DOMANOVSZKY GYÖRGY: A JOBBÁGYSÁG ÉLETE
DOMANOVSZKY GYÖRGY:
A JOBBÁGYSÁG ÉLETE
A JOBBÁGYSÁG ÉLETE
Zsigmond uralkodásának kezdetén a földesúri hatalom alá tartozó falu társadalmának képe még távolról sem olyan egységes, mint százharminc esztendővel később, amikor a törekvéseit megvalósítani nem tudó 1514-i parasztlázadás után a nagybirtokos urak törvény erejével hozták létre az egységes jobbágyosztályt. Még a XV. században is tapasztalható sokféleség okát a föld népének jogilag, társadalmilag és gazdaságilag igen különböző elbánásában kereshetjük. Már Zsigmond erőskezű elődeinek politikája arra irányult, hogy a sokféle név alatt szereplő és különféle szolgáltatásokra kötelezettek jogilag és társadalmilag egyetlen egységes osztályba tömörüljenek. Királyaink törvény formájában is megnyilvánuló ily törekvései azonban a jobbágyságot legfeljebb jogilag hozták közös nevezőre, de a földesurak különböző elbánása a komoly eredményeket meghiúsította. Zsigmond uralkodásának idejében tehát a törvények értelmében egységes a jobbágyság, a gyakorlatban azonban nem. Bár Nagy Lajos egységesítette a terheket, meghatározván az egyház és a földesúr terményrészesedését és az adó nagyságát, a kisnemesség érdekében pedig kötelezte a nagybirtokosokat a törvényes hányad behajtására, Zsigmond idejében a jobbágyszolgáltatások nemcsak vidékenként, hanem ugyanazon földesúr ugyanazon falujában is igen különbözőek. Ennek természetes következménye a jobbágyság erős gazdasági tagozódása, ami viszont belső rétegeződéshez vezetett. A földesúri hatalom alá tartozók legelőkelőbbjei a földesúri város polgárai és a falu egy-, esetleg többtelkes parasztjai, utánuk következnek a különböző mentességeket élvező jobbágyok, a mesteremberek, a teleknélküli zsellérek akiknek összes vagyonuk a ház, amiben laknak és végül a nagybirtokos földjeit művelő cselédek, akiknek rendszerint már házuk sincs. A XV. században tehát ugyanazokból az elemekből áll a falu társadalma, mint napjainkban.
Nézzük meg közelebbről, hogy a javak elosztottsága milyen mértékben idézte elő ezt az osztályon belüli sokféleséget? A mezővárosok (oppida) és a szabad községek (liberae villae) lakói a falvakban lakó jobbágyokkal közös osztályt alkottak. Sokkal jobb helyzetben voltak azonban, mint a kisebb telepek és falvak népe, mert kiváltságokat élveztek. Földjeiket örökbérletként használták. A földbért és a rendkívüli adót a községek egy összegben fizették. A közigazgatás és törvénykezés terén önkormányzatuk volt és fellebbvitel esetén közvetlenül a földbirtokos ítélkezett. Ha gazdát cseréltek, úgy régi kiváltságaikat és önkormányzatukat megtartották. Ez a kiváltságos helyzet az oka annak, hogy a helyzetükkel elégedetlen jobbágyok urukat elhagyva, a városok felé vették útjukat.
A XV. század folyamán a földesurak erős küzdelmet folytattak a kiváltságos városok ellen. Ennek eredménye az 1498:41. tc., mely a földesúri városokat a kilenced fizetésére kötelezte. Ezzel a mezővárosok lakói megszűntek a jobbágyságon belül kiváltságosak lenni. A nagy rész a földesúr birtokából bizonyos nagyságú földdarabot kapott megművelésre. Ez a földdarab a jobbágytelek, amelynek nagysága erősen változó. Volt olyan jobbágytelek, melyhez az egyéb ingatlanokon kívül 70 hold szántó, de tudunk olyanról is, melyhez csak 6 hold szántó tartozott. Ennek megfelelően az állatállomány hasonlóan nagy ingadozást mutat. Tudunk jobbágyról, akinek többek között 14 ökre volt, míg a szegényebb sorban élők néha még egy kecskét sem mondhattak magukénak.
Az egésztelkes jobbágyok mellett voltak féltelkesek, de ezzel szemben akadtak olyanok is, akik nem érték be egy telekkel és így az úr megműveletlen jobbágytelkeiből vettek megművelés alá meghatározott darabokat. Mások viszont a szomszédos földesúr birtokából béreltek szántót, legelőt vagy szőlőt. Nem egy jobbágyról tudjuk, hogy urának, vagy a szomszéd birtokosnak malmát bizonyos időre bérbevette. A törekvő jobbágy előtt nyitva állott a boldogulás útja és ha készpénzt tudott gyüjteni, vagyonát nemcsak bérlettel hanem vásárlással is növelhette. A föld tehát a XV. század jobbágyának különböző úton-módon jutott a kezére: a jobbágytelek mellett bérelt, sőt saját tulajdonát képező vásárolt földje is lehetett.
A falu társadalmában a legelőnyösebb helyet a falu bírája foglalta el. A földesúrnak adót és kamarahasznát nem fizetett. Sok helyütt a jobbágyok kisebb szolgáltatásokkal adóznak neki, vagy a birtokosnak fizetendő adó meghatározott része őt illeti. Ezeken felül még sok más előnyben részesült a falu többi lakójával szemben.
A nemesi birtokból kihasított telek és a jobbágy között nem egyszerűen bérleti viszony volt, hanem annál sokkal szorosabb kötelékek fűzték őket egymáshoz. Ha a jobbágy meghalt, felesége és gyermekei örökölték a telket, sőt amennyiben az özvegy újból férjhezment és új ura hozzáköltözött, az tartozott a birtokosnak szolgáltatásokkal. Tudunk esetekről, hogy a földesúr megengedte jobbágyainak a végrendelkezést, ez azonban kivétel volt. [Jobbágy és földesúr viszonya] Mindaz, ami az úrtól kapott telken felül a jobbágy kezén volt, elköltözés esetén is a tulajdonában maradt. Ezzel szemben a jobbágyok földesuruk joghatósága alá tartoztak, ami azonban nem minden esetben volt hátrányos a föld népére, mert főbenjáró bűntettek esetén a birtokos nem szívesen alkalmazta pallosjogát, mivel ebben az időben az nagy veszteséget jelentett neki. Nem egy esetben kellett a megyének rászorítani a földesurat arra, hogy a bűnös jobbágyot adja ki a megyei igazságszolgáltatásnak.
Közrendű székelyek az 1510. évi csíkszentléleki oltár egyik képén.
(Szépművészeti Múzeum.)
A jobbágy terményeredményeire a földesúr csak mint harmadik tartott igényt. Elsőnek az egyház jelentkezett és a jobbágyjavak összes hozamának egy tizedét kapta. Ez volt a decima. Az egyházat illető tized alól csak a cselédsorban élőknek volt mentességük. Az állam az egyház terményadójával szemben pénzben szedte be az adót és bizonyos esetekben munkaszolgálatot követelt. Pénzbeli szolgáltatások a háborúk idején a 18–60 dénárnyi kamarahaszna és az egyforintos hadiadó: a munkaszolgáltatások közé tartoztak a vármegerősítések és a katonai szolgálat.
Bár a földesurat illető adók sokkal összetettebbek, mégis az ország egész területén három párhuzamos főformát láttunk különböző arányban szerepelni: a pénzszolgáltatást (census), az ajándékot (munera) és a robotot (servicium). A census 20 és 100 dénár között ingadozott, amit egy vagy több részletben fizetett ki a jobbágy. Ha pedig a földesúrnak sürgősen pénzre volt szüksége, akkor az elkövetkezendő év censusát már előre behajtotta. Természetesen ezt a jobbágyság sérelmesnek tartotta és sokszor panaszkodott miatta. Ajándékot évente háromszor adott a jobbágy: húsvét, Szent Mihály napja és karácsony, vagy Szent György, Szent István napja és karácsony voltak a legáltalánosabban elterjedt ajándékozó napok. Az ajándék mindíg természetbeni. Bárány és baromfi, gabona és kenyér, vaj és sajt alkotják a zömét az ajándék néven szereplő kötelező szolgáltatásnak. Legnehezebben talán a robotot teljesítette a jobbágy. Nem azért, mert ez munkabírása súlyos megterhelését jelentette, hanem mert többnyire abban az időben kellett teljesítenie, amikor saját földjének megmunkálásával volt elfoglalva. A robot is igen különböző formákban történt. Részt kellett vennie meghatározott számú napon az úr földjén a szántástól kezdve a cséplésig minden munkában. A földesúri vár szükséges munkálatainál éppen úgy ott találjuk, mint ura malmának javításánál. Bizonyos napokon fuvarozott, de előfordult az is, hogy lovas hírszolgálatot teljesített.
Arató a XV. század végén.
(Az Orsz. Széchenyi Könyvtár magyar kalendáriumából.)
Ez a három főszolgáltatás sehol sem történt egyenlő mértékben és hol az egyik, hol a másik volt jelentősebb. A census, munera és servitium nem meríti ki azonban teljesen a jobbágy vállaira nehezedő terheket. A már előző időkben sokat emlegetett kilencedet is megtaláljuk, bár nem általánosan. Sok helyen a termés után járó kilenced helyett, – melyet az egyházi tized levonása után fennmaradó mennyiségből kap a földesúr – csak tizenkettedet kívántak. Más nagybirtokon megint a föld nagyságához mért terméshányad a szolgáltatás.
Az adózás egyik módja a megvendégelés. Ha a földesúr családjával és környezetével meglátogatta valamelyik jobbágyfalvát, akkor az ott-tartózkodás ideje alatt ellátásáról az illető község jobbágyainak kellett gondoskodniok. Előfordult ez olyan formában is, hogy az év egy előre meghatározott napján vendégelték meg a földesurat. A jobbágytelek művelőjének [A jobbágy kötelezettségei] nemcsak terményei után kellett adóznia, hanem, ha halászóhely tartozott földjéhez, a kifogott halak után bizonyos pénzszolgáltatásra is volt kötelezve. Ugyanilyen ellenszolgáltatás járt a disznók után. A méhek után egyes birtokosok kilencedet, mások szintén meghatározott pénzösszeget kívántak. Az elejtett vadból valamely hányadot, például negyedet kellett az úr konyhájára beszállítani.
Férjét ütlegelő parasztasszony. Mázas kályhacsempe Besztercebányáról. 1490 körül.
(Iparművészeti Múzeum.)
Ezek voltak nagyjából a jobbágyok kötelezettségei, de amint már mondottuk, a felsorolt szolgáltatások nemcsak vidékenként, hanem ugyanazon földesúr hatalma alá tartozó egy faluban lakóknál is a legkülönbözőbb összetételben voltak érvényben. Ezért a XV. századi összeírásokban általános, hogy a szolgáltatások felsorolásában nincs két egyforma. Hogy ezt az összetettséget jobban szemléltessük, példának bemutatjuk egy falu 26 jobbágyának kötelezettségeit: évente 65 dénárt, 90 kenyeret, 50 csirkét, húsvétkor fejenként egy köböl zabot, 4 tojást és egy fél sajtot, továbbá a gabona és a méz után egy kilencedet tartoztak adni a földesúrnak. Ezenfelül kötelesek négyenként egy kaszást állítani és karácsonykor, ugyancsak négyenként, egy szekér fát az úr udvarába szállítani, továbbá a mezei munkában résztvenni, vagyis szántani, gyüjteni és behordani, végül pedig a földesúri malomban dolgozni. A jobbágytelken felüli földek után sokkal egyszerűbbek a szolgáltatások; nem kilenced a kötelezettség, hanem csak földbér (terragium) vagy census.
Az adózó jobbágyok mellett voltak olyanok is, akik bizonyos időre, esetleg életük végéig mentességet élveztek. Ezek az úr földjére újonnan letelepedett jobbágyok voltak. A mentesség nagysága, akárcsak az adózás, nem volt egységesen szabályozva. Egyesek csak ajándékot adtak, esetleg csekély censust fizettek, a még nagyobb mentességet élvezők csak bizonyos munkaszolgáltatásra voltak kötelezve. A zsellérek és a cselédek szolgáltatása a legegyszerűbb. Az előbbiek ajándékkal, az utóbbiak az úr földjeinek megművelésével szolgáltak.
A javaknak, de különösen a terheknek erős ingadozása a jobbágyok egyik részét a törvényileg megszabott kötelezettségnél jobb, a másik részét viszont rosszabb helyzetbe hozta, ami természetesen okot adott az elégedetlenkedésre, melyek az 1437-i és az 1514-i parasztlázadásban robbantak ki. Az 1437-i lázadásban az ország jobbágyságának elenyésző töredéke vett csak részt: a nyírségiek, a szamosmentiek és az alsófehérmegyeiek. A lázadók követelései a jobbágyok zömének jobb, másoknak viszont rosszabb sorsot jelentettek volna. A jobbágyok majdnem mindenütt könnyíteni igyekeztek terheiken, de ahogyan nem volt egységes adózás, éppen úgy nem volt a jobbágyság törekvése sem egyöntetű. Ennek okát a kor gazdasági életében kell keresnünk. Az országnak ebben a korban külföldi terménypiacai még csak nagyon kis számban voltak, azok is közel nyugaton. Természetes tehát, hogy az ország nyugati szélein lakó jobbágyok, akik már külföldre tudtak szállítani és ott jobb haszonra tettek szert, inkább pénzben akartak adózni. Ezzel szemben az ország középső és keleti részein a jobbágyok igyekeztek pénzszolgáltatásaiktól megszabadulni, mert pénzhez jutottak legnehezebben. Sok esetben hallunk a XV. század folyamán a jobbágyok részéről olyan kívánságokat, hogy földesuruk változtassa át terheiket.
Már a szolgáltatások nagyságából is kitűnik, hogy a földesurak igen tekintélyes része nem törekedett jobbágya kizsákmányolására, sőt hozzásegítette a boldoguláshoz. Nem egy esetben hallunk olyan földesúrról, aki elszegényedő parasztjainak terhét csökkenti, sőt az is gyakori eset, hogy a valami oknál fogva kárvallott jobbágyát megsegíti vagy kárpótolja. Mások viszont nem láttak a jobbágyban egyebet, mint hatalmuk alá tartozó, kizsákmányolható robotmunkást. A censust ugyanabban az évben kétszer is behajtották, ahol csak lehetett, emelték az ajándék, de különösen a robot nagyságát. Az ilyen földesúrtól a jobbágy, ha tehette, elköltözött olyannak a földjére, aki könnyebb terheket biztosított számára.
Liptómegyei parasztok a XVI. század elején. Az 1512-ben készült liptószentandrási főoltár egyik képén.*
(Szépművészeti Múzeum.)
* A jobboldali alakon nem (az ekkor még nálunk ismeretlen) vászongatya, hanem elkopott lábfejű harisnya látható.
A jobbágy új szolgálatba való állását a szabadköltözködés biztosította. Zsigmond elődeihez hasonlóan szintén megerősítette a jobbágyság szabadköltözködési jogát. Bár a kialakuló jobbágyságba olyan elemek is felszívódtak, melyek röghöz kötöttek volna, a többség szabad volt. A jobbágy a törvényben biztosított jogával, amely csak azt írta elő, hogy a földesúrtól engedélyt kell kérnie a távozásra és 2–12 dénárnyi összeget lefizetnie, igen gyakran élt is. Mivel ebben a korban még több volt a parlagon heverő föld, mint amennyi a munkáskéz, a földesurak természetesen arra törekedtek, hogy birtokaikra minél több jobbágyot telepítsenek. Ezért nem szívesen vették, [A szabad költözés] ha jobbágyaik más földesúr birtokára akartak átköltözni. Így a XV. században a főurak igyekezete oda irányult, hogy a szabadköltözködési jogot megnyirbálhassák. Ez az oka, hogy mikor új jobbágyok szerződtek egyes földesurakkal, a maguk részéről külön is biztosították a szabad elköltözést. A jobbágy ezt azért tartotta szükségesnek még külön kikötni, mert egyes birtokosok a szabadköltözködést nem tartották be és az elköltözni akaró jobbágy útjába akadályokat gördítettek, sőt sok esetben erőszakosan visszatartották, ámbár a földesurat ezért a törvény pénzbüntetéssel sujtotta. Az elköltözködés akadályozását azonban nemcsak a jobbágyság tartotta sérelmesnek, hanem a birtokosok egy része is. Sok panasz hangzik el az utóbbiak részéről: méltánytalannak tartják azt, hogy míg ők a parasztokat szabadon engedik elköltözni földjeikről, addig mások az ő földjeikre költözni akarókat visszatartják. Kétségtelen, hogy a jobbágyság kezén a gyakran felhasznált szabadköltözködési jog hatalmas fegyver volt. Ha a jobbágy kedvezőbb helyzetbe akart jutni, két irányban kereshette azt: az egyik volt a város, mely könnyebb megélhetést és több védelmet bizatosított, – vagy mint új telepes a földesúri birtokon, ahol több éven keresztül az adózás terén bizonyos mentességet élvezett. Felkerekedett a jobbágy abban az esetben is, ha ura nem tudta megvédeni az erőszakoskodó szomszéd földesúrtól, vagy annak embereitől. Ha pedig a földesúr a törvényes taksa lefizetése ellenében sem adott engedélyt az elköltözködésre, a jobbágy megszökött, de gyakori eset az is, hogy engedélykérés nélkül távozott. Sokat hallunk ebben az időben a jobbágyok erőszakos elhurcolásáról. Vagy a szomszédos földesúr hurcoltatta el embereivel, vagy a szomszéd község jobbágyai, hogy terheik több dolgozó között oszoljanak meg, de nem ritka eset az sem, hogy ez az elhurcolók és az elhurcoltak közös megegyezése alapján történik, hogy a távozás törvényszabta összegét ne kelljen lefizetniök. Sok is a panasz a szökött és az elhurcolt jobbágyok befogadása miatt.
Ökörfogat a XV. századból. Részlet a zólyommegyei Jakabfalva oltárának egyik képéből.
(Hercegprímási Múzeum, Esztergom.)
Az elmondottak alapján érthető, ha a földesurak részéről kísérletek mutatkoztak, hogy jobbágyaikat szorosabban kapcsolják földjeikhez. A röghözkötöttséget kimondó 1514:14. tc.-hez vezető folyamat a XV. században lassan bár, de már megindult. A szabadköltözködést az ország és a nemesség nehéz helyzetére való hivatkozással a XV. század folyamán három ízben, egy-egy évre fel is függesztették. A különbség pedig a jobbágyot elengedni nem akaró és a szökött jobbágyot befogadó földesúr büntetése között mind nagyobb lesz. A XV. század végén az előbbi csak 3 márkát [A falu válságai] fizetett az utóbbi 25 márkájával szemben. Az 1514:14. tc. tehát nem „ad hoc“ megtorló intézkedés volt, hanem, évszázados törekvés végső beteljesedése, mely Zsigmond és utódai alatt mindjobban közeledett a törvénybeiktatáshoz és csak Mátyás uralma akadályozta meg, hogy nem félszázaddal előbb következett be. Mátyás uralkodásától eltekintve, úgyszólván minden országgyűlés csökkentett valamit a város- és a falulakók jogain.
Istálló és ól a XV. századból. Részlet egy középkori oltárképből.
(Szépművészeti Múzeum.)
A magyar falu fejlődését és életét a kialakulástól napjainkig két hatalmas válság érte: 1241-ben a tatárjárás és Mohács után a százötven esztendőn keresztül tartó török dúlás. Mindkettő a települések százait pusztította el. Ott, ahol a visszatelepülő lakosság a rommá lett falut nem építette újjá, az idő elsimította a pusztulás nyomait, földdel és homokkal betemetve napjainkig megőrizte. Ilymódon az újabban megindult falufeltárások értékes adatokat hoznak napvilágra a későközépkori falvak és lakóik életéről. Bár egyelőre a végrehajtott ásatások elenyészőek az elvégzendő munka nagyságához képest, mégis határozottabb képet alkothatunk magunknak ezekből, mint a kisszámú és többnyire közvetett oklevélanyagból, vagy a középkorban itt járt külföldi utazók leírásaiból. Azok a falvak, melyek a török uralom alatt pusztultak el, tulajdonképpen a XV. századi állapotokat tükrözik vissza. A hódoltság alatt ugyanis az ország tekintélyes részén a fejlődés megállt, sőt legtöbb esetben erős visszaesést tételezhetünk fel. Ezt igazolja a XVII. században újból meginduló élet, mely a másfél évszázad alatt lerongyolódott és elszegényedett parasztságot sokkal primitívebb fokon találta, mint amelyen a XV. században volt.
Zsigmond korában a magyar táj és a magyar falu már régen elfeledte a tatárjárás pusztító és átalakító borzalmait és a nyugodt fejlődés eredményeként az annak a kornak megfelelő és a mai állapotokhoz hasonló magas fejlettséget mutatta. A tatárjárás örökségeként azonban azok a falvak, melyek váraktól és megerősített helyektől távol estek, – ez elsősorban az Alföldre vonatkozik – olymódon települtek, hogy lehetőleg köröskörül víztől, mocsaraktól, ingoványoktól védett helyen feküdjenek. A nyilt, sok úttal járható helyen fekvő települések valószínűleg későbbi eredetűek. A magyarlakta vidékeken a XV. században tehát két települési formát találunk. Az egyik a minden rendszer nélkül települő falu, melynek házai utcanélküli összevisszaságban épültek, a vizektől védett szigetek minden helyét kihasználva. Az ilyen település a nyilt terepen csak kiterjedési különbséget mutat, vagyis a házak nagyobb távolságra állanak egymástól. A másik forma már bizonyos rendszert mutat, úgynevezett soros települést. Ilyet említ Brocquičre, a XV. század első felében itt járt francia utazó, aki Szegeden átutaztában csodálkozással látta, hogy az egész város egyetlen utcából áll, mérföldnyi hosszúságban. Az egy utcából álló Szeged közepetáján erősen kiszélesedett, itt volt a piac és itt tartották a vásárokat, ez volt tehát a város életének középpontja. Valószínű, hogy sok magyar falu települt Szegedhez hasonlóan és hogy ez a forma az előbbinél későbbi keletű.
A házat és a hozzá tartozó telket ebben a korban még nem kerítették körül, mint ahogy még napjainkban is akadnak olyan községek, ahol kerítés legfeljebb a telkek utcafelőli oldalán van, de egymástól már nincsenek elválasztva. Az utcanélküli csoportos településnél, ha nem volt túlságosan nagy kiterjedésű, valószínűleg a később kialakuló alföldi kertesvárosokhoz hasonlóan az egész községet egy kerítés ölelte körül, hogy a lábasjószágnak a földekre való kiszökését megakadályozzák. Mivel a házhoz tartozó belsőség nem volt bekerítve és a telekhez nem csatlakozott kert, ez és a szérű a falun kívül terült el, ahol az istállók és a többi gazdasági épületek is álltak. A soros település egészen más, sokkal fejlettebb képet mutat. Itt a lakóház udvarához, telkéhez veteményes- és gyümölcsöskert, azon tul pedig a szántóföldek csatlakoztak. Ilyen esetben a gazdasági épületek és az ólak [A parasztház és beosztása] vagy a lakóház folytatásaként sorban következtek vagy rendszer nélküli csoportban állottak.
Faliszekrény lapos faragással a szepességi Malompatakról.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A faluásatások eddigi eredményei azt mutatják, hogy a XV. század jobbágyának háza a legfejlettebb fokon egy szobából és konyhából állott, melyhez harmadik helyiségként legfeljebb egy istálló csatlakozott. Hogy ennél több helyiséggel rendelkező parasztház is lett volna ebben a korban, arról nincs tudomásunk. A házmaradványokból annyi megállapítható, hogy a ház beosztásában rendes körülmények között a lakószoba foglalta el a nagyobbik helyet, a konyha valamivel kisebb. Ritkábban a szoba és a konyha egyforma nagyságú. A szoba-konyhás hajlékoknál, ámbár ez az ásatásokból biztosan nem állapítható meg, valószínűleg a házba csak egyetlen ajtó vezetett, a konyhába. A szobába tehát csak a konyhán keresztül lehetett bejutni. Az ablakok elhelyezéséről semmit sem tudunk. A szegényebb jobbágy háza a módos paraszt kétsejtű házával szemben egyetlen helyiségből állt. Ez szoba, de konyha is volt egyúttal és ha nagyon nagy volt a szegénység, akkor, amint a ruténoknál még ma is láthatjuk, ólnak is használták. Ide zárta a gazdasszony féltett aprómarháit éjszakára és a jobbágycsalád állataival közös helységben töltötte az éjt. A zsellér- és cselédsorban élők háza valószínűleg ugyancsak egysejtű volt, de elmaradottabb és szegényebb vidéken ezek még föld-, illetőleg putrilakásokban éltek, melyek vagy egészen, vagy fél falmagasságig a föld színe alá voltak süllyesztve. Ilyenekben ma már legfeljebb a falunak az alvégen meghúzódó elesettjei vagy a cigányok laknak. A XV. században az ilyen kezdetleges hajlékok még nagyobb számmal voltak, mint ma, de az is bizonyos, hogy jóval kevesebb volt belőlük, mint a török hódoltság alatt és után, amikor az elpusztult falvakba visszatérő, mindenéből kiforgatott parasztság ilyen kezdetleges otthont épített magának, sőt arról is van följegyzés, hogy még templomuk is putri-templom volt.
Az építőanyag vidékenként a táj jellegének megfelelően változott. A magyarlakta területek közül kőből legfeljebb csak a Dunántúlon építkeztek, bár feltehető, hogy a XV. században az országnak ezen a részén is sokkal kevésbbé használták a követ építkezéshez, mint ma. A legáltalánosabban elterjedt építőanyagok: a vályog, a patics és a fa. Ezeket a mai parasztházak alapján igen jól ismerjük, csak az a kérdés: akkori elterjedésük fedi-e a mai állapotot? Erre végleges feleletet ma még nem tudunk adni. Az azonban valószínű, hogy ahol ma csak téglából és vályogból épülnek a parasztházak, ott a XV. században a fa és a patics volt a legáltalánosabban felhasznált anyag. Sőt az is kétségtelen: a XV. században olyan anyagok és építkezési módok voltak divatban, melyeket ma a lakóház építésénél egyáltalában nem, vagy csak gazdasági, illetőleg kisebb, nem lakásnak használt épületeknél alkalmaznak. Ilyen anyag volt a falépítésnél a vizes, lápos vidékeken, tehát elsősorban az Alföldön a nád, ami természetesen anyaggal volt betapasztva. Még templomot is építettek nádfallal. A magyarlakta vidékeken ma már teljesen ismeretlen mód volt a XV. században a cölöpfalú ház. Egy borsodi ásatási adatból ismerünk ilyet. A hegyezettvégű cölöpöket sűrűn egymás mellé verték a földbe és ez alkotta a falat.
Külön meg kell említenünk egy háztípust, amely abban a korban valószínűleg még általánosan elterjedt volt: a hordozható házat. Ezek kisebb faépítmények voltak, falaik hatalmas egymásbacsapolt fatalpakon nyugodtak. Amikor a jobbágyok az egyik telekről a másikra akartak költözni, megemelték a talpakra épített házat, hatalmas hengereket raktak alá és állati erővel elhúzták. Ilyen költözködő házak még a XIX. század végén sem voltak ritkák. A XVIII. században még általános volt, hogy a falu fából épült templomát vagy tornyát ilyen módon költöztették. A XV. század elejéről van egy okleveles adatunk, mely szerint az egyik földesúr 77 jobbágyát házastól, mindenestől elhurcolták a szomszédos birtokos jobbágyai, akikről megemlítendő, hogy kevesebben voltak, mint az elhurcoltak. Ez másképpen nem képzelhető el, mint hogy közös megegyezésre történt. Figyelemreméltó azonban, hogy a 77 jobbágyot házastól hurcolták el. A házak tehát költöztethető házak voltak. De mivel a fentebb leírt talpasházak költöztetése meglehetősen nagy és fáradságos munka, alig képzelhető el, hogy ezeket olyan nagy számban egyszerre telepíthették át a másik [Gazdasági épületek, tűzhely] földesúr birtokára. Ezeknek a jobbágyházaknak tehát a mai kerekes, kisméretű pásztorkunyhókhoz kellett hasonlítaniok, melyek két, sőt egy ló eléfogásával is elhúzhatók. Fel kell tehát tennünk, hogy az említett esetben ilyen kerekes, kisebb méretű fakunyhókról van szó.
Középkori szabású hombárláda Erdélyből. Anyaga bükkfa, rovásos díszítéssel.
A gazdasági épületek közül az istállóról már említettük, hogy abban az esetben, ha az a háztelken volt elhelyezve, többnyire a háznak folytatásaként, azzal egybeépítve következett és pedig ugyanabból az anyagból, mint a ház. Ez a legfejlettebb megoldás. A szegényebbek, akárcsak napjainkban a gazdasági cselédek, állataikat putriistállóban vagy állásban tartották. A jómód szerint különböztek a többi gazdasági épületek is, melyek fejlett fokon a maiakhoz hasonlók lehettek.
Az ásatások tanúsága szerint a XV. század házainak tüzelőberendezése vagy tűzhelyből és kemencéből, vagy csak tűzhelyből állott. A tűzhely akár önmagában volt, akár kemencével párosult, mindíg a konyhában, az ajtóval szembeni sarokban nyert elhelyezést. A tűzhely vagy a földszíne volt és ebben az esetben inkább tüzelőhelyről, mint tűzhelyről beszélhetünk, mert a padló égett foltjai alapján megállapítható, hogy nem mindíg ugyanazon a helyen rakták a tüzet, vagy határozottan tűzhelyről van szó és akkor ez rendszerint alacsony padkából állott. A padka agyagból tapasztott és a tapasztás alatt cserépedények töredékdarabkáival volt kirakva. A köralaprajzú kemence a szobában állt, olymódon, hogy szája a konyhában a tűzhely fölé torkollott, fűtése tehát innen történt. A kemence közvetlenül a földön foglalt helyet, vagyis minden esetben padka nélküli. Néhány feltárt háznál a szoba kemencéjén felül még egy másodikat is találunk, mely a házon kívül állott, szája azonban ugyanahhoz a tűzhelyhez torkollott, mint a szoba-kemencéé. Ilyen második kemence igen sok esetben a ház falának vonalában a konyha oldalán, attól néhány lépésnyi távolságban volt. E két megoldású kemence a szobakemencével szemben, mely télen sütés mellett fűtésre is szolgált, csak nyáron volt használatban. A kemencéket agyagból tapasztották. A törökök által felégetett falvakban a ház falával együtt a kemence is beomlott és így a köralaprajzon felül, alakjuk és magasságuk nem állapítható meg. Egy a tatárjárás alatt elpusztult dunántúli ház feltárt és meglehetősen épen maradt sövényfalú tapasztott kemencéje alig emelkedik a föld színétől 80 centiméternél magasabbra. Ebből azonban a XV. századi kemencék alakjára és magasságára következtetéseket nem vonhatunk. A hódoltságot megelőző évtizedekben már kétségtelenül fejlettebb formákkal kell számolnunk. Ezt bizonyítja az is, hogy a házromok között rengeteg a kemenceszem-töredék, sőt kályhacsempe is akad, mely utóbbit azonban a nemesség kultúrjavai közé kell sorolnunk, bár elképzelhető, hogy a többtelkes gazdag jobbágynak módjában volt csempés kályhát állítani szobájába. Az agyagból égetett kemenceszemek sokfélesége a mellett tanúskodik, hogy a XV. századi jobbágy nemcsak viszonylag magas fejlettségű kemencét épített, hanem azt díszített négyzetes, tányér- és bögrealakú szemekkel ki is rakta. Ez a forma némi módosításokkal egészen a XIX. század legvégéig fennmaradt.
A ház belső berendezéséről vajmi keveset tudunk. Parasztbútor ebből a korból nem maradt ránk. Így visszafelé következtetve csak valószínűségek alapján rekonstruálhatjuk a XV. századi parasztszoba bútorzatát. Asztal kétségtelenül állott minden szobában, még a zsellérek és cselédek szobáiban is. A XIX. században még általánosan elterjedt kecskelábú asztalok a XV. században már ugyanolyan kedveltségnek örvendhettek. Ezzel szemben a mai parasztbútorzat másik szépen díszített darabja, szék csak elvétve, módosabb jobbágyok házaiban akadhatott, helyette általánosabb lehetett az alacsony, három- vagy négylábú úgynevezett „gyalogszék“. A fal mellett különböző hosszúságú lócák állhattak. Az ágy helyett „ágyszék“ volt, ami két bakból és az ezekre helyezett deszkákból volt összeróva. Szekrény helyett láda szerepelt. Ennyiből állhatott a bútorzat és a mai állapotnak megfelelően már akkor is nagy szintkülönbséget mutathatott.
Népies asztal a XVI. század első feléből.
(Magántulajdon.)
A konyha felszerelése a sütés-főzéssel kapcsolatos tárgyakból került [Paraszti bútorok és edények] ki. Edények és különböző házi eszközök meglepő nagy számban kerülnek elő a földbetemetett házromokból. Az edények korongoltak és jól égetettek s csak a legritkább esetben mázasak. Főleg bekarcolt egyenes és hullámvonalak szolgáltak díszítésükre. Leginkább köcsögök, fazekak és bögrék bukkannak föl, tányérok és tálak csak elvétve. Az ételt vagy magából a főzőedényből vagy fatányérból ették. Az előbbi esetben az ételt abban az edényben, amiben megfőtt, egy lyukasközepű, alacsony evőszékbe állították és e köré telepedett a család a földre vagy gyalogszékekre és tányér nélkül magából a fazékból evett. A nagyrészt töredékes állapotban előkerülő edények fejlett népi fazekasságról tanúskodnak. A feltárt házakban kés mindenütt akad, akár egyszerű – természetesen közben elpusztult – fanyéllel, akár csont vagy rézveretes nyéllel. A villa már lényegesen ritkább, kanálnak viszont fanyélbe erősített kagylóhéjat használtak. A főzés az említett nyitott tűzhelyen történt. A fazékban előkészített ételt vasháromlábra helyezték és így állították a nyitott tűzbe. A konyhával kapcsolatos felszerelések között megtalálhatók a nyársak, agyagszűrők, vizeskancsók, tüzikutyák, fejszék és bárdok. Már ennyiből is látható: a XV. századi jobbágyok konyhája meglehetősen magas, sőt a szobához viszonyítva, igen fejlett színvonalú felszerelésből állott.
Nagy vonalakban ilyen lehetett a török hódoltságig a környezet, amelyben a jobbágy élt. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az itt vázolt lehetőségek keveredése éppen olyan színes képet hozott létre, mint az adózás a társadalom terén, mert hiszen mindezek a jobbágy gazdasági helyzetén keresztül szoros kapcsolatban voltak és egyik meghatározta a másikat.
A jobbágy életében kevés volt az ünnep és sok a munkanap. Az élet nagy állomásai, a születés, házasság és halál hoztak nagyritkán örömmel vagy szomorúsággal teli változatosságot, melyeket sok pogány-babonás szokással ünnepeltek meg. A kis csecsemőt megszületése pillanatában már varázslás és babona fogadta és attól kezdve végigkísérte az egész életén, a házasságon keresztül a halálig. De pogány ősei hagyományától halálával sem szabadult, mert itt maradt társai szellemkísértéseken keresztül még soká visszahívták az életbe. A jobbágyanya állandó féltése közben, primitív játékai között felcseperedő gyerek hamar megtanulta megismerni a munka súlyát. Eleinte még játék: libát őriz és apró gazdasági munkákat végez nagy buzgalommal. Fiatalon résztvesz már apjának nehéz munkájában és az egyetlen iskola, amit abban a korban kijár, a földművelés nehéz tudománya. A legénnyé vagy hajadonná serdült jobbágygyerek, hogy szülei sorsán könnyítsen, önálló munka után néz. Elmegy cselédnek a földesúr gazdaságába, ha szerencsés, bekerül az udvarházba. Ezzel az ügyesebbjének alkalma nyílik, hogy egy magasabb társadalmi rétegben, a familiárisok között helyezkedjék el. Ez azonban keveseknek jutott osztályrészül. Többen voltak azok, akik apjuk földműves örökségét elhagyva, mesteremberekké lettek. A jobbágyfiatalság zöme azonban folytatta apja munkáját. Ha megházasodott is, többnyire apja telkén maradt. Apja halála után testvéreivel együtt művelte a földet, mely után közösen adóztak. Saját jobbágytelekhez könnyen jutott. Ebben a korban még sok volt az üres telek és a töretlen föld. Ha ilyenre szert akart tenni, vagy ugyanannál, vagy a szomszéd földesúrnál próbálkozott. Kevés vasalású faekéjével és vaspapucsos faásójával nekilátott a földművelésnek. És ha szorgalma szerencsével párosult, idővel mind jobb helyzetbe került. Ilyenkor már gondolhatott arra is, hogy a falu határán túl jusson. Vásárra ment, ami kis változatosságot, mozgalmat hozott az életébe. Ez az öröme azonban nem mindíg volt zavartalan. Sokat hallunk arról, hogy a vásárra igyekvő vagy onnan visszatérő jobbágyot kirabolták. Ezzel nem egy esetben egész évi, sőt több esztendei munkájának eredményétől fosztották meg. Hogy a vásár milyen fontos volt a jobbágy életében, bizonyítja: gyakran emeltek panaszt uruk ellen, amiért az nem engedi őket vásárba. Ha a földesúr jószívvel volt jobbágyaihoz, meglehetős nyugalomban [Szokások, babonák, hagyományok] teltek napjaik, bár a nemesi birtokosok és a szomszéd jobbágyok sokszor ártottak dúlásaikkal. Felégetett házak, lerombolt malmok, elhurcolt jobbágyok, elhajtott állatok, felprédált termés a XV. századi parasztélet nagy tragédiái. Máról holnapra a virágzó jobbágygazdaságból nem maradt semmi, beköszöntött a nyomor és a telek tulajdonosa kezdhette előlről a küszködést. Ehhez járultak még az ínséges esztendők és a sok emberéletet követelő járványok. Részben ezek, részben a tájanként változó földhozamnak következménye, hogy amíg egyes vidékeken a báránytól kezdve a kenyérig mindenféle élelem szerepel a szolgáltatások között, melyekkel valószínűleg maga a jobbágy is élt, addig más vidékeken, amint azt Brocquičre leírásából tudjuk, a föld népe lepényszerű kenyérrel és rosszul elkészített tuzokhússal táplálkozott. Az élelem a foglalkozással is változott: mással táplálkozott a földműves jobbágy, mint az állattenyésztést űző. A folyók mentén egész falvak halászattal foglalkoztak. Természetesen ezeknek a hal volt főtáplálékuk.
Öntöttvas főzőedény a XV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Évszakok életmódot alakító ereje, vidékek adottságai, a foglalkozás különbözősége megbontják a jobbágyság életének egyöntetű képét és bizonyos változatosságot hoznak létre. Ezt a változatosságot ma még alig-alig tudjuk nyomon követni és a további kutatások fognak csak határozottabb képet adni. Az azonban már az eddigiekből is kitűnik, hogy a XV. század jobbágyának élete és kultúrája hasonlóan folyt, illetőleg közel állott ahhoz a szinthez, mely a XIX. századvégi parasztét jellemezte, több kezdetlegességgel és rendezetlenséggel ugyan, de lényegesen magasabb fokon, mint a hódoltság alatt és az azt követő időkben.
Öntöttvas főzőedény a XV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
