ifj. SZENTPÉTERI IMRE: NEMESI ÉS POLGÁRI ÉLETFORMA

Teljes szövegű keresés

ifj. SZENTPÉTERI IMRE:
NEMESI ÉS POLGÁRI ÉLETFORMA
A középkori ember egyik legfőbb jellemzőjének szokták tartani, hogy nem áll magában, hanem valamiféle közösséghez tartozik. A különböző népi csoportosulások, tagozódások közt legátfogóbb a rendekbe való tömörülés volt. A rendek közt, azoknak lépcsőzetesen egymás felett álló hierarchiájában a középső helyet foglalták el a köznemesek és a polgárok. Életszínvonal, vagyon és jövedelem szempontjából sokszor egymáshoz egészen közelálló két társadalmi réteg, és alapjában véve mégis egészen különálló két világ.
A nemes a szabad föld birtokosa és a várak, udvarházak lakója; a polgár egész életét a városban éli le. Ennek szinte elválaszthatatlan tartozéka a város, nem városi „polgár“ el sem képzelhető; a nemesnek viszont a városhoz semmi köze, ott le sem telepedhetik, legfeljebb különleges körülmények közt, a város engedélyével. A falak meredeken emelkednek ki a sík földből és élesen elválasztják a várost a környező világtól. Ez a határozott elkülönülés nemcsak területileg állott fenn, mert a nemes és városi polgár élete minden téren két külön világ.
A nemes a polgárt lenézte, jobbágyeredetűnek tekintette. A nemesi rendhez tartozó Bebek János tárnokmester, a városok főbírája, saját bíróságának tagjaival, a kiküldött városi polgárokkal nem akart egy asztalhoz ülni és őket állatoknak nevezte. A polgárok viszont, ismerve a nemesek hatalmát, féltek tőlük és mindenképpen igyekeztek megakadályozni, hogy közéjük letelepedjenek, hogy nemesi bíróságok elé idézzék őket, mert tudták, hogy mindebből csak hátrány származhatik reájuk.
A középkori polgárnak az átlag-típusa talán legjobban a mai nyárspolgár fogalmának felel meg. Kicsinyes, szorgalmas, munkájában alapos, gondos és körültekintő, megfontolt, formákra és előítéletekre hajlamos, legkevésbbé sem harcias. A nemes ennek homlokegyenest ellentéte: nagyvonalú, felületes, hevülékeny, a formákon, erkölcsi normákon magát könnyebben túlteszi, harcias, a testi munkától tartózkodó. A kettőnek csak egyetlenegy tulajdonsága közös: a mély vallásosság. Ez utóbbi már nemcsak nemesre és polgárra jellemző, hanem a középkor minden rangú és rendű emberére, de leginkább talán mégis a polgárra.

Köznemes buzogánnyal Krasznai Pándi Ferenc 1526-ban kapott címerében.
(Országos Levéltár.)
A városi polgár etikája a legteljesebb mértékben vallása parancsain nyugodott. Egész életét át meg átszőtték a vallásos vonatkozások. A városi statutumok, helyi szabályrendeletek szigorúan előírják az ünnepnapok megtartását. Ilyenkor a hivatal szünetel, az üzleteket becsukják, még a gyógyszerész is csak az esti harangszó után nyithatja ki üzletét. Mezei munkát végezni tilos. Budán a bort csak a Nagy-Boldogasszony templomában tartott nagymise után szabad kimérni.
Minden fontos hivatali ténykedést, így a tisztújítást is, egyházi szertartással kapcsolják össze. Ha a király a városba jön, ünnepélyes körmenettel fogadják. A céheknek mind megvannak a védőszentjeik, akiket nagy tisztelettel vesznek körül, ünnepeiket megülik, oltárt, vagy szentélyt állítanak számukra.
A vallás elleni bűnöket a legszigorúbb büntetésekkel torolják meg. A káromkodónak a nyelvét kihúzzák, fogókkal halálra csipdesik. Az eretneket előbb papi bíró elé állítják. Ha nem javul meg, az akasztófa mellett földbe ásva megégetik. A jóslást, megrontást, bűbájosságot is szigorúan büntetik. Első alkalommal csak megszégyenítő büntetésben részesítik: létrára ültetik, a fejére hegyes zsidósüveget tesznek és így kell ülnie ünnepnapon reggeltől délig. A visszaeső bűnöst eretnekként égetik meg. Az öngyilkos megvetésben részesül, nem is temetik a temetőbe, hanem az akasztófa mellett földelik el. A bajvívást szigorúan tiltják, mert „ártalmas annak a lelkére, aki vívja s azokéra, akik megengedik“. Szövetséget, vagy rossz célú gyülekezést nem tűrnek. Csakis Isten dicsőségére szabad szövetségnek létesülnie és akkor is csak a tanács beleegyezésével.
Az erkölcsi kihágásokat a város igen szigorúan bünteti. A házasságtörő férjet, ha felesége kívánja, ki is végzik. A házasságtörő nőt és férfit élve egy sírba temetik el az akasztófa alatt és szívüket karóval átdöfik. Az anyát, aki gyermekét erkölcstelenségre adja, zsákba kötve vízbe lökik. A hamis kockajátékosnak a kockát átütik a tenyerén.

Polgár és polgárnő a XV. század elején.*
(A kassai dóm Mária látogatása-oltárának fafaragványaiból.)
* Az aláírásban tévesen áll XV. század XVI. helyett.
Amint a felsorolt példákból is láthatjuk, a különböző bűnökre a legkülönbözőbb büntetéseket alkalmazták. A szigorú büntetésekkel a város elrettentő hatást akart gyakorolni és el is érte, hogy polgárai közt a bűnözés nem volt gyakori jelenség. A gyilkost, rablót, a házratörőt és hullarablót kerékbetörték és ezt megelőzőleg esetleg még alaposan el is verték. A különböző testcsonkítások is nagy számban fordulnak elő; a kéz, a fül levágása, a nyelv lemetszése, vagy kihúzása. Kezét veszti, aki a temetőt megszentségteleníti, aki mást megbénít; nyelvét veszti az istenkáromló, aki a tanács titkait kibeszéli. Ezeknél a büntetéseknél megfigyelhető, hogy a bűnös mindíg azzal bűnhődik, amivel vétkezett. Annak az elképzelésnek, hogy nemcsak az ember vétkezhetik, legszélsőségesebb kifejezői azok a büntetések, amelyek a „bűnös“ állatokat sujtják. Abban is, amikor a bűnöző házát, a bűntett helyét lerombolják, az a törekvés nyilvánul meg, hogy még az élettelen tárgyakat is részeltessék a büntetésben.

Vesszőzés a XV. század közepén. Részlet a szászfalvi Szent Zsófia-oltár egyik képéből.*
(Besztercebányai Múzeum.)
* Az aláírásban XV. század helyett XVI. olvasandó.

Kerékbetörés a XV. század elején. Oltárszárnykép.
(Prímási Múzeum, Esztergom.)
Gyakran találkozunk megszégyenítő büntetésekkel, amelyeknek már kizárólag elriasztó jellegük volt. Ilyenek voltak: kikötés a szégyenfához, pellengérre állítás. A rossz kenyeret sütő pékeket vízbe mártották oly módon, hogy a bűnöst egy gerenda végén lévő kosárba ültették s emelőszerkezettel néhányszor a víz alá süllyesztették. Mindezt nyilvános helyen, lehetőleg ünnepnapon, amikor a bámészkodó közönség kacaja és gúnyolódása volt a büntetés legfontosabb eleme. Nem is lehetett nevetés nélkül megállni például azt a jelenetet, ahogyan a veszekedő kofákat büntették. A perlekedés kezdeményezőjének nagy követ kellett a hátán vinnie, s akivel veszekedett, pálcával kellett mögötte mennie, állandóan szurkálva, bökdösve az előtte haladót. Így jártak be egy hosszú útdarabot s ha közben az, aki hátul ment, elnevette magát, neki kellett a követ vinnie s a másik ment mögötte a pálcával.
A szigorú erkölcsi életről tanúskodik például a pozsonyi szabómesterek 1411-ből való rendtartása, amelyben ilyenféle előírásokat olvashatunk: nőtlen legény nem lehet a céh tagja, csak nős s tisztességes életmódját tanúsító bizonyítványt kell bemutatnia. Ha nős szabómester jön a városba, az sem dolgozhat és léphet be a céhbe addig, míg jó magaviseletéről bizonyítványt nem hoz onnan, ahol addig dolgozott. Nőtlen legény csakis mesternek dolgozhat: ha titokban másnak dolgozik, elveszik a szerszámát és beperlik a bírónál.
A céhszabályok általában mind előírták a tisztességes magaviseletet, erkölcsös életet. Szigorúan büntetik azt a legényt, aki mesterével szemben tiszteletlenül viselkedik. Munkanapon tilos az utcán sétálgatni, más ember műhelyébe ellátogatni és a legényeket korcsmába csalni. Este pedig nyáron tíz, télen kilenc órára otthon kellett lennie a legénynek. Munkanapon kora reggeltől késő estig dolgoztak és csak ünnepnapokon pihentek.
A nemesség származás, nemzetiség és nyelv szempontjából egységes és magyar. Idegen származásúak nagyobb számban csak a királyi udvarban fordulnak elő, idegen eredetű uralkodóink környezetében. Előkelő helyzetük és befolyásos állásuk következtében ilyeneket csak a nagybirtokosok közt kereshetünk; a kisnemesség magyar. A városi polgárság ezzel szemben kevert, mind származás, mind nemzetiség szempontjából. Találunk köztük magyart, németet, olaszt, franciát, vallont. Ezek közül a kisebbség egyesülésben keresve az erőt, együttesen egy-egy utcát szállott meg, aminek emlékét itt-ott a fennmaradt utcanevek is megőrizték. (Olasz-utca, Német-utca, stb.) De sok városban a lakosság zöme sem egységes, ami súlyos bonyodalmakra adhatott okot. Budán például a XV. század első felében a magyarok és németek közt az ellentétek annyira kiélesedtek, hogy egy magyar polgár, Ötvös János meggyilkolása kapcsán a belháború városszerte kitört. Ettől kezdve a bírót évenkint felváltva hol a németek, hol a magyarok közül választották, a tanácsnak pedig fele magyar, fele német. Ugyanígy Kolozsvárt is 1468-tól magyar és német bíró felváltva követte egymást.

 

A Hármaskönyvnek a nemesi jogok egyenlőségéről szóló fejezete az első magyar kiadásból. (Debrecen, 1565.)*
* A Tripartium első magyar fordítására az ösztönzést és költséget Köböl-kuti Némethy Ferenc biharmegyei birtokos adta. A fordító, Veres Balás, a vármegye jegyzője és Várad város főbírája volt. Mire a könyv 1565-ben Debrecenben, Hoffhalter Rafael nyomdájában napvilágot látott, Némethy már tíz év óta elhúnyt; a németek által ostromolt Tokaj várában esett el. Egyharmadával kisebbített hasonmásunk a munkának a nemesi szabadság egyenlő voltát megállapító szakaszát tartalmazza.
A nemesség jogilag is egységes volt, legalább is korszakunkban már ilyennek mondható s a XIV. század folyamán a különböző vidékek részleges, kisebb nemesi csoportjai is egybeolvadtak. De társadalmi és vagyoni tekintetben mindvégig igen nagy különbségek voltak köznemes és köznemes közt. A nagybirtokos várban, vagy kastélyban lakik, hivatalnok-sereg veszi körül, amely a birtok ügyeit intézi; előkelő urakat lát vendégül – nem [Gazdálkodó nemesség] egyszer a királyt egész udvarával együtt, – nagy ünnepségeket, mulatságokat és vadászatokat rendez, amelyek olykor egész vagyonba kerülnek. Ezzel szemben a közép- és kisbirtokos nemes már sokkal szerényebb életmódot folytat. Ő is földjének jövedelméből él, de – minthogy ez a föld sokkal kisebb – a jobbágyok és a cselédek száma is kevesebb, hivatalnoki karra nem telik: a földesúr maga irányítja a gazdálkodás menetét. Az egytelkes szegény nemes pedig nemcsak az irányítást, hanem a munkát is maga végzi, parasztmódra az eke mögött haladva; a jobbágytól csupán függetlenségében, adómentességében különbözik. Még ez a függetlenség is kérdésessé válik azonban a nemes familiárisoknál.

Kaloda a XV. század végén. Részlet a jánosréti főoltár egyik szárnyképéből.
(Szépművészeti Múzeum.)
A nemességnek, nagybirtokosnak, középbirtokosnak és kisnemesnek egyaránt az anyaföld az éltető eleme. Őstermelés a főfoglalkozása, erre utalta már a gazdag termőföld is, amelyet a letelepedéskor birtokába vett és ez volt az oka a szórt letelepedésformának is, továbbá annak, hogy nemes ember a városi levegőt nem bírta: földbirtoka a vidékhez kötötte. Gazdálkodásának formája a zárt magángazdaság. Szükségleteit a saját gazdaságából látta el, viszont csak a saját szükségleteinek kielégítésére termelt. Szabályszerű terménygazdálkodás volt ez, annak minden merevségével, amely a pénz mobilizáló erejét kevéssé vette igénybe. Ha másik birtokot akart megszerezni, nem pénzen vette meg, hanem elcserélte saját birtokával, s ugyanezt tette akkor is, ha életkörülményei távolabbi országrészbe szólították. Birtokát még akkor sem adta el, ha pénzre volt szüksége, inkább zálogba bocsátotta, viselve ennek azt a következményét is, hogy birtokába a hitelező betelepedett és a zálogösszeg visszafizetéséig haszonélvezője lett.

Ebédnél ülő gazdag házaspár. Herodes lakomáját ábrázoló kép az 1520-ban Henkel János megrendelésére a lőcsei Szent Jakab-templomban állított szárnyasoltárról.
Birtokcserék, zálogolások, a bonyolult örökösödési jog, a korona háramlási joga, a birtoktestek szétdarabolódásai mind a birtokviszonyok kúsza rendezetlenségét eredményezték. A nagybirtok sohasem feküdt egy tagban és még a kisebb birtokok is legtöbbször több megyében voltak szétszórva. A telekkönyv csak egyes városokban s ott is csak a középkor végén ismeretes. A birtok határait oklevelek írják le, folyó, hegy, patak, dűlőút, kiemelkedő fák és fasorok segítségével. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ez – ha aprólékos és részletes leírás volt is – pontos és időtálló nem lehetett. Ha pedig perre került a sor, a tulajdonjogot eleinte tanúkkal, de a XV. században már csaknem kizárólag oklevéllel lehetett bizonyítani. Ha az oklevél elveszett, – ami könnyen megeshetett, különösen zavaros, háborús időszakokban – ezzel együtt a tulajdonjog is kétségessé vált.

Polgárasszony otthonában a XV–XVI. század fordulóján. Házioltár festménye.*
* A beszédes kép azt akarja bemutatni, hogy a magánosan unatkozó asszony gondolatai imádság helyett miként irányulnak világi dolgokra (ékszerek, pipereláda, ezüstedények, ház, paripa stb.), amelyekhez a fejéből kiinduló piros vonalak vezetnek. A festmény egy a XV. század második feléből való oltárszárnykép egyik fele; az eredeti, állítólag Bécsújhely környékéről származó tábla, Ipolyi Arnold gyüjteményeivel jutott az esztergomi prímási múzeumba.
A jogrend nem a tulajdonost, hanem a birtokost védte, vagyis bizonyítania a birtokban (initra dominium) ülővel szemben annak kellett, aki a tulajdonjogát vitatta, akár jogos birtokos volt az előbbi, akár nem. Aki tehát birtokon belül volt, az jogilag előnyösebb helyzetet élvezett. Ez természetes következménye volt annak a szokáson alapuló jogrendszernek, amelyben az írásbeliség lépésről-lépésre tért hódított és az okleveles forma az írástalan szerzésformát apránként kiszorította. Mert azt, hogy a tényleges birtokos – esetleg már évek óta – nyugodtan és zavartalanul birtokol, könnyen bebizonyíthatták tanúságukkal a szomszédok és a környező lakosság, minden írásos bizonyíték nélkül is. Így a szokás azt a tételt kristályosította ki, hogy aki a birtokban ül, az a birtokos, annak nincs mit bizonyítania. Ellenben a kívülálló ily tényleges állapotra nem hivatkozhatik, tehát a jogát bizonyítania kell.

Bronz gyertyatartók a XV. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A jogrendszernek ilyen alakulása azzal a következménnyel járt, hogy aki magát jogos tulajdonosnak hitte, mindenképpen a birtokon belüli állapotra törekedett. Ha a törvényes eljárást vette igénybe és pert indított, számolhatott azzal, hogy a birtokot legfeljebb az utódai fogják megszerezni. Hiszen a birtokperek nagyon sokáig elhúzódtak. A per a kereset benyujtása után jóideig még el sem kezdődhetett, mert az alperes az idézésre egyszerűen nem jelent meg és akkor újabb idézésnek kellett következnie. Az Anjou-korban még előfordult, hogy hétszer kellett megidézni és csak akkor látott hozzá a bíróság az alperes távollétében is a per elintézéséhez. S ha a per megindult, félbe lehetett szakítani különböző kifogásokkal, egy esetleg közbejött háború következtében pedig általános törvényszünet állott be. A vélt birtokos tehát számolt ezekkel a körülményekkel és jogosnak hitt birtokát elfoglalta erőszakkal. Az ilyen erőszakos foglalásoknak a középkorban se szeri, se száma; ezek voltak az úgynevezett hatalmaskodások leggyakoribb esetei. A nemes ember egész házanépével, familiárisaival és szolgahadával felkerekedett, hogy másnak a birtokát elfoglalja, esetleg olyankor, ha a gazda nem volt odahaza, vagy éjszaka, sőt akár fényes nappal is. Egész kis közelharcok támadtak ilyenkor. És természetesen ezt nemcsak olyankor tették, ha vélt jogokat akartak biztosítani, hanem egy elszenvedett sérelem megtorlásául, vagy politikai okokból is. Ezen az állapoton a törvény sem tudott segíteni, sőt kénytelen volt megengedni, [Nemesi birtokperek] hogy az elszenvedett erőszak erőszakkal toroltassék meg. A Hármaskönyv szerint a jogos örökös erővel kidobhatja a birtokból azt, aki az ő örökségét elfoglalja. – Mindezeknek a bajoknak főoka a hosszúra nyujtott peres eljárásban rejlett. A XV. században ezen a téren némi javulás mutatkozott. Meghonosodott a háromszori, sőt az egyszeri végleges perbehívás, továbbá a sommás eljárás, a perek gyors, egy ülésszakon való elintézése. De a birtokviszonyok körüli bizonytalanságot ez sem szüntette meg. Hogy mennyire nem, szolgáljon bizonyságul egy példa.

Takácsműhely a XV. században. Roderik zamorai püspök Az emberi élet tüköre című munkájának Augsburgban, 1470 körül megjelent német kiadásából.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
Ha nemes embernek öröklésre jogosult utódai nem maradtak, birtokai a kincstárra szállottak. Ez volt a korona háramlási joga. Ezeket a birtokokat az uralkodó rendszerint újból eladományozta érdemeket szerzett híveinek, ingyenes adományként, vagy pedig pénzösszeg lefizetése ellenében. Minthogy azonban sem a királyi udvarban, sem másutt nem tartották állandóan számon a nemesi birtokokat, a kincstár öröklési jogáról csak akkor szereztek tudomást, amikor már a birtokot valaki adományul kérte. Ilyenkor azután a kancellária kiállította az adománylevelet a nélkül, hogy megvizsgálta volna, vajjon nem él-e még jogos örökös. Ha élt még ilyen, akkor az már csak perrel támadhatta meg a birtokba betelepedett adományost. Ha pedig a birtokban az adomány idején más valaki ült, azt az adományosnak kellett perelnie s a birtokosnak ebben az esetben azt kellett bizonyítania, hogy ő a jogos örökös. Előfordulhatott az is, hogy a régi birtokos halálakor nem az örökös és nem is az adományos, hanem egy harmadik személy foglalta el a birtokot teljesen jogtalanul, és ha a foglalás után egy év eltelt, akkor csak perrel volt onnan kitudható, akár az örökös, akár az adományos részéről. Mindez rengeteg perre adott alkalmat; és mégis a tulajdonjogi kételyek eloszlatására nem állott más eszköz a rendelkezésre, mint a peres eljárás. Éppen ezért a jogosulatlan királyi adomány felkérőjét nem büntették, mert a kérelem és az abból származott perek legalább tisztázták a birtok tulajdonjogát és azt, hogy megnyílott-e reá a kincstár joga.
A városban a vagyoni különbségek nem hoztak létre olyan kirívó ellentéteket, mint a nemességnél. A lakosság főleg iparral és kereskedelemmel foglalkozott. Ez alatt kéziipart, kisipart kell értenünk, mert hiszen a középkor a nagyüzemet, a gyárat nem is ismerte s ha ilyen irányban történt is próbálkozás, a város azt nem engedélyezte. Már pedig a kisipar nagy vagyonokat nem tudott felhalmozni. Kereskedelemmel a középkorban csak a polgár foglalkozott s így a pénzgazdálkodásnak a város volt úttörője. Minthogy azonban a tőke szerepét későn kezdték felismerni, a nagykereskedelem csak a középkor végén fejlődhetett ki s akkor is kezdetleges formában.

A váci ötvöscéh rituáléjának címlapja. 1423.*
(Országos Széchenyi-könyvtár.)
* A díszes kiállítású kódexet a benne levő feljegyzés szerint Giesperger Henrik készíttette, Szent Egyed tiszteletére a váci püspök néhai illuminátora, János által. A bemutatott oldal az ötvösök védőszentjének napján énekelt antifóniát tartalmazza. A felső szélen a könyvíró bejegyzése olvasható: Sc[ri]psi ioh[ann]es in wacia 4123 (1423 helyett).
A város nem tűrt meg társadalmi ranglétrákat. Sőt ebben annyira ment, hogy tudatos középosztály-politikával akadályozta a túlságos meggazdagodást és elszegényedést. Vigyázott arra, hogy a kereskedő nyeresége ne lépje túl a megengedett határt, továbbá, hogy a kereslet és kínálat lehetőleg egyensúlyban legyenek. Tilos volt monopol-helyzetek teremtése is, mint például az, hogy valaki összevásárolja a környék terményeit és azt egyszerre dobja piacra. Az iparosok érdekeit a céhek védték és nem engedték meg, hogy egyik a másik rovására gazdagodjék. Egy mester sem tarthatott a megengedettnél több segédet; viszont arról is gondoskodtak, hogy túlsok segéd fel ne szabaduljon és ezáltal az iparosmesterek kereseti lehetőségei biztosítva legyenek. Az egyén nagymérvű meggazdagodásának megakadályozásával tehát a város a polgárság legszélesebb köreinek a megélhetését igyekezett biztosítani. A szegényeket még külön is támogatta. A város volt az első világi hatóság, amely az egyháznak a szegény- és beteggondozásban is segítségére sietett. Az iparosok iparágak szerint céhekbe tömörültek. Ez szintén a már említett egyesülési törekvésnek volt a folyománya, mint az is, hogy az egyforma ipart űző iparosok egy utcában telepedtek le; az utca elnevezését is tőlük kapta. Ennek azonban még más célja is volt: a kölcsönös ellenőrzés és a konkurrencia kizárása. A munka etikája uralkodott s annak, aki szomszédja keresetét meg nem engedett eszközökkel vagy reklámmal akarta lerontani, nem volt maradása a városban. A céhek szabták meg, hogy a leendő mesternek hány évig kell inaskodnia, inaséveinek kitöltése után meddig kell segédnek lennie.

Kovácsoltvas csillár a XV. századból.
(Bártfa város múzeuma.)
A tanuló inast 10–12 éves korában fogadták fel. Két-háromheti próbaidőt kapott, hogy lássa, tetszik-e neki a hely a mesternél és a mesterség. Csak törvényes házasságból származót fogadtak fel és két tisztességes embernek még kezességet is kellett vállalnia, hogy az inaséveit kitölti. Az inas az elszegődésnél a céhládába felvételi díjat fizetett és a szegődtető mesternek áldomással tartozott. Az inaskodás 3–8 esztendeig tartott s erre az időre az ellátáson kívül fizetést nem igen kapott. Nemcsak a mesterségben, hanem a házi teendők végzésében is segédkezett. Feltétlen engedelmességgel tartozott a mesternek és mesternének, sőt a legényeknek is. Amit a mesterről, mesternéről, legényekről hallott, tilos volt kifecsegnie; de amit a legények beszéltek a mesterről vagy házanépéről, azt kötelessége volt besúgni.

Ebédlő a ferencrendiek kolozsvári házában. XV. század.
A felszabadítás bizonyos ünnepséggel történt a kinyitott céhláda előtt. Hálát kellett adnia Istennek, hogy kitanulhatott, azután mesterének a tanításért s a kezeseknek a jótállásért. Tanuló-levelet kapott s a mester ellátta ruhával, kevés költséggel s az áldomást is ő fizette. Inassal többé nem volt szabad barátkoznia. De igazán csak akkor vált legénnyé, ha a legények társaságába lépett; ez szintén nagy ünnepséggel, a „társpohár“ kiürítésével ment végbe. A legények tehát a céh keretén belül külön szervezett társaságot alkottak. Külön előljáróságuk volt: az atyamester, akit a legények maguk választottak az öreg mesterek közül. Ő elnökölt a gyűlésen és a vándorlegények elszállásolásáról is ő gondoskodott. Külön társládájuk, pénztáruk volt.
A mesterré avatás legfontosabb két kelléke a vándorlás és a remekmű készítése. A különböző céhek átlag három évi vándorlást követeltek meg. Az, hogy hol vándoroljon, nem volt előírva; de az erdélyi szászok például előnyben részesítették a Németországban vándorolt legényeket. Ha új városba érkezett a legény, az atyamester gondoskodott egy céhbeli mesternél való elhelyezéséről és egy darabig itt kellett maradnia. Azután máshová is elszegődhetett. Ha mesterségét kellőleg kitanulta és a vándorlási éveit is leszolgálta, el kellett készítenie a remeket. Hogy ez mi legyen, a céhszabályok pontosan előírták. A kassai lakatosok egy jól záró, hat pántos lakatot, egy „galamb“ lakatot és egy „cseh kupát“, a sarkantyúsok egy pár csiszolt sarkantyút, egy úti és egy pap-sarkantyút kívántak meg. Ezenkívül mesterebédet, „mesterasztalt“ kellett adnia és nagyobb összeget a céhládába lefizetnie.
A kontárokat, himpelléreket, vagyis a céh kötelékébe nem tartozó iparosokat üldözték és működésüket mindenképpen lehetetlenné tették. A mesterek munkáját is a céhek irányították és még azt is megszabták, melyik nagykereskedőtől szerezzék be a nyersanyagot, hogy ezáltal ezeknek a keresete is egyenletesen elosztódjék, az iparosok munkája pedig ne akadjon fenn.
Ezek a megkötések, szigorú rendszabályok általában a középkor végén fejlődtek ki, párhuzamosan a városi élet kialakulásával. A XIV. század elején a kézművesek még szabadon űzhetik mesterségüket, árulhatják cikkeiket a piacon és házaiknál, bármennyi inast és legényt tarthatnak. De a rendszabályok mind szigorúbbakká válnak a kényszerűség nyomása alatt. Egyrészt az iparosok száma nőtt és megélhetésüket a város biztosítani akarta; másrészt a közönség igényeit is ki akarták elégíteni és gondoskodni arról, hogy jó áruhoz jussanak.
A városon kívül csupán a királyi udvarban és a nagybirtokos közelében húzódtak meg iparosok; különben az ipari termékek általános szükségletét a középkorban a város elégítette ki. Maga az ipar fejlett, termékei pedig elsőrangúak. Ezt elsősorban két dolognak köszönhette. Egyrészt annak a sokoldalú rétegeződésnek, amely az iparágak közt fennállott. A már kikészített bőr feldolgozására például külön voltak kesztyűsök, táskacsinálók, tarisznya- és övkészítők, nyergesek, nadrágszíjcsinálók, szíjgyártók stb. Még a pékek is feketekenyeret sütők, közepes- és fínomsütőkre oszlottak. Így természetes, hogy a szakmájában mindegyik kiválót tudott alkotni. Ezenkívül azonban – a fogyasztók és iparosok érdekében egyaránt – a céhek is felügyeltek arra, hogy csakis jó ipari termékek kerüljenek a piacra.
[Céhek, vásárok, piacok] A céhmestereknek kötelességük volt minden hónapban a mesterek műhelyeit bejárni, munkájukat megvizsgálni és a felületes munkásokat megbüntetni. A munkavizsgálat különösen a vásárok előtt volt szigorú. A kassai szíjgyártó céhben senkinek sem volt szabad addig vásárra vinni a műveit, míg azokat két mester meg nem nézte. Ugyanígy volt ez a nyereggyártó és cipész céhekben is. A munka felülvizsgálatát nem mindíg a céhmesterek végezték, hanem erre külön műlátó mesterek is voltak. Rendszerint kettő volt ilyen egy céhben, akik a rossz munkát megbírságolták, az állott húst, a kis zsemlyét vagy kenyeret szétosztották a szegények közt.

Ón boroskanna 1500-ból. Erdélyi munka.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kereskedelem legfőbb helye a piac volt. A piactér a város főtere; nemcsak vásártér volt, hanem az alkotmányos élet jelentősebb mozzanatainak tere is. Gyűlések, választások rendesen itt történtek. Rányílott a városháza és onnan, annak egyik ablakából vagy erkélyéről hirdették ki a városi lakosságnak a választás eredményét, a közérdekű tudnivalókat. Különösen vásár-napokon volt népes a piac; a vidék kirakta zöldségneműjét, az iparos ipartermékeit, a kereskedő áruit. Országos vásárok alkalmával távolabbi városból is eljöttek. Nem ritkák a spciális piacok sem, mint gabonapiac, halpiac, zöldségpiac, tyúkpiac, stb. A kereskedőknek a piacon állandó bódéik voltak; de nemcsak a piacon, hanem máshol is voltak üzleteik. Házuk emeletén volt a lakás, a földszinten pedig a raktárhelyiségek. A ház elé az utca felől boltívet építettek s ide rakták ki áruikat; innen a bolt elnevezés. Erdélyben ezeket lábas házaknak nevezték.
Élénk kereskedelmi élet folyt a városokban, de ez a kereskedelem nem állt magas színvonalon és az ipar fejlettségéhez nem is hasonlítható. Kereskedelmi szakképzettségről alig beszélhetünk. A leendő kereskedő mint inas sajátította el a gyakorlati ismereteket; elméleti tudást alig kívántak s a foglalkozás egyáltalán nem volt vizsgához kötve, mint az iparosoknál. A számolás tudománya a középkorban általában igen alacsony fokon állott. A könyvvitel egészen kezdetleges s az üzleti könyveknek nem is volt nagy hitelük. A tőke még a nagykereskedőknél sem játszott jelentős szerepet és nagyobb tőke felhalmozódása városainkban egészen kivételes jelenség. A hitel fogalmát ismerték és használták is, de csak kisebb összegek erejéig.
Az ipar és kereskedelem csak a középkor végén vált a polgárság főfoglalkozásává: a középkor első felében főkép földművelésből élt. Minden polgárnak megvolt a földecskéje, amelyet maga művelt és terményeiből fedezte napi szükségleteit. A másik kettő mellett ez a foglalkozás most is megtartotta fontos szerepét, különösen egyes ágai, mint a szőlőművelés, gyümölcstermesztés. Buda, Pozsony, Sopron majd minden lakosának volt kis szőleje, amelynek a borát maga árulta. Sopron nagy földterületeket és falvakat vásárol a bortermelés céljaira; Nagyszombat szőlőhegyeket vesz bérbe a szomszéd birtokosoktól. Éppen ezért a bor behozatalát a város egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben engedélyezte és – amennyiben a viszonyok megengedték – inkább kivitelre törekedett.
Amint láttuk, a nemesség a földjéből élt és ez a körülmény bizonyos fokig a földhöz kötötte. Udvarházaiban elsősorban gazdálkodással foglalkozott. De a gazdálkodás nem kívánta meg okvetlenül a birtokos személyes tevékenykedését. A munka ment a maga útján. A jobbágyok dolgoztak és a föld megtermette a hozadékot akkor is, ha a földesúr nem volt otthon. Nyugodtan mehetett hadba, vagy az udvarba, az ország dolgainak intézésében résztvenni. A polgár a két keze munkájából élt, akárcsak a jobbágy, ettől csak nagyobb mozgási szabadsága különböztette meg. A kenyérért – amelyet a nemesnek a föld szállított – a polgárnak meg kellett dolgoznia. Az ország ügyeibe nem szólhatott bele, a hadakozásban nem vehetett részt, már csak azért sem, mert nem volt rá érkezése, lekötötte a mindennapiért való küzdelem.
A nagybirtokosnak függetlenségét növelte még nagyobb jövedelme. Szabadon mozoghatott, utazhatott, követséget vállalhatott, országos tisztségeket tölthetett be és hadban, háborúban évekig élhetett a birtoktól távol. Élete javarészét a gazdasága körében, udvarházában élte le.
[A nemesi udvarház] A nemesi udvarház a falu mellett vagy bent a faluban, annak szebb fekvésű helyén épült. Rendszerint erős fallal volt körülvéve, védelmül a „hatalmaskodókkal“ szemben. A nagyobb kastély a sarkokon olykor tornyokkal is meg volt erősítve. A ház előtt és körülötte terült el az udvar, mögötte pedig a veteményes és gyümölcsös kert a házi szükségletre szolgáló zöldségneművel és a méhessel, ezeken túl pedig a gazdasági udvar. A veteményes kert nagyjából olyan volt, mint ma, csak éppen két igen fontos növény hiányzott belőle: a burgonya és a kukorica. Ezeket akkor még nem ismerték. A gyümölcstermesztés magas fokon állott, csupán az egyes fajták mai sokfélesége nem volt ismeretes.

Karos bronzgyertyatartó felső fele a XV. század elejéről. Magyarországi lelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az udvarház belülről „palotára“, azaz nagyobb teremre, „házakra“, közönséges szobákra és „boltokra“, vagyis kisebb, alacsonyabb szobákra oszlott, amelyek egymásba nyíltak. A nagyobb kastély emeletes. A bejárás az emelet alatt, erős kapun keresztül vezetett a belső udvarra, ahol a konyha és a cselédség számára szolgáló külön épület nyert elhelyezést. A kisebb udvarháznál a kapu a ház mellett, a kerítésbe beépítve foglalt helyet és szintén belülről, a belső udvarról lehetett a lakóházba menni, esetleg a ház mellett végigfutó tornácról. Mindez természetesen csak a számottevő földbirtokkal rendelkező nemesek lakóházaira vonatkozik; az úgynevezett egytelkes nemesek – akik pedig a nemességnek igen nagy részét tették ki – nem rendelkeztek nagyobbszerű udvarházzal, vagy kőházzal, ami akkor eléggé ritka volt.
Ablaküveg a XV. században még különlegesség. Papiros és vászon, meg fatáblák fedték az ablaknyílásokat. Függönyre nem volt szükség, sem a napsütés, sem a túlságos világosság ellen. Inkább az ajtókra alkalmaztak függönyöket. A padlót téglával rakták ki és szőnyegekkel takarták be; ezt az igen régi szokást még nomád korukból hozták magukkal. Sőt a falakat is gyakran borították szőnyegekkel, kárpitokkal. A mennyezet gerendás deszkatető.
A szoba fűtésére kandallókat, kemencéket használtak. A mázas kályhák csak a középkor végén kezdenek feltünedezni; ezeknél a fiókokat, a berakott cseréplapokat nevezték kályhának.
A bútorok közül az asztalok a legkülönfélébb kerek, sokszögletes formában fordultak elő, de mégis leggyakoribb a négyszögletes kivitel. Ennek okát talán a sűrű vendéglátásban kell keresni, a magyarok hagyományos vendégszeretetében: a négyszögletes asztal volt a legkönnyebben megtoldható, sőt itt-ott akadt kihúzható, szétnyitható is. Ezeket és a többi bútorokat is gyakran takarókkal, hímzett vagy tarkán szőtt terítőkkel takarták le. Az asztal felülete síma, vagy mozaikos berakásokkal díszített.

Középkori berendezési tárgyak csoportja a Magyar Nemzeti Múzeumból.
A falak mentén állottak a padszékek, amelyeket étkezéskor az asztal mellé állítottak. De ennél kényelmesebbek voltak a karszékek – nem okvetlenül karosszékek, mert az egyszerű támlásszéket is így nevezték; de akadt azért köztük valóságos karosszék is. A több személyre készült karszék volt az első alakja a mai kerevetnek. A bőrrel bevont, vagy párnázott székek ritkák, inkább csak kastélyokban fordulnak elő.
[Az udvarház berendezése] Szekrények még csak a főúri udvarházakban találhatók, ott is ritkák. Mátyás királynak, Hyppolit érseknek volt, de általánosan nehezen terjedt a használata. A legkülönfélébb nagyságú ládákat használták azokra a célokra, amelyekre ma a szekrények szolgálnak. Kisebb-nagyobb, színes, festett és rakott művű, egyszerű és fiókos ládák úgyszólván minden szobában voltak, sőt a falak mentén a láda-padok is gyakoriak. A pohárszékláda hasonlított még leginkább a mi szekrényeinkhez. Tulajdonkép fiókos láda, felül nyilt polcokkal az evőeszközök számára. Eléggé nagy formája miatt sokszor a falba volt eresztve.

Szekrény négy ajtóval, kőrisfából, berakással díszítve. XVI. század eleje.*
(Bártfa város múzeuma.)
* Az ónozott vasveretekkel ellátott pompás szekrény 2.6 m széles és 2.35 m magas. 1511-ben készíttette Bártfa város, János ottani asztalosmesternél 9˝ aranyforintért. Eredetileg a város becsesebb leveleit őrizték benne. Kétségtelen azonban, hogy hasonló „almariumok“ ez időben a lakásokban sem tartoztak a ritkaságok közé. A szekrény képe ezúttal jelenik meg először.
Az ágyak vagy egyszerű nyoszolyák, vagy oszlopos, mennyezetes ágyak. Az ágy szalmával volt kitömve, erre tették a derékaljat. Ezt azonban csak az előkelőbbeknél tömték meg pehellyel vagy tollal, közönségesen szalmával töltötték. Takaróul a paplan már a XV. században előfordul ilyen néven, de inkább egyszerű takarókat, pokrócokat használtak s a nagy hidegben dunnát tettek rá.

Díszes ajtó polgári házban 1480-ból, Besztercén.*
* A kőkeretes hársfaajtó egy ház első emeletén a hálószobából a „kamrába“ (az egyablakos kisebb helyiségbe) nyílik. A kőkeretre balról a megrendelő, jobbról a város címerét faragták ki. Meglepő az ajtószárny laposfaragású díszítésének alapjában véve gótikus, de e mellett keleties jellege.
A mosakodással, tisztálkodással aránylag elég sokat törődtek. Ezt bizonyítja a régi végrendeletekben említett sok mosdómedence. A városokban is sok a fürdőház; a „fürdős“ egész külön foglalkozási ág. Az asztalnemű ónból, vagy mázas agyagból, az előkelőbb, gazdagabb házaknál ezüstből való. A tányért, poharat kirakták az asztalra, de kanál már esetleg nem mindenkinek jutott, kést pedig mindenki magával hozott és a sajátját használta. A villa ebben a korban még nem ismeretes. Az egyes fogásokat még a nagyobb házaknál sem kínálták körül a vendégeknek, hanem letették az asztalra és mindenki vett belőle tetszése szerint.
A vendéget az udvarházban mindíg szívesen látták. A szálloda, a vendéglő a középkorban ismeretlen. Az idegen, az utas a nehéz és körülményes közlekedési viszonyok miatt mindenütt védelemben részesült. Keleti népeknél s így a keletről ideszakadt magyarságnál a vendégszeretet különösen kifejlődött. Nemcsak a rokont vagy ismerőst látták szívesen, hanem az átutazó idegent is behívták, megvendégelték, a lehetőség szerint ott tartották, s ha az illető nem a saját lován vagy fogatán jött, elküldték a legközelebbi szomszédig. Ha a vendég érkezését előre tudták, előkészületeket tettek a fogadására; a váratlan látogatót is mindenképpen jól tartották s a háziúr kitüntetésnek vette, ha vendége minél tovább nála maradt. A vendég érkezését pedig felhasználták arra, hogy nagy dáridót csapjanak. Ilyenkor volt vígság, zene, [A társadalmi élet formái] tánc, játék. A társasjátékok közül a kártya és a kockajáték eléggé elterjedt, kívülük kedvelt az ostábla, de már inkább csak főúri körökben.

Réz kézmosótálak a XV. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Hasonló tálak (20-tól 50 cm-ig menő átmérővel) hazánkban sűrűn fordulnak elő, habár kétségtelen, hogy külföldön, főként a Rajna- és Maasmenti városokban és Nürnbergben készültek. Rendszerint bibliai képek vannak rajtuk kiverve: a világi tárgyú ábrázolások (mint képünkön a felül látható darabon) jóval ritkábbak.
A társadalmi élet formái a mainál sokkal merevebbek. Az illendőség korlátai szűkreszabottak. Nem illett például, hogy a nő férje nélkül bárhová mulatságba menjen, még a legközelebbi rokonokhoz sem. Ügyeltek arra, hogy mindenkinek megadják a kellő tiszteletet, az alacsonyabb a magasabbrangúnak, az ifjabb az öregebbnek. Fő- és térdhajtás, süvegelés, egymás helyének átengedése, előrebocsátás mind íratlan, de annál szigorúbb szabályok szerint történt.
A gyermekek nevelését szigorúan vették. A leányok házi nevelésben részesültek az édesanya oldalán, legfeljebb, ha már egy kissé felcseperedtek, más nemesi, vagy főúri házba küldték őket, hogy a háztartási tudnivalókat ott sajátítsák el. A fiúgyermekek is otthon kapták az elemi ismereteket, azután valamelyik városi, vagy egyházi iskolába kerültek. Az iskola befejezése után vagy hazakerültek, vagy egyetemre mentek – elsősorban természetesen külföldi egyetemre, hiszen a középkorban nálunk még nem volt állandóan egyetem. Olykor valamely főúri udvarhoz mentek inasnak. Itt esetleg valamiféle tisztséget is nyertek és mint ajtónálló, asztalnok, pohárnok szereztek tájékozást a főúri életben.

Vízöntőkanna rézből. XV. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A nemesember szabad idejét nem országos közügyek intézésére fordította, mint a főnemes, hanem működését birtokához közel, a vármegyében fejtette ki. Itt vállalt tisztségeket s a megyei közigazgatásban, igazságszolgáltatásban tevékenykedett.
Korszakunkat a megyei élet terén általában még az autonómia felé törekvés jellemzi, a nélkül, hogy azt teljes egészében elérte volna. Az önkormányzat főleg csak az igazságszolgáltatás terén nyilvánult meg; de még itt is csupán a kisebb perek tartoztak a megye elé, a nagyobb és főbenjáró perekben az ország főbírái ítéltek. A megyei hatóságot az alispán és a szolgabírák – akiknek a száma rendszerint négy volt – együttesen alkották és együttesen viselték a felelősséget. A törvényszéken az alispán elnökölt, de csak a négy szolgabíróval együtt hozhatott ítéletet és az ítéletlevelet is közösen állították ki. Ítélőszéket szabályos időközökben, hetenkint, vagy kéthetenkint tartottak s ezen kívül nem ítélkezhettek. A törvényszék helye csak a XV. század végétől állandó; egy-egy kerületek szerint felosztott megyében esetleg több is volt. Az alispán és szolgabírák mellé bírótársakként néhány megyebeli nemest is bevontak az ítélkezésbe. Ezért is kívánatos volt, hogy a megyei nemesség minél nagyobb számban jelenjék meg, bár a megjelenés nem volt kötelező. A törvényszék egyúttal megyegyűlés is volt, ahol a törvényeket, királyi rendeleteket kihirdették és fontosabb közigazgatási ügyekben határoztak.

Ezüst asztali-edények. XV–XVI. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
[Vármegye és város] Közjogi szempontból a polgárság számára körülbelül ugyanaz volt a város, mint a nemesség számára a vármegye: összetartó kapocs és önkormányzati törekvéseinek a célpontja. A megye fejlődése időben is egybeesik a városi élet kialakulásával. A fejlődés azonban mégsem volt egészen párhuzamos s ennek főoka: a két intézmény belső alapjai merőben különböztek egymástól. A nemesi vármegye a XIII. században kezdett kialakulni s fejlődésében csak a XVI. században érte el azt az alkotmányos formát, amelyet azután kevés változással a legújabb korig megőrzött. Különleges magyar intézmény volt, amely az itteni talajból nőtt ki, a magyar társadalom eredeti hajtásaként, a kor kívánalmaihoz idomulva. Innen a hosszú fejlődési folyamat s ezért tudott csak aránylag oly későre állandósulni. Ezzel szemben a város nem magyar képződmény. A magyar települési forma nem volt városias jellegű. Magyar alapítású alföldi városaink keletkezésük után még igen sokáig – lakosaik nagy száma mellett is – falusias képet nyujtottak. A középkor első századaiban fennálló néhány városunk az itt talált régebbi városokra épült, azoknak egyenes folytatásaként. Amikor pedig a XII. és XIII. században a nagyobb arányú telepítés megindult, nyugaton már fejlett városi élet volt és a külföldről jött telepesek magukkal hozták az ott kialakult intézményeket, városi alkotmányt, jogrendet. Magyarországon csak ettől kezdve lehet városi életről beszélni. A XIII. századi kezdetekből kiindulva a város gyorsan fejlődött, a kislakosságú falvak gyorsan nőttek s a XV. században a városi élet már virágkorát élte. Nem kellett hosszú fejlődésen átmennie, mert mint készen kapott intézmény, mihelyt talajra talált, rögtön gyökeret eresztett és elterebélyesedett.

Övre való kulcstartó. XV. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Valószínűleg a legrégibb ismert példánya a horoggal övbe tűzhető kulcstartónak, amely ezt az alakját a XIX. század végéig megőrizte. Példányunk rézből készült és földben találták.
Hogy a magyarság a városfejlesztésben mennyire nem járt eredeti utakon, arra igen beszédes bizonyíték, hogy a tisztán magyar eredetű városokban (Szeged, Kecskemét, Miskolc, Debrecen) a lakosság megőrizte ugyan magyar magánjogi szokásait, de a városi alkotmány többé-kevésbbé idegen mintára épült.
A középkor a kiváltságok kora. A jogélet a szokáson nyugodott. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, mintha írott törvény, írott jog nem lett volna; de a törvény – mivel a végrehajtó hatalom csak hiányosan volt megszervezve – csak akkor jutott érvényre, ha a szokás írásbafoglalása volt, vagy a szokás szentesítette. Az még Werbőczi korában is nagyobb úr az írott törvénynél. A szokás legfőbb irányítója pedig az egyéni érdek volt. Az egyén arra törekedett, hogy a másiknál több joga legyen; a földesúr, hogy a másik földesúrnál előbbre való jogokat szerezzen; a város, hogy a másik városnál több hasznot nyujtó, több szabadságot biztosító jogosítványt nyerjen. A kevesebb, vagy kisebb jogokkal felruházott igyekezett legalább annak a birtokába jutni, amivel a másik már rendelkezett. A nagybirtokos megkapta azt a kiváltságot, hogy a birtoka területén elfogott gonosztevőket kivégeztetheti, a vámokat beszedheti, bort, húst csak ő árusíthat, vagy az, akinek ezt megengedi, a gabonát csak az ő [Városi kiváltságok] malmaiban lehet megőrölni, stb. A másik nagybirtokos is ugyanezeket a kiváltságokat kérte királyától és meg is kapta háborúban szerzett érdemei jutalmául, vagy egyéb szolgálataiért, vagy nagyobb pénzösszeg lefizetése ellenében. S csak ha már annyian megkapták, hogy az nem különleges kiváltság, külön privilégiummal, kiváltságlevéllel nem kellett azt biztosítani: vált általános joggá, amely minden hasonló jogállásút megillet.

Bronzkapocs szerelmes pár alakjával. XV. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* Valószínűleg láda verete, vagy sarokpántja lehetett. Durva munkája dacára kitűnően alakított darab.
A kiváltságok végnélküli sorozatára épült a város közjogi helyzete is. Mindjárt a beköltözéskor és azután is egyre-másra kapták a privilégiumokat, amelyek vásártartási jogot, vámmentességet, bíróválasztást, az országban szabad kereskedést, a közlekedésnél sértetlenséget, árumegállító jogot, saját városi pecsét használatát biztosították, továbbá azt, hogy a polgárok csak saját városi bíróságuk előtt perelhetők be, ipart az egész környéken csak ők űzhetnek, saját jogszokásaik szerint élhetnek, jogrendjüket maguk szabályozhatják és e végből szabályrendeleteket alkothatnak. Szabadságaik körét lépésről-lépésre bővítették; a fejlődés útja a város anyagi függetlensége, meggazdagodása és az önkormányzat felé vezetett. A kiváltságokért súlyos összegeket kellett fizetnie, de meghozták a maguk kamatait. Jogalapot pedig az új kiváltság elnyeréséhez igen könnyű volt találni. Az új kiváltságot vagy mint régen űzött gyakorlat királyi megerősítését kérték, vagy pedig a tűzvészre hivatkoztak, amelyben a régi kiváltságlevél odaégett és ezért kell új privilégiummal megerősíteni.
A középkori város javarészt faházakból állott; a kőház még oly ritka, hogy ha oklevélben előfordul, minden más körülírás nélkül tulajdonnévként szerepel. Ennek következtében a városokban gyakran fordult elő tűzvész, amely a szalmatetős, zsindelyes faházak közt gyorsan terjedve, olykor egész utcákat, vagy akár a fél várost elpusztította. Ki tudta ellenőrizni, hogy a privilégium csakugyan odaégett-e? A hálátlan utókor azonban megállapítja, hogy a jó polgárok olyankor is hivatkoztak a tűzvészben elpusztult kiváltságlevélre, amikor az előző kiváltságlevélnek birtokában még semmiképpen nem lehettek. A privilégiumra természetesen nagyjából ugyanaz áll, ami a törvényre: ha a gyakorlat nem szentesítette, hiába kérte a polgárság valamely jog újabb és újabb megerősítését, hatályossá mégsem vált. Hiába mondta ki a privilégium újból és újból, hogy a város polgárát az országban sehol nem lehet letartóztatni, hogy csak saját bírája előtt lehet perelni, mégis számtalanszor megállították a várostól távol, áruját elszedték és idegen bíróság elé idézték.

Mozsár bronzból törővel a XV. században.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)

A kolozsvári Magyar-kapu a XV. századból.*
* A város multjának e nagybecsű emlékét 1872-ben mint „közlekedési akadályt“ lebontották.
A kiváltságokat az egyes városok külön-külön kapták, különböző időben és tartalommal. Néha egy-egy kiváltságlevél egyszerre többféle jogosítványt tartalmazott, néha csak egyet. Ennek megfelelően a városi alkotmányok egészen tarka képet nyujtanak. Nincs két város, amely ugyanazokkal a jogokkal és ugyanazzal az alkotmánnyal rendelkeznék. A külföldről jött telepesek rendszerint megkapták az engedélyt, hogy új helyükön is a magukkal hozott szokások szerint élhessenek. Ha tehát egy idegen városból nagyobb csoportban költöztek be, az új község alkotmányát régi városuk mintájára rendezték be. A fent vázolt jogszerző-versengésből kifolyólag pedig a kisebb város azt a kiváltságot igyekezett elnyerni, hogy egy nagyobb belföldi város szokásai, alkotmánya szerint élhessen. A középkor végén Buda volt a legjelentősebb, legtekintélyesebb város; érthető, hogy a városok egész tömege akart hozzá hasonlatossá válni és jogai szerint élni. A leányváros, amelyik az anyaváros jogát elnyerte, jogi kétely esetében az anyavároshoz fordult, pereit is az anyaváros bíróságához fellebbezte, minthogy ez tudta kétséget kizáróan elbírálni, hogy mi a saját jogrendje szerinti jogi igazság. A leányvárosnak azonban nem kellett egyúttal mindazokban a kiváltságokban is részesülnie, amelyekkel az anyaváros rendelkezett. A jogközlés rendszerint csak a város belső magánjogi jogviszonyaira és a városi alkotmányra vonatkozott; az anyaváros gazdasági – tulajdonképpen jelentősebb – kiváltságait nem kapta meg. Ezért azután ezeknél a városoknál sem beszélhetünk egyformaságról. A gazdasági privilégium (vásárjog, vámmentesség, vámszedés, árumegállító jog) volt az, ami a várost fejlesztette. Ha a fejlődés megakadt, a város nem növekedhetett, a városi alkotmány is a helyi viszonyoknak megfelelően alakult ki.

Ezüstkapcsok alakos díszítéssel. XV. század vége.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Bizonyosfokú hasonlóságot fejlesztett ki, ha több, egymáshoz közelfekvő város lakói ugyanarról a vidékről költöztek be, vagy ha a közelség folytán a hasonló terep, hasonló életlehetőségek, a kölcsönös érintkezés hasonló viszonyokat és szokásokat eredményezett. Ilyen rokonság állapítható meg a szepesi szász, az erdélyi szász városok, továbbá a felvidéki bányavárosok közt. Sok függött attól, hogy kinek a tulajdonában volt a város. A magánbirtokban levő városok alig különböztek a jobbágyközségektől, minden tekintetben alá voltak vetve a földesúrnak. A birtokos is állandóan változott, az egyenesvonalú fejlődést ez is akadályozta. Ellenben a királyi városok már több szabadsággal dicsekedhettek. Ezért a városok főtörekvése az volt, hogy királyi városokká váljanak. Ha a király egyik-másik [A város vezetősége] városát eladta, eladományozta, előfordult, hogy a polgárok maguk adták össze a zálogdíjat, csakhogy kiválthassák magukat a magánbirtokból és újból a király alá kerüljenek. Rangban azért még köztük is nagy különbségek voltak. Legelőkelőbbek a szabad királyi városok. Ezek a többiektől főleg abban különböztek, hogy fellebbezési bíróságukat is a maguk kebeléből alakították. Kiküldötteik évenként összegyűltek és a királyi tárnokmester elnöklete alatt, a tárnoki ítélőszéken döntöttek a fellebbezett perekben. Innét már csak a király elé lehetett fellebbezni. A nagyobb perek – kivételes esetekben – ide kerültek és akkor ezekben a király személyesen ítélkezett.

Kettős ezüstserleg magyaros renaissance díszítéssel a XVI. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A város élén a bíró és a tanács állott. A tanácsosok, esküdtek száma rendszerint tizenkettő. Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás teendői is a bíró hatáskörébe tartoztak. Minden fontosabb ügyben azonban csak a tanáccsal együtt dönthetett. Az okleveleket a „bíró és tizenkét esküdt“ adta ki. A középkor végén a város növekedésével és az ügyek szaporodásával némelyik városban (Pozsony, Sopron, Csepreg, Kassa) a bíró hatásköre kettéhasadt és a közigazgatási teendők vezetését külön polgármester vette át. A tanács ilyen helyt is kettős szerepet töltött be; ugyanazok az esküdtek ítélkeztek a törvényszéken a bíróval, akik a polgármesterrel a közigazgatást intézték. Az elöljáróságot választás útján töltötték be. Eleinte a város egész közönsége választott. A XV. században – szintén a városok növekedésével kapcsolatban – a tanács mellett az ú. n. nagytanács alakult. Ez – városonként különbözőképpen – 50-80-100 tagból állott, akik azután a bírót, polgármestert és esküdteket választották. A legfontosabb ügyekben, amelyeket azelőtt a város egész közönsége, népgyűlése szavazással döntött el, ezentúl ők határoztak. Minthogy pedig a nagytanács tagjait az előkelőbb és gazdagabb polgárok közül maga választotta, igen alkalmas volt egy magasabb és bizonyos fokig több joggal rendelkező patriciusréteg kialakítására.

Asztal a XVI. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az elöljáróság mellett a pénzbíró kisebb ügyekben, alacsony összegek erejéig ítélkezett. Esetleg az egyik esküdt töltötte be ezt a tisztet. A vásárbíró hatásköre már nem annyira jogkérdésekre, mint inkább vásárrendészeti ügyekre terjedt ki. A zsidóknak pedig külön zsidóbírájuk volt. A város jegyzője is tekintélyes hivatalnok. Ő állítja ki az okleveleket, ő vezeti a városi könyvet. Nagyobb városokban több írnoka is volt.
A középkori „nagyváros“ lakosság szempontjából nem mérhető mai szemmel. A legnagyobb olasz és német városok, Firenze, Nürnberg, Lübeck, Boroszló, Köln lakossága húsz- és harmincezer között mozog. A legtöbb angol és német város lakossága nem éri el az ötezret. A magyar városok lakosainak a száma még ezt a mértéket is alig ütötte meg. Sopron lakossága a XV. század elején 3000, Kolozsváré 4000 körül van. De nem is lehetett több. Hiszen a legnagyobb és legjelentősebb városnak, Budának egész területe alig terjedt túl a mai Vár területén. A város belső képét Pozsony, Bártfa, Lőcse, Eperjes, Kolozsvár, Nagyszombat, vagy bármelyik régi multú, a török által megkímélt város belvárosa, vagy óvárosa őrizte meg. Minthogy a város fallal volt körülvéve, a falon belül fekvő területet az építkezésnél minél jobban kihasználták. Az utcák szűkek, görbén kanyarognak, a házak egymáshoz tapasztva, emeleteik – többnyire csak egy emelet – kiugrottak az utca fölé, ami az amúgy is keskeny utcákat még szűkebbé tette. A házakat nem számozták, hanem csak a tulajdonosról vagy a lakójáról nevezték el. Az utak és terek kövezése csak a XV. században kezdődik, [A város képe] de még akkor sem általános. Az utcákról a lakosság gondoskodott, földdel töltötte fel, a keresztezéseket deszkákkal, fadarabokkal, kövekkel rakták be. Ha az eső kimosta, vagy mélyedés keletkezett, a házakból kihordott szeméttel töltötték ki. A polgár tehenet, disznót, libát és egyéb háziállatot tartott és ezek az utcákon szabadon futkostak. Este a lakosság a házaiba vonult.

Asztali kések. XV–XVI. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
* E korbeli evőeszközeink mind földből előkerült leletek s így többé-kevésbbé rossz állapotban vannak.
Éjjeli világítás nem volt. Akinek mégis valami dolga, elintéznivalója volt, magával vitte lámpását. Egészen kivételes esetekben, ha például a király látogatását várták, a városi elöljáróság elrendelte, hogy a lakosság a ház falára lámpást akasszon ki. A sötétség melegágya volt a különféle bűntényeknek. Azért a város, hogy a polgárok biztonságáról kellőképpen gondoskodjék, őrséget tartott.

Asztali kések. XV–XVI. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Rendetlenség, zűrzavar és a mai viszonyokkal össze nem hasonlítható kisszerűség jellemezte korszakunkban külsőleg a várost. Mégis a város a további fejlődés folyamán a vidék ura és irányítója lett.
Ennek a szerepnek betöltésére már a középkori autonóm alakulatával, intézményeivel is teljesen készen állott.
De hosszú idő telt el addig, amíg ez valóban bekövetkezett, mert ahhoz előbb a polgári gondolkodásnak, világszemléletnek kellett a világ fölött urrá lennie.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages