ALSZEGHY ZSOLT: A KÖNYV ÉS OLVASÓJA | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

ALSZEGHY ZSOLT:
A KÖNYV ÉS OLVASÓJA

A XVIII. század magyar irodalma szerves folytatása a XVII. századénak. Maga az irodalom fogalmának értelmezése is hosszú ideig azonos marad. Csak azt tartják e névvel nevezhetőnek, amiben valami komolyabb tartalom van. A könyv értékét azzal az erkölcsi haszonnal mérték, amit az az olvasónak szerez. Ez a felfogás magyarázza meg, hogy a század első fele könyvtermésének súlya a tudományos kiadványokra esik, a magyar nyelvűek javarésze pedig vallásos kiadvány. Ennek az irodalomfelfogásnak szívósságát semmi sem mutatja jobban, mint az a két szubjektív bírálat, amely Csokonai Dorottyájáról 1804-ből két debreceni asszony levelében maradt reánk. Az egyik (Füsüs Ilona) önérzettel vallja magáról: „Én kicsinységemtől fogva versolvasásba gyönyörködtem, és ámbár külföldi nyelveken nem értek, és azoknak poétáit nem olvashatom, mégis dicsekedhetem azzal, hogy jó magyar íróink munkáiból ki tudtam tanulni, miben álljon a versezet lelke”. Ennek a tanultságának szemszögéből megformált ítéletnek azután így ad hangot: „A muzsikus hangicsál, és ha a legtökéletesebb is a maga mesterségébe, akkor is csak hangicsál, és annak a hangicsálásnak az a lelke, hogy szép szórakoztatás legyen benne és tessen a fülnek. Ez a két tehetség a poétában is megkívántatik, mert ezek nélkül a munkája kietlen, hanem ezek az ő kezében csak eszközök fő céljának elérésében. De bezzeg mi ám az a fő cél?… akármicsoda tarka névvel bérmálják is el az urak versezeteiket, csak az annak a lelke, hogy eleven színű és szép hangzatú erkölcs legyen benne és tessen a léleknek. Mert hiszen az írás arra való, hogy azáltal az emberek egymást még jobban tanítsák, mint a beszéddel is. Az írók között pedig a poéták tulajdonítanak magoknak elsőséget, ők legyenek hát a legelső tanítók… Amely versezetnek nem az erkölcs a főcélja, nincsen annak lelke, akármilyen népnek tessék is különben.” Még Bessenyei György is így oktatja levelében a versszerző Ányos Pált: „Egy igaz poéta akármit vészen fel, mindenről tud írni nagy s nemes lélekkel. Verseidet nézem, lelkedet vizsgálom, hol több tekéntetre magamba találom, hogy a versszerzésnek magyar méltósága lehet még elmédnek fő tulajdonsága. A gondolatnak is van benned ereje, pedig ez a versnek, tudjuk, a veleje.”

Biró Márton püspök könyvtárterme a sümegi kastélyból a XVIII. sz. közepéről.*
(Magyar N. Múzeum.)

A diófaborítású, berakással és aranyozással díszített szekrényeket az eredetinek megfelelő felállításban az Iparművészeti Múzeum őrzi.

Természetes tehát, hogy a könyvtermésből a XVIII. század közönsége csak a hasznos könyvet becsülte meg. A reánk maradt hagyatéki lajstromok szemmellátható bizonyságai ennek. Bercsényi Miklós ungvári háza nemcsak művészeti kincsekben, de könyvben is gazdag volt. Az 1701-ben felvett jegyzék azonban a gróf könyvei közül csak tudományos műveket tart számon, a grófnő szobájában az 50 könyv és kézirat között csak a Murányi Vénus, a Kemény-eposz, Beniczky ritmusai és egy kéziratos komédia magyar nyelvű. Reviczky János gazdag könyvtárában az egyetlen magyar költő Apponyi Balázs, a latin zsoltárfordító. (1742). Cserei Mihály, maga is író és verselő, már nagyobb helyet ad a magyar szépirodalomnak könyvtárában: a 231 címszó között ott találjuk a Hármas histórát, a Charikleját, Voltér és Grizeldisz históriáját, a magyar Ponciánust, Gyöngyösi Kemény-eposzát, egy énekes históriát a török birodalomról, Beniczkyt és néhány irodalmi értékű vallásos versgyűjteményt: Balassa istenes énekeit, Ráday Pál Lelki hódolását, Nyéky Vörös Mátyás [A KÖNYVÁRUSOK KÖNYVÁLLOMÁNYA] Csengetyüjét. A legtöbb hagyatékban csak egy vallásos magyar versgyüjtemény szerepel: a zsoltároskönyv.

Batthyány Ignác erdélyi püspök könyvtárterme Gyulafehérvárott. 1792.*

A könyvtár helyiségül a trinitariusok egykori temploma szolgál. A hajó foglalja magában a gyüjtemény zömét; a nagyszámú kézirat és az ősnyomtatványok gazdag sorozata a hajdani orgonakarzaton van felállítva. A karzat és a polcok festett fenyőfából vannak.

A közönség érdeklődésének ez az iránya szabja meg a könyvkereskedők könyvállományáról reánk maradt jegyzékeket is. A nyomtatott könyv hivatásos árusítói hosszú ideig a könyvkötők voltak. Ezekkel csak a házaló képkereskedők versenyeztek. Az árusítás legkedvezőbb alkalma a vásár volt. Egy kassai könyvkötő raktárjegyzéke mutatja, hogy 1714-ben csak a vallásos és tudományos műveket keresték. A budai Nottenstein jegyzékében már ott találjuk Gyöngyösi három munkáját; árukat is jelzi: a Charikleja 40, a Murányi Vénus 10, a Kemény János 13 dénár. Hogy Gyöngyösi műveit mennyire vásárolták, arra bizonyság ugyanennek a Nottensteinnek jegyzéke arról, hogy a Murányi Vénusból 50 példányt szállított a nagyváradi könyvkötőnek (1773.) Egy debreceni könyvárus a század hatvanas éveiben a tudományos és vallásos tanítókönyveken kívül Balassa énekeit, Beniczky ritmusait, Ráday Pál vallásos énekeit, Mária Magdaléna és a Tékozló fiú históriáját is ajánlja. Müller Jakab pesti könyvkötő hagyatékában (1775) csak a Charikleja s a Trója veszedelme szépirodalmi termék, de tartozásainak lajstromából kitűnik, hogy a Kemény Jánosból és a Kartigámból is adott el példányokat. Weingand János pesti könyvárus 1774 óta több katalógust adott ki; a legbővebb az 1779. évi, de ebben csak két magyar könyv szerepel. Steidele Bábamestersége és Werbőczi magyarra fordított Tripartiuma.

Bod Péter írja egyik munkájának ajánlásában: „Mely nehéz a mi hazánkban csak egynéhány levélből álló könyvecskét is kinyomattatni, nyilván vagyon [A KÖNYVVÁSÁRLÓK] azt mert a könyvnyomtatónak tapasztalt kára forog benne: mert akik szeretnék a könyveket, azok pénztelenek, akiknek pedig tehetségek vagyon, azok többnyire egyébre fordítják, s így, ha mit nyomtatna a könyvnyomtató, a pénze beleveszne, hanem ha valaki egészen veszi a munkát magához”. (1646.) Pedig a nagyáradi nyomda alapítójával, gr. Károlyi Ferenccel együtt egyre többen ismerték fel, hogy „az országok és tartományok csak akkor juthatnak virágzásra, ha az elmék a szépművészetek és tudományok által kiműveltetnek”. (1755.) Mivel azonban vásárlóra nem lehetett számítani, a könyv rendesen a szerző, vagy annak pártfogói pénzén jelent meg. Ez a gyenge anyagi alap elsősorban a megjelent könyv példányszámát korlátozta. Komolyabb tárgyú könyvekből 200 példánynál alig készítettek többet. Hiszen még a közszükséglet könyvekből is csak kis példányszám kelt el; 1728-ban például a Debrecenben nyomtatott énekeskönyvből csak 299, az álmoskönyvből csak 70 példány. Pedig a nyomda amazt 3000, emezt 5000 példányban nyomta ki.

Remete Szent Pál rendjének könyvtárterme a XVIII. századból a budapesti központi papnöveldében.*

A falakat teljesen beborító állványok és karzat tölgyfából készültek s gazdag faragással vannak díszítve. Megbízható hagyomány szerint a rokokó stílusú faragott díszítés egy pálos szerzetes munkája.

Gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök könyvtárjele sajátkezűleg írt névbetűivel.*

Eredeti nagyság. A betűk jelentése. Ignatius č Comitibus de Batthyany.

A könyvvásárlók elsősorban a könyvtárak, másodsorban azok pártfogói voltak. Sok iskolának rendkívül gazdag könyvtára volt. A nagyszombati jezsuita kollégium feloszlatásakor 15.000 könyvet vettek számba. Klimó György püspök könyvtára a pécsi jezsuita rendház könyveinek megszerzése után 11.000 kötetre rúgott. A besztercebányai jezsuita iskolában 1713-ban 1319, 1774-ben 4088 kötet volt. A kalocsai káptalani és érseki könyvtár 1778-ban 17.000 kötetet számlált. A debreceni ref. kollégium könyvtárában 1705-ban 1813 könyvet tartottak számon. Ezeknek a könyvtáraknak gyarapítására nagy összegeket áldoztak. A besztercebányai könyvtár növelésére pl. Hetvenessy Gábor ezer forintot rendelt. A kassai jezsuiták 1755 óta évi 100 forintot fordítottak a könyvbeszerzésre. A debreceni kollégium könyvtárát a városi tanács adománya gazdagította. A pannonhalmi könytár gazdagítására Somogyi Dániel főapát 1768-ban évi 700 forintot rendelt. A közintézmények könyvtárai mellett magánkönyvtárakról is tudunk. Bod Péter könyvtárában 888 mű volt, köztük 58 kézirat; Bethlen Kata 1747-ben 332 műből (337 kötetből) álló gyűjteményt hagyott hátra. Balla Gergely hagyatékában 1772-ben Nagykőrösön 2000 könyvet számláltak össze. Gombos Antal bácsmegyei táblabíró 1794-ben 37 könyvet hagyott az örökösökre. A magánosok könyvtárjegyzékei között a legérdekesebbek egyike Kisfaludy Sándoré 1795-ből. Megvoltak benne: Mikes Törökországi levelei, A lélek halhatatlansága, Gyöngyösi János, Kazinczy-Herder-fordítása, a Kassandra, a Charikleja, a Magyar-gyász, az Erkölcsi levelek, Bessenyei Anyai oktatása, Mátyás királya, a Magyar grammatika, Orczy-Barcsay költeményes holmija, de az idegenek között: Kleist, Bürger, Gessner, Hölty, Uz, Hagedorn, Gleim, Haller, Wieland, Herder, Schiller, Metastasio, egy Goethe-kötet, Fessler Mátyása és Attilája, Longinus német fordítása stb. Negyvenöt jól megválasztott író és 20 brosura. Még gazdagabb a komáromi papnak, Péczeli Józsefnek könyvtára; 682 mű volt benne, csak theológiai 385. Érdeklődésére jellemző, hogy 395 a francia nyelvű, 96 a német, 4 a holland, 24 az angol, 9 az olasz. A legnevesebb magyar könyvgyüjtő család azonban a gróf Ráday-család volt. A hatalmas könyvtár alapítójáról, Pálról, a halotti búcsúztató is kiemeli, hogy „kedvesebb mulatságot a könyvek olvasásánál nem szeretett. Kiváltképenvaló indulattal más magyar emberek felett viseltetett a mi született nyelvünkön írott könyvekhez, melyeket csak költséggel és szorgalmatossággal a két országban felkerestetett és magához gyüjtött”. A könyvgyüjtő szenvedélyt örökölte fia, Gedeon; Weingand könyvkereskedő mondotta róla, hogy tőle egymagától annyit vett be, mint összes egyéb könyvvásárlótól. Összeköttetésben állott a külföldi könyvkereskedőkkel is, idehaza pedig egész sereg pap, tanár és író segítségét vette igénybe a gyüjtésben. Testvéréről, Ráday Eszterről (Teleki Lászlónéról) is megjegyzi az egykorú életírás: „Sok tudós theologusoknak, magyar nyelvre fordíttatott vagy magyarul is írt könyveiket nagy áron is és buzgó szorgalmatoskodásai által egybegyüjtögette”. Teleki Sámuel, a marosvásárhelyi könyvtár alapítója írja magáról: „A közhivatalok komoly gondjai közt is, melyekkel fejedelmeim bizodalma megtisztelt, soha semmi helyet, semmi alkalmat el nem mulaszték, hogy könyveim gyüjteményét Európa minden zugaiból szaporítsam”. És nagy gyüjtését hitbizományként hagyta örököseire, azzal a kikötéssel, hogy „némi föltételek mellett a honi tudománymívelők is használhassák”.

Gróf Teleki Sámuel könyvtár-katalógusának első kötete.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Könyvtárterem az egri liceumban. 1775–1780.*

Magyarország legdíszesebb könyvtárterme, méltó a gazdag alapítóhoz, gr. Esterházy Károly püspökhöz. A faragott és részben aranyozott, tölgyfából készült karzatot és a szekrényeket Fellner Jakab, a líceum építője tervezte; kivitelük Lotter Tamás egri aszalos munkája 1778–1780-ban. A gótikus architektura látszatát keltő mennyezet-freskó mestere Kracker János Lukács, a püspök udvari festője. A könyvtár, amikor itt elhelyezést nyert, kereken 16.000 kötetből állott.

A könyvet azonban nemcsak a könyvgyüjtők vásárolják. Weigand hagyatéki peréből tudjuk, hogy a nála vásárolt könyvekért adósa volt vidéki könyvkötők egész során kívül nem egy pap, tanár, sőt még egyszerű joghallgató is. De terjesztették a könyvet a szerző barátai is: átvettek bizonyos mennyiségű kötetet belőle és ismerőseik között próbálták elhelyezni. A század vége felé egyre jobban erősül a könyv iránt az érdeklődés. 1790-ben Hochmeister Márton szebeni könyvárus lajstromának ajánlásában büszkén írja: „Már ma ezen nemzetnek fiai is felébredvén, abbéli (t. i. nyelvgyarapító) kötelességeiket bővebben teszik és ebbeni szorgalmatosságokat már is annyira léptették, hogy kevés neme légyen a tudománynak, amelyről könyvek ezen nyelven is ne találtassanak”. Az érdeklődés lassan meghozza a könyvnyomtató kedvét is, a könyvterjesztésnek is fejlettebb formáját: a bizományban való terjesztést. [A CENZÚRA] Verseghy Millot-fordításának árusítását 1790-ben Weingand bizományba vállalja. Strohmayer pesti könyvárus bizományában volt ugyanebben az időben Lethenyi János Anonymusa, Alexovics szentbeszéd-kötetei, Vitéz Imre Tiszta és nemes szeretete.

A nagyszombati egyetemi nyomda kiadványainak jegyzéke 1758-ból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Nova Posoniensia című latin hirlap első ismeretes száma 1721 július 30-ról.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A Nova Posoniensia c. hírlapot 1721 márciusában Bél Mátyás indította meg néhány pozsonyi tanártársával együtt. Azonban már a következő évben a jezsuiták vették át a szerkesztését, hogy aztán néhány hónappal később végleg megszűnjék. Az itt hű hasonmásban bemutatott 1721 júl. 30-i a legrégibb ismeretes szám. A megjelentekből legtöbbet, 63 számot Thaly Kálmánnak sikerült összegyüjtenie; teljes sorozata sehol nem található.

A nyomdák nyitása nem volt szabadalomhoz kötve, bár bizonyos könyvek kiadási jogát egy-egy cégnek szabadalom biztosította, így a tankönyvekét és énekeskönyvekét. A század folyamán egyre szaporodnak a nyomdák; 1787-ben már 29 működik; a nagyszombati egyetem nyomdája is átkerül Budára, a kassai jezsuita nyomdát pedig Landerer János veszi meg.

A könyvek kiadását azonban nemcsak a gazdasági viszonyok korlátozzák, hanem a cenzúra is. Tudjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc hívei is kénytelenek voltak az előbb eltörölt cenzúrát a szövetségi tanács rozsnyói gyűlésén visszaállítani, politikai érdekből. A Habsburg-jogar alatt 1720-ban az egyetem kancellárja állott a cenzúra élén 1726-tól a hit- és erkölcstani művek a püspöki, egyéb írások a városi, illetőleg megyei hatóságok előzetes bírálatát állották ki; 1730-ban a politikai művek előzetes bírálata a helytartótanács jogkörébe került. 1767-ben Mária Terézia a magyarországira is a bécsi cenzúra szabályzatának érvényét rendelte el, 1772-ben pedig a magar cenzúra a bécsinek expedíciós hivatalává süllyedt. II. József 1781. évi pátense nagy engedményeket tesz, az egyházi cenzurát eltörli; 1792-től azonban újra a bécsi kancellária szigorúbb ellenőrzése érvényesült.

A Hochmeister Márton kolozsvári könyvkereskedésében kapható munkák jegyzéke. 1792.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A cenzúra eljárására jellemző, hogy királyi leirat sürgette Bod Péter Magyar Athenásának lefoglalását, mert benne a római katolikus vallás bántalmazását látta (1768). Viszont a Helytartótanácshoz kellett beszolgáltatnia a veszprémi püspöknek, Biró Mártonnak is Enchiridion című művét, mivel az a protestáns magyarság erőszakkal való áttérítését követelte (1750). A cenzúrának a század első felében katolikus célzata emelkedik ki, utolsó negyedében egybeolvad a vallási és politikai érdek. A cenzúra gyűlölete azonban ekkor is a katolikus klérus elleni panaszokban tör ki; Szalkay Antal, Blumauer magyarrá költője, így ad ennek hangot:

„Uram, nálunk meg van tiltva
minden könyvet olvasni,
mert hogy tudjad szórul-szóra,
itt minálunk cenzura
braminokra van bízva.
Ezek pedig, ha lehetne,
velünk, mint barmokkal
csupa szalmát csak etetne
s nem sajnálná azokat
egy járomba csikorítni
s velünk mindazt elhitetni,
mit ők maguk sem hisznek.
Van is nekik erre okuk,
hogy sokat ne olvassunk,
s maradjunk mind holtig vakok,
s csak ő tőlük hallgassunk,
mert az ő főbb boldogságuk,
nagy hatalmok s gazdagságok,
csak egyedül ettől függ.”

Báró Ráday Gedeon.
(Történelmi Képcsarnok.)

Jellemző az is, hogy Szalkay e fordításának betiltása ellen Gömör vármegye e szavakkal tiltakozott. „Megerősödtünk abban a vélekedésben, hogy ezek a könyvvizsgálók anyai nyelvünknek kiterjedését, csínosodását, az elmének tökéletesebbítését, a szívnek szelídítését, az erkölcsnek és vallásnak tisztulását és a babonának elenyészését ellenzik.” (1794.)

A megjelent könyvek nagyobb fele latin nyelvű. Már abból is természetesen következik ez, mert a tartalmuk is tudományos; már pedig a tudomány nyelve még mindíg a latin. A műveltségnek a latinul tudás volt az előfeltétele. Még 1774-ben is így ünnepli a művelt lelket egy kilenc éves korában elhalt grófkisasszony búcsúztatója: „Okos, ékes, kedves, beszél is nyájoson, a tudományban is épül ez hasznosan. Szent históriákat könyv nélkül tud sokat, olvassa, tanulja örömmel azokat; a szent bibliából idvesség titkokat vizsgál, tanul mind több és nagyobb dolgokat. Majd kezd deáknyelvhez s e sincs unalmára, tanulja a szókat, várjálja magára, casus, tempusokra szabja régulára, résolvál, disputál, van újulására. A deák verseket felesen számlálja, azokat szép renddel, jó móddal skándálja; minden szó mit tégyen, majd ki is találja, valaki ezt hallja, bámulva csudálja”.

Ez a latin nyelvű irodalom azonban korántsem nemzetietlen irodalom. A nemzeti műveltség és nemzeti nyelv összetartozásának tudata csak a század utolsó harmadában tudatosul. Csak Bessenyei korszaka ébred reá, hogy a nemzet szélesebb rétegében a műveltség csak az anyanyelven verhet gyökeret. Ahogy az iskolák latin nyelven adták az ismereteket, az irodalom is a latint ismerte el a tudomány nyelvének. De ezen a latin nyelven születik meg tudományos történetírásunk, Bél Mátyás, Pray György és Katona István műveiben; latin könyvek adják a magyar föld első tudományos leírásait; latin művekben kerül napfényre a magyar tudományosság multja, sőt még a magyar nyelv eredetének kérdése és első történelmi rendszerezése is. Latin nyelvű első esztétikánk is, de még a század végén megjelenő politikai röpiratok értékesebbjei is, amelyek pedig az évszázados magyar alkotmány nemesebb megváltoztatását sürgetik. A hazai latin költészet is a nemzeti érzés ébresztését vallja programmjának. „Idézzétek fel – írja az egyik versgyüjtemény előszava – és járjátok meg lélekben ama korszakok sorát, amelyekben a barbárság levetkőzése után a kereszténységben újjászületett magyarság vallásban, békességben, háborúban és békében, hatalomban és a virtus minden fajtájában a többi országokkal vagy egy fokon, vagy fölébük emelkedve a korona árnyékában élt, nőtt és fejlődött”. Ebből a dicsőségesnek tudott multból merít a XVIII. század magyarja erősítést vallásos érzésében (Prima quinque saecula regni Mariano-apostolici, 1745), de harci hősiességében is (Bellica Hungarorum Fortitudo, 1745). Ezért lát napvilágot az Attiláról, a Hunyadiról, a Zrínyiről írt eposz, a magyar történelem hőseinek sok egyéb ünneplése, a magyar mult nagyjainak ismételt magasztalása. A jezsuiták és piaristák latin versei és iskolai drámái a magyar multból is kiemelték azokat, akik a magyar ifjúság példaképei lehettek. E latin verses kiadványok lapozgatása közben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy tanuló ifjak promóciói alkalmával jelentek meg ünnepi ajándékul, tehát ajándékkönyvekül terjednek a magyar nemesi közönség között; de azt sem, hogy sokszor szerzőkül is nemes ifjakat neveznek meg, ami a család és ismerőseik között való terjedésüket még jobban megkönnyítette. A magyar mult dicsőségének emléke e könyvek révén kisugárzott az iskola falain túl, a nemesi társadalomba.

A magyar nyelvű tudományos irodalomnak legnagyobb akadálya a magyar nyelv szegénysége volt. Ezt panaszolja minden magyar író, ki a [NYELVÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK] század folyamán anyanyelvén akarja tanítani honfitársait. Gondoljuk meg, hogy 1743-ban válik ismeretessé az összeadás, kivonás, osztás, 1757-ben az egyenlítő, cseppkő, 1777-ben az ásvány, zsiradék, hullám megnevezése! Természetes, hogy a felelősséget érző írók között egyre többnek a lelkében sóhajtott fel a vágy: „Jó volna tudós emberekből álló magyar társaságot a magyar nyelvnek ékesgetésére, mint más nemzetekben vagyon, felállítani”. A magyar nyelvújítást azonban korántsem csak a szükség hozta létre; nagy szerepe volt benne az ízlésnek is. Már Faludi hangsúlyozza. „Változton változik nyelvünk és kényes ízünk. Az előbbi beszéd már avott régiség, újra szaggat a világ. Ami taval szép volt, már ma teljesen rút”. Bessenyei pedig teljesen átérzi az író formáló jogát a nyelvben: „Nem a szó szülte az értelmet és szájadnak nyelvét, hanem az értelem csinált beszédet nyelvednek forgása által életednek tapasztalásai között. Ne a beszéd csináljon hát minket, hanem mi azt”. Bátorítja íróinkat az idegen nemzetek példája; Bessenyei helyesen mutat arra, hogy a nyugati népek irodalma és nyelve is újabb fejlődés eredménye. Bárótzi pedig a stílus megújításában is így érvel: „Ha a görögök újítást nem hoztak volna bé, soha annyira nem vitték volna tudományokat… A deákok nem szégyenlették a görögöktől kölcsönzött móddal édesíteni nyelveket. A franciák még mai napig görögből és deákból szedik a gyöngyöket, melyekkel nyelvekkel gazdagítják s ékesebbé teszik írásokat; miért ne követhetnők hát mi is nyomdokokat s ne újíthatnánk nyelvünken”. Az ízléshez járult a nemzeti hiúság; Dugonics büszkén hangoztatja: „Nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember”. Az új magyar szavakat megteremtő purizmusnak ez volt a legerősebb ihletője.

A könyvnyomtató Tótfalusi Kis Miklós verses életleírása Bod Pétertől és Pápai Ferenctől 1767.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Nem szabad elfelejteni, hogy még a legvakmerőbb újítók is sürgették a nekilendülő újításoknak valamiféle tudományos ellenőrzését. Barczafalvi Szabó Dávid, a legtúlzóbbak egyike, elismeri: „Az ilyetén magunktól való szótalálások igen kevéssé pallérozhatják ki nyelvünket… míg valamely Tudós Magyar Társaság össze nem áll, amely egyenlő akarattal… anyanyelvünket ettől a sok idegen nyelvekből már magyarossá vált szóktól megtisztítaná, a régi szólásnak formáit a világnak és országunknak mostani módjához alkalmaztatná”. Maga a Tudós Társaság gondolata a század folyamán ismételve felmerül. Az egyik árnyalata a tudósok hazai csoportját akarta tömöríteni; ilyen volt Germethe, Windisch, Perliczi terve és az 1770-ben Mária Terézia elé terjesztett javaslat. A másik a magyar nyelv fejlesztésének és védelmének érdekét nézi; Bod Péter 1756-ban abból a meggondolásból jut el idáig, hogy „most már a katonaságot viselt magyar nemes ifjak úgy kezdették attakírozni a magyar nyelvnek tisztaságát, … hogy nemsokára a maga épségéből kirukkoltatván, avansiroztatni fogják a pajzanok közé, hogy a parasztok közt ha annak jósága megmarad”. A két árnyalat magyar egységbe olvad Bessenyeinél; ő olyan akadémiát sürget, „melynek más kötelessége, hivatala szerint ne lenne, hanem hogy magyarul írjon”. Egyik legfontosabb feladata a nyelv fejlesztése volna, de a tudomány fejlesztése is, mert Bessenyeit a felvilágosodásnak az a hite vezeti, hogy „az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány, és ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország annál boldogabb”. Azonos az alapvetése az erdélyi Aranka Györgynek is, akinek 1793-ban sikerült is létrehoznia az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaságot, a nélkül, hogy vele eredményrt ért volna el.

Bessenyei György műve. A holmi.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

„Azt mondaná valaki, – írja javaslatában Bessenyei – hogy a magyarnak természeti restsége és ostobasága miatt talán nem is lehetne a tudományt [A FELVILÁGOSODÁS HATÁSA] a mi nemzetünkben közönségessé tenni, a tudományoknak szépségére és hasznos voltára érzéketlen a magyar. Én pedig azt tartom, hogy a mi nemzetünkben az elmének minden tehetségei kitetszhetőképen megvannak, amint azt sok eleven példák mutatják, hogy pedig a nagyobb rész a tudományoknak ízét nem érzi, az az oka, mert a maga nyelvével nem kóstolhatja.” Felvetődik tehát a kérdés, nem veszteség-e, hogy az iskolákban idegen nyelven tanítanak. Orczy Lőrincz ki is mondja: „érdemes-e vajjon, hogy kilenc esztendőt gyermek deák nyelvért veszejtse az időt, kijövén ne tudjon, hanem csak veszendőt, ily móddal tanulja az elfelejtendőt?” Bessenyei pedig még keményebben. „A francia, anglus szóba ezerszer mélyebb bölcsesség is fekszik már, mint valaha a deák szóba volt”.

Bessenyei György nyelvművelő társaságának terve. 1790.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ebben a kérdésben azonban már nemcsak az iskola latin-nyelvűségének, hanem az iskola közvetítette műveltségnek is benne van a kritikája. Forrására Verseghy Ferenc mutat, amikor így kiált fel: „Hajdani klasszikusok, görög elmefutásnak enyelgő dajkái, messze bujjatok kellemes sugárai elől a mostani észnek, mely déli fénnyel mérkezik”. A felvilágosodás töri itt át a régi műveltség korlátait.

A francia felvilágosodás gondolatai a magyar arisztokrácia körében találtak a legtermékenyebb talajra. A bécsi udvar franciás szelleme a magyar arisztokráciában is divattá tette a francia nyelv ismeretét. A divat parancsa oly erős volt, hogy még a jezsuita iskolai színpadon is helyet kapott a francia színmű. De jellemző, hogy az első ismert francia iskoladráma szereplői Nagyszombatban mind arisztokraták: Pálffy, Serényi, Eszterházy, Batthyány, Haller grófok és Barkóczy-báró. A Congrégation és Notre-Dame pozsonyi leánynevelőintézetében 1764-ben színre került francia Metastasiót is gróf- és bárókisasszonyok játsszák. Az erdélyi arisztokrácia franciaságának más magyarázata is van: Svájc protestáns vonzóereje. De már a történeti kapcsolat is elősegítette az erdélyiek francia kultuszát. És ez a kultusz nem elégedett meg a francia beszélgetéssel, hanem irodalmi műveket is fordított vagy azok fordítására buzdított. Kazinczy írja az erdélyi főúri házakról: „Némely házak férfi és leány gyermekei fordítgatának, nevelőiknek s szüléiknek felvigyázások alatt s olykor ezeknek segédjökkel is, s atyáikat nem tartóztatá fonák szégyenlés a gyermeki próbát sajtó alá ereszteni”. A század ötvenes éveitől kezdve megjelent fordítások átültetői közt találjuk gr. Haller Lászlót, gr. Lázár Jánost, gr. Teleki Ádámot, br. Dániel Istvánt, br. Wesselényi Zsuzsannát, stb. A franciaság divatjának tetőpontját gr. Fekete János jelzi; maga is francia verseket ír és büszkén hangoztatja: „Nem féltem francnak dudájától, s néha dícsértettem öreg Voltairejától”.

Füskúti Landerer Mihály a nyomdász és kiadó.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Az eredetiben 18.5×24.5 cm. nagyságú rézmetszet jelzése: Hillebrand pinxit. – J. G. Mansfeld sc. Aláírása: MICHAEL LANDERER DE FÜSKUT Incl. Regni Hungariae nobilis, atque Tipographus et Bibliopola Nationalis celeberrimus. Natus Budae 1725. obiit Posonni 1795.

A nemesség franciaságának legerősebb nyomát a protestáns papságnál találjuk. Genf és Németalföld egyetemein tanult a magyar protestáns lelkészek nagy része, onnan hozta tudását, és nem egy, mint Péczeli József is, Voltaire-rajongását. Bessenyeiben és testőrtársaiban a francia szellem kultuszát Bécs fejlesztette ki. Mivel a felvilágosodás támadásainak egyik célpontja a katolikus vallás, érthető, hogy a Károly és Mária Terézia idejében egyre jobban elnyomott magyar protestantizmus szívesen olvassa Szacsvay voltaire-i ízű kiadványait, Laczkovits Utazó emberét, és a többi támadást a dogmák és szertartások ellen. Voltaire-ben a magyar kálvinisták a tolerancia harcosát tisztelték, ha támadásainak filozófiai háttere, a deizmus és materializmus ellen fel is szólaltak egyesek.

Bél Mátyás, a nagy magyar polihisztor. Rézmetszet 1736-ból.*
(Történelmi Képcsarnok.)

E pompás metszet eredetije 22×39 cm méretű. Aláírása: MATTHIAS BELIVS. Pulvius et Vmbra sumus. Horatius Carm. IV. Od. VII. 16. Jelzése: Andreas et Josephus Schmutzer ad vivum del. et sc. Vien. Austriae. Készült Bél Mátyás hatalmas műve, a Notitia Hungariae novae historico-geographica 1736-ban megjelent II. kötetéhez címkép gyanánt. Hogy a művész testvérpár barokkos túlzású fényes külsőségekkel ábrázolta a szerény tudóst, első pillantásra látható. Sajnálatos, hogy magyar volta nem jut a képen érvényre, amit pedig Bél sohasem mulasztott el hangoztatni. Németek számára írt magyar nyelvtanának (Melibői ungrischer Sprachmeister) 1729-ben Szent László napjáról keltezett előszavában anyanyelve szerint is magyarnak vallja magát: „Zum Beschlusz wünschet der Verfasser dieser geringschätzigen Arbeit von Herzen, dasz, da er solche in der aufrichtigen absicht seine Muttersprache belibt zu machen… ganz willig unternommen… stb.

Tagadhatatlan, hogy a nemességek a nyomtatott betű iránt való érdeklődését a felvilágosodás hozta meg. A magyar földre azonban előbb [A NEMESSÉG OLVASMÁNYAI] jutott el az új tanok ellen irányított viharágyúk zaja, mint maga a felvilágosodás tanítása. Már 1711-ben figyelmezteti egy pozsonyi jezsuita német röpirata a híveket az úgynevezett értelem vallásának és a dogmatikai indefferentizmusának veszedelmes tanításaira.

Aranka György röpirata az erdélyi magyar nyelvmívelő társaság érdekében. 1791.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar nemesség szórakoztató olvasmányáról a század első felében nem sokat tudunk. Gyöngyösi István ekkor emelkedik a nemesek poétájává; erre vall műveinek kéziratban és nyomtatásban egyre szélesedő terjedése. De nem szabad azt sem elfelednünk, hogy még a század végén is vevőre és hallgatóra talál Berei Farkas András, az unalmas, költőietlen fűzfaverselésnek városokról tanyákra vándorló nyikorgatója; és hogy több is volt ebből a fajtából, azt Csokonai panaszolja a Tempefői-ben, amikor Csikorgó sikereire utal a nemesi összejöveteleken. A Szeles János látásához hasonló furcsaságok is közönséget hódítottak. Alantas ízlésre vall Kolumbán János tréfagyűjteménye is, Vida György facetiái. Dálnoki Veres Gerzson, akiről Apor mondja, hogy tréfás verscsináló, noha szolgabíró volt, büszkélkedik tanulatlanságával, mondván: „Nem laktam scolát, akadémiában nem tanultam az híres Hollandiában”. A kor nemesi társadalmának éreklődésére jellemző, hogy Haller Gábor megígérte neki, hogy verses krónikáját kinyomatja. Úgy látszik, az ilyen krónikás verselés volt a legkedveltebb. Ilyenből ismerték meg Péró lázadását, hallgatták benne magának a lázadónak búcsúzkodását; ilyen mesélte el nekik a királyné ezredesének, Szirmay Tamásnak életét, Simaházy kapitány verses önéletrajzát. Az egyes emberekről szóló krónikás életrajza divatos búcsúztatónak volt a testvérpárja: költőiséget sem ez, sem az nem kívánt. Messze kimagaslik társai közül az, amelyik már Homerost is emlegeti, vagy Tóth Istváné, aki arról is bizonyságot tesz, hogy Gyöngyösit, Zrínyit és Vergiliust is olvasta. Nem dícséri a magyar nemesi közönség ízlését az sem, hogy Zrínyi eposzát még 1779-ben is rímes krónikába átírva adhatta ki Kónyi János. Kulcsár István pedig Laudonnak nándorfehérvári győzelmét akarja eposzi tárgyként feldolgozni, de csak a kor latin epikus verseinek sablonos mithologizálását keveri a krónikás elmesélésbe. Az ilyenfajta játékos színezés mellett csak két dolog tudja megkapni a nemesi társadalom szélesebb rétegének tetszését: az áradozó szerelmi történet, mint a Sziénai Lukrécia históriájának újrafelöntése, vagy a furcsa, néha pikáns anekdóták, amilyenekből szövődik Lázár János Florindája.

Az elbeszélő művekben az olvasóközönség igaz történetet lát. Kónyi ugyan tiltakozik az ellen, hogy Zrinyiász-átköltését történeti hitelességűnek vegyék, de az életsorsot mesélő prózai elbeszélések szerzői szívesen veszik, ha írásukat nem tekinti az olvasó „csupa fabulának”. Kármán Fannija is a hősnő sajátkezű naplójegyzeteiként lát napvilágot. Gerő György a Keresztény Herkules előszavában szükségesnek tartja kiemelni: „Én a vitézi harcokat azon írók után, kik azokon jelen voltak, igazán írtam, sem azokat nem költvén, amiket ők nem írtak, sem azokat ki nem hagyván, amiket irtak”. Dugonics az Etelka elején hangsúlyozza: „Mind ezeket nem ujjamból szoptam”. A század végének nekilendülő regényfordításait, köztük a heroikus regény átültetéseit is ez a történeti külszín tette kedveltté. De fordítóink és átdolgozóink abban is számoltak olvasóközönségükkel, hogy tekitnettel vannak meséik érzelmességére is. Barczafalvi Szabó Dávid határozottan kijelenti: „Majd minden írónak, s kiváltképen a költevény-szerzőnek főképpen a maga olvasóinak érzékenységekre kellene tekintenie, az által készít ő legkönnyebben magának utat az oktatásra és tanításra”. Ez a meggyőződés nyit utat a magyar nemesi házak asszony- [KÉZIRATOS ÉNEKGYÜJTEMÉNYEK] és leányvilágában az érzelmességnek. Az ismételve hangoztatott irodalmi programm azonban „a magyar nemzetnek mulatságos haszna” marad. Ennek megvalósításában a századvég már a női olvasóközönséget is meg akarja hódítani, mert – amint az Uránia élén olvassuk – „Lágy érzésök hatalmasabban elfogadja mindazt, ami szép. Nem kételkedünk, hogy egy nemnek tökéletesítése által a másnak is szolgálunk, akár azért, mivel a házi tiszta örömet felemelni igyekezünk, hahogy a házastársakból érzékeny barátnékat és kellemes társalkodónékat készíthetünk, akár azért, hogy ezen édes vehiculum által a férfiúi nem tökéletességeire is munkálunk, vagy annak vonzó természeti ereje által, vagy azon nemes vetekedés által, melyt annak pallérozása szülhet; akár legalább az olvasásnak megszerettetése által, amely sok részeiben hazánknak csak a jó könyvek nem-léte által fojtatik el.”

Galánthai gróf Fekete János, a francia verselő síremléke Fóton.*

Gr. Fekete Jánost eredetileg fóti kertjében temették el. Tetemeit az uradalom későbbi birtokosa, gr. Károlyi István az általa emelt díszes templom sírboltjába vitette át (1854), síremlékét pedig a plébánia kertjében helyeztette el.

Lázár János Florindája. 1766.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A nemesi közönség ízlésének hű tükrei a kéziratos énekgyüjtemények is. Nyilvánvaló, hogy itt a kollégiumok ifjúságának kedvelt dalai teremtették meg az ízlés alapját. De a gyüjtemények az ízlés fokozatos fejlődéséről is tanúskodnak. A század elején még a Balassa-hagyomány él tovább, nem magának Balassának a dalai, hanem az ő hatása nyomán induló XVIII. századi énekeseké. Újságot ezen a téren Amadé László dalköltészete hoz. Amadé dalai egyre nagyobb számmal kerülnek azokba az énekeskönyvekbe, amelyeket egy-egy nemes úr a maga számára összeír. Ezek az Amadé-dalok a tipikus gáláns poétának versei. Elsősorban az érzelem felületessége, szinte azt mondhatók; pajzánsága új bennük. Nem hiába dalolna Amadé magáról:

„Oh, mely boldog vagyok, ki itt és ott
szeretek szabadon most itt s amott,
csak nézem s nevetem én azokat,
álnok Cupidótul lőtt rabokat.

Cserélve cserélem a sziveket,
de azzal nem érzek én sebeket,
kényemen, kedvemen csak úgy élek,
szivemben, testemben víg az lélek.”

A másik újság a dallam játékos gazdagsága. A XVIII. században a magyar dalnak két felfrissítője volt: Amadé és Faludi. Mind a kettőnek dalai ott vannak csaknem minden nemesi énekgyüjteményben. Mivel azonban a gyüjtemények összeírói nemes férfiak, bőven találunk bennük tréfás dalokat az asszonyok vonzóerejéről és állhatatlanságáról is. Mert – amint az egyik dal vallja:

„Nehéz tudni célját s végét,
Kitanulni mesterségét
Az asszonynak.
Száz meg ezer útja vagyon,
Tekervényes az is nagyon
Fortélyának.
Birj bár bölcsek nagy eszével,
Légy szentebbek szentségével,
Egy ördög egy menyecskével
Megcsalnának.”

A század végén, elsősorban a kálvinista gyüjtőknél, helyet kapnak Csokonai, még inkább a rímkovács Kovács József versei, Poóts András gyenge rímei; de maga a szellem ugyanaz marad, mint Amadé verseiben.

Kármán József Urániájának első címlapja. 1790.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A dal-ízlés fejlődését segítették elő az egyházi énekek dallamváltozásai is. Ezen a téren nagy szerepe van Ács gyüjteményének, [GÚNYVERSEK, SZATIRÁK] amely a XVII. század végén jelent meg és a német lutheránus egyházi ének melódiáit közvetítette. A református egyház énekei nem dallamban, inkább tartalomban újulnak meg, mint pl. Szőnyi Benjamin kiadványaival. A katolikus templomi ének is inkább tartalomban gazdagodik; ekkor születik meg a Boldogasszony Anyánk és az Ah hol vagy magyarok közismert szövege. A dallam vagy ismert régi nóta, vagy a német egyházi énekből kerül át.

Báró Amade László. Zeller Sebestyén egykorú rézmetszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A nem nagy művészettel készült ívrétű arckép jelzése. Seb. Zeller sc. Posonii.

A daloknál is kedvezőbb fogadtatásban részesült a nemesi közönség körében a pasquillusok tréfás-gúnyos ember-kipellengérezése. Nincs országgyűlés, amelyet egy-egy ilyen szatíra ne kísért volna. A verselő az országgyűlés tagjainak az egyházak ügyében elfoglalt álláspontján akadt meg, de keményen, nagyon sokszor durván teszi szóvá mindazt, ami a szereplőknek magánéletében is megbélyegzendő. Hangjuk durva, felfogásuk egyoldalú, de jellemzően mutatják azt a gyűlölelet, amely a különböző vallásfelekezetek híveit egymástól elválasztotta. Érdekes, hogy néha felelő paquillust is találunk, amely tehát vissza akarja fordítani a vádat a kipellengérező pártra vagy csoportra. Értékesebbek azok a gúnyversek, amelyek nem személyek ellen irányulnak, hanem a korszellem ellen. Legjellemzőbb ezek közül b. Palocsay György Nay módi-ja, a század elejének panasza azon, hogy:

„Új idő, új világ, új élet, mind újság,
A jó régi rend most kopott írás s óság,
Elfordult a világ, nincs a régi jóság,
Ez mostani módi lesz ebben bizonság.”

Annak a konzervatív gondolkozásnak megnyilatkozása ez, amely Apor Péter érdekes kultúrképét, a Metamorphosis Transsylvaniae-t ihlette; ez a gondolkozás a forrása Gvadányi satyrico-critice való írásainak, köztük a falusi nótárius pest-budai kritikájának, amelyről félszázad mulva is elismeri a magyarság: „Nincs abban sok cifra poétai szépség, de vagyon annál több igaz magyar épség, s nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség, azért is olvasni lelki gyönyörűség”.

Gróf Gvadányi József Falusi nótáriusa. 1790.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Kónyi János panaszolja egyik művének előszavában: „Együgyű olvasók, kik a fő stilusnak megértésével magukat terhelni s törni nem akarják, más ujabbat, mint Markalf, Argirus, Bruzvik, Apollonius históriáját és több ilyetén régen koholt esméretes óságokkal, melyek már nagyobb részént még a mezőn s erdőn tartózkodó írástudatlan pásztoroknál is hathatós esméretségben állnak, nem dicsekedhetnek”. Kettőre világít ez a panasz: jóformán egyetlen bizonyságunk arra, hogy a magyar jobbágyságnak földesúri kötöttségben maradt tömege a század irodalmából semmit sem érzett magáénak, hanem az előző század népkönyveinek meséiből táplálkozott, ha a könyv szellemi táplálékához egyáltalán eljutott. A másik érdekessége annak kiemelése, hogy a század végén magának a magyar nemességnek is két olvasó-táborát kell felvennünk: az együgyű olvasókat és a fő stílus megértőit. Az együgyű olvasó csak a mesével törődik, a művészetre nincsen gondja; ez az irodalom műveletlen rétege, ennek kielégítői, a Kónyi-szabású írók, maguk is ízlés és csinosság nélkül dolgoznak.

Gróf Gvadányi József öreg korában. Egykorú olajfestmény.
(Történelmi Képcsarnok.)

[AMADE LÁSZLÓ – ORCZY LŐRINC] De van egy másik réteg is, amely már a szépséget kívánja, a szépséget szolgálja. Ez az, amelynek része van magának az irodalomnak fejlődésében. „Ott Amade dalol s Isten adta tehetségével kiképezi a magyar dal típusát, melyhez a nagy Balassa óta közeledtek lírikusaink; itt Faludi fogalmaz remek magyar prózát eladdig példátlan stílfegyelemmel, oly magyarosságra törekedve, minő Pázmánynak sem volt tudatos szándéka, másfelől pedig versket ír, nem egyszer idegen ösztönzésre, de magyar ritmusnak addig ismeretlen szabatosságával; amtot pedig Orczy Lőrinc elmélkedik a világ folyásáról, új műveltséggel, a felvilágosodott filozófia ismeretével, de bölcs nyugalmában, kedélybeli egészségében, lekli egyensúlyában meg nem zavarodva, az újnak ismeretével is a régihez vonzódva, összes formaújításként pedig páros ríműt írva a négyrímű tizenkettős mellett.” (Horváth János.) Kevésnek látszik a század első felének ez a három újsága, de sokat jelent. Amade az olasz dal játékos ritmusával a formának olyan felfrissítését hozza meg, amilyen az előző században Szenci Molnár zsoltárait kísérte; s e mellett tudatos vagy öntudatlan népies fordulataival sokkal könnyebbé teszi újdonságainak divatossá válását, mint eddig Balassán kívül bárki. Újdonságainak sikerére jellemző, hogy nem is azok a dalai váltak köztulajdonná, amelyekben gondosabb művészettel Gyöngyösi hagyományát folytatja, hanem amelyekben új hangon szólal meg. Még sajátosabb Faludi esete; egyik pásztorversének dalversenyében a pórias hangú énekesről ezt a bírálatot mondja: „Fald beljebb sípodat, ha nem tudsz szebbeket! Paraszt Koridontól tanultad ezeket. (Így bíz) mocskos versed, dísztelen magába, nem illik a Múzsák kényes udvarába!” Dalai mégis magyar ritmusukkal egyszeriben meghódítják a nemesi közönséget, noha dallamuk és legtöbbször tartalmuk is idegen forrásra vall. Feljegyezték róla, hogy „ő a köznéphez, sőt még a cselédekhez is elszokott járogatni, s vélek beszélgetve, nyájas leereszkedéssel, szelíd jósággal s igaz és egyenes magyar emberséggel értekezni”. Stílusát így gazdagította népi szólásokkal, de az előző század nagy magyar stilisztáinak gondos tanulmányával is. Írásművészete tehát magyar talajon épül, az idegen minták tudatos követésével. Orczy Lőrincnek nincs ilyen művészi törekvése; előszóul egyszer ezt írja: „Mondd meg, a szerzőnek nem főtt ebben feje, nem törődött rajta sokáig veleje”; máskor csak annyi reménye van, hogy akad, „Ki házához viszen s feltesz gerendára”. A hang és a verselés csakugyan a régi, de a tatalom a „fúrt eszű franciák” szelleme, csakhogy egybeolvasztva a józan magyar természetességgel, higgadt bölcsességgel. Benne megfér Horatius, Beothius és Voltaire, mert mindegyikből csak azt veszi magába, amit az egészséges józanság enged. De éppen ez a lelki harmonia teszi az olvasó szemében vonzóvá azt is, ami benne az új szellem szava. Ugyancsak messze van az ész kultusza az ilyen vallomásoktól: „Isten úgy akarta, hogy ember dolgozna, cselekedne inkább, mintsem gondolkozna… Elég nagy tudomány, ha jól tudunk élni, ha a jó erkölcsben tudunk előlmenni, hibás vétkeinket meg tudjuk ismérni”. Új azonban benne, ahogy a parasztság sorsát látja. Korántsem az az együttérzés ez, ami Heltait vagy Medgyesit szólaltatta meg; a francia Thomas philanthrophiájának sajátos magyar nemesi változata. Orczy szemében a társadalmi rendek között csak a paraszt a boldog, mert nem csábította el a „mostani veszettség”, ami a harminc esztendősöket is reszketeg térdűekké teszi. „Ennek darócz alatt a szíve tündöklik, hasonló a gyöngyhöz, ki sárban [KAZINCZY A MAGYAR ÍRÓKRÓL] feneklik.” – De – és ez benne még Bessenyei parasztszemléletétől is különbözik – tudja és mebecsüli azt a munkaértéket, amit a nemzet életében a parasztság jelent: „Te vagy országoknak ki súlyát viseled, bőség s dicsőségét egyedül te hinted… Nálad nélkül pedig városok éheznek, a te kalapácsod zuhog vashámorban, te zörögsz, csikorogsz lisztelő malmokban… Te adsz királyoknak erőt és népeket…” Az a nemesi életszemlélet ez, amely majd Berzsenyivel büszkén mondatja: „A gunyhók lakosit szent törvény jobb keze védi!”

A század első fele tehát egységes abban, hogy az újat a magyar gyökerű fa megbecsült ágába akarja beleoltani.

Báró Orczy Lőrinc, a hadvezér és író.*

Jelzése: Tischler del. sculp.

Virág Benedek. Donáth János olajfestménye.*
(Történelmi Képcsarnok.)

A kép jelzése: Donát 1815. Mérete 49×59 cm. Habár nem életében készült, valószerűbb, mint a költő ismeretes rézmetszetű képe.

Az első magyarnyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó első száma 1780. január 1-ről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Az első magyarnyelvű hírlapot Ráth Mátyás evang. pap indította meg Pozsonyban. Két év mulva Máttyus Péter, 1784-ben Révai Miklós, pár hónap multán Barczafalvi Szabó Dávid vette át a szerkesztést. 1788 októberéig állott fenn, miközben a szerkesztők gyakorta változtak. Érdeklődés híján szűnt meg, miután eredeti hírei alig voltak s a német újságokkal semmikép sem tudta a versenyt felvenni. Az utolsó két évben szépirodalmi melléklettel is kísérletezett; ennek címe volt: Magyar Músa.

Másnak rajzolja már a század második felének magyar íróvilágát Kazinczy. 1793-ban írja az evangélikus Kis Jánosnak: „Minden kétségen kívül vagyon az, hogy a luteránusok oskoláiból jönnek ki azok az ifjak, akik aesthesissel dicsekedhetnek. Városokban neveltetvén, muzsikát és valami kevés festést s németül tudván, a német írók munkáinak ismeretségét tehetik magukévá, melyek nélkül haszontalanul igyekszik valaki hazai literatúránkat boldogítani. A pápista ifjúság a német írókat olvashatná, de nem olvassa, a görögök és rómaiak klasszikusait csak nyomorult chrestomathiákból ismeri; a kálvinista pedig a német írókat nem olvassa, mert nem érti, a régi klasszikusokkal pedig nem ismerkedik, mert Vitringát, Witsiust és Piktétet kell tanulnia, s muzsikátlan helyeken neveltetvén, muzsikai érzéktelenségei míveletlenül maradnak… Ti lutheránusok, gyermekségitek első esztendei óta olvassátok Gellertet, Rabenert, Wielandot, Hagedornt, érzitek, hogy nem névnapi köszöntés az igazi poézis, muzsikát és festést tanulgattok, a városi lakás által kényes ízlésre szoktattatik ízléstek, nincs egyéb hátra, hanem hogy soloecizmus nélkül szóljatok magyarul.” A címzett érdekköréhez szívesen alkalmazkodó Kazinczy itt arra a műveltségbeli különbségre hívja fel a figyelmet, amely a magyar haza katolikus, evangélikus és református nemesi közönsége között tagadhatatlanul megvolt. A katolikus iskolák humanista szelleme egyben idegenséget jelentett a Nyugat új szellemi áramlataival szemben. De valami természetes konzervativizmust is, a régi magyarságnak megbecsülését, mutatkozzék az akár viseletben, akár nemesi életmódban. Humanista hagyományai természetesen vitték a klasszikus írók megbecsüléséhez; hiszen ebből született a század neolatin költészete és annak Molnár János nyomán és buzdításán nekilendülő magyarnyelvű hajtása. Ennek programmja a legvilágosabban Virág Benedek szavaiból csendül ki: „Vissza magyar! Ha magyarnak akarsz tartatni: dicsőült elődeidnek nyomdokait kövesd; azt, amit bátor fegyver s ész szerze: kitompult szív s kardok által védeni nem lehet!” Ez a réteg az, amely meglátja az irodalmi régiségnek becsét is; ennek a gondoskodása teszi közzé a Halotti beszédet, a római mértékre írt régi magyar poétákat, Anonymust, Faludit, stb. A magyar büszkeség tüzeli őket, hogy megmutassák, milyen alkalmas a magyar nyelv a klasszikus formára is; szépet, szebbet akarnak adni, mint az elődök egyhangú rímelései voltak. Konzervativizmusuknak van lendülete is, hiszen egyikük, Rajnis már 1781-ben kimondja: „Tudjátok, hogy nem mind jó, ami régi nem mind rossz, ami szokatlan!”

Rájnis József Kalauza 1781.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Révai Miklós arcképe ismeretlen művésztől.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Ismeretlen festő munkája a XVIII. század végéről. Olajfestmény vászonra; mérete 37×46 cm. Kevéssel elhúnyta (1801 dec. 21) előtt készülhetett. 1868-ban jutott a Magyar Nemzeti Múzeumba.

A magyar kálvinizmusnak svájci kapcsolatai és a felvilágosodásnak a katolicizmus ellen fordulása magyarázza meg, hogy a franciás szellem meggyökereztetői többségükben kálvinisták. Bessenyei Tarimenesének előszava csaknem egészében vád a katolikusok „hentes buzgósága” ellen. És az üldöztetésen, erőszakos térítésen való méltatlankodás mondatja ki vele [FRANCIA ÉS NÉMET HATÁSOK] az emberi társaság alaptörvényét: „Ne gondold, hogy az istenek ellen elkövetett gonoszság mind világi törvények által büntettetne. Minden bűnnek valóságos és igaz mértékben való büntetése az isteneknek ítéletekre marad. A világi törvény csak arra való, hogy az emberek egy csomóban lakhassanak és önnön keresetükből, ragadozás nélkül, bátorságban élhessenek.” Egy sajátos „királyország” utópiája kísért a lelkében, amely szabadságot és abban boldogságot óhajt. Problémái francia olvasmányain érlelődnek, írásaiban e problémák helyes megoldásához szeretné elsegíteni honfitársait. Bessenyeinél és társainál a lelket foglalkoztató kérdés a fontos. Még a stílus értékmérőjének is a tartalmat veszi: „A széprendű beszédhez, legyen írva, akár mondva, temérdek tudomány, olvasás, ész kell. Ha a gondolatnak sokasága benned nem tanáltatik, nincs mit sem rútul, sem szépen írni. Már pedig az ellenvethetetlen igazság, hogy olvasás és gondolkozó magánosság nélkül az elme meg nem áradhat.” Ami újságot irodalmunkba ez a franciás irány hozott, azt mind a tartalom sugallta. Épp azért újságai elsősorban műfaji újítások: keresései annak, ahogy gondolatait a legeredményesebben terjesztheti. És hogy ezek a műfajok (utaztató regény, eposz, dráma, stb.) náluk nem tisztulhattak igazi műfajokká, másrészt, hogy irodalmi termésükben a fordítás a túlnyomó, mindezt a társadalmi eszmék terjesztésének minden más irodalmi cél fölébe helyezése okozta.

Dugonics András. Czetter Sámuel rézmetszete 1797-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)

Jelzése: Mettzette Bétsben Czetter Sám. Orosházfi 1797. Festette Pest. Wagner 1796.

A magyarországi evangélikus egyháznak erős német kapcsolatai voltak. Maga a városi evangélikus lakosság is túlnyomó többségében német volt. De éppen ezért papjainak nemcsak műveltsége, hanem nyelve is német. Az a jelentőségük irodalmi fejlődésünkben, amelyet Kazinczy tulajdonít nekik, ekkor még nem lehetett. Az új német szellemnek beáramlását nem köthetjük tehát egy vallásfelekezethez. Terjesztői között találunk katolikus papokat (Ányos, Verseghy), református tanárokat, lelkészeket (Szentjóbi Szabó, Kis János) és világiakat egyaránt. Lelkületi újsága a szentimentalizmus, ennek szolgálatában a természetérzék fínomodása és a költői nyelv fejlődése. Formai újsága a nyugateurópai verselés, amely a vers sorainak egyhangú ritmustalanságát volt hivatva dallamra váltani. Tartalmi újsága a rokokó játékos világa, fínomkodása, pajzánkodása, enyelgése és kötődése. De a nyelvújítás elméleti vitája sem jutott volna olyan könnyen a kérdés tisztázásához a német nyelvjavító törekvések elméletírói nélkül. Az ízlés tudatosítására is német elméletírók példája vezetett; ezeknek nyomán jut el Kármán a lelkes megállapításhoz: „Az igaz literator hozza le, mint egy második Prometheus, az égből a bölcseség szép világát; az terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágzást és közboldogságot; az teszi a jobbágyot meggyőződésből való kész engedelmű jobbággyá, az uralkodót a szívek uralkodójává, az embert emberré. Az vezeti végre a népet a józan értelem kötelein a maga kötelességerie és a szív édes láncain a maga boldogságára.” Így fejlődik ki, legalább az írók között, az irodalom emberi értékének tudata.

Simai Kristóf vígjátéka: a Mesterséges ravaszság 1775.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ámde megvolt a nemzet lelkének formálására a vágy azokban az írókban is, akik éppen az idegen szellem és irodalom átalakító hatása ellen küzdöttek. A legjellemzőbb bizonyság erre Dugonics. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy Barclay mintájára írt regényében „az abszolutisztikus udvarok írójának államszemlélete hogyan módosul a magyar rendi nacionalizmusnak lelkes agitátoránál”. De ez a sajátos államszemlélet nem marad meg a mult elképzelésénél, hanem a maga korának [A JÁTÉKSZÍN A NYELV SZOLGÁLATÁBAN] szellemét akarja a saját elgondolásához hajlítani. Ahogy nyelve sem a népi nyelv, hanem annak tudatos átstilizálása egy új, magyarabb magyar nyelvvé. Gvadányi, aki csak azért utaztatta nótáriusát Budára, hogy az ott lakozókat „magyarabb rámára vonja”, s aki nem engedi el az alkalmat még Millot fordításában sem, ha korának felvilágosodása ellen kifakadhat, azzal a kívánsággal tekint írótársaira: „Emeljék nyelvünk oly tökéletességre, hogy kiterjedhessen a jövendőségre”.

Ennek a nyelvnek a védelme állítja szembe a konzervatív írókat a nyelvújítók táborával. Szükségesnek érezték ők is a nyelv fejlesztését, de nem voltak hajlandók feladni sajátos egyéniségét. „Én nem mondom azt, – írja Pálóczi Horváth Ádám – hogy bőgjünk vagy zokogjunk, mint valaha, mikor a vadember szólni kezdett vagy a kis gyermek beszélni tanult, de ne is menjünk a kultúrában annyira, hogy sziszegjünk, mint a kígyó, vagy madárka módon pityeregjünk”. Éppen a magyar nyelv ügye a fő serkentője a századvég literátorainak. Szemükben a magyar nyelv megbecsülése egy a nemzet boldogságának szolgálatával; Decsi Sámuel ki is mondja: „Csalhatatlan igazság az, hogy valameddig a magyar nemzet anyai nyelvét serényebben nem míveli, s közönségesebbé nem teszi, addig sem természeti, sem erkölcsi, sem polgári tökéletes boldogságát el nem érheti”.

Bessenyei György: Buda tragédiája. 1773.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

Ebbe a munkába kapcsolódik bele a magyar játékszín gondolata is. Amint a századvég magyarja reáébredt annak tudatára, hogy „minden nemzetnek leghathatósabb ereje és legfőbb kincse a nyelv”, felismerte a nyelv terjesztésében és fejlesztésében a játékszín fontos szerepét is. Az újságok vissza-visszatérnek arra a megállapításra: „Hogy a magyar nyelv annál hamarább folyóbbá légyen és elterjedjen, a komédiákat a legjobb nyelvkorcsolyáknak állítom”. Még határozottabb ez a figyelmeztetés: „Ennél nincs egy-egy jobb eszköz nyelvünk gyarapítására s a jó ízlésnek terjesztésére. Bár ezt a jó példát minden vármegyékben követnék a nemes ifjak. Nem ártana, ha a kollégiumokban s nagyobb oskolákban ebben is gyakorolnák néha-néha a tanuló ifjak magokat, melynél szebb és nemesebb mulatságok nem lehetne”. A Magyar Mercurius egyik száma a magyar színjátszás megindulásáról szólván, büszkén mondja: „Azt mondhatom, hogy ezek úgy mennek, valamint nem mentek a német kezdetekor tizenöt s több esztendők alatt is. El is érem még azt az időt, hogy a német tanulja a magyar nyelvet azért, hogy ebből fordítson komédiákat!” Ahhoz a reményhez, amely itt elénk csillan, hogy maga az irodalom is fejlődni fog a színjátszás által, kapcsolódik a vágy, hogy a nemzeti nyelv mellett a nemzeti karakter is kifejlődhessen. „Mivel a teátromnak felette nagy ereje vagyon a nézők szívére, – írja az első színjátszók kérvénye – tehát fő kötelességének tartja ezen Társaság, hogy nemzeti teátromán hazánk történetéből színlelt játékdarabokat játszódjon, egyedül csak azért, hogy a nyelvnek kifényesítése mellett gyarapodjon a nemzeti karakter is.”

A Magyar Kurir első száma. 1786.
(Országos Széchenyi Könyvtár.)

Az iskolák színielőadásainak paedagógiai rendeltetése szabta meg az előadás nyelvéül a latint. Annak, hogy már a XVII. században is vannak magyar nyelvű előadások is, korántsem a magyar nyelv védelme vagy fejlesztésének a vágya az oka annak, hanem az etikai cél, hiszen a nevelőknek be kellett látniok, hogy az ifjúságon kívül álló közönségre így könnyebben hathatnak. De, hogy a XVIII. század közepétől egyre sűrűbbek a magyar előadások, annak már a magyar nyelv érdeke a sugallója. Amikor ez az iskolai előadás kilép az iskola épületéből, először csak úgy, hogy a diákok [AZ IDŐSZAKI SAJTÓ ÉS A NYELVMŰVELÉ] Sotthon, a szünidőben megismétlik, egyszeriben a magyar nyelv gazdagságának elismertetőjévé válik. Mert azt hamarosan belátják, hogy „a színjáték rendkívül hasznos arra, hogy a nyelv mentől otthonosabbá váljon a nép között, s egyszersmind fejlessze és gazdagítsa a nyelvet”. De nemcsak azért fontos ennek a kornak iskolai drámája, mert a színjáték vonzóerejére ébreszt reá, hanem azért is, mert amikor a modern világi drámaátültetését teszi divattá, magának a magyar drámának új forrásaira és mintáira figyelmeztet. Így érthetjük meg azt is, hogy a magyar világi színjátszás miért indul iskoladráma-szerzők alkotásaival. Azt viszont, hogy a közönség – éppen a nemzeti célzat miatt – mennyire felkarolta a gondolatot, az egykorú lapok cikkeinél is jobban mutatja a Kónyi fordította Waltron magyar-nyelvű előadása 1784-ben a budai német színpadon. A nyelvi haszon felismerése adta a lelkesedést Kelemen Lászlónak és társainak az első magyar színjátszó társulat megalakítására 1790-ben. A magyar játékszín sorsa ettől kezdve harc a pestbudai német színházbérlők kapzsisága, de egyszersmind a magyar közönség lassan oszladozó érdektelensége ellen.

A Magyar Kurir melléklapja, a Magyar Musa. 1787.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)

A magyar nyelv nemzeti jelentőségének átértése a századvég magyar időszaki sajtójának a létrehozója is. 1780-ban indul meg az első magyar lap, a Magyar Hírmondó; hogy a magyar nyelv érdeke vezeti, azt egyik szerkesztőjének, Révai Miklósnak vallomása bizonyítja: „Én bizony ide ülék az újságíró polcra, oly szándékkal, hogy annak érdemét magasabbra emeljem, mivelhogy egészen az anyanyelvnek mívelésére akarom fordítani”. A tudós Benkő József siet a biztosítással: „Ha így folytatod a magyar hazától sokat érdemlő hivatalodat, remélhetjük anyai nyelvünknek álomba indult állapotjából való felserkentését”. Még hathatósabbá válik az újságok munkája, amikor szépirodalmi melléklapokat is indítanak. A magyar nyomdai viszonyokra jellemző, hogy a hazai orgánumoknál könnyebben érvényesülnek a Bécsben indított magyar lapok; az is érdekes, hogy az első pesti újság csak 1788-ban születik meg.

Pedig Pest a század végén immár készül arra a szerepre, amelyet majd Kisfaludy Károly működése biztosít neki: hogy irodalmi központtá váljék. Az alapot erre az egyetem áthelyezése adta meg, hiszen ez által a magyar tudományosság központjává vált. Itt működik a legtöbb nyomda, itt lát napvilágot a legtöbb tudományos munka. Itt alakul meg az első magyar színjátszótársaság; itt játsszák világi színpadon az első magyarnyelvű drámát. A gondolat, Pestnek irodalmi központtá tétele, 1793-ban vált az Uránia szerkesztőinek körében tudatos programmá, de a Martinovics-összeesküvés részeire kimondott ítélet és a nyomában elfajuló cenzurai szigor a törekvést hamarosan megbénította. Hiszen Decsi Sámuel még azt hirdette, hogy a „szabados gondolkodás, írás és nyomtatás is nagyon boldogítanák a magyar nyelvet és tudományokat”, a kormány rendelkezései pedig éppen ezt bénították meg.

A XVIII. század magyar irodalmának azonban e gátló rendelkezések ellenére is az marad szellemi életünkben a legnagyobb jelentősége, hogy a magyar szellem és magyar nyelvűség összetartozását felismerte és a nemzet szélesebb rétegeibe is átvitte.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem