti hithűséget ennek a kornak az iskolája az elméleti oktatásnál azzal szolgálta legjobban, hogy növendékeivel gyakorlatban és mélyen élte át a maga vallásának életét.
Tanító és gyermek. Comenius Orbis pictus-ának lőcsei, 1685. évi kiadásából.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a 162. laphoz szóló jegyzetet.
[A MŰVELŐDÉS ESZMÉNYEI] Azokat a súlyos eltéréseket, amelyek a felekezeteket egymástól szétválasztották a vallásoktatás elméleti fele, a hittételek tanítása közben vésték az ifjúság lelkébe. A hittételeknek természetszerűen elméleti gyökereik lévén, sokkal nagyobb nyelvészeti, történelmi, bölcseleti és teológiai szellemi pallérozottságot követeltek meg a tisztánlátáshoz, mint amennyit igen sok iskola és a tanulók legtöbbje elbírt volna. A vallásos oktatás ebben a korban növelte nagyra „kontroverz-fejezetét” és ezzel párhuzamosan fejlesztette ki az iskola a harcias és támadó lelkületet. Ennek megalapozottsága az iskolai műveltség rétegei szerint változott. A magasabb iskolák tanulói ismerték a Szentírásnak vitatott helyeit és kitételeit, többé-kevésbbé a maguk és az ellenfelek hittudósainak jelentősebb véleményeit is. A kisebb iskolák népies és sokszor nyers szólás-mondásokba, vádakba is sűrítették a maguk meggyőződését; ezek azután évszázados kísérői lettek az iskolai tanításnak és a magyar életnek.
Rotterdami Erasmus erkölcstani munkájának első magyar fordítása. Debrecen, 1591.
(Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára.)
A humanizmus már megtalálta a maga összhangját a katolikus és protestáns vallásos műveltséggel akkor, amikor hazai földön a XVI. és XVII. század katolikus és protestáns iskolái sorra létesültek. Annak a harcnak, amelyet a renaissance antikba gyökerező, sokszor pogánykodó szelleme a külföldi, főleg német iskolákban vívott meg a keresztény tanítással, hazai földön nincs nyoma. Részben azért, mert a mohácsi vész a magyar iskolai életet egyidőre megbénította, részben pedig azért, mert az új művelődési eszmény a katolikus tannal már előbb a latin országokban, a protestáns felfogással pedig Melanchton sorsdöntő befolyására már szintén megtalálta addigra békés egybeolvadását. A renaissance gazdag művelődési eszményének éppen ezt a kereszténységgel megbékélt, szűkebb mederbe szorított és az iskolákban tömegek kincsévé tett folytatását jelöli meg a XVI. és XVII. század iskolai humanizmusa. Téves lenne azonban ezt az iskolai humanizmust egyszerűen azzal jellemezni, hogy a római és görög klasszikus írók lettek úrrá ennek a korszaknak magasabb iskoláin. Ez nem is egészen igaz, mert a klasszikusok eleinte népes tábora idővel meglehetősen megapadt, a XVII. század fordulója után főleg Ciceróra és egy-két társára korlátozódott, majd még később az ezeknek szentelt időből is jelentékeny részt juttatott a kor a maga igényeit szolgáló latin-tanításnak. A valóságban az iskola humanizmusa nem jelentette a renaissance lelki és szellemi mozgalmának ilyen nagymértékű elsekélyesedését. A kor tanárait és iskoláit – mint közéletét is – mélyen áthatotta a világnézetnek az a gyökeres renaissance-változása, mely az érdeklődést a világ és a föld felé irányította, az életszemléletet mindinkább világira váltotta az emberi célok, törekvések belső rúgózatában éppen úgy, mint mérlegelésében és megítélésében. Ez a lassú változás követeli ennek a korszaknak a végén az átfogóbb, világiasabb közműveltséget, az anyanyelvnek és a természeti, általában a tárgyi ismereteknek jogait.
Az iskolák alapítása és fenntartása a régi, hagyományos jogrendszeren nyugodott az egész korszak folyamán. Az iskola létesítése egyházi érdek, felügyelete egyházi ügy, terhei pedig a feudális kegyúri rendszerre estek, amelyben a városok is osztozkodtak. Újszerű legfeljebb a felekezeti küzdelmek és változó térfoglalások miatt az iskolák jellegének többszörös változása és sorsuknak gyakori viszontagsága. Új volt ezenkívül az a páratlan lendület, amellyel ez a különben elesett korszak az iskolázás fejlesztését felkarolta. Szárnyat ennek a humanizmus eszmevilága adott, de hathatósan fűtötte tovább a vallási versengés is, amelynek hullámzása az iskolák szaporodásán és állapotán is végig kísérhető. Igazi gyökerei még mélyebbre nyúlottak: Luther tételesen hirdette, hogy az igazi keresztény gyakorlati élet és jámborság az iskolázott lelkek pallérozottságát követeli meg; a könyvnyomtatás után mind sűrűbben forgatott Szent Írás pedig sarkalatosan sürgette az elemi műveltség általánosítását. Még tovább a háttérben a humanizmusnak a közműveltségről való új felfogása állott, mely e korszakban éppen vallásos síkon kereste és találta meg érvényesülését. Szembeötlő az a nemes igyekezet, amellyel egy jó századon keresztül egyháziak és világiak, főnemesek, nemesek és városi polgárok a szigorúan vett kötelességen felül is serénykedtek az iskolákért. Az egyik sort Oláh [ISKOLAFENNTARTÓK, MECÉNÁSOK] Miklós nyitja meg és a nagyszombati egyetem alapításával Pázmány Péter tetőzi be, a másik soron Lorántffy Zsuzsanna, Bethlen Gábor és a többiek állnak egymásnak megfelelő és méltó társakul. Az előző korszakban ismeretlen módra megszaporodott az iskolák pártfogóinak és nagylelkű mecénásainak száma és tábora.
A szabály az: ahol valamelyik felekezetnek papja és temploma van, ott annak kötelessége iskoláról is gondoskodni. Az épületről és valami tanítói állandó járandóságról legtöbbször a kegyúr gondoskodott, vagy ennek adományát kiegészítette a község, egyházközség és végül az érdekelt szülők. Városok, népesebb környékű nagyobb helyek latin iskolák felállításán fáradoztak igen gyakran anyagi erőiken felül is, ami az iskolák ingatag sorsának lett a szülője. A nagyszombati katolikus iskola újjákeltésére 1554-ben Oláh Miklós esztergomi érsek a káptalan kiküldöttei élén például a városbíróval és az esküdtekkel tárgyal közösen. Az iskola és az internátus építését a város vállalta, a tanárok javadalmazásában megosztották a terheket. A nagy és magasabb iskolák esetében a város maga viseli a terhet vagy az uralkodó, de főrendű pártfogók, egyháziak segítségét is igyekeztek biztosítani az iskola fenntartásához. Gyakori a költségek fedezésére állandóan jövedelmet szolgáltató birtok, birtokrész, tized, malom stb. lekötése; a tanítók és bentlakók tartására pedig a természetbeni járandóság. A kis iskola épülete legtöbbször egy-egy nagyon is szerény ház vagy szoba; népes városban külön egy-egy a fiúk és a lányok számára. A latin iskola is szűk helyre tudott összezsugorodni a különböző fokozatú tanulók együttes, illetve váltakozó oktatásával. Ezek között már több a nagy épület, új vagy régi, nem ritkán régebben is egyházi célokat szolgáló papi vagy szerzetesház. Az iskolaépületek helyenként és időnként siralmas állapotba is kerültek, amikor a megnehezült idők, vagy a fenntartó megfogyatkozott buzgósága évtizedekre elodázta a karbantartást.
A debreceni iskola tanulóinak esti imája. Debrecen, 1672.*
(Egyetlen példánya a debreceni ref. főiskola könyvtárában.)
A négy levélből álló kis imafüzet egyetlen példányban maradt korunkra. Itt az lb és 2a oldalt mutatjuk be. A fényképet a főiskolai könyvtár igazgatósága bocsátotta rendelkezésünkre. Kb. félnagyságban.
Heyden Sebald „Gyermeki beszélgetéseinek” első, magyar fordítással is ellátott kiadása. Krakkó, 1527. Címlap és utolsó oldal.
(Danzig város könyvtára.)
Korszakunk első felében a protestantizmus gyors terjedésével párhuzamosan szaporodtak felekezeteik iskolái. Az iskolát fenntartó kegyúr, város áttérését természetszerűleg követte az iskola is, mely lényében függvényük volt. Ezért nagyon sok közülük a régi katolikus iskola folytatása: de számos ezek közül mégsem lett változatlan utód, mert a protestáns művelődési viszonyokon belül, nem egy ilyen iskola új jelentőséget kapott és a régi kis katolikus iskola helyét nagy protestáns tanintézet váltotta fel, [AZ ISKOLÁK SZÁMA] például Debrecenben, Sárospatakon vagy Pápán, ahol tudniillik a felekezet művelődési központjának számított az ilyen iskola. Az országrész, a város, vagy a kegyúr vallási pártállásának változásai és a megváltozott felekezeti erőviszonyok miatt nem egy intézetnek jutott igen változatos külső történeti sors. Erdélyben a katolikus iskolákat, a királyi Magyarországon pedig a protestánsokét kísérte ez a végzet.
A sárospataki kollégium harminc esztendőn át hányódik-vetődik; kétszer is Debrecenbe, Gyulafehérvárra, majd vissza, újra Erdélybe, Gönczre és Kassára. Erdélyben a jezsuiták sorsát iskoláik is nyomon követték: 1580-ban kezdték meg működésüket, rá nyolc évre kitiltattak; 1595-től 1607-ig újra volt maradásuk; 1615-től 53-ig megint működhettek, de csak 1693-tól telepedhettek le véglegesen Kolozsvárott.
A töröktől megszállott részeken a sanyarú magyar sorshoz kötött műveltség ügye szintén az egyházi gondozás viszonyaihoz igazodott. A papság, főleg a katolikus, nehezen járhatta a megszállás alatt álló részeket. Magyarságunk azonban a maga népi és vallásos ismereteit mégis jól megőrizte és továbbszármaztatta. A katolikus papság meggátolt munkáját apostoli lelkű, e célra képzett világiak (licenciátusok) igyekeztek pótolni. Ha viszontagságosabb életet is élt ennek a kornak legkisebb mértékkel mért, jórészben vallásos és elemi oktatása, mégis átvergődte ezt a másfélszázadot.
A legrégibb magyar értelmezésű „Donatus”. Krakkó, 1527.
(Danzig, Városi könytár.)
Az iskolák számát még hozzávetőlegesen is bajos lenne megállapítani. A korszak első felében a protestánsok intézetei szaporodtak meg és virágzottak fel; a XVII. század katolikus visszahatása ezekből foglalt vissza és a meglévő intézeteit növelte nagyobbra időközben képzett papságának, főként a jezsuita rendnek fáradozásaival. A XVII. század közepén erősítést jelentett a kegyestanítórend megtelepedése is, amelynek virágzása azonban már e korszakon kívülre esik. Az első hivatalos összeírás iskoláinkról csak a XVIII. század utolsó negyedéről való és annak bizonysága szerint a magyar helységek felében még akkor is hiányzott az állandó iskola és a tanító. A XVI. századról kétszáznál több iskoláról maradt fenn írott emlék és ezek háromnegyede protestáns intézet, melyeknek különben történeti multját fiai jóval több szorgalommal igyekeztek felkutatni, mint a magukét a katolikusok. Biztosra vehető, hogy korszakunkban az iskolák száma a róluk nekünk megmaradt írott emlékekkel nem azonosítható. Még nehezebb lenne az elemi kis iskolák számától a latin iskolákét elválasztani. A népesebb kis iskola ugyanis már magasabbra induló egynéhány tanulója kedvéért is foglalkozott valamelyes latintanítással. A lelkes pap vagy megfelelő tanító és anyagi áldozat híján időnként ez az állapot megszűnt. A protestáns latin iskolák száma éppen ezért kétszeresen, néha háromszorosan nagyobb a katolikusénál, de azzal a nagy különbséggel, hogy az átmenet fokozatait az a vonal adja meg, amit a latin nyelv elemeinek tanításától a nagy kollégiumok munkájáig el kell képzelnünk. A katolikus latiniskolák csekélyebb számát a jezsuita iskolák nagy szervezettségében, népességében és teljességében lehet megtalálni.
