RÉVÉSZ IMRE: REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

RÉVÉSZ IMRE:
REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ

Reformáció és ellenreformáció a Nyugat szellemi áramlatai voltak s így elkerülhetetlenül bele kellett jutnia sodrukba a magyarságnak is. Mind a kettő annak a nyugat- és középeurópai katolikus keresztyén lelkiségnek és művelődésnek a szülötte, amellyel a magyar szellem, európai életének második századától fogva, egyre jobban át volt itatva. A magyar szellem európaiságából önként következett mind a reformációval, mind az ellenreformációval való megismerkedése s tevékeny részvétele azok harcaiban és alkotásaiban. Reformáció és így természetesen ellenreformáció is elképzelhetetlen lett volna egy bizánci-balkáni szellemű és műveltségű Magyarországon. Viszont az újkor-eleji Magyarország tragikus és kétségbeejtő helyzete, kapcsolatban a magyar lelkiség, jellem, anyagi és szellemi művelődés egynémely, már a XV. század végéig élesen kidomboruló sajátos vonásaival, eléggé megmagyarázza mind a magyar reformációnak, mind a magyar ellenreformációnak azokat a jellegzetességeit, amelyeket tőlünk nyugatabbra sem az egyikben, sem a másikban nem találunk meg.

A katolikus egyházban fél évezred óta hangzó reformkövetelések, mérsékeltebb vagy radikálisabb reformtörekvések majd mindegyikének támadt visszhangja a középkori s az újkor küszöbére eljutott Magyarországban is. Elkezdve a cluny-i reformon s végezve a nagy koldulórendek belső megújhodási törekvésein, nincs az egyházmegújításnak az a nevezetesebb mozgalma, amelynek valami nyomát Szent István korától Mátyás koráig meg ne találnók magyar földön. A legműveltebb rétegekben – királyi udvaron, főpapságon és arisztokratákon kívül a még nagyobbrészt német városi polgárságot, jóval kisebb mértékben az alsó papságot és a középnemességet lehet ideszámítani – felragyog a renaissance új életérzetének és világszemléletének napja is. Az ettől létrehítt humanista eszmevilágnak nemcsak bölcseleti, irodalmi, nyelvi, történeti vonatkozásai, hanem, főként természetesen a XV. század elején, Erasmus hatása alatt, vallási eszmény hirdetése és egyházi kritikája is figyelmet kelt magyarországi körökben. A legszélesebb s legkevésbbé művelt néprétegekben viszont a nagy nyugati eretnekségek ellenőrizhetetlen hatása forrong: kivált a huszita eszmék idéztek elő Délen és Keleten félelmes erejű népi mozgalmakat s ezek elfojtása nem jelentette egyúttal eszméik eltűnését is a magyar lélekből. Mind e megelőző nyugati hatások nyomán – s ugyanazokon a módokon, emelyeken ezek elérkeztek – a reformációnak is utat talált hazánkba.

A külföld híres egyetemein, már 1522-től Wittenbergben is tanult magyarok voltak legegyenesebb és legmozgékonyabb közvetítői, felkarolója itthon legelsősorban és magától értetődően a városok polgársága, egészben véve elnézője, sőt itten-ottan csöndes pártfogója pedig II. Lajos király családja és udvara. A mohácsi vész előtt még csak foltonként jelentkezik, országrészekre kiterjedő propagandának nem akadunk nyomára. De a katasztrófa s méginkább az ország széthullása után mindama tényezők majdnem teljesen tehetetlenné válnak vele szemben, melyek 1526 előtt még több-kevesebb eréllyel és eredménnyel gátolni tudták terjedését: királyi hatalom, egyházi joghatóság, állami törvényhozás és közigazgatás. Így történhetett meg, hogy alig negyedszázad alatt a reformáció mind a három országrészt elárasztotta s belőle már akkor csak szigetként emelkedtek ki a katolikus egyházi életnek kisebb-nagyobb maradványai, a gyors elözönlés vagy a lassú felmorzsolódás folytonos veszélyétől környékezve.

A Luther követői ellen 1623-ban hozott első magyar törvény a Corpus Juris Hungarici 1584. évi kiadásában.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar törvények első gyűjteményét Decreta, Constitutiones et Articuli Regem Inclyti Regni Vngariae címen Telegdi Miklós pécsi és Mossóczi Zakariás nyitrai püspöpök rendezték sajtó alá. Az első kiadás 1584-ben Nagyszombatban, a jezsuiták nyomdájában jelent meg, A hitújítók ellen 1523-ban hozott első törvény magyar fordításban így hangzik: A lutheránusok és pártfogóik büntettessenek meg. 54. szakasz. Király ő felsége, mint katolikus fejedelem, méltóztassék az összes lutheránusokat és pártfogóikat, valamint a felekezetükhöz szítókat, miként nyilvánvaló eretnekeket s a legszentségesebb Szűz Mária ellenségeit fővesztéssel és minden javaik elkobzásával megbüntetni. Az 1525-i törvény a hitújítók büntetését az idegenek eltávolításával, elsősorban a Fuggerek elmozdításával kapcsolja össze: A külföldi nemzetiségű tisztviselők elmozdíttassanak és magyarokkal helyettesíttessenek. A lutheranusok égettessenek meg. 4. szakasz. Egyébként a Fukkarok és minden idegen nemzetbeli, akik nyilvánvalóan kizsarolják és kiviszik az ország kincseit, ebből a birodalomból eltávolíttassanak és kiutasíttassanak; helyükre magyarokat kell behelyezni. Mégis külországbeliek, bárminő nyelvűek legyenek, ha Őfelségeiknek és ezen országnak óhajtanak szolgálni, szokott fizetésre szabadon jöhetnek és bevezethetők, úgyszintén az ország határain, akárcsak a magyarok, szolgálatra és kalmárkodásra felvehetők. A császári és velencei követek azonban az országból kiküldendők. A lutheranusokat pedig valamennyit ki kell irtani, s ahol találtatnak, nem csak az egyházi, hanem a világi személyeknek is szabad őket megfogni és megégetni.

A török hódító mindenestől fogva tisztátalan és hamis hitnek tartotta ugyan a keresztyénséget s nem sokat törődött annak belső vallási viszályaival; de kétségtelen, hogy a katolikus egyházhatóság és egyházszervezet összeomlása a hódolt területeken politikai megfontolásból kedvére volt, s ezért a reformációs mozgalmat nemcsak nem akadályozta, hanem itt-ott – bár mindíg csak esetenként és ötletszerűleg, seholsem rendszeresen – még pártolta is. A Habsburg-királyság egyházpolitikája egészben véve katolikus szellemű és irányú volt ugyan s az egy János Zsigmond uralkodását kivéve, az volt a nemzeti királyságé s a reformáció-korabeli erdélyi fejedelemségé is. De még a légkatolikusabb államfői törekvéseknek is határt szabott az a belátás, hogy merőben vallási kérdések élreállításával nem lehet veszélyeztetni [A KEGYÚRI JOGOK KITÁGÍTÁSA] politikai rokonszenveket, elidegeníteni hűséges párthíveket s még jobban bomlasztani az amúgy is roppantul meglazult államalkotó társadalmi erőket akkor, amikor állandó készenlétben kell lenni akár a törökkel, akár a vetélytárs másik magyar államisággal szemben.

E tekintetben főként a világi nagybirtokos arisztokrácia, de kisebb részben az erősebb önkormányzatú városok is kivételes bánásmódra számíthattak. A reformáció eszméinek terjedése ezekben érthetőleg hatalmasan megerősítette azt a törekvést, amely mindkét tényezőnél már jóval a reformáció előtt, egy máskülönben legkatolikusabb világban megfigyelhető: a kegyúri jogok kánonjogellenes kitágításával mennél több egyházi jogosítványt szerezni, kivált a kegyúri javadalmakat élvező személyek alkalmazásába mennél döntőbb beleszólást kivívni s ennek következtében utoljára egyszerűen családi, illetőleg városi jogterületként kezelni az egyházi életnek azt a kisebb-nagyobb darabját, mely a kegyúri jog címén az illető nagybirtokos vagy város hatalmi körébe esett. Egyházi javaknak, földbirtoknak és egyéb vagyontárgyaknak világi kezekre jutása és ott eredeti rendeltetésüktől részben vagy egészben elvonása – legtöbbször a bevégzett tények elé állítás útján – már jóval a reformáció előtt sem volt Magyarországon egészen ritka jelenség. De amikor Mohácsnál a főpapi székek legtöbbje üresen maradt, a katolikus hierarchia szervezete teljes bomlásban volt, az országot évtizedekig polgárháború dúlta és török fogyasztotta: az így előállt helyzetben természetesnek kell találnunk, hogy nagyurak és városok áhítozása az egyházi javak után még jobban megerősödött és még könnyebben volt kielégíthető. A megbénult központi hatalomnak ezt annál kevésbbé volt módja megakadályozni, minél rosszabb példát adott rá – őmaga: hiszen a végszükségre hivatkozva a két ellenkirály is, utódaik is, számtalan esetben tették rá a kezüket egyházi vagyontárgyakra és jövedelmekre honvédelmi s egyéb kincstári érdekekből; ez érdekek sugallatára hagyták évtizedekig betöltetlenül a legfontosabb főpapi székeket, vagy bízták rá azok „adminisztrálását” olyan, egyházi szempontból teljesen és minden tekintetben képtelen egyénekre, világiakra, durva katonákra, akiket személyes érdemeikért akartak ezzel jutalmazni s esetleg vitézségük, katonai hozzáértésük miatt behelyezni egyik vagy másik főpapi székhely hadászatilag fontos várába. Egyszóval az egyházi élet anyagi, gazdasági alapjai, a magyar közjogban és a kánonjogban érdekes kombinációval gyökerező vagyonjogi rendszere e teljes jogbizonytalanság közt vonagló emberöltőkben reformátori célzatoktól és megfontolásoktól függetlenül is megingottak és összezavarod tak. A reformáció ezt a helyzetet már így találta, csak a még teljesebb kifejlődését siettette. Ha a főúr vagy a városi tanács a reformátori eszmék hatása alá került, természetesen még sokkal kevésbbé érezte indíttatva magát a már addig is bírt egyházi jogosítványoknak, esetleg többé-kevésbbé erőszakos úton megszerzett, legalább is használatba vett egyházi javaknak és javadalmaknak kezéből való kieresztésére; sőt igyekezett lehetőleg még szaporítani is azokat, hogy a szenvedéllyel ostromolt régi egyház alól minél teljesebben kihúzza az anyagi létalapot. Ennek megakadályozására pedig [A REFORMÁCIÓ ELŐHARCOSAI] az uralkodók, a maguk hű katolikusságában is, annál kevésbbé gondolhattak, mert, amint láttuk, maguk és a katolicizmushoz hűnek maradt arisztokraták adták ebben a tekintetben a legrosszabb példát. Nekik hívekre volt szükségük – a servitor-familiaris-rendszer révén német fejedelemségek területével fölérő országdarabokat hatalmuk alatt tartó oligarchákra – s el kellett tűrniök, hogy híres klastromfoglaló, templomfosztogató mágnások hűségük jutalmául erős anyagi biztosítékok és jutalmak mellett azt is előre kikötötték, hogy a vallási kérdést nem fogja az uralkodó velük szemben fölvetni. A németbirodalmi, angliai és a skandináv részleges szekularizációk híre mindenütt nyomon követte a reformáció eszméinek terjedését: az volna a csodálatos, ha Magyarországon egyetlen lélekben sem támasztott volna hasonló vágyakat és törekvéseket, holott itt is, éppen úgy, mint a külföldön, a szekularizációs törekvéseknek mind a korona, mind a rendiség részéről messze a középkorba visszanyúló alapjuk volt.

