BERLÁSZ JENŐ: A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA

Teljes szövegű keresés

BERLÁSZ JENŐ:
A MEZŐGAZDASÁG ÁLLAPOTA
Mezőgazdaságtörténeti szempontból a XVI–XVII. század Nyugat- és Közép-Európában nem egységes korszak. A fejlődésnek három szakasza figyelhető meg. Az 1500-as évekkel német, francia és angol területen nagyarányú népszaporodás indult meg, amely mindenütt az ősi agrárszervezet formáinak átalakulását és a mezőgazdasági kultúra intenzitásának és kiterjedésének növekedését vonta maga után. Ugyanekkor nagy lendítő erőként hatott a fejlődésre az Újvilág nemesfémtömegeinek Európába áramlása folytán keletkező árforradalom, mely a mezőgazdasági termékek árszintjét igen magasra emelte. Az agrárkonjunktúrának ez a hatalmas lendülete a XVII. század első évtizedeiben túltermelés miatt kissé megtört s mindenfelé csökkenni kezdett. Ez a válság vezetett a gazdasági alakulás harmadik szakaszához, amely a nyugati országokban egy még az előbbinél is erősebb, szinte a század végéig tartó föllendülés formájában jelent meg, a német birodalomban viszont – a harmincéves háború következményeként – a mezőgazdaság hanyatlását eredményezte.
Magyarország agrárfejlődése a középkor utolsó századaiban – ha erősen elmaradva is – az európai útvonalon haladt. Moháccsal azonban a magyarság életének olyan szakaszához érkezett, amelyben életkörülményei többé-kevésbbé gyökeres változáson mentek keresztül. Képes volt-e népünk a mezőgazdaság terén – amely ekkoriban egész életünknek egyetlen számbajöhető pillére volt – a megváltozott viszonyok mellett is követni az európai irányzatot? Hiszen a török hódítás hullámai nem máról-holnapra borították el az országot; lassan, fokozatosan nyomulva nyertek mind nagyobb és nagyobb tért. Nem indokolatlan tehát a kérdés, mennyiben érintették hazánkat a XVI–XVII. század európai agrármozgalmai: jutott-e nekünk is valami a nagy konjunktúrákból, vagy mezőgazdaságunk még a korszak elején elhanyatlott, mint Németországé a nagy vallásháborúban?
A kérdés eldöntése céljából az alábbiakban részletesen meg kell vizsgálnunk az agrárviszonyok fejlettségének mutatóit képező tényezők: a mezőgazdasági szervezet és technika, valamint a gazdálkodási rendszer hazai állapotát korszakunkban.
Agrárszervezetünk XVI–XVII. századbeli alakulásának vizsgálatánál tudnunk kell, hogy a termelés a középkor folyamán, sőt az újkor első századaiban is, az Alpokon innen és túl fekvő országokban egyaránt nálunk is – túlnyomórészt egy sajátos nagybirtokrendszer keretében történt. Ez a szervezet az őstermelő lakosság telepeinek, falvaknak és szigetszerű szállásoknak egy-egy nagyobb birtokegységbe, mondjuk „uradalomba” tömörülése volt. Ezen uradalom (dominium) a nagybirtoknak egy sajátos, a mai latifundiumtól lényegesen különböző fajtája volt. Ezt a különleges jelleget legjobban talán az érzékelteti, hogy a szóbanforgó régi nagybirtok tulajdonképpen nem kizárólag gazdasági alakulat, hanem egyszersmind jogi képződmény is: földesúri jogszolgáltató hatáskör. A földesuraság e régi értelemben nem más, mint személyi és területi függésviszonyok foglalata. Ez a fennhatóság azután, a szerint, hogy benne jogi vagy gazdasági vonatkozások vannak túlsúlyban, adógazdaság, illetőleg üzemgazdaság formájában jelentkezik. Agrártörténeti kutatásaink eddigi megállapításai szerint hazánkban a XIV. század végéig a nagybirtok adógazdaságként szerepel. Másszóval: a nagybirtok jövedelmét a hozzátartozó községeknek a legkülönfélébb címeken fizetett pénz- és terményadói szolgáltatják. Az uradalom tehát ebben a formájában voltaképpen haszonbéres parasztbirtokok tömege; az önálló urasági gazdaság a legtöbb esetben teljesen hiányzik, de ha meg van is néhol – tekintve, hogy csupán a földesúri háztartás szükségleteinek előteremtésére szolgál – terjedelmében nem igen múlja felül egy-egy parasztgazdaság kereteit. Alkatát tekintve ez a nagybirtok nem zárt territorium, hanem különálló birtokdarabok, puszták, falvak és mezővárosok többé-kevésbbé szétszórt halmaza. Némi egységet csak a birtokközpont – rendszerint egy földesúri vár – ad e laza csoportnak, láthatatlan szálakkal fűzve egésszé az alkotóelemeket. [A VÁRBIRTOKRENDSZER] Ezért nevezzük ezt az uradalomtípust várbirtoknak vagy – régies kifejezéssel – vártartománynak. Változatlan maradt ez a szerkezet akkor is, midőn a XV. század elején nagyjelentőségű jellegbeli átalakulás indult meg: az adógazdasági rendszer üzemgazdasággá kezdett átformálódni. Egységesülési folyamatot tudniillik ez a fejlődés nem hozott, a vártartomány továbbra is szórtbirtok maradt, csakhogy a parasztgazdaságok mellett most nagyterjedelmű független urasági gazdasági üzem alakult ki. Az átformálódás indítékait és részleteit még nem ismerjük; tény az, hogy a földesurak – adójövedelmük fenntartása mellett – irtással, gazdátlan földek elfoglalásával, esetleg paraszttelkek kisajátításával, várbirtokuk keretein belül országszerte latifundiumszerű gazdaságok, úgynevezett majorságok (allodiumok) létesítéséhez fogtak. Ez a mélyreható nagy átalakulás minden bizonnyal még folyamatban volt, amikor a török korszak beköszöntött.

A szántás-vetés ábrázolása Comenius Orbis Pictusában. Lőcse, 1685.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Comenius Amos János Orbis pictus-ának a magyar nyelvet is felölelő első kiadása 1685-ben Lőcsén, Brewer Sámuelnél jelent meg. A benne látható gyarló fametszeteket az 1669. évi nürnbergi kiadás képei nyomán Bubenka Jónás lőcsei iskolamester készítette. A nyilván műkedvelő fametsző munkái gyarlók ugyan, de művelődéstörténeti tekintetben megérdemlik a figyelmet.

Földesúri helység a XVII. században Nagyhöflány (Sopron vm.)*
(Orsz. Széchenyi-Könyvtár.)
A törökök által fel nem dúlt békés helység (a XVIII. században már mezőváros) jellegzetes képe, kastélylyal, nagy istállókkal, körötte a rendetlenül épült faluval. Középen a téren csorgókút és pellengér. A metszet Birckenstein könyvéből van véve. (L. a 37. lapnál.)
A XVI. század derekán a várbirtokrendszert teljes virágzásában látjuk. Néhány kiváltságolt népcsoport szállásterületét – a Kunságot, Jászságot, Székelyföldet, Szászföldet – kivéve az egész országot elborította a vártartományok sűrű hálózata. Nem volt olyan vármegye, ahol a nagy birtok hiányzott volna, s e mellett úgylátszik igen kicsiny volt azon megyék száma is, amelyekben a közép- és kisnemesi birtok – értve ezalatt egy vagy egynéhány jobbágyközségből álló birtokkomplexumot – térfoglalása nagyobb volt a várjószágokénál. Egy, az 1543–53. évekre vonatkozó kimutatás tanúsága szerint – megközelítő pontosságú számítás alapján – 37 vármegyében az ország földjének mintegy 75%-a vártartományi keretekbe tartozott. Ez a birtokstatisztika olyan területekre is kiterjedt, amelyek akkoriban már többé-kevésbbé a török beözönlés körébe estek ugyan, de amelyek tekintve a török foglalások szórványszerű jellegét – a régi földesurakra nézve még nem vesztek el teljesen: így Baranya, Somogy, Veszprém, Tolna, Fejér, Esztergom és Közép-Szolnok megyére. Később, amikor a magyar földesuraság fokozatosan kiszorult ezekről a területekről s az itteni roppant várjószágok lassanként török katonai birtokformákká alakultak át, a megmaradt országrészben a nagybirtok országos számaránya kissé megcsappant. Megbízható adatok bizonysága szerint a XVI. század végén a királyi Felső-Magyarország területén a várbirtokok a községeknek mintegy 50%-át foglalták magukba. E szerint a Dunántúl és a Tiszavidék török kézre jutása folytán a birtokmegoszlásban a nagybirtok mintegy 25%-nyi tért vesztett. Ennek a visszaszorulásnak azonban gazdaságtörténeti szempontból természetesen semminemű jelentősége nem volt. A szóbanlevő veszteség ugyanis a középbirtok javára való eltolódást jelentett, ami – tekintve, hogy a várbirtok és a várnélküli középnemesi birtok általában nem különbözött – a legkevésbbé sem volt egyértelmű az uralkodó mezőgazdasági szervezet változásával. A nagybirtokrendszer a XVI–XVII. században szinte teljesen azonos képet mutat. Korszakunk folyamán a királyi Magyarországon, vagyis a Duna és a Tisza vonaláig terjedő 21 felvidéki megye területén 124 vártartomány foglalt helyet.

Csoroszlya, ekevas és ösztöke a XVII. sz.-ból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az itt bemutatott mezőgazdasági eszközök az ország különböző vidékeiről származnak s egytől-egyig a földből, erősen megrozsdásodva kerültek elő. Korukat csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani.
Terjedelmükre vonatkozólag kategóriákat felállítani meglehetősen [KÖZÉPKORI JELLEGŰ AGRÁRSZERVEZET] bajos, mert hiszen egyenlő nagyságúak csak igen kisszámban akadtak. Mégis – a viszonyokról fogalmat alkotandó – nem kerülhetjük el, hogy a községek számával jellemezhető bizonyos nagyságtípusokról beszéljünk. Ilyen tipizálással mondhatjuk például, hogy a várbirtokok átlagos nagyságformája a 10–20 falvas jószág volt. Ebbe a kategóriába sorozható a Felvidék vártartományainak közel 40%-a. Kisebb birtoktípusként említhetők a 3–5 és a 6–10 községből álló dominiumok, amelyek körülbelül 13, illetve 27%-ot tettek ki, nagyobbként pedig az ugyancsak 13%-os arányban szereplő 20–25 falura terjedő birtokok. Mindezen nagyságformák mellett olyan vártartományok is akadtak Felső-Magyarországon, amelyek terjedelmükben az említett legnagyobb típust is messze túlszárnyalták. Ilyen azonban alig egynéhány volt: az egésznek alig 7%-a. Erdélyben, amelynek birtokviszonyairól átfogó képet sajnos nem adhatunk, a terjedelmes vártartományok hasonló szerepet játszottak, mint Felső-Magyarországon. De ha csak a felvidéki viszonyokat tekintjük s figyelembe vesszük még, hogy a várbirtokokon kívülálló földterületen túlnyomó részében olyan köznemesi, egyházi és szabadkirályi városi középbirtokok foglaltak helyet, amelyek a kis vártartományokhoz hasonló nagyságúak voltak a többi nem hódolt területekre vonatkozó összefoglaló birtokstatisztika hiányában is igazolva láthatjuk azt, hogy korszakunk agrárszervezete külső formáit tekintve, teljesen középkori jellegű volt.

Szántó-vető felvidéki polgár. 1662. évi rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Weber János eperjesi bíró és gyógyszerész Janus bifrons seu speculum physico-politicum c. 1662-ben Lőcsén megjelent munkájából, amely tulajdonképpen bírói tisztének letétele alkalmából tartott beszédét tartalmazza. A gyarlón rajzolt, de művelődéstörténeti szempontból nem érdektelen metszet (több mással együtt) valószínűleg Hiebner János eperjesi rézmetsző munkája.
Kérdés, hogy állt a helyzet belső alkat dolgában: vajjon találkozunk-e a török időkben azzal a XV. századi fejlődési irányzattal, amely a nagybirtok régi adógazdasági szerkezete helyébe üzemi konstrukciót kezdett építeni? Ha elfogadjuk az elméleti közgazdaságtudománynak azt a megállapítását, amely szerint a gazdasági élet függvényét képezi a mindenkori közélet legkülönfélébb viszonylatainak: főképp a politikai helyzetnek, valamint a termelési és értékesítési lehetőségeknek, s ha ismerjük a XVI–XVII. század komor történetét, akkor az 1400-as évek feltörekvő életéből kinövő gazdasági átalakulás folytatódását korszakunkban alig feltételezhetjük. Mert lehet-e gazdasági haladást keresni egy olyan országban, amelyet szinte szünet nélkül háborúk dúlnak és ragályok pusztítanak; ahol a munkaerő roppant tömegekben s mind jobban fogy; amelynek belső piacai nincsenek, a külsőktől pedig leküzdhetetlen akadályok zárják el? Bizonyára nem. Valóban, ha szemügyre vesszük korszakunkban néhány nagybirtok gazdasági életének alakulását, egy a közviszonyok folytonos romlásával lépést tartó s egyre erőteljesebben fokozódó sorvadás nyomait állapíthatjuk meg. A XVI. század dereka táján a török vésztől még nem sujtott területeken, ahol tehát a lakosság nemcsak nem pusztult, de a hadszíntérről menekülő tömegek beözönlésével növekedőben lehetett, az előző korszak [A SÁRVÁR-KAPUVARI VÁRTARTOMÁNY] birtokfejlődési irányának érvényesülése igen jól figyelemmel kísérhető: zavartalanul épülnek az önálló földesúri gazdasági üzemek, a majorgazdaságok. De a századforduló körül a tizenötéves háború roppant emberpusztításai után az allódiális üzemfejlesztő tevékenységnek többé nem találni nyomát, ellenkezőleg, világosan látható, mint romlanak és mennek tönkre a megelőző időkben létesített majorságok. Az újtípusú földesúri gazdálkodás ezen elhanyatlásának egyik legjobb példáját a Nyugat-Dunántúlon fekvő Nádasdi-birtok szolgáltatja: a sárvár-kapuvári vártartomány. Itt a XVI. század 30–50-es éveiben egy roppant arányú kurializációs, üzemépítő tevékenység folyt. A meginduló török háborúk által teremtett s akkor még nagyszerűen kiaknázható értékesítési lehetőségektől (a hadseregszállítástól) sarkalva a földesuraság nagy földszerzési tevékenységbe kezdett. Mindenütt feltörték a vadon vagy gazdátlan területeket, nagyarányú irtásokhoz láttak, sőt – csakúgy, mint északnémet és cseh-lengyel területeken, ahol ekkortájt ugyancsak latifundiális birtokszervezés folyt – a parasztföldek erőszakos elfoglalására is történtek kísérletek. E lázas földfoglalás eredményeként az uradalom mintegy 30 községet magábafoglaló parasztgazdaság-tömege mellett egy különálló urasági üzem is keletkezett. Ez az allódiumgazdaság – létrejöttének körülményeiből folyólag – magától értetődően erősen szórt jellegű volt s a jobbágykézben levő birtokrész nagyságához viszonyítva (s természetesen a mai latifundiumok terjedelméhez mérten is) meglehetősen kis területet foglalt el. A tartomány falvainak és mezővárosainak sok tízezer holdon fekvő földjei mellett a földesúri majorok körül – általában 10–20 holdas darabokra tördelten, de legjobb esetben is csak 200–300 holdas tagokban – összesen mintegy 3000 holdra terjedő gazdaság húzódott meg. Ez a számadat korszakunkra nézve mégis az allódiális gazdálkodás virágzásának tetőfokát mutatja. A XVII. század elején már egészen más a helyzet. A századfordulón lejátszódó nagy török háború másfél évtizede a sárvári tartomány roppant elnéptelenedéséhez vezetett: a jobbágytelkek nagy tömegei lakatlanokká váltak. Az ilyen módon felszabadult földterületek allodizálásáról azonban többé szó sem lehetett, sőt a háborúszülte munkaerőhiány miatt még a korábban alkotott majorgazdaságok sem voltak fenntarthatók. Különben is, az értékesítési lehetőségeknek a természetbeni hadiadók állandósulásával egyre fokozódó csökkenése is céltalanná tette a nagyüzemi termelést. A majorok egymásután rombadőltek, a földek parlaggá váltak s nagyrészüket – egykorú tudósítás szerint – „rekettye fogta fel és víz fogta el”. [AZ ALLÓDIÁLIS GAZDÁLKODÁS PUSZTULÁSA] Így zuhant vissza a sárvári vártartomány az üzemgazdasági fejlődésnek nem jelentéktelen fokáról középkori adógazdasági színvonalra. A földesuraság, mivel önállóan nem gazdálkodhatott többé, ismét a jobbágygazdaságok felvirágoztatását tekintette főfeladatának. A nagybirtok szervezetének ez a visszafejlődése nem elszigetelt jelenség: a XVII. század – bátran mondhatjuk – országszerte, vagy legalább is mindenütt, ahol a XV. vagy XVI. században nagyobb allódiális üzemek épültek ki, hasonló alkati átformálódást hozott. Magát a visszaesési folyamatot ezidőszerint még sehol sem tudjuk ugyan a sárvárihoz hasonlóan nyomon követni, de az 1600-as évek viszonyait ismerve, az allódiális gazdálkodás elesettsége mindenfelé kétségtelen: a Kis-Alföldön elterülő semptei és galgóci vártartományok területén épúgy, mint az Alföld közepén fekvő békésvári uradalomban vagy akár az észak-nyitramegyei bajmóci várbirtokon, akár a Szepességen.

Kaszapengék a XVI–XVII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az itt bemutatott mezőgazdasági eszközök az ország különböző vidékeiről származnak s egytől-egyig a földből, erősen megrozsdásodva kerültek elő. Korukat csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani.

Sáskajárás Mgyarországon. Rézmetszet a XVII. sz. második feléből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A Magyarországot gyakran pusztító sáskajárások és a sáska beható természetrajzi ismertetését tartalmazó falragaszszerű röplapról, erősen kisebbítve.

Gabona- és nádvágó sarlók a XVI–XVII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az itt bemutatott mezőgazdasági eszközök az ország különböző vidékeiről származnak s egytől-egyig a földből, erősen megrozsdásodva kerültek elő. Korukat csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani.

Ásók a XVI–XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A gazdálkodás ezek szerint az egész magyar földön végeredményben kisbirtokkeretekben történt: százezer meg százezer jobbágytelken. Minden falu és mezőváros – bármiféle nagyobb birtokfoglalatba tartozott is egy-egy parasztgazdaságrendszer volt, amelynek eredetileg egyenlő nagyságú alkotó egységeit az úgynevezett paraszttelkek, sessiók képezték. A jobbágytelek történeti alakulásának és birtokjogi helyzetének ismertetésére nem térhetünk ki, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a telek (vagy másnéven hely, ülés, léhen, holden, stb.) nem valamiféle mindenütt egyöntetű s mindenkor változatlan birtokforma volt, hanem egy helyenként nagy különbségeket mutató és állandóan alakuló képződmény. Szerkezetét tekintve általában szántóföldből és kaszálóból állt, mint egy házhelyül és kertül szolgáló belsőség állandó vagy időnként sorsolással cserélődő külső tartozékaiból. Volt e mellett a sessióknak rendszerint legelő- és erdőrészesedésük is, csakhogy amíg az előbbi pertinenciák felosztva mintegy az egyes gazdák kizárólagos birtokát képezték, addig az utóbbiak a falu határából egy tagban kihasítva közös birtokterületül szolgáltak. Amikor tehát [GAZDÁLKODÁS KISBIRTOK-KERETEKBEN] a jobbágytelkek nagyságáról beszélünk, épúgy, mint az allódiális birtok esetében, legfeljebb a szántó- és kaszálóterületet vehetjük figyelembe, sőt – tekintettel arra, hogy rét nem mindíg és nem mindenütt járt a sessiókhoz – legtöbbször csak a szántóföld terjedelmét. A paraszttelek nagyságviszonyairól az egész országra vonatkozólag természetesen – csakúgy, mint az ezeket összefogó nagy- vagy középbirtokról – nem tudunk átfogó statisztikát nyujtani; a kutatások mai eredményei alapján csak néhány dunántúli és felvidéki uradalom községeinek teleknagysága ismeretes. Ezek az adatok is elegendők ahhoz, hogy a fentebb említett tagozottságott igazolva lássuk. A különbségek a községhatárok terjedelmének és a községi település sűrűségének különböző arányából eredtek és éppen ezért a sessiók összetevői és méretei nem annyira tájegységenként, mint inkább falvanként változtak. A síksági nagyobb és a hegyvidéki kisebb parasztbirtoktípus mindenesetre jól megkülönböztethető egymástól, annál is inkább, mivel az Alföldön és a Dunántúl keleti megyéiben gazdátlanná vált rengeteg területeken a XVII. században a földközösségi jellegű telekszervezet helyébe egy primitívebb forma, az úgynevezett első foglalás rendszere lépett. Ezeken a vidékeken a községi jobbágybirtok egyenlősége megszűnt; itt minden gazda akkora földdarabot foglalhatott magának, amekkorát megművelni képes volt. Ezzel a hódoltsági birtoktípussal szemben azonban az ország többi részeiben úgylátszik az egyenlő osztáson alapuló telekrendszer uralkodott [A MEZŐGAZDASÁGI ÜZEMRENDSZER] igen nagy változatosságban. Egyazon vidéken egymáshoz igen közel fekvő községekben is a telekméretek rendszerint igen nagy különbségeket mutatnak. A Dunántúl nyugati szélén elterülő fraknói vártartományban például a legtöbb helyen 16 holdasak voltak a jobbágytelkek, de előfordultak 22, 28, 32, sőt 56 holdas sessiókkal rendelkező falvak is. A Mátyus-földjén fekvő semptei dominium helységeiben a parasztbirtok-viszonyok tarkaságát a 6, illetve 40 holdas minimális és maximális teleknagyság érzékelteti; e két határérték között a legkülönbözőbb, de többnyire nagyméretű sessió-formákkal találkozunk. A Vágvölgyének északabbra fekvő részében már a hegyvidéki szűkebb telektípus mutatkozik: szaporodnak a kicsiny, 4–5 és 6–7 holdas gazdaságok, mellettük azonban gyakran előfordulnak 10–12, sőt 20 holdnyi szántófölddel ellátott jobbágyhelyek is. Mindezek alapján – további adatok felsorolása nélkül is – fogalmat alkothatunk a korszakunkbeli parasztgazdaságok mivoltáról. Meg kell azonban még említenünk, hogy -a helységenkénti differenciáltság mellett a telekszervezet kereteiben is nagy helyi különbségek voltak a jobbágygazdaságok között. Az egyazon községben eredetileg egyenlő méretű telkek ugyanis különböző okokból – többnyire elszegényedés következtében szétdarabolódtak: az úgynevezett egész sessiókból fél-, negyed-, nyolcad-, stb. telkek keletkeztek. Ez az osztódási folyamat – amely korszakunk folyamán mindenfelé komoly méreteket öltött – a törpebirtokok számát és jelentőségét növelte. A 30–40 holdas jobbágytelkek legtöbbször 15–20 vagy 7–10 holdas gazdaságokká estek széjjel, sőt még a legkisebb 8–10 holdas formák is egyszer vagy kétszer megfeleződtek.

Kapák a XVI–XVII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az itt bemutatott mezőgazdasági eszközök az ország különböző vidékeiről származnak s egytől-egyig a földből, erősen megrozsdásodva kerültek elő. Korukat csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani.

Arató földműves. Herpályi Dezső Benedek hajduvitéz Bocskay Istvántól 1606-ban kapott címere.*
(Kállay-család levéltára az Országos Levéltárban.)
A címerképet Bocskay István fejedelem udvari címerfestője Kassán készítette. Az ábrázolt alakok tősgyökeres magyarok; a sisakdísz földművese (talán a megnemesített hajdúvitéz képmása) a hajdúsági magyar ma is élő típusát képviseli. Az arató fehér vászoninget, szürke abaposztó nadrágot, letűrtszárú csizmát („szekernyét”) és napjainkig használatos fekete pörgekalapot visel.

Szepességi polgárok lófogatú ekével. A lőcsei földműves-céh koporsóterítőjéről. 1622.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Lőcse város polgársága között a XVII. században még sokan foglalkoztak földműveléssel. A földművesek a fuvarosokkal közös céhben tömörültek. A céh az ünnepélyes temetések céljaira 1622-ben díszes koporsótakarót készíttetett; ennek festett ábrázolásaiból valók az itt bemutatott képek. A terítőn egykor a készítő festő neve is rajta állott; a felírásból azonban már csak ennyi vehető ki: Gemold Johannes Z... 1622. Utoljára 1811-ben használták; a céh feloszlása után egyik atyamester leszármazói őrizték. 1901-ben vétel útján jutott a Nemzeti Múzeumba.

Szepességi szekér. A lőcsei földműves-céh koporsóterítőjérről. 1622.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Lőcse város polgársága között a XVII. században még sokan foglalkoztak földműveléssel. A földművesek a fuvarosokkal közös céhben tömörültek. A céh az ünnepélyes temetések céljaira 1622-ben díszes koporsótakarót készíttetett; ennek festett ábrázolásaiból valók az itt bemutatott képek. A terítőn egykor a készítő festő neve is rajta állott; a felírásból azonban már csak ennyi vehető ki: Gemold Johannes Z... 1622. Utoljára 1811-ben használták; a céh feloszlása után egyik atyamester leszármazói őrizték. 1901-ben vétel útján jutott a Nemzeti Múzeumba.
Idáig egyszerűsödnek tehát a XVI–XVII. századbeli magyar agrárszervezet formái Az elmondottak igazolják, hogy az országot elborító nagybirtokhálózat mint üzemszervezet korszakunkban tulajdonképpen fikció. A termelést – még az allódiumok virágzása idején is – szinte teljes egészében a parasztkisbirtok végezte, a nemesi nagy- és középbirtok alig volt egyéb összefoglaló keretnél.
Mindabból, amit a mezőgazdasági szervezetről és vele kapcsolatban elmondtunk, bizonyos mértékig következtetést lehet vonni az agrártechnika állapotára is. Mezőgazdasági szervezetünk tipikusan középkori formájából sejthető, hogy maga a termelés is távol állt az új európai fejlődéstől. Európa nyugatán tudniillik a nagy népességnövekedés hatása alatt korszakunk folyamán a termelésben mind az üzemrendszer tekintetében, mind technikailag lényeges változások álltak elő. A termőföldben való szűkölködés miatt a karolingkori háromnyomásos rendszer legtöbb helyen fokozatosan gabonaváltógazdasággá alakult át. Az Alsó-Rajna termékeny síkságán az ugarba már mindenütt takarmánynövényeket vetettek; más vidékeken pedig mind nagyobb tért foglaltak az úgynevezett különleges kultúrák, mint a kert- és gyümölcsművelés, a teraszos szőlőtermelés és a rétgazdálkodás. Az a törekvés pedig, hogy a rendelkezésre álló szűkös földterület nagyobb termést szolgáltasson, a szántási munkálatok szaporításához, a gazdasági eszközök javításához, rendszeres trágyázáshoz s ezáltal közvetve az állattenyéztés [A NYOMÁSOS GAZDÁLKODÁS] javításához vezetett. Ezekkel a magasabbfokú intenzitást célzó törekvésekkel párhuzamosan természetesen mindenfelé nagy méreteket öltött az agrikultúra területi növelése is erdőirtás és mocsárlecsapolás által.

Bort szállító magyar szekeres. 1566. évi rézmetszetről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Zsámboki János Emblemata et nummi antiqui c. munkája, antverpeni, 1566-ban megjelent kiadásának egyik metszetéről.

Szőlőművelő kacorok a XVI–XVII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Népesedési viszonyainknak a nyugatiakkal homlokegyenest ellenkező irányban való alakulása folytán mezőgazdasági termelésünknek ilyen nyugateurópai értelmű modernizálódása nem következhetett be. A számszerűleg ki nem fejezhető, de mindenesetre óriási elnéptelenedés következtében nemcsak hódoltsági részeken, de a királyi Magyarország vidékein és Erdélyben is hatalmas földterületek váltak lakatlanokká; a két terület pusztásodása csupán abban különbözött egymástól, hogy a hódoltságon egész községek tűntek el a föld színéről, a törökmentes vidékeken pedig a falvak csak részben, jobbágytelkeik kisebb-nagyobb hányadában néptelenedtek el. Föld volt tehát bőven mindenfelé, csak az ember hiányzott, aki megművelje. Korszakunk gazdasági életének legnagyobb, egyre súlyosabbá váló problémája, a munkaerő hiánya sorvasztotta el az allodiális üzemeket, ugyanez pecsételte meg a termelési technika sorsát is. A nagy földbőségben és emberszükségben felesleges volt az erdők és mocsarak rovására való terjeszkedés, de nem igen kellett talajjavításra sem gondolni. A földművelés és az állattenyésztés ennek következtében nálunk nem forrhatott oly szerves egységgé, mint Németalföldön és a többi magaskultúrájú nyugati országokban; elkülönülve mindegyik többé-kevésbbé önálló foglalkozási ágat képezett.
Ha a földművelés állapotát vizsgáljuk, a tájegységenként mutatkozó, sokszor jelentékeny eltérések ellenére is a fontosabb vonatkozásokban nem egy meglepő egyezést láthatunk. Az egész magyar termelés legfőbb közös jellemzőjeként a középkorias gyakorlat érvényesülését kell megállapítanunk. A földművelés nálunk az egész XVI–XVII. században szinte kizárólag gabonatermesztésre szorítkozott. Nem hiányzott természetesen a szőlő, a gyümölcs és a kertivetemény művelése sem, seholsem vált azonban elsőrendű gazdasági ággá, alárendelt jelentőségű mellékfoglalkozás maradt. Legfeljebb a szőlőtermelés jutott nagyobb szerepre, de – tekintve, hogy a szőlőhegyek vagy kertek többnyire szűk s legtöbb községben elő nem forduló földterületek voltak – ez is megmaradt járulékos állapotban. A parasztgazdaságokban és a földesúri allódiumokban tulajdonképpen mindenütt extenzív gabonatermelés folyt. Kétségtelen bizonyítékát szolgáltatják ennek az uralkodó üzemrendszerek. A nemhódolt területeken, a telekorganizációs földközösségi birtoklásnak megfelelő tipikus gabonatermelő művelési rendszer állt fenn: a nyomásos gazdálkodás. Ez az eljárás korszakunkban két formában dívott. Mindkettő ősi középkori üzemmód volt. Az újabb, de európai viszonylatban ezidőtájt már modernnek nem tekinthető forma háromnyomásos rendszer néven ismeretes. Eredete a Karoling-korszakba nyúlik vissza; virágkora a XIII–XV. századig tartott; ezután a nyugati országokban, legelőbb Flandriában lassanként tökéletesebb rendszerekké kezdett átalakulni. Lényege: a jobbágyközösség szántója – rendesen minőségi alapon – három mezőre, kalkatúrára, nyomásra van tagolva, azzal a rendeltetéssel, hogy a három rész évenként váltakozva tavaszi, aztán őszi gabonavetőül, majd vetetlen ugar gyanánt szolgáljon. Velejárója volt ennek a tagoltságnak az úgynevezett művelési kényszer, amely a jobbágyokat az egyes nyomásokból a telkükhöz tartozó földsávoknak egyidőben, egyazon módon való megművelésére kötelezte. Ugyanilyen kényszer kötötte a művelést e rendszer korábbi formájánál, a kétnyomásos gazdálkodásnál, amely a községhatár két felét évenként felváltva vetésföld és ugar gyanánt kezelte. Ez az üzemmód Nyugaton a VIII–X. század előtti időkben szerepelt, nálunk azonban még az 1500–1600-as években sem volt anakronizmus: a háromnyomásos műveléssel együtt – a középső hódolt országrész kivételével – mindenfelé általánosan elterjedt. Hogy a két rendszer közül melyik játszott jelentősebb szerepet, kellő mennyiségű adatok híján még nem dönthető el; eddigi ismereteinkből sejthető, hogy az Erdélyi-medencében és a Kis-Alföld egy részén is a kétnyomásos, Nyugat-Dunántúlon és a felvidéki apró medencékben pedig a háromnyomásos gazdálkodás volt túlsúlyban. A két forma azonban valószínűleg tájegységenként is többnyire keverten fordult elő. A többször említett sárvári uradalom allódiális gazdaságaiban például a XVI. században épúgy, mint a XVII-ben általában háromnyomásos gazdálkodást folytattak, de számos jel arra mutat, hogy a rendszert nem mindenkor tartották be teljes következetességgel: néha inkább kétnyomásos művelés figyelhető meg. Ilyen következetlenség csakis a független majorságföldeken volt lehetséges, a faluközösségben szigorú állandóságnak kellett érvényesülnie. Jól látható ez a semptei vártartomány területén, ahol egyes falvakban – a legtöbben – mindenkor „két időre, avagy esztendőre” való határ volt; másokban viszont mindíg „háromfelé” feküdtek a szántóföldek. Ugyanilyen kettős arculatot mutat a vágvölgyi galgóci dominium is: vannak községek, ahol három darab „vetésre való mezejük” van a parasztoknak s vannak kétmezősek. A hegyek között a szűk, gyengébb minőségű földeken valószínűleg a háromnyomásos gazdálkodás jutott túlsúlyra, de sokfelé megmaradhatott a kétkalkatúrás üzemmód is. A Szepességen például a szászok a korábbi hazájukból magukkal hozott háromnyomásos gazdálkodást általánosan elterjesztették. Bars megyében is főkép a háromfordulós rendszer dívott, a két mezőre osztott határ ritkaságszámba ment. Hasonló volt a helyzet Erdélyben is, csakhogy a kettősnyomású rendszer túlnyomó fölényével. [ÜZEMI VISZONYOK A HÓDOLT TERÜLETEKEN] Háromfordulós gazdálkodást általánosan csak a Szászföldön űztek és a székely Háromszék területén; a többi székely székekben azonban, mint a magyar vármegyékben is, mindenfelé kétfordulós községekkel találkozunk.

„A Szűret” Comenius Orbis Pictusában. Lőcse, 1685.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Comenius Amos János Orbis pictus-ának a magyar nyelvet is felölelő első kiadása 1685-ben Lőcsén, Brewer Sámuelnél jelent meg. A benne látható gyarló fametszeteket az 1669. évi nürnbergi kiadás képei nyomán Bubenka Jónás lőcsei iskolamester készítette. A nyilván műkedvelő fametsző munkái gyarlók ugyan, de művelődéstörténeti tekintetben megérdemlik a figyelmet.
Másként alakultak az üzemi viszonyok a hódolt területeken. Föntebb a jobbágytelkek ismertetésénél már említettük, hogy a török korszak itt óriási visszafejlődést hozott. Utaltunk rá, hogy a telekszervezet – amely a megelőző korszakban a legtöbb vidéken fennáll – teljesen felbomlott. A birtokszervezet közösségi jellege majdnem egészen elenyészett, helyette az első foglalásban kifejezésre jutó primitív magán birtokrendszer vált általánossá. A gyéren lakott falvakban a határnak nyomásokra osztását semmi sem tette szükségessé; a roppant terjedelmű gazdátlan földeken mindenki ott gazdálkodott, ahol akart és a legcsekélyebb művelési kényszer nélkül annyit szántott-vetett, amennyit tudott. Ha a feltört terület kimerült, más darabot fogtak eke alá. Ez a szabadság csak a népesség szaporodásával és a községi szervezet újólagos kiépülésével korlátozódott olyan módon, hogy a foglalást évenként vagy még nagyobb időközökben megismétlődő osztás váltotta fel. Az üzemrendszer azonban még ebben az úgynevezett nomád földközösségi formájában is igen távol állt a nyomásos gazdálkodástól, mert a faluhatárban sem fordulók, sem elkülönített szántók, rétek, legelők nem alakultak ki. Ilyen legelőváltógazdálkodás – természetesen nem kizárólagosan – inkább az alföldi „metropolisokban” dívott, például Debrecenben, Kecskeméten, Cegléden és Félegyházán, ahol – mint nagyobb biztonságban élő török kincstári birtokokon – a minden veszélynek kitett falvak lakossága összefutott és tömegesen letelepedett. Debrecenben egy-egy határdarab hét évig állt művelés alatt, aztán 12–15 évig pihent. Az elnéptelenedett Békésben, Aradban, Csongrádban, Csanádban, Bács-Bodrogban, Baranyában, Tolnában és Fejér megyében azonban még ez a községi szabályozás is felesleges volt; mindenki az elsőfoglalás jogával élt és teljesen szabadon gazdálkodott.

Nagy boroskanna vörösrézböl. 1620.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ezen a lapon látható réz boroskanna Kassáról származik. Német felírása így hangzik: TRINCK VND ISS, GOTS NICHT VERGIS. 1620.

„A’ Barommal való Bánás” Comenius Orbis Pictusában. Lőcse, 1685.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Comenius Amos János Orbis pictus-ának a magyar nyelvet is felölelő első kiadása 1685-ben Lőcsén, Brewer Sámuelnél jelent meg. A benne látható gyarló fametszeteket az 1669. évi nürnbergi kiadás képei nyomán Bubenka Jónás lőcsei iskolamester készítette. A nyilván műkedvelő fametsző munkái gyarlók ugyan, de művelődéstörténeti tekintetben megérdemlik a figyelmet.
Üzemrendszer és művelési technika egymással szoros kapcsolatban áll: az előbbi meghatározója az utóbbinak. Fejlettebb üzemmód a földnek minőségileg és mennyiségileg más megmunkálását kívánja, mint a primitívebb. S valóban a nyomásos gazdálkodást folytató országrészekben lényegesen magasabb színvonalú művelést konstatálhatunk, mint a kezdetleges viszonyok közé süllyedt hódoltsági területeken. A Felvidéken és Erdélyben ugyanis, ahol a hegyvidék erdőségei a termőterületet többé-kevésbbé szűk, igen nehezen kiterjeszthető keretek közé szorították, s ahol nemzedékek hosszú sora ugyanazt a földet élte, a talaj termőerejének megőrzését az ugarhagyás magában nem biztosította; itt több munkával és némi talajjavítással kellett a mindenkori termésért megdolgozni, mint a roppant földfeleslegekkel rendelkező Alföldön. A fokozottabb megmunkálást korszakunkban a több szántás jelentette. Az alföldi gazdának erre nem sok gondja volt; neki a legnagyobb [A FÖLDMŰVELÉS TECHNIKÁJA] munkát a vetésre kiszemelt gyepföld feltörése jelentette; aztán már olyan helyeken sem sokat dolgozott, ahol községi kényszer folytán ugyanazt a földet egyfolytában hosszabb ideig használta, mert sohasem vetett ugarba, hanem legrosszabb esetben is csak ősztől tavaszig pihenő, úgynevezett félugarba. Ezzel szemben a hegyvidéki paraszt, aki földjének egy darabját esztendeig pihentette, nem vethette el egyszeri szántás után a gabonáját; előbb még ki kellett irtania az ugaron elhatalmasodott gazrengeteget. A nyomásos üzemben gazdálkodó vidékeken általában az volt a szokás, hogy az ugart vetés előtt háromszor szántották fel: tavasszal, nyáron és ősszel. Így látjuk ezt az ország nyugati kulturáltabb területein éppúgy, mint az elmaradottabb keleti részeken: Nyitra megyében és Csíkszékben egyaránt. Ha e mellett figyelembe vesszük még, hogy a háromfordulós gazdálkodás minden esztendőben az őszi gabonaföldből tavaszivá váló kalkatura szántását is megkívánta, akkor méginkább el kell ismernünk a nyomásos rendszerbeli művelésnek a munkatöbbletben mutatkozó magasabb technikáját. Pedig ez az üzemmód a föld megmunkálásának szintjét más módon is emelte: trágyázás által. A nomádjellegű legelőváltórendszerben rablógazdálkodás folyt, a nyomásos módszer mellett azonban okvetlenül gondoskodnia kellett a termőerőnek mesterséges pótlásáról. Általános és rendszeres trágyázásról természetesen nem lehet beszélni, de tény az, hogy az északi és keleti országrészekben széltében szokásos volt a megsoványodott földet „a bővebb és jobb” termés érdekében „ganajoztatni”. A XVI–XVII. századból ránkmaradt földesúri gazdasági utasítások és falutörvények a trágyázó gazdálkodásnak a legkülönbözőbb tájakon való elterjedéséről tanúskodnak: Sárvár-Kapuvár körül és Galgóc környékén, a bajmóci vártartományban és a Szepességen, Ungban és a Székelyföldön egyaránt szokásos volt az ilyen talajjavítás. Hogy az agrártechnika fejlettségére jellemző harmadik tényező, a munkaeszközök minősége dolgában az országnak magasabb és alacsonyabb nívójú két nagy gazdasági területén milyen különbségek álltak fenn, arról – idevágó kutatások híján – nem adhatunk számot. Valószínű, hogy nem sok volt az eltérés: országszerte – éppúgy, mint Európa legnagyobb részében – több-kevesebb vasalással ellátott faekéket használhattak és kezdetleges tövisboronákat. Meglepő egyöntetűség uralkodott a két országrészben a levágott gabona kezelése tekintetében is. A sarlóval learatott kalászost sehol sem volt szokás a nyár folyamán egyszerre kicsépelni. Mind a földesúri, mind a jobbágygazdaságokban részletekben, rendszerint egész ősszel és télen folyt a cséplés. Éppen ezért a szem kiverését védett helyen végezték, a csűrben, amelynek közepét mindenütt nyomtató- vagy cséplőszérük foglalták el. Más rendeltetése nem is igen volt a csűrnek; legfeljebb arra szolgált még, hogy a vetni való maggabonát és a hüvelyes veteményeket megőrizze. A gabona nagy tömegét nem a pajtákban helyezték el. Amíg csépeletlen volt, addig kévékből rakott nagy asztagokban a szabadég alatt állt; miután kicsépelték, földbe ásott s téglával, fával vagy rőzsével kibélelt vermekbe öntötték, melyeket aztán igyekeztek légmentesen elzárni. Erdélyben, a királyi Magyarországon és a hódoltságon szerte ilyen volt a gabonakezelés módja. Ősi szokáson alapuló gyakorlat lehetett ez, amely a XVI–XVII. század viszonyai között is igen megfelelő volt.

Ökröket terelő parasztok. 1868. évbeli rézmetszetről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Birckenstein könyvéből való. (V. ö. a 37. I. jegyzetével.)
A gabonatermelés mellett a földművelés nálunk ezidőtájt számbajöhető másik ága, a szőlőművelés egészen más képet mutat. Korszakunkban a bor a mezőgazdasági termékek legértékesebbike volt: közszükségleti cikkszámba vették, éppen ezért értékesítésére nagyszerű lehetőségek kínálkoztak. Eltekintve attól, hogy északi és nyugati területek, különösen Cseh- és Lengyelország állandó kiviteli lehetőségeket nyujtottak, belföldön is óriási kereslet nyilvánult meg iránta, úgyszólván minden termelő helyben tudta értékesíteni a termését. A nagy várbirtokok jövedelemkimutatásai szerint a bevételek legszámottevőbb tételét – nemritkán 75–80%-át – borkimérésből nyerte a földesúr. Arra lehetne ebből következtetni, hogy a várurak terjedelmes szőlőgazdaságokat tartottak fenn és nagyarányú bortermelést folytattak. A valóság ezzel szemben azt mutatja, hogy allódiális szőlőgazdaságok igen sok várbirtokon egyáltalában nem voltak, vagy ha elő is fordultak, terjedelmük néhány holdnál nem igen volt nagyobb. A várurak csak saját asztalukra termeltek bort, kereskedésre – részben dézsma és hegyvám formájában, részben pénzért – jobbágyaiktól szerezték meg a szükséges mennyiséget. Pedig korszakunkban a paraszti szőlőkultúra is hanyatlóban volt. Első pillanatra igen feltűnő például, hogy a nem hódolt területek jobbágytelkei sehol sincsenek a bortermelés szolgálatába állítva; az uralkodó nyomásos gazdálkodás rendszerében csak a gabona találta meg a helyét. Bort termelni csakis a telekszervezeten kívülálló földeken lehetett: a jobbágy magántulajdonának tekinthető irtásokon vagy a földesúr által haszonbérbe adott különálló szőlőhegyeken. De a korszakunkbeli szőlőművelés hanyatlott állapota nem ezzel a rendszerrel áll kapcsolatban. Ott, ahol a bortermelés természeti adottságai megvoltak, általában nem hiányoztak a terjedelmes promontóriumok sem. Tokajhegyalján, az alsó Vágvölgyben, a Kis-Kárpátok lejtőin és Sopron vidékén igen híres nagy bortermelő községek voltak. A szőlőhaszonbérleteknek még az az előnyük is megvolt, hogy – eltérően a sessionális földektől – általában nem jelentettek meghatározott nagyságú parcellákat, hanem a megművelő paraszt anyagi helyzetéhez szabható területeket; ez pedig lehetőséget nyujtott a vagyonosodásra. Mégis a paraszti szőlőművelésben erős a visszafejlődés.
[ÁLLATTENYÉSZTÉS] A felvidéki nagy vártartományok falvaiban – különösen a Vág alsó völgyében – a szőlőhegyeket rengeteg úgynevezett pusztaszőlő borítja, amelyet senki nem munkál meg, amely parlaggá alakul át. Nem kétséges, hogy ez az állapot is a háborúk következménye: a megritkult és elszegényedett lakosság, amely a telkeket sem tudta benépesíteni, sokkal inkább kénytelen volt műveletlenül hagyni a seregek által feldúlt s komoly befektetéseket és erős megmunkálást kívánó szőlőket. A hódoltságon természetesen még fokozottabban összezsugorodott a bortermelés: nyomai – a XVII. század második felében emelkedő irányzattal – csak a sűrű településű nagy mezővárosok, főleg Kecskemét, Kőrös, Cegléd határában mutathatók ki.

Hármas fogat. 1686. évi rézmetszetről*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Birckenstein munkájából van átvéve. V. ö. a 37. laphoz tartozó jegyzettel.
Említettük, hogy a földművelésnek és állattenyésztésnek összeforrottsága, amely a nyugati területek magas gazdasági kultúrájára korszakunkban már annyira jellemző, nálunk ezidőtájt nem igen mutatható ki. Az a kétarcúság, amely az ország törökkori nagy gazdasági területegységeinek eltérő viszonyaiból folyólag a földművelésben – elsősorban a gabonagazdálkodásban – tapasztalható, uralkodó vonása az állattenyésztésnek is. A hódolt Duna-Tisza-vidéken és a hagyományos állapotú királyi-erdélyi területen a gazdálkodásnak ebben az ágában is különböző élet folyik. A hódolt országrész mérhetetlen területeinek szántóföld gyanánt való hasznosítása mint láttuk – nem volt lehetséges. A gabonatermelés, a piac- és árviszonyok kedvezőtlen alakulása miatt nem volt jövedelmező foglalkozás, de ha az lett volna is, hiányzott a rengeteg föld megműveléséhez szükséges munkaerő. Más volt a helyzet az állattenyésztést illetőleg. A magyar állat, különösen a marha iránt tudvalevőleg már a XV. század óta nagy külföldi kereslet nyilvánult meg s ez nem szűnt meg korszakunk folyamán sem. Mivel pedig ez a foglalkozás igen csekély munkaerővel is űzhető volt, a hódolt területeken mindenfelé a legelőgazdálkodás vált uralkodó formává. A községek földjeinek mindenütt csak a javát szántották fel és vetették be gabonával, a határ legnagyobb részét feltöretlenül hagyták: legelőnek tartották fenn. Erősen növelte az extenzív baromtenyésztés lehetőségét a hódolt területek nagymérvű pusztásodása. Az elnéptelenedett és rombadőlt falvak határait a megnövekedett mezővárosok foglalták el s ezeken a pusztákon tág teret biztosítottak a lakosság állattartásának. Néhol a ritkán lakott helyeken – mint a gabonatermeléssel kapcsolatban mondottuk – a szabadfoglalás dívott: ki-ki annyi legelőföldet foghatott fel magának, amennyire szüksége volt. Debrecenben, Kecskeméten, Kőrösön, Cegléden, Hódmezővásárhelyen, Dévaványán azonban mint sűrű népességű községekben efféle bitang legeltetést nem lehetett folytatni. A községi hatóság ilyen helyeken többé-kevésbbé szigorúan szabályozta a legelőügyet. Általában az volt a gyakorlat, hogy a városok községileg gondoskodtak a pusztaterületek zálogba vagy bérbe vételéről s ezeket azután a gazdáknak – igénylésük szerint – kiosztották. A jómódú parasztok maguk vállaltak egy egész pusztát, mások harmad-negyedmagukkal, ismét mások pedig tizen-tizenketten együtt. A pusztákat általában a talaj minősége szerint részekre osztották. A gyengébb talajú részeket nyári legelő gyanánt használták, füvét nem kaszálták. Az ilyen úgynevezett nyaralók mellett azonban tartottak néha kisebb telelőket is; így hívták azokat a kötöttebb talajú földdarabokat vagy folyóbeli szigeteket, amelyeken a füvet nem legeltették le, hanem szénává hagyták érni; így megkönnyítették a jószág teleltetését.. Az ilyen telelők fenntartása azonban az alföldi tájakon űzött extenzív tenyésztési rendszernek, az úgynevezett szilaj vagy rideg pásztorkodásnak korántsem volt szükségképpeni tartozéka. Primitív, a törökkori nagy gazdasági visszafejlődésből kinövő állattartási formáról van itt szó, amely a hódoltság egyik tipikus jellemzője. Nem veszett ki ugyan teljesen a korábbi idők tenyésztésmódja sem: a félig istállózó gulya-, konda- és nyájrendszer, amely szerint tavasszal kiterelték és ősszel behajtották az állatot, de az uralkodó forma a szilaj gulya, szilaj konda stb. volt, amely szüntelen künn élt a szabadban, télen is. Ezek a rideg nyájak egészen elvadultak, állandó aklaik, szárnyékjaik, állásaik nem voltak; mindíg ott pihentek, ahol az éjszaka érte őket. Nyáron jól ment [AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS FORMÁI] dolguk, mert az alföldi nagy síkságok akkoriban még nem voltak vízben szegények; a Tisza, a Hortobágy, a Berettyó, a Kőrös rendesen minden esztendőben kiöntött és az ár nyomán mindenfelé rengeteg kopolya, libhány, posvány, semjék, stb. maradt, melyek közt a legelő sohasem égett ki egészen. Télen azonban – mivel a telelők szénája nem tartott sokáig a szilaj marha az avar füvön élt, meg sáson, szittyón, gyékényen, vagy végső esetben nádon. Természetesen ilyen körülmények között az állatok szinte csontvázzá soványodtak s vad kinézésüket még növelte tenyérnyi hosszú szőrük, amellyel a hideg ellen védekeztek. Szívósságuk azonban roppant módon megnövekedett. Ha a tavasz beköszöntével ismét rendes táplálékhoz jutottak, a gulyákat a legtávolabbi piacra is elhajthatták; Bécsbe, Auspitzba, sőt akár a délnémet városokba vagy Itáliába is. Mivel e külföldi területeken a szilaj állat kelendősége, legfőképpen a marháé óriási volt, lehetővé vált, hogy a rideg pásztorkodás korszakunk egész folyamán főfoglalkozása maradjon a hódolt országrész lakosságának.

Kettős fogat. 1686. évi metszetről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Birckenstein munkájából van átvéve. V. ö. a 37. laphoz tartozó jegyzettel.
Felső-Magyarországon és Erdélyben más irányt szabott az állattenyésztésnek a hagyomány, de főkép a természet. Láttuk, itt mindenfelé épségben maradt a középkori telekszervezet, amelynek keretében a meghatározott nagyságban kihasított állandó réttel és legelővel a baromtartásnak nemcsak méretei, de nagyjából módja is meg volt határozva. A viszonylag sűrű települések miatt korlátolt terjedelmű faluközösségi legelőkön magától értetődően szó sem lehetett a hódoltságihoz hasonló külterjes tenyésztésről. A telkes gazdák állattartása ezeken a területeken mindíg a telkeikhez járó kaszálók méreteitől függött: mindenki csak annyi jószágot nevelhetett, amennyinek téli ellátását a rét szénahozama megengedte. A rideg módon való tartás tudniillik a természeti viszonyok miatt lehetetlen volt; a korán leeső s a legelőket tavaszig elborító hó a téli legeltetést megakadályozta. Ilyenmódon a jobbágyság állattenyésztése bizonyos fokig belterjesen alakult, de kisszerűen is. Nyáron kinn járt az állat a hegyekben, ősszel a szántó ugarjára szorult, hogy aztán a téli istállózás után ismét visszatérjen előbb az ugarra, majd fel a hegyoldalakra. Ennél a földművelő jobbágyfalvakban dívó rendszernél azonban volt a hegyvidéken extenzívebb s nagyobbszerű baromtartás is: a vlachok, rutének és oláhok havasi pásztorkodása. E pásztornépek részben még a középkor századaiban jöttek hazánkba, de bevándorlásuk állandóan tartott korszakunkban is. A török hadjáratok a Balkánról a XVI–XVII. században óriási vlach és oláh tömegeket zúdítottak hozzánk, amelyek egészen elárasztották havasi tájainkat. A földesurak mindenütt szívesen fogadták őket, mert a pusztuló régi jobbágyság helyett új adózókat nyertek bennük. Így aztán a Felvidéken és Erdélyben sok kiváltságolt pásztorfalu keletkezett, a telepítők után elnevezett kenézségek és soltészságok. E pásztorfalvak lakói ugyan szántottak-vetettek is, de nem hagyták el ősi foglalkozásukat sem: elsősorban állattenyésztést űztek, mégpedig a viszonyoknak leginkább megfelelő juhtenyésztést. Elözönlötték a havasokat és sűrűn betelepítették azokat az állatok védelmét és gondozását szolgáló különféle szállásokkal, kosarakkal és esztrengákkal, lenn a vízdús völgysíkokon pedig rétet műveltek. Gabonát nem igen termeltek; a szükséges kenyérmagvakat termékenyebb vidékek földművelő jobbágyaitól szerezték be, akiket viszont sajttal, gyapjúval és hússal láttak el. Állatállományuk tehát nagy külföldi piacok nélkül is értékesíthető volt. Így azután e havasi pásztorélet nagy területeken meg honosodott. Tanúskodnak erről a XVI–XVII. századi úrbéri összeírások, melyek szerint Turóc megyében, Liptóban és Szepesben, a murányi vártartományban és Szerencs vidékén, a lednicei uradalom és Munkácsvár falvaiban a lakosság legnagyobb része sztrongát (census valachorum), azaz juhadót fizető pásztorokból állt. Ugyanezt bizonyítja Erdélyre vonatkozólag az ott szokásos s igen nagy területeken szereplő berbécs-adás: a tretina. Ezek a földesúri legelőbérek igen méltányosak voltak, a legtöbb helyen a nyáj huszadát (vigesima ovium) jelentették s legfeljebb még némi sajtjárandóságot. Éppen ezért a vlahok, rutének és oláhok pásztorfalvakban élő, vagyis állandóan megtelepedett csoportjai mellett nagy tömegekben [HAVASI PÁSZTORKODÁS] legeltettek a havasi hegyhátakon költözködő pásztorkodást űző idegen juhászok is. Ezek csak a nyári hónapokra keresték fel a Kárpátok bujafüvű legelőit, amikor a lengyel, moldvai és havasalföldi síkságok kiszáradtak, kiégtek, őszre aztán újból visszahúzódtak a Kárpátokontúlra, a folyók mellé. Ilyen formák szerint folyt az állattenyésztés a XVI–XVII. századi Felső-Magyarországon és Erdélyben; általában nyári legeltetés és több-kevesebb téli istállózás dívott mindenfelé. A modern nyugati istállózó tenyésztés nyomai még ezeken a területeken nem mutatkozhattak, mert hiányzott az ehhez szükséges alap: a szántóföldi takarmánytermelés.

Felsőmagyarországi juhász. 1662.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Weber János Janus bifrons-ából. Weber János eperjesi bíró és gyógyszerész Janus bifrons seu speculum physico-politicum c. 1662-ben Lőcsén megjelent munkájából, amely tulajdonképpen bírói tisztének letétele alkalmából tartott beszédét tartalmazza. A gyarlón rajzolt, de művelődéstörténeti szempontból nem érdektelen metszet (több mással együtt) valószínűleg Hiebner János eperjesi rézmetsző munkája.
S ha végezetül a bemutatott vázlattöredékeket, – amelyeket most induló agrártörténeti kutatásunk fog majd mindinkább kiegészíteni s mind tökéletesebben megvilágítani – egybefoglaljuk, az összkép határozottan mutatja mezőgazdasági kultúránk színvonalának a törökkori szomorú politikai, kereskedelmi s főleg népesedési viszonyokból eredő alacsonyságát. A termelés szervezete és technikája a nemhódolt területeken a fejlődés elmaradottságát bizonyítja, a hódoltságon nagymérvű visszafejlődésről tanúskodik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages