HÉJJA PÁL: AZ EGÉSZSÉGÜGY
HÉJJA PÁL:
AZ EGÉSZSÉGÜGY
AZ EGÉSZSÉGÜGY
Az országnak a mohácsi vésszel megindult pusztulásában az egészségügyi viszonyok is a szomorú romlás és hanyatlás útjára jutottak. A tábori élet állandósult, a táborokba és a várakba idegen országokból származó zsoldos katonák különböző betegségeket hurcoltak magukkal s a felvonuló török seregek nyomában gyakran megjelentek a szörnyű keleti járványok, melyek tovább tizedelték a török küzdelem korában különben is pusztuló lakosságot. A pestis, melynek neve alá még ebben a korban is különböző, de nagy halandósággal járó, hasonló jellegű fertőző betegséget foglaltak, csaknem évről-évre felütötte fejét itt vagy ott, nem egyszer az ország egész térségén végigkaszálva. Az egykorú források különösen az 1545, 1554, 1561–62, 1575–76, 1603, 1621, 1645 évi pestiseket tüntetik fel pusztító hatásúaknak. Lőcsén 1545-ben 800, 1645-nek csak júniusában 2214, Debrecenben 1621-ben négy hónap alatt 2000 ember esett áldozatul a „borzasztó pestis”-nek.
Az emberi egészségre külön veszedelmet hozott az ország déli és alföldi részének szörnyű elnéptelenedése. A néptelen tájakon elhatalmasodott a vadvíz és a mocsár s táplálta a fertőző miazmákat. Külföldön általános véleménnyé lett, hogy Magyarországon az egészségtelen táji és éghajlati viszonyok következtében a járványos betegségek súlyosabb lefolyásúak, mint más országban. Különösen rettegett hírnévre tett szert a kiütéses hagymáz, melynek egész irodalma maradt fenn hazai és külföldi írók munkáiban. E pusztító epidémiát az egykorúak „magyar betegség”-nek, „morbus hungaricus”-nak vagy „lues pannonica”-nak nevezték. Első nagy aratását 1542-ben a Budavára elfoglalására jött s a pesti mocsarakban táborozó német hadseregben végezte. A hadseregnek 30.000 katonáját vitte el a hagymáz, melynek csíráit a hazaszéledő katonák elvitték Bécsbe is, ahol „a nyilvános épületek megteltek beteg katonákkal és a halottak s haldoklók az utcákon hevertek”. A „magyar betegség”-et különben Dél-Olaszországban már előzőleg is ismerték s első szakszerű leírását is Olaszországban jegyezték fel 1550-ben. Főleg a nyugati zsoldos katonák között pusztított, a magyar katonák és a török végvárak őrségei fokozatosan alkalmazkodva a leromló viszonyokhoz, ösztönösen megtalálták a védekezés módját, óvatosabbak voltak ételben és italban. s nem itták az útszéli mocsarak párolgó, tisztátalan vizét.
Ha e nyavalyával szemben a magyar táborok jobban védekeztek is, a tábori élet mindenik oldalon elég sok kívánnivalót hagyott fenn az egészségügy terén. A legtöbb táborban semmi gondot nem fordítottak a szenny, ürülékek és hullák eltakarítására, jóllehet több alkalommal szigorú rendeleteket. bocsátottak ki. A rendelkezések végrehajtását azonban senki sem ellenőrizte s ha el is földelték a hullákat, nem ástak megfelelő mélységű gödröket. Ezek az elhanyagolt táborhelyek minden betegség kiinduló pontjaivá lettek s amint Bécs ostrománál is megtörtént, oly rengeteg légy lepte el a környéket, hogy alig tudtak ellenük védekezni. A táborok kedvezőtlen egészségi viszonyaiban szerepük volt a nagymértékben elszaporodott tetveknek és más élősdieknek is. Coberius Tobiás soproni orvos 1606-ban az elsők között mutatott rá, hogy a kiütéses tifusz terjedésének okai a tetvek. Ezekből az élősdiekből pedig bőségesen jutott minden táborra, s nemcsak a közkatonák és a nép, hanem a hadvezetők is szenvedtek tőlük. IV. Henrik francia királyról feljegyezték, hogy táborában megtetvesedett, Kemény [A TÁBOROK EGÉSZSÉGI VISZONYAI] János, a későbbi erdélyi fejedelem pedig maga írta le, hogyan tetvesedett meg a morvaországi táborozás közben.
Jordán Tamás a pestisről szóló művének címlapja. Batthyány Boldizsár példánya után.
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)
A vérbaj is – morbus gallicus vagy szifilis – szinte járványszerűen lépett fel a hadseregek körében s oka a nagyarányú prostitució volt. A csapatokat rengeteg kéteshírű nő követte, akik állandó veszélyt jelentettek nemcsak a katonákra, hanem az ország lakosságára is.
A táborok vonulásai természetesen az egész környék egészségi állapotára hatással voltak s ezért az egyes vidékek egészségügyi viszonyai között nagyok a különbségek. Nagyok voltak a különbségek a társadalmi fokok szerint is s a tisztaság és egészség követelményeivel legkevésbbé az ide-odahányódó, sokszor csak hevenyészve összerakott, földbemélyesztett házakban lakó szegény parasztnépnél lehet számolni.
A magyarok tisztaságszeretetét egyébként csaknem valamennyi külföldi szerző kiemeli. Az egyik ittjáró tábori sebész figyelte meg, hogy a magyar asszonyok vízért oly messzire mennek a folyóba, amennyire csak tudnak s edényeiket az erősebb folyású, hűvösebb vízzel töltik meg és szűknyakú cserépkorsóban egy éjszakán ke resztül állni hagyják. A víz a cserépkorsó átlyuggatott nyílású nyakán folyt be. Merítés előtt egy kis vizet engedtek a korsóba és jól megrázták, hogy a benne lévő golyók leszedjék a korsó belső falára rakódott nyálkát. A középrendűek házában pedig már mindíg meg lehetett találni a mosdómedencéket, mosdóvíztartó korsókat és törülköző kendőket is. A tiszta víz biztosítására már tábori vízszűrőkészülékekkel is kísérleteztek.
Zsámboki János 34 éves korában.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)
Az Emblemata 1566. évi antverpeni kiadásából, ahol a címlap hátán található. Az ábrázolás Zsámbokit idősebbnek tünteti fel megadott koránál. Ruházata teljesen franciás szabású. Bombo nevű kedvenc kutyája erről a képmásáról sem hiányzik.
Tulajdonképpeni higiéniáról és egészségvédelemről e korban mégis csak a főúrilakokban és azokban a városokban lehet beszélni, amelyekbe a török hódító nem költözött be. Ahol a török benn lakott, ott nagy volt a szenny. Az egyik utazó Budán 1605-ben szabadon heverő holttesteket látott az utcán s úgy találta, hogy „Pestet is inkább pestisnek kellene nevezni”. Dunántúli, felvidéki, erdélyi és a török által nem lakott nagyobb alföldi városainkban, mint Debrecenben, a városi tanács statutumokban kötelezte a lakosságot a közös érdekek által diktált – mai szemszögből jobbadán elemi – egészségügyi és tisztasági követelmények betartására. Kassa előírta, hogy háza előtt mindenki köteles a sarat eltakarítani s a kövezetet úgy rakni, hogy az esővíz ne álljon meg rajta. Kolozsvárt 1585-ben elrendelték, hogy a tizedesek ügyeljenek rá, hogy a régi kutakat kijavítsák, a szemetet és trágyát az utcára ki ne hordják. Mármarossziget 12 forinttal büntette a háztulajdonost, ha háza előtt szemetet, trágyát, vagy a vargák cserit találták. Győrött letartóztatták, aki az utcára vagy a kutakba piszkos vizet öntött. Nagyszombat 1561-ben a piactér tisztántartásáról intézkedett, más statutumok pedig a városokban a kimérésre kerülő hús megvizsgálását írták elő az úgynevezett húslátók által. A városi egészségkultúra fejlődéséről tanúskodik, hogy már ebben a korban számos városunk tart külön saláriummal [VÁROSI KÖZEGÉSZSÉGÜGYI TÖKEKVÉSEK] városi orvost, aki a szegényeket ingyen kezeli és patikust; gondoskodnak fürdőről és kórházakat, ispotályokat építenek ott is, ahol ilyenek a korábbi időben nem keletkeztek. Weber János gyógyszerészt Eperjes városbírájának is megválasztotta.
Vízszűrők tábori használatra. Luca Antonio Portio rajza szerint. 1685.*
Szerzőnek köv. művéből: A tábori egészségügy Buda visszafoglalása korában. Budapest, 1936. Az eredeti rézmetszet Portio munkájában: De militis in castris sanitate tuenda. Viennae, 1685, látott napvilágot.
A hét bányaváros 1566-ban közösen tartott orvost; Sopron 1646-ban új orvosával kötött és általában tipikusnak tekinthető szerződésben arra kötelezte az orvost, hogy a tanács iránt engedelmességgel legyen, a városból engedelem nélkül ne távozzék, a gyógyszertár állapotát évenként megvizsgálja, a romlott gyógyszereket eltávolítsa, a „compositum”ok készítésekor jelen legyen, szegényt, gazdagot minden időben, veszedelmes járvány idejében is méltányos díjért meglátogasson. Ezért pedig fizetése évenként 100 tallér, szabadlakás, 15 mérő gabona, 10 akó bor, 10 öl fa, s ha nem akar tovább szolgálni, félévre felmondhat.
Ezek a városi törekvések annál nagyobb figyelmet érdemelnek, mert az állam gondjai között a közegészségügy általában nem nagy szerepet játszott. Ha időnként történtek is erre vonatkozó intézkedések, végrehajtásukra nem fordítottak elég gondot. Bár Magyarországra nem volt kötelező az I. Ferdinánd által Ausztriában 1552-ben kibocsátott „Ordo politiae”, melyben külön szakasz szól az orvosokról, gyógyszerészekről, bábákról, sem Miksa császár 1576. évi rendelete, mely előírta, hogy orvosi gyakorlatot csak az folytathat, akinek valamelyik egyetemről kiállított hiteles orvosi oklevele van, e rendeletek a magyar közegészségügyre is befolyást gyakoroltak, főleg az országnak Ausztriával szomszédos nyugati részein. Az állam rendelkezései ezek mellett leginkább a járványokkal szemben való védekezésre, a vesztegzárak felállítására irányultak.
Balsaráti Vitus János bejegyzése Gessner Konrád emlékkönyvében (1556).*
Gessner emlékkönyve, látogatóinak bejegyzéseivel, magángyűjtő birtokában van, akitől az itt látható oldal fényképét kaptuk. Balsaráti 1556-ban Melanchton tanácsára lett teologusból orvossá; ez évben Wittenbergből indult Italiába s útjában látogatta meg a világhírű svájci természettudóst Zürichben. A kíséretében volt Szikszai Lukács magyar jelmondatot írt neve alá, amihez a nyelvünket nem ismerő Gessner odavetette: Vngarice.
A betegségek leküzdéséért folytatott harc e korban azért is nagy nehézségekbe ütközött hazánkban, mert az országban nem volt egyetemi orvosi oktatás. Ifjaink csak hosszú fáradsággal és mecénások támogatásával tudták a közeli és távolfekvő külföldi egyetemeken tanulmányaikat elvégezni. A kiképzés terén hosszú évszázadokon keresztül az olasz egyetemek vezettek, de – különösen a felvidékiek közül – sokan tanultak a krakkói és a prágai egyetemen is. A magyar diákot Európa csaknem valamennyi egyetemén ismerték. Mielőtt azonban a magyar diák orvosi tanulmányaira valamelyik külföldi egyetemre kiment volna, előbb gyakran az országban ismertebb orvos mellé szegődött gyakorlati ismeretek szerzése végett. Majdnem minden előkelőbb magyar orvosnak voltak ebben a korban ilyen magántanítványai, Vizaknai Bereck Györgyöt például a jeles nyelvész és egyúttal orvos, Páriz Pápai Ferenc vezette be az orvoslás gyakorlatába s Árkosi Thegze Benedeknek, a kolozsvári bölcsész- és orvosdoktornak, a Belgiumban orvosdoktori oklevelet szerzett Tolnai Séllyei István kézdivásárhelyi prédikátornak, Köleséri Sámuelnek, a nagyváradi hittudományi tanárnak, majd debreceni prédikátornak, Görgey Pálnak, Teleki Mihály „doktoros prédikátor”-ának is voltak orvoslatot gyakorló diákjai. A külföldi egyetemre készülő tanuló előbb rendszerint elsajátította a gyógyszerészetet is, ami annál könnyebb s egyúttal szükségesebb volt, mert az orvos többnyire „physicus et apothecarius” volt. A külföldi egyetemekre a tanulók sokszor főúri patronusok támogatásával, esetleg külföldre menő főúri fiúk kísérőiként kerültek s ilyenkor a tanuló esetleg reverzálist is adott, hogy hazatérése után pártfogója szolgálatába fog állani. A tanulók a nehéz közlekedési viszonyok miatt a pártfogás mellett is gyakran kerültek nyomorúságos viszonyok közé s tanítgatással enyhítettek helyzetükön. Az orvosi diplomát ekkor több külföldi egyetemet is végigjárva szerezték meg, miként Huszti Szabó István későbbi debreceni orvos Frankfurtban, a németalföldi Franekerben és Leidenben, majd Londonban, Oxfordban és Lipcsében végezte orvosi tanulmányait, végül is pedig Halle-ban avatták orvosdoktorrá. A hazatérő egykori tanuló nagy európai műveltségét és tudását csak növelte, hogy hazatérése előtt sokszor már külföldön orvosi gyakorlatot folytatott.
A végzett orvosok hosszabb-rövidebb tanulmány után hazatérve, egy-egy nagyobb vidéki városban vagy főúri kastélyokban telepedtek meg s jó megélhetési viszonyok mellett nagy tekintélyre tettek szert. Tudományos képzettségük nem egyszer meghaladta a kor átlagát. Működésükben erősen érvényesült a természeti tapasztalatokon alapuló megfigyelés s kizárólag csak belgyógyászattal foglalkoztak. Kiemelkedő társadalmi állásuk volt, nem ritkán tekintélyes vagyonnal és ranggal és sokan megszerezték közülük a magyar nemességet. Egyes megnemesített orvosok címerei is utalnak [ORVOSHIÁNY] a nemességszerző orvosi érdemeire, így Zeber János Jakabnak 1659-ben I. Lipóttól nyert címerében Hippokrates alakja látható, jobbjában kígyóval, baljában pedig orvosságos pohárral. Az orvos előkelő társadalmi helyzetére, egyúttal pedig a gyógykezelés magasabb értékelésére jellemző, hogy a III. Ferdinánd által 1656-ban kiadott „Praxis criminalis” az orvost nem engedi kínpadra vonatni. Ünnepélyes alkalmakkor orvosaink bíborvörös talárban és kalapban, ékszerekkel díszítve, oldalukon karddal, kezükben pedig gombosvégű doktorpálcával jelentek meg.
Házi gyógyszerszekrény a XVII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A díszesen festett szekrénykét mint orvosságtartót a ráfestett Szent Rókus kép jellemzi. Ugyanis a zarándok képében ábrázolt szent a sebészek patrónusa volt s mint a járványok, különösen a pestis ellen oltalmazó védnököt tisztelték. A Magyar Nemzeti Múzeum Erdélyből szerezte.
A tanult, végzett orvosban azonban nagy volt a hiány s ezért gyakran előfordult, hogy a főúri udvarokban vagy városokban szolgáló orvosokat kölcsönkérték, esetleg igen fárasztó és hosszú utakra is. A szegényebb betegek maguk igyekeztek a távolban lakó orvoshoz eljutni és gyakran elpusztultak a hosszú út alatt. Az orvoshiány miatt jött divatba, hogy egyes orvosok időnként bejárták az ország egy-egy részét, időnként a látogatottabb fürdőkben is felütötték tanyájukat. Nem volt az sem ritka, hogy „látatlanban”, levelezés útján kért a beteg orvosi tanácsot és mindjárt orvosságot is. Így tett például 1653-ban Wesselényi Ferencné Széchy Mária, az irodalom „murányi Vénus”-a, aki 1653-ban az eperjesi doktoroktól a maga részére valami olyan italt kért, ami „meg ne vesztegesse a gyomrát, mert nem jól tűri a belső orvosságot”, férjének pedig valami csúzra való főzetet.
Az orvoshiány következménye volt az is, hogy sok idegen, főleg olasz orvos telepedett meg az országban. Nádasdy Tamás nádort 1542-ben Delphio Cézár olasz orvos kezelte Sárvárott s olasz volt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem udvari orvosa is.
Az orvosok tevékenysége elsősorban a belső betegségek leküzdésére irányult s bár képzettségük a kor színvonalán állott, a gyógyításban nagy szerep jutott a vallásos áhítatnak és a babonás gondolatoknak. Az egészséget általában az Isten jutalmának, a betegséget büntetésének tekintették, különösen a dühöngő járványokat, amelyek a lakosságot valósággal vallásos megrendülésbe ejtették. A kor orvosi tudománya különben már felismerte, hogy a járványok és főleg a pestis ellen a legbiztosabb védekezési mód az elkülönítés, de a babonás és végzethívő néppel szemben a legjobb törekvések is meddők maradtak. Szamosközi írja az 1586. évi pestis alkalmából, hogy a nép nevetséggel és gúnnyal fogadta a legokosabb intőszókat s a betegek fertőző kelevényeit összefogdosta és tapogatta. Járványok idején általános szokás volt a füstölés, a lakásokban különböző illatos füveket és illatszereket égettek el. Bethlen Gábor udvarában gyakran használták füstölésre a pézsmát, a storax balzsamot és az ámbrát. Ezek a szerek keletről származtak hozzánk, főként a törökök közvetítésével. Pestises időkben fenyőt és borókát égettek, ezekből az utcákon és a házak udvarán is nagy máglyákat raktak. Esterházy Miklós nádor 1640-ben utasította semptei várnagyát, hogy a kapuk között este és reggel, sőt ha szükséges, ebédkor is rakasson tüzet az ártatlan fenyőből. Ilyen időben a pénzt, mielőtt átvették volna, ecetbe ejtették fertőtlenítésre.
A fertőző betegek elkülönítésére a „leprosorium”-ok szolgáltak. Rendesen a városok falain kívül építették a később járványkórház céljait szolgáló házakat. Kezdetleges felszerelésük miatt irtózott tőlük a nép.
A gyógyításban nagy szerepük volt e korban a gyógyvizeknek és a fürdőknek. Különösen kedvelték a szklenói, vihnyei, stubnyai, balfi, a zalamegyei hévízi, a rajeci, pöstyéni, teplici, bajmóci, tarcsai fürdőket, a nagyvárad mellett levő melegforrásokat s a budai hévizeket, az utóbbiak azonban a török megszállás után az ország más részei számára hozzáférhetetlenek lettek. A meleg forrásokban a kor gyakori divatos betegsége, a köszvény és csúz ellen kerestek gyógyulást s bár e fürdők berendezése igen hiányos volt, előkelő embereink is szívesen keresték fel, valóságos társadalmi gyülekezőhelyekké váltak. Ismeretes, hogy a Wesselényi-féle összeesküvés is a stubnyai fürdőben született meg, itt állították ki a kölcsönös támogatásra kötelező hitlevelet. Werner György kamarai tanácsos már 1551-ben könyvben ismertette a magyar gyógyvizeket.
Weber János eperjesi gyógyszerész és bíró. 1665.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Weber képmása saját, Lectio principum című, Lőcsén, 1665-ben megjelent munkájában található. Az alatta levő vers bírónak és orvosnak nevezi; a körirat gyógyszerésznek mondja. A maga korában nagy tekintélyben állott. A képet valószínűleg Hiebner János eperjesi rézmetsző készítette.
A XVI. században a férfiak és nők részére már találunk külön fürdőhelyiségeket is, de gyakoribb a közös fürdés. Stubnyán még 1658-ban is közös medencében fürödtek a férfiak és nők. A törökök ezzel szemben nem engedték meg a közös fürdőzést. Budán a „sárosfürdő” volt a nőké, a rudas pedig a férfiaké.
A fürdőzést és a gyógyvízivást gyakran túlzásba is vitték. Főleg a savanyúvizeket használták; mikor Kemény János seregével Sáros vára alatt szemben állott a nádor által vezetett királyi hadakkal, a nádor a Kemény hadai birtokában lévő savanyúvízforrásból vizet kért, amit Kemény meg is engedett, mivel „az palatinus – írja önéletleírásában olyigen szokott vala élni affélével, hogy az nélkül lenni egész nyavalyának tartja vala”.
Az orvoslás külön területe volt a sebészet, mellyel a tanult orvosdoktorok, mint hozzájuk méltatlannal, nem foglalkoztak. A seboperációkat a céhekben szervezkedett borbélyok és az országban vándorló vándorsebészek végezték. Borbélycéh ebben a korban minden nagyobb városunkban [SEBÉSZEK, BORBÉLYOK] alakult, a kolozsvári céh kiváltságlevele 1568-ban, a debrecenié 1583-ban, a győrié 1593-ban adatott ki. A sebésztanuló rendszerint háromévi inaskodás, apród-esztendő után legénnyé lett; ezt megfelelő céhlakoma keretében ünnepelték meg. Ezután tapasztalatok szerzésére három-négyévi vándorútra ment. A vándorlásnak szigorú előírásai voltak. A városokban csak a céhmesternél szállhatott meg, ő jelölte ki a műhelyt s felügyelt a legény erkölcsi és hivatásbeli viselkedésére. Ha vándoréveit befejezte és mesteri levélre pályázott, a céh előtt vizsgát tett s ha nem felelt meg, tanulmányainak pótlására vagy a pálya elhagyására utasították. A későbbi idők folyamán már a bécsi vagy más egyetemen vizsgát is tettek. A mesterré avatás ünnepélyes külsőségek és változatos étrendű céhlakoma keretében történt s itt kapta meg a céhmesteri levelet. A debreceni „sebgyógyítók”, azaz borbélyok céhlevele előírta, hagy ha „valamelyiknek az sebgyógyítók közül nehéz, súlyos és halálához közelgő sebese avagy betege az meggyógyításnak okáért találkozik lenni, az az mesterember az céhmestert megkeresni és megjelenni tartozik és osztán egybehíván az céhmester az több mesterembereket, az olyan beteget az több mesteremberekkel együtt meglássa, eljárja és eszében vegye és megkérdezze, hogyha az mesterember jól gyógyítgat-e avagy nem?” Ha nem jól gyógyított, a céhmester segítőt rendelt mellé. A mesterpróba Debrecenben abból állott, hogy el kellett készíteni „az ezüstszínű tajtékot, kit közönségesen glétnek hínak”, ezt olajban meg kellett főzni és belőle flastromot is kellett készíteni. Ezenkívül az úgynevezett „sárga” és érlelő „vörös” flastromot is el kellett készíteni.
Sebész munkaközben. Eperjesi rézmetszet 1620-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A kép Weber János Janus Bifrons c. könyvéből való, amely Lőcsén, 1662-ben jelent meg.
Werner György munkája a magyar gyógyvizekről. Bécs, 1551.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A címlapon lévő címer Herberstain Zsigmond báróé; a magyar szerző könyvét neki ajánlotta.
Az országban a céhes borbélyok mellett sebészkedtek a szerteszét kóborló vásári, vándor sebészek „Marktschreyer”-ek is, akik hangos trombitaszóval csődítették a népet sátraik elé. Külön specialisták voltak közöttük, így a herniothomusok vagy sérvmetszők, akiket herélő doktoroknak is neveztek, a lithotomusok vagy hólyagmetszők, továbbá a foghúzók és az oculisták vagy szemoperálók. Az utóbbiak rendszerint orvosságokkal igyekeztek a szembajon segíteni, nem ritkán éppen hashajtó szerekkel, de hozzányúltak az operálókéshez is, hályogokat szedtek le, igen sok embernek örökre tönkretéve szemevilágát. Bár a műtéti technika külföldön mindjobban tökéletesedett, e korban már vérátömlesztést is megkíséreltek és főleg a királyi udvarokban jeles seboperálók is voltak, a tömegsebészet ez alábecsült színvonalon nem sok üdvöt hozott.
Az orvosokon s különböző céhbeli és céhenkívüli vándorsebészborbélyokon kívül gyógykezeléssel foglalkoztak a „balneátor”-ok, fürdősök is, akik szintén céhekbe tömörültek. Főhiva tásuk a köpülyözés és a masszírozás volt, ők az, úgynevezett „kenő” emberek, akiket gyakran vettek igénybe a nagy lakomák után fellépő „morbus csömör” elmulasztására.
Henisch György bártfai származású orvos. 1600.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)
Custos Domokos rézmetszete.
A tanult orvosok hiánya, a közlekedési nehézségek és az élet elszigeteltsége következtében a gyógyítás terén jelentékeny feladat hárult a családra, különösen nőtagjaira. A gondos háziasszonyok valóságos családi kincsként őrizték orvosságos könyveiket vagy „receptá”-ikat, melyek sok [HÁZI PATIKÁK] emberöltőn szerzett tapasztalatok eredményei voltak s egyes családoknak voltak saját külön „arcanum”-aik is. Az Illésházy-családnak például titkos gyógyszere volt a lithiasis (kőbántalmak), a Pálffy-családnak a pestis ellen. A főrangú házakban díszes, aranyozott patikaládák őrizték az orvosságokat. A közrendű házakban és az egyszerű parasztnépnél sem hiányoztak a különböző – rendszerint füvekből összeállított – háziszerek. Főrangú nőink a család körén kívül is szívesen foglalkoztak gyógyítással, melynek tudományát nem egyszer orvosok mellett igyekeztek fejleszteni. I. Rákóczi Györgyné Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony szembajokat és csonttöréseket kezelt, híres gyógyító volt Zrinyi Miklós, a költő nevelőapja, Poppel Éva, Csáky Istvánné Wesselényi Anna, Thököli Imréné Zrinyi Ilona, Révay Kata Szidónia és kőszegi magányában szívesen doktorkodott, sőt gyógyszereket is készített Wesselényi nádor özvegye, Széchy Mária. Gazdag patikaládája volt Apaffy Mihályné Bornemissza Anna fejedelemasszonynak s benne külön betűk alatt különféle olajok, mint köménymag-, narancshéj-, mentha-, mandola-, sárga viola-, rózsa-, kámfor-, szekfű-, rozmarin-, ánizs-, kő-, kapornya-, fejér mák-, birsalma-, fenyőmag- stb. olajok, továbbá különböző balzsamok, viráglevelek, gyökerek, orvosi porok, szeszek sorakoztak.
Melus Péter Herbariumának címlapja.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár)
Melius füveskönyve elsősorban a növények gyógyító hatásával foglalkozik, tehát inkább afféle „háziorvos”, mint növénytani munka. Amint már a címlap is megmondja, nem önálló mű, hanem jószáradékú összeállítás, legnagyobb részben Lonicer Ádám Kreutterbuch-jából merítve. Címképe is német eredeti után készült. Előírásait két századon át megbecsülték, ezért fennmaradt példányai többnyire erős használat nyomait viselik magukon.
Bánfi-Hunyadi János orvos és vegyész. 1644. Angol rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-könyvtár, Apponyi-gyüjt.)
A kis metszet egykorú angol festmény után a XVIII. század végén készült. Jelzése: Gowy del. Pub. April 1. 1799 by W. Richardson No 31. Strand. A kép keretén levő felírás: Johannes Banfi Huniades Rivulensis Ungarus, olim apud Anglos in Illu[stri] Coll[egio] Londino Greshamensi Hermeticae Discipli[nae] Sectator et Philo-Mathematicus. Aetat. suae 68. 1644. A kiváló tudós 1576-ban Nagybányán született s 1650-ben húnyt el, épp amikor hazájába visszatérni szándékozott.
A gyógyításban nagy tere nyílt a babonának és kuruzslásnak. Kuruzsló férfiak és nők mindenfelé akadtak, sőt voltak, akik vándorolva jártak. Ilyenek a „kurittyoló”-k, akik a vásárokat látogatták, s a felvidéki tót „olakár”-ok, akik illó olajaikkal egész Európát bejárták cifra huszáruniformisukban: főleg a „kárpáti balzsam”-uk emelkedett nagy hírnévre. Vándorkuruzslók az anababtista habán doktorkodók is, akik főleg a fürdőhelyeket keresték fel. Foglalkoztak kuruzslással a hóhérok is, akik gyógyszert készítettek, mellyel a tortúra alá kerülő bűnösöket jó pénzért narkotizálták. Bethlen Gábor, mikor már az orvosok nem tudtak rajta segíteni, a lőcsei hóhért hivatta, aki megvagdosta a fejedelem „vízkóros” lábait, de eredmény nélkül. Mások is szivesen fordultak a kuruzslókhoz, akik elsősorban a nők, olykor a papok és zsidók közül kerültek ki. A „tudós” vagy „tudákos” asszony egyik válfaja volt a „néző” asszony, akinek a közhiedelem szerint nemcsak a „rontás”, hanem a gyógyítás is hatalmában állott. Voltak továbbá füves, kenő vagy kentefilő, hagymázmérő, kötő és kantaires asszonyok. A papi ráolvasásnak is gyógyító erőt tulajdonítottak s jellemző a gyógyító babonáskodásra, hogy Bornemissza Anna fejedelemasszony említett patikaládájában a különböző hasznos és ártatlan szerek mellett klárisport, emberkoponyaport, sárkányport, szarvas szívének csontját, sárkányfogat, kígyószarvat, márciusi nyúlszemet, gólyazuzáról levont hártyaport, csukafogport is találhatni. A veszettség ellen kőrisbogárport használtak. Maga az orvosi tudomány is gyakran nyúlt át még a kuruzsló babona területére. A himlő ellen Pápai Páriz Ferenc veres lepedőbe való takaródzást ajánlott. Nagy gyógyító erőt tulajdonítottak az agyagból készített, „terra sigillata”-knak, melyeket előkelő urak a pestis ellen óvó- és gyógyszerül küldözgettek egymásnak.
Jordán Tamás orvosdoktor aláírása Gessner Konrád emlékkönyvében. 1562.
Spillnberger Sámuel lőcsei orvos értekezése a magyar lázról. Bázel, 1597.*
(Pázmány Péter tudományegy. könyvt.)
Az első munka, amely a magyar lázról hazai szerzőtől megjelent. Győry Tibor szerint (Morbus Hungaricus, Budapest, 1901. 37. 1.) Spillnberger „az első, aki a morb. hung.-t megközelítőleg klinikailag leírta”.
A gyógyszerek nagy része Bécsből került az országba, de a törökök és a velük élénk kereskedelmi összeköttetésben álló zsidók és görögök is jelentékeny mennyiséget szállítottak. Az utóbbiak az arab és keleti orvosok különleges gyógyszereinek behozataláról gondoskodtak. Hazai gyógynövényeink egész sorát találjuk a korabeli recepteken és a különböző füveskönyvekben, Mélius, Madách, Fabricius és a többiek könyveiben. A patikák a gyógyszereket szemer-ekben, scrupulusokban, drachmákban, unciá-kban, librá-kban mérték s a recepteken nem szöveggel írták a rendelvényt, hanem egyezményes jelekkel. Az „acidum”-nak például egyszerű kereszt, az „arsenicum”-nak két vízszintes vonallal összekötött kör volt a jele. A lőcsei városi gyógyszertár 1596-ból fennmaradt leltárából megállapítható, hogy a gyógyszerárak a maiaknál 4–7-szer magasabbak voltak. Külön patikus által kezelt gyógyszertárakat nemcsak a városok, hanem az uralkodón és az erdélyi fejedelmeken kívül egyes főurak – így Nádasdy Tamás nádor – is tartottak. A magyarországi patikaszerek közül különben európai elterjedésnek örvendett a magyar arany, az „aurum hungaricum”, melyet külföldi doktorok jól fizető betegeinek rendeltek, továbbá a rozmaringszeszből álló s főként köszvény ellen használt „aqua reginae”, a „magyar királyné vize”. Párizsban még ma is „Passage de la reine d’Hongrie”-nek neveznek egy utcát, melyben a XVI–XVII. század vándor magyar csodadoktorai „magyar királyné vize”-t és egyéb magyar gyógyszerkülönlegességeket árultak.
)
Kígyójárvány Szikszón 1564-ben. Egykorú újságlap.*
(Kartensammlung, Berlin.)
E nevezetes, több eltérő példányban ismeretes röpív azt beszéli el, hogy 1564-ben a Tisza mellett fekvő Szikszón az embereknek a gyomrában egyre-másra kígyók keletkeztek s a szájukon ki- és bemászkáltak. Többek között egy nemes leányzó is megkapta a bajt és amikor halála után gyomrát felvágták, belőle két vipera bujt elő. Amint az azon a vidéken lakó Bebek Ferenc úr írta, a kígyók miatt háromezren felül haltak meg és a baj ellen semmiféle orvosszer sem használt. Tömérdek kígyót találtak egy cséplésre szánt búzakazalban is. Amikor ezt a tulajdonos kívánságára fel akarták gyujtani, a kazal tetején egy nagy kígyó bujt elő s emberi hangon megszólalt: Hagyjatok fel szándékotokkal, bennünket a tűz meg nem éget, mi nem magunktól támadunk, hanem istennek csapása vagyunk, akiket nagy bűneitek miatt küldött rátok.
Bár a magyarság e számára végzetes korban, főleg az egyetemi orvosi oktatás hiánya miatt az orvostudomány egyetemes fejlesztésében nem vehetett részt, külföldön tanult orvosaink nyomtatásban megjelent munkái arról tesznek tanúságot, hogy lépést tartottak a fejlődéssel. Az említett füveskönyvek és herbáriumok mellett külön megemlékezhetünk Balsaráti Vitus Jánosnak és Kyr Pálnak az ifjúság használatára 1551-ben kiadott „Sanitatis studium” című könyvéről, mely az első közegészségtani kiadvány hazánkban, Frankovith Gergelynek Monyorókeréken második kiadásban 1588-ban kiadott „Hasznos és fölötte szikséges könyv” című munkájáról, mely az első magyarnyelvű orvosi könyv a nagyhírű humanistának, Zsámboki Jánosnak (Sambucus) s a Kolozsvárról a XVI. század második felében Bécsbe, majd Morvaországba elszakadt Jordán Tamás orvosi munkáiról. Mások is voltak, akik idegenbe kerülve szereztek dicsőséget és hírnevet s itthoni orvosainknak is számos egyéb orvosi kiadványai jelentek meg bel- vagy külföldön, hirdetve, hogy az élet-halál harcát vívó magyarság a tudománytól, az emberi egészség ügyétől sem fordult el. A nagybányai származású Bánfi Hunyadi Jánost, aki mint vegyész is kitűnt, még száz évvel halála után is mint az angol tudomány kitűnőségét [ORVOSI KÖNYVEK] emlegették, a bártfai Henisch György pedig a bázeli orvosi főiskola egyik kiválósága volt.
A szélesebbkörű magyar olvasóközönség körében meg Apácai Cseri János híres „Magyar Encyclopediája” (1655) terjesztette el az élettani és az orvosi ismeretek elemeit, magyar nyelven tájékoztatva azt pl. az emésztésről, az anyagcseréről, a vérképződésről és vérkeringésről, a légzésről, az egészség fenntartásáról, a betegségek felismeréséről és orvoslásáról.
A XVI. és a XVII. század tehát a körülmények minden mostohasága mellett is a rendszeres orvosi tudás haladásának kora, amelyben a városok, majd a katonaság és az állam részéről is megindul a közegészségi gondoskodás.