A rendi nevelés szabta meg e korszak művelődési alapelveit. A főnemesség alkotmányjogi különválása is ennek az időszakasznak a közepére [A RENDI MŰVELŐDÉS ALAPELVEI] esett. A magasabb művelődési igények térhódítása is ebben a rendi rétegben kezdődött meg, éppen a rövidéletű magyar renaissance idején. Főrendű családok sarjai vagy főpapok rokonságának tehetségesebb ifjai ez időtől kapták és szerezték meg az új, már világiakra is szabott magasabb műveltséget. Főnemesi és nemesi ifjúságunk tekintélyes tömege azonban a XVI. században és a XVII. egy részében a házi és családi nevelésnek egy sajátos, lovagkori keretében nyerte képzését. Minden nagyobb magyar kastélyt és udvarházat iskolává avatott az a szokás, hogy nemességünk gyermekeit 9–10 éves korban az atyafiság, vagy a jó barátság köréből kiszemelt más tekintélyes nemes, vagy főpapi rokon vagy pártfogó udvarába küldte, ahol ezek a háznép gyermekeivel együtt tanultak a vár, vagy a kastély lelkészétől; nagyobb gyermekcsoport vagy főúri ház esetében külön fogadott tanítómesterektől is. A fiúk serdülő korukig apródszolgálatot is teljesítettek, megtanulták a kardforgatást és tizennyolc éves korukra lovas ifjak lettek. Nevelő uruk és gazdájuk mellett töltött egy-két év után vagy visszakerültek a szülői házba, vagy mint uruk atyjafiai szolgáltak tovább. A házi pap vagy tanító kalauzolása mellett megjárt külföldi út jelentette a betetőzését ennek a nevelői rendszernek.
A régi debreceni főiskola XVI–XVII. századi alakjában.*
A főiskola az 1802-ben Debrecent elpusztító tűzvész alkalmával teljesen leégett. Az itt látható régi rajzot először Szűcs István közölte Szabad kir. Debrecen város történelme c. munkája II. kötetében (1871).
A sárospataki ref. főiskola XVI–XVII. századi épülete. A XIX. század közepén készült rajz után.
(A főiskola könyvtárában.)
A kisnemesség gyermekei közül elég sok szorult a falusi kis iskolákba vagy legalább is a falusi papság és iskolamesterek kezére. Ezeket azután 10–12 éves korukban vitték be valamelyik felekezetbéli magasabb iskolába, ahol 6–10 évet is eltöltöttek az iskolai műveltség msgszerzésével. Ez azonban már inkább a XVII. század végefelé eső gyakorlat. A városi és a népesebb falusi helyek polgársága és jobbágysága érezte először a legjobban iskoláinak áldásait. A latiniskolának elvégzése ezentúl már nemcsak a merőben papi pályára indulók számára nyitott utat a születési társadalmi rendből való valamelyes kiemelkedésre, hanem a világiaknak is. A korszak végén nemcsak a protestáns papság, hanem polgári és jobbágyi sorsból fölemelkedett prókátor, doktor, sekretárius, ítélőmester s nem utolsó sorban külföldi egyetemet megjárt tanító-mester küzdött a nemesi jogok elnyeréséért. Az uralkodó felekezetre korlátozottan az erdélyi papság el is érte ezt. A többiek sem összefogni, sem a műveltség címén jogot szerezni nem voltak képesek egész rendjük számára. Az izzón magyarlelkű iskolamesternek, Apáczai Csere Jánosnak meddő javaslata maradt sokáig ez a humanizmus mélyéből fölfakadt követelés.
Dévai Mátyás magyar ortografiája, Krakkó. 1549.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A kor iskoláinak művelődési anyagát csak „litterátusok”, az akadémiát végzettek esetében adta a maga egészében az iskola. A magyarság nemesi, polgári és jobbágy-tömegeinek igazi tudásához, ismereteinek tekintélyes részéhez kevés köze volt a kor iskoláinak. Ezek a maguk gyakorlati életformájukhoz szükséges tekintélyes tudást az iskoláktól függetlenül, a hagyományok és ismeretek eleven és természetes átszármaztatásával kapták meg. A nemes ifjú az [A HAGYOMÁNY ÉS A KIS ISKOLA] apja vagy nevelő gazdája oldalán sajátította el a földnek, a növény- és állatvilágnak, a csillagos égnek, a háznak, földművelésnek, állattenyésztésnek, a nemesi jognak, a jobbágyok kötelességeinek stb. azokat az ismereteit, melyekre a hadviselésen kívül a mindennapi életben a családi peres, a megyei vagy országos ügyekben szüksége volt. Ezt a tudást jóideig senki sem várta az iskoláktól, hanem csak azt, hogy az oktatás a hit igazságaira, a vallás énekeire és imádságaira. szokásaira, az olvasás és írás meg a számtan tudományára tanítsa meg az ifjakat; ezenfelül pedig a kor műveltségét hordozó latin nyelvre. Ennek a fejezetnek is a nevelői oldalára esett a fősúly: a gyermektől, ifjútól föltétlen engedelmességet, tekintélytiszteletet, egyeneslelkűséget és hithűséget vártak.
A városi polgár gyermeke ugyanígy nőtt bele a maga élethivatásába, sajátította el a mesterségét, ismerte meg a maga életviszonyait. A jobbágy fiú apjától vette át a maga határának, a föld talajának, a földművelésnek, fűnek-fának, bogárnak-madárnak, időjárásnak és csillagos égboltnak ismeretét. Tudott halászni, vadászni, állatot tenyészteni; ha kellett, orvosolni, házat építeni, szerszámot csinálni. A lányok fonni, szőni, főzni és mindkét nembeli ifjúság mesélni, dalolni, játszani, táncolni. Mindezt bajos lenne figyelmen kívül hagyni, ha a kor műveltségét keressük. A jellemző éppen abban rejlik, hogy a kor rendi rétegeinek műveltségét mily kis mértékben szolgáltatta még maga az iskola.
Batizi András Katekizmusa a gyermekek részére. 1555.
(Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára.)
Az elemi vagy kis iskola tanítási anyaga a XVI. és XVII. században is megőrizte több mint ezeresztendős keresztény egyházi jellegének alapvető hagyományait: elsősorban a vallásos oktatás és nevelés céljait szolgálta. A kezdők csoportja a Miatyánkot, Hiszekegyet, a tíz parancsolatot, a kis katekizmust és egyházi énekeket tanulta meg az abc betűinek fölismerése mellé. A második csoport (sillabizálók) tanulmányában bővült a vallástani anyag és megkezdődött a betűk szótagokká való összeolvasása és a számolás. A harmadik csoport (olvasók) végzett a kis katekizmus egész anyagával, s mindennapi vallásos imák és énekek könyv nélkül való megtanulásával, végül az értelmes olvasáson kívül az írásban és számolásban kapott oktatást és szerzett gyakorlatot. A tanuló addig időzött egy-egy csoportban, míg annak ismeretanyagát magáévá nem tette. A XVII. század városi kis iskoláinak tanítási anyaga az alaposabb számtannal és – különösen német helyeken – később a közéleti fogalmazványok tanításával gazdagodott. A nehézkes tanítási eljárás abból az elgondolásból fakadt, hogy a kor gyermekének előbb és jóval kiadósabban van szüksége az olvasásra, mint az írásra. A humanizmus rendszerbe foglaló törekvése diktálta tovább, hogy a tanítás mindenütt az elmélet kezdeteiből, tehát az egyes betűk ismeretéből induljon ki. Mivel pedig a betűket a megfelelő kihangzással tanították (pl. c-é, e-f), olvasás közben értelmes szavakká kapcsolásuk a tanító és a tanuló kínos és hosszadalmas munkájába került. Szerencsére e hibán valamelyest segített és a középkori gyakorlathoz vezetett vissza a tanítóktól kis és nagy iskolákban sokszor panaszolt tankönyvhiány. A tábláról leolvasottakon kívül ezért az olvasás igazi gyakorló tere az imádságos könyvek jórészben már a tanuló előtt ismert és ezért könnyű szövege lett.
A szepesi kamara költségén megjelent ábécéskönyv. Kassa, 1674.*
(Kegyes tanítórend központi könyvtára, Budapest.)
A kis kötetke egyetlen ismert példánya egykor II. Rákóczi Ferencé volt s belőle a kis fejedelmi fiácska tanulta az olvasást és a katekizmus elemeit.
A latin iskola tanulmányi anyaga is a nyelv elméleti rendszere után [A LATIN ISKOLA ANYAGA] igazodott: az első lépés a latin nyelv szabályai szerint való helyes beszéd (grammatikai osztályok), a második az ékes, díszes beszéd (verstan, poetika) s a harmadik logikusan szerkesztett beszéd (szónoklattan, retorika) foka. Az első anyagrész ismét több szakaszra bomlott: a hangtan, a kiejtés és a helyesírás szabályait követte a latin alak-, eset- és mondattan három nagy fejezete. Az alaktan kifejtésének és tanításának alapját a nyolc beszédrész (főnév, ige, melléknév stb.) adta. Mindegyik tárgyalása az általános és részleges szabályokkal kezdődött s mivel a latint mesterségesen az iskolai tanításnak kellett a műveltség élő nyelveként fönntartani, közölték a nyelvtanok az összes közhasznú, rendhagyó kivételeket is. Ezen a módon a nyelvtan elvonttá vált és nagyra dagadt, amin a XVII. század módszeres kísérletei főleg a táblázatokba-foglalással igyekeztek segíteni. Ez a nagyra nőtt anyag, melynek ismeretét hangsúlyozottan a tanítás nélkülözhetetlen fundamentumának tekintették, három-négy évet igényelt a nyelvtan egyes fejezeteiről elnevezett csoportok (osztályok) tanulóitól. Ezt követte az ékes beszédnek, a stilisztikának tanítása. A beszédnek a klasszikus írók szókincséhez és kifejezésmódjához mért tisztaságáról, szabatosságáról, az előadás elevenségéről és színességéről tanultak e fokon s ennek során a latin iskola növendékei is megismerkedtek a szó- és gondolatalakzatok szabályaival. Ezt követte a már elsajátított ékes beszéd verses és prózai formájának elmélete. A verstant a hangok és szótagok hosszúságáról, illetve rövidségéről oktató szabályok sora nyitotta meg, a verslábak, majd a verssorok és versformák elmélete folytatta és a verskészítés gyakorlati útmutatása zárta be. A humanizmus azt vallotta, hogy a gondolat, az igazság egyaránt kifejezhető gyönyörködtető, tehát verses és meggyőző, tehát prózai formában; az igazi tudás pedig ezenfelül a gyakorlati megvalósítás képességében rejlik. Ezért fogta versírásra a latin iskola összes növendékeit. A vallásos élet, az antik és keresztény történelem köréből vett verses tárgyak mellé a humanizmus teremtett évszázados hagyományt az alkalmi latin költészetnek, amelynek virágzására az iskola életében az évmegnyitás és -zárás, az iskolai ünnepélyek, látogatók és pártfogó köszöntése, tanárok beköszöntése vagy távozása stb. teremtette meg az alkalmi, ünnepi ódák lehetőségeit. A XVI. és XVII. század társadalmi életében a bölcsőtől a sírig (búcsúztatók), az alázatos dedikációktól a magasztaló gratulációig tág tere nyilt a verselésnek és a latin iskola növendéke később is kamatoztathatta versfaragó tudományát. Amikor pedig már a tanulók tudományából nem tellett ki a vers, a tanárok versei folytatták a szokást a költészetről vallott fölfogás gyökeres változásáig és a fölvilágosodás idején bekövetkezett halálos ítéletig. A tanulók átlagánál hamarosan beletörődött az iskola a gyarló verselési eredménybe, de nem engedett e korszakon belül a szónoklattannak komolyan vett elméleti és gyakorlati tanításából. A retorika új életre támasztása egyik lényeges [RETORIKAI OKTATÁS] vonása a renaissancenak, a szónoki beszéd évszázados hódító útját pedig a humanista latin iskolák oktatása biztosította. A választékos és tiszta latinsággal beszélő és a retorika szabályai szerint szerkesztő szónok képzése a XVI. és XVII. század latin iskoláinak legfőbb gondja, munkájának betetőzése. Az iskolák belső élete gyakran játszotta vissza a régi római köztársaság viszonyait, hogy diákokból toborzottan vonultathassa föl a katedrák fórumára a vizsgáló és ítélő bírókat, a vádlót és vádlottakat ügyvédeik, patrónusaik, barátaik és tanúik kíséretében, akik előre elkészített és megtanult latin beszédeik elmondására kerestek így alkalmat. E kor retorikatanításának jellegzetes vonása, hogy a nyelvi, formai részre (elocutio) esett a főgond és a vallási küzdelmek ismét fölújították a dialektikát, mely a maga logikai ismeretanyagával szintén bevonult a szónoklattan könyveibe. Cicero a példakép, műveiből fraseologiai szótárakat készítettek, hogy a fínom áthajlások, a bizonyítások, tagadások stb. színes és hajlékony szókincse kéznél lehessen a beszédet szerkesztők részére. A beszéd fajai közül a bizonyító és magasztaló beszéd elméletét dolgozták ki a legrészletesebben s végül aprólékos utasítást adtak a bevésés és előadás módjaira is. A hanghordozásra, testtartásra és a kísérő mozdulatokra vonatkozó szabályokból kitűnik, hogy a XVI. és XVII. századi eleink szenvedélyesebben és kifejezőbben mondták el beszédeiket mint mi, mert retorikáik szabályai szerint a reszkető, síri hang, lehorgasztott fő érzékeltethette csak a szomorúságot, az ökölbe szorított kéz és a láb dobbantása a haragot. Thurzó György nádor fiának a XVII. század elejéről ránkmaradt retorikai dolgozatai mutatják a tanítás fokozatos és tervszerű menetét. A tanulónak a Szent Írás, vagy valamelyik klasszikus író velős mondását kellett először bevezető gyakorlatképpen kerekdeden kifejtenie; innen indult az átmenet a nagyobb lélekzetű beszédek készítéséhez, melyek tárgya a Szent Írásból, a klasszikusokból vagy alkalomszerű, a tanulmányokkal kapcsolatos gondolatokból került ki: például „Vesd gondjaidat az Urra” 54. zsoltár, „A művelődés gyökerei keserűek, gyümölcsei édesek” (Isocrates). A kor iskoláinak szellemére vall, hogy mindíg az első helyen a Szent Írás állásfoglalása a mértékadó, azután következnek az ókori írók nézetei s végül a józan ész bizonyítékai. A Szent Írás történeteiből és a régi római történelemből, gyérebben a krónikákból vett apró esetek beleszövése igazolja a klasszikusokon kívül közölt egyéb tárgyi ismeretek gyér jelenlétét. A korszerű tárgyi ismereteket fukar kézzel mérte ez a latin iskola.
Comenius kezdő latin nyelvtanának bártfai kiadása. 1623.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A latin verselés tankönyve egy névtelen jezsuitától. Lőcse, 1619.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A latin remekírók táborát a tanítás célkitűzése és az iskolai munka szűk keretei szorították főleg Cicerora. A XVII. századtól kezdve pedig a régi klasszikus latinságon új csorbát ejtett az a kényszerű helyzet, hogy a régi római írók szókincse nem futotta a XVII. század műveltségének tolmácsolására. A sárospataki iskola idegenből hozott büszkesége, Comenius Amos tankönyvei ezzel a bajjal vetettek számot és közöltek oly szókincset, mely már messze sodródott a klasszikusoktól, akiknek munkáit különben is katolikus és protestáns részről gondosan vetették a keresztény erkölcsi felfogás rostájára s adták ki az ifjúságnak szánt szemelvényekben. Az antik világ gondolati kincsesházából ezért a latin tanítás csak mozaikszemeket és töredékeket származtatott tovább, amelyek nagy eredményét nem is ebből a szemszögből lehet megpillantani, hanem ott, hogy 6–8 esztendő alatt egy idegen nyelvre, a műveltség akkori mesterséges nyelvére, megtanította a maga növendékeit. Ezt tisztelettel kell megállapítanunk mai nyelvtanítási eredményeink tapasztalatai alapján s meg is értjük azt a páratlan erőfeszítést, mellyel ez a tanítás célja felé tört. A legkisebb tanulókat a gyorsléptű szótanulással és a beszédgyakorlatok emlékezetbevésésével iparkodott hamarosan a latin beszédhez elősegíteni. Azután már szigorúan tilalmazta és büntette az anyanyelvi társalgást. Az internátusokban úrrá tette a latin nyelvet, melynek tanulását és használatát a régi római élet megjátszatásával és a tanuló csoportok versengésével egyaránt szorgalmazta.
Az új nagyszombati egyetem első rhetorainak üdvözlőirata. Pozsony, 1637.*
(Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtára.)
Az eredeti 18 levélből álló ívrétű füzet. Egyetlen példányban maradt fenn.
Az iskolák tanterve és szervezete szemszögéből nagy a különbség a hazai katolikus és protestáns latin iskolák között. Ez utóbbiak egészen szabadon, kötetlenül fejlődtek legtöbbnyire azon német egyetemi városok [TANTERV ÉS SZERVEZET] iskoláinak hatása alatt, de sohasem szolgai másolására, melyekből tanáraik kiképzésüket nyerték. A tanulmányi anyag egy-egy nagyobb összefüggő egészét kellett egy-egy tanulócsoportnak, mondjuk osztálynak földolgoznia és elsajátítania. A grammatika három, rendszerint négy évet, a poetika és retorika három évet követelt meg. A szorgalmas és tehetséges tanuló hamarabb is elvégezhette a kitűzött anyagot és átléphetett az egyik osztályból a magasabba. A protestáns iskolákkal szinte egybeolvadtan éltek a maguk saját előkészítő, kis elemi iskolái. Ez érteti meg, miért fogták már ezekben a kicsinyeket is a latin szóra, tanították párhuzamosan magyarul és latinul az imádságokra és a katekizmusra. Sokáig ez tette szokásossá, hogy a vidéki kis iskola növendékeit a könnyebb átlépés okáért az utolsó egy-két évre a városi latin iskolával kapcsolatos elemibe iratták. A két iskola között a határ elmosódott a népoktatás ügyének nagy kárára, amint ezt külföldiek, így Comenius Amos, de hazaiak is, például a kiváló Apáczai Csere János, megállapították. A katolikus iskoláknál az éles elkülönülés annak volt köszönhető, hogy a Jézus Társaság kis iskolákkal nem foglalkozott. Latin iskolájuk pedig az egyetemes neveléstörténet kebelében elsőnek kapott páratlan gonddal kidolgozott iskolai tantervet, rendtartást, utasítást és szilárd, sőt idővel merevnek is bizonyult szervezetet. Az egyes osztályok, a bennük feldolgozásra váró tananyag, az előadás és földolgozás módja, az írásbeli dolgozatok száma, az órarend, a szorgalmi idő, az iskolai szünetek, a fegyelmi rend stb. mind pontosan előírt a jezsuita iskolákban, melyeket éppen ezért a teljes egyformaság, a tanítói és nevelői munka egyöntetűsége és az ebből fakadó oktatói és nevelői erő jellemzett. Az ő szeretettel teljes szigorral végzett és tekintélyi alapon nyugvó nevelési rendszere mellett a protestáns iskolák színes helyi változatossága a XVI. és XVII. század iskolai képének másik oldala. Ezeket legfeljebb valami szellemi és felekezeti atyafiságos szál tartotta össze: a sárospataki iskola hagyományai, oktató rendje, tankönyvei után igazodtak Rimaszombat, Gönc, Ujhely, Kassa, Miskolc, Szikszó, Kecskemét, Kőrös, Sziget, Szatmár, Komárom, Pápa, Losonc református iskolái, amelyek ezért mint „partikulák” kapcsolódtak a pataki nagy „anyaiskolához”, ahonnan legtöbbször tanáraikat is kapták. Az ágostai evangélikusoknak Pozsony, Sopron és Eperjes volt ilyen anyaiskolájuk. Ezekben azután már rendszerint magasabb akadémiai és az egyetemre előkészítő tanítás is folyt.
Comenius Johannes Amos. Angol rézmetszet G. Glouvertől.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)
Az eredeti metszet 73×117 mm nagyságú.
A Jézus-társaság egykori pozsonyi kollégiuma.*
A kollégiumot Pázmány Péter 1626-ban alapította meg, ötvenezer forintos, akkoriban igen jelentős összegű adományával. Épitését 1630-ban fejezték be, amint az alapító címerével és nevével ellátott díszes kapu fölött olvasható. A jezsuita-rend első megszüntetése után a jogakadémiát helyezték el benne.
A magasabb tanulmányokhoz való kezdés jogát a latin nyelvnek szóban és írásban való birtoklása adta meg. Ezzel a vértezettel kezdhetett a tovább-tanuló a bölcselethez, majd ennek befejezése után rendszerint a hittudományoknak vagy a jognak elvégzéséhez. Korszakunk bölcseleti tanulmányain [EGYETEMEK; BÖLCSELET ÉS HITTUDOMÁNY] a renaissance által újjászületett irodalom, illetve retorikai szellem lett úrrá. Új életre kelt Platon és Aristoteles, de a korszellem jeles bölcselőkként tisztelte például Cicerot és Senecát is. A vallási küzdelmek zökkentették azután vissza újra a bölcseletet a régi skolasztika vágányaira s a küzdelmet mindkét fél az Aristoteles-i bölcselet fegyvereivel vívta. A logika és a beletartozó dialektika mellett az erkölcsbölcselet, majd a kor realisztikus irányának megfelelően, főként a természetbölcselet klasszikus írásai hódítottak maguknak teret a XVII. századtól kezdve.
A már említett nagy protestáns anyaiskolákban vagy a nagyszombati katolikusban állandósult a bölcselet tanítása, sőt a hittudományok rendszeres oktatása sem hiányzott. Ez utóbbinak keretében az élre a protestantizmus a Szent Írás-tudományt iktatta, a megértéséhez szükséges héber és görög nyelv hasznosításával. A Szent Írás magyarázatából nőtt ki az elméleti teológia, ebbe tartozott a más keresztény felekezetekkel vívott harcokra fölvértező és nagyra növelt kontroverz (vitatkozó) teológia. Az elméleti és gyakorlati erkölcstan és a gyakorlati lelkipásztorkodás ismeretei egészítették ki teljessé a hittudományi egyetemi karok tanulmányait. Egyházjogot itt is, meg a jogi karokon is tanítottak; római, majd e korszak végétől kezdve partikuláris, azaz a hazai jogot azonban csakis az utóbbin. Hazai magasabb iskoláink tanulmányi rendje, ha módot adott is a bölcseleti, főleg a hittudományi tanulmányok kiadós alapvető ismereteinek elsajátítására, a betetőzést csakis külföldi egyetemeken lehetett elérni. A katolikusok ezért keresték föl Róma, Bécs, Graz stb. egyetemét; a protestánsok pedig német, svájci, holland és angol egyetemeiket. A főúri ifjakat rendszerint házitanítóik kísérték ide el s ezáltal szokássá vált a szegény, de tehetséges ifjaknak ily módon is alkalmat adni tanulmányaik befejezésére. Különben egyik félen sem hiányzott az áldozatos pártfogók tábora, akik szegénysorsú és kiváló ifjakat segítettek ki a külföldi jeles egyetemekre. Ezeken alapítványi helyek, segélyek és kedvezmények is előmozdították, hogy állandóan többszáz magyar ifjú hozhatta haza a kor magasabb, nyugati műveltségét. Az így hozott sok anyagi áldozat és annak tisztán látása, hogy a magasabb tudományok e módon hazai földbe soha állandó gyökeret nem vernek, élesztette újra föl katolikus és protestáns részről egyaránt az egyetemalapításnak különben évszázados magyar törekvéseit.
A Pázmány Péter által alapított egyetem nagyszombati épülete.*
Az egyetemi épület alapjait 1635-ben Dobronoki György kollégiumi rektor felügyelete alatt rakták le. Építése még Lósy és Lippay prímások alatt is tartott: második emelete későbbi keletű. Három szárnya van, amelyek az Esterházy Miklós nádor által épített pompás templomhoz csatlakoznak. A XVIII. században, miután az egyetem Budára költözött, invalidus-kaszárnyává alakították át.
Pázmány Péternek 1635-ben Nagyszombatban alapított katolikus egyeteme az első véglegesen meggyökerező ilyen intézmény. Ennek tanítói munkáját az egész világ előtt magának tudós tekintélyt szerzett jezsuita rend látta el és biztosította. A XVII. század közepétől itt világiak jogot, sőt hazai jogot is tanítottak. Protestáns oldalon Bethlen Gábor Gyulafehérvárott alapított hasonló magas képzést szolgáló főiskolát, melynek nyugati szinten tartott tanítását külföldről nagy áron behívott jeles mesterekkel iparkodott megszilárdítani. Ezért tanítottak egyideig akadémiáján Opitz, Crell, Alsted, Briesterfeld. A zavaros idők a nagy fejedelmi alapítvány mellett sem tudták biztosítani az intézmény későbbi fennmaradását, aminthogy a külföldről hozott jeles mesterekkel való taníttatás elgondolása már Mátyás pozsonyi főiskolája esetében sem bizonyult gyökeres megoldásnak. Ezek a nemes és európai fejedelmi látókörre valló törekvések a magyar főiskolákért és magyar tudományosságért vívott küzdelmek hősi folytatásai.
A tanulóifjúság és az iskola élete színes és változatos képet mutatott. Két iskolai év közé, jórészt augusztus hóra esett a kánikuláris szünet. Ez ugyan fele volt a mainak, de kárpótlásul a 11 hónapos szorgalmi időt kéthetes szüreti, 8–10 napos karácsonyi, farsangi, húsvéti, a kisebb pünkösdi vakáció szakította meg, az ünnepek száma is nagyobb volt a mainál s vásárkor is kijárt két-három nap. A latin iskola tanulója az iskola rektoránál jelentkezett, aki megvizsgálta tudását, s az osztályok és a végzett tanulmányok helyi változatossága miatt ő szabta meg a tanuló osztályát. A munkanapokon délelőtt és délután egyaránt folyt a tanítás. Szerda és szombat délutánt rövidebb ismétlésre, hittanra, énekre, összefoglalásra stb. használták föl. Reggel korán, 6 órakor, elvétve 5-kor is kezdték már az órákat a nagy anyaiskolákban a teológia és bölcselet hallgatói, akiket azután a latin iskola tanításában 7–8 órától segédekül alkalmaztak. [ISKOLAI ÉLET; DISPUTÁK, AKADÉMIÁK] Délután szintén tartottak két-három órát, rendszerint 12–2 órai kezdettel. A latin nyelv óriási szókincse, szabálytana nagy terhet rótt az emlékező tehetségre. A tankönyvek, a diákság szegénységéhez. mérten drágák, nemzedékeken át öröklődtek a tollba mondott jegyzetekkel együtt, az iskolákban pedig otthonossá vált a karban való feleltetés és ismételtetés.
A nagyobb tanulók szabadabb szellemi torna-terei voltak a disputációk, a jezsuitáknál pedig ezenfelül az önképzőkörszerű akadémiák. Hittételek, a klasszikusokból vett bölcsmondások stb. ékes kifejtője cáfolta meg ellenfele támadó érveit ilyen alkalmakkor, néha meghívott díszes közönség jelenlétében. A diákszínpad XVI. századbeli műsorán még a latin vígjátékírók szerepeltek, majd ezek erkölcsi szempontból történt száműzetése után, korszakunk végén elevenedett meg újra a színpad s lett a magyar érzésnek és nemzeti gondolatnak nevelőmestere. Évente a XVI. században három-négy alkalommal is, később kétszer-háromszor tartottak ünnepélyes vizsgát az iskolai hatóság tagjainak, az érdeklődő pártfogóknak és szülőknek jelenlétében.
A nagyobb latin iskolák mellett nevelőintézetek (internátusok) állottak rendszerint a kintlakók étkeztetésérre szervezett diákasztallal; a tanulók másik fele a helybelieken kívül diákszállásokon helyezkedett el. Sok szegény tanulót juttattak a nevelőintézetekbe nemes pártfogók, alapítványok, segélyek, s végül nem csekély számban a nemes ifjak mellé alkalmazott magántanítás. A protestáns iskolák legszegényebbjei, a koldulók (mendikánsok) külön csoportját alkották. Az iskolában s a házkörül vállalt egyszerű munkájukért (fűtés, takarítás) kaptak kedvezményeket s a rektor engedélyével a városban s környéken gyüjthettek pénzt és természetbéli adományokat. A fegyelmi okokon kívül így sem volt ritka eset, hogy a szegény diák támogatás híján más iskolavárosba vándorolt vagy tanulmányait egy-két évre megszakította, tanítóságot vállalt valahol, hogy keresetével folytathassa iskoláját. Tekintélyes maradhatott még így is a félig-meddig végzettek száma.
Az eperjesi ág. ev. főiskola régi épülete a XVII. századból.*
Az emeletnyi oromfallal koronázott pompás régi épületet, miután az 1887-ben Eperjest pusztító óriási tűzvészben leégett, lebontották. Régi alakját csupán Divald Adolfnak a tűz előtt készült fényképe tartotta fenn. Oromzatát egykor gazdag sgraffitodísz borította.
Maga a tandíj nem került nagy összegbe s az is egészében a tanítók, tanárok fizetésébe számoltatott. A helybeliek, mivel a város különben is viselt iskolaterheket, gyakran lényegesen kevesebbet fizettek a vidékieknél. Negyedévenként 25 dénár és félforint között ingadozott ez az összeg a XVI. században, melyhez – nem egyszer az iskolai statutumok írták elő, – a tanító megajándékozása is járult még.
A férfikor küszöbén álló nagy diákoknak a latin iskolák növendékeivel való együttélése szülte meg a protestáns nagy intézetek belső, tanulói önkormányzatát, mely az iskolai élet belső fegyelmére, az élelmezésre, az adományok felhasználására terjedt ki. A diákság kebeléből választott király, senior stb. azonban már egyetemi sorban álló, sőt gyakran tanulmányai végére jutott hallgató, aki tiszttársaival ügykörét a tanári testület ellenőrzése mellett látta el. A fegyelmi rend és a [TANÍTÓK, TANÁROK] vétségek szigorú nevelői fölfogásról tanúskodnak. Sűrűn járta a vessző, az iskolai börtön, az ételmegvonás az iskolából, a templomból való elmaradásért, csavargásért, verekedésért, kocsmázásért, de az elbocsájtás is nagyobb vétségekért. Tilos volt a fegyverviselés, zajos mulatozás, parittyázás, nyilazás, új-módi szerint való öltözködés, stb. jeléül, hogy az ifjúság a lelke mélyén mindíg változatlanul ugyanolyan.
Székelyföldi katolikus diák. XVII. század.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A 48. oldalnál ismertetett viseletképalbumból. Az eredeti aláírása: Ein Catholischer Student aus Zeckellandt.
A tanítói és tanári rend tagjainak élete és munkája, amint a diákságé és iskoláé is csak részben egyezik meg a katolikusok és protestánsok intézeteiben. Az a középkorban is uralkodó elv, hogy aki amit tud, azt taníthatja is, sőt éppen a tanítás tetőzi be az igazi tudását: mind a két félen érvényesült. A kis iskolákban félbemaradt diákok mellett működtek buzgón vallásos iparosemberek, kiérdemült vagy béna katonák stb., s mindmegannyi egyben kántora is a maga papjának, a templomi, sőt sokszor panaszoltan gazdasági teendőiben is segédje. Tanít, harangoz, énekel, falusi írnok egy személyben és gyakran a papja asztaláról kapja még a latin iskola mestere is élelmét. Fizetése évi 10–20 forint s természetben kap több-kevesebb búzát, fát, esetleg bort, a fizetett egyházi szertartások béréből esetenként pár dénárt. A latin és felsőbb iskolák pontosan szabályozott jezsuita rendszere megkövetelte, hogy minden osztálynak legyen külön tanítója. A latin iskolákban a Rend már bölcseletet végzett tagjait alkalmazta, akiket rendszerint külön egy éven át képzett ki a tanítás munkájára. Ez a beosztásuk legfeljebb néhány évig tartott csak, mert utána el kellett végezniök a theológiát. Csakis ennek befejeztével lehettek azután a latin iskola két magasabb szakaszának, a humanitásnak: a poezisnek és rhetorikának vagy a bölcseleti és theológia főiskolának tanárai.
Iskolai színjáték. Szegedi Lőrinc Theophaniája. Debrecen, 1575.
Mivel a jezsuita-rend csak kellő anyagi megalapozás esetében telepedett meg, intézeteik eléggé költségesek, tanáraik és tanítványaik élete azonban biztosított volt és zavartalan munkában folyhatott. A protestánsok latin és felsőbb iskoláiban az volt a szokás, hogy csak egy-két, esetleg csak a legfőbb tanárt, a rektort alkalmazta a fenntartó, a többit már ez, akinek ezek segédei voltak. Az alkalmazás egy-két évre szólott, mert a tanári testületek állandó változását itt meg az okozta, hogy a tanárok minden lehető alkalmat megragadtak, hogy az iskolai munkát jobban fizetett és megbecsült protestáns papi állással cserélhessék föl. A XVII. század második felében szilárdul meg egyesekben a pedagógiai hivatás öntudata és akadt lelkes példa a jövedelmezőbb papi hivatal elutasítására. Egyenlőre azonban katolikus és protestáns oldalon az iskolai oktatás és nevelés munkáját átmeneti elfoglaltságnak tekintette ez a kor. Katolikus részen a kegyestanítórendiek, emitt pedig néhány ideális tanár-ember kezdett utat törni a következő századok önálló pedagógus rendjének kialakítására.
A tanári javadalom megállapítása is nehéz a nagy változatosság miatt. Pénzben évente kb. 40–100 forintot kaptak s ehhez járult még tanulónkint egy-egy negyedévre 20–30 dénár, a temetések és egyéb egyházi szertartások bérének egy része; azután pedig a természetbeniek: búza, tűzifa, bor s helyenkint a tanulók ajándékai. A XVII. században valamelyest javult talán anyagi állapotuk, de a zavaros idők, a pártfogók és városok [NYOMDÁK, TANKÖNYVEK] helyzete sokszor nyomasztó szegénységbe és nincstelenségbe sodorta őket. A külföldről behívott híres mesterek fejedelmi fizetést kaptak, főleg Comenios Amos, de Opitz Márton, Alstedt János stb. is. Protestáns iskoláinkban ezenkívül is nem egy külföldi is tanárkodik néhány esztendeig, egyik-másik főleg a német városokban meg is telepedett. A magyar iskola és magyar műveltség igazi munkáját azonban mégis csak a külföldet megjárt és hazatért, vagy itthon végzett magyar pedagógusok végezték. A többiek számára csak átmeneti volt a magyar iskola katedráján való szereplés. A magyarok közül sok igen jeles külföldi mesterek kedvelt tanítványa, Melanchthon-é, Sturm-é, pl. Dévai Biró Mátyás, Stöckel Lénárd, a bártfai iskola szervezője, Erdős János vagy a Sturm-féle rendszer besztercebányai átültetője, Schremmel Ábrahám stb.
Falusi kántortanító Erdélyből. XVII. század.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
L. hozzá a 48. lapra tartozó jegyzetet. Az eredeti aláírása: Ein Cantor oder auch Dorff-Schulmeister.
A nagy iskolák mellett Nagyszombatban és Kassán éppen úgy, mint Sárospatakon, Debrecenben vagy Pápán nyomdát állítottak, mely idegenből átvett, de magyar tanítóktól szerkesztett tankönyvekkel is igyekezett ellátni a tanuló ifjúságot. A latin auktorok kivételével alig akadt az iskolai munkának oly ága, melyre a XVI. sz. magyar iskolamesterei itthon készült tankönyvet ne szerkesztettek volna. A magyar tudományos irodalom is innen tette meg első lépéseit.
Református erdélyi diák a XVII. századból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az ide tartozó kép sajnálatunkra fel van cserélve a 426. lapon levővel, amelynek aláírása: Ein Calvinischer Vngarischer Studiosus. Tehát az ábrázolja a ref. öregdiákot, az itt levő pedig a lelkészt.
A korszak végére azonban a magyar szellemi élet kiválóbbjai, a magyar tanítói rend legjelesebbjei ráeszméltek arra, hogy a zavaros és megsanyargatott másfélszázados magyar művelődés nem tartott lépést a nyugati országokéval. Eleinte csak a katolikus és protestáns lelkipásztorok kemény erkölcsi nevelésre buzdító korholásait hallhatta a magyar iskola vagy a XVII. század közepén is még az ékes latin beszéd tanítására való sarkalást; korszakunk utolsó negyven évét fölverte a panasz, hogy egy idegen nyelv merő tanítása, a latíné, emészt föl hosszú esztendőket és az életre fontos és hasznos ismeretekből: a történelemből, földrajzból, csillagászatból, a természetismeretekből, mennyiségtanból stb. semmit nem visz magával az ifjúság. A szellemi élet kebelében ennek az iránynak előhírnöke az encyklopedizmus, melynek nálunk is kiváló képviselője Apáczai Csere János, az első kultúrpolitikus tanárember. Világosan látta az új művelődés feladatait, a magyarnyelvű népiskolát, a tárgyi ismeretekkel telített latin iskolát és a magyar tudományos élet fellegvárait, az egyetemeket, melynek végzettjeit nemessé tétetné. Gondolatainak megvalósulása, éppen úgy, mint a hirdetett Descartes-féle filozófia egyelőre elakadt a felekezeti oktatás hagyományain. Éppen úgy, mint a középkorban, most is a felekezeteken belül támadt új irányoknak, a kegyestanítórendnek s a pietizmusnak segítségével valósulhatott meg az új iskola, melyet a fölvilágosodott, az újabb eszmeáramlatoknak hódoló államhatalom vett azután pártfogásába. Ez az államhatalom korszakunk végén megváltoztatta a felekezeti oktatás erőviszonyait és a török rabság alatt sinylő magyarság életét is újra belekapcsolta a nemzetébe.
Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediéja. Utrecht, 1653.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