A lutheránusok megégetését elrendelő 1525. évi IV. törvénycikk a Corpus Juris Hungarici 1584. évi Kiadásában.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Szent Pál leveleinek Komjáthy Benedek által készített magyar fordítása, Krakkó, 1533.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Dévai Biró Mátyáss első nyomtatásban megjelent munkája. Bázel, 1537 (?).
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Mindez természetesen nem azt jelenti, mintha a magyar reformációnak a szekularizációs ösztönök lettek volna a legbensőbb rúgói. Szekularizálni akkor körülbelül mindenki akart a királyi Magyarországon és Erdélyben, akinek módja, több-kevesebb önkényességgel így magyarázható jogcíme volt hozzá. Ezek közül azonban a reformációnak értékes és maradandó támogatói csak olyanokból lettek, akiket a reformátori eszmevilág bensőképpen is megragadott. Ezt az eszmevilágot pedig mind a három országrészben határtalanul önfeláldozó, az abszolút meggyőződés hevétől fűtött, e mellett kitűnő tudású és fölényes előadókészségű férfiak képviselték: Dévai Bíró Mátyás, Luther és Melanchthon személyes jóbarátja, Sztárai Mihály, a robbanó lelkű költő és muzsikus (ez a kettő azelőtt ferencrendi szerzetes volt), Szegedi Kis István, az Európa-szerte ismert és tisztelt nevű tudós teológus, Huszár Gál, a vándornyomdász-prédikátor, Bornemisza Péter, a kor egyik leggazdagabb és legmozgékonyabb szelleme, és még nagyon sokan. Az ilyenek szavának súlya volt, annál inkább, mert az életüket is rátették. A rájuk hallgató nagybirtokos családok, városi magisztrátusok semmiesetre sem kerültek színvonaltalan és talán mellékes céloktól mozgatott szellemi vezetés alá. Sőt olykor bosszankodva azt voltak kénytelenek tapasztalni e máskülönben kedvelt és pártfogolt lelkitanítóik részéről, hogy gerinces szókimondásuk nem áll meg a régi egyház szenvedélyes bírálatánál s a kisemberek erkölcseinek korholásánál, hanem tulajdon hatalmas pártfogóikra is ráfordítják szükség esetén a prófétai feddést. Nem bánták, hogy e miatt gyakran éppúgy földönfutás lett a sorsuk, minthogyha reformációellenes hatalmasságokkal kerültek volna szembe. Viszont a legértékesebb lelkek éppen ezt a vonást is megbecsülték és szerették a reformáció hirdetőiben, mihelyt úgy érezték, hogy az örökkévalóság igéire való szomjúhozásukat ezek jobban ki tudják elégíteni, a vallási korkérdések útvesztőiben jobb kalauzaik tudnak lenni, mint a régi egyház emberei közül akárki. Emezek közt Magyarországon a reformáció eláradása idején amúgy is nagy szellemi apály volt tapasztalható – sokkal feltűnőbb, mint bárhol a külföldön. A huszas évektől a hatvanasokig nincs olyan embere a magyarországi katolicizmusnak, [REMÉNY AZ EGYSÉG VISSZAÁLLÍTÁSÁRA] akit akár mint evangéliumhirdetőt, akár mint hitvitázó tudóst a siker valamelyes reményében állíthatna szembe a reformáció embereivel. Ez az időszak pedig éppen elég volt arra, hogy a két magyar államnak legtöbb főnemesi családja és legtöbb városi hatósága nyiltan a reformáció eszméi mellé szegődjék.

Bornemisza Péter egyházi beszédeinek első része. Sempte, 1573.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Szegedi Kis István. Fametszet 1585-ben Bázelben megjelent Theologiae sincerae loci communes c. munkájából.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

De e gyors fölénybejutás teljes megértéséhez még azt is tudnunk kell, hogy a reformáció pártjára állás jóformán az egész XVI. század folyamán nem jelentette még az egyházegység nagy középkori eszményével való szakítást s az egység visszaállítására vonatkozó remény végleges eldobását. Még maguknál a reformátori személyiségeknél sem jelentette – olyan perzselő hévvel rómaellenes férfiak is, mint az engesztelhetetlen Méliusz Péter, a debreceni és tiszántúli reformáció megszilárdítója, igen érdekes és meggyőző erejű bizonyságait hagyták ennek hátra. Főurak, városi vezetők még kevésbbé tudták jó ideig elképzelni, hogy a reformátori mozgalom eredménye végül is több különböző, önálló s egymással maradandólag szembekerülő egyházalakulat létrejötte lesz, nem pedig az egyházegységnek megtisztult alakban, a reformáció hitelvei és követelményei szerint való helyreállása. Éppen a legnagyobb reformációpártoló családoknál – a Nádasdyaknál, Perényieknél, ecsedi Báthoryaknál – lehet jól meg figyelni azt, némely esetben még a század utolsó negyedében is, hogy a radikális szakítást a katolikus egyházi külsőségekkel, formaságokkal, szokásokkal, intézményekkel, jogrenddel a lehetőségig kerülni kívánják. Nem azzal a taktikai megfontolással tették ezt, hogy így annál könnyebben átvihetik a reformációra jobbágyaik tízezreit s a tőlük egy vagy más tekintetben függő kis- és középnemesség nagy seregét – ilyen taktikára őnekik, akiknek kezében csaknem államfői hatalomteljesség összpontosult, legkevésbbé sem lett volna szükségük. Hanem meggyőződésből jártak így el: hitték és remélték, hogy a végleges szakadásra nem fog sor kerülni; kívánták is; hogy ne kerüljön s igyekeztek megragadni minden lehetséges szálat, amely még alkalmasnak tetszett előttük a bomladozó egység újból egybekötözésére. Alapjában ugyanaz a lelki magatartás volt ez, mint amelyik a városi hatóságokat – legfőként a török hódoltság alatt, de nemcsak ott arra késztette, hogy a két szembenálló s egymást lehetetlenné tenni igyekvő vallási irány, a katolikus és a protestáns közt modus vivendi-t teremtsenek; biztosítsák a kétféle egyházi élet párhuzamos és egyidejű fennállását, nem egyszer közös templomhasználattal. Nem a változhatatlanba beletörődés, esetleg valami koraszülött liberalizmus jelentkezése volt ez: éppen ellenkezőleg, [VÉGLEGES SZAKADÁS] annak a reménynek a fenntartása, hogy az egyházszakadás bármi mély is, csak ideiglenes, belátható idő alatt meg fog szűnni, addig pedig elég ideiglenes eszközökkel fenntartani a két fél között a rendet és a tűrhető békét.

Az Úrvacsora. Fametszet Heltai kisebb katekizmusából. Kolozsvár, 1550.*

Valószínűleg német fametszet nyomán készült, legalább is az alakok németes ruházata erre vall. Feltűnő, hogy az úrvacsora osztása szárnyasoltár előtt történik.

Az átmenet e bizonytalanságai, az egység helyreállítására vonatkozó nemes és rokonszenves illúziók csak akkor oszlottak el, amikor a katolikus álláspontot új, friss és a protestánsokkal egyenlő színvonalú szellemi erőtényezők kezdették képviselni és amikor viszont a reformáció természetes életszükségből, de elsősorban a védekezés létparancsára maradandóbban s önállóbban szervezkedni kezdett és tanításának öntudatos befogadására a legszélesebb néprétegeket is meg akarta nevelni. Ettőlfogva a reformáció sehol sem volt többé csak urak és papok dolga, amilyenül még a század első felében vagy közepetáján a magyar tömegek tudatában sok helyt feltűnhetett. A néhány nagyobb és sok száz apró magyar város polgársága, amely már régtől fogva hozzá volt szokva annyi-amennyi kiváltsága révén sorsának többé-kevésbbé önálló intézéséhez, hamar megtanult a reformáció mellett öntudatosan állást foglalni; de a protestáns szószék és iskola a jobbágytömegek között is igen eleven öntudatosulási folyamatot indított meg vallási kérdésekben. Mindez a századfordulóig mégsem járt együtt a hitvallási ellentétek szélsőséges kiéleződésével: a magyar társadalomnak előkelőbb, műveltebb világi rétegeiben még jóval a felekezeti egyházak különszerveződése után is, amikor már a kibékíthetetlen vallási ellentét egyre világosabbá s ennek megfelelően a teológiai harc egyre kíméletlenebbé vált, mindennapos jelenség volt különféle hitfelekezetű embereknek egy családban, egy társaságban, azonos életformák között való békés megférkőzése, egymásban az embernek, magyarnak és keresztyénnek az eltérő hitvallás mellett is megbecsülése. Az akkori magyar sors kivételes és közös nehézsége mellett valamennyire talán a magyar lelkiségnek fanatizmusra nehezebben lobbantható volta is magyarázza ezt a jelenséget, amilyennel a reformációtól szintén áthatott nyugati társadalmakban akkortájt sokkal kevésbbé találkozunk.

A mádi református egyház I. Rákóczy György fejedelemtől kapott, úrasztali ezüstkannája.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Az eredeti magassága 28.5 cm. A kanna oldallapjain bevésett szentírásbeli idézetek s az ajándékozásra vonatkozó köv. felírás: GEORGIUS] RAKO[CZY] · D[EI]: G[RATIA] PRIN[CEPS] · TRAN[SILVANIAE] PAR[TIVM] · REG[NI] · HVN[GARIAE] · D[OMINUS] · E[T] SICULORUM] · COMES. A M. N. Múzeum 1910-ben vásárolta a mádi ref. egyháztól. Hasonló kannákat ajándékozott a fejedelem más egyházaknak is; ezek közül ismeretes az ónodi egyházé.

A reformáció szervezkedése, ahol és amily mértékben csak lehetséges volt, a régi egyházszervezet keretei között ment végbe. A belviszálytól és a töröktől aránylag legjobban megkímélt területeken: az északi és északnyugati Felvidéken az átszerveződés – katolicizmusból protestantizmussá – jóformán zökkenő nélkül indult meg s jó darabig úgy látszott, ugyanígy fog folytatódni és betetőződni. Esperesi körzetek és főesperesi kerületek egész papsága lett jóformán egyszerre protestánssá, nem egyszer hivatalos vezetőivel együtt: a püspöki egyházmegye vagy az érseki főegyházmegye központi kormánya – kivált ha évekig vagy évtizedekig be sem volt töltve az illető főpapi szék s a kormányt a nem teljes jogkörű helyettesek vitték – ismételt kísérletezések után sem bírta visszanyomni, sőt még tartósan megállítani sem tudta a protestánssá válás folyamatát. A századfordulóig be kellett érni azzal, hogy e vidékek protestánssá lett papjai névleg elismerték maguk fölött a katolikusnak megmaradt főesperes, sőt az érsek, püspök fennhatóságát is és ennek jeléül tovább fizették nekik az ezek jövedelmének jelentékeny [A REFORMÁCIÓ SZERVEZKEDÉSE] és sokszor egyedül biztos részét alkotó törvényes illetéket (census cathedraticus), egyébként azonban teljesen protestáns módon tanítottak és éltek s az egyházközségeket is, a helyi világi hatósággal teljes egyetértésben s annak anyagi és jogi támogatásával, ugyanígy vezették.

A debreceni hitvallás. 1567.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Egyszerre jelent meg magyar és latin nyelven; a latin kiadás címe: Brevis Confessio Pastorum ad Synodum Debrecii celebratam 24, 25 et 26. Februa[rii] Anno D. 1567. convocatorum. Ugyanakkor nyomtatták ki a zsinat által hozott törvényeket is.

Önállóbb, de még mindíg elég konzervatív szervezkedésre azokon a területeken került a sor, ahol a katolikus hierarchia szervezete vagy teljesen felbomlott, vagy ha úgy-ahogy megmaradt is, képtelen volt – hatalmas földesúri, Erdélyben egyideig állami akarattal szemben – megakadályozni a protestáns egyházi életnek jogilag is önálló lábra állását. Ily területeken – tehát az országterület háromnegyedrészén – már jóval 1608 előtt önálló, nagy protestáns egyházigazgatási egységek alakultak ki (az 1608-i vallásügyi törvényhozás aztán az északi és északnyugati Felvidék protestáns egyházi életének ugyanily önállósulását is lehetővé tette). Ez alakulások területi kereteit a régi egyházföldrajzon kívül az új politikai határok s a protestáns egyházi élet kiformálódására legdöntőbb hatású nagybirtoktestek szabták meg. Szervezeti formáik pedig leginkább a németbirodalmi protestantizmus hatását tüntetik fel: a közvetlen egyházkormányzás a lelkipásztorok kezében van, ezek fölött állanak a közülök kikerülő senior-esperesek és superintendens-püspökök (de az utóbbi fokozat nem mindenütt épül ki); a legfőbb egyházhatalom a kizárólag lelkésztagokból álló zsinatoké, viszont az egész rendszer mögött ott áll támogató tekintélyével s ha kell, kényszerítő és büntető karjával a hitsorsos világi hatóság: város, vármegye, földesúr, Erdélyben a protestáns fejedelem és tanácsa, az országgyűléssel együtt.

Kálvin János arcképe Szenczi Molnár Albert által 1624-ben magyarul kiadolt Institutiója címlapján.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ezt a rendszert hazánkban eredetileg az ágostai hitvallás hívei létesítették – őhozzájuk állt legközelebb, mint jellegzetesen lutheri egyházalkotmányi típus – de lényegében változatlanul átvette tőlük a helvét hitvallású református irány is, sőt az erdélyi unitárizmus szintén hasonlóan szervezkedett. Ezt természetesnek kell tartanunk, hiszen mind a három hitvallás szervezkedésének irányítói a németbirodalmi protestáns egyházi berendezkedést ismerték legjobban, s ennek a hazai viszonyokhoz módosított formája a közvetlen célnak: az új egyházi élet rendbentartásának, erős kezű és egységes irányításának mind a három felekezetben egészen jól meg is felelt. A középkori rendszert ennél gyökeresebben átalakító protestáns egyházi berendezkedéssel bajos is lett volna a XVI. századi Magyarország zavaros és bizonytalan viszonyai között kísérletezni. De a következő század folyamán a reformátusok – akiknek kapcsolatai akkor kezdtek erősebben kiépülni a Rajnán túl lévő, legnagyobbrészt kálvini szellemű európai protestantizmus világával – előbb német, majd főkép angol-holland puritán hatás alatt a jellegzetesen kálvini prezsbiteri rendszerrel is foglalkozni kezdtek. A konzervatív régebbi nemzedék csak nagy belső harcok árán, lépésről-lépésre engedett az eredeti kálvini elgondolásokért lelkesülő fiataloknak: ezeknek nem is sikerült a püspök-esperesi rendszert (amint először akarták) teljesen fölcserélni az újjal, de annyit 1646 óta (a Dunán túl már előbb is) elértek, hogy a prezsbitérium a magyar református egyházalkotmányban elvileg és sok helyt gyakorlatilag is helyet kapott. Ennek pedig az a nagy jelentősége volt, hogy a magyar népnek éppen az akkor legmagyarabb rétegeiből szellemileg és erkölcsileg legjobban kiemelkedő egyének nemcsak az egyházi élet külső vonatkozásainak intézésébe vonattak be (ez eddig is megvolt, a mezővárosi vagy falusi világi tisztviselőknél), hanem intézményes szerepkörhöz jutottak az egyházi életnek egy olyan egészen benső, szellemi-erkölcsi tevékenységénél is, aminő az egyháztagok fegyelmezése. Amelyik magyar polgár, módosabb jobbágy, egytelkes kisnemes, végvári vitéz a református prezsbitérium munkájában résztvehetett, annak lelki függetlenségével és keresztyéni felelősségérzetével együtt az emberi önérzete és önállósága is hatalmasan megnövekedett. Később pedig, amikor az ellenreformáció végleges felülkerekedtével a világi hatóság Erdélyen kívül mindenütt erősen barátságtalan magatartást tanúsított az addig támogatott protestantizmussal szemben: a református egyház önvédelmében és önfenntartásában is mind nagyobb szerepe jutott a prezsbitériumnak – bár akkora jelentőségre, mint a nyugati kálvinizmusban, minálunk, a vele tulajdonkép elvileg ellentétes püspök-esperesi elemekkel való kombináció következtében, sohasem emelkedett.

Amilyen egységes volt – nagyjából – a hazai protestantizmus egyházalkotmányi típusa, olyan változatos volt teológiai típusai szerint, de társadalmi, sőt népi és faji kapcsolatai szerint is, az a vallásos élet, amely ez alkotmányi keretek közt élt és virult. A reformáció terjedésének első negyedszázadában mindhárom országrész területén a németbirodalmi, luther-melanchthoni szellemű és formájú protestáns tanítás hódított: magyarok és tótok éppoly fogékonyak voltak iránta, mint a hazai németség. Már vele párhuzamosan megjelent a Felvidéken az osztrák-morva típusú, csöndes [TEOLÓGIAI TÍPUSOK A REFORMÁCIÓBAN] vértanúságra mindíg kész, hallatlanul szívós anabaptizmus is, de ennek különben is inkább csak földalatti propagandája katolicizmus és lutheránizmus heves ellenhatásai miatt – főként pedig a régebbi, forradalmi anabaptizmusnak a világi hatóság előtt veszett híre miatt – nem tudott számbavehető sikereket elérni. A csaknem állandó üldözés közepett is fennmaradt egyik maroknyi csoportjukat, mint kiváló iparosokat Bethlen Gábor telepítette át Erdélybe, szabad vallásgyakorlatukat is megengedvén. Sokkal erősebben hatott s a vallási viszonyok képét is mélyrehatóan megváltoztatta a svájci reformátori típus, amelynek hullámai erősebb lökésekkel az 1550-es években kezdtek szétterjedni mindhárom országrészben. Ez a később helvét hitvallásúnak, majd reformátusnak, még később pedig köznyelven kálvinistának emlegetett radikálisabb protestáns irány, éppen radikálisabb s e miatt könnyebben népszerűsíthető volta következtében s néhány kiváló terjesztőjének – így Kálmáncsehi Sánta Mártonnak s az ifjú Méliusz Péternek – óriási erélyével, retténtő elszántságával és nem mindennapi tudásával a magyaroklakta területeken, főként Keleten, alig egy-két évtized alatt fölényes többségbe jutott. A németek s a tótok közé is erősen be-bekap dosott, de itt elállotta az útját néhány lutheri hitű nagyföldesúr személyes meggyőződése és energiája, legfőként pedig az erdélyi szászság s a felvidéki és nyugatmagyarországi német lakosságú városok erős kiváltságokkal körülbástyázott s féltékenyen őrzött önkormányzata. Ennek megerősítésére nagyszerű új összekapcsoló tényezőt láttak az egyébként is meggyőződötten vallott ágostai hitvallásban, amely éles határvonalat vont közéjük s a – helvét reformáció felé húzó s egyes német többségű városokban is egyre erősebben térfoglalásra törekvő s e miatt rossz szemmel nézett magyar polgári és nemesi elem közé – e mellett pedig az anyanéppel és annak protestantizmusával buzgón és szakadatlan ápolt érzelmi közösségüknek is legjobb kifejezője és fenntartója volt.

Rákóczy György fejedelem állítólagos arcképe Rembrandtól.*
(Történelmi Képcsarnok.)

II. Rákóczy György arcképe a ráalkalmazott felírás ellenére nem mondható teljes hitelűnek. Hogy a képet, amelyről I. G. van Vliet a rézkarcot készítette, Rembrandt Harmensz van Rijn festette, kétségen felül áll. Azonban az ábrázolhat egy ifjú németalföldi tisztet is. Rembrandt Rákóczyt sohasem látta, tehát csak minta után dolgozhatott volna, aminek a kép életteljes volta ellentmond. Másfelől az ábrázolt alak életkora nem felel meg II. Rákóczy Györgyének, aki 1631-ben már 38 éves, meglett ember. Fejedelmi voltával nem egyeztethető meg a viselet sem; a nyakán látható vértgallér ebben az időben a közönséges tisztek szolgálati jelvénye, aminek csökevénye egyes hadseregekben szinte napjainkig fennmaradt.
A rézkarc első kiadása az itt bemutatott alakban, de aláírás nélkül jelent meg. Valamivel később Hugo Alland amsterdami kiadó a táblánkon olvasható nyomtatott felírással újból kiadta, ekkor azonban a művészek neveit s az évszámokat a rézlapról lecsiszolták.

Telegdi Miklós pécsi püspök munkája az evangélikusok ellen. Nagyszombat, 1581.
(Pázmány Péter Tudományegyetem Könyvtára.)

Egy darabig úgy látszott, hogy az ágostai és a helvét hitvallás hívei közt kitört heves és keserű testvérpörben egy harmadik lesz a győztes, legalábbis Erdélyben és a Tiszán túl: az Olasz- és Lengyelországból, főkép a Zápolyai-udvar útján átszivárgó, humanista-racionalista teológiai kritikát és fantasztikus rajongást. sajátságos módon egyesítő, több-kevesebb kapcsolatot az anabaptizmussal is fenntartó szentháromságtagadás (antitrinitárizmus, socinianismus, későbbi és mai nevén unitárizmus). Hatalmas tehetségű ember került e mozgalom élére a hatvanas évek közepén: Dávid Ferenc, a szászból magyarrá, ágostai, majd helvét hitvallású püspökből szentháromság-ostromló vallásújító vezérré lett kitűnő szónok és író. Tömegsikereket aratott, de csak addig, amíg nyiltan támogató rokonszenvével mögötte állott a fiatal erdélyi uralkodó, a nyughatatlanul kereső műkedvelő teológus, János Zsigmond is. Ennek korai halála, úgyszintén az antitrinitárius-anabaptista propaganda egyes szélsőséges képviselőitől gerjesztett s itt-ott a kirobbanás küszöbéig jutott társadalmi forrongás, de nem utolsó sorban magának az ünnepelt vezérnek, Dávid Ferencnek lelki meghasonlása, folyvást merészebb végletekbe sodródása gátat vetett a mozgalom további terjedésének. Az öntudatosan katolikus somlyai Báthory-fejedelmek azután gondoskodtak minél szűkebb mederbe való visszaszorításáról, ehhez egy darabig az ágostai és a helvét [FELEKEZETEK, HITVALLÁSOK] hitvallású egyházak vezetőségének hathatós segítségét is megnyervén. Egy, az eszme mellett tiszteletreméltó hűséggel megálló csoportnak mégis sikerült Erdélyben unitárius vallásközösséget alakítania s azt törvényes védelem alá helyeznie, de csak jókora megalkuvás árán; a Dávid-féle szélsőséges nézetek azontúl csak lappangva tenyészhettek. Ebben a lappangásban kapcsolódott össze aztán a szentháromságtagadás és az anabaptizmus rajongó lelkisége, végítéleti várakozása közelebbről máig sem ismert utakon – egyebek közt valószínűleg a renaissance hatása alatt újraéledt zsidó kabbalisztika és egyéb misztikus hatások révén – az Európa egyéb részein is felbukkant zsidózó „szombatlással”. Így alakult ki már a XVI. század utolsó évtizedeiben az erdélyi szombatosok páratlanul érdekes szektája. Legnagyobb alakja, a rejtélyes és nagytehetségű Pécsi Simon nem mutatott ugyan híveinek példát a mindvégig való állhatatosságra, de a legfanatikusabbak a XVII. század folyamán elszenvedett kegyetlen üldözés után is megállottak hitükben, s maroknyi ivadékaik, az erdős székely hegyek között megbújva, két századnál tovább tűrtek és vártak, amíg megtehették a rég tervbevett végső és következetes lépést: a zsidóságba való nyilt beleolvadást.

Az első soproni evangélikus lelkész, Gerengel Simon. († 1583.)*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Ismeretlen hazai rézmetsző munkája a XVII. század végéről, Schräps Mihály soproni könyvkötő és könyvárus részére. Eredeti, de már megrongálódott rézducát a M. Nemzeti Múzeumban őrzik; mérete 160×123 mm. Figyelemreméltó, hogy Gerengel, aki 1565-ben foglalta el hivatalát, törökös csimbókot visel (amely szokást a XVI. század második felében kezdték a magyarok átvenni) s a katolikus papokéhoz hasonló karingbe van öltözve. A kép körirata: Herr Simon Gerengel erster gewester Evangel[ischer] Prediger in Oedenburg Vocirt: A: 1565. gestorben 1583. Alul: Mich[ael] Schräps. Bibliopeg[us].

Pilarik István, tatárfogságot és száműzetést szenvedett evangélikus pap. Egykorú rézmetszet Haublintól.*
(Történelmi, Képcsarnok.)

A 135×180 mm nagyságú metszet jelzése: Haublin fecit. A kép valószínűleg Meissenben készült, ahol Pilarik élete vége felé lelkészkedett. Felső felírása: REVERENDUS VIR STEPHANUS PILARICK SEN[IOR]. VII. DIVERSARUM ECCLES[IARUM] IN HUNG[ARIA] PASTOR, SEMEL CAPTIVUS OTTOMANICUS, TER EXUL, NUNC NEO-SALZI MISNIAE ANTISTES.

Mind e vallásújító irányok és mozgalmak közül a reformáció gyökérgondolataival tulajdonképpen csak az ágostai és a helvét hitvallás kapcsolódott belsőleg, s a protestantizmus szellemi életében, amint az európai kontinensen mindenütt, hazánkban is e két hitvallásé lőn a vezető szerep. E két hitvallás teológusai és prédikátorai szellemi erejük jó részét ugyan a katolicizmus, majd az unitárizmus ellen, sőt egymás ellen is folytatott heves polémiákra fordították, de alkotóbb munkát is tudtak végezni. Latin és magyar nyelven egészen nagyszabású teológiai, áhítatossági, lélek- és erkölcsépítő, liturgikus és himnikus irodalmat hoztak létre, egyáltalán nem maradva alatta a nagy nyugati protestáns nemzetek hasonló irodalma átlagos színvonalának. A hazai németség és tótság között s részben nyelvén, ha szerényebb mértékben is, hasonló értékes irodalmi jelenségek merültek föl. A teológiai tanításokban megkapó elevenséggel tükröződik a nyugati protestantizmus eszmeáramlatainak hatása. A külföld egyetemein, elsősorban a németeken és a hollandokon, sokszor valóságos tömegekben kint tanuló magyar diákság frissen és híven közvetítette az itthoni egyházi élet és teológiai munka számára a nyugati protestáns gondolatvilág egymást felváltó színárnyalatait, amelyek különösen a református területeken voltak gazdagok. A dogmailag is megrögzített ortodox lutheri és kálvini álláspontok mellett már a XVII. század közepetáján mindkét egyházban szóhoz jutottak, főleg a kezdődő felvilágosodás filozófiájának első szárnyütéseire, eltérő nézetek, több-kevesebb irodalmi harcot vonva maguk után: a református teológiai gondolkozásba, Hollandia felől, különös erővel szivárgott át Descartes hatása. A puritán-pietista eszmevilág, a gyakorlati vallásmélyítést és istenes erkölcsképzést célozva, szintén megszólal mindkét hitvallás irodalmában s a konzervatívabbul gondolkozók és érzők részéről szintúgy nem marad ellentmondás nélkül.

Dávid Ferenc Rövid útmutatása. Gyulafehérvár, 1567.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ez a teológiai és áhítatossági irodalom, amely már az 1530-as években, [AZ ELLENREFORMÁCIÓ KEZDETEI] Dévai Bíró Mátyás és Ozorai Imre műveivel, mind latinul, mind magyarul megindul s azóta egészen a XVII. század végéig minőség s mennyiség dolgában jóformán szakadatlanul és egyenletesen emelkedik, a magyar szellemi életbe addig ismeretlen problémákat s azoknak megfelelő elmélyülést, szemléleti és fogalmi gazdagodást vitt be, a magyar nyelv kifejező és árnyaló képességét pedig rendkívüli módon emelte elvont fogalmazások és konkrét ábrázolások terén, prózában és versben egyformán. Mindehhez különben az alapvető lehetőségeket már a nagyszámú protestáns bibliafordítás megteremtette: Sylvester János, Heltai Gáspár és a legnagyobb hatású Károlyi Gáspár mellett (akinek 1590-i, azóta számtalan kiadásban megjelent legelső teljes bibliafordítása összenőtt a magyar nyelv és irodalom fejlődésével) még számosan jeleskedtek e téren. Ami aztán ebből az irodalomból életté vált: az a magyarság lelki és erkölcsi színvonalának emelkedését eredményezte. A protestáns lelkipásztorok legjavának – ezt fennmaradt egyházi beszédeiknek nagy tömege bizonyítja – pozitív, építő mondanivalója mindíg sokkal több volt a hívek számára, mint amennyi polémikus-apologétikus, tehát lényegileg negatív leszögezése az ellenkező táborok felé. A nagyon erőskezű egyházi fegyelmezés mellett gyöngédebb és vonzóbb lelki hatásokkal is igyekeztek a híveket Krisztushoz és az egyházhoz kapcsolni. Különösen a reformátusoknál lehet megfigyelni, mekkora gonddal igyekeztek ellensúlyozni a soraik közt időnként mutatkozó lelki ellanyhulást és erkölcsi elernyedést. A szigorú és mély, bensőséges és fegyelmezett angol-holland puritán kegyesség nyomán a magyar református egyházban az 1630-as évektől kezdve országraszóló lelki és erkölcsi ébredés támadt s ehhez a legfőbb pártfogást és a legnemesebb személyes példát maga a mélyhitű és sugárzóan tisztaéletű erdélyi fejedelemasszony, I. Rákóczy Györgyné Lorántfi Zsuzsánna adta.

A Nyugatról folyvást újabb értékes hatásokkal megtermékenyülő magyar protestantizmus egészen a XVII. század végéig Erdélyben, a Tiszán túl s a hódoltsági részeken majdnem kizárólag kezében tartja a magyar nemzet különféle nyelvű és fajú tagjainak szellemi és erkölcsi vezetését (még az oláhságnak az ágostai, majd a helvét hitvalláshoz kapcsolásával is másfél századon át szívósan, sok anyagi áldozattal, oláhnyelvű irodalom teremtésével, egészben véve mégis eredménytelenül kísérletezik). De a nyugati országrészben ez a majdnem kizárólagos vezetés már a XVII. század elejétől kezdve lassan, majd fokozódó gyorsulással kicsúszik a protestantizmus kezéből: itt egyre követelőbben és eredményesebben lép föl elveszített birtokállománya visszahódításáért az ellenreformáció megújult katolicizmusa.

Ellenreformáció természetesen kezdettől fogva volt Magyarországon, mihelyt a katolicizmus s a vele fél évezred óta mély érdekközösségben élő magyar államiság észrevette a védekezés szükségét az újítással szemben. Már a Mohács előtti magyar törvényhozás véres szigorúsággal igyekezett meggátolni a „lutheránizmus” terjedését, de gyakorlatilag, a zavaros viszonyok miatt s a reformáció hatalmas pártfogóira való tekintetből, csak szórványosan került sor a pallos, majd a máglya alkalmazására. Mohács után viszont csaknem egy negyedszázadon át teljesen erélytelenek voltak és – elszigetelt jelenségeket nem számítva csaknem teljesen hatástalanok maradtak a sokféleképpen megbénított kettős államhatalom s a hivatott vezetői nagyrészéről megfosztott, szörnyű paphiánnyal küzdő katolikus egyház védekezése és ellenakciói. A helyzet akkor változik meg s az ellenreformáció az eddigi erőtelen és ötletszerű kapkodás helyett akkor lép a porondra programmszerű öntudatossággal és egyre jobban összpontosuló erőkkel, amikor a nagy katolikus megújhodás első hullámai hazánkba elérkeznek s itt is kiváló szellemi erőket állítanak csatasorba.

Református lelkész XVII. században. Vizfestmény.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Sajnálatos módon a kép dúca felcserélődött; erre a lapra a 475. lapon közölt kép tartozik, amelynek eredeti aláírása így hangzik: Ungarischer Calvinischer Pfarrer. Egész öltözete sötétlilaszínű posztó, csizmája fekete. Lásd hozzá a 48. lapnál adott jegyzetet.

A trienti zsinat restaurált, tömény, a protestantizmussal szemben pontosan és erősen elbástyázott katolicizmusának szellemében kezdi meg az ötvenes években a munkát s a harcot a kiváló humanista műveltségű, világlátott s korábban bizonyos vallási reformgondolatoktól nem idegen Oláh Miklós esztergomi érsek. Megyei és nemzeti zsinatain, vizitá cióin erélyesen és tervszerűen szerez érvényt a trienti rendelkezéseknek mind tanbeli, mind egyházfegyelmi és szertartási vonatkozásban. Már 1548-tól kezdve a habsburgi magyar állam törvényhozása is állást foglal a katolikus restauráció mellett s az azt elsősorban veszélyeztető radikálisabb protestáns irányok ellen. Ennek ellenére, a nagyföldesurak és a városok csöndes, de szívós ellenállása miatt lépésről-lépésre is alig tud haladni az ellenreformáció. Sőt, a mérsékelten és óvatosan protestáns hajlamú Miksa király alatt úgy látszott, hogy még az ennek atyja idejében elért eredmények is veszendőbe mennek. Egészben véve mégis jókorát ment előbbre az újraéledő katolicizmus Oláh másfél évtizedes prímássága alatt. Az agg érsek éles szeme meglátta az ifjú Telegdi Miklósban, a későbbi pécsi püspökben és esztergomi érseki helytartóban a legelső kiváló magyar katolikus szellemi erőt, akit a protestánsokkal a siker reményében lehetett szembeállítani, és észrevette egyháza megújhodásának legnagyszerűbb motorikus erejét, a Jézus-társaságot, amelyet már 1561-ben Nagyszombatban, a törökdúlta érsekség ideiglenes székhelyén, magának a nagy rendalapítónak elgondolását váltva valóra, le is telepített. Az első időben ugyan még a magyar viszonyok közé beilleszkedni nehezen tudó, idegen származású jezsuiták működését nem koronázta akkora siker, amekkora méltó feltűnést Telegdinek főként Bornemisza ellen vezetett irodalmi táborozásai és talpraesett prédikációi keltettek; különféle szerencsétlen körülmények összejátszása miatt majdnem húsz esztendőre ott is kellett hagyniok nagyszombati állomásukat. De 1586-ban ismét letelepülhettek a Felvidéken, Erdélyben pedig Báthory István hatalmas kezétől támogatva, már hét évvel azelőtt megjelentek, most kiemelkedő tehetségű és buzgóságú magyar erőket is hozván magukkal, elsősorban a kitűnő Szántó-Arator István atyát. Ettől fogva, mint mindenütt Európában, Magyarországon is ez a rend lesz az ellenreformáció szellemi vezérkara, de egyúttal, ahol kellett, minden önfeláldozásra kész rohamcsapata is. Alsóbb és magasabbfokú iskolázásuk csakhamar felvette az addig e téren messze előljárt protestánsokéval a versenyt, protestáns főúri családok most már éppen úgy kezdték küldözni fiaikat – főként a nagyobb társadalmi műveltség szerzése reményében – a jezsuita iskolákba, ahogyan néhány évtizeddel azelőtt a katolikusnak megmaradt kevés előkelő család látogattatta gyermekeivel az akkor versenytárs nélküli protestáns iskolákat. De mint gyóntatók, lelkipásztorok és magyarnyelvű prédikátorok, szó- és írásbeli hitvitázók is olyan lendülettel és olyan biztató sikerekkel vetették bele magukat a munkába, amilyenekről a megelőző félszázad katolicizmusa álmodni sem igen mert. Kitűnően kezükre dolgozott a protestánsok közt egyre jobban elmérgesedő belső meghasonlás is, főként az antitrinitárius-anabaptista propaganda okozta megdöbbenés és zavar: Rudolf és a Báthoryak kormánya részéről pedig egyformán megértő és készséges támogatásra számíthattak s ez még az igen nagy többégében protestáns rendiség meg-megújuló támadásaival szemben is tudott nekik több-kevesebb védelmet biztosítani.

A vizsolyi biblia. 1590,
(Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtára.)

Telegdi Miklós A pápa nem Antrikrisztus című munkája. Nagyszombat, 1580.
(Magyar Tudományos Akadémia könyvtára.)

Oláh Miklós, Magyarország prímása. Hübschmann Donát fametszete 1560-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A következő kötetből: Ordo et Rítus Sanctae Metropolitanae Ecclesiae Strigoniensis. Bécs, 1560. A kép hűségében nincs okunk kételkedni, miután Oláh életében s az ő költségén megjelent könyvben látott napvilágot. Az érsek halála után készült márványsíremlék (l. az 553. lapon) Oláh arcvonásait kétségkívül idealizálja.

Gúnykép a Jézus-társaság kiűzésére Magyarországból. 1618.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár, Apponyi-gyüjtemény.)

A kép először nagy ívrétben nyomott újságlap élén jelent meg, ezzel a felírással: Der vertriebenen Jesuiter ausz den Königreichen Böheim und Hungern vorgenommene Wallfahrt an den Heiligen Raspino und Pono, nach Amsterdam ins Zuchthausz. A kép alatt, négyhasábosan, hosszabb német gúnyvers. Másodszor egy ismeretlen által közrebocsátott füzet mellékleteként, amely 1619-ben Prágában került ki a sajtó alól a köv. cím alatt: Relatio nuperi itineris proscribtorum Jesuitarum ex regnis Bohemiae et Ungariae, missa ex Helicone juxta Parnassum. A kocsin ülők között három magyar látható, P. Caldi, P. Forro és P. Haynal.

A századforduló magyar katolicizmusa, főként a jezsuiták működése következtében, már semmiesetre sem volt olyan erőtelen és öntudatlan, [VALLÁSI HELYZET ERDÉLYBEN] mint a Mohács utáni. De a még ekkor is külsőleg és belsőleg egyaránt megnyilvánuló protestáns fölénnyel szemben további súlyos feladatok vártak reá. Számszerűleg még ekkor is átlag alig egy ezrelékre volt becsülhető a katolikusok számaránya a magyar szent korona egész területén (tehát Horvát- és Tótországot beleértve) a protestánsokhoz és a görögkeletiekhez képest; az egész klérus létszáma ugyanezen a területen ugyanekkortájt mindössze háromszáz főre mehetett, a nagyobb része ennek is Horvát- és Tótországban (ahol a reformáció a XVI. század derekán szintén nagy lendülettel és biztató indulással kísérletezett, de a századfordulón már vissza volt fojtva). Legnehezebb helyzete kétségtelenül a hódoltsági és az erdélyi katolicizmusnak volt annyiban, hogy püspökei nem lehettek, csak vikáriusai, illetőleg apostoli kormányzói, azok is meglehetősen rendszertelenül; így e területek katolikussága (amely pedig helyenként kivált Csíkban, Gyergyóban – aránylag tekintélyes létszámú) a püspöki hatalomhoz és működéshez kötött lelki javaktól meg volt fosztva; pásztorolását egynéhány, szellemileg, erkölcsileg és fegyelmileg nem kielégítő világi papon kívül leginkább a protestánsok és törökök közt sem ellenszenves ferences barátok, meg kisebb mértékben és sokkal több ellenszenvvel küzdve, a jezsuiták végezték. A habsburgi Magyarországon egyházkormányzás és lelkipásztorkodás terén jobb volt a helyzet, de a század fordulón még itt is kétségtelen a nagy protestáns szám- és erőbeli fölény.

Az igen nagy többségében protestánssá lett törvényhozó rendiség Erdélyben már az ötvenes évek folyamán megszüntette a katolikus vallás és egyház közjogi egyeduralmát s fokozatosan „bevett”-ekké nyilvánította a lutheri és a helvét hitet, majd a hetvenes években az unitáriust is, a nélkül, hogy a régi egyház teljes eltörlésére – egy-két János Zsigmond idejebeli lázas pillanaton kívül – komolyan gondolt volna. Mindegyik hitvallás mögött (a katolikust is beleértve) olyan politikai, társadalmi és gazdasági erők állottak, amelyek közül egyik sem remélhette, hogy valamennyi többinek vallási tanításait és követeléseit elnémíthatja a magáénak kizárólagos uralomrajuttatása érdekében, de viszont egyik sem volt olyan gyönge, hogy a többinek ellene irányuló, akár egyesült támadása is ártalmatlanná tudta volna tenni. Ez a magyarázata ennek az akkor Európaszerte majdnem teljesen példátlan erdélyi vallásfelekezeti egyensúlynak, amely a magyar művelődéstörténetnek egyik legsajátosabb értéke. De az kétségtelen, hogy a négy erdélyi „bevett” vallás közül a katolikus volt a leghátrányosabb helyzetben: kisebbségi sorsát, lelki elhagyatottságát, szervezeti és fegyelmi ziláltságát nem bírta megszüntetni a Báthoryak, majd az átmenetileg Erdélyben is úrrá lett Habsburg-ház buzgó támogatása sem, a protestáns országgyűlési rendiség ezzel is keményen dacolt s álláspontja mellől a századforduló véres évtizedeiben sem tágított. A királyságban a rendiség szintén protestáns többségű volt már az ötvenes évek óta; de itt a valláspolitikai helyzet olyan alapos átrendezésére mégsem kerülhetett sor, aminőre Erdélyben, mert itt a protestáns rendek legnagyobb része a konzervatív ágostai hitvalláshoz tartozott s a nyilt szakítást a végletekig kerülni óhajtotta – e mellett király és főpapság a legválságosabb időkben is sokkal nagyobb erővel és nyomatékkal tudott fellépni a régi egyház védelmére, mint amilyet Erdélyben a Báthoryak és a csonka hierarchia kifejthettek. Ezért itt az ágostai és a helvét hitvallás szabad gyakorlásának törvénybe iktatására csak egy több mint félszázados alkotmányos küzdelem s ezt betetőzve, a Bocskay István felkelése után, az 1606-i bécsi békében s az ezt törvénybecikkelyező 1608-i országgyűlésen kerülhetett sor. Bocskayval indul meg a nemzeti fölkeléseknek csak több mint száz év mulva, II. Rákóczi Ferenccel lezáruló sora: ezeknek vezetői a legutóbbi kivételével protestánsok s ezek ismét egynek, Thököly Imrének kivételével, reformátusok voltak, és a nemzeti célokat: a rendi alkotmány védelmét, az erdélyi fejedelemség önállóságának biztosítását és hatalma gyarapítását, általában a magyar öncélúság és függetlenség kivívását mindíg összekötötték a protestáns vallásszabadság megerősítésével. Bethlen Gábornak és I. Rákóczi Györgynek – akik éppúgy, mint Bocskay, személy szerint is erős és mélyhitű, teológiailag öntudatos reformátusok voltak – határozott célja volt az ellenreformáció visszaszorítása, mégpedig a politikai akcióinak politikai, a szellemieknek szellemi eszközökkel; ám az ország erőszakos protestantizálására egyikük sem gondolt, a protestáns fölényű erdélyi valláspolitikai egyensúlyrendszert akarták az egész országra kiterjeszteni; a tudást, a közéleti és hivatali arravalóságot, a szellemi és erkölcsi nemességet a katolikus magyarban is megbecsülték.

Báthory István heliotropkő olvasója.*
(Az Esterházy-hercegek kincstárában.)

Az olvasót Sobieski János lengyel király ajándékozta saját olvasójával együtt Esterházy Pál hercegnek. Mellette pergamentlapocskára írt, XVII. századi felírás fekszik: Rosarium Serenissimi Regis Poloniae Stephani Batori Ao. 1560. Az évszámot nem tudjuk megmagyarázni; a jelzett időben Báthory István 27 éves és nagyváradi főkapitány volt. Az olvasó a róla csüngő gyöngyös és gránátszemes bojt után ítélve, magyar munka lehet.

Ám elgondolásukat nem vihették keresztül. A másik oldalon olyan erők vonultak föl velük szemben, amelyek sem szellemi, sem politikai téren nem voltak többé lebírhatók, sőt még csak tartós visszavetésük sem [PÁZMÁNY PÉTER] sikerült. A századfordulóval már hatalmasan jelentkező egyetemes európai korhangulat, a barokk, a maga erősen tekintélyi és misztikus alapjellemével, univerzalista szemléletével, szárnyalóan dekoratív hajlamával, természetszerűen sokkal bensőbb rokonságban volt a katolicizmussal, mint a protestantizmussal s így elsősorban amazt kapta fel hullámaira (noha emezzel is létesültek érdekes kapcsolatai). A barokktól megtermékenyült magyar szellem méhéből születik meg a legnagyobb magyar jezsuitának, Pázmány Péternek egészen nagystílű személyisége. Az akkor európai viszonylatban is mondhatni társtalanul kiemelkedő nagyszerű főpap hatalmas elméjét és hatalmas javait, izzó hitbizonyossággal és logikai erővel egyaránt teljes katolicizmusát, meg mély magyar érzését, nemesi büszkeségét, közjogi öntudatát, humorral és iróniával telített tündöklő elmésségét és tőrőlmetszetten magyar, pompázatos nyeli kifejező készségét is mind azonegy cél: a magyar ellenreformáció szolgálatába állította, a katolikus egyház kizárólagos magyarországi uralma visszaállításáért tékozolta. Ezt a célját egyáltalán nem rejtette véka alá: nagy protestáns kortársait ő is értékük szerint meg tudta becsülni politikai vagy művelődési szempontból – az emberi és magyar értékeket nemcsak öreg Rákóczi Györgyben, de a szerény vándortudósban és kegyes poétában, Szenczi Molnár Albertben is meglátta – ám egyébként nyíltan hirdette, hogy a magyar nemzetnek semmire sincs nagyobb szüksége, mint az eretnekségből való kitisztulásra. Erre a célra, a németbirodalmi „cuius regio, eius religio”-elv ellenképeként, megformulázta a hatásos jogelvet is – nem nagyon törődve azzal, hogy tulajdonképpen kánonjogellenes, tehát nem egészen katolikus tant hirdet: „Akié a fundus, azé a capella”, a nemesi birtokon álló templom tulajdonjoga a nemesi birtokosé, tehát az ősi nemesi szabadság megsértése az, hogyha a jobbágyok másféle vallást és istentiszteletet akarnak tartani, mint amilyet földesurok jónak vall és engedélyez. Hogy pedig ez az elv a gyakorlatba is átmenjen: arról nemcsak rendkívül mozgékony, erélyes és körültekintő politikai tevékenységével gondoskodott, udvarnál és országgyűlésen; hanem gondoskodott főkép azáltal, hogy személyes szellemi hatásával és irodalmi műveivel munkába vette az akkor még legnagyobbrészt protestáns dunántúli és északnyugati főnemesi családok lelkét, igen nagy számban nyerte meg őket a katolicizmusnak s ezzel természetesen felindította őket jobbágyaik tömegének átterelésére is. Lebilincselő személyes érintkezése s élőszóbeli prédikálása mellett legnagyobb hatása kétségtelenül irodalmi műveinek volt: a nagyszabású Kalauznak és számos kisebb hitvitázó iratának. Ezekben a teológiai tudás és koncepció mélységét s eredetiségét illetőleg nem állapítható ugyan meg nála protestáns ellenfeleivel, kivált az erős készültségű és kemény pennájú Alvinczi Péterrel szemben számbavehető fölény. De viszont egészen verhetetlen és utolérhetetlen a nyelvi kifejezés gazdagságában, a stílus szépségében, erejében és magyar zamatában, dikciójának barokkos pompájában, érvelésének félelmes logikájában és a kifogyhatatlan szellemességben, amely még a tromfot tromffal ütő legdurvább kitöréseit is elviselhetőkké teszi.

Az első nagyszombati nyomtatvány címlapja. 1578.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Egyetlen ismert példánya 1890-ben, amikor Ráth György hasonmás kíséretében ismertette, Trau Ferenc bécsi könyvgyűjtő birtokában volt. Címlapját a Magyar Könyvszemlében megjelent hasonmás után felényire kisebbítve közöljük.

Pázmány Péter felelete Magyarinak.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

[A HATALOM TÁMOGATÁSA] Az az emberöltő, amely a bíboros érsekprímássá lett szerény jezsuita író és tanár első ellenreformációs fellépése és halála (1603–1637) között eltelt, megfordította a magyar katolicizmus sorsát. Bármily kivételesen nagyszabású, erős egyéniség volt, kétségtelen, hogy mégsem csupán az ő személyes eredménye és vívmánya ez. Ha nem nagy számmal s nem vele egyrangú szellemi erőkkel is, voltak jeles munkatársai, rendjéből és egyebünnen: így elsősorban a magyar nyelvnek szintén kiváló mestere, a bibliafordító és prédikátor Káldi György. Legfőbb támasza volt azonban kétségkívül maga a habsburgi államhatalom. Ez az egyideig fenyegető arányokban fellépett osztrák és csehmorva protestantizmussal már a századfordulón, illetőleg a harmincéves háború legelején elkészült, a zsitvatoroki béke óta nagyarányú török támadástól jó ideig nem kellett tartania, az európai hegemóniáért való óriási birkózásban sem mindig maradt alul – ezért is, de meg a császárkirályok, főként II. Ferdinánd személyes hitbuzgóságából következőleg is, csaknem korlátlanul állíthatta az ellenreformációs célok szolgálatába az állam hatalmi eszközeit. Az államfői akarat nyomása és a még Pázmány életében katolikus többségűvé változott főnemesség politikai támogatása nélkül Pázmány és volt rendtársai, valamint néhány más rendbeli szerzetes és világi pap minden lángbuzgalma sem lett volna elegendő arra, hogy olyan aránylag rövid idő alatt döntően megváltoztassák a habsburgi Magyarország vallási képét. Már az 1640-es években egyetlenegy protestáns nagybirtokos sem maradt a Dunán túl; további negyven év mulya az egész habsburgi királyságban csak három protestáns mágnás élt, ketteje magvaszakadóban, a harmadik a katolicizmusra áthajlóban. Hogy ez mit jelentett a protestáns tömegek megapadására nézve, csak abból az egy adatból elképzelhetjük, hogy a később politikai okokból kivégzett Nádasdy Ferencnek, az egyik leghatalmasabb protestáns arisztokrata család fejének 1643-i áttérése egymagában mintegy 40.000 jobbágy katolizálását is jelentette. Természetes, hogy ez nem mindig és nem mindenütt ment simán: a hitében öntudatos protestáns jobbágy sokszor vérig ragaszkodott a templomához, amelyet nem egy esetben még akkor is torkonverve elvettek tőle, hogyha az már eredetileg is protestáns pénzből épült, tehát katolikus szertartással nem is volt még fölszentelve. A rábeszélés és meggyőzés, a szellemi hatás, a missziós lelkiség sugárzása rendszerint csak a legfelsőbb rétegekkel szemben volt az első lépés: minél alantibb rétegek minél nagyobb tömegei kerültek sorra, annál inkább az erőszak jutott először szóhoz s csak amikor a visszahódítás külsőleg, hatalmi eszközökkel már biztosítottnak látszott, akkor fogtak hozzá több-kevesebb buzgalommal és sikerrel a tömegek lelki átformálásához is. Mindez keserűséget és forrongást keltett s a habsburgi országrésznek eredetileg éppen nem törökbarát jobbágyságában, de ezzel vallásilag együttérző közép- és kisnemességében, sőt néhol városi polgárságában is egyre nagyobb rokonszenvet ébresztett a törökhöz kapcsolódó erdélyi fejedelemség iránt; hiszen ennek közbelépése vívta ki azt 1645-ben, a linzi békében (illetőleg az azt becikkelyező 1647-i országgyűlésen), hogy még a jobbágyok vallásszabadsága is – ez az akkori társadalomszemléletbe tulajdonképpen még bele sem férő hatalmas újkori gondolat – törvénybe iktattatott! A kormányzat viszont a klérussal együtt ezt a vallásszabadsági törvényt is, valamennyi megelőzővel együtt, csak kikényszerítettnek, lelkiismeretével éllenkezőnek tekintette, egész valláspolitikáját továbbra is merőben ellentétes szempontoktól vezéreltette s az e miatt egyre növekvő keserűséget és forrongást erős kézzel elintézhetőnek hitte. De nemcsak ebben a hitében csalódott, hanem abban a reményében is, hogy a katolizált magyar főnemesség most már egészen hajlékony eszköze lesz a magyar nemzeti célokkal, alkotmánnyal és rendi jogokkal annyira ellentétes központosító bécsi politikának. A vasvári béke (1664) keltette felháborodás hatása alatt nemsokára egy táborba került katolikus és protestáns fő- és köznemesség: a Wesselényi-összeesküvés főemberei egytől-egyig katolikusok voltak, a Thököly-féle kuruc fölkelésekben mindinkább a nemzeti szempont került előtérbe, nagyon erős szociális színezéssel (elkeseredés az adók, zsoldosok, általában a szegénység kizsarolása miatt) – a vallási szenvedély mindezeknek inkább már csak aláfestésére szolgált, igaz, még egyelőre nagyon izzó színekkel.

Pázmány Péter Szelepchényi György által rézbemetszett első arcképe.*

Az itt eredeti méretben bemutatott kis rézkarc, valószínűleg mindjárt Pázmány elhányta után készülhetett s első vázlata volt a Szelepchényi által rézbemetszett nagyobb és díszes keretbe foglalt utolsó Pázmány-képnek, amelynek egyetlen ismert példányát az esztergomi főszékesegyházi könyvtár őrzi. A két közelkorú képmás közül az itt látható kis karc látszik hitelesebbnek. Az esztergomi változaton az arc jellege, különösen a szemek körül, megváltozott; elvesztette egyéni kifejezését, mondhatni lélektelenné vált. Ismeretes, hogy Szelepchényi már 1634-ben készített Pázmányról arcképet, amely abban az évben Rómában látott napvilágot. Az eltérés az 1634- és 1637-beli képek között feltűnő s a csekély időbeli különbséggel nem indokolható. A régebbi arckép heroikusabb, az ábrázolás barokkszabású, méltóságos megjelenísű főpapot mutat. Vayer Lajos (Pázmány Péter ikonografiája. Budapest, 1935) helytálló meghatározása szerint rajta a karakterisztikus vonásokat Szelepchényi „nem csak hangsúlyozza, de kiemeli, sőt mondhatjuk túlozza'`. Ezért tartjuk a közölt szerény kis metszetet Pázmány hitelesebb portréjának. Sajnos, az egyetlen, korábban az Országos Széchenyi-Könyvtár egyik gyüjtelékes kötetéhen őrzött lenyomat ezidőszerint fel nem található s így azt egy még 1896-ban készült és azóta nagyon elhalványodott fényképről kellett sokszorosíttatnunk.

A szenvedélyek végsőkig feszültségében mindkét oldal elveszítette higgadt megfontolását. Az erdélyi-kuruc táborban éppúgy hiányzott a [TÚLKAPÁSOK] Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György nemes, bölcs és európai szemhatárú önmérséklete, amennyire híjával voltak habsburgi részen a Pázmány mély magyar érzésének, nemzeti felelősségtudatának s fékentartó szellemi fölényének. Véres marcangolás indult meg s képtelen brutalitások követtettek el mindkét részről a másik fél ellen vallási tekintetben is. Már a század első felének összeütközéseiben sem volt ritkaság, hogy fékevesztett és fanatizált katonaság vérigmenően bántalmazott, nem egyszer meg is ölt lelkészi, papi személyeket, protestánsokat és katolikusokat. Különösen botrányos eset volt Kassán 1619 szeptemberében, mikor két jezsuitát és egy kanonokot Bethlen alantas katonái állatias egyéni akciójukkal hithagyásra kényszergettek, majd, hősies megállásuk folytán, halálra kínoztak. A kuruc háborúkban azután mindkét oldalon csaknem mindennapos jelenség lett ez s minden egyes eset természetesen csak annál magasabb lángra szította a kölcsönös gyűlölködést. De a felelőtlen és fegyelmetlen hadinép elkövette minden brutalitásnál döbbenetesebb méretű és végzetesebb hatású volt államnak és egyháznak az az együttesen elkövetett ballépése, hogy a protestáns pásztorok és iskolarektorok ellen bírói formák közt tömegeljárást indítottak, őket a Wesselényi-összeesküvésben való egyetemleges részvétellel vádolva. Ennek az 1673–75-ben lefolytatott két szerencsétlen tömegpörnek ma sem ismerjük pontosan az egész hátterét; de annyi kétségtelen, hogy a főcél nem az esetleges igazi összeesküvők kikutatása, hanem a királysági protestáns lelkipásztori testületnek a maga egészében lehetetlenné tétele volt. Az állítólagos bizonyító anyagban nyilvánvaló durva hamisítványok is fontos szerephez jutottak. A rettenetes börtönökben, a hihetetlenül durva bánásmód hatása alatt megtörve katolizáló (vagy a hivatalukról lemondó, esetleg számkivettetést vállaló) lelkipásztorok és tanítók számára azonnal készen volt a szabadulás, a nélkül, hogy bíráik tovább érdeklődtek volna az összeesküvésben való részességük iránt. A legkeményebbeket viszont, akiket semmi más módon nem bírtak megtörni; illetőleg „bűnösségük” elismerésére kényszeríteni, számszerint több mint hatvanat, gályarabságra rendelték, névleg az összes pörbefogottakra elrettentésül rárótt halálbüntetés helyett kegyelemből; tényleg azért, hogy ezzel a protestáns lakosság között annál megdöbbentőbb erkölcsi hatást keltsenek; harmincat sikerült valósággal el is adni a gályákra. De a szenvedélysugallta rövidlátó ötletnek épp ellenkező hatása lett: a protestáns lakosságban hithőseinek a példája rendkívül megedzette az állhatatosságot a folyvást napirenden lévő, katonai segédlettel folyó templomfoglalások, iskolaelvételek, prédikátor-elkergetések erőszakos jelenetei közt; a gályarabok közül életbenmaradt 24-et pedig a Lipóttal katonai szövetségben vagy legalább diplomáciai jóviszonyban levő protestáns államok, elsősorban a németalföldi köztársaság erélyes és önzetlen közbelépésére már 1676 elején szabadon kellett bocsátani.

Káldi György bibliaforítása. Bécs, 1626.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Gróf Nádasdy Ferenc és neje, a lorettói szervita-templom és rendház alapítói. 1656. Kilián Fülöp egykorú rézmetszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az alapítás 1656-ban történt s ez évben kezdték meg a templom és a zárda építését. I. Lipót 1665-ben erősítette meg az alapítólevelet. Nádasdyné, gr. Esterházy Anna Júlia az alapítás idején 26 éves volt, s 1669-ben húnyt el. Gr. Nádasdy Ferencet 1671-ben felségárulás címen lefejezték.

Ereklyetartó tábla II. Mátyás király címerével és névbetűivel.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A díszes ereklyetábla II. Mátyás magyar királlyá választása után (1608 nov. 16.), de Rudolf halála (1611 jan. 30.) előtt készült. Alapja selyemszövet, arany-, ezüst- és színes hímzéssel, kerete fekete fa, kivágott ezüst díszekkel. Közepén Szt. György, „a lovagok védője” ereklyéje, körötte a tizenkét apostolé, Szt. Kataliné és Orsolyáé. Az ereklyetábla az uralkodó ajándéka gyanánt juthatott Magyarországra. A tábla belső mérete (keret nélkül) 265×390 mm.

A magyarországi ellenreformációnak erre a céltévesztett, meggondolatlan útra siklását, a még 1675 után is gyakran fölmerülő durva s olykor vérontó erőszakosságokat, a politikai cégér alá bujtatott vallási terrort nemcsak a hazai és a külföldi protestánsok nézték iszonyattal, hanem egyre nagyobb mértékben helytelenítette a római Szentszék is. Annál inkább tette ezt, minél közelebbinek mutatkozott a török Magyarországból kiűzésének reális lehetősége egy nagy, egyetemes európai keresztyén öszszefogás útján, amihez azonban Magyarországon is szükséges volt bizonyos nyugalmi állapotot teremteni. Különösen az emelkedett lelkű XI. Ince pápa és hozzá méltó nunciusa, a fáradhatatlan Buonvisi Ferenc tett meg minden rajta állót ennek érdekében. Így az az érdekes helyzet állott elő, hogy a Budavár visszavívását megelőző években a pápa és követe fékezte leghathatósabban mind I. Lipót minisztereinek magyargyűlöletét, mind a hazai klérus és nagybirtokosok, városi és megyei hatóságok rekatolizáló szenvedélyét, olykor még az ezektől kényeztetett jezsuiták túlzott igényeit is. Ez a bölcs és keresztyéni magatartás – melyet a pápa követe még a protestáns magyar és volt kuruc vitézek iránti személyes gyöngédséggel is tetézett – nagyban előmozdította a magyar erők összpontosítását a felszabadítás nagy művére, s egyúttal arra is közrehatott, hogy a már katolikus többségű törvényhozás (az 1681. és 1687. évi országgyűléseken) a protestáns vallásgyakorlatot, ha nagyon erős korlátok közé szorítva is, fenntartotta. Sőt Lipót kormánya most már azután sem tartotta tanácsosnak végsőkig feszíteni a húrt, amikor a török haderők végleges kivonulásával Erdélyben is ura lett a helyzetnek. Itt, bár megtette a kezdeményező lépéseket az óvatosabb ellenreformációs módszerek bevezetésére, egészben véve az államraison szempontjából tanácsosnak látta megőrizni a fejedelemség alatt kialakult vallásfelekezeti egyensúlyt s egyelőre inkább csak a katolikusság számarányát igyekezett gyorsan növelni az oláhság egy részének jezsuita vezetés alatt végbement uniálásával. De az Erdélyen kívüli Magyarországon, kivált pedig a fegyver joga címén fölszabadított területeken, még az 1681-i és 1687-i sovány engedményeket is egyre összébb szorította s az ország újjáépítésének nehéz munkáját a vallási háborgás rejtett izzása fölött kezdte meg.

A kassai vértanúk kínhalála. Egykorú rézmetszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az eredeti metszet 105×145 mm. A három vértanú közül csak a két jezsuitát ábrázolja.

Protestáns papok a börtönben. Németalföldi metszet 1684-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A protestáns papok szomorú sorsát bemutató két kép a következő munkából van véve: Abraham van Poot. Naauwkeurig Verhaal van de Vervolginge aangerecht tegens de Euangelise Leeraren in Hungarien, neveus een bewijs van der selver onschukl aan de Rebellie, t`Amsteldam, 1684. A kötetben összesen 12 hasonló rézmetszet van. Eredeti nagyság.

A külső körülmények a nagy felszabadulás időpontjában kedvezni látszottak az ellenreformáció ügyének s bíztató kilátásokat nyitottak annak közeli és teljes befejezése felé. Belsőleg azonban a restaurálódó magyar katolicizmus az egész XVII. század folyamán sem tudott még eléggé fölkészülni arra a kivételesen nagy föladatra, amely egy ezer sebből vérző és megújulni vágyó országban, egy új korszellemváltozás küszöbén várt reá: a vallási visszahódítás folytatása mellett a csak külsőleg visszaterelt protestáns tömegek lelki áthatására. Azért nem ment ez egyelőre könnyen, mert sem Pázmány, sem a nyomába lépő kiváló főpapok és válogatott jezsuita misszióssereg nem tudtak elég nagyszámú és elég értékes alsó papságra támaszkodni, illetőleg nagyon nehezen tudtak ilyet toborozni. Az óriási esztergomi egyházmegyében még 1650-ben is az volt a helyzet, hogy kb. 220 plébániával szemben közel ezerre ment a protestáns parókiák [VILÁGI KLÉRUS, SZERZETESSÉG] száma s Lippay György érsek a pápához küldött jelentésében ugyanekkor állapítja meg azt is, hogy megfelelő anyagi eszközökkel több mint ezer plébánost lehetne ugyan elhelyezni az országban, ámde ember nincsen rá! Később, főként Pázmánynak s néhány más főpapnak a papképzésért hozott hatalmas áldozatai gyümölcseképpen, fokozatosan javult a helyzet; de azért még a század legvégén, sőt a XVIII. század első felében is nagy szükség volt mindkét magyar haza területén a papot pótló úgynevezett „licentiatusok” alkalmazására. Ezek keresztelésre, esketésre, temetésre, prédikációk felolvasására s némely más, nem csupán fölszentelt pap által végezhető liturgikus, pásztori és hitoktatási teendők végzésére meghatalmazott, többnyire nős világi férfiak voltak; rendesen nagyon szerény képességeikkel is érdemes munkát végeztek a szétszórt katolikus hívek összetartásában. A csekélyszámú világi papság átlaga sem a magasabb, sem az alsóbb hierarchiai fokozatokon nem érte el az egész korszakon át a protestáns lelkészek színvonalát; amazokhoz képest aránytalanul kevés volt köztük a külföldi egyetemi képzettségű egyén s önképzésükre, prédikáló képességük előmozdítására szolgáló hazai irodalom is, a Pázmány és Káldi művein kívül, alig állott rendelkezésükre, a protestantizmus sajtói pedig egészen a század végéig ontották a könyveket. Erkölcseikkel, fegyelmükkel is sok baj volt; az ágyassággal és az Erdélyben világi részről törvényesnek tekintett katolikus papi házassággal egészen a korszak végéig kell meg-megújuló, de sokszor meddőnek látszó küzdelmet folytatni. Általában: a trienti zsinat után még egy századdal is nagyon kevés volt megvalósítható a magyar katolicizmusban és elsősorban annak világi papságában a zsinat fennkölt célkitűzéseiből és szigorú rendelkezéseiből, bármi buzgón és tervszerűen törekedett erre a magyar püspöki kar.

Játékkártya Bethlen Gáborra készült gúnyképpel, 1630 körül.*
(Történelmi Képcsarnok.)

E ritka gúnykép kilenc kártyalapból álló, még szétvágatlan rézmetszet egyik darabja. Köztük csupán ez az egy magyar vonatkozású. Valamelyik német katolikus városban (Regensburg, Passau?) készülhetett. Eredeti mérete 82×110 mm. Felírásai magyar fordításban így hangzanak: Emlékezete hangával vész el. Kire hagysz bennünket hátramaradottakat, miután kincseinket elköltötted?

Az elítélt protestáns lelkészeket gályarabokul eladják. Németalföldi rézmetszet 1684-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Lippay György prímás arcképe Widemann Éliástól.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Wideman háromkötetes, összesen 300 rézmetszetet tartalmazó arcképgyűjteményének második, Bécsben 1652-ben megjelent kötetéből. Ez a rész 18 előkelő magyar arcképét tartalmazza. Eredeti nagyságban.

Loyola és Assisi Ferenc fiai voltak azok, akik a magyar katolicizmus restaurációja lelki oldalának oroszlánrészét vállalták. A mindkét rend magyar tagjaira jellemző mély, törhetetlen hitbuzgóság és semmi nehézségtől vissza nem riadó, halálmegvetésig menő önfeláldozás mellett amazok nagyszerű készültségükkel és felülmúlhatatlan fegyelmükkel, emezek rendkívüli igénytelenségükkel tűntek ki és hatottak. A jezsuiták, amikor legtöbben voltak az ország területén, akkor sem voltak, a növendékekkel együtt, kétszázan; de huszonhét kisebb-nagyobb társház mellett több mint száz időleges missziói állomáson dolgoztak s egy részük állandóan prédikáló és térítő úton volt, pedig ezt időnként – kivált Erdélyben, nagy feszültségek idején – csak álruhában, közvetlen életkockázattal tehették. Az ellenreformáció szempontjából legdöntőbb időszakban, 1615 és 1690 között csak maguk a nagyszombati kollégium jezsuitái 50 fő- és köznemes család, 25 község és sok tízezernyi lélek rekatolizálását könyvelhették el. Csekély kivétellel az ő kezükben volt a papképzés, valamint a világi alsóbb- és magasabbfokú iskolázás is. A bécsi, majd a nagyszombati egyetemen és a kassai akadémián ők töltik el a magyar társadalom leendő világi vezetőinek lelkét a Regnum Marianum-eszmény iránti lelkesedéssel, nagyvonalú és mámoros barokk hazafisággal. Az iskolából kikerült világiakat az általuk meggyökerezett Mária-kongregációkban tartották tovább hatásuk alatt: Budavár visszafoglalása táján már mintegy 20 városban volt ilyen kongregáció, 20–30.000 taggal és e számnak legalább egyharmada a műveltebb körökre esett. Habár működésük a legsúlyosabb réseket ütötte a protestáns egyházak állományán, szellemi kiválóságuk és tiszteletreméltó bátorságuk nem egy esetben még olyan protestáns vezérembereknek (Bethlen Gábor, I. Rákóczy György) tettekben megnyilatkozó elismerését is kivívta, akikben egyébként semmiféle belső rokonszenv nem élt a katolicizmus, mint vallás iránt. Sőt a szellemi vezetésük alatt álló térítőmunka még néhány jelesebb protestáns prédikátor konvertálásával is dicsekedhetett. A ferencesek viszont az egyszerű nép között értek el nagyon számbavehető eredményeket: elsősorban az ő érdemük az erdélyi s a hódoltsági [A KATOLICIZMUS MEGERŐSÖDÉSE] szétszórt és pásztortalan katolikusság összetartása s egy-egy nevezetesebb klastromi gócpont – így különösen a gyöngyösi – körül való fáradhatatlan pásztori gondozása. Az örökké rokonszenves ferences eszmény hatása alatt ez a rend emelkedett föl leghamarabb, már a századfordulón, arról a mélypontról, ahová Mohács után a többi régi rendekkel együtt zuhant: a többi rendek lelki és fegyelmi föléledése egy századnál is tovább tartott, a ferencesek sorai pedig már 1600 tájától lassan, de folyvást szaporodtak – előkelő családból származó rendtagokkal is – sőt, bár a jezsuitákénál jóval szerényebb mértékben, iskolázásuk is föllendült. Más régi vagy újabb alapítású, férfi és női szerzetek magyarországi tevékenysége a reformáció és ellenreformáció korában együttvéve sem fogható e kettőéhez s inkább csak a török hódítás végefelé, a protestantizmustól visszavívott egyes területeken kezd számbavehetőbben mutatkozni. Nagyon csekély kivétellel jezsuiták és ferencesek művelték a katolikus vallási, főként áhítatossági irodalmat is, a műveltebb és az egyszerűbb rétegek hangján egyaránt megnyerően szólva. Az igen elhanyatlott, sokáig protestáns kölcsönzésre szorult katolikus egyházi énekügy megújításában is egy nagytehetségű ferencrendi zenész, az oláh eredetű erdélyi Kajoni János végezte a legértékesebb munkát.

Nagyszombat, a katolikus felújulás központja a XVII. század elején.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Braun és Hogenberg Civitates Orbis Terrarum c. munkájából. L. a 28. laphoz tartozó jegyzetet.

Mind e nagy és komoly szellemi erőfeszítés s az azt támogató erős, sokszor kíméletlen politikai nyomás sem juttatta még számbeli többségre a XVII. század végefelé a katolicizmust Magyarországon. A Tiszán túl és Erdélyben a habsburgi restauráció után is jó darabig töretlen maradt a protestantizmus szám- és erőbeli fölénye, de nyugaton, északon s a felszabadított hódoltsági területen sem mindenütt tudott még ekkorig döntő eredményeket elérni – legalábbis számbelileg – a világi hatóságtól támogatott visszatérítő munka. Mindenesetre a legkedvezőbb lehetőségek állottak a századvég magyar katolicizmusa előtt a viszszahódítás folytatására. Számával arányosan gyarapodtak szellemi erői, a politikai tény ezők mellett hatalmas támaszául kínálkozott a barokk lelkiség és társadalomfelfogós, amely lassanként a protestáns társadalom vezető rétegeit is kezdte áthatni. Főpapi karában egyre szaporodtak az értékes és bőkezű áldozatokra kész személyiségek s ezek a legmagasabb katolikus egyházi célok szempontjából föltétlenül megbízhatóknak bizonyultak annak ellenére is, hogy kinevezésükre nem a Szentszéknek, hanem a koronának volt döntő befolyása. A pápa iránti föltétlen hűségét a magyar katolikus papság többek közt az 1682-i híres „gallikán tételek” ellen még ugyanazon évben történt gyors és erélyes, s az egész katolikus világban nagy feltűnést keltett tiltakozásával is megmutatta.

Pázmány Péter érseki gyűrűje.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

Nagyítva. A díszes, nehéz aranygyűrűbe síma, vésetnélküli topáz van befoglalva. Pázmány neve és címe a kő foglalatán olvasható fekete zománcbetűkkel: PET[RUS] · S[ACRAE] R[OMANAE] · E[CCLESIAE] · CARDIN[ALIS] · PAZMAN AR[CHI] EP[ISCOPU]S · STRIG[ONIENSIS] · PRIM[AS] · R[EGNI] UNG[ARIAE] · I[E]H[SU]S.

Ha Budavár visszavívása a XVII. század vége helyett annak elejére esik vala, a magyar katolicizmus a század elején körülbelül ugyanolyan erővel és reménységgel indulhatott volna a restauráció munkájába, mint a francia – és akkor már a század végére körülbelül ugyanúgy célt ért volna, mint amaz. De a századvégi magyar protestantizmust – a keletit főkép szervezettsége miatt, a fogyó, de még nem elfogyott nyugatit tűzben megedzett állhatatossága miatt – sem hatalmi aktusokkal, sem egy-két nagy missziói lendülettel nem lehetett máról-holnapra elhanyagolható mennyiséggé tenni. A barokk magyar államra és katolikus egyházára e téren még hosszú, de nagy további részleteredmények mellett – egészben a végcéltól végre is messze maradó munka várt. A felvilágosodás új korszelleme csakhamar keresztezte útjait, az egészséges nemzeti életösztön megakadályozta a húr túlságos megfeszítését, a valódi, mély keresztyén érzület pedig a két szembenálló vallási táborban már II. Rákóczi Ferenc korától kezdve mindinkább otthonossá tette azt a nézetet, amely kizárólag a szellemi és erkölcsi hatások és ellenhatások világába utalja a vallásfelekezetek közötti – ez esetben mindig nemes versengést.

Széchenyi György prímás. Lerch rézmetszete 1681-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az arcképet a Pazmaneum hallgatói Széchenyi ötvenéves jubiláris miséjének ünnepére készíttették. Felírása ez: SPONSALIS IVBILAEI CORONA HONORI ARCHIPRAESVLIS BIS SPONSI COLLEGIO PAZMANIANO CONTEXTA. Illustrissimo ac Reverendissimo Domino Domino GEORGIO SZECZENI, Primo č Collegio Pazmaniano Archiepiscopo Colocensi, Episcopo Iaurinensi locorumqne eorundem Comiti perpetuo Sacrae Caesareae Regi[ae]q[ue] M[aies]t[a]tis Consiliario Intimo D[omi]no et Patrono Gratios[issi]mo Dum in Caesarei et Academici Societatis IESU Collegii Templo Viennae ad aram majorom, ubi quondam primo, illic et nunc secundo primitians solenniter litaret. Az eredeti rézmetszet mérete 245×360 mm.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem