BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA: AZ IPARMŰVÉSZET IRÁNYVÁLTOZÁSA
BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA:
AZ IPARMŰVÉSZET IRÁNYVÁLTOZÁSA
AZ IPARMŰVÉSZET IRÁNYVÁLTOZÁSA
A török kiűzésével beköszöntő XVIII. század, az érett barokk kora, ha nem is hanyatlást, de mindenesetre irányváltozást hozott a magyar iparművészet fejlődésében. A megelőző századokban volt iparművészetünk legnemzetibb jellegű virágkora: keleti hatásoktól megtermékenyítve, ekkor hozta létre legegyénibb, legeredetibb alkotásait. Ezzel szemben a XVIII. század anyagi kultúrájának megmaradt emlékei a magyar szellem lassú hanyatlásáról tanúskodnak. A barokk nemzetközi légkörében iparművészetünk fokról-fokra elveszti sajátos vonásait s kezd beleolvadni a bécsi udvar által támogatott, osztrák-délnémet irányzatba. Bár így tárgyi emlékeink európai szemmel nézve közel egyenrangúak az egykori külföldiekkel, magyar szempontból erősen veszítettek eredetiségkből.
Az új középeurópai jellegű művészetnek két főtényezője, kétfajta mozgató ereje van. Az egyik az újra éledő egyházi kultusz, mely az ellenreformáció diadalrajutásával s a jezsuiták és más szerzetesrendek fokozott kultúrtevékenysége révén új lendületet ad a reformáció óta háttérbeszorult egyházi művészetnek. A másik Bécsben élő főuraink mecénási tevékenysége, mely természetszerűleg a bécsi udvar körében divatozó iparművészeti formákat honosítja meg a főúri kastélyokban, magyar földön. A kor vezető, kiemelkedő alkotásai tehát a bécsi udvar szellemét terjesztő akadémikus alkotások, magyar megrendelővel, magyar tárggyal talán, de nemzetközi szellemben. A helyi jelleg, a nemzeti tradició a vidéki, nagyobbára ismeretlen mesterek kis jelentőségű alkotásaiban él halványan tovább a diadalmasan előretörő osztrák-német barokk mellett. Az előző korok török és német háborúiban elszegényedett, tönkrement városok újjászületése egy-egy főpapi vagy főúri mecénás kegyétől függött, aki művészetpártolásában természetesen az új, nemzetközi jellegű kultúrát istápolta. S ez nemcsak az ország nyugati felében volt így, hanem még Erdélyben is: a XVIII. század végétől kezdődőleg az osztrák uralom itt is külföldi hatások térhódítását segíti elő. A vagyonos erdélyi nemesek, bárói vagy grófi címet szerezve, a bécsi udvar vonzó körébe kerülnek, a barokk divatnak hódolnak, s ennek kedvéért sorra veszni hagyják az ősi hagyományokat. Ez az az idő, melyet Apor Péter oly gyakran sirat műveiben, s ez az új „módi”, melynek majmolásáért oly éles szavakkal ostorozza honfitársait. De hiába minden korholás és tiltkakozás, a XVIII. század közepe táján Erdély is belekapcsolódik az új barokk kultúra nemzetközi vérkeringésébe.
Báró Jósintzi József égettboros ezüstkorsója a XVIII. század közepéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Keleti agyagedényt utánzó forma, amely a XVIII. században terjedt el Erdélyben. Érdekes példája a késői török befolyásnak az erdélyi műiparra. A korsón vésve báró Jósintzi József ítélőmester († 1749) címre látható, a következő felírással: IN SPE ET SILENTIO FORTITUDO. – Amphora Suavi Solum Facit Haec Dum Fonte Susurrum Bachus Cedat Aquis Calcatis Sordidus Uvis.
A sajátos magyar vonások háttérbeszorulását nagymértékben fokozza az is, hogy az ország gazdasági téren függő viszonyba kerül Ausztriával szemben. A bécsi kormány Magyarországot a XVIII. század közepe óta mintegy az osztrák tartományok földművelő és állattenyésztő gyarmatának tekintette, melyben a magyar iparosnak csak mint a legkezdetlegesebb iparágak művelőjének jutott szerep. A mészárosok, gubacsapók, bognárok, kötélverők, gombkötők magyar céheivel szemben az asztalos-, ötvös-, kőfaragó-, szabó- és minden más, nagyobb ügyességet és művészi ízlést megkívánó mesterség teljesen a városok német céheinek kezébe került, a fennmaradó szükségletet pedig nagymértékű behozatallal fedezték. Érdekes megfigyelni, hogy nagyszámban fennmaradt XVI–XVII. századbeli céhpecsétnyomóink túlnyomóan latin és magyar feliratai miképpen válnak többségükben németté a XVIII. század folyamán. A rendek hiába foglalkoznak az országgyűléseken a hazai ipar ügyeivel, nem tudják megakadályozni az egyre súlyosbodó gazdasági elnyomást. A magyar ipar az amúgyis nagy összefoglalásra törekvő barokk korban szinte teljesen beleolvad az egykori középeurópai irányzatba és az ország szinte teljes [ÖTVÖSMŰVÉSZET] egészében technikailag magas fokon álló, szellemben símulékony alkotásokkal népesül be.
Pesten készült ezüst áldozókelyhek a XVIII. század második feléből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A balról álló pompás-rokokódíszű kehely Schwager János Mihály műve. Poharán három bibliai jelenet van kiverve; rokailos talpának alakítása a stílus tökéletes ismeretét mutatja. A mester 1769-ben kezdett dolgozni; ez a munkája a XVIII. század nyolcvanas éveire keltezhető. A második darab valamivel régebbi. Készítője, Schätzl József 1757-ben lett mester s 1767-ben már elhúnyt. Díszítése a kezdődő rokokó ízlésében készült, de az egésznek alakítására még a későbarokk nyomta rá bélyegét.
Az újjáéledő egyházi kultusz és a főúri mecénások hatása elsősorban a patináshírű magyar ötvösművészetben érezhető. Az ellenreformáció diadalrajutásával újult erőre kap az egyházi ötvösség. Ezen a téren a kehelynek jut a legfontosabb szerep, akár a gótika idején. A korai barokk kehely áttörtművű kosara eltűnik, a kuppát felerészben, a vázaalakú szárat és kerek talpat egészen elborítják a magasan domború trébelt technikában készült barokk kartusok és rocailleos formák. Ezek a technikailag kifogástalan, de szellemben nemzetközi alkotások ugyanígy készülhettek volna Bécsben vagy Augsburgban is. Ugyanez vonatkozik a nagyszámban készített Úrmutatókra, kandeláberekre, olajmécsesekre, tömjénfüstölőkre s egyéb egyházi kegyszerekre. A trencséni piarista-rendház gazdag kincstára szemléltető példája a Bécsből, Németországból összehordott barokk egyházi [VILÁGI ÖTVÖSSÉG] gyüjteményeknek, melyek darabjai közt a hazai készítésűek semmivel sem tűnnek fel. Egyedül talán Szilassy János lőcsei ötvösmester teremtett az egyházi művészetben egyéni stílust, amikor a selmecbányai Weigl Bertalant követve, festett zománcos jelenetekkel ékes lapocskákkal díszítette műveit, elszórt drágakövekkel és zománcos virágocskákkal élénkítve. Az élénkszínű zománcképek és a domborított kagylós formák finom összhangban állanak művein.
Szentségmutató Szilassy János lőcsei ötvösmestertől, 1767-ből.*
(Országos-szűzek temploma. Kassa.)
Nemes Szilassy János 1729-ben lett mester és 1782-ben húnyt el. Itt bemutatott monstranciája nagyszámú ismeretes munkái között a legszebbek egyike. Felírása megnevezi a mesteren kívül a megrendelőt is: Spectabilis D[omina] Clara Desöffy fieri curavit in Honorem S[anctis]s[imi] Sacramenti. Fecit Johannes Szilassy Leutwschoviae 1767. Fehér ezüstből vert alakok, hét festett-zománc medaillon, és ömlesztett zománcú virágok díszítik.
Gróf Bethlen Klára fedeles pohara. Legifjabb May György brassói ötvös műve. 1729.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A 26 cm magas fedeles serleg egy XVIII. század első felében Erdélyben kedvelt típushoz tartozik. Mesterének neve a talpba van vésve: Ge. May 1729. († 1736.) Egykorú tulajdonosát a serleg peremébe vésett felírás örökítette meg: Grof Bethlen Klara. Valószínűleg azonos gr. Bethlen János hasonló nevű leányával, aki 1728-ban gr. Mikó Pál felesége lett.
A világi ötvösségnek a XVIII. században kikristályosodott típusai a XVIII. század folyamán fokozatosan eltűnnek. Eltűnik a hagyományos formájú talpas pohár, melynek addig oly változatos formái éltek Erdélyben. A capás, verejtékes és gyapjas egybejáró poharak helyét nagyrészt símatestű hengeres poharak foglalják el, egyetlen díszük az aranyozott perem és a vésett családi címer. Ilyeneket külföldről, különösen Augsburgból is hozatnak főuraink. Önálló és egyéni serlegtípust honosít meg a brassói May-ötvösdinasztia (György, András és Mihály) több mint száz éven át virágzó műhelye; ez a típus a XVIII. század első felére jellemző s fővonásai: alacsony talp, hasábos vagy karéjos serlegtest, fedéllel vagy a nélkül, a perem és a szélek aranyozásától elütő, fehér ezüst színben hagyott oldalakon lapos reliefek, fínomrajzú szimmetrikus szalagos és virágos barokk mintával, mely a kor általános divatja. A XVIII. századbeli magyar emlékanyag nagyrésze egyébként már rendeltetésénél fogva is merőben különbözik a XVII. századétól. A talpas poharak, fedeles serlegek, sokszögű dísztányérok és füles kupák helyett európai barokk formákat követő gyertyatartók, cukortartók, cukorszórók, sótartók, kávés- és teáskészletek árasztják el a piacot s ezek a XVIII. századi francia művészet által meghatározott, egymást követő stílusáramlatok, a régence, a Louis XV. és Louis XVI. minden külső jellegét magukon viselik. Már a XVII. században megjelent az evőeszközök körében a kanál és kés mellett a villa; Apor Péter szerint az asszonyok kis tokban, övreakasztva viselték ezeket. A pajzsfejű renaissance kanál már a XVII. század végén ovális fejűvé lesz, vésett virágdísszel, a XVIII. században pedig teljesen a mai evőkanál mintájára alakul, ovális fejjel, lapos, kézbeillő nyéllel, gyakran lapos reliefekkel díszítve. Az asztaldíszek divatja átnyúlik a XVIII. századba is. Legtöbbje bányászasztaldísz: aranyozott ezüst foglalatban természetes ércből készült bányaművet ábrázol, apró ezüst, dolgozó bányászalakokkal. A gazdag magyar rézbányákból, főleg Urvölgyön kibányászott rézből szokás volt kis szelencéket készíteni; verses felirat jelzi származásukat.
Asztali só- és fűszertartó-állvány úrvölgyi cementrézből, aranyozva, ércdarabokból készült aljjal. XVIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ezüstcsupor Apor István és felesége, Farkas Zsuzsánna címerével. 1704.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az alsó képen látható kis csupor készítője id. Weinhold György nagyszebeni ötvös.
A magyar ékszer fénykora ugyancsak a XVI–XVII. század volt. Az akkor kialakult típusok még a XVIII. században is élnek, de a nemzetközi irányzatnak megfelelően, többé nem az aranyműves munkán, nem a fínom, öntött és zománcozott részleteken, hanem az értékes kövön van a hangsúly, ennek nemesfémbe foglalása lesz az ékszerész főfeladata. A figurális díszű zománcos [AZ ÖTVÖSMESTEREK] násfa helyett rubinokból, smaragdokból, gyémántokból álló ékszergarnitúrákat viselnek, szalagcsokor vagy kartusalakban, s rendszerint virágos ágakat utánzó ötvösfoglalatokban színes kő alkotja a virágot. Ilyen sűrűn foglalt ékkövek sora alkotja a mellkereszteket, melltűket, s legtöbbször a gyűrűk fejét is a XVIII. században, s ez utóbbiakon a síma karika ötvösmunkájára nem fordítanak többé gondot. Az előző korok színpompás gazdagsága is alábbhagy, egyszínű kövek sorozata, vagy csak a zöld és csak a piros, színtelen gyémánttal párosulva, váltja fel a régebbi ékszerek sokszínű zománcainak színharmóniáját. Az emlékek tanúsága szerint csupán egy ékszerfajta, a női fülbevaló vonul be újdonságképpen már a XVII. század második felétől kezdődőleg a régi ékszerek közé. Gazdag, változatos soraiban gyakran szerepelnek virágocskák, hosszú gyöngyös vagy ékköves csüngőkkel, s apró fehér vagy színes gyöngyökből alkotott természetes szőlőfürtök.
A nemesfémötvösség korábbi gócpontjai mellett új városok emelkednek fel. Így Bártfa városa Herlich Israel és Michelmann János mesterek, Buda Gretschel Vencel, Pest Schätzl József, Paperger József és Schwager János Mihály, Győr Liebl József, Pozsony Weydenovszky József és Metzner Zsigmond, Sopron Freydenberg Antal és Kuhn Gottlieb mesterek révén jut szerephez a magyar ötvösművészetben. De nemcsak német, hanem magyar nevű mesterekről is vannak adataink, végig a XVIII. század folyamán. Így Besztercebányán Libay Sámuel, Pesten Ábrahámffy Mihály, a mindíg magyar Debrecenben Márialaki Mihály, Csonka István, Büttösi István, Békesy Sámuel, Eperjesen Szakmáry Pál, Kassán Tarnóczy Sámuel, Kolozsvári Szakáll János, Komáromban Kelerényi Mihály, Nagyváradon Mészáros János, Székesfehérvárt Bory István mesterek ötvösjegyeivel jelzett munkákat ismerünk többek között. A nemesfém-ötvösség mellett az ónból, vörösrézből, vasból való iparművészi tárgyak készítése is tovább halad. Végig a XVIII. századon át használták az ónból készült hatalmas céhkannákat, csak díszítő motívumaik között kap mindnagyobb szerepet a kétfejű sas, ez alkotja az 1741-ben készült nagyváradi kovácsok céhkannáján a lábakat, s ez tartja fedelét a pajzsot. Az ezüstedények mintájára hazánkban is sok ónból készült barokk formájú, csavarosan bordázott kávéskannát, korsót, karéjos peremű tányért és tálat, gyertyatartót használtak. Ez utóbbiak közül említésre méltó az a sorozat, melyben a gyertyatartók szárát magyar huszár alkotja. Különösen Erdélyben kedvelték azokat a vörösrézből készült, trébelt virágos kannákat, melyeket céhedénynek, vagy boroskannának használtak.
Gróf Keresztes Márton és báró Daniel Mária ezüstpohara 1723-ból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A rosszul méretezett nagy pohár a megrendelő házaspár bevésett címereivel és a következő feliratokkal van ellátva: MAR[tinus] JOH[sephus] CO[mes] KERESZTES DE V[árhegy] I[ncliti] CO[mi[T[atu] S D[e] K[üküllő] S[uppremus] CO[mes], illetőleg: BARONISSA MARIA DANIEL DE VARGYAS 1723.
Vasművességünk a XVIII. században kizárólag az építészet szolgálatában áll. A legjelesebb alkotások Pozsony, Eger és Győr, a három legtipikusabban barokk magyar város hatalmas főpapi és főúri építkezéseivel kapcsolatban keletkeztek. Túlnyomó többségük ajtó-, ablak- és erkélyrács s a kastély kertjét elől lezáró hatalmas rácsos kapuzat. A rács magában véve mértani forma, merev vasrudak párhuzamos sorakozása, melynek művészi hatása a stabilis vasrudaknak és a mozgalmas koronázó résznek ellentétén nyugszik. A koronázó rész eredete védelmi [VASMŰVESSÉG] jellegű: hogy a vasrács ne legyen könnyen megmászható, már a gótikában is hegyes rudakkal koronázták, s ebből később szövevényes gazdagságú oromzat fejlődött. Hazai XVIII. századbeli vasrácsainkon a változatos barokk és rokokó formák, kagylós alakulatok, virágok, kartusok, levélfüzérek fantasztikus gazdagságával borítják el a párhuzamos vasrudakat, melyeknek merevségét az eleven, organikus formák szinte megbontani, feloldani látszanak. Legszebb példája ennek az egri vármegyeház 1755–1756 táján készült két kovácsolt vaskapuja: mindkét oldalon plasztikusan kiképzett, lendületes részletformái között a rácsnak struktív volta alig jut érvényre. Technikailag a magyar vasművesség csúcsteljesítményét jelentik. Oromzatukon az országcímer, Eger városának címere és Barkóczy Ferenc püspök címere foglal helyet: az ő püspöksége alatt épült a vármegyeház. Hasonló szellemben készült az eszterházai kastély háromnyílású vaskapuja. A pozsonyi Esterházy-palota kovácsolt vaskapuja, erkély- és ablakrácsai, az egri kanonoki házak erkélyei és kosaras virágdíszes ablakai, a tihanyi apátsági templom szentélyrácsozata, az eperjesi görög katolikus templom rácsos kapuja, a budai Szent Anna templom felülvilágító rácsa, mind megannyi szép példája a magyarországi vasművesség technikai és ízlésbeli fejlettségének. Kovácsolt vasból sok cégértartó is készült, ezeken a lakatosműhelyek hatalmas kulcsformáját, a vendéglősök beszélő címerpajzsait, a kádár- és serfőzőcéhek vasjelvényeit keretelik a változatos rokokó, majd a század vége felé megmerevülő copfstílusú dekoratív motívumok. Említésre méltók még a kovácsolt vas sírkeresztek, templomi csengetyűtartók és főúri kastélyok kapualjának hatoldalú vaslámpái, melyekből szép példákkal rendelkezünk.
Bártfai ötvösmunkák a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A balról látható teáskanna Herlich Izrael készítménye a XVIII. század első harmadából. A tejszínes kanna két-három évtizedel későbbi; mestere (Kőszeghy, Magyarországi ötvösjegyek szerint) Michelmann János. A mesterek meghatározása nem bizonyos, azonban mindkét darab bártfai hitelesítéssel van ellátva. A Sáros megyében élt Dessewffy-család tulajdonából.
Cukortartó a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Mind a két cukortartó szelence lőcsei ötvös munkája. A felső az 1761–1803 között működött Szakmáry János Dániel jelével van ellátva s 1780 körül készült; a második Kiray József műhelyéből került ki s a XVIII. század végére keltezhető.
A fémművesség mellett különösen a kerámia virágzott. Ez a XVIII. században két párhuzamos ágra szakad. Az egyik az idegen eredetű, de a XVIII. század folyamán elmagyarosodott habán fazekasság folytatása, a másik ág a magyar gyári kerámia, mely a holicsi, a tatai és a budai gyárak alapításával és kisebb helyi műhelyek keletkezésével veszi kezdetét.
Cukortartó a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az első magyar fajánszgyárat Lotharingiai Ferenc, Mária Terézia férje alapította a nyitramegyei Holicson 1743-ban. Valószínűleg helyi hagyományok vezették az alapításban: a környéken ugyanis sok habán telep volt, talán Holicson is. A gyár első munkásai is bizonyára a habán fazekasok köréből kerültek ki, erre mutat a korai fajánszok jó technikai kvalitása is. Lotharingiai Ferenc a gyár vezetésére is hatással volt, s így talán nemrég elveszett lotharingiai és kárpótlásul kapott toskanai birtokaival kapcsolatos, hogy a gyártás, osztrák vezetés alatt, a strassburgi és az olasz Castelli gyár jegyében indult meg. Holics virágkora a nyolcvanas évekig tart és a francia Germain Miklós működésével anyagi sikereket is ért el, a gyártmányok magas technikai és művészi minősége folytán. Munkatársai, a fajánszfestők és szobrászok között német és szláv nevűek szerepelnek legsűrűbben, így a század dereka táján itt működik a meisseni gyár egyik kiváló szobrásza Heinzl György és festőtársa, Melhorn János Gottlieb. Az alapítók és a munkások idegen nevéből önként következik, hogy Holicson szó sem lehetett sajátos magyar karakter felszínrehozásáról. A barokk kultúra különben sem volt alkalmas arra, hogy nemzeti stílusáramlatokat válasszon ki, s ehhez hazánkban még a különleges politikai viszonyok is hozzájárultak. A gyár forgalmát és létérdekeit kockáztatta volna, ha nem alkalmazkodik a közönség ízléséhez s nem a híres és divatos külföldi mintákat követi, az eredetiség rovására. Mégis nagyrészt a régi magyar fazekasiskolán felnevelkedett névtelen munkásoknak köszönhető a holicsi fajánszok technikailag kitűnő kvalitása, mely Holicsot a leghíresebb európai fajánszgyárak vonalába emelte.
Díszes kanalak a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az első a pozsonyi Metzner Zsigmond György munkája; nyelvén S M név és 21. Aug. 1758 bevésve. A második brassói hitelesítéssel s a következő bevésett felírással van ellátva: DONUM CAPITULI BARCENSIS ANO 1747. A harmadik valószínűleg lőcsei mester készítménye; nyelébe gót betűkkel E. C. K. van bevésve.
Az egri vármegyeháza egyik kovácsoltvas kapuja. XVIII. század.*
Az egri vármegyeház két híres kapurácsának s több más egri vasmunkának mestere Fassola Henrik würzburgi származású, Egerben meghonosodott s utódaiban továbbélő kiváló műkovács és hámortulajdonos volt. Adatait Szmrecsányi Miklós kutatta fel. (Eger művészetéről. Budapest, 1937.)
A holicsi fajánsz jellemzője a hibátlan fehér mázon átütő kissé vörhenyes, meleg alaptónus s ezen az élénk meggypiros, zöld, kék és sárga színfoltok. Az edényformák az európai barokk korok minden stílusjegyét híven követik. Holics legnagyobb előszeretettel a strassburgi és az olasz fajánszokat utánozta; erre utalnak a számadások gyakori „Strassburger Schlüssel” és „Welsches Service” megjelölései. Strassburgtól átvette az élénk meggypiros színt és jellemző rózsás, virágos, gyümölcsös mintákat. A francia fajánszok közül Rouen és Moustier gyártmányait utánozzák; a roueni kék-fehér színű, sűrű barokkmintás edények példájára néha egész [A HOLICSI FAJÁNSZ] asztalkészletek készülnek Holicson. Gyakran másolják a japán porcellánokat: az Imari porcellánok kék-piros-arany díszű mintáit megtévesztő hűséggel tudták visszaadni. A kínai porcellánok hatása főleg Meissen közvetítésével sárga vagy kék alapszínű fajánszokon látszik, melyeknek kihagyott mezőiben színes chinoisierie jelenetek foglalnak helyet. Külön csoportot alkotnak, s ma igen ritkák és keresettek az olasz, közelebbről a castelli gyártmányok mintájára készült holicsi fajánszok. Kerek tányérok, kávéscsészék és kannák, állatalakú fedeles díszedények tartoznak ide; a tányérok egész felületét tájképes vadászjelenetek töltik be. A színezésben Castellire jellemző okkersárga, kék, viola és zöld árnyalatok uralkodnak, de a holicsi színek halványabbak, fátyolosabbak, s hiányzik róluk az aranyozás. Holics művészei közvetlenül merítettek a Castelli-ben is felhasznált metszetekből, főleg a XVII. század dereka táján élt Stefano della Bella műveiből, s a jeleneteket gyakran maguk kigondolta tájképi háttér elé állították. Unikumnak számít e nemben egy castelli modorú kávéskészlet, négy fületlen kerek csészével és két bordázott kannával, melyeket teljes egészükben tájképes jelenetek díszítettek. Ugyancsak eredeti holicsi alkotások azok a fedeles díszedények, melyek legtöbbször kakas, tyúk, vadkanfej, hal alakjában készültek. A forma német, a színezés olasz, e kettőnek együttes alkalmazása határozza meg ezt a holicsi emlékcsoportot. Az asztali edényektől a fajánszplasztikáig vezető utat a század dereka táján dívó naturalisztikus fedeles tálak jelölik, melyek káposztát, spárgaköteget, articsókát, citromot, szőlőfürtöt utánoznak. Eredetileg strassburgi találmányok, de Holics e korban nagy sikerrel utánozza őket.
Gyetyatartók a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Mind a három a XVIII. század végéről. Legkorábbinak látszik a középen levő alacsonyszárú gyertyatartó; ebből négy egyforma darabot őriz a Nemzeti múzeum. Korponán készült; mesterének névbetűi: I M K még nincsenek megfejtve. A balról látható magasszárú, XVI. Lajos ízlésű darab Szakmáry Dániel kassai ötvös munkája, a jobbfelőli Unger Károly lőcsei mester műhelyéből került ki. Ebből is négy darab található a Nemzeti Múzeum gyüjteményében.
Kovácsoltvas ablakorom a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Holics fajánszplasztikája legalább oly magas nívót ért el, mint asztali edényei. Itt számos esetben közvetlenül is kimutatható a meisseni, illetőleg bécsi porcellánok másolása. A sok példányban fennmaradt holicsi sótartó figurák, melyeken ülő nő- illetőleg férfialak tartja ölében a fedeles edényformát, ismert meisseni és bécsi porcellánminta után készülnek és tanulságos összehasonlításra adnak alkalmat a porcellán- és fajánszanyagokban rejlő technikai lehetőségek szempontjából. De az ilyen, majdhogynem tömegáruként gyártott sótartóknál, falraakasztható Veronika-kendős szenteltvíztartóknál sokkal inkább hirdetik a holicsi szobrászok nagy technikai készültségét a fejük felett tálat tartó triton-alakok, delfinen lovagló puttók, ruhátlan Vénuszok, Saturnusok és más mitológiai figurák, kígyós földgömbön álló Immaculata Conceptiók, barokkosan mozgalmas Kálvária-csoportok, [A TATAI FAJÁNSZGYÁR] a Callot-metszetekre emlékeztető groteszk alakok sora s a vágtató magyar huszáralak, ez az egyetlen magyaros figura.
Faligyertyatartó kovácsolt vasból a XVIII. század közepéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A holicsi fajánszgyár második korszaka a XVIII. század nyolcvanas éveitől a gyár megszűnéséig, 1827-ig tart. Az angol ólommázas keménycserépedények piacra dobása lényegében véget vetett a legtöbb művészi fajánszgyártásnak. A törékenysége és máza miatt kényes művészi fajánszot s jóval tartósabb és olcsóbban előállítható sárgásanyagú keménycserép egészen kiszorította. Az anyagilag mind jobban ingadozó holicsi gyár II. József egyenes parancsára lát hozzá a keménycserépkészítéshez, Tichler Ferenc igazgatása alatt. A díszítésből ezentúl hiányzik a művészi kezet igénylő festés, az angol keménycserép mintájára lehúzott részmetszetekkel kezdik díszíteni az edényeket, s ehhez Mansfeld bécsi rézmetszőtől szerzik be az anyagot. Utóbb a vezetés Shmalhoffer Lipót kezébe kerül, s ezóta az ő saját metszeteivel és részben tusfestéssel dekorált edények az előző tucatárukkal szemben ismét művészi színvonalat ütnek meg. A gyár jelzése máz alatti kékben vagy feketében H, vagy H mellett még F, esetleg más betű; a keménycserépedényeket vakon benyomott „Holitsch” szó jelzi.
Állóóra ezüstállvánnyal Kracker Pál eszéki órásmestertől. XVIII. század vége.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az órának tizes ezüstből vert állványát valószínűleg ötvösmester készítette és nem a számlapon feltüntetett órás.
Alig egy évtizeddel a holicsi gyár alapítása után máris konkurrenciája akadt. Talán, a holicsi császári gyárral ellentétben egy magyar főúrnak, Esterházy Józsefnak alapításaként keletkezett uradalmi fajánszgyárban. A gyártás 1756 táján indult meg, de a gyár első korszakának termékei vastag, szürkés ónmázukkal még nem sokat jelentenek. Az igazi virágzás illetőleg újjászületés Esterházy Ferenc párizsi nagykövet hitbizományossága alatt ment végbe, a XVIII. század nyolcvanas éveitől a XIX. század első negyedéig. A gyár élén ezalatt Hermann Sándor, majd felesége Krisztina, Schlőgl János Mihály és ennek neje Hermann Terézia állottak és ők emelték a tatai fajánszok legalább is a holicsiak szintjére. Schlőgl után 1820-ban örökösei vették át és Stingl Vince vezette a gyárat. Egyideig még bírták a versenyt az angol kőedénnyel, végül is azonban 1824-ben eladták Fischer Mózes Áronnak és Stingl Vincének, akik csak keménycserepet gyártottak ezután. A holicsi gyári számadásokban már 1785-ben számoltak a tatai fajánsz konkurrenciájával, Korabinszky Mátyás pedig 1786-ban megjelent lexikonjában a tatai gyárat már mint nevezetességet említi. Munkásai jórészt elzászi eredetűek lehettek, hiszen Esterházy József a XVIII. század közepe táján sok elzászi telepest hozott Tatára és környékére. Termékei nagyrészt asztali edények, síma, hibátlan, fínom fehér mázzal és strassburgi fajánszok emlékét idéző színes, virágos díszítéssel, melyben az erős lilásvörös dominál. Formáikban a rokokó kagylós alakulatait, majd a copfstílus megmerevedő vonalait követik. A tatai gyár eredeti alkotásai azok a dísztányérok, melyekre Bernard Palissy edényeinek visszhangjaként, kerek plasztikában kidolgozott piros rákok, csigák és más csúszó-mászók vannak erősítve. Tintatartók is gyakran készültek Tatán, tinta- és porzótartó edényekkel, gyakran magyar névfelirattal, továbbá ékszerszekrénykék, miniatúr Mária Terézia-stílusú tabernakulumszekrény mintájára, sok kis fiókkal s ezeken színes tájképekkel. Tata porcellánplasztikája kevésbbé jelentős. Már Korabinszky említi, hogy a gyár kapuja felett a Szeplőtelen Fogantatás közel életnagyságú fajánszszobra áll. Ez az 1.35 méter magas Mária-szobor ma is megvan, két darabban égetve, s a végtagok külön beleillesztve, hogy az égetés nehézségeit a hatalmas méretű darabnál kiküszöböljék. A József nádor 1796. évi gyári látogatása alkalmából készült toronyformájú asztaldísz szintén a nagyméretű plasztikai művek élén halad. Sokszor előfordul minta a kétágú gyertyatartó szárai között ülő női alakkal, mely meisseni kezdeményezésre mutat vissza. A gyár jegye a XIX. század elejéig máz alatti kékben vagy feketében T.
Tintatartó. Holicsi fajánsz, a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Castelli modorú fajánszedények a holicsi gyárból. XVIII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Mutatványok egy nagy készletből, amelyből két kanna, négy csésze és alj és négy tál maradt fenn. Egykor Ernst Lajos gyüjteményében, ahonnan vétel útján jutottak a Nemzeti Múzeumba.
A budai fajánszgyár megalapítása Kuny Domonkos nevéhez fűződik. Apja, a durlachi származású idősebb Domonkos még Cuny-nak írta nevét és Lotharingiai Ferenc felszólítására jött a holicsi gyárba, ahol öt évig működött. Innen Tatára ment s fia is itt kezdte működését a XVIII. század nyolcvanas éveiben. Az ifjabb Domonkos nagyvonalú tervei számára Tata kicsinynek bizonyult, csakhamar Budán találjuk, ahol a Krisztinavárosban 1785-ben fajánszgyárat alapít. Gyárának anyagi alapját azáltal rakta le, hogy Budán kiharcolta magának a gyártási privilégiumot. Családi hagyományaihoz híven strassburgi, azaz holicsi modorban készítette edényeit, melyekkel nem eredetiségre, hanem a jó technika és tartósság révén Holics és Tata konkurrenciájának megküzdésére rendezkedett be. A művészi fajánszok helyett a polgárság részére jó, tartós használati edényeket akart készíteni és ez teljes mértékben sikerült is neki, éppen ezért a budai fajánszokból több pusztult el, mint a főúri vitrinekben féltve őrzött holicsi gyártmányokból. [A BUDAI GYÁR] Edénytípusai között találunk tatai rákos tányérokat, fatörzset utánzó festésű csészéket, kihagyott mezőikben kis épületképekkel, és sok szépformájú patikaedényt. Jegyük OF (Ofen). Fehér fajánszon kívül Kuny keménycserepet is gyártott, sőt a jelek szerint porcellánnal is kísérletezett. Eredményes munkásságát azonban csakhamar aláásta egy szerencsétlen találmánya. Olyan mázat talált fel ugyanis, melyben a drága és azidőben nehezen kapható ón és ólom nélkülözhető volt, s egy titkos surrogátumot tartalmazott, – ma már tudjuk, hogy antimon-tyroxidot – melynek segítségével a fajánszgyártás költségei jóval csökkenthetők volna. A pesti egyetem szakvéleménye szerint azonban nem kapta meg a gyártási jóváhagyást, mert a professzorok az új mázat az egészségre károsnak találták. Gyárát zár alá vették, működése 1810-ben megszűnt. Kuny a maga igazának kiküzdése végett Bécsbe ment, s ott újra megvizsgáltatta mázát. Hiába volt azonban kedvező a bécsi tudósok véleménye, hiába szerzett rehabilitáló írásokat magától a császártól, a sok huzavonában megrendült idegeivel terveit már nem tudta megvalósítani, mert a háborús viszonyok között beálló ón- és ólomhiány megszűnésével találmánya már nem is volt időszerű.
Holicsi fajánsz-készítmények a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ilyen nagymértékű gyári fajánsztermelés mellett a hazai habán fazekasság nem kerülhette el sorsát. A XVIII. század folyamán ez is lesüllyedt, beleolvadt a népművészetbe. A régi edényformák megmaradtak ugyan, de a színezés és rajz eldurvult, a felismerhetetlenségig átalakult, a díszítés a korábbi takarékos elosztás helyett túltömötten, rikítóan borítja a fehér edénytestet. Az emlékanyag jórésze céhedény; a nagyméretű kannákat elől céhjelvények díszítik a mesterekre vonatkozó feliratokkal és évszámmal. A fehér és kék alapmázas edénytípusokhoz most egy harmadik, a sárgamázas edény járul, kék, mangánlila és zöld, tisztán virágmustrával. A XVIII. század közepe táján Stromfán új fazekastelep keletkezett, melynek működése a régi habán kerámia egyenes folytatásának látszik. Magában Stomfán ősi habán telep ugyan nem volt, de a habán fazekasok egyrésze a Mária Terézia alatt bekövetkezett katolizálási kényszer, majd a közelben lévő holicsi gyár konkurrenciája miatt Stomfán telepedett meg és nagyban készítette a nép számára kis szentképekkel díszített, baluszteralakú [ÜVEGGYÁRTÁS] korsóit, céhedényeit és virágos tálait. Szabad mesterekként dolgoztak, mert gyár vagy céh Stromfán sohasem volt. Mesterségük annyira fellendült, hogy nemsokára versenyre is kelhettek a holicsi gyárral és valószínűleg Ellich Mihálynak, a holicsi gyárból odakerült fazekasnak vezetésével kezdték készíteni 1780 táján azokat a strassburgi modorú virágos edényeket, melyeknek versenyétől 1786-ban már tartott a holicsi gyár. Ekkor kezdték korsóik fenekét – ugyancsak Holics mintájára – ST festett betűkkel jelezni; addig többnyire csak a mester nevének kezdőbetűje szerepelt korsóikon. Ezekkel a gyári ízű fajánsztermékekkel szemben a stomfai fazekasság vezető egyénisége, Putz József ismét a népies irányt karolta fel. Putz régi habán családból származott és az egszséges népi jelleget többre becsülte az úri művészetnél. 1810 táján kezdi működését, mesterjegyével ellátott korsói kedves virágos kertekben szentképekkel vannak díszítve, de kvalitásban a népi fajánsznál jóval magasabb szinten mozognak. Putz körülbelül a XIX. század közepéig dolgozott. Vele megszűnik a stomfai fazekasság.
Holicsi fajánsz-készítmények a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Készítettek még fajánszedényeket a XVIII. század vége táján Ószombatban (Sobotiste), Bélaházán (Bolerácz) és Kosolnán is.
Tatai és budai fajánsz-készítmények a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kerámiával szemben a magyar üveggyártás a XVIII. században egyideig a XVI–XVII. századokban lerakott alapokon úgyszólván zökkenőmentesen fejlődött tovább. Ekkor is a főurak birtokain működő üveghuták látták el a békésebb politikai viszonyok következtében megnövekedett szükségletet. A kissé konzervatív Apor Péter meg is feddi kortársait, hogy mennyi pénzt költenek efféle haszontalan kristályholmira. Mert őseink – úgymond – ezüst kupából és pohárból ittak, melyet ha leejtettek, el nem törött, ha pénz kellett, zálogba lehetett adni; vajjon a kristálypohár mivé lesz, ha leejtik és adnak-e rá pénzt zálogra? Legnagyobb üveghutánk ez időben Károlyi Sándor gróf száldobágyi (Szatmár m.) birtokán keletkezett 1722-ben. Bár munkásokat külföldről is hozatott, hogy azok a belföldieket tanítsák, a gyár vezetését magyar emberre, Farkas Istvánra bízta. Károlyi annyira szívén viselte üveghutája sorsát, hogy állandóan jelentéseket kért róla, utasításokat adott, sőt rajzokat is küldött készítendő üvegekről. Arra buzdította Farkast, hogy mivel az újdonság szokta az „emberek szemeit hízlalni”, újabb és újabb formájú üvegeket készítsen, rubin és violaszin edényeket, hat-, kilenc- és tizenkétgyertyás csillárokat tiszta fehér üvegből. Ízlésének nem felelt meg a „festő cükü” (a színtelen üvegbe ágyazott, csavarodó vörös fonalas dísz), ezt csak a talpas poharak szárának gombjában szerette látni. A száldobágyi hutában mindenfajta üveg készült: a legegyszerűbb pincetoknak való pálinkás palackoktól, üvegkelyhektől, üveggomboktól, bányafelszereléshez való üvegmunkáktól kezdve metszett kristályüvegekig, serlegekig és tréfás poharakig, az egyetlen tükörüveg kivételével. A számadásokban sűrűn előforduló „csont-tál”, „csont-pohár” néven fehér, úgynevezett tejüvegből készült darabokat értettek. Mindez nagyrészt magyar főúri megrendelők és városok számára készült, sőt arról is tudunk, hogy még Belgrádba is szállítottak üveget, amíg az udvari politika véget nem vetett ennek is. A száldobágyi üveghuta nem állott fenn sokáig, már a harmincas években megszűnt. 1747-ben Károlyi Ferenc erdődi birtokán állított fel új üveghutát, ez azonban kevesebbet dolgozott mint a száldobágyi, mert a magyar üvegipar érdekei az uralkodóéval ellenkeztek. Korabinszky Mátyás a XVIII. század 80-as éveiben mégis 39 működő üveghutát említ. Ezek termeléséről tárgyi emlékek alapján csak hiányos képet alkothatunk, mert az üvegipar törékeny emlékei nagyon pusztultak. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyar üveg alakban, köszörült és festett díszítésben az egykori európai divatokhoz simult. Szerencsés véletlen folytán megmaradtak Károlyi Sándor üvegserlege, elől beköszörült címerével, névfelirattal és 1729-es évszámmal. Kétségtelen, hogy a száldobágyi hutában készült s kehelyformájú teste, baluszteres szára, kerek talpa, köszörült díszítése nem különbözik a barokk kor többi külföldi emlékétől. A nászpoharak készítése továbbra is dívott. Lányi Pál és Dirner Borbála nászpohara 1708-ban készült valamelyik felsőmagyarországi üveghutában. Hengeres testét címerek, tájképes jelenetek és feliratok díszítik igen jó technikájú köszörült munkával.
Habán-majolika kancsó 1707-ből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A rendkívül díszes kancsó elülső oldalának képe a 220. lapon látható.
A barokk korszak jellemző mozgatóerői a XVIII. századi magyar bútorzaton is éreztetik hatásukat. Az egyházi bútorzat újból vezető szerephez jut s a világi asztalossággal együtt teljesen bekapcsolódik az egykorú középeurópai irányokba, főként ezek legjelentősebbjébe, az úgynevezett [EGYHÁZI BÚTORZAT] Mária Terézia-stílusba. A bútorok technikailag kétféle csoportja most is párhuzamosan halad egymás mellett: erős plasztikai, majdnem faszobrászi törekvéseknek kedvező keményfából faragott és nemes faborítással, sokszínű faberakással síkszerűen díszített bútordarabok egyaránt készülnek.
Emlékanyag szempontjából az előző koroknál sokkal kedvezőbb a helyzet. A nagy barokk templomépítkezésekkel kapcsolatban népesültek be katolikus templomaink szebbnél-szebb sekrestyebútorokkal, hajópadokkal, szószékkel és orgonakarzatokkal, melyeket a szerzetestemplomokban majdnem kizárólag a barátok készítettek, hosszú évek gondos munkájával. Így a pécsi ferencrendi templom sekrestyeszekrényét fráter Jani Lukács készítette 1745-ben, amint azt a Historia Domusból tudjuk. A hatalmas L-alakú, diófaborítású szekrény alsó részében fiókos, felül domború ajtókkal nyíló szekrények sorakoznak. Berakott díszének kereteit a jellemző Mária-Terézia-stílusú szalagos rajz, nemzetközi nevén „Bandelwerk” alkotja, ezen belül foglalnak helyet a kedves naívsággal elbeszélt figurális jelenetek, a ferencesek életéből vett mozzanatok: prédikálás, gyóntatás, áldoztatás, valamint a munkás élet példaképei, az ácsmunkát végző Szent József, a ruhát varró Szent Anna alakja stb. Ügyes szerzetes asztalosok műveit gyakran távolabbi rendi templomokban is megtaláljuk, így a szigetvári ferences templomnak a pécsihez hasonló, de egyszerűbb sekrestyeszekrénye szintén a pécsi Jani Lukácsnak a kezeműve lehet.
Égettboros üvegpalack II. Rákóczi Ferenc címerével.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kis palackocska, tiszta fehér üvegből, a fejedelmi koronával fedett címerrel valószínűleg a zborói hutában készült a XVIII. század elején.
Pompás dekoratív gazdagságot és kitűnő faszborászi készséget árulnak el a faragott templomberendezések. Köztük első helyen áll a székesfehérvári cisztercita templom sekrestyeberendezése, hajójának padsorai. Az U-alakú sekrestyeszekrény alapját aránylag nyugodt, pillérekkel tagolt ajtós szekrénysor alkotja; erre támaszkodik előreugró konzolok segítségével a felső rész, gazdag, szertelen faragású, szeszélyesen hullámzó kagylós keretekből kidomborodó jelenetekkel. Az egészet lángnyelvszerűen csapkodó áttört párkány koronázza, játszadozó puttó-figurákkal. Az 1764–1767 között készült, technikai és művészi szempontból kiváló alkotás mestere minden bizonnyal a rend tagjai közül került ki. Ugyanebből a körből ered a magyarpolányi templom rokokó bútorzata is. Hasonlóképpen szerzetesmunka a komáromi görög-katolikus templom stallumsora és padjai, melyek eredetielg a majkai kamalduli rendházban állottak. A majki rendház fényes berendezését gazdag patrónusainak köszönhette; közülük az Esterházyaknak a címere ma is ott látható az egyik padon. A tölgyfából faragott stallum 1760 körül keletkezett, rajta Szent Romuald életéből vett faragott jelenetek láthatók rokokódíszes keretekben, a székesfehérvári faragásokhoz hasonló áttört, vázákkal élénkített koronázó párkánnyal. A szécsényi ferences zárda szekrényeinek szerzetesembereit ismerjük, Spiegel Márton és Oszter Liborius barátok személyében, az egri minorita templom-padok és orgonakarzat mestereinek neve is fennmaradt: készítették Stesele József és Mönch Benedek fráterek. Az egyetlen magyar szerzetesrend, a pálos rend tagjai is kivették részüket ebből a kultúrmunkából. Példa rá az egykori tüskevári pálos templom berendezése, mely 1758–1761 között készült a házi asztalosműhelyben, János asztalos-testvér vezetésével. A rend eloszlása után a bútorzat szétszóródott. Legjelentősebb darabja, a sekrestyeszekrény ma a somlóvásárhelyi plébániatemplomban áll. Az ajtóin látható, Remete Szent Pál és Szent Antal életéből vett jelenetek Fuhrmann Mátyás osztrák pálos rézmetsző metszetei után készültek. Újabb feltevések szerint Pápán a pálosoknak faragó iskolájuk van, ennek körébe tartoznának a tüskevári és pápai (egykor pálos, ma bencés) templom fafaragásai. A legszebb magyar pálos templom és rendház bútorzata a budapesti egyetemi templomban és szomszédos papnöveldében áll. A könyvtártermek rendkívül fínoman faragott faburkolatát, s a templom stallumait és padjait [VILÁGI BÚTORZAT] azonban világi asztalosok: Hebenstreit József és Weckner Péter készítették. Ha még megemlítjük a tihanyi apátsági templom, a pécsi székesegyház, a szepesolaszi és szepesszombati, valamint a körmöcbányai egykori főtéri templom karzatát, szekrényeit, padsorait, röviden számot adtunk a magyar egyházi asztalosság XVIII. századi fellendülésről s kiemelkedőbb emlékeiről.
Gróf Károlyi Sándor pohara a száldobágyi üveghutából. 1729.*
(Gróf Károlyi István gyüjteménye, Fót.)
A gróf Károlyi-család címere körül a következő felirat olvasható: Alexandri Comitis De Nagy Károly Bilicum Posoniense 1729. A felírásból következtetve a díszes pohár valamely a pozsonyi országgyűlés alkalmából tartott lakomára készülhetett. Szára eltörött s a XVIII. század végén ezüst hüvellyel kapcsolták össze.
Világi bútorzatunk fejlődésére jótékony hatással volt a XVIII. század békésebb levegője. A lakberendezésben is a középeurópai barokknak hódoló udvar és főurak példaadása volt az irányadó. Hazai bútorasztalosaink technikai szempontból minden versenyt kibírtak, faragásaik és fínomrajzú, mérsékelten alkalmazott berakásaik az osztrák Mária Terézia-bútorokéval egy szinten mozognak. Érdekes átalakuláson megy át a láda, az előző korok legnépszerűbb bútordarabja. Jelentősége a különböző rendeltetésű szekrények mellett teljesen elvész, nívója alá süllyed. Itt-ott még úri házban is megtaláljuk, festett bibliai jelenetekkel és virágos mintával, de lassankint már csak a nép körében használják, itt élnek ma is a „tulipántos láda” gyüjtőfogalmába foglalt változatai. Amilyen nehezen szorította ki a kétajtós almárium a csaknem egyeduralkodó ládát, éppoly gyorsan jött [SZEKRÉNYEK] divatba a XVIII. század folyamán s annyifajta változata: kétajtós ruhaszekrény, sokfiókos tabernakulum, felül üveges könyvtárszekrény, ebédlőszekrény, lecsapható írólapos, lábas írószekrény terjedt el hamarosan hazánkban. A XVII. század végén és a XVIII. század első felében a hatalmas méretű, kétajtós oromzattal ellátott szekrényeket szerették. A külföldön többnyire keményfából faragott, magas plasztikával díszített szekrényekkel szemben hazai darabjaink inkább puhafából készültek, egyszínű (néha rózsaszín és világoszöld) vagy márványos felületet utánzó tarka festéssel és gazdag aranyozással. A sajátos helyi jelleg tehát a nehézkes barokk formáknak színezett puhafából való felépítésében nyilvánul. Rajtuk az építészetből kölcsönzött formák uralkodnak: három síma, csavart oszlop vagy pilaszter tagolja a szekrényeket, ajtajukon két vagy négy szabálytalan alakú bemélyített vagy plasztikus mező, a szekrény pogácsalábakon áll, az oszlopok konzolokon nyugszanak. Gazdagon faragott oromzatuk áttört, akantuszleveles, középen szívalakú vagy ovális mezőben festett címer vagy figurális jelenet. Ez az a szekrénytípus, mely később népies irányba fejlődik: az építészeti formák elsatnyulnak, a felület úrihímzések és festett famennyezetek emlékét idéző festett gránátalmás és tulipános virágcsokrokkal népesül be. A század közepétől kezdődőleg a nemesfaborítású, berakásos szekrények mindinkább kiszorítják a faragottakat. Ezeket szokás gyüjtőnéven Mária Terézia-bútoroknak nevezni. Növényi elemekből alkotott és szalagos rajzú berakásuk az osztrák és délnémet „lomb- és szalagdísz” jegyében él. Ennek minden változatát megtaláljuk hazai bútorainkon: virágfüzérek között állat- és rovaralakokat, kockás padozaton álló virágvázákat, geometriai ízű csillagos berakást, szalagfonatból álló nyugtalan mintákat. Mindössze annyi az itthoni jellemző vonás, hogy hazai asztalosaink szerették e nemesfa-borítású bútorok barna alapszínét a faragott oromzatoknak, a mezőbéleleteknek és pilaszterfejeknek aranyozásával élénkíteni. A Louis XVI. stílus mind a faragott, mind a berakott szekrényeken csupán a dekoratív formákban hozott változást: a kagylós barokk formákat meanderszalagos, pikkelyes, ovális medaillonos, merevebb elemek váltják fel. A felül üveges, alul fiókos könyvtárszekrények, melyeknek közepén lecsapható írólap fekszik ferdén, mind faragott, mind berakásos változataikban gyakori darabjai a XVIII. századbeli interieurnek. Eredetibbek a faragottak, gyakran magas, hajlott lábakkal, plasztikusan kiképzett sovány, kagylós formákkal, melyek igen jellemzők a magyar rokokó józanabb, mérsékeltebb változatára. Ilyenformán, csak szélesebb méretekben készültek felül üveges, alul fiókos ebédlőszekrényeink is. A legszebb magyar Mária Terézia-bútor nevét méltán viseli az ebédlőszekrény, mely a girálti kastélyból származik s a Szirmay és a Pottornyai családok címerét viseli oromzatán. Tipikusan XVIII. századi bútor a tabernakulum, mely a sekrestyeszekrényekhez való hasonlósága miatt kapta nevét. Tulajdonképpen írószekrény, melynek közepén fent a szentségtartóhoz hasonló szekrényrész van, oldalt kis fiókokkal, lecsapható írólapján belül kis titkos rekeszekkel és fiókokkal, alsó részében nagy ládákon gyakori a faragott kagylós díszítés és a szalagos berakás, néha családi címerekkel.
Üvegkancsók a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Hasonló kancsókból a Magyar Nemzeti Múzeum egész sereget őriz, ami arra vall, hogy a jóalakú edények hazai üveghutákban készültek.
Szekrény a székesfehérvári cisztercita templom sekrestyéjében.
Kettőspad a tüskevári egykori pálos-templomból.
(Római katolikus plébániatemplom, Tüskevár.)
Az asztaloknak és ülőbútoroknak valamennyi barokk változatát készítették hazánkban is. A hajlottlábú, berakásos lappal bíró Mária Terézia-asztalok gazdag sorában gyakran csak a családi címerekből következtethetünk a magyar származásra. Gyakoriak a puhafából készült egy- vagy háromlábú, falhoz való konzolasztalok, melyek színesen festett és faragott rocailleos formái néha a lábakat is elborítják. Lapjukat márvány vagy kő alkotta. Az ülőbútorokon főleg a lábakon látható eltérés az előző koroktól: a széklábak hullámvonalban hajlanak és pataszerű lábfejben végződnek. Az északmagyarországi barokk székek lábainak hajlása néha nem oly mérsékelt, erősen hullámzik és rögzítőléceik volutákba csavarodnak. Hazai asztalosainkat sokféle külföldi bútorstílus ihlette a XVIII. században, egy erdélyi bükkfa ülőgarnitúra egyenesen az angol Queen Anne-bútorok modorát árulja el. Az ülőbútor kárpitozásában nagyobb a változatosság, mint az általában józan faragású lábazatban. Gyakori a nagyvirágos, sötétalapú tarka gros-point kárpitozás, vagy az egyszínű vászonlapra hímzet virágcsokros áthúzás, a bőr- vagy szövetkárpitozás mellett. A háttámla rendszerint magas, hajlott felső lezárással, s ha nem kárpitozott, közepén laposan faragott íves támasztó tag foglal helyet. A francia ülőbútorok gazdag változatossága és az olaszoknak túldíszes, hangoskodó stílusa, úgy látszik, nem tett nagyobb hatást hazai bútorasztalosainkra. A XVIII. században oly divatos szobaberendezéseknek néhány érdekes példáját megtaláljuk hazánkban is. A vágtapolcai Thurzó-kastély könyvtárszobájában halványzöldre festett és aranyozott könyvtárszekrények álltak, oromzatukon aranyozott ideálportréval s hasonló színűek voltak a fal- és alakburkolatok is. A kőszegi jezsuita patika faragott és festett díszével, a székesfehérvári egykori jezsuita patika (ma Fekete Sas gyógyszertár) és Biró Márton veszprémi püspök által rendelt berakásos sümegi könyvtárszoba nemes, egyszerű, beépített bútoraikkal külföldi viszonylatban is kiállják a versenyt.
Ruhaszekrény a XVIII. század első harmadából.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Pohárszék a XVIII. század közepéről a Pottornyay- és Szirmay-család címerével.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A pohárszék megrendelői: Pottornyay András és felesége, Szirmay Anna (előbb Radvánszky Andrásné) 1760 körül. A felső részben elhelyezett ónedények nem tartoztak az eredeti felszereléshez.
A magyar textilművészet legsajátosabb válfaja, az úrihímzés, változatlan népszerűségnek örvend egészen a XVIII. század közepéig. Nagyobbára még ekkor is a XVII. századi motívumkincsből táplálkozik, csak a rajz lesz a későbarokknak megfelelően kissé tömöttebb, a selyemhímzés öltése lesz mind gyakrabban árnyalt s a vászon vagy patyolat alapot váltja fel egyre sűrűbben a tiszta selyem. Mind nagyobb tért hódít azonban a hímzésművészetben is a nemzetközi stílusáramlat, mely elsősorban a hímvarrócéhekben készülő arany-ezüst és színes selyemszállal domborúan hímzett miseruhák díszében nyilatkozik meg. A drága, külföldről hozott brokátszöveteket dúsan borítja e korban a színes naturalisztikus virágdísz, hullámzó szalagokból, füzérekből, barokk kartusformákból alkotva mustráit, apró üveggyöngyökkel, csillámokkal, zseniliával hímzett részekkel tarkítva. Mind sűrűbben készültek ekkor a más anyagból kivágott rátétes technikájú egyházi öltözetek is. A kézi hímzésnek erős versenytársává lesznek a [TEXTILMŰVÉSZET] XVIII. században a mintás francia és olasz brokátszövetek; az ilyenekből szabott miseruhákon feleslegessé vált a fáradságos hímzés, a pompás külső hatás viszont ugyanaz volt. Érdekes megfigyelni, hogy a nemzetközi barokk áramlat mellett az úrihímzés miképpen kényszerült népies irányba, s egyes motívumai miként válnak népies formákká. A XVIII. század első felében Felső-Magyarországon keletkezett sajátságos miseruhacsoport jól szemlélteti ezt az irányváltozást. Durva vászonalapra selyemszállal, laposöltéssel és ezeket letűző keresztöltésekkel készült a szétszórt, vékonyindás, szekfű- és tulipánvirágos, gránátalmás hímzés, mely a hátrészen a Madonna vagy Szent Anna fínoman rajzolt álló alakját kereteli. Az ilyenfajta, az úri és a népies hímzés határán álló emlékek mentették át a nemzeti hagyományokat a népművészet számára a barokk kornak hímvarróműhelyekben készült, technikailag elsőrendű, de szellemben nemzetközi egyházi hímzései mellett. Különös szokás kapott lábra akkoriban. Főrangú hölgyeink esküvői ruhájukból templomi ruhát készítettek és felajánlották valamely egyháznak, életük legszebb napjának emlékére. Így készült már a XVII. század végén Rákóczi Julianna esküvői ruhájából szép aranyhímes pluviale a zborói templom számára.
Írószekrény a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A faragott részek aranyozottak. A XVIII. század első feléből.
Berakott díszű szekrény Nagyszebenből, a XVIII. század első feléből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Rendkívül díszes bútordarab ónberakással, ami észak-német minták után különösen az erdélyi városokban divatozott.
A magyar csipkeverést is a tömeges külföldi behozatal szorította a népművészet szintjére. Bár az arany- és ezüstszálból vert csipkének néha meglepően tökéletes példáival találkozunk szoknya- és kötényszélekre vagy főkötőkre varrva, a lehelletszerűen fínom francia és flamand csipke a városi csipkeiparnak véget vetett a XVIII. század végére. Korabinszky is írja 1786-ban, hogy régen a Bártfán és Eperjesen letelepedett paszomántosok jelentős keresetet juttattak csipkeverés révén a polgárlányoknak, de a változó divattal ez is megszűnt. Felsőmagyarországi német városainkban régtől fogva jövedelmező iparág volt a damasztszövés. Most kék-fehér vagy piros-fehér színösszetételekben figurális mintákat szőttek az asztalneműkbe, melyek leggyakrabban a négy évszak allegóriáit, csatajeleneteket és városképeket ábrázoltak. Ezeknek olcsóbb kivitelű utánzásai voltak a kékfestők által készített nyomtatott vásznak, melyeket ugyancsak német lakosságú városainkban készítettek.
Írószekrény a XVIII. századból.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Asztalszekrény a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kezdetleges alakú szekrényt hatalmas aranyozott felsődísz emeli, közepén színezett címerrel. Az asztal szélessége arra mutat, hogy írásra használták, tehát az egész az írószekrény (secretaire) szerényebb változata. Kora a XVIII. század első harmada.
A XVI–XVII. századokban az anatóliai török műhelyek elárasztották Európát színpompás csomózott szőnyegeikkel. Erdély törökbarát politikája révén a nyugat felé irányuló kereskedelem gócpontja volt, innen került ki a fennmaradt szőnyeganyag mintegy hatvan százaléka. A szakirodalom ezért nevezi „erdélyi” szőnyegeknek ezeket a kisázsiai török szőnyegeket. A közvetítésben különösen a határmenti városok: Brassó, Nagyszeben, stb. vették ki részüket. Némely erdélyi kereskedő 40–50 darabot is hozott be évente, s utánuk a város huszadot szedett vagy természetbeli vámot. A török követjárások alkalmával a követek sok ilyen szőnyeget hoztak be ajándékul is. Érdekes kultúrtörténeti jelenség, hogy ezeket a mohamedán valláskultusszal összefüggő imaszőnyegeket a magyar [SZŐNYEGEK, FALKÁRPITOK] keresztény hívők, céhek és testületek saját templomaiknak szokták felajánlani, amint azt a szőnyeg szélére alkalmazott felirat némely esetben ma is mutatja. A szőnyegeket a stallumok síma homlokoldalára akasztották; a brassói evangélikus templomban még ma is mintegy 150 török szőnyeg van. Hazánkban is történtek kísérletek, török mintára csomózott szőnyegek készítésére, de a technika nem tudott meghonosodni. Kettő közülök még a XVIII. század végén készült, a külföldi „verdure” módjára nagyvirágos, naturalisztikus rajzú, török csomózott technikával. Az egyiken Rákóczi Erzsébet címere és névbetűi olvashatók, 1697-es évszámmal. Mind technikában, mind rajzban erdélyi török szőnyegek másolata egy 1723-as évszámmal jelölt magyar szőnyeg, melynek keretében a tipikusan török arabeszkes medaillonok sorakoznak, tükrében pedig magyar hímzésmotívum áll. Kék és sárgás színeivel azonban messze elmarad élénkszínű kisázsiai mintaképeitől.
Asztal a XVIII. század elejéről, a trencséni jezsuita rendház ebédlőjéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az ebédlő egész berendezése fennmaradt. A falakat körös-körül embermagasságnyira diófa-borítású falburkolat fedte; ebbe voltak beiktatva a körülfutó ülőpadok. Előttük álltak a tömör tölgyfából készült, gazdag faragással ékített asztalok. Az erőteljes barokk formák még a XVIII. század legelejére mutatnak. Miután a trencséni rendházban, mint más példa is mutatja, fafaragással is foglalkoztak, nagyon valószínű, hogy e díszes bútorok is a rend egyik tagjának kezéből kerültek ki.
Íróasztal a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Tölgyfa, nem finom, de igen stílusos faragással. Valószínű, hogy egykor üvegajtós kis könyvszekrény koronázta.
A leltárakban említett falkárpitokból semmi sem maradt ránk. A szobák falát tudniillik selyemből, bársonyból, aranyozott bőrből vagy a szegényebbeknél egyszerű vászonból készült kárpitokkal, „ház öltözékkel” vonták be, melyeket alkalomadtán könnyen el lehetett távolítani. Ezek éppoly nyomtalanul eltűntek, mint kultúrhistóriánk annyi más tárgyi emléke.
Könyvkötészet terén a XVIII. században csak egy város, Debrecen alkotott újat. A XVIII. században fénykorát élő nagyszombati könyvkötészet még a XVIII. században is készít jó darabokat, de elnagyolt rajzú, tompa ranyozású arcképmedaillonos (leggyakrabban III. Károlyt és Mária Teréziát ábrázoló) naptárkötésein az osztrák mintaképek kiáltó előrenyomulása együtt halad a technika hanyatlásával. Debrecen városa festett hártyakötései révén lett híres, s könyvkötétészetének virágkora a XVIII. század közepétől a XIX. század elejéig tartott. A kötések anyaga pergamen, rajza színesen festett alapon kézi aranyozás. Legjellemzőbb mintája szalagfonadékokkal osztott térben egy központi, vagy több folyamatos mező, bennük kék-zöld-piros-lila színekben vázákból kinövő virágcsokros dísz. A keleti szövet- és szőnyegmintáknak magyaros tarka jellegű, tulipános és szekfűvirágos ismétlése már keleti visszacsengésénél fogva is igen közel állott Debrecen tiszta hajdúnépességéhez. A festett hártyakötés technikailag német, talán kasseli eredetű, oda valószínűleg Hollandiából érkezett, a XVIII. század elején. Az első datált, debreceni kötés 1735-ből való s a debreceni könyvkötők céhének artikulusait foglalja magában, akik a kassai kompaktorok 1699-ben kelt magyarnyelvű szabályzatát vették át. A németországi hártyakötések ennél korábbiak, s lehet, hogy az 1704-ben éppen Kasselben nyomott Károli Gáspár-féle Bibliafordítás nyomán terjedt el a technika elsősorban a református Debrecenben. Mintegy tíz műhely dolgozik ott a XVIII. század folyamán, s színmagyar nevű mestereik, Siri Gáspár és Márton, Szentmihályi András, Dévai Sámuel és Mihály, Telegdi Péter, Könyves Tóth Mihály, stb., nagy kedvvel készítették a külföldön csak átmeneti szerepet játszó, keleti ízű könyvkötéseket. Szokásban volt a kollégium könyvtárából kölcsönkért könyveket mesterremekül bekötni, s ilyen esetekben a könyvtáblán belül sok könyvkötő mester jegyezte be nevét.
Faliasztal faragott és festett fából. XVIII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Alapszíne fehér, a faragás többszínű és részben aranyozott. Felvidéki kastélyból származik.
Pohárszék a XVIII. század végéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Diófaborítás, faragott díszekkel, vonalas berakással és sajtolt rézveretekkel.
Az elmondottakban többször említettük, miként él tovább a XVI. és XVII. század magyar jellegű formakincse a XVIII. a században a népművészet körébe tartozó tárgyi emlékeken. Mi a jelentősége ennek egyetemes magyar művelődéstörténeti szempontból? Ma már tudjuk, hogy a néprajz és népművészet fogalmai mögött több irányból jött és egyesült kultúrális folyamat erőit kell számba vennünk. Az egyik alulról emelkedik fel és primitív kultúrközösségben élő népnek ősi műveltségi elemeit konzerválja. Ez a „primitives Gemeinschaftsgut” ma már nehezebben ismerhető fel, csekély számú és hazánkban a földművelő és pásztorkodó nép egyes gazdasági eszközeiben (rövidnyelű ostor, pántos faásó, stb.) él, gyakran még honfoglaláselőtti összefüggéseket sejtetve. Más folyamat az, mely szintén a néprajz tárgyi emlékein érezteti hatását és a kulturálisan magasabban álló rétegekből közvetít az alsóbb rétegek körébe egyes elemeket, motívumokat. Ez a „gesunkenes Kulturgut”, felülről lefelé állandóan, de lassan mozgó erőforrás, mely a magasabb osztályok kultúrkincseinek időbeli eltolódással és kvalitásbeli különbségekkel átformált visszhangja. A népviselet is ennek a lesüllyedt kultúrának terméke. Minden egyes darabjának ősét megtaláljuk az előző századok úri divatjában. Az ingvállas pruszlik, a bőven ráncolt szoknya például nem más, mint a XVII. századi magyar úrinők viseletének leszármazottja; a mai zsinórozott dolmányos és magyarnadrágos férfiöltözet pedig az előző századok katonai és úri divatja volt. Ahogy változik az úri viselet, úgy követi ezeket a változásokat, néha egy-két évszázad mulva is, a parasztok öltözködése. Ennek a folyamatnak természetes következménye, hogy a népviselet lassanként eltűnik s ma már a nép is a városi, modern öltözködést utánozza. Az, hogy egyes elszigetelt területeken máig is van népviselet, annak az eredménye, hogy az illető vidék nagyforgalmú városoktól messze esik, lakossága szegény s újabban az idegenforgalmi spekuláció néha gyárilag készített népviseletekkel igyekszik ezen vidékek helyi színezetét mesterségesen fenntartani. A motívumsüllyedés nyomon követhető a népi bútorzatban, kelengyeládákon, festett szekrényeken, bölcsőkön, nyoszolyákon, kemencéken stb. A mai népies bútor az úri osztály késő renaissance és barokk korban dívó bútorzatának visszfénye. A festett bútor kulturálisan vezető rétegeinkhez is az osztrák és délnémet tartományokon [IPARMŰVÉSZET ÉS NÉPMŰVÉSZET] át jutott s legszebb magyar példáját Bethlen Kata ládájában bírjuk. S hogy a nép körében éppen a festett bútorzat használata ragadt meg, ennek okát aránylag olcsó előállíthatóságában és a nép primitív, ősi színörömében látjuk. A rajtuk olykor észlelhető stíluszavar annak az eredménye, hogy az egymást felváltó magasabb kultúrelemek egy és ugyanazon népi tárgyon belül összekeverednek. Népies kerámiánk is részben a XVIII. századi habán fazekasság nyomán érthető. Az eleinte kimondottan urak számára készült edények a XVIII. század folyamán a nép körében élnek tovább, motívumaik gyakran a felismerhetetlenségig elváltoznak. A legvilágosabban kimutatható kapcsolat úri és népi művészet között a magyar hímzésekben követhető nyomon. Az úri hímzéseknek fínom színérzékkel összeállított selyem- és aranyfonalas gránátalmáit, tulipános és szegfűs virágtöveit, sarlós levelek közé ékelt virág- és állatmotívumait kivétel nélkül felfedezhetjük XIX. századbeli népi hímzéseinken, durvább alapra, otthon festett, néha erőteljesen színes gyapjúfonállal hímezve. Tehát bizonyos magasabb szempontból nézve néprajznak és magasabb kultúrfokon élő rétegek anyagi kultúrájának határai elmosódnak, s a magyarság művelődéstörténetének nagy egységében általában csak fokozati különbségek állapíthatók meg.
Aranypréselésű bőrkötés a XVIII. század első feléből Kolozsvárról.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az első ívrétű kötetet sötétvörös bőr borítja; dús és jókivitelű aranypréseléssel. Négy sarkán (elől és hátul) ugyanannyi ezüst védőgombbal van ellátva. Az ügyes kolozsvári mesternek kétségkívül nagyszombati kötések szolgáltak mintául. A második kötés fehér pergamentből készült; a rajz körvonalait arannyal préselték és vörös, zöld, kék és barna színnel töltötték ki.
Festett debreceni hártyakötés a XVIII. század második feléből.
(Debreceni ref. főiskola könyvtára.)
Terítő, Úrihímzés. XVIII. század első feléből.*
(Miskolci Városi Múzeum.)
Alapja meggypiros selyem, a laposöltésű hímzés arany és ezüst.
A lesüllyedt kultúrjavak folyamatának hazánkban még egy – más országokban nem domináló – fontos szerepe van. Láttuk, hogy a XVIII. század nemzetközi barokk kultúrája, egyházi és udvari politikai viszonyai miképpen szorították vissza a török hódoltság alatt kivirágzó nemzeti műveltségünk elemeit, s hogyan segítették elő a kulturálisan vezető rétegeknek németes igazodását. A bécsi udvar által diktált német divat anyagi kultúránk nemzeti fejlődésének folytonosságát ilyenképpen megszakította. A népi művészetnek jutott tehát az a feladat, hogy ezeket a régmultban gyökerező művelődési elemeket átmentse számunkra, s ezt a hivatását teljesítette is. S ezt önkénytelenül érezték a későbbi korok kezdeményezői, amikor az új magyarosodási folyamat megindulásakor elsősorban a népművészetből merítettek.
Keleti mintára Erdélyben készített csomózott imaszőnyeg. 1723.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Tükre mélykék, a közepén levő csokorminta barna és zöld. A keret alapja zöld, mintája kék, vörös, barna. Mérete 120×170 cm.
Miseruha vászonból, selyem- és pamuthímzéssel. XVIII. század eleje.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Kezdetleges mintája és kivitele, valamint olcsó anyaga népies munkának mutatja.
Csomózott faliszőnyeg gróf Rákóczi Erzsébet címerével és nevével, 1697-ből.*
(Esztergom, Primási Múzeum.)
Nagy szőnyeg részlete, amelynek egykori megrendelőjét a címer és a névbetűk tartották fenn. Rákóczy Erzsébet, Rákóczy László sárosi főispán és Nagymihályi Bánffy Erzsébet leánya, előbb gr. Erdődy Ádám, azután Erdődy György hitvese. († 1707.) A szőnyeg tompa színű virágaival a hasonló korú németalföldi munkákra emlékeztet, de bizonyosan itthon s házilag készült.
