ISTVÁNYI GÉZA: A HÁROM ORSZÁGRÉSZ TÁRSADALMA | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

ISTVÁNYI GÉZA:
A HÁROM ORSZÁGRÉSZ TÁRSADALMA

Az újkor első két évszázada talán legvigasztalanabb korszaka a magyarság élettörténetének. A ráterpeszkedő kíméletlen török uralom a legszomorúbb szerteszaggatottságba sodorta népünket, száma az állandó harcok, oszmán pusztítások, tatárdúlások között felére, sőt negyedére apadt le. De megállta helyét az élet-halál küzdelemben. A magyar társadalomnak több százados fejlődése alatt lassan kiformálódó belső szervezete kibírta a halálosnak tetsző csapásokat, nem morzsolódott föl annyi fenyegető veszedelem malomköve között sem.

A középkori magyar társadalom európai alapokon fejlődött ki, tipikus képződménye volt az európai Occidens peremén lejátszódó társadalmasodási folyamatnak: hűbéri és rendi elemek keveredése, együttélése, kereszteződése jellemezte egész középkori életét, – csakúgy, mint a szomszédos Cseh- és Lengyelországban. Az egyes nagyurak birtokain azoknak szolgáiból, familiárisaiból egy hűbéries, függélyes tagozódású társadalomszervezet alakult ki. De ez a familiaritás nem tudott törvényesen bevett, apáról-fiúra öröklődő jogrendszerré fejlődni. Nem épülhetett meg teljesen a magyar társadalom hierarchikus piramisa. Megakadályozta ezt a helyi, autonómikus szervezkedések ereje. Már a XIV. századtól kezdve fokozatosan kifejlődik a nemesi vármegye szervezete. A vidéki köznemesség egyre öntudatosodó rétegei mindinkább egyesülnek, összefognak, renddé tömörülnek. Megindul a társadalom vízszintes, rendies rétegződése. De egyik fejlődés, – sem a hűbéri, sem a rendies irányú – nem volt elég erős ahhoz, hogy teljesen el tudja nyomni a másikat, hogy kizárólagossá váljék. Hol az egyik; hol a másik irányzat jutott nagyobb érvényre. De akár a nagybirtok famíliájában, akár a vármegyében, – és ez teszi a magyar társadalmat európaivá – szokásszerű, hagyományszerű volt a fejlődés. Fölötte álló hatalmi tényezők nem szólhattak bele hatásosan életébe. A közösség minden cél nélkül a közeli együttélés alapján magamagát szabályozta. Mindenkinek megvolt a maga joga, a maga munkája, mindenki szervesen illeszkedett arra a helyre, ahová került, ahová született. Mindenki tudta, mi a munkája, mi a hivatása, mi a joga, az ember racionális ösztönei egymás jogainak kölcsönös méltánylása következtében csak bizonyos korlátok között érvényesülhettek. Az ilyen társadalom lassan halad előre, ugrások, megrázkódtatások nincsenek történetében, de az eredmények lerögződnek, meggyökeresednek, a társadalom váza annyira megszilárdul, hogy többé-kevésbbé még olyan nagy külső csapásokat is ki tud heverni, mint amilyenek a magyarságot a XVI. században érték.

A XVI. század elején a magyar szociális fejlődésben a rendi színezetű elemek jutottak túlsúlyra. A XV–XVI. század fordulóján kiterebélyesedő intellektualizmus a vidéki nemesi társadalom szervezeteire telepedett rá, azokat termékenyítette meg és fejlesztette ki, a vidéki nemességet ébresztette öntudatra és befejezte a régóta tartó tömörülési folyamatot. Köznemesi jogászok, Werbőczi Istvánok, Magyi Jánosok jelennek meg. Az öntudatosodott, a Hármaskönyvben lerögzített egységes jog alapján összefoglalt nemesség zárt renddé alakult, súlya mindjobban növekedett. Megbontva a hagyományos kereteket, sok tekintetben szinte racionális, érdekszerű szövetkezetté vált. Kíméletlen racionalizmussal gyűrte maga alá és állította érdekeinek szolgálatába a jobbágyságot. A polgárságot is igyekezett elnyomni. De fölfelé a főurakkal és a királlyal szemben is érvényesítette akaratát. A Jagello-korszak teljes kifejlődésükben mutatta ezeket a rendi küzdelmeket.

Magyar főúr díszruhában. Bertelli rézmetszete 1563-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A következő műből: Ferd. Bertelli. Omnium fere gentium nostrae aetatis habitus, nunquam antehac editi. Venetiis, 1563. Gondos megfigyelés alapján készült a típust is visszaadni igyekvő rajz. A süveg, a magas vassarkas csizma, a sallangos lószerszám igen jellemző részletek. Téves ellenben az öv lelógó vége, amely a hosszú dolmánynak lóraülésnél az övbe tűzött csücske helyett, hihetőleg a rajz félreértése folytán keletkezett.

Midőn azonban Buda elfoglalása után a török ék az ország szívébe nyomult, a magyar társadalom nem fejlődhetett tovább zavartalanul a régi alapokon. A rendiség végső kibontakozásának váratlan és lebírhatatlan akadálya támadt az országra nehezedő hatalmas török nyomás következtében. A magyar birodalom területének több mint egyharmad része merőben [A FEJLŐDÉS RENDI ELEMEI] idegen szellemű, idegen berendezkedésű ázsiai uralom alá került. A török hódítás következtében az erdélyi fejlődés is többé-kevésbbé elkülönült, önállósult. Csupán egy mindjobban keskenyedő határsáv maradt meg a régi tradíciók őrzőjéül, a magyar királyság hagyományainak fenntartójául. A török korszak két évszázadában, de különösen a XVI. században ez a kis terület is újra meg újra hadszíntérré változott. A török veszedelem mindíg ott lebegett a magyar élet fölött és minden megnyilvánulását döntően befolyásolta. A társadalom alakulására is. elhatározó jelentősége volt.

A Werbőczy Hármaskönyvében kifejtett „una eademque nobilitas”, „egy és oszthatatlan nemesség” elve már eleve magában hordozta a tehetségesebbek kiválásának lehetőségét. Az egyenlő föltételek mellett, egyenlő joggal indulók közül mindenesetre ki kellett emelkednie az arra képeseknek. Háborús viszonyok között ez a kiválasztódás még gyorsabban történt meg. Semmi akadálya sem lehetett annak, hogy egy-egy kiválóság mentől nagyobb hatalomra, mentől nagyobb birtoktömbre tegyen szert. A király, vagy az erdélyi részek ura is örömmel vette, ha valamelyik híve minél hatalmasabb vagyont szerzett, minél hatalmasabb területek urává lett, hiszen ezáltal az ő uralma is kiterjedt ezekre a vidékekre.

Serédy Gáspár felsőmagyarországi kapitány síremléke 1550-ből Pozsonyszentgyörgyön.*

A szép alakos síremlék eredetileg kőkoporsó fedele volt. Állíttatta az elhunyt főúr unokája, Alaghy János. Felírása így hangzik: MONVMENTVM SP[ECTABI]LIS ET MAG[NIFI]CI CASPARIS DE SERED COMITIS DE SANCTO GEORGIO ET BOZYN AC CAPITANEI PARTIVM SVPERIORVM REGNI HUNGARIAE ETC. QVI OBYT PRIMA DIE MARTY ANNO DOMINI 1550.

A köznemesség javarésze elsúlytalanodott és semmit sem tehetett a hatalmasok ellen. Nemesember a török hódoltsági területen nem maradhatott meg, földbirtokát elvesztette, a föld teljes egészében a hódítók tulajdona lett. A szultán osztotta ki javadalmazásul mohamedán vitézei között. A földön élő keresztény lakosok mind adófizető ráják lettek, vagy pedig menekülniök kellett. Ily módon az Alföld, Szlavónia, a Dunántúl déli és keleti részének nagy nemes tömegei váltak hontalanná. De a király fennhatósága alatt maradt területeken sem folytathatta a köznemes eddigi életét. A nemesség szervezete, a vármegye nem volt elég erős ahhoz s nem is volt fölkészülve rá, hogy a folytonos török beütések ellen oltalmat tudjon nyujtani a megye lakosságának. Az ország védelmét a nagybirtok vállalta magára, a király mellett ő tartotta el a végvári katonaság tekintélyes részét. De ez egyben hatalmi súlyát annyira megnövelte, hogy egyre szaporodó hatalmaskodása ellen a vármegye semmit sem tehetett. A kisnemesek jobbágyai is egymásután szökdöstek meg, elszegényedésüket ez még inkább fokozta. Az országgyűléseken előadott végeláthatatlan panaszaikra sem tudtak orvoslást találni. A földönfutóvá lett, vagy teljesen elszegényedett kisnemes előtt alig állott más választás, minthogy valamelyik nagyúr szolgálatába álljon, vagy a királyi végvárakba menjen katonáskodni.

Nemes Gávay Lukács János királytól 1540-ben kapott címere, magyar huszár alakjával.
(M. Nemz. Múzeum gyüjteménye, Orsz. Levéltár.)

Ilyen viszonyok között a köznemesi rendi autonómia kifejlődésének meg kellett akadnia, újból a hűbéries színezetű formák jutottak uralomra. Egy-egy nagy hatalomra, nagy vagyonra szert tevő főúr birtokain a familiaritás új korszaka kezdődött. Kivált a XVI. században, a zsitvatoroki békéig (1606) terjedő csaknem állandó hadiállapot idején szinte az egész magyar társadalom ezekbe a nagybirtokokba olvadt bele. A védelmet kereső köznemesek egymásután állottak be valamelyik főúr szolgálatába. A környék nemesurai, a szegényebb rokonok leginkább már gyermekkorukban a nagybirtokos udvarába küldték fiáikat és leányaikat. Ezek itt tanulták meg, amire későbbi életük folyamán szükségük lehetett: hadimesterséget, vadászatot, gazdasági dolgokat, a betűvetést és olvasást, jómodort. Uruk mellett mint apródok, inasok szolgáltak. Felnőtt korukban is uruknál maradtak, mellette, az ő szolgálatában élték le egész életüket, neki katonáskodtak, az ő birtokait igazgatták, vagy személye körüli szolgálatokat végeztek. Egész hierarchikus láncolata alakult ki a familiáris-szervitoroknak. A láncolat élén állottak a várnagyok, a „főember-szolgák”, „atyafi-szolgák”, a nagyúr főbizalmasai, rokonai, a birtok legfőbb tisztségeinek viselői. Azután következtek sorban az alacsonyabb rangúak egészen a legutolsó kocsisokig és lovászokig. A szervitorok számának javarészét katonák tették ki. Igen sokan voltak, akik mint végvári vitézek szolgálták urukat.

Alszászi Wythál András címert és nemességújítást kérő folyamodványa 1564-ből, királyi engedélyezéssel és Bochkay György udvari titkár, a hírneves kalligráfus aláírásával.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A folyamodványt az ez időben szokásos minta szerint írták; benne a mái előbb is nemes Wythál András, a királyi kisebb kancellária és bíróság hites jegyzője, fordul az uralkodóhoz bátyja György és ennek Leánya Erzsébet nevében is. A hozzájárulást I. Ferdinánd király 1564 márt. 5-én adta meg, amint azt az udvari titkárnak a címerábra mellé írt feljegyzése bizonyítja. Érdekes, hogy- a címertervezetből a pajzsbeli koronát törülték s helyébe hármas halmot rajzoltak, amelyből a címer oroszlánja kinől. Az oklevelet az Országos Levéltár N. R. A. 24-13. jelzet alatt őrzi.

Ezek között a familiárisok között származásra sokféle elem volt. Elszegényedett, igen előkelő családok tagjai mellett néha polgári, vagy jobbágyszármazású emberek is előrehaladtak az egyes szervitori fokozatokon. Kivált a végvári katonaság állott különféle rendű elemekből. A legnagyobb családok ivadékai szolgáltak együtt jobbágyeredetű vitézekkel. Ezek a nagybirtokon élő familiárisok kiszakadtak rendjük közösségéből, ahonnan származtak. Érdekeik, érzelmeik a nagybirtokoshoz, annak familiájához fűzték őket. Létük alapját ez adta meg, itt nevelkedtek, később ez táplálta őket, ennek szolgálatában haltak meg, az ehhez való hűséget tekintették a legfőbb erénynek. A független köznemes úr nem ideál többé; ha valaki esetleg elvesztette szolgálatát, keresett magának új urat, akinek szolgáljon és aki megvédje, táplálja.

A XVI–XVII. századi magyar úr Típusa, Thurzó György nádor († 1616). Egykorú vízfestmény.*
(Tört. Képcsarnok.)

Thurzó Györgynek ez az igen érdeke arcképe 147×90 mm méretű papírlapra van festve s valamikor egy könyvtábla belsejébe lehetett beragasztva. Ügyes rajzoló munkája, a nádor halála idején készülhetett. Aláírása: Solstitium brumale dum Pannoniae SOL THVRZO Palatinus Patriae occidit: Eheu! Instat naufragium serua nos CHR[IST]E REDEMTOR. Obiit in Arce sua Bijtche. 24 X-bris A° 1616 Aetatis suae 49.
A kép hátán az elhunyt életrajzi adatai vannak feljegyezve, de a felragasztás következtében már részben olvashatatlanok.

Gróf Illésházy István és neje, gróf Erdődy Anna emléke a XVI. század végéről. Pozsonyban.*

E szép sírtáblát Illésházy István állíttatta, első felesége, gr. Erdődy Anna elhunytakor, 1577-ben. Saját magát azért faragtatta az emlékkőre, mert azt hitte, ő is ugyanott fog pihenni, ahol 26 éves korában elhunyt szeretett hitvese. Ámde kilenc évvel az első nő elhunyta után, a hatalomban és vagyonban egyre gyarapodó főúr ismét megnősült és elvette a dúsgazdag Pálffy Katalin grófnőt, Krussich János özvegyét. A második asszony túlélte 1609-ben elhunyt férjét s tetemeit nem az első nő mellett, még csak nem is Pozsonyban, hanem Bazinban tétette örök nyugalomra. Illésházy képmása tehát életében készült s joggal teljes hűségre tarthat számot.

A nagybirtokos osztály javarészt újkeletű volt, javarészt új emberekből állott. A Dunántúlon Nádasdy-, Zrinyi-, Batthyány-, majd a XVII. században Esterházy-birtokok, a Felvidék nyugati részein és a Kis-Alföldön a Thurzók, később az Illésházyak, Pálffyak, Forgáchok, a keleti vidékeken a Homonnayak, Rákócziak, a Báthoryak ecsedi és somlyai ágának hatalmas birtokai terebélyesedtek ki. Ezeken kívül is még igen sok kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb életű nagybirtokos család szerepelt. Majdnem mind új nevek, új emberek. A polgárháborúk és török harcok zavaros időiben politikai kiválóság, szervező tehetség, igen sokszor katonai erények, de nem egyszer hasznos házasságok, a zavarosban ügyesen halászó rablólovagok hatalmaskodásai, erőszak, néha pedig csak a véletlen szerencse, vagy mind ezeknek a tényezőknek összejátszása volt az oka egy-egy személy és vele családja kiemelkedésének. A régi születési arisztokrácia kihalt, vagy elszegényedett, jelentéktelenné lett, ha nem tudott lépést tartani az új idők szellemével. A régiek közül csak a Báthoryak, Homannay-Drugethek, alsólendvai Bánffyak és a Zrinyiek tartották meg korábbi szerepüket, de ezek is csak azért, mert bele tudtak illeszkedni az új viszonyokba, megfeleltek az új idők követelményeinek.

Ung vármegye színarany pecsétnyomójának lenyomata.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az eredeti aranyba metszett pecsétnyomó-lemez átmérője 40, vastagsága 1·5 mm, súlya 44·85 gr. A kerületébe vésett felírás szerint: PRIMVS · PERPETVVS · COMES · IOAN[NES] · DRVGET · DE HOMONNA F[IERI] · F [ECIT] · 1628*. A pecsétlőlapot a vármegye 1861 febr. 2-án ajándékozta a M. Nemzeti Múzeumnak, előzőleg azonban azt két keresztbemenő, durván bevágott vonallal érvénytelenítette. Hasonló arany-pecsétnyomója maradt Zemplén és Pest vármegyének is a M. Nemzeti Múzeum gyüjteményében.

Az ily módon kialakult nagyhatalmú, nagyvagyonú főnemesi osztály lassan-lassan nemcsak hatalmával, tekintélyével vált ki a Hármaskönyvtől egységesnek követelt nemesi rendből, hanem különféle előjogok által is. A hatalmas nagybirtokos kétségtelenül többet jelentett, mint a kisnemes. Egy-egy nagyúr akarata sokszor egész vármegyékkel szemben érvényesülhetett, a szavazatok „non numerantur, sed ponderantur”. Az országgyűléseken már a középkor folyamán külön tanácskoztak a legelőkelőbb, leggazdagabb nemesek, a királyi tanács tagjai. Ebből a szokásból a mohácsi vész után következő időkben apránként, szinte észrevétlenül jog, rendi előjog fejlődött ki. A főurak személyesen jelentek meg az országgyűléseken és külön tanácskoztak, sőt, ha valamelyikük a diétán személyesen nem tudott ottlenni, képviseltette magát. A kis- és középnemesek márcsak a költségek és a zavaros közbiztonsági viszonyok miatt sem hagyhatták el birtokukat, így meg kellett elégedniök a megyénként való követküldéssel. Ezt az állapotot az 1608-as országgyűlés törvénnyel is megerősítette. Törvényerőre [A FŐNEMESSÉG] emelte a gyakorlatban már régóta kialakult főrendi és alsó tábla szervezetét.

Serédy György († 1557) síremléke Bártfán.*

A síremlék a legszebb magyar szobrászművek közé tartozik. Mindjárt Serédy elhúnyta után állíttatta özvegye, Byczynski Katalin. Anyaga vöröses alaptónusú tarka márvány. Eredetileg kőkoporsó fedeléül szolgált; ezt a XVIII, században szétszedték. Oldalrészei a Sz. Egyed-templom különböző helyein vannak befalazva, részben pedig oltárasztalokhoz felhasználva. A kőlap két oldalán bevésett felírás: MAGNIFICVS DOMINVS GEORGIVS DE SERED OBIIT DIE 23 MENSIS APRILIS ANNO D[OMI]NI 1557.

Az ekként előjogai alapján külön renddé fejlődött főnemesség tagjait külön, az egyes családokon belül apáról-fiúra öröklődő cím is megkülönböztette a többi nemestől. A középkor végén is előfordult, hogy egyes főrangú családok örökös grófi címet kaptak valamelyik birtokuk után. Így a Hunyadiak Beszterce comes perpetuus-ai voltak és ilyenek voltak a Szentgyörgyi és Bazini grófok, meg a horvátországi grófok örökös grófságai. A Habsburg-uralkodók alatt egyre több család kapta meg a jogot, hogy valamelyik birtoka örökös grófjának címezhesse magát. Ily módon lettek grófok a XVI. században a Nádasdyak, Zrinyiek, Erdődyek, Frangepánok, s a XVII. században a Thurzók, alsólendvai Bánfyak, Homonnay-Drugethek, Esterházyak, Illésházyak, Pálffyak, Wesselényiek, Forgáchok, Rákócziak stb. A XVII. században osztrák-cseh mintára elterjedt az a szokás, hogy a királyok birtokoktól függetlenül is adományozták a grófi címet. Így nyert grófságot például 1623-ban iktári Bethlen István, a fejedelem testvéröccse. A királyi kegy sok grófi címmel nem rendelkező családot is fölemelt a főrendek, az ország bárói közé. Ezeket a XVI. században a nagyságos, „magnificus“, megkülönböztető cím illette meg. Báróknak csak a XVII. század végén kezdték magukat nevezni, nyilván az osztrák-cseh liber baro-i cím hatása alatt. Általában a sok indigenátust nyert külföldi arisztokrata család erősen hozzájárult ahhoz, hogy nálunk is elterjedt a grófi és bárói cím viselésének divatja.

Az öröklődő rendi előjogok és címek alapján megkülönböztetett főnemesi osztály, a mágnások, „magnates“ rendje, – mint az 1608-as törvény nevezi őket – azonban csak közjogilag emelkedett a köznemesség fölé. A magánjog szempontjából a rendi korszakon keresztül mindvégig megmaradt a Hármaskönyv az egész nemesség egységes jogi kódexének.

Az országra nehezedő török nyomás a köznemesség társadalmi szerepében okozta a legnagyobb eltolódásokat, annak társadalmi súlyát semmisítette meg hosszú időre. Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett többé a XVI. századeleji büszke kezdetek folytatásáról. Werbőcziéknek a Rákosmezőn önérzetesen viselkedő nemesurából egy század leforgása alatt szegény, megzavarodott, ezernyi bajjal küszködő kisnemes, vagy rendi öntudatából teljesen kivetkőzött nagyúri szervitor, végvári katona lett.

Mindemellett a köznemesség politikai jelentőségének csökkenését még jobban fokozta számának nagyarányú fölhigítása. Akadtak olyan megyék, ahol a XVI. századi 2–3 százalékból a XVII. században 25–30 százalékra emelkedett a nemes lakosság száma. Mind a Habsburg-uralkodók, mind az erdélyi fejedelmek már a XVI. században, de különösképpen a XVII. században igen sok polgárt és jobbágyot nemesítettek meg, éspedig nemcsak e saját területükön, hanem a török hódoltság parasztjaiból is. Ezekkel a nemesítésekkel nem járt egyben birtokadomány. A címereslevélhez, armálishoz jutott bocskoros nemes, megmaradt továbbra is jobbágytelkén s gyakran csak annyiban került jobb helyzetbe előbbi sorsához képest, hogy a közterhek viselése alól mentesült, de néha még a földesúrnak járó szolgáltatásoktól sem tudott megszabadulni. Egyik-másik nemesúr igen sokszor csak azért szerzett, valamelyik jobbágyának armálist, hogy így kivonja őt az állami adózás alól és önmaga annál inkább kihasználhassa. A hódoltsági területek armális nemesei pedig éppenséggel semmit sem értek el címereslevelükkel, mert a török éppenúgy behajtotta rajtuk az adót, mint azelőtt. A tömeges nemesítések csak a jobbágyság sorsát nehezítették, egyre több teher háramlott az amúgy is megfogyatkozott jobbágyság vállára.

Sokkal kedvezőbbre fordult a helyzet a köznemesség számára a zsitvatoroki béke után, mikor a viszonyok a folytonos háborúk után többé-kevésbbé már konszolidálódtak. A XVI. században az országra zúduló török megrohanás ereje megtorpant, a miatta beálló heves népmozgalmak hullámai nagyjában lecsillapodtak. A sokat tépázott országra az előbbi századhoz viszonyítva, nyugalmasabb korszak következett. Mindez ismét a köznemesség társadalmi súlyának emelkedését idézte elő. A nagybirtokok továbbra is megmaradtak, de szerepük már nem volt, ami a XVI. században. Nem volt többé szükség a végvári szervezet olyanarányú fenntartására, mint akkor. A nagybirtok már nem tartott el annyi embert, a nagyúr famíliája nem volt olyan nagy. A nagybirtok társadalmi szerepe következéskép csekélyebb volt a mult századi viszonyokhoz képest. A köznemesség otthon maradt, visszatért saját birtokának kezelésére, saját jobbágyainak igazgatásához. Fejlődése újból a tradícionális alapokon folyik tovább. Helyi önkormányzati szervezetein, a vármegyéken belül most már igazán önmaga lesz sorsának intézője. A megyei ügyek vezetője, az alispán, a XVI. században még jobbadán csak a főispán, tehát a megyei nemesség fölött álló nagyúr familiárisa, a választott szolgabírák és esküdt ülnökök (iurati assessores, – a nemesi táblabírák ősei) csupán az alispán bírótársai. Már a XVI. század második felében törvénybe iktatták, hogy az alispánt a maga köréből a megyei nemesség válassza. Ennek jelentősége azonban csak a XVII. században tűnt ki. Ekkor erősödött meg a köznemesség annyira, hogy a vármegyét nagyrészt függetlenítve a főurak befolyásától, végkép a maga számára szervezze meg és lépésről-lépésre haladva érdekképviseletének valóságos fellegvárává építse ki.

Ez az új, most már valóban autonóm nemesi vármegye fokozatosan kifejlesztette eddigelé még igen kezdetleges közigazgatását. A legtöbb helyen rövid időközönként változó választott tisztviselők mellett mind nagyobb szerephez jut az írásember, a megyei nótárius. Aljegyzőivel együtt, ha névleg nem is, de a gyakorlatban egyre inkább ő végezte a megye mindjobban elmélyülő adminisztrációját. A szervezetében megerősödött vármegye szívós előrehaladással lassan-lassan magához ragadta az egész vidéki élet igazgatását, szabályozását. Igen sok ügy elintézését, amely eddig az országgyűlések, vagy felsőbb hatóságok és bíróságok hatáskörébe tartozott, a megye szerezte meg magának. Kifejlődött a megye statutum-alkotási joga. Így gyakran előfordult, hogy egyes megyék az országos jogtól eltérő jogszabályokat alkottak. A megye intézte az igazságszolgáltatás, közrendészet, adóbehajtás ezernyi ügyét, a kereskedelmi és gazdasági élet szabályozását, meg a legkülönfélébb közigazgatási teendőket. Különösen nagyjelentőségű volt, hogy az országgyűlések a jobbágyügy rendezését is teljes mértékben a megyékre ruházták. A királynak, vagy a felsőbb kormányszerveknek alig lehetett többé hatásos szavuk a jobbágyok dolgában, ezek csaknem egészen ki voltak szolgáltatva földesuraik érdekképviseletének. Hogy ez milyen sokat jelentett a köznemesség megerősödése szempontjából, akkor ítélhetjük meg, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben a nemesi élet gazdasági alapjait elsősorban a jobbágymunka adta meg. A jobbágyok földhözkötésével sikerült biztosítani az állandó ingyen munkaerőt.

Gróf Forgách Zsigmond országbíró, három vármegye főispánja. Egidius Sadeler rézmetszete 1615-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Sadeler az arcképet Forgách Zsigmondnak ajánlotta, ami kezeskedik az ábrázolás hűségéről.

Magyar nemes. Ferdinando Bertelli rézmetszete 1563-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

V. ö. a 102. lapnál mondottakkal.

A megerősödött köznemesség az országgyűléseken is nagy szerephez jutott. Szava egyre döntőbb súllyal esett latba. Sőt ha kellett, fegyverrel védelmezte jogait. A nemesség a maga rendi érdekeiért harcolt ugyan a királlyal és a bécsi kormányszervekkel szemben, de állandóan működő ellenállása nemzeti színezetet is öltött, nemzeti hivatást töltött be. A rendies, [A NEMESSÉG KÜZDELME A VÁROSOKKAL] érdekszerű oppozíciót erkölcsileg is alátámasztotta és feszítőerejét is fokozta a nemzeti érzés, a nemzeti érdekek ereje. A magyar nemesség állott szemben az idegen kormánnyal. És ezen a téren nem igen volt különbség a köznemes és a főnemes között. A XVII. században még csak alakulóban van a nemzettől távolélő aulikus arisztokrata típusa. Egész korszakunkon keresztül a nemesség volt az, – hiszen ebben az időben ő az egyetlen politikailag aktív társadalmi osztály – mely a királyi Magyarország területén a maga kiváltságainak, érdekeinek védelmében egyben a magyar nemzet érdekeit is védelmezte.

Magyar tudós nemzetközi viseletben. Zsámboky János képe 1566-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

A kép Zsámboki többször kiadott, a XVI. században igen népszerű könyve: Emblemata et aliquot nummi antiqui, Antwerpenben, Plantinnál, 1566-ban megjelent nyomtatásából van véve. A híres tudós nagy kutyabarát volt: elől lépdelő Bombo nevű kedvenc kutyájával a 391. oldalon közölt arcképén is találkozunk.

Az országgyűléseken dőlt el a nemesség javára a nemesség és a városi polgárság között folyó szinte kétévszázados küzdelem is. És itt is a magyarság győzelmét jelentette a nemesség győzelme.

A török elől menekülő nemesség már a XVI század közepén jelentkezett a városok kapui előtt és követelte bebocsáttatását. A városok azonban privilégiumaik alapján minden módon igyekeztek útjokat állani. Érthető is volt, hiszen, ha a nemesnek sikerült bejutnia a városba, előjogaira hivatkozva, megtagadta a város terheiben való részvételt, vámmentesen hozta be terményeit, a maga borát fogyasztotta, önmaga és egész jobbágyokból álló házanépe mentes volt a város iurisdictiója alól, csak a vármegye és a királyi hatóságok illetékességét ismerte el maga fölött. Mindezekhez járultak még a nemzetiségi ellentétek. A városok javarésze, – a Dunántúlnak és az Alföldnek már a középkorban magyarosodó városai török uralom alá kerültek – német többségű volt. De, hogy elsősorban rendi ellentétekről volt szó, leginkább az mutatja, hogy magyar lakosságú városok, mint Kolozsvár, vagy Marosvásárhely éppenúgy tiltakoztak a nemesek beköltözése ellen, mint Lőcse, vagy Bártfa.

A küzdelem kezdő szakában, a XVI. századi országgyűlések csak föltételesen engedték meg nemes embernek a városban való házvételt, ha osztozik a város terheiben. Ám a harc tovább folyt az országgyűléseken és a városok kapui előtt. Sokhelyütt kompromisszum jött létre, megpróbálták a kétféle rendi érdek összeegyeztetését. A köznemesség tekintélyének, társadalmi súlyának emelkedésével azonban végül is teljesen az ő álláspontja győzött. Az 1647-iki országgyűlés jogot adott a nemeseknek a városokba föltételek nélkül való szabad beköltözésre és itt is biztosította számukra a nemesi előjogok teljes és zavartalan élvezetét. A nemesek nem keveredtek, nem olvadtak be a polgárságba, hanem külön hadnagy vezetése alatt, külön községet alkottak a városban. Csak a vármegyék illetékességét ismerték el maguk fölött, a város bírájának és polgármesterének semmi hatalma sem volt fölöttük. Ilymódon korszakunk végére a városok ellenállását is letörte a nemesség és csakugyan az ország társadalmának vezető osztálya lett.

A hajduk Bocskay Istvántól kapott közös címere. 1605.*
(Hajdu vármegye levéltára.)

Bocskay István fejedelem 1605 december 12-én Korponán kelt nagy adománylevelével 9254 hajdu-vitéznek adott nemességet, közös birtokadományt és címert. Az oklevelet szabályszerűen kihirdette Szabolcs vármegye Kárászon, 1606 dec. 4-én. Az eredeti oklevelet Hajdu vármegye megalakulásáig a hajdukerület hajduböszörményi, innen kezdve Hajdu vármegye debreceni levéltára őrzi. A díszesen festett címert eredeti nagyságban közöljük. A leírás szerint a sisakdíszként ábrázolt Hajduvitéz hálaadó zsoltárt énekel.

[A POLGÁRSÁG MAGYAROSODÁSA] A városokba bejutott, külön életet élő magyar nemesség nemigen szólt bele a városok belső életébe. Ott továbbra is a bennszülött patricius családok vitték a vezetőszerepet. Közülük került ki a bíró, a 12 esküdt, vagy szenátor, a polgármesterek és többi főtisztségviselők. A polgárság semmivel sem volt mozgékonyabb, mint a nemesség, s a régi hagyományos alapokon élte tovább a maga életét. Igen kisszerű vidékies élet volt ez. Nem is hasonlítható az egykorú nyugati nagyvárosokéhoz. Csendes kisvárosok a török korszak magyar városai, igazi kisiparral, csekély kereskedelemmel. Csak a nyugati határvárosok, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Szakolca mutatnak élénkebb kereskedelmi életet. Másutt inkább az ottszékelő katonaság, hatóságok, papság teszik jelentősebbé a várost (Kassa, Lőcse, Eperjes). Általában azonban a városok tekintélye erősen lehanyatlott. A polgárság a köznemesi ideál felé fordult. Ha meggazdagodott, igyekezett armálist szerezni és élte a vidéki nemes életét. Külsőségekben is hódított a nemesi hatás. Magyaros ruhát hordtak a német polgárok is.

Megindult a polgárság magyarosodása. Olyan városok, melyeknek magyar vidékük volt, mint Kassának, Nagyszombatnak, vagy az erdélyi Kolozsvárnak, nem tudtak ellenállni a vidék abszorbeáló hatásának. És itt nem annyira a nemesi elemek beszivárgásának volt nagy jelentősége, hiszen a nemesség külön életet élt a városokban is – hanem a beözönlő jobbágyeredetű lakosságnak. A városok népessége sohasem tudott önmagából szaporodni, mindíg rászorult a környékbeli falusi lakosságból való pótlódásra. Ilymódon előbb a külvárosok teltek meg beköltöző magyarokkal, tót vidékeken tótokkal, majd később a falakon is belülkerültek ezek a bevándorlók. Nagyszombat fejlődésén figyelhetjük meg szépen e változásokat. A XVI. század elején még erős német többségű város, a század végére majdnem tisztán magyar lakosságúvá vált, de ekkor már jelentkeztek a tótok is. A város céhleveleit előbb magyar- és németnyelvű példányban adták ki, majd a megújításokat csak magyarul és a XVI. század második felében már tótul is.

A török szultán által Bocskay Istvánnak küldött királyi korona.*
(Bécsi volt cs. és kir. kincstár.)

Bocskay István 1605 nov. 10-én a Rákos mezején vette át Lala Mehemed nagyvezér kezéből az Almed szultán által abból a célból küldött koronát, hogy azzal magát Magyarország királyává koronáztassa. A korona faalapra erősített aranylemezekből készült, vésett és niellós díszítéssel, mintegy százötven drágakővel (rubint, smaragd, topáz, gyöngy, türkisz) van kirakva. 23·5 cm magas, 1·88 kg nehéz. Habár a fejedelem végrendeletével az ország tárházára hagyta, a bécsi császári kincstárba helyezték s onnan nem lehetett visszaszerezni, holott a magyar nemzet tulajdonjoga a becses történeti ereklyére minden kétségen felül áll.

A polgárságon és a nemességen kívül még egy szabad rétege volt a magyar társadalomnak. Korszakunk első századában a török elleni harcok idején a végvárakban a különféle eredetű katonákból külön szabad katonai közösségek kezdtek kialakulni. A bécsi béke szinte már mint külön osztályról beszél a végvári katonaságról. A törökkel kötött béke után azonban a végvári katona-társadalom igen megritkult, elvesztette jelentőségét, úgyhogy politikai szerepet többé már nem játszhatott, föloszlott, mielőtt külön osztállyá alakult volna. Tekintélyes részük nemeslevél birtokában beolvadt a nemességbe.

A végváriakéval kapcsolatos problémát jelentett a hajdú-kérdés. A hajdúk a török miatt földönfutóvá lett, főként jobbágyokból alakult szabadcsapatok voltak. De akadtak közöttük rác martalócok és nemesszármazású elemek is. Mint kitűnő és elszánt katonák, zsoldból éltek, ám ha történetesen nem volt keresetük, rablásra, zsákmányolásra adták magukat és a törökkel vetekedő csapást jelentettek arra a vidékre, ahol éppen tartózkodtak. A hajdúkérdést Bocskai István oldotta meg úgy, hogy közös címereslevéllel megnemesítette az összes hajdút és letelepítette őket a mai Hajdú megyében és Bihar megye nyugati részeiben. Hajdúszervezetük megmaradt, a hajdúvárosokban is kapitányok alatt éltek, de letelepedtek és csak akkor indultak háborúba, ha szükség volt rájuk, ha fölfogadták őket. Önálló politikai szerepre nem tettek szert. Nemességüket is sokszor kétségbe vonták. Általában mint szabad zsoldosok harcoltak a király, vagy az erdélyi fejedelem oldalán.

A hajdúkéhoz hasonló szabad társadalmi osztály volt a jászság és kúnság. Túlnyomó részben török uralom alá kerültek, vagy éppen az annyiszor zaklatott, pusztuló határsávba estek szállásaik. Javarészük tehát a fejadót fizető ráják szomorú életét élte. Számuk egyre inkább fogyott. Sokan közülük a hajdúk közé állottak be. Telepeik népessége a pusztulások után a máshonnan menekülőkből újból és újból fölfrissült a két évszázad alatt, csaknem teljesen kicserélődött. A magyar hatóságokkal, a nádorral való régi kapcsolataikat megtartották a török uralom ellenére is, jelentős politikai szerepük azonban nem lehetett.

A magyar társadalomnak legnagyobb, legnépesebb rétegét természetesen a legalsóbb néposztály, a jobbágyság alkotta. Ez volt az egyetlen társadalom-réteg, amely kiterjedt mind a három országrészen keresztül, a török hódoltság területén pedig a vezető társadalmi osztálybeliek elmenekülése után egyedül ez tartotta fönn a magyar faj folytonosságát. A jobbágyság javarésze a török hódítás után is ottmaradt ősi települési helyén [A JOBBÁGYSÁG A HÓDOLTSÁGBAN] és mint adófizető rája alávetette magát az új földesurak hatalmának. A keresztény rája faját, nemzetiségét, vallását megtarthatta. A török tipikusan keleti hódító nép lévén, a meghódított területek társadalmának csak felületére telepedett rá, a meghódolók belső életébe nem szólt bele, azokkal nem keveredett, csupán arra ügyelt, – erre azután annál nagyobb gonddal – hogy a fejadót és a többi rengeteg fajta adót, szolgáltatást szigorúan behajtsa. A török defterek és kánunok pontosan megszabták ezeknek a terheknek az összegét, de az új földesurak és új hatóságok az ellenőrzésnek úgyszólván teljes hiánya miatt a különféle bírságok önkényes magyarázatával kíméletlen kegyetlenséggel szipolyozták a nekik kiszolgáltatott magyar jobbágyokat. Különösen szerencsétlen viszonyokat teremtett a török javadalmazási rendszer. A török földesúr ugyanis csak javadalmul kapta a birtokot vitézi szolgálatai fejében, utódai nem örökölték s ha előrehaladt, ő maga is máshol kapott új javadalom-birtokot. E szerint tehát az volt az érdeke, hogy az éppen bírt terület lakosaiból mentől többet préseljen ki. Azzal nem kellett törődnie, hogy így alattvalóit hamar tönkreteszi. Az embertelen zsarolások elől sokszor egész falvak menekültek el. És a folytonos szökések csak a megmaradottak terheit növelték, a török földesúr az elmenekültek részét is az ottmaradókon hajtotta be. Békésebb időben azonban, az állandó megaláztatásoktól eltekintve, emberségesebb török urak alatt így is elviselhetőbb lett volna a jobbágy sorsa, a háborús idők azonban mindenfelé pusztulást, elnéptelenedést okoztak. A török a fogságába került parasztokat, akikért váltságdíjat nem remélhetett, a rabszolgapiacokra hajtotta. A magyar parasztoknak nagy tömegei kerültek időnként a Balkánra és Kis-Ázsiába s a magyarság számára így örökre elvesztek.

Az ihárosi jobbágyok panaszlevele földesurukhoz, 1551-ből.*
(Országos Levéltár, Szalay Ágoston gyűjteménye.)

A panaszlevél félívre van írva; eredetije a hasonmásnál kb, egyharmadával nagyobb. Írása gyakorlott kézre vall és könnyen olvasható. Átírt szövegét a hasonmás borítólapján adjuk. Iharos ma Iharosberény somogymegyei község tartozéka. A XVI. században önálló falu volt; földesura a levél írása idejében Nádasdy Tamás nádor, aki felesége, Kanizsay Orsolya hozományával jutott a helység birtokába. A levélben említett Gábriel ispán és Törjék (Therjék) Tamás az ő szolgálatában gyakran szereplő személyek.

Hajdu és parasztasszony. Houfnagel György rézmetszete 1617-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Braun és Hogenberg többször idézett munkájának (l. a. 28. lapnál) VI. kötetéből, egy Drégelypalánkot ábrázoló rézmetszet előteréből. Különösen jellegzetes a szűrt viselő asszony alakja.

A hódolt területek jobbágysága a török fennhatóság alatt sem vesz tette el kapcsolatait régi uraival. Ügyes-bajos dolgaival szívesebben fordul, ha tehette, a magyar hatóságokhoz, mint a törökhöz. Igen sokszor adóját is lerótta régi földesuraival szemben, inkább csak jelképes formában ugyan, egy-egy apróbb ajándék alakjában. Viszont igen súlyos terhet jelentett ez a kétfelé adózás a határterületeken. Itt a magyar és a török végvárak őrsége egyaránt behajtotta teljes összegében az adót a szerencsétlen jobbágyon. Nem csoda, ha ezek a vidékek teljesen elnéptelenedtek.

Lovashajdú 1600-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

E fametszet, több, kötetünkben szereplő, hasonló viseletképpel együtt, ismeretlen német művész rajzai után készült s a következő, három kiadásban megjelent munkában látott napvilágot: Wilhelm Schaefer, genandt Dillich, Vngarische Chronica. Cassel, W. Wessel. 1600. A kötet tartalmilag keveset ér, telve van a legdurvább tévedésekkel s különösen a tulajdonneveket ferdíti el utólérhetetlenül. Azonban 34, többé-kevésbbé használható tér- és látképen kívül egy sorozat a magyar viseleteket bemutató fametszetet tartalmaz, amelyek valószinűleg közvetlen szemlélet után készültek s igen becses adalékok különösen népi ruházatunk történetéhez. A rajzoló német lehetett, a népszerű Jobst Amman követője s bizonyosan megfordult hazánkban. Különösen meglepő, mennyire híven tükröztetik alakjai a magyar jelleget arcban és tartásban. A szerzőtől származható aláírások nem mindenütt megfelelőek. A lovashajdú képe alatt ezt olvassuk: Hussarer, Vngarischer Kriegszman zu Rosz. A gyalogos aláírása: Heiduck, Vngarischer Kriegsman zu fuesz, a polgárasszonyé: Vngerische Buergerin.

Sokkal jobb dolga volt a hódoltsági területeken a jobbágyságnak az úgynevezett khász-városokban. A középkori fejlődés folyamán már megerősödő és polgárosodó nagy alföldi mezővárosok, „oppidumok” voltak ezek: Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Szeged, Hódmezővásárhely stb. Már a XV. században elérték volt, hogy az egész városért egy összegben fizessenek földesuraiknak és sokhelyütt saját bíráik ítéltek fölöttük. Ezeket a kiváltságaikat nagyjában a török korszakban is megtartották. Közvetlenül a szultáni kincstár kormányozta őket. E szerint a visszaéléseknek, jogtalan szipolyozásnak kevésbbé voltak kitéve, mint a javadalmul birtokolt falvak népe. A XVI. század végén már a török bíró, a khádi sem bíráskodott fölöttük. A jobb viszonyok nagy tömegeket vonzottak ide a falvakból. Ekkor duzzadtak föl ezek a mezővárosok olyannyira és területük is ekkor [A PARASZTSÁG SORSA] terebélyesedett ki. A török földesuraktól ugyanis kibérelték a pusztán maradt falvak határát s ezek a török hódoltság megszűnése után is az övék maradtak. A lakosság főként marhakereskedelemmel foglalkozott, azonfelül bizonyos ipar is fölvirágzott közöttük. Az ilymódon felnövekvő parasztvárosokban igen egészséges, polgárosodó társadalom fejlődött ki. Határozottan kiemelkedett a jobbágyi életformákból, inkább városi polgárság volt már. Sőt vezető emberei igen gyakran nemességet szereztek a királytól. A mezővárosok társadalmi tagozódása is a városokénak felel meg. Megvannak a céhek, kialakulnak a vezető patricius rétegek, a városi hatóságok, a közigazgatás. Általában ezeknek a török időknek annyi baja, csapása, útvesztője között biztosan tájékozódó parasztdemokráciák fejlesztik ki korszakunknak talán legrugalmasabb, a viszonyokhoz legjobban símulni, alkalmazkodni tudó társadalmi osztályát.

Gyaloghajdú 1600-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A török hódoltságiakénál nem sokkal jobb a keresztény uralom alatt maradt parasztság sorsa sem. Az 1514-i parasztlázadás óta megszűnt a jobbágyok szabad költözködési joga. Az 1547-i, illetőleg 1556-i országgyűlés ugyan erősen megkötő föltételek mellett újból visszaállította ezt a jogot, a gyakorlatban azonban alig lett belőle valami. A nemeseknek szükségük volt a jobbágymunkára és ebben a korszakban, midőn ők is annyira pusztultak, oly kevés volt az ember, hogy igyekeztek azokat mindenképpen biztosítani maguknak, a jobbágyokat földhöz kötni. Parasztjaikkal önmaguk örökös jobbágyul való lekötésére irattak alá kötelezvényeket. A költözködést, szökést mindenképpen próbálták megakadályozni, igen szigorúan büntették még azt a jobbágyot is, akiről a szökésnek csak híre terjedt el. Midőn 1608 után a jobbágyügy szabályozását a vármegye szerezte meg magának, a jobbágyság sorsa – kiszolgáltatva azoknak, akiknek érdekei éppen ellentétesek voltak az övékével – még rosszabbra fordult. A földesúr mindenkép igyekezett kihasználni parasztját. Az 1514-i szigorú törvényben megállapított egy forintos földadó helyenkint 2–3–4 forintra, a heti egy napi robotjuk 2–3 napra emelkedett. S e mellett volt még a sok egyéb földesúrnak járó ajándék és a megyének meg az államnak köteles ingyenmunka. Nagy veszteséget jelentett a jobbágy számára a földesúr kocsma- és mészárszéktartási monopóliuma. Mindezekhez járult a jobbágytelkek felaprózódása, fogyása. A XVI–XVII. században kihasított majorsági földek megalakulása is gyakran a jobbágytulajdon rovására történt.

Ilyen körülmények között napirenden voltak a szökések. Kivált a kisbirtokról menekültek a jobbágyok. A nagybirtok mégis kevésbbé használta ki jobbágyait, mint a kicsi. A szökött jobbágyok egy része a hajdúkhoz csatlakozott, vagy végvári katonának állott be, leginkább azonban a városok felé özönlött. Különösen a bizonyos szabadságokkal rendelkező mezővárosok teltek meg menekülő jobbágylakossággal. A nemesek ezeket az oppidumokat is megkísérelték maguk alá gyűrni s a teljes jobbágysorsba visszataszítani. Olyan nagy városok azonban, mint Debrecen, mégis kivívták maguknak a függetlenséget. Lassan-lassan a magyar dició alatt maradt területen is megindult a leggazdagabb mezővárosok olyirányú fejlődése, mint a hódoltság alatt. Ezeknek egy része a nemesség állandó akadékoskodása ellenére is bejutott a szabad királyi városok közé. De a többi mezőváros jogilag jobbágylakossága is megtartotta sokhelyütt azt a jogát, hogy adóját egy összegben rója le és a magaválasztotta bírák ítéljenek fölötte.

Magyar polgárasszony. Fametszet 1600-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A jobbágyosztály sem volt tehát egységes. Az aránylag szabadabban mozgó mezővárosiak és a földhöz kötött örökös jobbágyok között több kisebb-nagyobb szabadsággal rendelkező réteg alakult ki. Így a Felső-Tiszavidéken bizonyos szabados osztály vált ki a jobbágyságból. A Báthoryak és a Rákócziak szabad községeket alapítottak. 1 forint lefizetése után bárki letelepedhetett [A JOBBÁGYSORS NEHEZEDÉSE EURÓPÁBAN] ide és ugyanennyiért szabadon el is költözhetett. A falvak lakossága bizonyos adómentességet élvezett és a földesúr megvédelmezte az idemenekült jobbágyokat régi gazdáikkal szemben. Ennek következtében azután a Tiszahát parasztságának nagy része özönlött e szabad helyekre. Sokkal jobb dolguk volt továbbá a többi jobbágyéhoz képest a kuriális jobbágyoknak is. Ezek az uraság házánál teljesítettek szolgálatot, mint hajdúk, mesteremberek stb. Mentesek voltak a tized, a robot alól, csaknem szabad emberként éltek. Uruk sok esetben nemeslevelet is szerzett nekik. Különbség volt az egyes jobbágyok között a birtokolt telek nagysága szerint is. A telkek elaprózódása folytán az egésztelkes gazdák mellett sok volt már a XVII. században is a fél- és negyedtelkes jobbágy, sőt még több a háztalan zsellér.

A XVI–XVII. századi debreceni városháza a XIX. sz. első felében készült, a városi levéltárban lévő rajz után.*

A képet először Szűcs István közölte Szabad királyi Debreczen város történelme II. kötetében. A városháza a XVI. sz. végén épült, egyik ajtaja s egy ablaka fölött 1582. évszám jelezte a befejezés évét. 1839–1840-ben bontották le. Szerencsére előbb lerajzolták s így az ősi színmagyar város székházának alakjáról és jelentékeny méreteiről fogalmunk van. Az épület földszintjén árusító boltok voltak, amit az ajtónyílások alakja is mutat. Előtte állott a pellengér, sarkánál (jobbfelől) a pallosjogot jelző, magas szálfára tűzött kerék.

A jobbágysors nehezedése, a földhözkötés általános európai jelenség e korban. Németország keletibb részeitől kezdve Oroszországig mindenütt ez a fejlődés iránya. A magyar parasztságnak, eltekintve a török háborúknak az egész magyarságot szinte végromlásba taszító pusztításaitól, aránylag még jobb, emberibb sorsa volt, mint a szomszéd államokbeli sorstársainak. A magyar jobbágynak sohasem kellett olyan megalázó szolgáltatásokat vézrezni, mint például a franciának, földesura nem zsákmányolta ki olyan embertelenül, mint Lengyelországban. A patriarchális együttélés úr és paraszt között még nem bomlott meg. Emberséges földesurak fennhatósága alatt az adott viszonyok között igen emberi életet élhettek a jobbágyok. Sőt a török háborúk idején bizonyos öntevékenységre is alkalmuk volt. A rablók, a török, rác martalócok ellen parasztkapitányok vezetésével fegyveres parasztőrségeket szerveztek a vármegyék.

A török hódoltsági területeken az új ázsiai uralom merőben új viszonyokat teremtett, de a két keresztény fennhatóság alatt maradt országrész szociális fejlődése sem volt egységes. Erdély tártársadalmában annyi önálló és egyéni sajátosságot figyelhetünk meg, hogy vele külön kell foglalkoznunk. E keleti magyar fejedelemséget alkotó három nemzet, a magyar, a székely és a szász már a középkorban is sok tekintetben olyannyira eltérő szervezetű volt az anyaország társadalmához képest, hogy, bár a fejlődés iránya azonos volt, az eredményeknek mégis másmilyeneknek kellett lenniök.

Polgár és hajdútiszt a XVII. század elején. Houfnagel György Kassát ábrázoló metszetéről.

A három közül a magyar nemzet társadalomszervezete és fejlődése egyezett meg legjobban az anyaországéval. Ezek különben is mindíg szoros kapcsolatban állottak a Szamos és Körös völgyén, a velük politikailag is összefüggő Részek társadalmán keresztül a magyar nemesség többi rétegével. Ugyanolyan társadalmi jelenségekkel találkozunk tehát itt is, mint a királyi Magyarország területén. A nagybirtok azonban Erdélyben sohasem tudott annyira kifejlődni és olyan nagy jelentőségre szert tenni, mint amott. A főnemesség és a köznemesség közti különbségek sem nőttek olyan nagyra, mint a nyugati részeken és nem is nyertek közjogi elismerést. Általában a rendiség ereje itt nem volt olyan duzzadó, hiszen itt a rendi oppozíciót az uralkodó fejedelemmel szemben nem fokozhatta a nemzeti érzés feszítése. Egyébként is Erdély fejlődése még nem volt olyan haladott, nem támaszkodott olyan szilárd, meggyökeresedett középkori alapokra, mint az anyaország rendisége. A fejedelmi abszolutizmus tehát vele szemben könnyebben érvényesülhetett.

[A SZÉKELYSÉG] A jobbágyság helyzete Erdélyben sem lehetett jobb, mint másutt Magyarországon. A nehéz idők terheit itt is ők érezték meg legjobban. A polgárháborúkban, török, német, oláh pusztításokban fogyó magyar parasztság helyére egyre inkább beszivárgott az oláhság. A magyar földesurak mindenütt szívesen fogadták ezeket az igénytelen, félig civilizált embereket. Könnyebben tudták őket kormányozni, mint az igényesebb, jogaira sokkal inkább vigyázó, büszkébb magyar parasztot. Az oláhság minden nemzeti öntudat nélkül, szinte észrevétlenül illeszkedett be a jobbágyságba. Vezető rétegeik, a kenézek a nemességbe olvadtak bele és elég hamar magyarosodtak.

A politikailag túlsúlyban lévő magyarság után következő két nemzet társadalma sokkal archaikusabb színezetű. A székelyek szabad katonanépe sokáig nemzetségek, vérségi kötelékek szerint való tagozódásban élt ősi földjén. Csak a XV. században kezdi a régi társadalomszervezetet nálunk is áttörni a rendiség, ettől kezdve emlegetik a székelyek három rendjét. Az első rendbe tartoznak a főemberek (primores), akiknek legalább három nyíl földjük volt, a másodikba a lófők (primipili), akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy lovon harcoljanak és végül a harmadikba a gyalogos darabontok (pixidarii). A közfelfogás általában mind a három rendet nemesnek tartotta, legalább is nemesi jogokkal élőnek. Adót nem fizettek, birtokjoguk még függetlenebb volt az uralkodótól, mint a nemeseké. A fiágon kihalt családok birtokát a rokon nemzetségek örökölték, nem érvényesült fölöttük a fejedelem visszaháramlási joga. A székelyek egyetlen kötelezettsége a személy szerint való katonáskodás és a néha fizetendő „ökörsütés” nevű adó volt. A magyar nemesek azonban csak az ökörsütés alól mentes főrendű székelyeket tekintették magukkal egyenrangúnak, csupán ezeknek járt ki a nemeseket megillető vitézlő, nemzetes (egregius) cím, a többieknek nem. Másban is megnyilvánult az eredetileg egyenlő székely társadalom régi szervezetének bomlása. A főnemesek és a lófők már a XV. század végén kiszorították a közrendűeket a tisztségviselésből, s az igazságszolgáltatás irányítását is magukhoz ragadták.

Előkelő úr inasa a XVII. század végén. Egykorú vízfestmény.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kép az Országos Széchenyi-könyvtár erdélyi viselet-albumából való. (V. ö. a 48. laphoz szóló jegyzettel.) Az aláírása: Ein Ungarischer Bedinter. Jellemző a füleire lelógó hajfonat, a rövid dolmány kesztyűt helyettesítő kézfővédői és a meggyszín posztóval kivarrott bőrnadrág.

Jobbágyság a székelyek között a középkorban nem fejlődött ki. A XVI. században azonban a Székelyföldön is megindult ebben az irányban a fejlődés. A hatalmasabbak, főrendűek nagyobb vagyonra tettek szert és szolgálatukba fogadták az elszegényedett szabad székelyeket. Az eladósodott kisbirtokokat magukhoz váltották s a régi tulajdonost benne hagyták, vele műveltették a földet. Így fejlődött ki a „földönlakók” osztálya, mely már alig különbözött a jobbágyságtól. A földönlakó csak személyére volt szabad, megvolt a költözködési joga. Ám az 1562-i székely lázadás után ez is megszűnt. A földönlakók teljesen a jobbágyosztályba süllyedtek le és a közrendűek is kincstári jobbágyok lettek. Az egymás után következő székely lázadások után Bocskai és Bethlen Gábor ezt az állapotot megszüntették ugyan, s papiroson helyreállott a régi székely szabadság, a valóságban azonban tovább tartott a szabad székelyek eljobbágyosodása. A nemesség tovább csábította és erőszakkal is maguk lekötésére kényszerítette a szabad közrendűeket. A háborús idők alatt a súlyos hadkötelezettség alól való menekülésül sokan önként is jobbágyságra adták magukat. Udvarhelyszékben pl. 1602-től 1614-ig a jobbágylakosság száma ötszörösére emelkedett, a szabadoké pedig 60 százalékról 11-re csökkent le. Bethlen uralkodása alatt javultak a viszonyok, azonban [A SZÁSZOK] a megindult fejlődés menetét ő is csak lassítani tudta, végkép megállítani nem.

Közrendű székely a XVII. század második felében.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kép az Országos Széchenyi-könyvtár erdélyi viselet-albumából való. (V. ö. a 48. laphoz szóló jegyzettel.) Az aláírása: Ein Baur aus Zeckel-landt.

Más szempontból is megváltozott a székely társadalom szervezete. A királyi jog egyre inkább érvényesült. Többé már nem a birtok és a származás alkotta egyedüli alapját a rendi hovatartozandóságnak. A fejedelmi kegy mind több embert emelt címereslevéllel a főrendűek, lófők és darabontok közé.

A három erdélyi politikai nemzet közül a szászság volt a legelzárkózottabb egység. A szászok már a középkor végén kiépítették az Erdély különböző területein elszórtan élő szászságot összefoglaló szász univerzitást. A szászok 1224. évi híres kiváltságlevelében, az Andreanumban említett, Szeben körül elhelyezkedő „hétszék”-hez csatlakozott a medgyesi és a selyki „kétszék”, meg Brassó és Beszterce vidéke. A „szász univerzitás” a szász gróf és a szebeni polgármester vezetése alatt kifelé teljes egységben képviselte az egész szászságot.

Nagyszebeni szász tanácsúr a XVII. sz. második felében.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kép az Országos Széchenyi-könyvtár erdélyi viselet-albumából való. (V. ö. a 48. laphoz szóló jegyzettel.) Az aláírása: Ein Königs-Richter aus Hermannstadt. Teljesen megfelel a magyar úriviseletnek, abban az alakban, ahogy az az előkelő osztályoknál még a XVII. század derekán divatozott.

A szászság tipikusan városlakó nép volt. Kereskedelemmel, iparral igen gazdag anyagi kultúrát épített ki városaiban. Rétegződése megfelel a polgárság európaszerte kifejlődött tagozódásának. A városokban kiválasztódott patricius-osztály szinte korlátlanul uralkodott. Ez a vezető réteg megtörte a szászság középkori fejlődésének demokratikus irányát. Ugyanazzal a jelenséggel állunk itt szemben, mint amelyet a székely társadalomban is megfigyelhettünk. A tisztségviselőket többé már nem a közösség választja, hanem a patriciusokat magában foglaló szászok tanácsa, a „hundertmannschaft”, az esküdteket pedig egy még szűkebb kör. Hiába próbálta a szász egyetem közössége a patriciusok egyre nyomasztóbbá váló uralmát megfékezni, igen kevés sikere volt. A társadalmi kiválasztódás kérlelhetetlenül megtörtént.

Megváltozott a szász társadalom középkori demokratikus szervezete a város és vidék viszonylatában is. A falvak a legteljesebb függésbe kerültek a várostól és a városokon uralkodó nemzetségek majd olyan jogokat szereztek a vidéki szász lakosság fölött, mint a nemesek és jobbágyokon. Ennek következménye sokhelyütt az lett, hogy a szász parasztok a megyékbe, vagy a székely városokba kezdtek átköltözködni. Helyükre itt is megindult az igénytelen oláh parasztok beáramlása.

A szászság Erdély lakosságának legkisebb hányadát jelentette. Ehhez járult még, hogy főként városlakó nép lévén, szaporodása sem tudott a többi népességgel lépést tartani. Megindult tehát a környező vidékről az irígyelt, gazdag városokba befelé törekedés. A szászok azonban rendi és faji okokból makacsul védekeztek. Jól érezték, hogy csak ily módon őrizhetik meg nemzetiségüket. A legszigorúbb rendszabályokkal igyekeztek megakadályozni, hogy valamilyen idegen városaikban megvesse a lábát. Hogy a kétségkívül fennforgó rendi okokon kívül elsősorban faji motivumok szerepeltek itt, azt mutatja, hogy a szászok Németországból, vagy Magyarország más részeiből való németek beköltözését aránylag könnyen megengedték. Bár az 1625-i gyulafehérvári országgyűlés lehetővé tette a magyar nemeseknek és a székelyeknek a szász városokba való letelepedést, a gyakorlatban ennek a törvénynek semmi eredménye [CIGÁNYOK, ZSIDÓK] sem lett. A szászok sikerrel védték meg továbbra is elzárkózottságukat.

Tolvaj cigányok. 1686-ban készült rézmetszetről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

E jó humorral megrajzolt jelenet Birckenstein többször idézett munkájából van átvéve (l. a 37. lapnál), megnagyított alakban. A tenyérből jósoló cigányasszonyok és a hölgy zsebébe nyúló purdé jellegzetes alakjait csak a magyar életet kitűnően ismerő művész adhatta ekkora életteljességgel vissza.

Az állandó támadások között bizonyos faji ellenérzés fejlődött ki a szászokban a többi nemzettel szemben. Belső ellentétek ellenére kifelé a legteljesebb egységet mutatták. Ha a fejedelem, vagy a nemesség a legjobb akarattal is próbált beleszólni belső társadalmi küzdelmeikbe, csodálatos faji öntudattal állott fel az egész szász egyetem és mint egy ember utasította vissza az illetéktelennek tartott beavatkozást.

Legvégül hadd szóljunk még néhány súlytalan, szinte a társadalmon kívülálló társadalomelemről, a mindenfelé kóborló, főként a hadseregek nyomában húzódó hontalan csavargókról, azután a XV. században beszivárgott cigányokról és az Árpád-kor óta elszórtan itt élő zsidóságról.

A cigányok vajdáik vezetése alatt törzsekbe, hordákba verődve vándoroltak szerte az országban. Számuk még nem volt olyan nagy, mint a XVIII. században, így nem sokat hallunk róluk. Az egyes kóborló csoportok legföljebb télidőre vertek maguknak valami állandóbb szállást, tavasszal azután odébbálltak. Igen kevesen váltak csak ki a közösségből. Ezek valamelyik földesúr szolgálatába állottak, beleolvadtak a jobbágyságba. Esetleg már ebben az időben is lehettek közöttük muzsikus cigányok, leginkább azonban mint varázslókat, jövendőmondókat, koldusokat, tolvajnépséget emlegetik. Egy XVII. századi kép eleven humorral mutatja be, hogy amíg a cigányasszony tenyérből jósol, fürge csemetéje a hímzett keszkenőt cseni ki a zsebből.

Újságlap a bazini vérvádról. 1629.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A bazini vérvádról s az ottani zsidók kínos haláláról szóló német ujságlap a helyszínéről küldött tudósítás után valamelyik német városban (valószínűleg Augsburgban) jelent meg 1529-ben. A címlapon ábrázolt kés alakja megegyezik a rituális körülmetélésnél használt eszközével. A kis hatlapos nyomtatvány példányai nagy ritkaságok.

A zsidóság is súlytalan népelem. Jóval kevesebben voltak még, mint a XVIII. századtól kezdve. Életük szinte észrevétlenül folyik abban a néhány városban, ahol letelepülésükre megadta az engedélyt a magisztrátus. A polgári lakosságtól elkülönülve külön zsidóutcában élnek a maguk bíráinak és rabbijainak vezetése alatt. Főként pénzügyletekkel foglalkoznak. A törvényes kereskedelemből alig veszik ki részüket, ettől a jogaira féltékeny polgárság távoltartotta őket. Vallásuk és gyakorta uzsorával szerzett vagyonuk miatt állandó gyűlölet tárgyai. A lappangó gyűlölet a felvidéki német városokban nem egyszer zsidóüldözésekben tör ki, sokszor felbukkan a soha ki nem irtható vérvád. A török hódoltsági területen és méginkább Erdélyben jobb dolguk volt, bár itt is csak megtűrt népelem voltak. E területeken már élénk kereskedelmet folytathattak, elsősorban a Balkán felé. A főbb hatóságok székhelyén, főként Budán virágzó telepeik alakultak ki.

A szemügyrevett két évszázad magyar társadalomtörténetében a török nagyfontosságú szerepet játszott, a középkori fejlődés alapjain kibontakozó rendiség teljes kialakulását megakadályozta. De csak egy időre. A fejlődés egy évszázadra visszazökkent archaikus hűbéries formák közé. Mély szociológiai folyamatokat azonban külső katasztrófák nem tudnak tartósan befolyásolni. A XVI. század zavaros, tanácstalan korszaka után újból nagy erővel lendült neki az egy század előtt külső okok következtében megakadt társadalomformálódás. A XVII. században aránylag igen gyorsan megtörtént a rendiség teljes kibontakozása. De a rendiség sohasem jelent nyugalmi állapotot, hanem állandó küzdelmeket; küzdelmeket a királlyal és küzdelmeket az egyes rendek között. Ezekből a rendi harcokból nálunk a középkori alapokon megerősödött legaktívabb rend, a nemesség került ki győztesen. Szerencsétlensége volt a magyar fejlődésnek, – ugyanez a helyzet különben a lengyeleknél is – hogy erős polgárság a gazdasági körülmények következtében nem tudott annyira megerősödni, hogy – mint például a szintén helyi autonómiákon fölépülő angol szociális fejlődésben történt – a közösség vezető osztályává lett volna. Így a magyar belső rendi küzdelmekben aránylag könnyen a nemesség győzedelmeskedett. Az ő életstílusa, fölfogása, szelleme nyomta rá bélyegét az egész magyar társadalomra. Innen az újkori magyarság elfordulása a kereskedelmi és ipari életformáktól, az úri életforma elterjedettsége, a konzervativizmus és a vidékiesség. Mindmegannyi fájdalmas oka annak, hogy a magyarság a XVIII–XIX. században nem tudott bekapcsolódni az általános európai föllendülésbe. Ennek a föllendülésnek a hordozója mindenütt a polgárság volt, nálunk pedig csak a nemesség jelentette a társadalmat. A nagy nyugati mozgalmaknak nálunk csupán szellemi hatása lehetett, a társadalmi és gazdasági élet megfelelő alapok híján nem tudta követni a Nyugatot.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem