LUKINICH IMRE: A HÁROM RÉSZRE SZAKÍTOTT ORSZÁG | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

LUKINICH IMRE:
A HÁROM RÉSZRE SZAKÍTOTT ORSZÁG

Magyarország történetének azt a korszakát, mely a mohácsi csatavesztéstől a karlovici békekötésig terjed, önmagában is egységes és zárt jellege különbözteti meg a korábbi és a későbbi korszakoktól. Moháccsal bevégződött a magyar középkor, a karlovici békével pedig az a küzdelmes és mozgalmas korszak ért véget, melynek tartalmát három eseménysorozat tette jellegzetessé, színessé és változatossá: a török hódítás, az erdélyi nemzeti fejedelemség és a reformáció. Bármelyikök külön-külön is korszakot jelzett volna történelmünkben, együttes fellépésüknek, nemkülönben fejlődésüknek és hanyatlásuknak ugyanarra az időre eső története éppen ezért oly sajátosan egyéni jelleget adott a XVI–XVII. századnak, mely páratlanul áll a magyar történelemben. Eseménygazdagság, a szerepet játszó egyéniségek jellemének csodálatos változatossága és változékonysága, a háttérben a nagy tömegeket mozgató eszmék harca és közben a társadalom világszemléletének észrevétlen átalakulása jellemzi főként ezt a két századot. Megérthető, miért lett ez a korszak a szépirodalom és a művészet kimeríthetetlen kincsesbányája, miért hat még ma is oly ellenállhatatlan erővel reánk és miért oly nagyok még ma is az ellentétek megítélésében.

A kettős királyválasztás azoknak a politikai pártküzdelmeknek volt a következménye, melyek Mátyás király halála után nem sokkal jelentkeztek a politikai közéletben és megbontották a magyar társadalmat. Ez a megoszlás csak egyik tünete annak az általános bomlási folyamatnak, mely a XV. század derekától fogva Európa legtöbb államában már kétségtelenül megállapítható s melynek hatása alól Magyarország sem vonhatta ki magát. Ez a folyamat nálunk is hol forradalmakban kirobbanva próbálta megváltoztatni a fennálló társadalmi rendet, hol pedig hatalmi csoportok vagy érdekszövetségek alakjában folytatott küzdelmet a hatalom birtokáért. A magyar társadalmat alkotó elemek közül azonban 1514 óta a parasztság elvesztette politikai jelentőségét, ellenben ezzel egyidejűleg erőteljesen előrenyomult a köznemesi osztály, mely az új magyar törvénykönyvben leszögezett „una eademque nobilitas” elvére támaszkodva részt követelt magának a hatalomból.

János király aranypecsétjének előlapja, egyetlen egykorú képmásával.*
(Budapest Székesfőváros Levéltára.)

János király egyetlen egykorú képmása azon az arany pecsétjén maradt fenn, amely Buda székváros 1538-ban kapott szabadalomlevelére volt függesztve. A székesfőváros levéltárában őrzött oklevélről a pecsét 1919–1920-ban eltűnt; képünket az eredetiről készült gipszlenyomatról fényképezték. A pecsét nem tipariumról készült, hanem, csupán egyszeri alkalomra, szabadon van domborítva s valamelyik budai ötvös sietős, elnagyolt munkája. Körirata az előlapon SIGILLVM+SERENISSIMI+PRINCIPIS+DOMINI+IOANNIS. Egyharmadával nagyítva.

János király aláírása.

A köznemesség tulajdonképpen csak a Tripartitum megjelenése óta jött tudatára tömegsúlya politikai jelentőségének, nemkülönben a szervezettségben rejlő nagy hatalomnak is. A kisnemesi akaratnak a közelmultban esetenként történt megnyilatkozása – s e tekintetben elég csak az emlékezetes 1505-i rákosi tanácskozásra gondolni – alig volt egyéb másunnan irányított alkalomszerű állásfoglalásnál, melyben a köznemesség csupán csak az eszköz szerepét játszotta és a hatalomért küzdő néhány főúr számára a színpadi hátteret alkotta. A Tripartitum megjelenése óta a politikai öntudatra ébredést nem lehet elvitatnia köznemességtől. Lelkivilágát akkor sem irányították ugyan magasabbrendű politikai célok, vagy eszmények, de már tudatára jutott annak, hogy a hatalom birtoka nagy előnyöket jelent nemcsak tulajdonképpeni gyakorlójának, hanem annak a társadalmi osztálynak is, melyre a hatalom birtokosa támaszkodni kíván.

II. Szulejmán, a mohácsi győző. Agostino Veneziano rézmetszete 1535-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

II. Szulejmánról még életében több arckép készült, közülük Agostino Veneziano metszete eléggé egyéninek látszik, hogy többé-kevésbbé hűnek tarthassuk. Az eredeti műlap 440×305 mm. nagyságú.

A köznemesség vezére a XVI. század első éveitől fogva Zápolyai János erdélyi vajda volt. A vajdának a Hunyadiakkal rokon családja Mátyás király korában emelkedett fel az egyszerű köznemesi sorból az ősi magyar főúri családok közé. A magyar főnemesség mindamellett nem volt hajlandó magával egyenrangúnak elismerni Zápolyai Jánost, Magyar ország egykori nádorának és a tescheni hercegnőnek fiát, az ország egyik leggazdagabb földesurát, kinek nénje lengyel királyné volt. Homo novusnak tekintették, olyan nem kívánatos jövevénynek, akit csak a vakszerencse kapott fel és tolt a soha nem remélt magasba, de akinek egyénisége nélkülözte a hivatástudatot, a magasabb szempontok szerint igazodni tudó ítélőképességet, a válságos időkben annyira szükséges gyors elhatározó tehetséget és mindenekfelett a körülményekhez alkalmazkodó erélyességet. Annyi bizonyos, hogy Zápolyai nem volt uralkodásra termett egyéniség, bár kora ifjúságától fogva a korona felé tört; nem volt hadvezér, bár nem egyszer kardjától függött a nemzet sorsa, s nem volt politikus, bár állást kellett foglalnia abban a nagy mérkőzésben, mely a germán és a latin népek közt a XVI. század kezdetétől fogva nagy szívóssággal folyt az európai vezérszerep birtokáért és nemcsak Európát tartotta izgalomban, hanem a szomszédos világrészek népeit is foglalkoztatta. A magyar köznemesi társadalom azonban vajmi keveset látott a világpolitikából. Az erdélyi vajda anyagi erőforrásainak óriási méretei, egyéniségének és modorának közvetlensége, erélytelenségéből fakadó könnyű megközelíthetősége és tagadhatatlan jószívűsége ellenállhatatlan hatást gyakorolt a külsőségek után induló köznemességre, mely a magyar nemzeti érzés tekintetében alkura nem kapható vajda személyében élő tilalomfát látott a királyi udvarral szemben, mely a cseh perszonális únió és a családi kapcsolatok révén sem nyelvében, sem szellemében nem volt magyar. Mindezek alapján egészen természetesnek kell tartanunk, hogy a belpolitikailag iskolázatlan és külpolitikailag tájékozatlan köznemesi társadalom szemében trónváltozás esetén Zápolyai János jelentette évtizedek óta a királyi trón egyetlen [ZÁPOLYAI JÁNOS] elképzelhető jelöltjét. S mikor 1526 augusztus 29-én a mohácsi csatamezőn bekövetkezett a jobb sorsra érdemes II. Lajos tragikus halála, a köznemesség minden habozás és tétovázás nélkül a vajda személye mellett foglalt állást, annyira magától értetődőnek tartotta a királyi trónnak Zápolyai Jánossal való betöltését. A november 10-i székesfehérvári királyválasztó országgyűlésen megjelent országos rendek valóban melléje állottak és Magyarország királyává választották. A királyválasztás a törvényes formák közt folyt le, érvényessége már csak a választáson résztvett rendek nagy száma miatt is nyilvánvaló, akik a választásra jogosított rendek többségét alkották. Zápolyai Jánost törvényesen megválasztott magyar királynak kell tekinteni; akit megkoronáztatása óta a királyi felségjogok gyakorlása megilletett.

Francia újságlap I. Ferdinánd megkoronázásáról. 1527-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

I. Ferdinánd fiatal korában. Bartel Beham rézmetszete 1531-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Ferdinándot Beham metszete 29 éves korában ábrázolja. A kiváló művész szemmelláthatólag hűségre törekedett és cseppet sem hízelgett az uralkodónak. A kép eredeti mérete: 210×138 mm.

MAGYARORSZÁG 1526. VÉGÉN*

Úgy ezt, mint a kötetben levő többi térképvázlatot a szerzőktől kapott irányítás mellett dr. Glaser Lajos rajzolta.

Erdély térképe. 1566. Készítette Honter János, kiadta Zsámboki János.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár Apponyi-gyüjtemény.)

Erdélynek Honter János által rajzolt térképe tájékozódás és arányok tekintetében elég kezdetleges, viszont részletekben gazdag és sok nevet tartalmaz. Felírása, amely kb. egyharmadára kisebbített hasonmásunkon nehezen olvasható, így hangzik: Maximili[ani] II. etc. I[ohannes] Sambucus S[alutem]. Transyluaniam seu pannodaciam emendatiorem et Veris auctam finibus secus quam doctiss[imus] Honterus fecerat, T[uae] M[aiestati] C[aesareae], uti cetera offero eiusdemq[ue] me S[ua] Clementia subiectissime Com[m]endo. Viennae 1566. A Sambucus által javított kiadás alapja kétségkívül Honternek 1522-ben Bázelben fábametszett első erdélyi térképe, amely – bár azt maga Honter János hibásnak ítélte s példányait nagyrészben megsemmisítette – századokon át Erdély minden újabb térképezője előtt mintaképpen ott feküdt. Ami azért járt nem lekicsinylendő kárral, mert Honter szász polgártársainak azzal vélt szolgálatot tehetni, hogy térképén a magyar helyneveket, sokszor igen barbárul, elnémetesítette. E „lefordított” nevek aztán meggyökeresedtek az idegen geografusoknál, még olyan esetekben is, amikor róluk az illető hely lakossága semmit sem tudott. A németesítés gyakorta igen naiv, pl. a csángó Hétfalu = 7dörfer, Holdvilág = Holuilegen, Veresegyház (Alsófehér vm., sohasem volt német lakossága) = Rotkirch, Tövis = Dornen (valódi szász neve Dreikirchen), Sepsiszentgyörgy = S. Jorgen stb.

Az udvar körül csoportosuló főnemesi párt azonban, mely a Zápolyai János vezetése alatt álló köznemesi párttal évtizedek óta szenvedélyektől fűtött éles harcban állott, nem volt hajlandó érvényesnek elismerni az 1505-i rákosi országgyűlés határozatát, mely a választási harcban izgató jelszóként szerepelt s nem volt hajlandó tudomásul venni a székesfehérvári királyválasztást, mely a gyűlölt köznemességet tette a hatalom birtokosává. Elveszteni a hatalmat s ugyanakkor hódolatra kényszerülni egy olyan király előtt, akit lenéztek, elképzelhetetlennek tűnt fel a magyar főnemesség előtt. Amikor tehát Mária királyné, II. Lajos eszes özvegye felvetette előttük bátyjának, Ferdinánd osztrák hercegnek esetleges királyságát, arra hivatkozva, hogy a mohácsi csatavesztés minden következményét elháríthatják akkor, ha Magyarországot valamely nyugateurópai hatalom érdekkörébe bekapcsolják, a főnemesi párt a nélkül, hogy fontolóra vette volna egy kettős királyválasztás összes várható következményeit, magáévá tette a felvetett gondolatot, Ferdinánd mellé állott s őt 1526 december 16-án Pozsonyban királlyá választotta és megkoronázta. Ferdinánd ettől az időtől fogva magát Magyarország egyedüli törvényesen megválasztott és megkoronázott királyának tartotta, bár fölötte bizonytalan volt, hogy Magyarország területének melyik részén gyakorolhatja majd felségjogait ellentmondás és akadály nélkül. Arról, hogy néhány héttel korábban mi történt Székesfehérvárott, Ferdinánd nem vett tudomást. Zápolyai János királyságának törvényes alapjaira különben sem volt kíváncsi, mert meg volt arról győződve, hogy ő, Ferdinánd, a törvényes király, Zápolyai ellenben csak trónbitorló. Innen van az, hogy Ferdinándnak a nagyváradi béke megkötéséig kiadott okirataiban Zápolyai János rendszerint „a bitorló” melléknévvel van fölemlítve.

Anna királyné, I. Ferdinánd felesége. Régi tusrajz.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Anna királynét (II. Lajos magyar király nőtestvérét) két kis gyermekével egykorú művész tollrajza után közöljük. A 140×105 mm. méretű, rongált állapotban fennmaradt képecske valószínűleg rézmetszet céljára készült.

Az a közjogi vita, mely a két király megválasztásának érvényessége és törvényessége körül a mohácsi veszedelem évében és később is folyt a két király személye körül csoportosuló magyar pártok között, csak mélyítette és tágította a magyar társadalmat legalább is 1505 óta nyiltan szétválasztó szakadékot. Hovatovább mindjobban kitűnt, hogy ezt a kérdést, melynek összebogozásában a hatalomvágy, a gyűlölet és a kapzsiság oly nagy szerepet játszott, a kard lesz hivatva eldönteni. A hadiszerencsének kellett azonban eldönteni nemcsak a királyválasztás törvényessége kérdésében immár a végtelenségig húzódó közjogi vitát, hanem azt a kérdést is, hogy egyrészt katonailag mit ér Zápolyainak a köznemesség tömegeire támaszkodó királysága s másrészt, hogy a valóságban mekkora hatalmat képvisel a Habsburgok világbirodalma, melyre Ferdinánd állítólag mindíg számíthatott s melyre hivatkozva történt a közelmultban a Ferdinánd-párt megszervezése. Az ellenkirályok közt 1527-ben meginduló fegyveres küzdelem nem hozta meg a várt döntést. Sőt, a versengő felek egy évtized mulva is csak ott állottak, ahol a küzdelem kezdetén, amikor még reményekkel telve vették kézbe a kardot; azzal a különbséggel mégis, hogy most már nem tagadhatták, hogy elvesztették az ország lakosságának bizalmát, s hogy viszont ők is kijózanodtak abból a pártból, melyre eddig támaszkodtak, mert a párthűséget itt is, ott is önző egyéni érdekek és nem elvek irányították.

A nagyváradi béke (1538 február 24), melynek létrehozásában az európai diplomáciának is szerep jutott, tulajdonképpen az 1527 óta folyó küzdelmekből levonható tanulságokat vetette papírra. Elsősorban annak a beismerését, hogy a döntés kierőszakolása a csatamezőkön a küzdő felek egyikének sem sikerült. Zápolyainak azért nem, mert a pártjának gerincét alkotó köznemesség katonai értéke csekélynek bizonyult; mindenesetre [A NAGYVÁRADI BÉKE] csekélyebbnek, mint amekkora volt a Ferdinánd rendelkezésére álló idegen zsoldos haderőnek katonai értéke. Ferdinánd pedig azért nem tudott sikerekre hivatkozni, mert a lefolyt évtized alatt számtalanszor kitűnt, hogy a Habsburgok világbirodalma nem áll Ferdinánd rendelkezésére, Ausztriának és Csehországnak katonai ereje viszont még Zápolyai Jánossal szemben sem volt elegendő. A küzdelmek meddőségének felismerése közelebb vitte egymáshoz a két ellenkirályt. Az 1529-i és az 1532-i török támadások után lehetetlen volt fel nem ismerniök, hogy a törökök a Duna-Száva vonalát nem tekintik határnak és hogy a jelek szerint II. Szulejmán világbirodalmi tervei közé tartozik a nyilvánvalóan gyenge és politikailag is megosztott Magyarországnak, nemkülönben Ausztriának a megszerzése is. Ebben az esetben pedig minden kétségen felül állott, hogy a hódító célnak megvalósítása nem jelent kérdést a szultán számára, kinek, mint Zápolyai János szövetségesének, még csak ürügyet sem kell keresnie a beavatkozásra és a hódításra. Az ellenfeleknek tehát a helyzet józan mérlegelése alapján meg kellett találniok az egymáshoz vezető közeledés és a békés megegyezés útját, ha Magyarország területének ténylegesen birtokukban lévő részeit a törököknek zsákmányul átengedni nem akarták. Minden valószínűség szerint, a váradi béke létrejöttében a török hódítás veszedelmétől való félelem játszotta a főszerepet. A német birodalomban – a szultán által személyesen vezetett legutóbbi hadjáratok hatása alatt – meg voltak arról győződve, hogy a török hódító politika legközelebbi célja Bécs megszerzése. Ez a lehetőség a német közvéleményt Mohács óta egyébként is nyugtalanította és mivel a török területtel való közvetlen szomszédság német szempontból semmiképpen sem volt kívánatos, német részről erőteljesen szorgalmazták az ellenkirályok közt létesítendő megegyezést, hogy ezzel csökkentsék a török porta beavatkozását előidéző lehetőségeket. A német közvélemény nyomása nélkül megmagyarázhatatlan volna Ferdinánd engedékenysége, aki a váradi békében alapelvül megállapított tényleges birtoklás alapján Magyarország területének csupán csak mintegy harmadrészében gyakorolhatott felségjogokat. A békeszerződésnek az a rendelkezése, amely Magyarország egész területének birtokát biztosította Ferdinándnak és utódainak a távolabbi és bizonytalanabb jövőben, alig lehetett kárpótlás Ferdinánd számára a jelenben hozott áldozatokért.

Török kegyetlenkedés Buda elfoglalásánál. 1542.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A kép Buda 1541-ben történt elfoglalásának utcai jeleneteit ábrázolja, ha nem is föltétlen hűséggel, de nagy valószerűséggel. 1542-ben megjelent újságlapban látott napvilágot: Vier warhafftige Missiue . . . wie es mit Ofen vor und nach der belegerung ergangen. Nyomtatási helye ismeretlen; valószínűleg Augsburg.

A váradi békének legközvetlenebb eredménye az ország területének megosztása volt. Magyarország ezzel két részre szakadt. Ferdinánd a nyugati határmegyékben (Vas, Sopron, Moson, Pozsony, Nyitra és Trencsén), továbbá néhány dunamenti (Győr, Esztergom) és felvidéki (Turóc, Liptó, Zólyom, Hont és Bars) megyékben valóságos uralkodónak tekinthette magát, mert itt módjában állott osztatlanul és ellentmondás nélkül gyakorolni felségjogait. A felsoroltakon kívül más megyékben is voltak hívei, sőt egyik-másikban az ő hívei alkották a többséget is, mint például Szepes, Máramaros és Ung megyékben, de az ország nagy többsége Zápolyai-párti volt és neki hódolt. A királyi felségjogok gyakorlásának területi elhatárolása azonban inkább csak elmélet volt. A gyakorlatban nem lehetett keresztülvinni, mert a birtokos nemesség és a városi polgárság pártállása, akárhányszor egy megye területén is, a legtarkább képet mutatta. De nem volt keresztülvihető azért sem, mert a pártváltoztatás, a váradi béke tiltó rendelkezései ellenére is, szinte rendszerré lett, minek következtében a megyéknek, vagy a nagy uradalmaknak politikai színe állandóan változott. Történtek ugyan kísérletek arra, hogy ebben a nagy összevisszaságban végre rend létesüljön, de a kölcsönös őszinteség hiánya miatt minden kísérlet meghiusult.

János Zsigmond (1540–1571). Nicolo Nelli egykorú rézmetszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Nelli metszete János Zsigmondot 26 éves korában ábrázolja. 1566-ból van keltezve s felírásában bizonyos ellenséges érzületet árul el, amennyiben csak a „magyar király fiának” s oppelni hercegnek nevezi az ifjú fejedelmet.

Zápolyai János halála (1540 július 22) időszerűvé tette a váradi béke végrehajtását. Ferdinánd nem is késett megtenni a szükséges intézkedéseket Magyarország egész területének birtokbavételére, ami annyival könnyebbnek ígérkezett, mert János király halálának hírére eddigi hívei tömegesen Ferdinándhoz csatlakoztak. A sokaktól annyira óhajtott területi egység ekkor tehát valóban közel jutott a megvalósuláshoz s ha ez bekövetkezik, ki tudja, milyen irányt vesz Magyarország története? Az utolsó pillanatokban azonban a Zápolyai-párt vezető politikusai félretolták a váradi szerződést, arra hivatkozva, még pedig nem minden alap nélkül, hogy Ferdinánd annak rendelkezéseit nem tartotta magára kötelezőknek s hogy ezért nekik kötelességük megvédelmezni az elhúnyt király kisfiának, János Zsigmondnak érdekeit. Mivel pedig Ferdinánd, minden alkudozás mellőzésével, fegyveres erővel akarta megoldani ezt a kérdést és Budavárát ostrom alá vétette, a Zápolyai-pártiak úgy érezték, hogy [MAGYARORSZÁG TERÜLETI MEGOSZTÁSA] a szultánhoz kell segítségért folyamodniok, akivel Zápolyai szövetségi viszonyban állott, ha a közben magyar királlyá megválasztott János Zsigmondnak érdekeit őszintén szívükön viselik. A szultán 1541-i hadjárata és e hadjárat kapcsán Budavárának török kézre jutása ennek a kétségkívül jóhiszemű diplomáciai lépésnek volt a végzetes következménye.

Schesaeus Keresztély elégiája Pannonia romlásáról. Wittenberg. 1571.
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemémy.)

Budavára bukása a török hódító politika kezdetét jelenti. Amitől egész Európa rettegett, bekövetkezett, a török hatalom Bécs és a német birodalom szomszédságába jutott. A „Türkengefahr” ettől az időtől fogva a német birodalmi politika legnagyobb gondjai közé tartozott közel másfélszáz éven át, a harcszíntérré változott Magyarország területén pedig a magyar-török harcok állandósulását jelentette az állandó harcok minden gyászos következményével együtt.

Budavárának török kézre jutása és az a mód, amellyel a birtokbavétel történt, mindennél jobban mutatta Magyarország külpolitikai tekintélyének és katonai erejének leromlását. A szultán mindkettőről jól volt tájékozva, hiszen udvarában elég gyakran megfordultak „barátjá”-nak, Zápolyai Jánosnak követein kívül, „a bécsi király”-nak megalázkodó, békét vagy fegyverszünetet könyörgő követei is. Azok a hadjáratok pedig, melyeket már négyízben vezetett személyesen Ferdinánd ellen, nyilvánvalóvá tették előtte a török haderőnek nagy katonai fölényét a magyar nemesi felkeléssel szemben épúgy, mint Ferdinánd zsoldosaival szemben. Ez a fölénytudat ösztönözte őt arra, hogy Budavárának birtokában ellentmondást nem tűrő hangon és módon rendelkezzék az ország területével, melyet sajátjának tartott. Budát „a hozzátartozó országrésszel”, vagyis a Duna-Tisza-közzel és a Duna jobbpartmellékével együtt magának foglalta le, a Tiszántúlt pedig Erdéllyel együtt János Zsigmondnak adományozta. Az ország többi részének tulajdonjogát egyelőre nem bolygatta ugyan, de abból, hogy Ferdinánd követségének, mely tőle Buda elfoglalása után még a budai táborban, Magyarország osztatlan birtokát kérte Buda várával együtt, azt válaszolta, hogy feltétlenül igényt tart a Ferdinánd vezérei által nemrégiben elfoglalt dunántúli várak birtokára, – arra lehetett következtetni, hogy a szultán mindazon területek jogos örökösének tekintette magát, melyek valamikor elismerték Zápolyai János joghatóságát. Ez a felfogás érthetővé teszi azt a tényt is, hogy Szulejmán uralkodása alatt a török hódítás elsősorban a Ferdinánd birtokában lévő azon területeknek megszerzésére irányult, melyek valamikor János király birtokában voltak. 1552-ben a Temesvidék is azért került török kézre, mert annak birtokosa akkor, ha átmenetileg is, Ferdinánd volt.

Magyarország területi megosztása tehát, melyet elméletben 1538-ban egyszer már megkíséreltek, 1541-ben valóságosan megtörtént. A magyar történelemben Budavár elfoglalásának dátumát korszakot jelzőnek tartjuk, mert ettől az esztendőtől fogva számítjuk Mátyás király birodalmának darabokra törését.

A királyi Magyarország, ahogyan a Ferdinánd és utódai joghatósága alá jutott országrészeket nevezzük, 1541 óta a legnagyobb ingadozásokat mutatja. Ferdinánd és utódai lévén a jogfolytonosság képviselői, azt az elvet személyesítették meg, mely szerint ők, mint magyar királyok, az egyedüli törvényes urai a történeti Magyarországnak, vagyis annak az országnak, mely Mohácsnál elbukott. Ebből a felfogásból következett politikájuk kettőssége is: egyfelől a joghatóságuk alá tartozó területeknek védelme a török hódítás ellen, másfelől pedig az erdélyi és a tiszántúli részek megszerzésére irányuló törekvés, azon a címen, hogy ezek a területek valamikor a történeti Magyarország alkotórészei voltak. Védelmi politikájuk egészben véve sikertelen volt, a joghatóságuk alatt álló területeket még a török birodalom nyilvánvaló hanyatlásának korában sem tudták megvédelmezni s azok lassanként letöredeztek a királyi Magyarország testéből. A XVI–XVII. század folyamán minden török hadjárat egy-egy országrész elvesztésével volt egyértelmű, úgyhogy 1664-től fogva a királyi Magyarország jóformán csak a határszéli megyékre zsugorodott össze. De eredménytelen volt az az egyébként szívós kitartással erőszakolt politika is, mely az időközben nemzeti fejedelemséggé alakult Erdélynek és a hozzátartozó magyarországi részeknek visszaszerzésére irányult, de mindíg csak pillanatnyi sikereket eredményezett. S mikor a XVII. század utolsó tizedeiben, a magyarországi török uralom bukásával egyidejűleg, bekövetkezett [AZ ÖNÁLLÓ ERDÉLY] Erdély független államiságának megszüntetése, az udvar egyszerre csak túlhaladottnak tekintette azt az általa másfélszáz esztendőn át következetesen hirdetett jogelvet, mely szerint Erdély visszaszerzése Magyarország területi egységének helyreállítása végett elengedhetetlenül szükséges, s e helyett éppen ellenkezőleg, a különálló erdélyi fejedelemség további fenntartása mellett foglalt állást, nem annyira a hagyományok iránt való tiszteletből, vagy a különleges erdélyi érdekek megbecsülése miatt, hanem egyszerűen hatalmi érdekből: a különálló Erdély ugyanis a magyarság erejének és politikai súlyának megosztását jelentette.

Törökök. Hopfer Dániel rézmetszete. 1530 körül.
(Történelmi Képcsarnok.)

Báthory István lengyel király arcképe az Ambras-i gyüjteményből.*

Báthory legjobbnak látszó arcképe, valószínűleg élet után, tiroli Ferdinánd főherceg ambrasi gyűjteménye számára készült. Régebbi fényképről közöljük; az eredeti olajfestmény ezidőszerinti holléte ismeretlen.

Magyarország keleti feléből és Erdélyből, mint láttuk, Szulejmán szultán akarata teremtett önálló államalakulatot. Erdély addig inkább földrajzi fogalom volt, mert bár a középkori erdélyi vajdaság élvezett némi önkormányzatot, mégsem volt egyéb, mint közigazgatási alakulat. Amikor tehát most, Budavára elfoglalása után, a szultáni elhatározás egyszeriben új szuverénitást teremtett Kelet-Magyarországból, kitűnt, hogy ennek a parancsszóval elrendelt új államalakulatnak semmiféle történeti előzménye sincs; a legközvetlenebbül érdekelt erdélyi politikai nemzetek és társadalmi osztályok ennek következtében vagy tájékozatlanul, vagy pedig ellenséges indulattal állottak az új fejleményekkel szemben. Az erdélyi szászok régi kiváltságaikat és kivételes közjogi helyzetüket féltették, miért is nemcsak a német Habsburgok felé húztak, hanem lehetőleg akadályozni is igyekeztek az új állam belső megerősödését. A székelyek szintén ősi kiváltságaik változatlan fenntartását tartották a legfontosabbnak, ezért mindíg azzal kötöttek szövetséget, akitől leginkább remélhették kiváltságaik védelmét. A XVI. század második felében a székelyek Habsburg-pártiak voltak, a XVII. század fordulóján pedig Mihály oláh vajda mellé állottak, mert egyiktől is, másiktól is messzemenő támogatást reméltek kiváltságaik változatlan fenntartására. Végül a külpolitikailag tájékozatlan erdélyi és tiszántúli magyarság éppen tájékozatlansága miatt évtizedeken keresztül nem tudott dönteni abban, hogy véglegesen kihez csatlakozzék. Kétségtelen, hogy a ténylegesen meglévő centrifugális erőket kezdetben a portától való félelem, utóbb pedig, a nemzeti fejedelmek korában, egyes fejedelmek vasökle tartotta féken. Mindamellett megállapítható, hogy a XVI. században és a XVII. század kezdetén az erdélyi magyar társadalom arca még állandóan a magyar testvérhaza felé tekintett, Bethlen Gábor korától fogva azonban már nyoma van a külön erdélyi lelkiségnek, vagy transzilvanizmusnak, mely azután a XVII. század vége felé külön erdélyi öntudattá [A] [HÓDOLTSÁGI TERÜLET] alakult. Ez a transzilvanizmus még ma is fennáll és pedig nemcsak az ott élő magyarságban, hanem a többi erdélyi nemzet lelkében is.

Mamelukok. Hopfer Dániel rézmetszete. 1530 körül.
(Történelmi Képcsarnok.)

I. Lipót megkoronázása 1665-ben. Egykorú színezett rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A Lipót koronázásáról kiadott egykorú rézmetszet mérete 267×245 mm. A felső kép érdekessége, hogy rajta jól kivehető a dóm egykori szárnyasoltára, közepén Sz. Márton lovas alakjával.

A királyi Magyarország és a János Zsigmond joghatósága alá tartozó Kelet-Magyarország közé ékelődött a török hódítás. Eleinte valóságos éket alkotott, mely Magyarországot, ezt a félezer esztendős politikai és földrajzi egységet, szinte szétfeszítette.

1543–44-től fogva a török ék hídfővé bővült s a budai vár olyan várhálózat központjává lett, melynek külső várövét a közben török kézre jutott Székesfehérvár; Tata, Esztergom, Visegrád, Nógrád és Hatvan város alkották. Az ekként létesített hídfőt mind szélesebbé váló földterület kötötte össze a török birodalommal. A porta ezt a török hadak felvonulása szempontjából sztratégiailag annyira fontos területet tervszerűen bővítette. 1552-ben megszervezvén a Temes-vidéket és a Maros-völgyet Lippáig, továbbá a Tisza vonalát védő Szolnok várát, megkezdte a szomszédos területek rendszeres behódoltatását. 1566-ban elfoglalta Gyula, Borosjenő és Világos, a Dunántúl pedig Szigetvár várát, a tizenöt éves török háborúban Nagykanizsát és Egert, 1660–63 között pedig Érsekujvárat és Nagyváradot. A példaképpen felsorolt várak elsősorban a török hódoltsági területeknek katonai célokat szolgáló végvárai voltak, egyúttal azonban központjai annak a tervszerűen irányított, békében és háborúban egyaránt mozgékony terjeszkedő politikának is, mély kimért politikai és földrajzi határokat nem ismervén, a hódoltság minél nagyobb arányú kibővítésére törekedett, mégpedig gazdasági és pénzügyi okokból. Ezek a behódoltatások, melyek főleg a XVII. század második félében öltöttek nagyobb méreteket, erősen hozzájárultak az általános elszegényedéshez és a közhangulat megrontásához. A XVII. század nagy tömegmozgalmait a húsba és vérbe vágó török hódoltató politika figyelembevétele nélkül sem helyesen megérteni, sem pedig igazságosan megítélni nem tudjuk.

