BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN
BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA:
NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN
NEMES ÉS POLGÁR A TÖRÖK IDŐKBEN
A mohácsi vészt követő török hódoltság véget vetett a nagyrahivatott középkori magyarság szerves továbbfejlődésének. Az ország területének három részre való tagozódása a politikai, gazdasági és társadalmi egység helyett három különböző irányba való fejlődésnek lett elindítója. A megmaradt magyar területen uralkodó két ellenkirály örökös viszálya egyrészt nemzeti királyságunk sírját ásta meg, végeredményében pedig négy évszázadra a Habsburg-dinasztia hatalmának alapjait rakta le, másrészt különválasztotta Erdélyt, melynek Bocskay elgondolása alapján az volt a hivatása, hogy a megbukott nemzeti királyság helyett, a nemzeti erdélyi fejedelemséggel a magyarságot az idegen uralmon lehetőleg töretlenül átmentse.
A hódoltság másfél évszázada társadalmi fejlődés szempontjából egységesnek tekinthető. A XVI. században kezdődő irányzatok végső kifejlődésüket a XVII. században nyerik, a XVI-ban meginduló törekvéseknek végső eredményei a XVII-ben érezhetők. Társadalmi téren a korszak uralkodó mozzanatai a rendi küzdelmek. Ezeknek a társadalmi harcoknak főbb irányelvei a következők: a főnemesség harca a Habsburg királyok ellen, mely voltaképpen a birtokelkobzási perekkel indult meg, s alapjában rendítette meg a bizalmat a király és nemzetének vezető rendje között; másodsorban a köznemesség küzdelmei egyfelől a főnemesség hatalmi túlkapásai, másfelől a jobbágyság és a városi polgárság ellen, melyek a XVII. század végén a városellenes iránynak teljes győzelmével végződtek. Minket a köznemesség szerepe érdekel, harcai, melyeknek tüzében megedzve hatalmi állását kiépíti, életfelfogása, gondolkozásmódja, otthona, műveltségi állapota és mindaz, amiben gyökeresen különbözik a középosztálynak másik alkotó tényezőjétől, a városi polgárságtól. E szinte máig érezhető óriási különbségek lényegét csak akkor érthetjük meg, ha végigpillantunk a török korszak birtokos nemesi és városi polgári életviszonyain.
1526 után a nemzetnek elsősorban védelemre volt szüksége, s ezt a védelmet a várakat fenntartó nagybirtok és a fallal körülvett városok adhatták meg. Éppen ezért a XVI. századi nagybirtok hatalmi túlsúlyának még fegyveres központi hatalom sem állhatott útjában. Ennek a helyzeti hatalomnak eredményeként hangzottak el az országgyűléseken a köznemesség részéről azok a panaszok, melyek a nagybirtok nyilt erőszakoskodásairól, fosztogatásairól és nemesi vagyon jogtalan bitorlásáról szólanak. A köznemesi ellenállás igen erőtlen volt, egyrészt, mert a törvény szava csak gyenge fenyegetés a hatalmas nagybirtokkal szemben, másrészt, mert a köznemesség nagyrésze fokozatosan beleolvadt a nagybirtokos főúr érdekkörébe, amennyiben ez a szomszédságában élő kisnemeseket ellátás és zsold fejében szolgálatába fogadta. Így hatalmasodott el a dominus és servitor kapcsolata, a familiáris viszony, mely a török korszak első felében hazánk társadalmára oly jellemző, s melynek okozója főképpen a török veszedelem elleni védelemkeresés. A familiárisokból kerültek ki a főúr birtokadminisztrációjában résztvevő tisztviselők és mindazok, akik egy nagybirtok árnyékában elhelyezkedést nyerhettek. Ez a Szekfű-szerinti neo-feudalizmus abban különbözik az elmult nyugati feudális viszonyoktól, hogy a köznemesfamiliáris nemesi szabadságát nem szüntette meg, ez közjogilag továbbra [DOMINUS ÉS SERVITOR] is a királytól függött. Werbőczy una eademque nobilitasa tehát látszólag csorbítatlanul fennállott és egyforma nemesi jogokat biztosított a gazdag főúrnak és a szegény köznemesnek. A valóságban ez a nemesi függetlenség csak papíron volt meg. Érthető, hogy a nagybirtokos a szegény, részben hazátlan, birtokát vesztett köznemes felett mekkora hatalmat gyakorolt, mennyire befolyásolhatta minden ténykedését és politikai igazodását akkor, amikor kisebb-nagyobb birtokadományozásokkal familiárisát erkölcsileg nemcsak önmagához, hanem egész atyafiságához is köthette. Természetes, hogy a servitor urának politikai felfogását tartotta irányelvnek, ahhoz a királyhoz csatlakozott, akinek pártján ura állt és követte urának vallását is a cuius regio illius religio elv alapján. A köznemesnek önálló politikai nézete e korban még alig volt s miután magát egyedül megvédeni nem tudta, nem tehetett mást, minthogy személyét és kardját mintegy bérbeadja annak, aki eltartja és megvédi őt és családját a bizonytalan háborús időkben. Ilyenképpen egy-egy főnemes sokszor egész hierarchiát fejlesztett ki, hatalmas területeken tartotta rajta kezét birtokadományokkal és egyebekkel lekötött servitorai révén. Egy-egy főurnak az ellenkirályhoz való csatlakozása egész familiáris hadának átpártolását jelentette. A familiárisok gyakran igen előkelő nemesek köréből kerültek ki és születési rangkülönbségük az úr udvarában sem szűnt meg, erre a forrásokban olvasható „főemberszolga” vagy „atyafiszolga” elnevezések utalnak. Révay László naplójában is olvashatjuk a XVII. század elején, hogy amikor Esterházy Miklós udvarába „inasságra vitték”, a főúr érdemén felül megbecsülve őt, azonnal „főállapotra” vitte. A dominusi és servitori viszony nem egy nagysikerű pályának lett elindítója, eddig névtelen családok fiai szolgálataikért birtokot nyerve, felemelkedtek. Zápolyai János párthívének, Athinai Deák Simonnak példája mutatja, hogyan lettek jobbágyból nagyurak, dominusaik pártfogása révén. Ha nem erőszakon, hanem bizalmon és szereteten alapult az úrnak és familiárisának egymáshoz való viszonya, akkor úgy éltek, mint Nádasdy Tamás birtokán. Róla tudjuk, hogy váraiban tömegesen nyujtott védelmet a török elől menekülő asszonyoknak, gyermekeknek, familiárisai meggazdagodtak és úgy ragaszkodtak urukhoz, hogy egyes kisnemesek árváikat végrendeletben neki hagyták örökös servitorként. Érdekes erkölcsi szellem fejlődött ki ebből a familiáris viszonyból. A főúr védi servitorát még a királlyal szemben is, ez viszont dominusa pártjára áll, ha netalán összeütközésbe kerülne a rendi hatalmakkal. A familiáris viszony fölébe kerekedik a közjoginak.
Nemesi kastély Bethlenfalván. Építtette Feigell Péter és felesége, Bobest Ilona. 1564–68.*
A legrégibb, eredeti alakjában fennmaradt, magyarországi renaissance-kastély. Ez is gyorsan halad az elpusztulás felé; a századfordulón emelete már lakatlan volt. Építtetője a szepesi „lándzsások székének“ alispánja s tehetős földbirtokos, aki címerének a Thurzókéval való azonossága után ítélve, a Thurzókkal térségi kapcsolatban állhatott.
Magyar nemes a XVI. században. Cesare Vecellio fametszete 1598-ból.
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)*
Cesare Vecellio viseletkönyvéből: Habiti antichi et moderni di tutto il mondo. Venetia, Gio. Sessa, 1598.
A törökkel kötött 1606. évi zsitvatoroki béke után viszonylagos nyugalom korszaka következett. A védelem égető szükségessége csökkent s a középkori familiáris életformára már nincsen elengedhetetlenül szükség. A vármegyében békésebb élet indulhatott meg, békésebb külpolitikailag a török felé, ám annál hányatottabb belpolitikailag. Ekkor vívta a köznemesség nagy harcát a jobbágyokkal és a városokkal, mely a XVII. század vége felé teljes győzelmükkel és a köznemesi hegemonia kialakulásával végződött. A köznemesség a XVI. században még külpolitikailag éretlennek tekinthető és az országos politikai kérdésekbe nem is folyt bele. Ez a főnemesség dolga volt és a rendek igyekeztek is, hogy a köznemességtől függetlenül intézzenek el mindent a királlyal és az udvarral. Annál szívósabb tevékenységet fejtett ki a köznemesség az országgyűléseken a jobbágyság minél nagyobb megkötése érdekében. Ez nem hatalmi kérdés náluk, mélyebbreható okai voltak. [A KÖZNEMESSÉG VÁLSÁGA] A köznemesség ősidők óta elsősorban a vármegyei szolgálat körében helyezkedett el. Alispán, szolgabírák, jegyzők, mind a kisbirtokos nemesség soraiból kerültek ki. S bár az országos törvények ellen a megyei önkormányzati statutumoknak nincsen érvényük, a megye kezdett mindnagyobb befolyást nyerni a jobbágykérdésben, mely egyben létkérdése is volt. A köznemesség ugyanis az 1600. évek táján válságon ment át. Birtoka általában véve kicsi, jövedelme csekély, kivéve a XVI. századi köznemességnek azt a részét, amely a familiáris viszonyt olyan ügyesen tudta kihasználni, hogy hatalmas vagyont gyüjthetett, főhivatalt és méltóságot szerezhetett és a főnemesség sorába lépett. Sok kisnemest anyagilag tönkretett a törökdúlás, a hajduk és a német katonák garázdálkodása. A török béke beálltával megszűnt a végvári katonáskodás lehetősége is, mint megélhetési forrás. Nagy birtokrészeket vitt el a családtagoknak török fogságból való kiváltása. A nyitra- és hontmegyei Palásthy-család pl. a XVI–XVII. század folyamán 11 tagját – köztük több nőt is – váltotta ki török fogságból. Vagyonukat nehezen tudták gyarapítani, mert a királyi adományok csökkenésével más birtokszerzési lehetőség nem igen kínálkozott. A köznemesség számban viszont állandóan gyarapodott a tömeges nemesítések folytán, a király a főurak közbenjárására egyre-másra látja el őket armálissal, amihez birtokadományt nem csatol. Így a már meglévő, elszegényedett megyei nemesi tömegekhez egy teljesen vagyontalan, jobbágytelken élő nemesi tömeg járul, melynek, anyagi lehetőségek hiányában, színvonala is állandóan romlik. A Werbőczy révén megnövekedett ősi nemesi öntudat és a velejáró életszint viszont legalább is könnyű megélhetést követelt, melyet a kisbirtok a leromlott viszonyok következtében nem tudott többé megadni.
Magyar köznemes a XVI. századból. Theodor de Bry rézmetszete.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Magyar nemes, ahogy 1669-ben Edward Brown angul utazó lerajzolta.*
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjt.)
Brown többször idézett munkájának eredeti angol kiadásából. Kb. egyharmaddal kisebbítve.
A köznemesség jóformán csak a jobbágyok adózásából élt, érthető tehát, hogy ezt mindjobban a maga javára fordította, igyekezett a jobbágyot helyhezkötni, munkaerejét tetszés szerint kihasználni. Ezért küzdött körömszakadtáig a jobbágy szabad költözködése ellen, aki természetesen inkább az emberibb megélhetést biztosító nagybirtokos főúrnál keresett elhelyezkedést. A kisnemest ezzel az a veszedelem fenyegette, hogy munkaerő nélkül marad, elveszti adófizetőit.
A hosszú országgyűlési harcok, melyek most a főurak és a köznemesek közti különbséget és érdekeik eltérő voltát is kiélezték, végeredményben a köznemesség győzelmével végződtek. Az 1603. évi idevonatkozó törvényes rendelkezés a jobbágyügyet teljesen a megyére, azaz a köznemesi univerzitásra bízta és a rendek mintegy lemondottak a jobbágyviszonyokba való beleszólási jogukról. A jobbágyok szabadköltözködésének megvonása, ami az 1514. évi parasztlázadás megtorlása volt és mely alól eddig akadt kibúvó, tulajdonképpen most vált végleg érvényessé, amikortól fogva a jobbágysorsot egyedül a vármegye intézte, kizárólag a saját érdekeit tartva szem előtt. A jobbágy tehát kényszeríthető volt arra, hogy munkaerejével [A KÖZNEMES ÉS A JOBBÁGY] sorsának és emberséges életének rovására a köznemesség érdekeit szolgálja mindhalálig. A jobbágymunka állandósulásával a köznemes megélhetése biztosítva volt. A nemes kiharcolta magának, hogy jobbágyaival tartathassa el magát és elkezdte élni azt a tisztán birtokának kezeléséből, vadászásból és agarászásból álló falusi életet, melyet a kortársak megdöbbenéssel vettek észre és hibáztattak is. Zrinyi Miklós például a magyar katonai erények elsorvadását féltette a köznemesség tétlen életétől; azt írja, hogy a magyar úr udvarházában csak inni és pompázkodni lehet; esküdni meg hazudni és semmi jót sem követni; már a végekre sem mennek hadi életre, nem járnak más nemesi udvarházba tanulni és újat látni, sem idegen országba mesterséget tanulni.
Swabowszky György síremléke 1597-ből Szepestótfalun.*
A kezdetlegesen faragott, de egyéni jellegű emlékkőnek a síremlék mezején folytatódó körirata így hangzik: EGREGIVS ET NOBILIS D[OMI]NVS VALENTINVS SCHWABOWSKY ET DOMINA ANNA VXOR PARENTES MOESTISSIMI FILIO GEORGIO SCHWABOWSKY IVVENI STRENVO PIEQ[VE] MORTVO AETA[TIS] A[NNO] 32. A[NNO] SALV [TIS] 1597. MEN[SIS]: APR[ILIS]: DIE 28. X. HORA NOCT[IS]:I[N]Q[VE] AMORIS ET MEMORIAE ERGO F[IERI] F[ECERVNT] HOC MONVMENTVM. Az eredeti 182×95 cm.
Andrássy Péter síremléke a XVI. század végéről Krasznahorkán.*
A művészietlen kivitelű sírkőlap körirata: HIC IACET NOBILIS AC EGREGIVS PETRVS ANDRASSI DE ZENT KIRALI CAPITANE[VS]) SAC[RAE]: CAES[AREAE] M[AI • ESTA]TIS IN CRAZNAHORKA RE . . . . . . . 1591 (?) IN GHRISTO OBDORMIVIT AETATIS SVAE 58 ANNORVM. Eredetileg a rozsnyói r. kat. plébánia-templomban állott, innen vitték át a XIX, század derekán a krasznahorkai várba, ahol jelenleg a kápolnában van befalazva.
Ezzel egyidejűleg a magyar nemesség fejlődéstörténetében a kereskedelmi élet iránt való teljes részvétlenség észlelhető. Okát ugyancsak a kiváltságaira büszke nemes öntudatában kell keresni. Tagadhatatlan, hogy a magyarban volt hajlandóság a kereskedelem iránt, az elmúlt időkben. Elég, ha arra utalunk, miként foglalkozott a XVI. századi nagybirtok gabonájának és más terményeinek eladásával (legszebb példa erre Nádasdy Tamás birtokgazdálkodása) és ha utalunk a színmagyar marhakereskedelemre, illetőleg tőzsérkedésre. Ez az élénk kereskedelmi szellem a XVII. század folyamán kiveszni látszik. Okát, azt hisszük, a nemesi szabadságokban kell keresnünk. Tudniillik a vámmentesség is a nemesi kiváltságok egyike volt, a nemes nem szívesen mondott le róla és ez ügyben állandóan folyt a harc a kamara és a tőzsérkedő kisnemes között. Végeredményben a tőzsérkedő nemes vagy lefizette a vámot és életmódja kezdett városivá, kereskedőivé válni, vagy nem foglalkozott tovább kereskedelemmel, mert ennek törvényei nem tartották tiszteletben az ő privilégiumait. 1608 után nemességünk nagyrésze az utóbbi utat választotta, mint egyszerűbbet és kevésbbé kockázatosat, mert a fenti rendelkezés visszavezette őt a jóval kényelmesebb agrárfoglalkozáshoz. Visszavonult tehát birtokára, mely munka nélküli megélhetést biztosított számára.
Árkosi Kövér Máté és felesége, Tököli Anna gyapjas pohara 1649-ből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A gyapjúszerűen fürtözött, vésett dísz között az egykori tulajdonos koszorúba foglalt címere látható, ezzel a körirattal: MATHEUS KÖVER DE ARKOS. ANNA TÖKÖLI. A pohár aranyozott peremén: ISMERETLEN EMBERREL · NE TARSALKODIAL 1649. – A verejtékes pohár talpába a következő név van vésve: ZAGVA JANOS 1651. A pohár, stílusa után ítélve, debreceni ötvösmunka. Kőszeghy Elemér Magyarországi ötvösjegyek c. munkája szerint Zegedi Márton műhelyéből került ki.
Hogy a köznemesi univerzitás, a vármegye mekkora belső összetartó erővel rendelkezett, annak fényes példája a török területen lévő megyék változatlan megyei adminisztrációja. A török területen minden elpusztult, ami intelligencia volt. Csak az maradt ott, ami a legalsóbb fokra, a rája fokára süllyedt. Miután a török nem tett különbséget nemes és jobbágy között, egyformán hitetlen kutya volt neki minden keresztény ember. A magyar nemes is csak rájasorban élhetett ott, alávetve magát minden megalázó tilalomnak és korlátozásnak. Aki tehette, elmenekült, egyrészt a végvárakba katonáskodni, másrészt familiárisnak magyar területen [A NEMESSÉG A HÓDOLTSÁGBAN] élő főúr birtokára, vagy a városokba polgárnak. Jobb helyzetük volt a török területen lévő kincstári városokba, úgynevezett khászvárosokba menekült nemességnek. Ezek a kincstári városok török részről bizonyos privilegizált helyzetben voltak és hatalmas mezővárosokká fejlődhettek. Így Szeged, Nagykőrös, Kecskemét kialakulása a török uralom egyetlen komoly eredménye. A bemenekült nemességből alakult az alföldi városok nemespolgár társadalma. A hódoltság egyéb területeire jellemző a török belügyi kormányzat határtalan tétlenségéből keletkezett tény: az alkotmányosan megszervezett magyar nemzetszervek, a vármegyei hatóságok, a török szandzsákok dacára sohasem szűntek meg működni, a meghódolt népek megtartották régi szokásaikat, hagyományaikat és a visszafoglalás után zökkenés nélkül simán folyt tovább a megyei kormányzat. A vármegyének ez a fennhatósága természetesen a magyar földbirtokos nemesség érdekeiből indult ki, mert a nemesség hódoltsági területen lévő birtokainak tulajdonjogáról sohasem mondott le. Pest megyének például a török szandzsákok ellenére megvoltak alispánjai, járási szolgabírái. A megye rendes gyűléseket tartott; de nem török területen, hanem leginkább Füleken. Ezeken a gyűléseken magyar országos törvények szerint rendes adókat vetettek ki, melyeket még a legtávolabb eső községek is beszolgáltattak, vagy melynek behajtása végett végvári katonaságot és hajdukat küldöttek. A magyar jobbágy és a szegény armalista nemes megfizette a kétszeres adót, részben a töröknek, részben a magyar uraknak, mert soha még csak eszébe sem jutott, hogy máshoz is tartozhat, mint Magyarországhoz és régi földesuraihoz. Ezzel mintegy önkéntesen elismerték a nemesi jog érvényességét a hódolt területeken és a megyei önkormányzat zavartalanul folytatta működését. Habár a török terület községei a távolság miatt részben függetlenül intézték sorsukat, a megye számot tartott a város számadáskönyveinek felülvizsgálására és földesúri büntető hatalmát tovább is igyekezett gyakorolni. A megyének voltak szervei a hódolt községekben; Nagykőrös bentlakó nemesei például egy-egy képviselőt küldtek Fülekre minden megyei választás alkalmával s némely fontosabb bűnvádi esetet maguk terjesztettek a megye ítélőszéke elé. A megye parancsokat közölt, instruk ciókat küldött bentlakó képviselői révén és megkövetelte, hogy minden pört magyar törvény szerint intézzenek a meghódolt városokban is. A vitás kérdések jórésze a birtokjog körül forog, elintézésük csak papíron történhetett, de a jogait körömszakadtáig védő magyar nemesnek egyelőre ez is elég volt. A megye árulásnak minősítette és „törökösség”-nek tartott minden olyan ténykedést, melynél község vagy magánszemély, határperekben, vagy házassági perekben a török kádihoz fordult. Mindezek a viszonyok a töröknek a keresztény ember iránti határtalan megvetése folytán kialakuló passzivitása miatt csak a viszonylagos béke éveiben fejlődhettek ki. Jelzik minden esetre a magyar nemesség szívós élniakarását, jogaihoz, vagyonához való ragaszkodását, mely végre is a 150 éves török hódoltság után megedzve, megalázva, de meg nem törve, átmentette őt egy új élet felé. Mihelyt a török kitette lábát, a megyei kormányzat azonnal a régi helyén folytatódott. Pest megye 1684-ben még Gácson ült össze, de ugyanezen év szeptemberében már Pesten adott hálát az Úristennek, hogy 150 év multán a gyűléseket a régi székhelyén folytathatja, ott, ahol megszakította. Abból, hogy mindezen intézkedések nyiltan folytak, látszik, hogy a megyei [A NEMESSÉG ÉS A VÁROSOK] nemesség nem tekintette bitorlásnak a meghódolt területeken gyakorolt jogát s a magyar nemesség nagyrahivatottsága ebben az ősi földhöz való ragaszkodásban, ebben a határtalan életerőben és szívós küzdőképességben nyilatkozott meg.
Verejtékes díszű talpaspohár a XVII. század első feléből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Szerecsendió-serlegek a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Pohárszék a XVII. századból.
(A báró Radvánszky-család tulajdona.)
A magyar nemesség belpolitikai küzdelmeinek második iránya a városokat támadta. A szabad királyi városok a XVI. század óta bírták az országgyűlésen való megjelenés jogát és azt a kiváltságot, hogy belső ügyeiket saját maguk intézzék a vármegyei hatóság beleszólása nélkül. A nem szabad királyi városoknak, azaz a mezővárosoknak, a földesúri vagy érseki városoknak főtörekvése természetesen oda irányult, hogy felszabadítsák magukat s ezzel önkormányzatot és országgyűlésen való megjelenési jogot szerezzenek. Igyekeztek tehát kiváltani magukat a királytól vagy földesuraiktól bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében. Királyaink mindenkor pártolták ezeket a szabad királyi városi kiváltságosztásokat, felismerve a városokkal szerzett szövetség lehetőségét a renitenskedő nemesség ellen. Legtöbb városunk német eredetű lévén, e tényben nem volt titkolható az a gondolat, hogy ezáltal a saját pártjukat az alsótáblán erősítsék. A nemesség mindenkor ellenezte, hogy az ő birtokainak kellős-közepén ilyen önkormányzati szerv alakuljon, melynek ügyeibe nem szólhatott bele s amelynek vásáraira terményeinek eladása szempontjából szüksége volt. Ezért állandóan felemelte szavát a szabad királyi városi jog adományozása ellen. A nemesség és a városok közötti ellentét a török hódoltság korában kiéleződött, amikor a nemesség tömegesen igyekezett a város falai közt védelmet találni. A város azonban nem szerette a beköltöző nemest, mert az nemesi jogaira hivatkozva, nem volt hajlandó a városi kormányzatnak alávetni magát és a közterhekben részt venni. S ez nemcsak saját személyére vonatkozott, hanem egész házanépére, sőt jobbágyaira is, akik felett ő bíráskodott. Érzékenyen érintette a várost az is, hogy a gabona és bor, amelyet a nemes birtokán termelt s amelyet a városba behozott, a városi vámtól mentes volt. Mindez érthető zavart okozott a város nyugodt, patriarchalis életében, s ezért minden erejével igyekezett megakadályozni a nemesi beköltözködést. Ennek a helyzetnek Magyarországon külön nemzetiségi jellegzetessége is volt, hogy a magyar király által kiváltságokban részesített nemzetiségi városok a török elől menekülő magyar nemest falaik közül kizárhatták. A harc két [A VÁROSOK ÉS A BEKÖLTÖZŐ NEMESSÉG] évszázadon keresztül folyt. Első szakaszában, a XVI. század második felében, kompromisszumos megoldások jöttek létre: megóvták a nemesi privilégiumokat és a várost is kielégítették. Az 1608. évi 13. törvénycikk már tiltakozott az ellen, hogy a szabad királyi bányavárosokban magyarok nem vehetnek házat, nem viselhetnek közhivatalt és hiába szólította fel a városok testületeit, hogy ezentúl nemzetiségi és valláskülönbség nélkül válasszák hivatalnokaikat, mindez csak papírintézkedés volt, ténylegesen csak súlyos összeütközések árán lehetett keresztülvinni. A nemesség belátta, hogy a város elleni küzdelmet csak intézményesen lehet folytatni s először a szabad királyi városok elszaporodásának igyekezett gátat vetni már az 1608. évi országgyűlésen, de egyelőre hiába: a XVII. század folyamán mintegy 30-ra emelkedett a szabad királyi városok száma; ezek az országgyűléseken megjelentek, szavazataikkal a nemesi beköltözést pártoló törvényeket ellensúlyozhatták és nem tartoztak a földesúri vagy vármegyei, hanem a tárnoki ítélőszék alá. Végre 1647-ben törvénycikk mondta ki, hogy a nemeseknek szabad beköltözniök a városokba, kiváltságaik sértetlensége nélkül. E szerint a nemes és házanépe városi törvények elé nem volt idézhető, a nemes háza halála után nemesi törvények szerint szállhatott utódaira, a nemes nem volt kényszeríthető polgári adóztatásra, közmunkákra és személyes szolgáltatásra. Nemesi ügyben a jogszolgáltatást és végrehajtást egyedül a nemes hatósága, a vármegye intézte a város területén belül is. Azok a városi jogszabályok, melyek a nemesi kiváltságokkal ellenkeztek, nem lehettek érvényesek a bentlakó nemesekre. Sőt, hogy a győzelem teljes legyen, kimondták, hogy a város némely esetben a megyének alá is rendelhető, nemesen elkövetett hatalmaskodásért például a város, mint jogi személy, a vármegye elé idézhető és el is ítélhető. Mindez a városi kiváltságok minden irányban való megnyirbálását jelentette a város területén lakó nemes javára. A városok egységesen küzdöttek ez ellen a rendelet ellen, a szász városok épúgy, mint a tiszta székely-magyar Marosvásárhely; inkább társadalmi, mint nemzetiségi harc volt ez. Lőcsén 1645-ben telepedett meg az első magyar nemes, Máriássy János és a város lassanként visszahúzódott, megadta magát. Ma is látunk városi nemesi házak előtt kőoszlopokat, ezek egykor lánccal voltak összekötve és kézzelfoghatóan jelképezték, hogy a nemes háza nem tartozik a város joga alá.
Zsebóra a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Asztali óra. Bácsmegyei Ádám készítménye. 1693.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A képen látható állóóra bevésett felirata: Me fecit Adamus Bachmedge˙ a[nno]. D[omini]. 1693.
Márványbetétes asztal 1630-ból Körmöcbányáról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Szék bőrrel bevonva a XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Karosszék bőrbevonattal a XVII. század elejéről, Erdélyből.*
(Magyar N. Múzeum.)
A karosszékre oldalt két-két vaspánt van felszegezve, abból a célból, hogy azt az ideillesztett rudaknál fogva hordozni lehessen.
Szekrény a XVII. századból.*
(Rákóczi-Múzeum, Kassa.)
Hagyomány szerint a Rákócziak regéci várából származik. Mai fehér színe későbbi; eredetileg zöldes márványszerű festés fedte. A felrakott faragások aranyozottak.
Hazai viszonyainkat tekintetbe véve érthető a városoknak ez a visszahúzódása. Szétszórtan állottak a vármegyei területen, hiányzott egységük, s privilégiumaik is különböztek. A megye előnyben volt felettük, egyrészt mint ipari terményeinek fogyasztója, másrészt mint polgárai élelmének szolgáltatója. A megye nem késett viszályok esetén megtorlással élni, területén nem engedte átutazni a városi polgárt, megakadályozta cikkeinek szállítását, mint Szatmárnémeti város esetében 1668-ban. Ipari termelés terén is most kezdett a megye terjeszkedni. A földesúri jobbágymesteremberek uraik oltalma alatt bevonultak a városi piacokra, termékeiket olcsóbban adhatták, mint a céhbeli mesteremberek, sőt a vármegye árszabályai lassanként kötelezővé váltak a városi cikkekre is. A XVII. század végére a vármegye, azaz a köznemesség, teljes diadalt ült a város felett, mint ahogy a jobbágyot is legyűrte; hatalmi állását végleg megerősítette.
Mennyezetes ágy a XVII. századból, a zólyomlipcsei várból. Hagyomány szerint Széchy Mária használta.*
(A báró Radvánszky-család tulajdona.)
A hozzáfűződő hagyománynak úgy korban, mint kivitelben megfelel. Nagyobbára hársfából készült, két keskenyebb oldalági kiemelkedő betétekkel, összes felületein kivágott és felragasztott, gazdag arabeszkes indadíszszel, amely közé macskák alakjai fonódnak. Famunkájának finom kivitele XVII. századi legszebb templomi bútorainkra emlékeztet. Mennyezete vaskos párkányon nyugszik, csúcsban egyesülő barokkosan hajlott négy bordával, amelyekre, belül amorettekkel kifestett, vászonboríték van rávonva.
Lássuk tehát, hogy a magyar nemes, aki két évszázadon át folytatott küzdelemben acélozta erejét, miképpen élt, mik voltak szokásai és minő volt anyagi és szellemi műveltsége.
A XVI. században óriási súlyponteltolódás indult meg a magyar nemesség körében. Ennek folyamán egyrészt a régi Zsigmond- és Mátyáskorabeli főnemesség kihalt, politikai fontossága megszűnt s egy új arisztokrata osztály állott elő, melynek tagjai a köznemesség soraiból vagyonuk és hivatalaik révén a főnemesség soraiba léptek. Másrészt, a köznemesség aránytalanul megnövekedett a tömeges nemesítések következtében, de miután birtokadományok híjával a vagyon nem szaporodott a köznemesi tömegek színvonala kétségtelenül süllyedt. A XVI–XVII. században még nem volt egységes magyar társadalom. Főnemes és köznemes a XVI. században végleg szétvált egymástól, sőt a köznemesség is osztályokra szakadt. A köznemesi rend rétegeződésének oka a vagyonkülönbség volt. Mert szinte törvénnyé vált, hogy a nemesi armális, lett legyen bármilyen régi, egymagában még nem biztosított kiváltságos helyzetet. A kisnemes akkor egyedül birtoka alapján nyert társadalmi súlyt; minél nagyobb volt birtoka, annál magasabb színtű szellemi légkört tudott magának teremteni; ellentétben az ősi családból származó, elszegényedett, elparlagiasodott nemesemberrel. A birtokjövedelem csökkenése és a tömeges nemesítések kétségtelenül főokai ennek a süllyedésnek. A töröklakta terület jobbágyai pár száz forint lefizetése árán, régi földesuraik közbenjárásával nemesi armálist szerezhettek, így igyekeztek a török adók egy része alól felmentést kapni. Néha egy egész falut egyszerre emeltek nemesi rangra. Bocskay tömegesen nemesítette hajdúit és a Habsburgok s az erdélyi fejedelmek egyaránt sok új nemest teremtettek. Rákóczy Zsigmond például Arad megyében új nemességnek vetette meg alapját, főleg hadi erényeket jutalmazva. Ugyanő egyszerre 160 lippai rácot is megnemesített. A székelység, amely eleinte egyetlen kiváltságos rend volt, ekkor ugyancsak végleg osztályokra bomlik. A főszékelyek, a lófők és közszékelyek élesen elhatárolt kasztot alkotnak és megfelelnek a magyar főnemesi, köznemesi rendnek és jobbágyságnak. Az előző két rend a közszékelységet lassanként minden jogból kizárja és jobbágysorba süllyeszti. Igen megszaporodott tehát azoknak a száma, akik birtok és vagyon nélkül nagy önérzettel hivatkoztak nemesi kiváltságaikra, valójában azonban továbbra is szánalomraméltó jobbágysorban éltek. Így tengették életüket az egytelkes vagy egyházhelyes nemesek, kiknek birtoka egy telek nagyságú és jobbágy híján maguk művelik földjüket, valamint a csak személyükre nézve szabad armalista nemesek, kiknek címerükön kívül semmi néven nevezendő birtokuk vagy házuk nem volt és teljes szegénységben éltek, jobbágyként, valamely gazdagabb nemes birtokán.
Székek a XVI. század végéről.
(Rákóczi-Múzeum, Kassa.)
Felvidéki láda a XVII. századból.*
(Özv. Toperczer Ödönné tulajdona.)
A láda gazdagon tagolt; a nagyon kedvelt rusztika mondhatni építmény jelleget ad neki. A felvidéki láda finomabb kivitelű, a vájolt oszlopocskák és a széprajzú berakások előkelőbbé teszik. A láda a színes bútor kedveléséről tesz tanúságot.
Láda Erdélyből, a XVII, századból, vőlegény és menyasszony képével.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A láda gazdagon tagolt; a nagyon kedvelt rusztika mondhatni építmény jelleget ad neki. Az erdélyi példány nehézkesebb, a kapukeretekbe foglalt szentképek gyarlók, a festett díszítés erősen népies jellegű. Pedig hogy jó nemes ház számára készült, mutatja a talapzatra festett pár úri öltözete. A láda a színes bútor kedveléséről tesz tanúságot.
Nemes kisasszony. 1600-ban készült fametszet*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Dillich, Vngarische Chronica-jából. (V. ö. a 178. laphoz szóló jegyzettel.) Aláírása: Vngarische Edelljung-Fraw.
Érdekes, hogy a Werbőczy által felmagasztalt nemesi jogokat alsóbb réte geikben miként kezdték ki a mostoha viszonyok: az egytelkes és armalista nemesek a XVI–XVII. század folyamán lassanként kénytelenek voltak kiváltságaikról, elsősorban adómentességükről lemondani. Mert a közfelfogás szerint, ha valaki jobbágytelken él, jobbágyként kell adóznia. Az ilyen nemesadóztatásokat sok esetben maga a vármegye rendelte el a dikátoroknak, meghazudtolva Werbőczyt, ugyanakkor amikor éppen Werbőczyre támaszkodva vívta kemény küzdelmét a városok és jobbágyság ellen. Nemesi privilégium, armális tehát még nem biztosított tényleges [A FALUSI NEMESSÉG ÉLETVISZONYAI] kiváltságot; a vagyon szabályozta életszint emeli a kiváltságokat végleg érvényre.
A XVI–XVII. században a magyar nemesnek általános jellemvonása izzó hazaszeretetén kívül a korlátokat nem ismerő vagyonszerzési vágy, azért, mert felismerte a vagyonban rejlő nagy lehetőségeket. Ebből a vagyongyarapítási vágyból folytak a főurak erőszakoskodásai a köznemességgel szemben épúgy, mint a köznemesség jogtalankodásai a jobbággyal és városi polgárral szemben. A XVI. század örökös harcaiban az erkölcsök eldurvultak és a szellemi műveltség háttérbe szorult a puszta létfenntartás problémái mellett. A köznemesi birtok jövedelme nem volt elég ahhoz, hogy a nemesség ősi öntudatából fakadó igényeket kielégítse. Ez pedig görcsösen ragaszkodott régi életformáihoz és emberi gyarlósága révén a nálánál előkelőbb nemest, a főurat szerette volna tehetsége szerint utánozni. Ugyanilyen oknál fogva utánozta a városi polgár a nemes életviszonyait. A XVII. század békeéveiben megszűnt a végvári katonáskodás megélhetést nyujtó lehetősége, viszont a családtagoknak részben török, részben a vallásvillongásokból következő fogságból való kiváltása sokszor vagyonokat emésztett. fel.
Nemes hajadon. 1600-ban készült fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Dillich, Vngarische Chronica-jából. (V. ö. a 178. laphoz szóló jegyzettel.) Aláírása: Vngerische Jungfraw.
A birtokos nemesség falun szeretett lakni jószága közelében, itt emelkedett a tipikus köznemesi kúria. Kényelemre, építészeti tartósságra semmit sem adtak, építési anyagul földet, gyékényt, nádat használtak, sőt sárból és vályogból is építkeztek. Kúriájukban a tornácra nyíló szobán kívül alig volt egy-két lakható helyiség. Vasdinnyei Sándor nagyölbői kúriájában például a zöldkályhás és üvegablakos nagyszoba mellett rögtön konyha és kamra következett. Az udvaron helyezkedtek el az egyéb konyhai és gazdasági épületek: istálló, szekérszín, cséplőpajta, jégverem. A XVII. század folyamán, amikor a békésebb élet lehetőségei megnyíltak és a védelem már nem elsőrendű szükséglet, a gazdagabb köznemesnek van ebédlő „palotája”, melyhez elkülönítve csatlakoznak két oldalt az úr, illetve az asszonyok „házai”, szobái. A szegény köznemes ablakait vászonnal vagy papírral ragasztja be, az ólomkeretekbe foglalt üvegkorongos ablak bizonyos vagyont tételezett fel. A padló közönséges tégla vagy fenyőfadeszka; melyet csak a gazdagoknál borítanak szőnyegek, az alakos „írott” falkárpitok, a „házöltözék” is, inkább a főurak szobáinak falát díszítették; a kisnemes örült, ha nyomtatott vászon borította falait, keretelte ablakait. Fontos berendezési tárgy volt a kemence, sokszor hatalmas méret ben, a főszoba sarkában állott, körülötte paddal. Csempéi, melyeket ez időben „kályhának” hívtak, legközönségesebb formájukban zöldmázasak, ilyen kemence még a legszegényebb nemesi kúriából sem hiányzott. Találunk adatokat arra is, hogy a „fördőkád” némely szegényebb udvarházban is megvolt, így Török Ferencné iványi házában, amint a leltár tanúsítja. Bútor általában kevés volt, még a főnemesség hajlékaiban is. A lakberendezésnek e korban nincsen értéke, végrendeletekben, leltárakban csak ritkán találják említésre méltónak a bútort, pénzt rá nem áldoznak. Olcsó anyagból, gyalult deszkából készül az asztal, egyszerű szék, láda, pohárszék és almárium, ha elromlik, nem kár érte. A főnemesség, a köznemesség és a polgárság is, ingó vagyonát ezüstneműbe, ékszerbe és drága ruházatba fektette. Nem volt fényűző különösen a kisnemes házatája, nem is volt kényelmes, de bármennyire füstös és sárral fedett volt is, az ura szabad, adómentes és ha akar, magával a királlyal is szembeszállhat. Ilyen terméketlen nemesi öntudattól duzzadnak Beniczky Péter magyar ritmusai.
A lőcsei városháza a XVI. század közepéről, az átépítés előtt.*
Lőcse pompás városházát a XIX. sz. végén átalakították s egy ráépített manzardszerű emelettel teljesen kiforgatták eredeti, magyaros jellegéből. Itt még régibb alakjában mutatjuk be. A szabadon álló négyszögű palota a korábbi gótikus pretorium helyén az 1549-i nagy tűzvész után épült; alapjait 1551-ben rakták le. Belsejében még több XVI. századi részlet (ajtókeret, famennyezet, stb.) maradt meg. 1615-ben teljesen átalakították s megbővítették. Henszlmann Imre szerint ekkor toldották nyugati és déli oldalához az árkádos folyosókat. A városháza legérdekesebb része az emeleti kéthajós csarnok, ahol hajdan a népesebb gyűléseket, ünnepélyeket és bálokat tartották. Ennek képét (mai állapotában, amikor egykori díszes kandallója már eltűnt) a 319. lapon mutatjuk be.
A brassói városháza a XVI. századból.*
Alapjait a XV, század első felében rakták le, azonban többször átépítették, utoljára a XVIlI. században. Mai megjelenésében teljesen barokk.
A köznemesség átlagműveltsége elég szomorú képet nyujt a XVI. században, ehhez képest a XVII. század feltétlenül emelkedést jelent. Sem a hitvitázó irodalom, sem a protestáns iskolák nem hoztak létre egységes műveltségű nemesi osztályt. Az átlag köznemesben a vallásos irodalom köréből csak Szenci Molnár Albert, Pázmány imakönyve vagy Károli bibliája keltett visszhangot. De igazi olvasmányai a kalendáriumok és csiziók voltak, melyek az akkori kor napi szükségleteinek közlésén alig emelkedtek felül, vásárok jegyzékeit, szentek neveit névsoros versbe szedve, jövendöléseket, jóslásokat, életmódra szóló primitív utasításokat, gazdasági tanácsokat tartalmaztak. Szélesebb rétegekben olvasták ezenkívül a németből fordított verses és prózai népkönyveket, sorsvető könyveket, Sybillák verseit, melyek szerelmi tanácsokkal is szolgáltak, fametszetekkel élénkítve. Ennél kissé magasabb színvonalat képviseltek a históriás énekek, melyek akkor már nyomtatásban is megjelenve a köznemesség kedvelt olvasmányai [A KÖZNEMESSÉG ÁTLAGMŰVELTSÉGE] voltak. Ezek a magyar hősi korszak alakjait és a török harcokban kitűnt hősöket dicsőítették. Az olvasmányok megszabta szellemi nívónak megfelel a boszorkányokban való állandó hit és az a babonás félelem, amely a török korszak jellemzőjeként épúgy megtalálható a magasabb rendű körökben, mint a köznemesség és a városi polgárság körében. A boszorkányperek még Európa-szerte el voltak terjedve, a megyei hatóság még a török területen is lefolytatta őket. 1653-ban a jászberényiek négy szerencsétlen asszonyt fogtak el, mert kárt vallottak miattuk és boszorkányoknak hitték őket. Az egri pasa levelében meg is engedi, hogy agyonüssék őket. 1603-ban Lőcsén lefejeztek egy boszorkányt, kivégzése után nagy zivatar keletkezett, a jég elverte a termést. Csongrád megye törvényszéke a XVIII. század közepéig hozott rendeleteket bűbájosok, varázslók, boszorkányok ellen, kik embertársaikat és azok barmait megrontják, kis lyukon járnak ki és be, ellopott állatokat sorsvetés útján megtalálnak stb. A gyakori éhínségek, elemi csapások, a személy- és vagyonbiztonság hiánya egyrészt erkölcsi eldurvulásra vezettek, másrészt termékeny talajt nyujtottak annak a babonás félelemnek, mely a kor hangulatán általában uralkodik. Még a műveltebb osztályok sem tudnak szabadulni attól az érzéstől, hogy minden szerencsétlenséget a természeti erők különös megnyilvánulása előz meg, ötlábú borjú, kétfejű gyermek, holdfogyatkozás, üstökös, mind megannyi katasztrófa előjele.
Lőcsei óntányér 1679-ből, fiatal pár alakjával.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A tányér fenekébe Lőcse város címeres hitelesítőbélyege és I. B. betűs mesterjegy van beütve.
Lőcse szabad királyi város pecsétje. 1551.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A város pecsétjét az eredeti ezüst pecsétnyomóról készült lenyomat után közöljük. Körirata így hangzik: INSIGNIA + REIPVBLICAE + LEWTHSCHOVIENSIS. A remek vésetű pecsétnyomót az 1549-i nagy tűzvész alkalmából elpusztult régibb helyett az I. Ferdinánd által 1550-ben adott új kiváltságlevélnek megfelelően Kühn lápos lőcsei születésű besztercebányai ötvös ajándékul véste a városnak.
Székely István Krónikája, az első magyar világtörténet. 1559.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Székely István gönczi ref. pap világkrónikája az első magyar nyelvű világtörténet. Mintájául Rolewinck Werner (1425–1502) karthausi szerzetes rendkívül népszerű s igen sok kiadást ért Fasciculus temporum-ja szolgált. Azonban „az egyes évek eseményeit a maga módja szerint erős kálvinista színezettel dolgozta fel, vehemens kifakadásokkal a pápaság túlkapásai ellen.” (Szilágyi Sándor.) A mű itt bemutatott címlapján egyfelől Székely, másfelől Vilmányi Libécz Mihály, akkor krakkói egyetemi hallgató névbetűi és az utóbbinak címere látható. Minő része volt Vilmányinak a munkában, még nincs tisztázva; nem valószínű azonban, hogy részvétele csupán a sajtókorrektúrára szorítkozott volna.
A Spillenberger-ház Lőcsén. XVII. század.
Az átlagszínvonalú köznemesség mellett a XVII. században kezd kialakulni egy magasabb szellemi műveltségű köznemesi osztály, a literátus vagy deákos osztály, mely a későbbi művelt középosztály alapját vetette meg. Így volt ez a városi polgárság körében is, a nagy tömegtől itt is hamar különválik egy magasabb műveltségű vezető réteg. Ezt az osztályt azon köznemesi sorból kikerült magyar és erdélyi ifjak alkották, kik főiskoláikat gyakran külföldön, Wittenbergben, Jénában, Paduában végezték, nem egyszer gazdagabb főúri sarjakat kísérve el az idegenbe. Így kísérte el Szamosközy István, a későbbi történetíró a XVI. század második felében Sombory Sándort, Sombory László erdélyi főúr fiát a heidelbergi és páduai egyetemre. Az ilyen szegényebb sorsú nemes ifjak iskoláikat elvégezve, főúri családok gyermekei mellett nevelősködtek és tudjuk, hogy ilyen minőségben valóságos versengés folyt egy-egy külföldről megérkezett jeles tanulóért. Ezek ültek a főbb vármegyei hivatalokban, ezek szerepeltek mint országgyűlési követek és töltötték be a secretáriusok, kamarai ispánok tisztjét. Ezek a latinos műveltségű, de magyar lelkű köznemes urak, nyelvismereteik, hazai és klasszikus irodalomban való jártasságuk révén, magasabb, neohumanista műveltségnek váltak hordozóivá, melynek főfészke Erdély marad.
A magasabb műveltségű megyei köznemességnek anyagi körülményeire és szokásaira jellemző világot vetnek a nagyszámban megmaradt végrendeletek és hagyatéki leltárak, melyekben az ingatlanon kívül csak az arany-ezüstneműről és a drága ruhákról történik rendszerint intézkedés. A végrendeletek szinte sablonszerűen Isten akaratában való megnyugvással kezdik és annak biztosításával, hogy a végrendelkező testben betegen, de lélekben épen fekteti le végső akaratát. Megható, hogy ezekben a szegénysorsú birtokos nemesség sohasem feledkezik meg a templomoknak, papoknak juttatandó, sokszor természetbeni adományokról s ugyanígy emlékszik meg a városi nemesség az „ispotályban sínylődő szegényekről”. Erdélyben szokásban volt, még kisebb rendű nemesnél is, a végrendeletben a fejedelemről megemlékezni. Így Szilágyi Nagy Péter 1577-ben Báthory Istvánnak Thorma nevű kedvenc lovát hagyja, Báthory Kristófnak, feleségének és fiának egy-egy ékszert hagyományoz. Szép vallási türelemről tanúskodik Sándor György és Nyikos Anna végrendelete 1663-ban. Mint a Dunántúl egyik legtekintélyesebb protestáns családja a pápai ispotálynak és szegényeinek pénzösszeget hagyományoznak, „habár elvették tőlünk” s ezzel nyilván a katolikusokra céloznak. Tehát valláskülönbség nélkül segítenek, a szegény betegek iránti könyörületességből. Ugyanők a budai csonkatoronybeli és a fehérvári keresztény rabokról is pénzösszeggel gondoskodnak.
A köznemesség családi élete általában tiszta és bensőséges. Nagyon ügyelnek arra, hogy a házaspár társadalmilag összeillő legyen. Vagyonszerzési hajlamukkal kapcsolatos, hogy a nő hozományára mindenkor igényt tartanak. Geszty Ferenc még a végrendeletében is említi, hogy második feleségének, Horváth Annának hozománya „bizony kevés vala, kin magam is csodálkoztam, noha az híre megvala”.
A lőcsei városháza emeleti csarnoka. XVI. század.*
Lőcse pompás városházát a XIX. sz. végén átalakították s egy ráépített manzardszerű emelettel teljesen kiforgatták eredeti, magyaros jellegéből. Itt még régibb alakjában mutatjuk be. A szabadon álló négyszögű palota a korábbi gótikus pretorium helyén az 1549-i nagy tűzvész után épült; alapjait 1551-ben rakták le. Belsejében még több XVI. századi részlet (ajtókeret, famennyezet, stb.) maradt meg. 1615-ben teljesen átalakították s megbővítették. Henszlmann Imre szerint ekkor toldották nyugati és déli oldalához az árkádos folyosókat. A városháza legérdekesebb része az emeleti kéthajós csarnok, ahol hajdan a népesebb gyűléseket, ünnepélyeket és bálokat tartották. A képen mai állapota, amikor egykori díszes kandallója már eltűnt
A családi élet központja a nő. Hihetetlen az a tisztelet, amellyel a magyar úr feleségét körülveszi, még az általános eldurvulás korában is. A nő hatásköre kizárólag a család és a háztartás. Dolga a gyermeknevelés, szövés, fonás, hímzés. Némely úrilány egész kelengyéjét maga hímezi. Elég, ha utalunk a nagyszámban napjainkig fentmaradt színpompás, csodálatosan változatos magyar úri hímzésekre, melyek jórészt a köznemesség asszonyainak ízlését és ügyességét dícsérik. Az asszonyok magasabb műveltségét senki sem tartotta fontosnak, a főrangú hölgyek közül is csak kevesen tudtak írni. A XVI. század első feléből származó források „azzoni állatnak” nevezik a nőt, úriasszonyt, s ebből a XVII. században „asszonyember” lesz. Az asszony magázza urát és „kegyelmed”-nek szólítja, a férfi tegezi az asszonyt. Ez a szokás a köznépnél mai napig megmaradt. A históriás és házassági énekekből sugárzik felénk leginkább a házasélet szentsége. Az egyik históriás ének elmondja, milyen legyen az ideális feleség: legyen ura iránt nyájas, vendégét szívesen fogadja és ha maga vendégségbe megy, meggondoltan beszéljen. Ura ügyeibe ne avatkozzék, járjon takarosan öltözve, legyen körültekintő gazdaasszony és óvakodjék minden bűntől, különben hátát semmi sem menti meg a „szép sudár pálcától”. Nyilas István és Zsámboki Anna lakodalmára készült ének azt mondja, hogy az Isten támaszul és ékességül rendelte a férjnek az asszonyt, aki annak mindíg kedves lesz, ha engedelmes. Mély vallásosság, komoly életszemlélet érezhető ezekből az énekekből még a XVI. század eldurvult levegőjében is. A XVII. században az általános fínomodás korában pedig egyenesen megható házastársi viszonyról szólanak a családi levelek. 1650-ben kelt Bedőházy István levele mátkájához, Komáromi Zsófiához: gyengéd szavakkal vigasztalja beteg mátkáját, sajnálja, hogy eddig még vérét nem onthatta érette, de annál sűrűbben omlottak könnyei, s még életét is szívesen feláldozná érte. Nem valószínű, hogy az ilyen hangú levél korának elszigetelt jelensége lenne. A boldogtalan családi életnek általában csak itt-ott akadunk nyomaira.
A családi élettel kapcsolatban meg kell említenünk a magyar vendégszeretetet, vendégmarasztalást, sőt az erőszakkal való vendégfogást, mely a magyarnak hagyományos, a mai napig is érezhető tulajdonsága. Akkoriban mi sem volt természetesebb, mint útközben betérni nemesi udvarházba, még ha nem is volt ismerős a házigazda.
Ugyancsak a históriás énekek számolnak be a nemességnek a hadi élettel járó eldurvulásáról, nagy evés-ivásairól és mulatozásairól, melyeknek során 20–25 tál étel mindennapos volt az asztalon. Ez a XVI. századra [AZ ERKÖLCSÖK ELDURVULÁSA] vonatkozólag kétségtelenül fennáll; ekkor még a legtekintélyesebb birtokos nemesség körében is találunk olyanokat, mint Melith Pál, ki abban gyönyörködött, milyen jól tudott fia inni és hajdúmódra káromkodni. Vitézség és penna nem fér össze, így vélték ezt a XVI. századbeli magyar urak és keserűen mondja Ilosvai Selymes Péter: „Házatokban sehol én csak egy könyvet nem láthaték”. Ez a szellem a XVII. század folyamán enyhült. A társadalmi élet magyar szellemű volt, a családban a beszéd magyar és a XVII. században már kizárólag magyar a levelezés, továbbá a végrendelkezések, lakodalmi és temetési meghívók nyelve.
Végül ragadjunk ki egynéhány jellemző példát a XVI–XVII. századbeli magasabb rangú nemesség életéből, hogy az elmondottakat szemléltessük. Az akkoriban köznemesi rangból főnemességre törekvő Zichy-család egy tagja, Zichy Pál, 1592-ben iratkozott be a gráci egyetemre, s mivel később katonapályára lépett, arra kell következtetnünk, hogy iskoláztatása nem határozott célból történt, hanem azért, mert szülei társadalmi helyzetükhöz mérten, ezt már szükségesnek tartották. Az 1616-ban született Zichy István a nagyszombati egyetem hallgatója és Pázmány kezdeményezésére elkíséri Zrínyi Miklóst olaszországi útjára. Magyarságára jellemző, hogy fiát Pált, Zrínyi udvarába adta tanulni és nem Bécsbe, ahol pedig az udvarban járatos volt. Másik fia, István, egész Európát bejárta, harmadik fia, Ádám, több nyelven, köztük törökül is beszélt és szerette a szép „camaramuzsikát”. Itt egy kivételes műveltségű család példájával állunk szemben, mely jóval felette állt az átlagnak, de az ilyen művelt család nem állott egyedül e korban. Egy másik vigasztaló példa Vitnyédy István alakja. Nyugatmagyarországi köznemes volt, életét leveleiből, nyitott könyvként ismerjük. Valósággal megtestesülése a magyarban rejlő kivételes értékeknek. Tipikus kisnemesek a Vitnyédiek; István atyja, mint Nádasdy Pál udvarbírája csak 1619-ben kapott nemességet. István Sopron megyében telepedett meg, ott jegyzővé választották. Majd Pálffy Pál és Zrínyi Miklós szolgálatába állott, összeköttetéseit messzire kiterjesztette, ügyességével, mozgékonyságával, kö rültekintésével vagyonát állandóan növelte. Sopronban négy háza volt. Vagyonát az akkori felfogás szerint nemes emberhez nem méltó módon is gyarapította: bort vett és nyerészkedett rajta, bőrökkel kereskedett stb. Izzó hazaszeretete és vagyonszerzési vágya a kor általános jellemvonása. Művelt, tudományos képzettségű ember, a politika iránt való hallatlan fogékonyságáról beszélnek levelei. Zrínyi munkáit olvasta, sőt az egyiket saját költségén ki is akarja nyomatni. Fiát Wittenbergben taníttatta, tehetséges, szegény ifjakat támogatott, iskoláztatott és külföldi egyetemre küldött, típusa az élelmes, mozgékony, művelt gondolkodású magyar úrnak. Ha e két utóbbi példát számbavesszük, s a vagyonhiány és külső körülmények nyomása alatt elparlagiasodott köznemesi tömegek mellé állítjuk, láthatjuk, milyen értékek szunnyadtak a magyar köznemességben, amelyek a sors minden viszontagságán túl fentmaradását biztosították.
Lábasházak Besztercén.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Középkori városaink körterét rendszerint ilyen tornácos házak vették körül. Az itt közlőtt besztercei részlet a legteljesebben fennmaradt ilyen házsort mutatja be; hasonló még csak a trencsénmegyei Zsolnán található. Képünk Cserna Károly 1899-ben készült tusrajzának kisebbített másolata.
Polgári ház a XVI. századból Besztercén.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A Peitler-utcában áll s jellemző példája az erdélyrészi előkelő renaissance polgári háznak. Cserna 1899-ben készített vízfestménye után.
A magyar nemességtől lényegesen eltérő irányban fejlődik a városi polgárság a XVI–XVII. században. Ennek, az általános viszonyokon kívül, Magyarországon még az az oka is volt, hogy városaink jórésze idegen település és a polgárságnak a birtokos nemességgel való keveredése csak a XVII. század második felében indult meg. A magas fallal körülvett város polgárain kizárólag a városi hatóság gyakorolt bírói és végrehajtói hatalmat, minden tekintetben védelmet nyujtott nekik, viszont szigorú erkölcsi törvényeivel [A VÁROSI POLGÁRSÁG ÉS OSZTÁLYAI] a legmesszebbmenően beleszólt magánviszonyaikba, magánéletükbe. Az iparral és kereskedelemmel való foglalkozás aránylag hamar vagyonossá tette a polgárt; királyaink felismerve a városok gazdasági fontosságát, mindenkor szívesen pártfogolták őket, ellentétben a nemesekkel. Milyen volt tehát a városi polgár élete, környezete, házatája és mi volt a gyökere a nemesétől elütő fejlődési irányának?
A város legfőbb világi hatósága a magisztrátus, a városi tanács, mely élén a bíróval kizárólagos hatáskörrel bír minden köz- és magánügyben. Ettől a testülettől viszont mindenkor nagy erkölcsi biztosítékot követeltek, bölcs, igazságos, mértékletes kormányzatot, szilárd jellemet és mintaszerű magánéletet. Az ezek ellen vétő tanácstagok szigorú büntetésben részesültek, s a tanács nagy tekintélyét mutatja az, hogy az ellene vétőknek, őket becsmérelőknek még a XVI–XVII. században is nyilvánosan kellett vezekelniök.
A városi polgárság körében is éppen úgy megvolt a vagyonadta osztálykülönbség érzése, mint a vármegyékben. A város patrícius osztálya az előkelő hivatalt viselő tisztviselőkből alakult ki, a második osztályba tartoztak a jobbmódú polgárok, érdemes kereskedők és iparosok, a harmadikba a szegényebb osztály tagjai. Határtalan gőg és osztályönérzet élt a városi polgárság körében is. 1625-ben egy lőcsei tanácsnokot megbírságoltak, mert az utcán kezet nyujtott egykori szolgájának. A különböző osztályok életének legegyénibb megnyilatkozásait, szórakozását, lakberendezését, öltözködését a városi magisztrátus határozta meg; az előkelőbbeknek nagyobb fényűzést engedélyezett. A város vezetősége tisztában volt azzal, hogy a vagyonszerzés alapja a munka és a munka, illetve a kereseti lehetőség hiányából áll elő a szegénység, mely a vétket szüli. Azt is tudta, hogy a város politikai fontossága a szerint nő, hogy a polgársága milyen vagyonos. Ezért igyekszik gondoskodni róla, hogy minden polgára tisztességgel annyit kereshessen, amennyiből megél és ne legyen alkalma bűnözni. Ezért nevelte polgárait takarékosságra, őrködött vagyonuk felett, ezért vetett gátat a pazarlásuknak.
Városkép a Felvidékről. Eperjes a XVII. század közepén. I. S. Hiebner ottani művész rézkarca 1662-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Bayer János eperjesi iskolaigazgató Atrium naturae c. 1662-ben Kassán nyomtatott munkájából.
A legtöbb várost éjjel nem világították, tehát a személybiztonság megóvása miatt este 9 óra után tilos volt az utcán járni, kocsmákban bort kimérni és magánházakban zene mellett mulatozni. A darabontok és az őrségen lévő polgárok magánlakásba is behatolhattak, hogy az éjjeli mulatozást megakadályozzák. A szigorú erkölcsvédelmi törvények szabályozták a polgárság családi életét. Rész ben megelőző intézkedésekkel, részben szigorú büntetésekkel igyekeztek az ifjúságot korlátok közé szorítani.
Olmucer János falbamélyített írószekrénye 1665-ből, Szepesszombatról.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az egykorú oltárokhoz hasonlóan díszített szekrény tizenkét fiókot és két polcos rekeszt foglal magában. Lapja ajtó módjára felhajtható s vele az egész szekrényt be lehet zárni. Az oldalfiókokat hosszú, keskeny ajtó zárja le. A faragott részek hársfából készültek, festve és aranyozva vannak. Alján tojásdad táblácskán az első tulajdonos családjegye és neve látható: IOAN[N]ES OLMUCER 1665.
Ilyen preventív éle van az 1560-i selmecbányai rendeletnek, melyben a lányoknak megtiltják a csipkeverést, mint a testi vágyak ébredésének kedvező könnyű keresetmódot. Szinte modern sportszellem beszél egy 1537. évi körmöcbányai rendeletből, melyben a magisztrátus megtilt minden éjjeli ivást, mulatozást és felhívja a fiatalokat, hogy járjanak céllövöldébe, sétáljanák, lovagoljanak, mert ez a mellett, hogy mérsékli a testi vágyakat, megedz az ellenség ellen. A szülő gyermekeiért, a gazda cselédeiért erkölcsileg felelős. Erkölcstelen viszonynak, házasságtörésnek nyilvános megvesszőzés, pellengér, városból való kiutasítás a büntetése. Ösztönzik a polgárt a korai nősülésre, családalapításra és ennek lehetőségeit meg is adják. A magisztrátusnak megvan a módja, hogy ez ügyben is a legmesszebbmenőleg beleszóljon a polgár életébe. Magasrangú városi tisztviselő csak nős ember lehetett, ebben látták erkölcsös életének biztosítékát. A céhekben a mesterremek elkészülése után a mester rövid időn belül köteles volt megnősülni. A városi hatóság beleszólt a legmeghittebb családi ünnepek rendezésébe is. A magasabb társadalmi osztályok polgárai nagyobb szabadsággal, több napig mulatozhattak, több vendéget hívhattak, több tál ételt szolgálhattak fel a lakodalmakon, kereszteléseken, temetéseken, mint az egy szerűbbek, akiket rendeletekkel korlátoznak, hogy vagyonukat ilyen alkalmakkor ne pazarolják. Egész világ választja el ettől a magyar nemes életviszonyait, aki kúriáját is elzálogosíthatja, hogy lakodalmát méltóan megülhesse. Állandóan jelennek meg a korlátozó rendeletek, melyek a cselédség divatos öltözködését tiltják és követelik, hogy minden rendű és rangú polgár csak rangjához illően öltözködjék, szigorú büntetés terhe alatt. Mesterember ne viseljen holland vagy angol posztóból készült ruhát, menyétes kalapot, selyem övet, prémes bundát, stb. Nem rangbeli nőnek tilos a fátyol, arany-ezüst csipke, damaszt- és selyemszoknya viselése, a prémek és meztelen nyakon viselt aranylánc vagy gyöngy. Ezzel párhuzamos jelenség a vármegyéknek a jobbágyság ruházkodását korlátozó rendelete, de itt egy minden jogtól megfosztott osztállyal rendelkezik mindenható feljebbvalója, míg a városokban a szabad polgárság felett gyámkodik a hatóság.
Polgári ház udvara a XVI. századból, Lőcsén.
Gyömbértartó. Hann Sebestyén nagyszebeni ötvös műve a XVII. század végéről.
(Esterházy-hercegek kincstára.)
Mindebből következik, hogy a városokban a legcsekélyebb bűnt is igen szigorúan büntették. Feltétlenül halállal bűnhődött a rablógyilkos, útonálló, gyermekgyilkos és gyujtogató. Lopásért, házasságtörésért, sebesítésért nem ritka a testrészcsonkítás, vagy a nyilvános megvesszőzés; [A POLGÁRI HÁZ] istenkáromlásért, rágalmazásért nyilvános megszégyenítés és fenyítés járt. A látszólag kegyetlen ítéleteknél tekintetbe kell vennünk egyrészt a politikai viszályok szülte elvadult erkölcsöket, másrészt azt, hogy az ítélet és végrehajtás között számtalan körülmény adódott, mely a büntetést enyhítette, vagy pénzbírságra váltotta. Az emberélet olcsó volt akkoriban: 10 márkával a kezet, 32-vel a fejet lehetett megváltani felvidéki városarokban. Enyhítő körülmény a polgár előkelő születése, büntetlen előélete, rokonai közbenjárása, úgyhogy a papíron szigorúnak látszó intézkedések a kivitelben jóval enyhébbek.
A polgár házának építésénél fődolog volt a célszerűség és a szűkreszabott házhelynek minél gazdaságosabb kihasználása. Eleinte nagyrészt fából épültek a házak, de a városok rémétől, a tűzvésztől való félelem miatt mindinkább áttértek a kőépítkezésre; de a házak majdnem felerészben még akkor is fából épültek. A tető mindíg fenyőfazsindellyel fedett, rajta gyúlékony fenyőfacsatornák. Gyulafehérvárott csak a nagytemplomnak volt cserépteteje, tornya ennek is fából készült. A polgári házban a család lakóhelyén kívül ott volt az iparos műhelye, a kereskedő boltja. Helyiségek kellettek az idegenek elszállásolására, mert vendégfogadó akko riban nem lévén, a vásárok alkalmával bejövő idegent el kellett helyezni. S miután a legtöbb felvidéki városunkban a polgárnak sör- és pálinkafőzési joga volt, a házban ezekre való helyiségeknek is kellett lenniök. A háznak rendszerint keskeny, háromablakos homlokzata volt, a földszint utcai részét bolt vagy műhely foglalta el. A hosszú, keskeny ház befelé terjedt, keskeny udvarral. Az udvari fronton a hálószobák, konyha és raktárak foglaltak helyet. Ha emeletes volt a ház, úgy az emeletre szűk lépcső vezetett, itt oszlopos előcsarnokba érünk, onnan nyílt az egy vagy két utcai lakószoba, a főszobák; az emelet udvari frontján voltak a vendégszobák, sokszor tetővilágítással. Az udvari fronton konzolokon nyugvó, vasrácsos függőfolyosó fut körül, mint ahogy azt Lőcsén vagy Eperjesen a máig is fennálló polgári házakon láthatjuk. Érdekes XVI–XVII. századbeli erdélyi sajátság, hogy a polgárok házaikat kívül jelmondatokkal ékesítették. Latin vagy magyar nyelvű, mély vallásos érzületről tanúskodó, komoly erkölcsi alappal bíró vagy bölcselkedő szentenciák ezek, melyekből sohasem hiányzik, hogy a polgár feleségével együtt építtette hajlékát „Isten segedelméből”. Általában ezek az erdélyi házak, a templomok minden zuga, a kapu, a szószék, a mennyezet, egyházi edények, hímzések magukon viselik a buzgó mecénások nevét, akik az egyszerű magyar és székely polgárságból kerültek ki. Éppen abban állott a régi erdélyi kultúra ereje, hogy nem szorítkozott egy-egy kiváltságos társadalmi osztályra, fejedelemtől polgárig mindenkit áthatott. A városi polgárság műpártolása a Felvidéken is megtalálható, de legszebb virága kétségkívül Erdély marad. Alföldi városainkban, a Felvidékhez és Erdélyhez viszonyítva, a lakóházkultúrának alacsonyabb fajtájával találkozunk a XVI–XVII. században. Így egy régi debreceni bírócsaládnak, a nemes Mike-családnak Csapó-utcai háza két szobából, konyhából, kamrából és pincéből állott és ezen is még két fiú osztozkodott. Ez természetes is, mert a síkságon megtelepült városok polgárságának foglalkozása nem kedvezett annyira a műveltség terjedésének, mint a hegyvidéki városok lakosságáé. A polgárság bútorzatát és háztartását egyszerűség jellemezte, e téren is a hatóságnak volt döntő szava. Csak vagyonos polgárnak engedtek bizonyos fajta fényűzést. Az egyes bútorfajták és rendeltetésük általában egyezett a nemesek bútorzatával.
Ónkanna 1660-ból.
(Homoródbenei evang. egyház.)
Könyvalakú ónpalack. XVII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A városi polgárnak iparral és kereskedelemmel való jövedelmező foglalkozása szerezte meg azt a jólétet és lehetőséget, amellyel hozzájárult az iskolák, templomok, kórházak építéséhez, általában a kultúra emeléséhez. A mai művelt polgári osztály kialakulásának alapjai a XVI–XVII. századi polgárságban keresendők. A polgár élete patriarchális keretek között mozgott. Korán kelt, korán feküdt, egész nap dolgát végezte. A külvilággal [POLGÁRI MŰVELTSÉG] való kapcsolata a vásárok alkalmával bonyolódott le, ekkor hallott országos híreket, vallási és politikai értesüléseit ekkor cserélhette ki. A gyermek rendesen az apa foglalkozását folytatta, a céhszabályok is úgy voltak megalkotva, hogy az apa foglalkozását követő fiúra nagy előnyök hárultak, így egyes iparágak nemzedékről-nemzedékre szállva, egy-egy család privilégiumai lettek. Még a szegényebb polgár is iskoláztatta gyermekeit; a középfokú iskola elvégzése után a gyermek műhelybe lépett és mesterségét kitanulva vándorútra indult, hogy onnan ismét otthonába térjen vissza mesternek; a gazdagabb gyermekeit külföldi egyetemre küldte, ahonnan hazatérve városának vezető állásai nyitva állottak számára. A nőt nem iskoláztatták, nem is volt rá szükség. Apjának, majd férjének alárendelve a házi munkát végezte, kerti gazdaságot folytatott, sörfőzésnél segített, majd férjhez ment és gyermekeit nevelte. A céhmester leánya gyakran apja mesterségét is kitanulta, hogy ha később özvegységre jut, a műhelyt tovább tudja vezetni. Nyilvános mulatságokra a polgárnak csak vasárnap délután volt alkalma. Hétfő reggeltől szombat estig dolgozott, szórakozni csak az esti munkaszünetben lehetett, azt is csak este 9 óráig. Életében a zártkörű mulatságok jelentették a derűt. Ezeknek a szomszédsági viszony és a céhélet volt alapja. A szomszédsági viszony különösen Erdély szász városaiban virágzott: egy-egy utcának, városrésznek lakói baráti társasviszonyban állottak egymással, segítették egymást és minden velük történő esemény alkalmával együtt vigadtak. Ennek az emlékét őrzik a gyüjteményeinkben nagyszámban fennmaradt szomszédsági poharak. Még nagyobb volt az összetartás a céhélet körében, ahol számos alkalom (mesterlakoma, céhlakoma) adódott a csendes mulatozásra.
Imádságoskönyv debreceni zománcos ezüstkötése.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A városi polgárok egymásközti elrokonosodása miatt a családi ünnepeknek, keresztelőknek, eljegyzésnek, lakodalmaknak szinte nyilvános jellege volt. Ilyen alkalmakkor a meghívottak száma és az adott ajándékok is korlátozás alá estek, mert, úgymond a hatóság, ilyenkor mindenki igyekszik túlköltekezni, ami elszegényedéshez vezet. Az előkelőbbeknek megengedték a két napig tartó lakodalmat, a szegényeknek csak egy napig volt szabad mulatni. A felszolgáló legények száma és az étkek minősége is rang szerint volt meghatározva. Tortát és pástétomot csak a legelőkelőbb polgár asztalára hordhattak fel. Drága, cukros csemege egyáltalában tiltva volt.
Temetkezési szabályok e korból nem maradtak fenn. Egyes adatokból tudjuk, hogy az előkelőbbek a templom alatti kriptába, a templomba vagy a templom körül lévő sírkertbe temetkeztek. A vészharangot csak a pap és városi főtisztviselő halálakor húzták meg, különben a harangozás tartamát is rang szerint szabályozták. Végrendeletet a polgár is készített.
Jellemző a polgárság gondolkozásmódjára néhány győri polgár és nemespolgár végrendelete a XVII. századból. A polgár szigorú elveire vall, hogy ezekben gondosan felsorolja adósságait, melyeknek kifizetéséről gondoskodik és a kölcsönzött pénzek behajtására is tanácsokat ad. A szegényekről és a káptalanról, mint a város földesuráról, mindegyik győri polgár megemlékezett.
Szász polgárnő Erdélyből. XVII. századi vízfestmény.*
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)
A képet a többször felhasznált erdélyi viseletalbumból (l. a 48. oldalhoz adott jegyzetet) vettük. Aláírása: Eine Sächsin in Cronstadt.
A polgárság jelleme szükségszerint elütött a nemességnek hagyományaihoz ragaszkodó jellemétől. A szűk fallal körülvett városi polgár életét a család, a céhek és a városi közösség kebelében élte le, a falakon kívül nem volt keresnivalója, a falakon belül talált meg mindent, ami életviszonyai és kultúrigényei számára szükséges volt. A magyar nemesnek ezzel szemben ha akarta, az egész világ rendelkezésére állott. A „prudens ac circumspectus” jelzőkkel jogosan illetett városi hatóság a polgár életét megszabott vágányokra terelte, a magyar nemes ősi szabadságszellemének [A VÁROSI POLGÁRSÁG ÉS AZ ÁLLAMI ÉLET] számára viszont elképzelhetetlen gondolat lett volna, hogy akárki is meghatározza, meddig és milyen formák között mulasson, milyen étkeket szolgáljon fel asztalán. A nemes, akár főnemes, akár köznemes, a saját birtokán, kúriájában kiskirály volt, akinek nem parancsol senki, ezzel szemben a polgár szigorúan őrködni volt kénytelen házatáján és házanépe viselkedéséért a hatóságnak felelt. A városi polgárság az állam életében alig vett részt, érdekei nem is mindíg egyeztek az állam érdekeivel; csak saját szűkebb hazája érdekelte, ezért dolgozott reggeltől estig. A nemesnek az országos belpolitika a dolga, házának falain kívülre is tekint, viszont sorsát úgy intézi, hogy nem is kell dolgoznia, ha nem akar, megélhetése biztosítva van. Viszont állandó veszélynek volt kitéve, hadjáratok, pártvillongások veszélyeztették udvarházát, menekülésre kényszerítették; a polgár házát védték a város bástyafalai. A városi magisztrátus mindenható hatalma, a foglalkozás különböző volta és nem kisrészben az idegen eredet okozták, hogy a polgárság nem olvadt bele e korban tökéletesen a magyar államtestbe és a polgárok jelleme másképpen alakult. Az örökös vezetés és irányítás dolgos, tekintélytisztelő, komoly erkölcsi alapokon nyugvó osztályt hozott létre, bizonyos látókörszűküléssel és kicsinyességgel egybekötve, ami a szabad, korlátokat nem ismerő, fontosságának és politikai erejének tudatát állandóan hangoztató nemességtől elütött. A nemes megvetette a városi polgárságot, ennek viszont imponált a nemes életmódja, szabadsága és a két osztály egybeolvadása, külsőségek átvevésével a XVII. században a nemességnek városba való költözködésével meg is indul. A polgárt elkápráztatta a nemes fényes viselete, s miután ő gazdagságára és őseire éppen olyan büszke volt, nem akart mögötte maradni, utánozni próbálta a nemes külső megjelenését, szokásait. A lőcsei tanácsurakat egymásután bírságolják meg sárga és piros csizma viseléséért, magyarszabású mentében való pompáskodásukért, de ennek ellenére a polgárság, ha tehette, armálist szerzett és kispolgári életmódját kezdte felcserélni a vidéki nemes életmódjával. Sok XVII. századbeli városi polgár magyar vidéki iskolába járatta gyermekeit, ezek onnan hozták a kizárólagos magyar nyelv használatát és a magyar viseletet. A Weber János eperjesi bíró eskütételét ábrázoló, 1662-ben készült kép a tanács tagjait már vegyesen, magyar és német ruhában, ábrázolja. S hogy a nemességnek ezen külsőségekben való utánzása nem kizárólag nemzetiségi városaink sajátsága, azt a színmagyar Debrecen polgársága bizonyítja: élénk kereskedelme révén rohamosan meggazdagodva éppúgy utánozta fényűző külsőségekben a beköltöző nemességet, mint a XVII. század folyamán felvidéki városainkban látjuk. Megindul a két nemzetalkotó szerv egy testté való olvadása, eredménye nem is maradt volna el, ha a következő évszázad politikai küzdelmei s ennek folytán királyaink nemzetiségi politikája le nem rontják. Így azonban a két egymástól elütő életfelfogás nyomai a mai napig is érezhetők.
Szepességi polgárasszony. XVII. századi vízfestmény.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A képet a többször felhasznált erdélyi viseletalbumból (l. a 48. oldalhoz adott jegyzetet) vettük. Aláírása: Eine auslündische Zipserin. Jellemző, hogy az erdélyi festő a szepesi asszonyt külföldinek nevezte. Az utóbbinak viselete a sűrűgombos kabáttal, prémgalléros mentével és piros csizmával határozottan magyarosabb, mint az erdélyi úri viseletet utánzó szász női öltözet.