A felosztott és pártokra szakadt Magyarországot a XVI–XVII, században a magyar törvénykönyv, a Tripartitum tartotta össze. Pozsonytól Brassóig, a Szepességtől a Dráva és az Alduna vonaláig egységes volt a felfogás abban, hogy a magyar társadalom berendezkedésének a Tripartitumban lefektetett alapelveken kell nyugodnia. S valóban, a jogok és kötelességek értelmezésében, a szent korona tagjainak egymáshoz való viszonyában s az egész magyar társadalom felépítésében hosszú időn át a Tripartitum rendelkezései voltak irányadók, melyeket minden társadalmi osztály tiszteletben tartott. A királyi Magyarország és Erdély alkotmányos életének fejlődésében idővel mindamellett jelentős különbségek támadtak.

Már I. Ferdinánd korában megállapítható az uralkodóháznak az a törekvése, mely a királyi hatalom minél erőteljesebb kiszélesítésére s ezzel kapcsolatosan a nemesség jogkörének minél nagyobb korlátozására irányult. Ennek, a magyar nemzet ellentmondását és ellentállását kiváltó politikának voltak a következményei a XVII. század folyamán azok a küzdelmek, melyek Erdély vezetése alatt az ősi alkotmány és a nemesi jogok védelmét célozták, mely küzdelmek azonban egyre szerényebb eredményekkel voltak kénytelenek beérni.

A Habsburgok abszolutisztikus jellegű politikája a XVII. században sokban azonos volt a kornak az uralkodók jogairól és kötelességeiről, továbbá az alattvalók és a felsőbbség egymáshoz való viszonyáról vallott felfogásával. S ha Nyugat-Európában ekkoriban nem is beszélhetünk olyan abszolutizmusról, mint aminő az orosz és a török kormányrendszert jellemezte, tény, hogy az uralkodók akarata, Angliát kivéve, lassanként mindenütt döntő tényező lett az államok életében, mellyel szemben a rendi hatalom hovatovább csak nevében és emlékeiben élt tovább. Egy ilyen politikai felfogás és kormányzati szellem semmiképpen sem kedvezett a magyar rendi hatalom változatlan fenntartására, sőt, ha lehet, bővítésére irányuló függetlenségi törekvéseknek. S ha mégis az történt, hogy a magyar szabadságmozgalmakat koronként látszólag a külföld rokonszenve kísérte, sőt e rokonszenv reális szövétségkötésekben is megnyilvánult, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a külföldi hatalmak támogatása csak a legritkább esetekben nyugodott közösen tisztelt és ápolt elvek vagy eszmék kultuszán. Az általuk nyujtott támogatás mögött csaknem mindíg megtalálhatjuk azokat a politikai célokat, melyek hol a lelkiismereti szabadság védelmének, hol pedig az európai egyensúly biztosításának szüksége címén akarták felhasználni a magyar nemzet erejét a nagyhatalommá vált Habsburgok ellen létesített szövetségek érdekében. A hangzatos jelszavak igen gyakran csak közönséges hatalmi célokat lepleztek, melyekben a magyarságnak néha az üllő, néha pedig a kalapács szerepe jutott.

A magyar szabadságjogok biztosításáért folytatott harcok mindjobban megnyilvánuló meddőségében társadalmi okok is közreműködtek, melyek az adott helyzetből szinte önként folytak. A török hódoltság terjeszkedése nyugat és észak felé egyre szűkebb határok közé szorította a királyi Magyarország területét. Ennek az aránylag kis területnek kellett eltartania nemcsak az őslakosságot, hanem a mindenünnen ideözönlő, menedéket és további életlehetőségeket követelő nemességet is. A támasztott igények kielégítése azonban nagy nehézségekkel járt. A királyi Magyarország birtokállománya ugyanis, legalább is 1541 óta, nem szenvedett annyi változást, mint Magyarország keleti felének birtokállománya. Az egyházak és a főúri családok megtarthatták és gyarapíthatták birtokaikat, sőt ez a lehetőség a köznemesi birtokos osztály számára is biztosítva volt, amennyiben a török hódoltság terjeszkedése a birtokok kézbentartását és közvetlen kezelését megengedte. Míg tehát egyfelől a királyi Magyarország területén a birtokos egyházak és magánosok kezében a birtokállomány állandósulásának nem voltak nagyobb akadályai, addig másfelől a jövevények, vagy a menekültek számára szinte leküzdhetetlen nehézségek akadályozták a birtokszerzést. Királyaink a XVI–XVII. században alig alkalmazhatták a tiszta adományozást, mert az örökösen pénzügyi nehézségekkel küszködő kormányoknak a pénzbeli ellenszolgáltatásokra feltétlenül szükségük volt; vegyes adományozások kieszközlésére viszont a menekültek nem gondolhattak, mert legnagyobb részük vagyon nélkül költözött, vagy pedig puszta életét mentve menekült a királyi Magyarország területére. A hódoltság területén fekvő, vagy annak szomszédságába eső nemesi birtokok elvesztették értéküket és biztos megélhetést nyujtó jövedelmezőségüket; az ősi birtokaiból kiszoruló nemesi osztály ennek következtében kényszerű helyzetbe jutván, más megélhetési forrást, sőt más életformát is volt kénytelen magának keresni. A katonáskodás, az egyházak és birtokos nemesek mellett különféle szolgálatok vállalása, a kialakuló és egyre nagyobb méretűvé váló bürokráciában való elhelyezkedés annyira amennyire biztosították ugyan a hazátlanná vált nemesség létét, de ennek fejében ez a függetlenségére és nemesi szabadságára annyira büszke köznemesi osztály, függő viszonyba került a kenyéradó intézményekkel vagy egyénekkel szemben. Ez a folyamat 1541-től fogva a felszabadító török háborúk koráig tartott. Ez a másfélszázad termelte ki azt a közfelfogást, melynek a királyi Magyarország területén élő és különböző okokból függő sorsba jutott vagyontalan köznemesség éppen olyan meggyőződéses képviselője lett, akár a rendezettebb viszonyok közt élő, de a királyi hatalomtól függő hivatali és birtokos fő- és köznemesi osztály, vagy maga az egyház, hogy tudniillik az adott viszonyok között meg kell elégedni a szerényre méretezett életfeltételek birtokával és minden igényt ehhez kell alkalmazni. Ez a közfelfogás az oka annak, hogy a Bocskay Istvántól Rákóczi Ferencig a szabadságjogok védelme címén indított keletmagyarországi mozgalmak, melyek egyénileg kétségkívül kockázattal jártak, a királyi Magyarország területén alig keltettek visszhangot. A keletmagyarországi politikai jelszavak itt hatás nélkül hangzottak el. Ez a tartózkodó, a kockázattól óvakodó, a viszonyokkal könnyebben megalkuvó felfogás azóta is jellemző vonása maradt a régi királyi Magyarország területén élő lakosságnak.

I. Lipót magyar királlyá koronázása idején. Szelepchényi György nyitrai püspök rézmetszete 1655-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Lipót arcképe, Szelepchényi legnagyobb méretű metszete (375×270 mm), beszédes bizonysága annak, hogy a műkedvelő főpap még hatvanéves korában is foglalkozott az ifjúságában Rómában elsajátított rézmetszéssel.

Magyar úr a XVI. század közepén. Jobst Amman fametszete.

[A KIRÁLYI HATALOM NÖVEKEDÉSE
]

Török portyázók. Hopfer Dániel rézmetszete. 1530 körül.
(Történelmi Képcsarnok.)

A királyi hatalomnak a rendi jogok rovására történő fejlődése formailag sokáig nem érintette a magyar alkotmányt. A megyegyűlések, az országgyűlések, a megyék követküldési, az országgyűléseknek adómegajánlási joga, a megyei tisztségekre, vagy az országos méltóságokra való jelölés, illetőleg választás és választhatás joga stb. változatlanul fennállott s a köznemesség a magyar alkotmány lényegének tekintett formák gyakorlásában élte ki magát, ennél magasabb igényei jóformán alig voltak. A korszakos jelentőségű eseményekben és a váratlan fordulatokban annyira gazdag XVI–XVII. század fia talán észre sem vette azt az átalakulási folyamatot, mely megváltoztatta az életformákat, a politika céljait és irányait, a társadalmi és gazdasági élet egész berendezkedését és az ekként fokozatosan újjáalakult Magyarország élére a korlátlan hatalommal rendelkező és egyúttal a német-római császári méltóságot viselő királyokat helyezte. I. Ferdinánd uralkodásának I. Lipótéval való egybevetése a legjobban érzékelteti a két Habsburg-király uralkodói tekintélye közt mutatkozó szintkülönbséget. I. Ferdinánd még bent élt az élet forgatagában, mindenki számára megközelíthető volt s bár tudatában volt uralkodói hivatásának, a felelősséget mégis minden fontosabb ügyben megosztotta a királyi tanáccsal, melynek tagjai vele közvetlenül érintkezhettek. Az országgyűlések a politikai életnek még a multból megszokott, hatáskörrel és tekintéllyel bíró tényezői voltak, melyeknek jelentős szerep jutott az ország politikai életében. I. Lipót az időközben teljesen kifejlődött hivatalnoki hierarchia csúcspontjában székelt; senki számára sem volt megközelíthető; személyét és ténykedését csak alattvalói hódolat illethette. A királyi tanács, vagy az országgyűlések a valóságban elvesztették kezdeményezési és felülbírálati jogaikat; mindkét intézmény csak nevében élt tovább és már alig voltak egyebek, mint a már megtett vagy elvben már elhatározott intézkedéseket tudomásul vevő intézmények s a magyar alkotmány látszatának szerény jelképei.

Az a kép tehát, melyet a királyi Magyarország területén élő és politikai súlyában és jelentőségében összezsugorodó magyarság mutat a XVI–XVII. században, sem nem vigasztaló, sem nem felemelő. Az a sajátságos [AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG] helyzet, melybe az örökös tartományok és a török hódoltság közé szorított, földrajzilag és közigazgatásilag széteső királyi Magyarország jutott, lehetetlenné tette az elérendő eszmék és célok megállapításában és a sikerhez vezető eszközök megválasztásában annyira nélkülözhetetlen egység kialakulását. Ezt a sokszáz kilométer hosszú földsávot a Corpus iurison kívül tulajdonképpen semmi egyéb nem tartotta össze, mint a katonai karhatalomra támaszkodó adminisztráció, mely rendet tartott, annyira amennyire gondoskodott a kincstár és a haditanács szükségleteinek fedezéséről és a gazdasági élet zavartalan menetét biztosítani hivatott rendelkezések végrehajtásáról. Ennek az adminisztrációnak nagyterjedelmű irattárai a végzett munka nagy arányainak beszédes bizonyítékai ugyan, de egyúttal azt is mutatják, hogy annak semmi köze sem volt a magyarság lelkéhez. Az adminisztráció csak az adózás vagy a jövedelmezőség szempontjából tekintetbe jövő alanyokat ismerte és tartotta számon, de azok nemzeti érzésére, nyelvére, vagy lelkiségére már nem volt kíváncsi.

Kolozsvár a XVII. század elején. Houfnagel György rézmetszete. 1617-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A metszet alján balról: Sereniss. Ferdinandi Archiducis Austr. Styriae, Carinthiae, Carniol, etc. Ducis Pictor Egidius van der Rye Belga pingebat, communic. Georg. Houfnaglius. Anno Dni 1617. Megjelent a következő nagy helyrajzi munkában: Georgius Braun et Franciscus Hogenberg, Urbium praecipuarum mundi theatrum. Partes VI. Coloniae, 1574–1618. Kolozsvár a VI. kötetben található. A képek eredeti felvételek után készültek és megbízhatóság tekintetében messze fölülmúlják a XVII. században tömegesen megjelent városképeket.

Mindezek után önként felmerül az a kérdés, hogy vajjon ezzel a kevés örömet és vigasztalást nyujtó képpel szemben milyen volt a helyzet Kelet-Magyarországban, illetőleg a XVI. század folyamán itt kialakult és egészen magyar jellegű erdélyi fejedelemségben?

Az erdélyi fejedelemség, mint láttuk, annak a szultáni rendelkezésnek köszönhette létrejöttét, mellyel II. Szulejmán 1541-ben János Zsigmond számára jövő joghatóságának területét kijelölte. A szultán ekkor a határok szabatos megjelölésére nem gondolt; ezt a feladatot a kiskorú választott király tanácsosainak ötletességére és energiájára bízta. Fráter György politikája ettől az időtől fogva kettős irányú volt: az ország területi egységét feltétlenül létre akarta hozni, mert az egységet tartotta a török ellen való védekezés alapfeltételének; e végből állandó kapcsolatot tartott fenn Ferdinánddal és a török portával, hogy módjában álljon politikáját a tényleges erőviszonyokhoz alkalmaznia. E mellett azonban állandóan szeme előtt tartotta a gondjaira bízott terület határainak biztosítását és kiépítését is. A tiszántúli megyék nemessége 1541–1544 közt Fráter György kezdeményezésére számos részgyűlésen foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy hova csatlakozzék. De amikor kitűnt, hogy Ferdinándnak nincs módjában megvédelmezni a joghatósága alá tartozó területeket a török ellen, e részek nemessége az 1544-i tordai országgyűlésen Erdélyhez csatlakozott. A középkori erdélyi vajdaság területéből és az említett magyarországi részekből alakult új állam ettől fogva 1848-ig, illetőleg 1867-ig az erdélyi fejedelemség nevét viselte.

Az új államalakulat számára megalakulása első percétől fogva biztosítva volt a porta támogatása. Fráter György politikájában ez volt az alapfeltétel, a kiinduló pont, melyet sohasem tévesztett szem elől, még a Ferdinánddal folytatott tárgyalások során sem. A török hódítás veszedelmének kitett magyar területek sorsára gondolva, a porta védőszerepe a gyakorlatban jól bevált, mert az erdélyi fejedelemség területe, a magyar királysággal történt egyesülés éveit nem tekintve, mentesítve volt a hódoltatásoktól. Ez a tapasztalat ösztönözte az erdélyi politika irányítóit arra, hogy a fejedelemség és a porta közt fennálló viszonyt, mely tulajdonképpen II. Szulejmán egyéni elhatározásán és az évek folyamán kialakult gyakorlaton alapult, intézményesen rendezzék. Ennek a viszonynak a jellege idáig protektori volt, mert a szultán magát a kiskorú János Zsigmond gyámjának tekintette, magának a protektorátusnak tartalma azonban nem volt meghatározva. Az 1566 körül a porta és Erdély részéről meginduló tárgyalásoknak éppen az volt a céljuk, hogy világosan és szabatosan megállapítsák a szultáni protektorátus jellegét, vagyis azt a viszonyt, mely a jövőben Erdély és a porta közt fenn fog állani. A tárgyalások eredményekép az 1566-ban kiadott athname ezt a kérdést rendezte is azzal, hogy az Erdély és a porta eddig fennálló bizonytalan jellegű viszonyát kifejezetten függővé és az eddig viszonylagosan önálló fejedelemséget a portától függő állammá tette. Sajátságos, hogy a néhány évvel később, 1571-ben kötött speyeri szerződés az önállóságnak 1566-ban történt elvesztését még tetézte, amikor János Zsigmonddal elismertette a maga és utódai nevében a magyar királyok fennhatóságát.

Erdély későbbi politikáját az ehhez a kétoldalú lekötöttséghez való alkalmazkodás jellemzi, ami súlyos elhatározások elé állította a fejedelmi trón birtokosait. Kétségen felül állott és ezt a külföld is észrevette, hogy a nyugati és a keleti kultúrközösség választóvonalán megalakult erdélyi fejedelemségnek ehhez a kényes helyzethez való alkalmazkodása sok akadállyal fog járni. Mindenekelőtt hiányzott a hagyományok támogatása és az előzmények irányítása, ezek nélkül pedig az új államalakulat jövő politikájának sem jellegét, sem irányait nem lehetett kijelölni. Innen a sok kísérlet, a sok ingadozás, mely különösen a Báthoryak korszakát jellemzi.

Báthory István fejedelem a speyeri szerződés értelmében még hűséget esküdött Miksa magyar királynak, utódai azonban a beiktatásuk alkalmával tett esküjökben csak az ország alkotmányának és a magyar nemzet jogainak megtartását fogadták, anélkül, hogy kifejezetten hűséget fogadtak volna a magyar királyoknak. Megválasztatásuk és beiktatásuk bejelentése a magyar királyoknak szokásossá vált ugyan, de abban egyszerű udvariassági ténynél egyebet még abban az esetben sem lehet keresnünk, ha azokra a feltételekkel és megállapodásokkal ellátott biztosító okiratokra gondolnánk, melyeket esetenként a magyar királyok épúgy kiállítottak, mint az erdélyi fejedelmek. Báthory Zsigmond fejedelemnek azok a kísérletei, melyek Erdélyt a bukás szélére sodorták, az erdélyi közfelfogást óvatossá, sőt talán bizalmatlanná tették minden olyan törekvéssel szemben, mely Magyarország területi egységének helyreállítását Erdély politikai függetlenségének feláldozásával és II. Rudolf császár mint magyar király fennhatósága alatt akarta végrehajtani. A XVI. században történt kísérletek alapján meggyőződéssé vált Erdélyben, hogy Magyarország területi egységét a Habsburg-ház nem tudja megvalósítani, mert a sok ellentétes irányú politikai, nemzetiségi és felekezeti törekvés miatt nem áll hatalmában erejének összpontosítása, pedig az előázsiai bonyodalmakkal hosszú időkön át lekötött török birodalomnak általánosan ismert hanyatlása aránylag csekélyebb áldozatok árán tette volna lehetővé az annyira óhajtott területi egységnek megvalósítását. Erre a lehetőségre Bethlen Gábor fejedelem egyenesen fel is hívta a bécsi udvar figyelmét.

II. Rudolf. Egykorú rézmetszet Johann ab Ach festménye után.*
(Történelmi Képcsarnok.)

II. Rudolf számos rézmetszetű arcképe közül a legjobb. Rézbe metszette Egidius Sadeler, aki az arckép allegorikus keretezését is rajzolta. Az eredeti 340×255. mm.

A Győrt feladó gróf Hardegg és Perlin kivégzése, 1595. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Felírása: Execution des Grauen Von Hardegg Vnnd den Von Perlin Geschehen in Wien den 15. Junius Anno 1595.

A Habsburg-ház nyilvánvaló tehetetlensége ösztönzésül szolgált arra, hogy az egység helyreállítását maguk az erdélyi fejedelmek kíséreljék [ERDÉLY ALKOTMÁNYA] meg. A megvalósítás módjára vonatkozólag az a keleteurópai szövetségi terv szolgált alapul, melyet Báthory István, mint lengyel király vetett volt fel, melyet Bethlen Gábor fejedelemségének utolsó éveiben teljes egészében magáévá tett s melyen I. Rákóczy György csak annyit akart változtatni, hogy abban szerepet kívánt juttatni a Habsburg-háznak is. S itt kell megemlítenünk azt is, hogy az erdélyi fejedelmek lengyel királysági törekvései János Zsigmondtól, de kiváltképpen Báthory Istvántól kezdve II. Rákóczy Györgyig, sőt I. Apafi Mihályig, nem tekinthetők pusztán hatalmi törekvéseknek. Az indító okok között végső elemzésben mindíg megtalálhatjuk a területi egység helyreállításának eszméjét, melyet a XVII. század folyamán a Habsburgok magyar politikájában hiába keresünk. Erdély ezzel a magyar egység gondolatának és a történelmi folytonosság elvének lett a fenntartója.

Maga a fejedelemség alkotmányos állam volt. Választott fejedelmét alkotmányos formák, nevezetesen választási feltételek, fejedelmi tanács, a három nemzet követeiből alakult országgyűlés stb. kötötték, de ezeken a formákon belül tulajdonképpen a fejedelmek akarata érvényesült. Éppen ezért Erdélyben is inkább személyes uralomról lehetne beszélnünk, mely nem jelentett ugyan abszolutizmust, de közel állott ahhoz. Magyarországban a Habsburg-ház trónralépte közjogilag is új korszakot és pedig a rendi alkotmány és a korlátlan uralkodásra való törekvés küzdelmének korszakát jelzi. Erdélyben ellenben, némi zökkenésektől eltekintve, a középkori rendi alkotmány hagyományaival együtt továbbra is érvényben maradt. 1653-ig kizárólag Werbőczy Tripartituma szolgált törvénykönyvül Erdély jogéletében, ezt tartották a jogrend főalapjának és kötelező erővel bíró jogi kútfőnek, melyet még a Diploma Leopoldinum is a fejedelemség törvényei közé sorozott. Az Approbatae, I. Apafi Mihály fejedelemsége óta a Compilatae Constitutiones, vagyis az 1640 óta alkotott erdélyi törvények kétrendbeli kodifikációi, inkább csak kiegészítései voltak a Tripartitumnak, de nem kizárólagosan alkalmazandó törvénykönyvek. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a Tripartitumnak Erdély jogéletében való állandó alkalmazása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyben továbbélt, illetőleg fennmaradt az összetartozás és az egységes állameszme tudata. Viszont azonban nem tagadható az sem, hogy különösen a XVII. század második felében, Erdély társadalmi életében már nyomai vannak a transzilvanizmus megnyilvánulásának is, vagyis annak a törekvésnek, mely Erdély külön államiságát öncélnak tekintette, s ennek a külön államiságnak lehető kifejlesztésében és érvényesítésében látta a fejedelemség igazi célját és hivatását. Mielőtt azonban ez az elv győzedelmeskedett volna Erdély közéletében, bekövetkezett az önállóság megszűnése, mely a politikai érvényesülés lehetőségétől megfosztott transzilvanizmust a társadalmi élet szűkebb korlátai közé szorította.

A királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség határai közé eső terület volt a török hódoltság területe. Kimért, szabatos határai sohasem voltak, mert a törökök, hatalmuk tudatában, nem voltak hajlandók maguk számára korlátokul elismerni sem a régi történelmi határokat, sem pedig azokat, melyeket újabban a szükség emelt a hódoltsági és a királyi Magyarország, illetőleg Erdély területe közé. Ez volt az oka annak, hogy a törökök által állandóan megszállva tartott úgynevezett hódoltsági területeken kívül olyanok is adóztak nekik, melyek a királyi Magyarország vagy Erdély területéhez tartoztak; de mivel a királyi Magyarországnak, vagy Erdélynek katonai ereje a hódoltsággal szomszédos lakosságot a török katonai fölénnyel szemben nem tudta megvédelmezni, a lakosság a törökök által reájuk kivetett adók megfizetése révén igyekezett magának viszonylagos nyugalmat biztosítani. Ezeknek az úgynevezett hódolt helységeknek kétfelé adózása ellentétben állott a portával kötött és a XVII. század folyamán rendszeresen megújított békekötésekkel, nemkülönben az erdélyi fejedelmek számára kiadott athnamék pontjaival. Mindaddig azonban, míg Törökország katonai nagyhatalom volt, vagy legalább is annak hírében állott, a porta az erősebb jogán magának tartotta fenn a békeszövegek, vagy az athnamék értelmezésének a jogát, ami pedig a gyakorlatban a falvaknak nem szünetelő behódoltatásával, a királyi és az erdélyi joghatóság területének állandó csökkenésével és mindebből következőleg a magyarság ellenállóerejének szemmellátható gyengülésével volt egyértelmű.

A porta hódoltató politikájában a katonai szempontokon kívül gazdasági okok is szerepeltek. A porta felfogása szerint a magyarországi hódoltság a török világbirodalomnak szerves része lévén, vele szemben mindenben a gyakorlatilag régóta alkalmazott birodalmi minta szerint jártak el. Így a földkérdés rendezésében is. A kormányhatalom a hódoltsági birtokokat vagy saját magának tartotta meg, vagy pedig alattvalói közt osztotta ki, részben örök tulajdon gyanánt, részben pedig javadalom-birtokként. Ez utóbbiak zsold, vagy fizetés helyett adományoztattak és pedig csak a szolgálat idejére, továbbá változó és nem ritkán terhes feltételek mellett. Minthogy a porta a XVI. század óta a határtartományokban magasabb állásokat betöltő katonákat, vagy tisztviselőket sűrűn cserélgette (a budai pasák átlag minden másfél esztendőben változtak), a magyarországi hódoltság területén a magasabb kormányzat tekintetében az ideiglenesség állandósult, vagy másszóval, az ideiglenesség lett a rendszer. Ennek következtében, különösen a nagybirtok, kezdetlegesebb gazdasági életformába esett vissza, mert az olyan birtok jövője, melynek haszonélvezete a [A TÖRÖK HÓDÍTÓ POLITIKA] gyakorlat szerint rövid időn belül másé lett, nem érdekelte a pillanatnyi haszonélvezőt. De ennek a sajátságos rendszernek egyéb tünetei is voltak. A szinte évenként betöltésre váró magasabb tisztségek és méltóságok szétosztása valóságos versenyt támasztott az azokra igényt tartók között, akik azután egy-egy nagyobb hatáskörű és nagyobb jövedelmezőség hírében álló állás elnyeréséért egymásra árvereztek. Természetes, hogy az ily módon kockáztatott tőkét kamatostól az elnyerendő hivatal, méltóság, illetőleg javadalombirtoknak kellett visszaszolgáltatnia, ami csak a rajta élő adózó lakosság teherbíróképességének kiuzsorázásával volt elérhető.

Az az erőtényező, melyre a roppant törökbirodalom támaszkodott, a kisbirtokos társadalom volt. Minthogy az általa bírt javadalom kisebb volt s az ilyenek megszerzése és tartós birtoklása is könnyebben történt, mint a nagybirtokoké, a kisbirtokos török társadalomban nagyobb volt az állandóság, mint az előbbi osztályban. A kisbirtokosok között nemcsak a tiszta törökfajú, hanem mohamedán hitre tért idegenfajú népelem is helyet foglalhatott, sőt a kormány ez utóbbiakat földbirtokok adományozásával jutalmazni és áttérésre ösztönözni törekedett, hogy annál őszintébben és hívebben szolgáljál a porta érdekeit. A balkáni népeknél az uralkodó török faj vallásának felvétele szokásossá vált; az áttérésre nálunk is volt példa, egészben véve azonban tömegmozgalommá sohasem vált. A kisbirtokos katona-társadalom lévén a török hatalom alapja, érthető a kormányoknak az a törekvése, mely minél több határőri, vagy fegyveres szolgálatra köteles kisbirtok létesítésére irányult. A hódoltató politikának egyik oka ebben keresendő.

III. Murad szultán (1574–1595). Német rézmetszet 1593-ból.
(Történelmi Képcsarnok.)

A magyarországi hódoltságnak katonai jellege a hódoltsági területnek beosztásában és megszervezésében is megnyilvánult. A megszerzett területeknek a birodalom testébe való beillesztése azonban lassan és óvatosan, minden kockázatot lehetőleg kerülve, történt. Ez volt az oka annak, hogy a megszálló török csapatok száma az 1541 után következő években, amikor a nyugati hatalmak nagyarányú támadásaira számítottak, meglepően csekély volt. Egy 1545–46-ból való kimutatás szerint ezekben az években mindössze 10.200 főnyi török sereg állomásozott a csak nemrégen elfoglalt várakban. Ebből a magában véve sem nagy katonai létszámból Budán, Pesten, Esztergomban és Vácott összesen 5346, Székesfehérvár és Csóka várakban 2078, Szegeden 395, Kalocsán 74, Szabadkán 19 török zsoldos őrizte a szultán új birtokait. Mily gyönge lehetett Ferdinánd király hatalma, hogy ezzel a hihetetlenül csekély erővel szemben sem merte felvenni a küzdelmet! S mennyire indokolt volt ugyanakkor Fráter György óvatos politikája, aki a német birodalom 1542-i hadivállalkozásának ismeretes nagy kudarca után, eltávolodott Ferdinándtól és legsürgősebb feladatát Kelet-Magyarország kiépítésében és megszervezésében látta, hogy ily módon elkerülje a török hódítás veszedelmét. Kétségtelennek látszik, hogy úgy Bécsben, mint Gyulafehérvárott jól voltak tájékozva a török kézre jutott egykori magyar várakban állomásozó török őrségek számarányáról, hiszen a török legénység túlnyomó részben mohamedán hitre tért balkáni szerbekből állott, akikkel nem volt nehéz felvenni a kapcsolatokat. S ha mindezek ellenére sem történt kísérlet az elveszett területek visszafoglalására, hanem éppen ellenkezőleg, Ferdinánd király békekötésre határozta el magát, ebben nemcsak annak beismerése foglaltatott, hogy a királyi Magyarország katonai ereje semmiféle hadivállalatra [A HÓDOLTSÁGI TERÜLET MEGSZERVEZÉSE] nem alkalmas, hanem az a szomorú valóság is, hogy a Habsburg-világbirodalomnak nincs módjában Ferdinánd megsegítése.

Török földesúr a XVI. sz. végén. Cesare Vecellio rajza után, 1598.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Cesare Vecellio viseletkönyvéből: Habiti antichi et moderni di tutto il mondo. Venetia, Gio. Sessa, 1598.

A török Pest és Buda. Houfnagel György rézmetszete 1617-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Megjelent Braun et Hogenberg, Civitates orbis terrarum c. nagy helyrajzi művének VI. kötetében (Urbium praecipuarum mundi theatrum sextum. Coloniae, 1618.) Rajzolója ismeretlen; rézbe metszette Houfnagel György 1617-ben. A kép régibb metszetek alapján készült; összeállítója valószínűleg sohasem látta a várost. A részletek a képzelet termékei; legfőbb hibája, hogy rajta Buda zárt, várszerű jellege teljesen elveszett. Az előtérben a budai basa egy deli-vel beszélve látható. Az eredeti mérete 490×320 mm.

Magyarok török rabot „sarcoltatnak”1686-ban készült rézmetszetről*
(Történelmi Képcsarnok.)

Anthonie Ernst Burckhard von Birckenstein mérnök-alezredes könyvéből: Ertz-Herzogliche Handgriffe des Zirckels und Lineals, oder auszerwehlter Anfang zu denen Mathematischen Wissenschaften. Első kiadása 1686-ban jelent meg Bécsben, a következők 1713 és 1731-ben Augsburgban. A kötet a serdülő I. József trónörökös részére készült és 122 rézmetszetű táblán ugyanannyi mértani feladat megfejtését mutatja, be, amelyekhez a szemben levő oldalon nyomtatott magyarázat járul. A metszetek alsó felét egy-egy magyar város vagy vár látképe foglalja el, az előtérben a magyar életből vett, sokszor humoros máskor tragikus jelenettel. Ezek teszik a munkát a XVII. század magyar művelődéstörténetének egyik igen becses forrásává. A tehetséges művész csak egy képén, az itt bemutatott jelenet alatt nevezi meg magát a következő módon: H. C. Etter del. Sajnos, az irodalomban nevét nem tudtuk megtalálni. Mivel azonban képei a magyar életviszonyok, viselet és jelleg igen beható ismeretét árulják el, talán szabad benne, német neve dacára, honfitársat sejteni. A kötet anyagából sokat merítettünk. Az itt bemutatott jelenet azt ábrázolja, mikép szorítják rá a hadifoglyokat minél nagyobb váltságdíj ígéretére. A barbár talpverést a magyarok a töröktől tanulták el s a jelen esetben török rabon vették alkalmazásba. Képünk az eredetit erősen megnagyítva adja vissza.

A porta a hódoltsági terület megszervezésekor egyaránt figyelemmel volt a katonai és a pénzügyi szempontokra. Az új szerzemények voltak hivatva eltartani az itt állomásozó haderőt s egyúttal fedezni mindazokat a szükségleteket, amelyek a megszállással együttjártak. Nyilvánvaló, hogy a megszállott területek lakosságára rendkívül súlyos adóterhek nehezedtek, de mégsem akkorák, hogy alattuk a lakosság összeroppant volna. A XVI. század második felében pl. a Tiszántúl virágzó állattenyésztés, Szolnok és Hatvan vidékén jövedelmező földművelés, a Dunántúl délkeleti részeiben pedig fejlett szőlőművelés volt található. A törökök a városok gazdasági jellegű kiváltságait elismerték és önkormányzatukat tiszteletben tartották. Vác városának 1560-ból való összeírása arra mutat, hogy a török és a magyar lakosság békében élt egymás mellett. A fennmaradt vámnaplók azt bizonyítják, hogy a török hódoltság és a szomszédos területek közt élénk kereskedelem folyt. A budai, váci és esztergomi vámok pl. jelentékeny belföldi és nemzetközi árukicserélő forgalmat bonyolítottak le. A váci vámosoknál egyes napokon 40–50 kocsi jelentkezett északról hozott ipari áruval megrakodva; máskor az élő marhák ezreit hajtották Vácon át nyugat felé. A mindennapi élet tükréül szolgáló defterek adatai alapján megrajzolt hódoltsági kép, legalább is a XVI. századot illetőleg, nem olyan vigasztalan, mint ahogyan azt több egykorú elbeszélő forrás után elképzelnők. (Fekete Lajos kutatásai nyomán.)

A török kisbirtokos elem, mely a hódoltsági területeken az állandóságot képviselte, s ezt a földet nem tekintette átmeneti szállásnak, hanem biztos megélhetést nyujtó otthonának, birtokának megművelését és megvédelmezését saját jól felfogott érdekének tartotta. Nem valószínű tehát az az állítás, hogy a török uralom tette tönkre az alföldi erdőségeket, mert hiszen jelentékenyebb erdők, legalább is a Duna-Tisza közén, alig voltak. Ennek következtében arról sem igen lehet beszélni, hogy a török gazdálkodás megváltoztatta Magyarország klimatikus viszonyait, mert az Alföldnek akár fás, akár pedig fátlan területe, magának az egész Alföldnek kis méreteinél fogva sem lehetett hatással a klimatikus viszonyok alakulására. Hogy mindamellett a XVII. század végén, a felszabadító háborúk után, Magyarország földje elszomorító képet mutatott, mely a hanyatlás és a leromlás nyilvánvaló jeleit viselte, annak oka abban keresendő, hogy Magyarország területe, különösen a 15 éves török háború idejétől kezdve, [A JOBBÁGYSÁG SZEREPE ÉS SORSA] gyakran vált harcszintérré, ahol a császári zsoldosok és a különféle népelemekből összeverődött török haderő között hosszú, de végeredményben eldöntetlen küzdelmek folytak. E küzdelmek alatt Magyarország földjét mindkét fél ellenséges területnek tekintette s a hadak táborozását, vagy átvonulási útját nem egyszer felégetett vagy pusztán hagyott falvak jelezték, melyeknek lakossága gyakran vissza sem tért többé az ősi tűzhelyekhez.

Magyar sors. Fametszet 1543-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A törökdúlás borzalmait ábrázoló kép a következő röpiratból van átvéve: Traut Veit, Türkischer kayser Ankunft, Krieg und Sig, wider die Christen. Augspurg, Hainrich Stainer, 1543. Lehet, hogy ugyanaz rajzolta, aki a 15. lapon látható hasonló tárgyú képet.

S itt lehetetlen meg nem emlékeznünk arról a hivatásszerű szerepről, melyet a magyar jobbágy-paraszt töltött be történelmünknek ezekben a nehéz századaiban. A magyar jobbágy a XVI. század derekától fogva törvény szerint nem volt többé röghöz kötve, de azért minden törvénynél erősebben kötötték földjéhez ősi, szinte ösztönös ragaszkodása, életmódjából következő konzervativizmusa, s nem utolsó sorban a telkéhez vagy a falujához fűződő sok családi hagyomány és gyermekkori emlék. A változások nagy korszakában a magyar jobbágyelem képviselte az állandóságot, a törököktől megszállott területeken pedig ezenkívül a multhoz való tartozásnak, a régi magyar nagyságnak és függetlenségnek eleven és folyton élő, megújuló tanúbizonyságát is. A multnak helyekhez és személyekhez kapcsolódó emlékeit ők mentették át a következő nemzedékek számára; innen van az, hogy az olyan perekben, melyek ősi birtokoscsaládok jogi igényeit voltak hivatva tisztázni, nem egyszer öreg jobbágyok tanúságtételei voltak a perdöntő bizonyítékok.

Az ellenséges pusztításoknak sűrűbben kitett, vagy a természeti csapásoktól gyakrabban látogatott helységeknek pusztánhagyása nem volt ritka tünemény ebben a korban, de csak a legritkább esetekben vált tömegmozgalommá. S ha az Alföld képe, a lakosság területi elhelyezkedését illetőleg, sokban eltér a XVII. század végén a Zápolyai János-korabeli képtől, annak az az oka, hogy a XVII. század végén a török hódítás másfélszáz esztendeje alatt történt sok kisebb és annak idején időben és térben szétszórtan jelentkező változásoknak összesített képe tárult a szemlélő elé.

A jobbágytársadalom sorsa a három részre szakadt Magyarország területének bármelyik részén egyformán nehéz volt. Az adóterhek az ő vállain nyugodtak, ott pedig, ahol az önfenntartás ösztönére hallgatva, behódolt a töröknek, kénytelen volt magára vállalni a töröknek fizetendő adókat is, a nélkül azonban, hogy beszüntette volna a magyar adóknak a fizetését.

A XVI. század második felétől fogva a jobbágyságot ingyenes közmunkák is terhelték. Amikor a nyilt csatákban való mérkőzéseket felváltották az állóharcok, illetőleg a várháborúk s a fegyverek erejére támaszkodó határok nagyjából már állandósultak, szükségessé vált a védelmi vonalak kiépítése. Az a váröv, melynek a királyi Magyarország területe ellen irányuló támadások első hullámait kellett felfognia és elhárítania, csak abban az esetben felelhetett meg rendeltetésének, ha karbantartásáról állandó gondoskodás történt. A haditanács által elrendelt vagy jóváhagyott munkálatok ingyenes elvégzése a jobbágyoknak lett a kötelessége. A közmunkák helyét, minőségét és idejét évenként az országgyűlések állapították meg. Minthogy azonban egyes vármegyék távol estek azoktól a váraktól, melyeknek a karbantartása ő reájuk hárult, a kirótt közmunkákat már a XVI. század második felétől fogva pénzben igyekeztek megváltani. Ezt a közmunka-adót a közmunkára kötelezett jobbágyság személy szerint vagy pedig portánként fizette.

Ámbár a jobbágyosztálynak teljesítőképességét a reája nehezedő adók és szolgálmányok erősen igénybe vették, a jobbágyok szívóssága és igénytelensége következtében kötelezettségeik teljesítése a legtöbb esetben mégis lehetséges volt. Ott azonban, ahol a jobbágyokat katonai beszállásolások is terhelték, vagy ahol a török és a magyar portyázók zaklatásainak sűrűn ki voltak téve, helyzetük elviselhetetlenné vált. Ilyenkor a jobbágyok egyenként vagy csapatosan a biztonságosabbnak ígérkező helyek felé törekedtek, vagy pedig magukrahagyatottságukra ráeszmélve, a megromlott személy- és vagyonbiztonság védelmét, nemkülönben a legszerényebb életfeltételeket biztosítani hivatott intézkedések foganatosítását közvetlenül maguk kívánták intézni. Azt a hatalmat tehát, melyet a boldogabb időkben a vármegyék gyakoroltak, most, főként természetesen a török hódoltsági területeken, a jobbágyság magának igényelte. Így jöttek létre az úgynevezett parasztvármegyék, melyek a XVI. század végétől a XVIII. század derekáig működtek és tulajdonképpen nem voltak egyebek, mint a személy- és vagyonbiztonság fenntartására és védelmére irányuló intézmények, melyek a kisebb rendőri ügyekben önálló bíráskodásra is fel voltak [A VALLÁSI MEGOSZLÁS] jogosítva. Működésük sok nehézséggel járt, mert a török urak nem igen tűrték a jobbágyok fegyverviselését. Minthogy pedig a személy- és vagyonbiztonságot puszta ököllel nem lehetett megvédelmezni, különösen a XVII. században elszaporodott szegénylegényekkel szemben, megtörtént az a különös eset, hogy a megyék kérésére a nádor kénytelen volt kieszközölni a budai pasánál a fegyverviselési engedélyt a hódoltsági jobbágyok számára, sőt a török földesurak által már beszedett fegyvereket is visszaadatta nekik. Bármily sok akadállyal járt is általában véve a parasztvármegyék működése, az ököljognak ebben a korszakában mégis hivatást teljesítettek. A sok helyt gazdátlan és elvadult szegénység körében ez az intézmény tartotta fenn a jognak és a törvénynek a fogalmát ebben a korban.

II. Mátyás király. Egykorú olajminiatür.
(Történelmi Képcsarnok.)

Magyar rab 1605-ben a konstantinápolyi Héttoronyban. Watthay Ferenc önmagáról, a börtönben készített rajza.*
(Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára.)

Vathay Ferenc vitéz magyar hadnagy, székesfehérvári alkapitány 1602-ben a vár feladása alkalmával esett török fogságba. Hosszas viszontagságok után a következő évben Konstantinápolyba vitték, ahol mint főembert a héttoronyban vetették börtönre. 1605-től kezdve itt raboskodott. A fogság unalmas óráit részben panaszos versek írásával, részben emlékei feljegyzésével töltötte s ezeket egy kis negyedrétű, 136 lapot tevő kötetben gyüjtötte össze. A tartalmilag is érdekes könyvecskét a rajzolásban nem járatlan derék magyar úrnak nagyszámú színezett tollrajza díszíti, amelyek között többön saját szomorú kalandjait örökítette meg. Ezek közül való az itt bemutatott, kb. egyharmadára kisebbített kép is. A kötetet a Magyar Tudományos Akadémia őrzi M. Cod. 4-rét 29. szám alatt.

Amikor 1517 október 31-én Luther Márton ágostonrendi szerzetes a wittenbergi templom ajtajára egy iratot függesztett ki, mely hittételeket tartalmazott 95 pontba foglalva és egyúttal azt a kijelentést tette, hogy e tételeket bárkivel szemben kész megvitatni, senki sem sejtette, hogy Luther fellépése forradalmi tett volt, mely megindította a hitújítás nagy mozgalmát, utóbb pedig megbontotta a katolikus egyház egységét.

A vitának szorosan vett teológiai vonatkozásai a német társadalmat kevésbbé érdekelték, ellenben az a mély nemzeti érzés, mely Luthernek Róma ellen intézett támadásait áthatotta, szokatlanul nagy visszhangot keltett a németség között. Németországban ekkor erős volt az olaszgyűlölet, ennek következtében Luther szavaira ott is felfigyeltek, ahol a hittani vitákra egyébként nem szoktak ügyelni. A német nép előtt Luther lassanként a német nemzeti szellem és a német nemzeti érdekek bátor képviselőjévé lett, kinek műveit mind nagyobb és nagyobb olvasótábor forgatta és terjesztette mindenütt, ahol németek éltek.

Nálunk is legelőször a német városi polgárság körében váltak ismeretesekké Luther tanai. Sok szó esett azokról II. Lajos király udvarában is, mely Mária királyné révén egészen németjellegű volt. Minthogy pedig a mohácsi ütközetet megelőző években a magyar köznemesség lelkét erős németellenes hangulat töltötte el, a magyar köznemesség nagy ellenszenvvel fogadta Luther tanait, mert attól tartott, hogy azok útján a német szellem még jobban megerősödik nálunk. A magyar országgyűlések (1523, 1525) a legszigorúbb büntetésekkel sujtották azokat, akik az új tanokhoz csatlakoztak, azonban Mohács után, amidőn az egyházmegyék nagy része fej nélkül maradt, továbbá a kettős királyválasztás és a török támadások zavarai között nem lehetett arra gondolni, hogy a hozott törvényeknek érvényt szerezzenek.

Kétségtelen, hogy a reformáció elterjedését elsősorban nemzeti jellegének köszönhette. Mindenütt, ahol jelentkezett, a lakosság, anyanyelvén szólalt meg és pedig nemcsak a prédikációkban, melyeket a katolikus egyház is híveinek nyelvén tartott, hanem az istentiszteleteken is. A szentírást, melyet a reformáció a hit egyedüli forrásául jelölt meg, a nép anyanyelvére fordították s kinyomtatva ezrenként terjesztették a lakosság között. Iskolákat alapítottak, hogy az írás és olvasás elsajátítására mindenkinek [A VALLÁSI KÜZDELMEK] alkalmat adjanak, ezzel viszont az általános műveltség színvonalának emelkedését segítették elő. Az újság ingere, a nemességnél pedig az egyházi birtokok megszerzésének könnyű lehetősége mind hatással voltak arra, hogy a reformáció terjedése egyre nagyobb arányokat öltött s alig egy emberöltővel Mohács után már Magyarország lakossága nagy többségének vallási meggyőződését jelentette. Az új tanok hódítóerejét mutatja, hogy a Habsburg-ház tagjai között is akadt olyan, Miksa király személyében, aki állítólag hajlott az eretnek hitelvek s ezzel együtt a magyarság felé.

I. Ferdinánd Budán, 1527 augusztus 20-án kelt rendelete az új felekezetek, köztük Luther követői ellen.*
(Egykorú nyomtatvány a M. Tud. Akad. könyvtárában.)

A rendeletet eredetileg német nyelven bocsátották ki s Fábri János, a későbbi bécsi érsek, a hitújítás heves ellenfele, fordította ex vernaculo sermone latinra. Előszava 1527 december 10-én Esztergomban kelt. Úgy eredeti fogalmazásban, mint fordításban többször kinyomtatták, hogy minél szélesebb körben elterjedjen s az embereket visszariassza az új tanok befogadásától. A latin kiadást bizonyosan Magyarországnak szánták.

A reformáció kora, melyet a katolikus egyház és a tőle elszakadó új felekezetek között folyt szenvedélyes irodalmi, társadalmi és politikai harcok jellemeznek, természetesen nem kedvezhetett a vallási türelem eszméjének, mert hiszen mindenütt éppen a vallás kérdése miatt robbantak ki az ellentétek. S mindaddig, míg a vallás őszintén átérzett lelki élmény volt, melynek isteni eredetében, üdvözítő voltában és szükségességében fenntartás és minden hátsó gondolat nélkül hitt a társadalom, nem is lehetett remélni a sok tekintetben közönyösségen alapuló vallási türelem eszméjének érvényesülését a politikai vagy a társadalmi életben. Éppen ezért azt a vallásszabadságot, melyet Lengyelország 1556-ban törvényei közé iktatott s melyben Erdély is követte 1557-ben a luteránus, 1564-ben a kálvinista és 1571-ben az unitárius vallás szabad gyakorlatának biztosításával a régi, a katolikus mellett, – nem tekinthetjük a mai értelemben vett vallási türelem törvénybe iktatásának. A vallás szabad gyakorlatának törvények által való biztosítása Erdélyben is, Lengyelországban is nem egyéb, mint ösztönszerű előzetes védekezés a katolikus reakció ellen, mellyel a tridenti zsinat óta számolni lehetett. A meginduló küzdelemben viszont nagy helyzeti előnyöket jelenthetett a protestánsok számára a törvényeknek, az alkotmánynak az oltalma. Erdély annyiban kivétel az európai ellenreformáció történetében, hogy maradandóbb hatású katolikus visszahatásról még a katolikus Báthoryak uralkodása alatt sem lehetett beszélni, mert itt a katolicizmus a XVI. század utolsó tizedeiben már jelentéktelen kisebbséggé vált a hatalomért János Zsigmond óta elkeseredetten küzdő református és unitárius egyházak mellett. Teológiai harcok tulajdonképpen csak e két felekezet között folytak s mivel minden monarchikus államformában az uralkodó személyes felekezetisége volt a legsúlyosabb érv a felekezetek harcában, Erdélyben a XVII. század első éveitől fogva túlsúlyba került a kálvinizmus mint ortodox, vagyis hivatalos egyház. A kálvinizmus minden más felekezetet és nem alaptalanul, politikai pártnak minősítvén, azonosította magát az állammal, az államhatalom viszont azt kizárólagossá igyekezett tenni, hogy elejét vegye az erőket megosztó felekezeti versengéseknek.

Dávid Ferenc Vallástétele. Kolozsvár, 1571.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A hivatalos államvallásként tekintett kálvinizmus Erdélyben I. Apafi Mihály haláláig (1690) kivételes helyzetben volt. Az uralkodó fejedelmek ennek a felekezetnek voltak buzgó hívei, akik a református hitélet fejlődését saját hatáskörükben hathatósan támogatták, sőt nem egyszer irodalmi téren is megkísérelték a protestáns öntudat erősítését. E mellett azonban élénk figyelemmel kísérték a külföldi, főként azonban a magyarországi hitsorsosok helyzetét is, akik a XVII. század folyamán egyre nehezebb viszonyok közé jutottak. Figyelemre méltó, hogy a nemzetközi súlyát és jelentőségét vesztett Erdély a XVII. század második felében is igényi tartott annak a politikának a folytatására, mely annak idején a magyarországi protestánsok sorsának irányításában részt biztosított számára. Ezt a politikát Apafi Mihály örökségképpen átvett erkölcsi kötelességnek tartotta, bár tudatában volt annak, hogy Erdély állásfoglalása a gyakorlatban korántsem jelent már annyit, mint a század első felében, amikor Erdélyt még figyelembe veendő politikai tényezőnek tekintették. 1670 után a magyarországi hitsorsosokkal való sokszor keserű együttérzés irányította tartósabban a gyulafehérvári udvar figyelmét a magyarországi területek felé. A Wesselényi-féle mozgalom erőtlen összeomlása után itt tisztában voltak azzal, hogy „Magyarország egészlen veszedelemben borult”, s általános volt az aggodalom atekintetben is, hogy a bécsi udvar megtorlásképpen „csehországi állapotot” hoz majd be Magyarországba. A fejedelem környezetében meg voltak arról győződve, hogy a visszahatás elsősorban a magyarországi protestánsok üldözésében fog megnyilvánulni, miért is [AZ ELLENREFORMÁCIÓ] Apafi azonnal akként intézkedett, hogy a menekülő protestánsok előtt Erdély kapui nyitva álljanak. Azzal természetesen senki sem áltatta magát, hogy a határok megnyitásával a magyarországi kérdés megfelelő elintézése biztosítva lesz és hogy a magyar protestánsok érdekében Bécsbe küldött erdélyi követség az udvart szándékai megmásítására fogja bírni. Apafi csak a pillanatnyi szükséglet kielégítését célozta fenti intézkedéseivel, de magyar testvérei helyzetének enyhülését az európai közvélemény nyomásától várta; ezért akart a magyarországi protestáns kérdésből európai kérdést csinálni.

Apafi Mihály, Erdély fejedelme (1661–1690). Aubry Ábrahámnál Frankfurtban megjelent egykoru rézmetszet.
(Történelmi képcsarnok.)

MAGYARORSZÁG 1606-BAN

Az erdélyi, illetőleg a magyarországi protestantizmusnak bekapcsolása az európai politikába azonban korántsem idézett elő változásokat az európai hatalmak egymáshoz való viszonyában és politikai felfogásában. A vallás kérdése a XVII. század végén már sokat veszített politikai jelentőségéből s ha hozzátartozott is a tömegek lelkivilágának főbb alkotó tényezőihez, egészben véve már elvesztette tömegmozgató erejét. Ennek következtében a vallási sérelmek vagy a diplomácia hatáskörébe kerültek és hosszadalmas és színtelen jegyzékváltások tárgyaivá lették, vagy pedig csak a közvetlenül érdekelt felekezetek közvéleményét izgatták és foglalkoztatták a nagy politikára való közvetlen hatás nélkül. Az a felfogás, mely a felekezetek ügyeit az államok belső ügyeinek tekintette, Apafi korában kezdett határozottabb formákat ölteni. Ez volt az oka annak, hogy Apafi kísérletei nem jártak eredménnyel.

A magyarországi és erdélyi protestánsok fokozatos térvesztesége és politikai jelentőségük csökkenésének állandósulása azzal a mozgalommal áll szoros kapcsolatban, melyet ellenreformáció néven ismer a történelem. A mozgalom tulajdonképpeni megindítói, megalkuvást nem ismerő harcos képviselői a jezsuiták voltak. A rend tagjai ugyanazokat az eszközöket használták az egyház egységének helyreállítása és biztosítása, továbbá az elszakadt tömegek visszatérítése végett, melyek annak idején a reformáció győzelmes térfoglalását elősegítették: a nép anyanyelvén való prédikálást, a tanítást és a könyvsajtót. Szívós és a körülményekkel számoló, a helyi viszonyokhoz és a személyekhez alkalmazkodó tevékenységükkel rövid idő alatt nem remélt eredményeket értek el Európa mindazon országaiban, ahol megtelepedhettek. Oláh Miklós esztergomi érsek 1561-ben iskolát létesített számukra Nagyszombat városában, mely azonban csak rövid ideig állott fenn.

Eredményesebb volt a rendnek erdélyi működése, mely szoros kapcsolatban áll a Báthoryak fejedelemségével. Báthory István a jezsuiták közreműködésére már erdélyi fejedelemsége első évében gondolt és szándékában is volt őket az erdélyi joghatóság alá tartozó Nagyváradon s innen idő vel magában Erdélyben megtelepíteni. Híressé vált iskoláik révén módot és alkalmat akart nekik nyujtani az egész erdélyi magyarság magasabb kulturális igényeinek kielégítésére, mert az erdélyi magyarság vezető szerepét Erdély közéletében a magasabb kultúra segítségével és birtokával akarta úgyszólván intézményesen biztosítani, abban a helyes meggyőződésben, hogy ezen az úton lehetséges csak Erdély magyar jellegének fenntartása. Az erdélyi és a tisztántúli magyarságot főkép az oláh beszivárgástól féltette, mely a XVI. század derekán a bizonytalan bel- és külpolitikai helyzet következtében, s az Erdélyben dúló társadalmi és felekezeti harcok védelme alatt és mindenekelőtt az egyidejűleg Moldvára és Havasalföldre nehezedő török nyomás hatása alatt egyre nagyobb méreteket öltött s a XVI. század folyamán a három politikai nemzet számarányát nemcsak megközelítette, hanem jóformán meg is haladta. Mikor azután 1557-től fogva az erdélyi oláhságnak már egyházi szervezete és püspöke volt, akit nagyszámú pópa és kalugyer támogatott az oláh nép lelki gondozásában és az ortodoxia terjesztésében, észrevétlenül és feltartóztatás nélkül megindult a magára hagyott falusi elem eloláhosodása, éppen úgy, ahogyan az napjainkban szemünk láttára történt a magyar nyelvszigetekkel. Az ortodoxia azonban kétségtelenül hatással volt a zárt egységet alkotó katolikus tömbökre is. Az a körülmény például, hogy a csíkszéki papság szinte kivétel nélkül nős volt ebben az időben, a szomszédos Moldvával való szoros kapcsolaton kívül az Erdélyben megtelepült ortodox papsággal való állandó érintkezésnek volt a következménye.

Falusi oláh pópa a XVII. században.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A falusi oláh papot az Országos Széchenyi-Könyvtár Oct. Germ. 198. számú kéziratából vettük. Felírása: Ein Wallachischer Dorf-Pfaff. A kötet 59, fínom ecsettel készült, vízfestésű képből áll, mindeniken az Apafi-kori Erdély egy-egy alakja látható, a főuraktól kezdve a cigányokig. Az album eredetileg jóval több, valószínűleg 100 körül járó lapot tartalmazhatott s kétségkívül a XVII. század végén, valamelyik erdélyi úr, eshetőleg a fejedelem részére készült. Másolatai szélesebb körben terjedtek el, de sajnos, valamennyi többé-kevésbbé csonka. A Magyar Tudományos Akadémiáé (Tört. Rég. Ívrét 2.), amely fínomságra messze elmarad a múzeumi példánytól, 23 az eredeti kötetben meglevő és 13 onnan hiányzó képet tartalmaz. Az egyik lapon 72. sorszám látható, ami az eredeti legalacsonyabb terjedelméről nyujt fogalmat. Van egy-egy csonka másolat a nagyszebeni Bruckenthal-Múzeumban, a boroszlói egyetem könyvtárában, s volt Trausch Józsefnek a XIX. sz. derekán eladásra került könyvei között. Ez utóbbiakat nem volt alkalmam látni. A viseletgyüjtemény csonkán is igen becses forrása a XVII. század művelődéstörténetének. Belőle kötetünkben számos képet közlünk.

A jezsuiták beváltották a hozzájuk fűzött reményeket Erdélyben. Bármilyen mostoha lett is koronként Erdély sorsa a XVII. század folyamán, [BETHLEN GÁBOR] a bekövetkezett változások és megpróbáltatások az erdélyi katolicizmusnak a Báthoryak korában megalapozott politikai és társadalmi helyzetét alig érintették. A katolicizmus mindvégig súllyal bíró tényező maradt Erdély közéletében, mellyel a mindenkori erdélyi fejedelmek számoltak is. Ez az eredmény Báthory István egyházpolitikájának realitását és a jezsuitarend iskolapolitikájának még a protestánsok által is elismert helyességét mutatja.

Báthory István kultúrpolitikája, mely végső eredményben az erdélyi magyarságot megosztó felekezeti versengéseknek kiküszöbölésére és a magyarság kulturális helyzetének emelésére irányult, követendő például szolgált Bethlen Gábor számára is. Bethlen tudatában volt annak, hogy az erdélyi fejedelemség nemzeti jellegének fenntartása nemcsak attól függ, hogy az ottani magyarság Erdély gazdasági életében túlsúlyt jelentsen, hanem attól is, hogy szellemi fölényét megtartsa. Tudatában volt azonban annak is, hogy a magyarság vezető szerepének biztosítása nehéz feladat, mert Erdélyben a fajok arányszámát illetőleg, a magyarságra nézve kedvezőtlen eltolódás jött létre az idők folyamán, sőt a magyarság a XVII. század kezdetén, legalább is Basta becslése szerint, számbeli többségét már el is veszítette. Már pedig Bethlen meggyőződése szerint a magyarság csak abban az esetben tarthatja meg a jövőben is vezető szerepét, ha megőrzi egységét, birtokállományát és magasabb műveltségi szintjét. Ennek következtében a hatalom mindenkori birtokosai felelősek a történelem előtt az erdélyi magyarság fennmaradását biztosítani hivatott feltételek megtartásáért. A felelősségtudat átérzésében kell keresnünk az alapokát annak a kormányzati politikának, hogy az egyébként igen buzgó református Bethlen Gábor fejedelemsége idején, Erdélyben nem voltak felekezeti harcok. Megválasztatása alkalmával ő is megfogadta a bevett vallások szabadságának tiszteletét s ebben pártatlanul kívánt eljárni. Igazságérzete [A RÁKÓCZIAK] vezette akkor is, amidőn az 1615. kolozsvári országgyűléssel kimondatta, hogy „a külömböző religión lévő helyekben, ahol csak egy volt a templom, amellyik religión lévők több számúaknak találtatnak lenni”, a templom azoknak adassék. Ez a törvény, mellyel a katolikusokon segített, mindvégig érvényben maradt és belekerült az Erdélyi Törvénykönyvbe is. A korábbi időkben Erdélyből ismételten kiűzött jezsuitákat ő maga hozta vissza Erdélybe; Kolozsmonostoron és Gyulafehérvárott iskolák létesítését engedélyezte számukra, sőt az egyik jezsuitát az ő udvarából látta el. Azzal, hogy az erdélyi katolikusok számára vikáriust nevezett ki, aki püspöki joghatóság gyakorlására volt feljogosítva, régi sérelmeket orvosolt, de egyúttal lehetővé tette a katolikus öntudat megerősödését és a hitélet továbbfejlődését is. Ezirányú intézkedéseit utódai is tiszteletben tartották. Mai szemmel nézve, jelentéktelen engedmények ezek, az ellenreformáció korában azonban figyelemreméltó bizonyságai egy nagy uralkodói egyéniség magasabb szempontok szerint igazodó valláspolitikájának.

Ferencrendi szerzetes Erdélyben, a XVII. században. Gr. Marsigli rajza.*
(Bologna, Egyetemi könyvtár.)

A ferencrendi barát képe gr. Marsigh Alajos Ferdinánd La popolatione di Transiluania c. kéziratos művének vízfestményeiből való. (Bolognai egyetemi könyvtár, Cod. Vol. 15.) Kiadta Szendrey János, Adatok a magyar viselet történetéhez c., Budapesten, 1908-ban megjelent kötetében.

Bethlen Gábor. Német rézmetszet 1620-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

Bethlen Gábor arcvonásait sok metszet tartotta fenn, amelyeket többnyire egymásról másoltak a fejedelmet szemtől-szembe sohasem látott művészek. Ez a képe még életében készült s valamennyi között leginkább valószerű; feltehető, hogy valamely festményre megy vissza és a későbbi metszeteknek mintául szolgált. Van egy változata, amely Bethlent födetlen fővel mutatja és ismeretes olyan példánya is, amelyről az aláírt jelmondat hiányzik. A rézmetszet készítője bizonyosan Egidius Sadeler császári udvari rézmetsző. († 1629.)

Az első magyar-latin nyelvtan. Újsziget, 1539.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A címlap keretén Nádasdy Tamás, illetőleg felesége, Kanizsay Orsolya névbetűs címere látható.

A Rákócziak a Bethlen Gábor uralkodása által kijelölt utakon igyekeztek haladni. S bár az 1652-i törvény a jezsuitákat, – úgy látszik, politikai okokból – Erdélyből száműzte, a katolikus vallás gyakorlatának eddigi keretei változatlanul megmaradtak. Kétségtelen, hogy az 1636-i úgynevezett dési komplanációval elég nagy sérelem érte a vallás szabad gyakorlatáról szóló régebbi törvényeket, mert a szombatosság elfojtására irányuló törvények végeredményben az unitárius vallásgyakorlat korlátozására vezettek. Ugyanekkor viszont nagy mértékben megnövekedett a kálvinizmus politikai súlya; vele szemben, a korábbi időkben szinte már politikai pártot jelentő unitarizmus erőtlen kisebbséggé vált, mely ettől fogva Erdély politikai életének irányításában befolyáshoz soha többé nem jutott. A katolicizmusnak, mint kisebbségi sorsban lévő vallásfelekezetnek, voltak ugyan sérelmei, egészben véve azonban megtartotta eddigi állásait, sőt gyarapodásnak is indult. A számbeli gyarapodásnál lényegesebb volt az a lelki átalakulás, mely az erdélyi katolikus társadalomban a XVII. század folyamán megnyilvánult. Míg 1634-ben a székelyföldi katolikus papok voltak azok, akik Rákóczi György és az erdélyi rendek beavatkozását kérték a II. Ferdinándtól erdélyi püspökké kinevezett Simándi István csornai prépost ellen, akit ők főpásztorul elismerni vonakodtak, a század második felében, az időközben Erdélybe újból visszatért jezsuiták működésének hatása alatt, oly erős öntudatú katolikus társadalom alakult ki, hogy az 1690 után, a bécsi udvar erejére is támaszkodva, már megindíthatta az ellenreformációt. Azt a mozgalmat akarták most győzelemhez segíteni, mely a régi időkben elvesztett állások visszafoglalásán kívül az erdélyi katolikus társadalom politikai és gazdasági súlyának Erdély közéletében való arányosítására törekedett. Az erdélyi ellenreformáció történetének ismertetése a következő korszak történetébe tartozik, de azért meg kell itt jegyeznünk, hogy Erdély függetlenségének megszüntetése és némi önkormányzattal bíró tartománnyá való lesüllyesztése az erdélyi magyarság eddigi hivatástudatát teljesen átalakította. Erdély idáig az egyetemes kereszténység keleti védőbástyájának tekintette magát, mely, mint ilyen, egyúttal hivatva [KÖZMŰVELTSÉG, ISKOLÁZÁS] volt a királyhágóntúli magyarság, illetőleg a magyarországi protestantizmus érdekeit is gondozni. A Bocskay Istvántól, Bethlen Gábortól és I. Rákóczi Györgytől képviselt politika legfőbb célját a nemzeti fejedelemség fennmaradásának biztosításában látta, hogy ezzel módja és lehetősége legyen rendeltetése teljesítésére. Ez a hivatástudat a következő Habsburg-korszak alatt eltűnt, mert, bár az erdélyi társadalom ragaszkodott tartományi különállásához s ebben a törekvésében a megizmosodott transzilvanizmus is támogatta, de hovatovább már csak puszta eszközzé vált a Bécsből irányított politika kezében. Még az aprólékosabb belpolitikai kérdésekben is Bécs akarata érvényesült, külpolitikailag pedig az erdélyi fejedelemség egyáltalában nem létezett. Ily körülmények között az erdélyi társadalom legfőbb és talán mesterségesen tenyésztett vágya, – még pedig nemzetiségre való tekintet nélkül – a fizetéssel járó hivatalok elnyerésére és a bőségesen osztogatott címek és rangok megszerzésére irányult. A Bécstől ilymódon istápolt „náj-módi” korszak Erdélyben épúgy, mint Magyarországban, a nemzeti öntudat elhalványulását és a nemzeti önérzet hanyatlását jelenti.

Honter János. Egykorú fametszet.*
(Brassói ág. ev. gimnázium könyvtára.)

Honter János egyetlen példányban ismert képmásának eredetijéhez nem lehetett hozzáférni, így Veress Endre Izabella királyné c., a Magyar Történeti Életrajzokban megjelent munkája után közöljük.

Bocskai István. Balthasar Caymox metszete a XVII. század elejéről.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Bocskay István leghűbbnek látszó arcképe, amely, ha a felírás nem akar megtéveszteni, még fejedelemmé választása előtt (1605) készült.

MAGYARORSZÁG 1664-BEN

Mindaz, ami a kultúra fogalma alá tartozik, a XVI–XVII. században is époly szoros kapcsolatban állott a vallási élettel, mint a középkorban. Az iskoláztatás, a hivők szellemi igényeinek kielégítése, a magasabb tudományos képzettség megszerzése többé-kevésbbé most is a vallás szolgálatában történt. A tudományos irodalom jellege még mindíg túlnyomóan vallásos és művelésében nem egyszer fejedelmi személyek is résztvettek. A szépirodalomban már szóhoz jutott a világias irány is, de azért a vallás érzése még azokat is erősen foglalkoztatta, akiket a XVI–XVII. századi magyar világi költészet vezető egyéniségeinek tartunk. (Balassa Bálint, gróf Zrinyi Miklós, Gyöngyösy István.) Az ismeretek forrása az iskola volt, az egyes felekezetek legféltettebb értéke és vetélkedésének tárgya, melynek neveltjei az iskola által képviselt szellemnek voltak a hirdetői és terjesztői. A politikusok, az írók és a költők, a közélet emberei és általában a legszélesebb társadalmi rétegek az iskolában hallott elveknek voltak a követői és vallói. Ez az oka az ekorbeli iskoláztatás nagy fellendülésének és a világiak és egyháziak részéről egyaránt megnyilvánuló iskolaalapító áldozatkészségnek, azon elv szemmeltartásával: akié az iskola, azé a jövő.

Eleinte a reformáció mozgalmának lendülete a protestáns iskolaalapításnak kedvezett. Ebben a német lakosságú városok polgársága vezetett. Iskoláik mindvégig a nagy német kultúrközösség szolgálatában állottak és a tanárcserék, továbbá a tanulóifjúságnak tudatosan irányított vándorlásai révén állandó és szoros kapcsolatban állottak az anyaországnak tekintett Németbirodalom művelődési központjaival. Városi iskoláink az azonos szellem és az azonos tanítási rendszer következtében a Németbirodalom iskoláinak másolatai voltak. A magyar protestáns iskolákban, főleg azokban, melyek a kálvinizmus szolgálatában állottak, a nyelvhasználat tekintetében nem találjuk meg a német iskolákat jellemző állandóságot. A XVI. század első felében a tudomány és irodalom nyelvében, nemkülönben a tanítás terén megnyilvánuló magyar nemzeti irányt lassanként felváltotta a latin; talán a magyar nyelv elszigetelt voltának felismerése következtében, vagy talán azért, mert gyakorlati szempontok javasolták a nemzetközi érintkezés nyelvének minél tökéletesebb elsajátítását és e réven az európai kultúrközösségbe való minél szorosabb bekapcsolódást. A magyar nyelvnek a tanításban való mellőzését érdekesen indokolta a szászvárosi református kollégium törvénye, mely „az anyanyelvű, vagyis a magyar beszédben minden parasztságnak és sötétfejűségnek mélységes forrását látta, ahonnét leggyakrabban a gyűlölségre, gyalázkodásra, szitkozódásra, átkozódásra és más efféle méltánytalanságra a legbőségesebb beszédtárgy kerül ki”. A kollégium vezetőségének buzgósága a latin nyelv ápolásában annyira ment, hogy a magyar beszédet még otthon sem akarta eltűrni.

A XVI–XVII. században a vallási és erkölcsi szempontoknak zsinórmértékül való alkalmazása a társadalmi életben magától értetődő rendszabály volt. Ugyanennek a felfogásnak érvényesítése egy tanintézet életében ennélfogva nem volt szokatlan jelenség. Amikor a társadalmi berendezkedés a vallás tételein nyugodott, érthetővé válik az olyan felfogás, mely a káromkodásra és szitkozódásra hajlamos magyar természet és a magyar nyelv között összefüggést vélt találni és ennek alapján azt képzelte, hogy a latin nyelv használata a káromkodást lassanként majd kiszorítja a közbeszédből. Ha azokra a törvényekre és rendszabályokra gondolunk, melyekkel az erdélyi országgyűlések és a törvényhatóságok a káromkodást és a szitkozódást megfékezni akarták, s a tett intézkedésekkel egybevetjük a tényleg elért eredményt, megértjük, hogy az egyházak és az iskolák miért siettek a törvényhatóságok segítségére és miért kísérleteztek saját hatáskörükön belül olyan rendelkezésekkel, melyek hatékonyságában jóhiszeműen bíztak.

A vallási és erkölcsi szempontoknak az iskolai életben való kidomborításában, továbbá a latin nyelv kultuszában, főleg a XVII. században, nem volt különbség a katolikus és a protestáns iskolák között. Valamennyi iskola az egyházak és a vallásfelekezetek szolgálatában állott és főfeladatát abban látta, hogy a jövő nemzedékben tudatossá tegye ahhoz a felekezethez való tartozást, melyet képviselt. Különbség volt azonban köztük az alkalmazott módszerekben. Az egyéniség elvi alapján álló protestantizmus az iskoláztatásban is az egyéniség elvét vallotta, ennek következtében óvakodott [PROTESTÁNS ÉS KATOLIKUS ISKOLÁK] a protestantizmus egyetemét egyformán kötelező tantervek kiadásától. A protestáns iskolákat a külföldön is, nálunk is egyes kiváló tanárok működése tette híressé a kortársak és emlékezetessé az utódok előtt, de nem az a módszer, melyen az iskola tanítása felépült. Minden iskolának meg voltak a maga törvényei, melyek közt a tárgy természeténél fogva sok volt a közös vagy azonos vonás, de azért minden iskola külön erkölcsi személy volt, mely mindenkitől függetlenül intézte életét és állapította meg belső berendezkedését. Innen van az, hogy a XVI–XVII. században egyes protestáns iskolák olyan vallásfelekezeti irányzatoknak válhattak szócsöveivé, melyek merészségüknél fogva kiváltották a többi protestáns iskolák ellenzését, sőt olykor kíméletlen támadását is. Innen van az, hogy talán a németnyelvű iskolák kivételével, ingadozó volt az iskolák oktatásának nyelve is, melyben mind nagyobb hely és szerep jutott a latin nyelvnek. Ebben a változásban kétségkívül a jezsuita iskolák hatását kell feltételeznünk.

Bethlen Gábor és Káldi György vitája. Rézmetszet 1694-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az eredeti metszet (kb. kétszeres méretben) Tanner Mátyás Jézus-társasági atya munkájában: Societas Jesu, apostolorum imitatrix ( Prága. 1694) jelent meg.

A jezsuita iskolák Erdélyben is, Magyarországon is csak a XVI. század utolsó tizedeiben kezdték meg tulajdonképpen működésüket. Bár mindkét helyen hathatósan támogatták őket az uralkodók, mégis sok nehézséggel kellett megküzdeniök, míg gyökeret verhettek és tevékenységük zavartalan menetét annyira amennyire biztosíthatták. A jezsuita iskolák nem voltak kísérleti intézmények, melyekben az oktatás nyelvét, anyagát és módszerét illetőleg különféle próbálkozások folytak. A jezsuita iskolák élete és működése olyan gondosan felépített és kidolgozott tanterven nyugodott, melynek nyelve, szelleme és módszere mindenütt egységes volt, anélkül, hogy merevvé vált volna, vagy pedig lehetetlenné tette volna az egyéniség érvényesülését. A tanterv elvi rendelkezéseinek korlátai közt minden szabad volt s ezen határok közt az ismeretközlés módszerében elegendő tér állott az egyéniségek számára is. A tanterv anyaga, továbbá a tanítási szellem és nyelv azonban mindíg és mindenütt ugyanaz maradt. Ez az egység a felekezetekre töredezett protestáns iskolákkal szemben kétségkívül előnyöket jelentett, de ezeket még tetézték a jezsuita iskolák működését sajátosan jellemző újításaik is, melyek nem annyira az ismeretek közlésére, mint inkább a nyilvános életre való nevelésre vonatkoztak. Ilyenekül tekinthetjük az iskolák tanári kara és ifjúsága előtt időnként tartott vitatkozásokat, vagy a szülők és az érdeklődő társadalom színe előtt lejátszott színielőadásokat, melyeknek résztvevői, illetőleg előadói az intézet növendékei voltak. Az iskolán kívül állókat különösen ezek az újítások ragadták meg és érdekelték közelebbről. Kolozsvárott pl. az iskolai színjátékokon a fejedelem is jelen szokott lenni az országgyűlésnek jobbára protestáns tagjaival együtt; hogy a színjátékok újszerűsége, az előadás formája és élénk nyelvezete mekkora hatást gyakorolt a hallgatóságra, arra nézve egy erdélyi jezsuita a tanú, aki 1581-ben azt jelentette a rend generálisának, hogy az iskolai színjátékokat még a legelfogultabb eretnekek („haereticissimi”) is magasztalták. Egy másik jezsuitának 1601-ből kelt jelentésében pedig azt olvassuk, hogy nemcsak a katolikus, hanem a protestáns nemesség is nagyraértékeli az ő működésüket s bár természetesen vannak, akik papjaik ösztökélésére támadják őket, de viszont vannak, köztük olyanok is, akik védelmükre kelnek [MAGYAR IFJAK KÜLFÖLDI EGYETEMEKEN] és fiaikat az ő intézeteikben taníttatják és az ő szemináriumaikban neveltetik. Ismeretes, hogy Bethlen Gábor arra utasította unokaöccse nevelőjét, hogy „ne magyar scholákban való hitván szokás szerint, hanem more Jesuitarum exerceálja az gyermek magát az oratio csenálásokban, legyen jó rétor, orator, eloquens, ha adatik”. Hangsúlyozza, hogy „ha az gyermeket (az áttéréstől) nem féltené, jezsuitával taníttatná”.

II. Szulejmán szultán (1520–1566) fiatal korában. Hopfer Dániel rézmetszete.
(Történelmi Képcsarnok.)

A jezsuita iskola-rendszer tagadhatatlan nagy eredményei utóbb a protestáns iskolákat a jezsuitáknál bevált módszerek utánzására késztették. E törekvésnek tulajdonítható a XVII. század folyamán a latin nyelvnek hatalmas előtörése az iskoláztatásban, továbbá a nyilvános vitáknak és a színielőadásoknak meghonosítása az iskolákban. Minthogy a nemzetközi szervezetet alkotó jezsuita-rend tanító tagjai számára az azonos tanterv alapján nyitva állott az egész világ, s ennek következtében a magyarországi jezsuita iskolák egy állandóan bővülő nemzetközi szervezetnek lettek alkotó részeivé, a nálunk alkalmazott tanerőknek módjukban állott nagyobb ismeretanyag és szélesebb látókör birtokában közvetlenebb és mélyebb hatást gyakorolni a gondjaikra bízott ifjúságra, mint az olyan iskolának, melynek tanítói a megye vagy az országrész határain túl sohasem jutottak. Valószínűnek látszik, hogy ennek a tapasztalati ténynek a felismerése volt az oka annak, hogy a fiatalságnak a középkor óta gyakorolt külföldi egyetemjárása, mely néha nagy arányokat öltött, a XVI. század második felétől fogva sok helyen tervszerű irányítás mellett történt. Pozsony város tanácsa pl. a XVI–XVII. században az általa nyujtott anyagi támogatás ellenértékeképpen nemcsak rendszeres elszámolást kívánt a külföldi egyetemre kiküldött ifjútól, hanem annak a tudománynak a művelését is előírta, melynek eredményes hallgatása az illetőt a város szolgálatában való elhelyezkedésre képesítette. Ugyanez volt a helyzet az erdélyi szászoknál is, akik a tényleges szükségletek kielégítését várták a külföldi egyetemlátogatásoktól, miért is ők válogatták ki a külföldi egyetemek látogatására alkalmas ifjúkat s ők jelölték ki a tekintetbe jöhető egyetemeket is. Mindezek fejében készségesen magukra vállalták a költségek fedezését.

A magyar iskolafenntartó egyházak és magánosok ilyen korlátozásokat ritkán alkalmaztak. Az egyetemek megválasztásában volt ugyan némi megkötöttség, amennyiben néhány külföldi egyetemen alapítványok állottak a magyar ifjúság rendelkezésére, egészben véve azonban az ifjúság tetszésére volt bízva úgy az egyetemek, mint a tudományágak megválasztása. A nagyszombati egyetem a XVII. század második felében indult fejlődésnek; mivel azonban jobbára csak a kis királyi Magyarország területének katolikus ifjúsága látogatta, s anyagi eszközei is szerényebbek voltak, nem versenyezhetett a hagyományokkal bíró, s mindenütt ismert külföldi egyetemekkel. Ez utóbbiaknak magyar szempontból tekintett kultúrtörténeti jelentősége továbbra is változatlanul fennmaradt.

A külföldi egyetemjárások nem szorítkoztak egyetlen külföldi főiskola látogatására, sem pedig egyetlen tudományág művelésére. A külföldet nem csupán teológusok látogatták, bár mindvégig ezek voltak többségben, hanem minden tudományág művelője igyekezett felkeresni azt a forrást, ahol tudományszomjára enyhítést remélt. Lengyelország, Németország, Németalföld, Anglia, Franciaország, Svájc, Olaszország stb. egyetemein sűrűn találkozunk magyarországi és erdélyi ifjúsággal. Sok helyt elvesztek a hallgatóság tarka tömkelegében, másutt viszont szerepet vittek közöttük. De mindenütt ezek a magyarországi diákok voltak a Magyarországra vonatkozó hírek közvetítői és főforrásai. Az eleven hírszolgálat szerepében gyakran fontos szolgálatokat tettek a magyarságnak, mert ébren tudták tartani az érdeklődést a magyar föld iránt, mely másfélszáz esztendőn keresztül nagyjelentőségű és nyugateurópai érdekeket közelről érintő eseményeknek vált színhelyévé. A magyar föld és nép iránt a XVI–XVII. század folyamán Nyugat-Európában megnyilvánuló élénk és tartós érdeklődést egy szokatlanul gazdag és változatos tartalmú irodalom igazolja. Nincs túlzás abban az állításban, hogy a Magyarország története és sorsa iránt mutatkozó érdeklődés felkeltésében a külföldi egyetemeket járó magyarországi fiatalság jelentős tényező volt.

Amikor kitűnt, hogy II. Szulejmán szultán folytatja a Közép-Európa megszerzésére irányuló hagyományos hódító politikát, a nyugateurópai közvéleményt újból foglalkoztatni kezdte az a szerep, melyet a Dunamedencét birtokában tartó magyarság a XV. század első felétől fogva főként a németektől lakott szomszédos területek védelmében játszott. A Nyugat felé vezető ősi és természetes útvonalak Magyarország földjén át vezettek, ennek következtében nyugati szomszédaink egyikére sem lehetett közömbös az a kérdés, elég erős-e Magyarország a török támadások elhárítására és mi történik akkor, ha ez az ország a létét fenyegető aránytalan küzdelemben elbukik? Ezek a kérdések nagyobb török támadások idején a XV. század folyamán ismételten felbukkantak ugyan a Magyarország jövőjéért, vagy az egyetemes kereszténység sorsáért aggódó nyugateurópai államokban s ilyenkor szokásossá is vált ennek a dunamenti államnak tiszteletreméltó védőbástya-szerepét írásban és szóban a kortársak emlékezetébe idézni. Mihelyt azonban elmúlott a közvetlen veszedelem és a Magyarországra nehezedő nyomás enyhült, vagy éppen megszűnt, Magyarország [MAGYARORSZÁG HADSZÍNTÉR] Nyugat szemében azonnal veszített jelentőségéből. Mohács óta azonban nem lehetett tagadni, hogy van európai török kérdés, mely megoldandó kérdőjelként mered Európa népei felé. Nem lehetett tagadni, hogy II. Szulejmán politikájában Közép-Európa nem esetlegesség, hanem határozott cél volt, melynek birtokáért a szultán érdemesnek tartotta felkötni a kardot. S végül, nem lehetett tagadni, hogy bár a várható küzdelem esélyei Magyarország területén fognak minden számítás szerint eldőlni, a döntésben az elgyengült és pártokra szakadt Magyarországra csak annyi szerep esik, hogy területe lesz a nagy mérkőzés színhelye. Európa népeinek kötelessége tehát ezt az országot védelmi állapotba helyezve, egy nemzetközi vagy német császári sereg őrizetében, Közép-Európa hídfőjévé kiképezni, hogy az egyetemes kereszténység védelmét a siker reményében megkísérelhesse.

Ütközet magyarok és törökök között a XVII. század elején. Ismeretlen művész rézkarca.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

E rézkarc abba a sorozatba tartozik, amelynek egyik darabját az eredeti dúcról készült lenyomatban a 244. lap mellett mutatjuk be. Itt meg kellett elégednünk a hasonmással; ez azonban elég hűen adja vissza a rendkívül mozgalmas jelenetet. Habár valószínű, hogy a művész a magyar történet egyik korábbi eseményét (talán a kenyérmezei ütközetet) kívánta ábrázolni, teljesen saját kora (a XVII. sz. első harmada) alakjait és harcmodorát adta vissza. Az előtérben látható huszár pajzsát és sarkantyúját madárszárnyak díszítik. E szokás a lengyelektől került hozzánk, de itt sohasem vált általánossá.

Schmid János Rudolf báró, a gyermek IV. Mohamed szultánhoz küldött portai követ magyar díszruhában. Wiedeman Elias rézmetszete 1651-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A követ abban a magyar öltözetben van ábrázolva, melyben, mint általában a szultánnál megfordult császári diplomaták, a gyermek-uralkodónál megjelent. A metszet a Pozsonyban dolgozott Elias Wiedeman 1651-ben készült műve.

A Magyarországnak szánt szerep nem annyira a magyar nemzetet, mint inkább a hatalmas helyzeti energia-mennyiséget jelentő Duna-medencét illette. A Nyugatot védő seregek nemzetiségi összetétele nem érdekelte különösebben szomszédainkat, de érdekelte őket a védelem technikája, módja, erőtartaléka, támadásra és védekezésre egyaránt alkalmas felkészültsége és végül érdekelték a kifejtendő erőfeszítések valószínű kilátásai is. S mivel Mohács után a megoszlott Magyarország ez utóbbi szempontok tekintetében nem tudta megnyugtatni a török veszedelemtől az 1529-i és 1532-i támadások hatása alatt rettegő Európát, a szomszédok szükségét látták annak, hogy Magyarország közvetlen megsegítése és a keresztény érdekek megvédelmezése címén saját biztonságukról gondoskodjanak. A Magyarország területén Nyugat-Európa tényleges közreműködésével folyt hadjáratoknak ez volt a főindító oka. Csupán a magyar érdekekért és csupán a magyar föld védelméért egyetlen zsoldos életét sem kockáztatták volna.

Török csapatok felvonulása Buda alatt. Rézkarc Dilbaum Sámuel Eikonografia c. munkájából, 1604.*
(Országos Széchenyi-Knyvtár.)

Az itt harmadrésznyire kisebbített mozgalmas kép a következő munkában jelent meg: Samuel Dilbaum: Ειγωνο εϕια Aller deren Ungarischer Staett, Voestungen, Castellen und Haeuser, welche, von anfang der Regierung Rudolphi desz andern Roemischen Keysers bisz auff das 1603. Jar mit gewalt oder auffgebung erobert, oder verlohren worden . . . auff diese form durch Wilhelm Petrum Zimmerman Burgern zu Augspurg in Kupffer gradirt, und an tag gegeben . . . Anno 1604. A kötet 58 rézkarca közül többet felhasználtunk. A képek értéke kevésbbé a várak s városok ábrázolásaiban, mint sokkal inkább a rajtuk található mozgalmas jelenetek valószerű visszaadásában rejlik. Rajzolójuk kétségkívül megfordult Magyarországon és az itteni magyar és török viseleteket, embertípusokat, fegyverkezést és szokásokat jól ismerte.

A német birodalom érdekeinek, nem pedig Magyarország területi épségének védelme és a jövőjéért való aggodalom volt a célja Scepper Kornél császári követ 1540-i követségének is. A követ V. Károly német császár utasítására és nevében azt az ajánlatot tette Zápolyai János királynak, hogy mivel megbízható hírek szerint a török porta újabb támadása közvetlen küszöbön áll, a császár hajlandó magára vállalni Magyarországnak, illetőleg Buda várának védelmét. Ezt az ajánlatot abban a meggyőződésben teszi, hogy „Magyarország a kereszténységnek legerősebb előbástyája, melynek bukása kimondhatatlan károkat okozna a keresztény világnak”, s hogy Budavára elvesztése nem csupán Magyarország és a szomszéd államok, hanem az egész kereszténység végső veszedelmét jelentené”.

A kanizsai basa. XVII. századi rézmetszet.*
(Törtrénelmi Képcsarnok.)

A metszet Stefano della Bella olasz mester (1610–1664) egy rézkarcára vihető vissza s egyik változatán mint tatár kán van megjelölve.

Minthogy ismerjük a Magyarországra, vagy a magyarországi várak egyik-másikára vonatkozó szállóigeszerű kifejezéseket, melyek Magyarországnak, mint többek között a kereszténység védőbástyájának gondviselésszerű szerepét és hivatását szokták emlegetni, és minthogy ismerjük az idevonatkozó szálló igéknek életrajzát is, szükségtelen bizonyítgatni, hogy ezeket a kifejezéseket nem szabad szóról-szóra vennünk, s nem szabad a Magyarországot dícsérő jelzők mögött őszintén átérzett érzéseket, vagy éppen tényeket keresnünk. Amikor a Nyugatnak szüksége volt Magyarországra, a magyar földre, vagy lakóinak áldozatkészségére, akkor mindíg megtalálta azokat a középkorból származó szóvirágokat, melyek a feltételezett magyar hiúság kapcsán próbálták megmozgatni a magyar közvéleményt. Mikor viszont a szorongatott helyzetben lévő Magyarország fordult nyugati szomszédaihoz segítségért, ugyancsak azokat a szóvirágokat használta [MAGYAR HIVATÁSTUDAT] hatásra beállított érvekként, melyeket korábban a nyugatiak harsogtak a magyarság fülébe a tömegek megnyerése végett.

Magyarország vértanúsága. Jelképes fametszet Martin Schrott 1584-ben megjelent címerkönyvében.*

Az eredeti nagyméretű fametszet Martin Schrott következő munkájának melléklete: Wappenbuch des Heil. Röm. Reichs und allgemainer Christenheit in Europa. München, Adam Berg, 1582. A kép bizonyság rá, hogy a német köztudatban benne élt, menynyire kötelező lett volna a magyarság megsegítése a török ellen. Sajnos, ez a szándék csak akkor vált tetté, amikor a magyar nemzet a XVII. század végére az egyenlőtlen küzdelemben már elvérzett.

Végbeli vitézek a XVI–XVII. század fordulóján. Részlet Houfnagel Györgynek Esztergomot ábrázoló rézmetszetéből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Braun és Hogenberg munkájának (v. ö. a 28. laphoz szóló jegyzettel) 1618-ban megjelent V. kötetéből, az Esztergomot ábrázoló képről.

Mindebből természetesen korántsem szabad arra következtetni, hogy nálunk különleges hivatástudat ne létezett volna, mert hiszen már nemzedékek teljesítettek itt őrtálló szerepet. Az egymásra következő nemzedékek jól tudták, hogy Magyarország földrajzi fekvése századok óta az őrtállás kemény szolgálatához szoktatta a Kelet kapujában megtelepedett magyarságot, mely a Tripartitum tanúsága szerint át is érezte ennek a szolgálatnak nemzetközi jelentőségét. Csupán arra kívánunk reámutatni, hogy Magyarországot a Nyugathoz és a Nyugatot Magyarországhoz soha semmiféle mélyebb és tartósabb érzelmi közösség nem fűzte. A reformáció és az ellenreformáció korában még a vallás is csak akkor volt tömegmozgató erő, ha egyúttal gazdasági, vagy politikai érdekek is közreműködtek a vallás mellett. A keresztény közösségtudaton alapuló összetartozás hangoztatását tehát olyan jelszónak kell tekintenünk, mely szükséges lehetett a tömegek figyelmének és érdeklődésének felkeltésére, azonban hosszas és tartós összeműködés alapjául nem szolgálhatott.

A keresztény Európa védőbástyájaként emlegetett Magyarország tulajdonképpen mindíg magára volt hagyatva s a legtöbbször a maga erejéből teljesítette azt a feladatot, melyre helyzete és a viszonyok kényszerítették. A török hódoltság korában a végvárak karbantartása a megyéket terhelte; a megyék parasztsága végezte, még pedig ingyen, az építés és tatarozás munkáját, maga a védelem pedig részben magyar, részben idegen zsoldosokra hárult. Tulajdonképpen az I. Ferdinánd uralkodása alatt kialakult és a királyi Magyarországnak a hódoltság felőli határait védelmező belső várrendszer alkotta a nyugati keresztény tartományok keleti védővonalát, átvitt értelemben bástyáját. Ez a védelmi vonal oltalmazta a mögöttes országrészek lakosságát, az adózás terén fenntartotta az államhatalom és a török hódoltsági és a behódolt területek kapcsolatát és végül állandóan figyelmeztette a jobbágyokat arra, hogy ők is tagjai a magyar államközösségnek. Mindez a gyakorlatban a magyar lakosság magyar öntudatának és ezzel ellenálló képességének ébrentartásával volt egyértelmű.

A végvárak által védelmezett királyi Magyarország területe szolgáltatta azokat a jövedelmeket is, melyek nagyrésze katonai célokat szolgált. Minthogy a katonai szükségletek állandóan emelkedtek és a kiadások fedezésére az állandóan fogyó királyi Magyarország területének jövedelmei nem voltak elegendők, a hiányt részben az örökös tartományok által nyujtott pénzbeli támogatás, részben pedig a kölcsönök fedezték. Az anyagi források bizonytalansága következtében a magyar végvárak belső életét a mindennapi gondokkal folytatott állandó küszködés nyugtalanította a török hódítás egész ideje alatt.

Mindamellett az annyira amennyire karban tartott magyar végvárak ellenállásán torpant meg igazában a török hatalom nyugat felé törő lendülete. A rugalmas védelmi vonalak mentén a XVI–XVII. században a harcok állandósultak, melyek bőven ontották a magyar vért, de egyúttal felőrölték a hódoltsági törökök támadó erejét és harci készségét is, s őket ennek következtében nagyobbarányú hadivállalatok végrehajtásában meggátolták. Ez az alapjában véve gyenge magyar végvárrendszer védelmezte nemcsak a királyi Magyarországnak, hanem az örökös tartományoknak a területét. Amikor tehát az ausztriai, stájer, vagy morva rendek pénzzel és néha katonával siettek a magyar végvárak védelmére, tulajdonképpen a maguk területét védelmezték a magyar földön. A végváraknak igénytelen, szegény, de vitézi hírnévre vágyódó s virtuskodásra mindíg kapható magyar katonái voltak azok a névtelen hősök, akiket a külföld méltán nevezett a kereszténység védelmezőinek.

A magyar szívósság azonban nemcsak az állóharcok során állotta meg a helyét, hanem a nagy hadjáratok idején is. Nem lehet tagadni, hogy a tizenhat éves török háború alkalmával a magyarság is derekasan kivette a részét a felszabadítás munkájából. S nincs túlzás abban az állításban sem, hogy a magyarság részvétele nélkül a felszabadító hadműveletek talán megakadtak volna. Bizonyos, hogy Európa új térképének megszerkesztésében [NYUGAT KÖZÖNYE] a magyarság jelentékeny tényező volt. Igaz ugyan, hogy a kereszténység védelmének érdemében részt követelnek maguknak és nem alap nélkül, az oroszok, a lengyelek, a balkáni népek, a németek és az olaszok is, s el is kell ismerni, hogy a törökök ellen folytatott százados küzdelmek során valamennyiök számára bőven nyílt alkalom a Dontól és a Kaukázustól Bécsig és az Adriáig babérok gyüjtésére a kereszténység védelmében. Nyugat-Európát azonban kevésbbé érdekelték a keleten folyó harcok, ahol a török határok különben is elég korán megmerevedtek, hanem azok a küzdelmek izgatták és foglalkoztatták képzeletét, melyek végső célja a német birodalom megalázása és széttörése volt. Mivel pedig a török támadások csaknem kivétel nélkül Magyarország területén omlottak össze, vagy őrlődtek fel, nem csodálkozhatunk azon, hogy a Nyugat szemében főként Magyarország lett az a bástya, mely felfogta és elhárította a török támadások első és leghevesebb rohamait és ezzel megmentette a Nyugatot a kétségtelen romlástól. Bármennyire közömbös volt is egyébként a magyar föld és annak népe iránt Európa, azt a tényt, hogy a magyarok saját határaikat védelmezve, egyúttal a Nyugatot is megvédelmezték, készségesen elismerte.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem