CSÓKA J. LAJOS: A RATIO EDUCATIONIS KORSZAKA
CSÓKA J. LAJOS:
A RATIO EDUCATIONIS KORSZAKA
A RATIO EDUCATIONIS KORSZAKA
A török kiűzése után a felszabadított területeken újra meg kellett vetni a magyar iskolaszervezet alapjait. A nagy feladat az egyházakra hárult: vallás és művelődés, egyház és iskola ebben az időben még elválaszthatatlan egymástól. Az uralkodóvá lett katolikus egyház részéről még mindíg a jezsuiták az oktatásügy irányítói, egészen a Társaság feloszlatásáig (1773), mellettük azonban már a piaristák is egyre nagyobb részt kérnek maguknak nemcsak a középfokú tanításból, hanem a papnevelő intézetek vagy szemináriumok vezetéséből is. A jezsuiták a visszaszerzett területnek inkább csak a peremén (Pécs, Székesfehérvár, Buda, Eger, Nagyvárad) helyezkedtek el, míg a piaristák az Alföld nagyobb városaiban (Kecskemét, Szeged, Debrecen) is megkezdték működésüket. A kegyesrendiek már az előző korszakban megtelepedtek Magyarországon, de igazi fejlődésük csak a XVIII. században következett be. Akkor (1715) nyerte el a piarista rend a magyar honosságot, akkor (1721) alakult ki a független magyar rendtartomány s ezzel a rend a nemzeti eszmének is erőteljes hordozójává vált. 1766-ban a jezsuiták 36, a piaristák 23 közép-, illetőleg főiskolán tanítottak; mellettük a ferencrendieknek és a minoritáknak 4–4, a pálosoknak 2, a bencéseknek, domonkosoknak és premontreieknek 1–1 latin iskolájuk volt Magyarországon.
A katolikus iskolaszervezet kiteljesedésével szemben a protestánsoknál a XVII. századhoz viszonyítva fejlődés helyett inkább hanyatlás mutatkozik. Ennek főoka az a XVII. században általánosan uralkodó felfogás, hogy az államhatalomnak fontos feladata a hivatalos államvallást erősíteni, a többit pedig gyöngíteni. Ezt az elvet Erdélyben a katolicizmussal, Magyarországon a protestantizmussal szemben alkalmazták. Ennek értelmében határozták meg az 1681. és 1687. évi törvények azokat az „artikuláris” helyeket, amelyeken a protestánsok szabadon gyakorolhatták vallásukat és tarthatták fenn iskoláikat. De hasonló szellemben intézkedett a Carolina Resolutió (1731) is: megakadályozta a protestáns főiskolai szervezet kiépítését és nem egy középiskolát fejlesztett vissza csak latin grammatikát tanító kisgimnáziummá. Ehhez járult, hogy különösen a korszak elején számos előkelő család tért vissza a katolikus vallásra s ily módon nem egy protestáns iskola marad fenntartó nélkül, illetőleg szegényedett el. Ám a protestánsok ily körülmények között is keresték és sokszor meg is találták a módját annak, hogy iskolaszervezetük lényegében nagyobb kárvallás nélkül fennmaradhasson. Grammatikai iskoláik ugyanis nem egyszer a humaniora anyagát is felölelték, humanioráik pedig gyakran – külön királyi engedéllyel vagy a nélkül – akadémiák, szinte egyetemek voltak.
Kis iskola a XVIII. században. Fametszet 1755-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Durva képecske, megnagyítva a Páldi István kiadásában Kolozsvárott, 1755-ben megjelent ABCEDARIUM Latino-Hungaricum címlapjáról. Amint látható, a fiúk és lányok közös oktatásban részesültek, de két tanító foglalkozott velük.
Ami a protestáns és a katolikus középiskolák számát illeti, alig lehet köztük aránytalanságot megállapítani. Az evangélikusoknak – az 1766. évi összeírás szerint – 24, a reformátusoknak 31 középfokú intézetük volt. Az aránytalanság inkább az iskolák látogatottságában mutatkozott. A nagyobb városokban működő jezsuita iskolák tanulóinak száma sokszor elérte a 300–500-at, míg a rendszerint kisebb helyeken dolgozó szegényes evangelikus gimnáziumok lélekszáma csak 80–100 körül mozgott.
Az iskolák fennállása azonban még korántsem biztosította azok eredményes működését. A Thököly- és Rákóczi-féle harcok idején sok iskola éveken át kénytelen volt szüneteltetni a tanítást, így a jezsuiták nagyszombati, besztercebányai, egri, ungvári iskolái, az evangélikusok eperjesi főgimnáziuma, a reformátusok sárospataki kollégiuma. Ez utóbbi pl. egy emberöltőn keresztül kénytelen volt „bujdosni” s a legkülönbözőbb helyeken (Gyulafehérváron, Gönczön, Kassán) igyekezett megfelelni hivatásának.
Ami az iskolák belső életét, működését illeti, az elemi vagy népoktatás állapota bizony még igen kezdetleges volt abban az időben. A városoknak régóta megvoltak már rendesen szervezett és felszerelt iskoláik, a falvaknak azonban több, mint fele még iskola, illetőleg tanító nélkül szűkölködött 1770-ben is. De a már fennálló kb. 4000 népiskola is csak részben tudott megfelelni hivatásának. Az akkor még rendszerint osztatlan katolikus és protestáns iskolák főfeladata a hit- és az erölcstan elemeinek megismertetése volt; ehhez kapcsolódott aztán az írás, olvasás és a számtani alapműveltek elsajátítása. Ehhez a munkához nem kellett nagyobb [AZ ELEMI OKTATÁS] műveltségű tanító, illetőleg a XVIII. századi tanítók műveltségétől nem is lehetett nagyobb átlagos eredményt várni. Az iskolamesterek rendszerint a középiskola több-kevesebb osztályát végzett, befejezetlen műveltségű férfiak voltak, akik tanítói fogalkozásuk mellett a kántor és a jegyző teendőit is végezték; de tudunk olyan tanítókról is, akik hivatásszerűen a szabómesterséget űzték. Ilyen esetekben nem kell valami rendes és népes iskolára gondolnunk. A tankötelezettség ekkor még ismeretlen fogalom; s a tanulni vágyó gyermekek jórésze – bizonyos tandíj ellenében – évenként csak egy vagy két évnegyedig látogatta az iskolát, mert tavasztól őszig más munkára fogták szülei. A tanító sokszor a saját szobájában foglalkoztatta azt az 5–10 gyermeket, kiket szüleik a tudás elemeire kívántak taníttatni. A katolikus népművelésnek érdekes módját gyakorolták az úgynevezett „catechetica congregatio”-k. A XVIII. század második felében a jezsuita misszionáriusok terjesztették ezt a vallásos társulatot, melynek célja bizonyosfokú vallásoktatás volt. A községek férfiai és asszonyai felváltva tanították a fiúkat, illetőleg a lányokat, valószínűleg vajmi kevés haszonnal. De voltak az elemi iskoláknak olyan fajai is, melyekben már a latin nyelv elemeit is tanították s így átmenetet alkottak a középiskolába.
Falusi iskola tervrajza a XVIII. század második feléből.*
Hivatalos használatra, valószínűleg valamelyik bánáti német telepesfalu számára készült tervrajz (eredetije 32.5×21 cm.). Jelezve: Copirt von Ribes Diurnist.
A középiskolák közül először a jezsuiták intézeteiről kell megemlékeznünk. Iskoláik szervezete, tanrendje és módszere az 1599-ben kiadott „Ratio atque Institutio Studiorum Societatis Jesu” című művön alapult. E szerint a középiskola célja az ifjúság szellemi képességeinek kifejlesztése, ennek eszköze pedig szinte kizárólag a latin nyelv tanítása. A grammatika és a szókincs elsajátítása közben ugyanis nemcsak a latin nyelvet tanulták meg a növendékek, hanem a szónoklat- és költészettan, továbbá a logika és a dialektika elemeit is megismerhették. Az iskola ezt a feladatát különböző formákban oldotta meg. Ezé a Ratióé ugyan az érdem, hogy a középiskolát határozottan megkülönböztette az elemitől és a főiskolától, a középiskola egyes osztályai azonban még itt sem nyertek a maihoz hasonló elkülönítést. Vagy a növendékek, vagy a rendelkezésre álló tanárok száma szerint rendezték be 2–6 tanerős gimnáziumaikat. Ez a Ratio hosszú időn, szinte másfél századon át irányította nemcsak a jezsuita, hanem általában az egész nyugateurópai nevelést. A XVIII. század eleje óta azonban már mind sűrűbben hangzottak el bírálatok, melyek a XVI. század végén szerkesztett, akkor még elsőrangú tanulmányi rendszer célkitűzését és módszerét is kifogásolták. Az államhatalom sürgetésére – hogy az alaki képzés mellett a jezsuiták nagyobb gondot fordítsanak a tárgyi tudás gyarapítására – Molindes provinciális 1735-ben kiadta „Typus”-át, mely aztán a rend feloszlatásáig érvényben maradt. Tantervi változás lényegében csak annyi volt, hogy felvették a világtörténeti tárgyalását is, melynek anyagát a Dániel próféta jövendölésében szereplő négy (asszír, perzsa, görög, római) monarchia története alkotta. A modern nyelveket és a reális tárgyakat (pl. matematikát, földrajzot) inkább magánúton ismertették meg érdeklődő bennlakó növendékeikkel, a konviktorokkal a jezsuiták.
A jezsuita iskolák tanítási utasítása 1606. évi kiadás.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A jezsuita iskolák ezen konzervativizmusával szemben a piaristák jobban igyekeztek eleget tenni a kor kívánalmainak. A XVIII. század első felében ugyan még ők is a Ratio hatása alatt állottak, de az 50-es évek elején már Bajtay és a Cörver-testvérek vezetésével sokat foglalkoztak tantervük [A KÖZÉPISKOLA MŰVELŐDÉSI ESEMÉNYEI] módosításával, bővítésével. Az 1757-ben megjelent „Methodus” a latin mellett helyet adott a reális tárgyaknak is. Az 1766-ban benyujtott „Norma Studiorum” jelentette, hogy külön tárgyként tanítják a számtant és külön adják elő – ha röviden is – a hazai történetet, sőt a földrajzot is.
A debreceni alsóbb iskolák tanterve 1770-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A középiskola művelődési eszménye a XVIII. század folyamán az alaki képzéstől mindinkább a tartalmi gazdagítás irányában módosult. Ezt a fejlődést állapíthatjuk meg a protestáns iskolákban is. A vezető evangélikus intézetek tanterveiben – mint Sopronban, Lőcsén és főleg Pozsonyban – a latin mellett már megjelentek a reális tárgyak: földrajz, történet is s ezek keretén belül a hazai vonatkozásokkal is foglalkoztak. A németországi pietizmus legkiválóbb magyar közvetítője, Francke tanítványa, Bél Mátyás enciklopedikus műveltségű férfiú és kiváló pedagógus volt, aki latin nyelvtanával s még inkább honismertető működésével emlékezetessé tette nevét nemcsak a pozsonyi iskola, hanem az egyetemes magyar művelődés történetében is. A pozsonyi iskola ugyan a következő évtizedekben is hűségesen ápolta nagy rektora hagyományait, hatása nagyrészt mégis csak elszigetelt jelenség maradt. Az evangélikus iskoláknak ugyanis nem volt egységes szervezetük, hiányzott náluk – a jezsuita és piarista rendszerekkel ellentétben – az egységes irányítás. Színvonal tekintetében az egyes iskolák az illetékes egyházi vezetőség vagy az igazgató belátásának és képességének a függvényei voltak.
A református intézetek sem voltak ugyan egységes szervezetbe foglalva, a két főiskola – a sárospataki és a debreceni – hatása mégis sokkal erőteljesebb, sokkal általánosabb volt a körzetébe tartozó kisebb iskolák, a partikulák szellemi életére. De ez az irányítás és szellemi közösség mégsem tudott különösebb előnyt jelenteni a partikulák számára. Ismerjük Bessenyei és Kazinczy kemény bírálatát a sárospataki iskoláról: szerintük még ennek a mintaiskolának a színvonala sem haladta meg a XVIII. század közepén működő katolikus középiskolák átlagos mértékét. A cél itt is a latin nyelv elsajátítása volt, az eszköz pedig a grammatizálás. A reális ismeretek és a nemzeti tárgyak különösebb művelését itt is hiába keresnénk.
Protestáns iskolák tankönyvei a XVIII. századból.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A gimnáziumi fokozatra a főiskolai tanfolyamok következtek, melyeken bölcsészetet és hittudományt tanítottak. A jezsuiták Győrött, Budán, Kolozsvárott és Zágrábban tartottak fenn ilyen kéttanfolyamú akadémiát, hol az egyes tantárgyakat lényegében a régi formák közt adták elő. Az alaki műveltségre törekvő humaniora után a bölcsészeti kurzus hivatása az volt, hogy az ifjúságot tárgyi vagy szakismeretekkel lássa el. A két, illetőleg hároméves tanfolyam főtárgyai a logika, fizika és a metafizika voltak; ezekhez csatlakozott a metafizika és az etika. Az erre következő 4 éves teológián a hittant, az erkölcstant, a kánonjogot, a szentírástudományt és ezzel kapcsolatban a görög és héber nyelvet tanították. A két jezsuita egyetem – a nagyszombati és a kassai – bölcsészeti és hittudományi kara lényegében alig különbözött az akadémiáktól. A két karon működő több tanár csak részletesebben fejtette ki ugyanazt az anyagot.
Hell Miksa magyar jezsuita csillagász. 1771.
[FŐISKOLÁK] A piaristák a XVIII. században püspöki szemináriumot is vezettek, de váci, tatai és pesti iskolájuk bölcsészeti tanfolyamát a civil ifjúság látogatta. Ők e téren is jobban igyekeztek alkalmazkodni a kor tudományos felfogásához, mint a jezsuiták s az újabb eredményeket összhangzásba törekedtek hozni az egyház hagyományos tanításával. A keresztény bölcselet középkori klasszikusai mellett megszólaltatták az újkori szerzőket (Descartes, Wolff, stb.) és a fizika terén pl. Newton elméletét is ismertették.
A bécsi egyetem magyar hallgatóinak herceg Esterházy Pál által ajándékozott emlékserleg 1746-ból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A 48 cm. magas, fedelén hercegi koronával és az Esterházyak címerével díszített, pompás kivitelű serleg bécsi ötvös műhelyében, dúsan aranyozott ezüstből készült. A bécsi egyetemen a Natio Hungarica mindjárt a főiskola alapítása után. 1366-ban alakult s egészen a XVIII. század végéig fennállott. Esterházy Pál herceg (szül. 1711, megh. 1762) mint a bécsi egyetem hallgatója, maga is tagja volt a magyar tanulók szövetségének s ennek emlékére adományozta a díszedényt. A serleg körirata így hangzik: ASPICIS AURATUM MUNUS CVI PONDUS AB ARTE ESTORADE A PAULO TULIT ISTUD NATIO DUNUM † SED PRETIUM A MAGNO PRINCIPE MAIUS ADEST † HUNGARIA NUM PRETIUM PONDUS ABESSE POTEST †.
A protestánsok a főiskolai tanulmányokat a XVIII. században is gyakran külföldön, rendszerint valamelyik német egyetemen végezték. E mellett azonban – mint már említettük – itthon is voltak, ha talán leplezetten is, főiskoláik. Az evangélikusok soproni, pozsonyi, lőcsei és eperjesi, a reformátusok sárospataki és debreceni intézete egyben akadémiának, vagy egyetemnek is számított; bennük a bölcsészeti és a hittudományi tárgyakat is rendszeresen tanították. Különösen az evangélikus iskoláknak nagy hiánya volt azonban, hogy, bár az ismeretek egyetemét, összességét igyekeztek nyujtani, a katolikus főiskolák két tanfolyamát vagy karát itt rendesen csak az intézet felső osztálya alkotta. Az intézet rektora nem egyszer egyedül tanította az összes bölcsészeti és hittudományi tárgyakat, amikhez sokszor még bizonyos jogi studiumok is járultak. Így aztán e felső „osztály” elvégzése tetemes időt, néha 5–7 évet is igénybe vett.
A barokk korszak oktatásügyének még vázlatos képe sem lenne teljes, ha meg nem emlékeznénk arról, hogy mi volt ebben az időben az iskolai – főleg a gimnáziumi – nevelés célja. A XVIII. század első felének eszménye még nem a hasznos polgár, hanem a vallásos ember. A lelki készségek s ezek között elsősorban a retorikai képességek kifejlesztése sokkal fontosabbnak látszott a kor köztudatában, mint a tárgyi tudás és a köznapi élet megannyi követelménye. A vallásosság és erkölcsösség s az egyházhűség ápolására nagyobb súlyt vetettek, mint a nemzeti érzés istápolására és a hazafiúi erények fejlesztésére. Az iskola – katolikus és protestáns egyaránt – elsősorban az egyház és nem az állam szolgálatában állott. S ebben a vonatkozásban ez a sokat kifogásolt régi iskola mégis aránylag magas fokban oldotta meg feladatát, amikor kialakította a magyar történet sajátosan vallásos korszakát, a barokk lelkiséget.
A mondottak alapján megérthetjük, hogy a XVI. század folyamán kialakult tanulmányi rendszerünk miért merevedett meg, miért maradt úgyszólván változatlan egészen a XVIII. század közepéig. Az iskolaügy egyházi irányítói sokkal inkább a vallásos nevelés, mint a tudományos képzés szempontjából nézték és értékelték az iskolát. Mivel pedig céljukat a humanisztikus anyag közlésével, a hagyományos módszerek segítségével is elérték, lényeges változtatásokat nem tartottak szükségesnek. A század közepére azonban hozzánk is elérkeztek azok a szellemi áramlatok, melyek az iskola szekularizációját kívánták s az egyház befolyása mellett vagy annak helyén az állami befolyás érvényesítését követelték. S ezzel nemcsak az iskola célja változott meg, hanem művelődési anyaga s a tanulmányi ügyek szervezete is. Az új eszmék életerejét bizonyítja, hogy csak egy negyedszázadra volt szükségük, hogy uralomra jussanak s új szellemet és új intézményeket hozzanak a magyar közoktatás fejlődésébe.
A debreceni főiskola öreg diákjainak viselete a XVIII. században. Csokonai József sebészmester egykorú vízfestményei.*
(Debrecen, Déri-múzeum.)
A becses viseletképeket a debreceni Déri-Múzeum igazgatóságának szívességétől, Csokonai Vitéz Mihály apjának, Csokonai József sebészmesternek kezéből származó eredetiek után kb. felényire kisebbítve közöljük. Az első képen a XVIII. század első felében használt ruhát látjuk. A tóga (amely a kath. papok ma is használt reverendájához hasonló), fekete, a kapcsolásnál fehér betéttel; a palást zöld, sárga zsinórral szegve, a süveget barna prém borítja, zöld zacskóval. A palástot bojtban végződő sárga zsinór tartotta össze. A kép alatti jegyzés: Ab 1712. Chiarg[us]: Pinx[it] Ioseph[us] Csokonai. A fölső sorban jobbról lévő kép az 1774-ben bekövetkezett változást mutatja. Az eltérés a palást fekete színében s a kalap alakjában mutatkozik. A harmadik változás 1775-ben következett, amikor a palást helyett zöld posztóból készült hosszú mentét írt elő az iskolai rendtartás. Az utolsó kép szerint visszatértek az 1774. évi ruházathoz, csak a kalap módosult. Az írott adatok szerint ez a változás 1776-ban következett be s a rajz aláírása 1779-re teszi. Az utolsó képen balról álló alak a nyakában függő kovával tüzet csihol.
A Habsburgok országai kulturpolitikájának legjellegzetesebb és legjelentősebb irányítója a század közepétől kezdve Gerard van Swieten, Mária Terézia egyik legbefolyásosabb tanácsadója. 1749-ben elkészítette a bécsi egyetem orvosi karának a reformját, amit aztán 1752-ben és 1753-ban a bölcsészeti és a hittudományi, illetőleg a jogi kar újjászervezése követett. Ezek a reformok már az új szellem jegyében születtek. Az új államjogi felfogás mind határozottabban az állam számára követelte polgárainak nevelését, az iskolázás irányítását és ellenőrzését. Ez az elv csakhamar Magyarországon is érvényesült. A bécsi mintára az államhatalom 1753-ban már Nagyszombatban is megkezdte az egyetem hittudományi és bölcsészeti karának a reformját. A munka végső eredménye az 1770-ben megjelent „Norma Studiorum” lett.
Az egyetemmé alakított királyi várkastély Budán. XVIII. századi rézmetszet.*
(Tört. Képcsarnok.)
A metszet jelzése: Ferd. Pichler delin. I. Mansfeld sc. A kép az egyetem felavatásakor (1780) készült.
Az egyetem új tantervében ott találjuk a közigazgatás-, a kereskedelem- és pénzügytant, mégpdig először a bölcsészeti kar tárgyai közt: innét azonban csakhamar átkerültek a jogi oktatás keretébe s így megindították az államtudományi kar kifejlődését. Az eszme természetesen ez esetben is Bécsből jött, ahol Sonnenfels József már 1763 óta előadta ezeket a tárgyakat a felvilágosult abszolutizmus szolgálatára. A jelentősebb változások egyébként is a jogi kart érintették. Az 1764–65. évi sikertelen országgyűlés után ugyanis világossá vált a centralista és abszolutista bécsi kormánykörök előtt, hogy a magyar ellenállás megtörésére új eszközöket kell alkalmazniok. Az 1760-ban létesített államtanács egyik legértelmesebb tagja, báró Borié kezdte hangoztatni, hogy ebből a célból nagyon is szükséges lenne a magyar egyetemen a magyar közjogot is tanítani, – természetesen bécsi szellemben – hisz a magyaroknak fogalmuk sincs a „helyes” közjogról. Borié állásfoglalásának azonban megvoltak az ellenzői, kiknek Festetich Pál kamarai tanácsos érvelése alapján egyelőre még sikerült is megakadályozniok a magyar közjognak a magyar tantervbe [AZ ÁLLAM BEAVATKOZÁSA] tervbe való felvételét. A nemzetközi és főleg a természetjog tanításának bevezetése azonban már az új áramlat érvényesülését jelentette, hasonlóképpen az is, amikor az egyházjog tanítását kivették a jezsuiták kezéből s azt a febroniánus bécsi egyházjogász, Riegger, egyik civil magyar tanítványára, Lakics Györgyre bízták.
A jogi kar tanulmányainak újjászervezésén kívül az 1770-i egyetemi reform másik nagy eredménye az orvosi kar megalapítása volt. Ezzel a Pázmánytól életre hívott egyetem végre teljessé vált. Amint a reformok első része is főként a nagyműveltségű van Swieten ösztönzésére jött létre, az orvosi kar is elsősorban neki köszönheti létezését; öt tanszékét is az ő kiváló tanítványai foglalták el. A magyar orvosképzés ily alapon a legszebb reményekkel, a legnemesebb hagyományok szellemében indulhatott meg.
Az új szellem kultúrpolitikájának általános jellemző vonása az állami befolyás érvényesítése volt. Ezt a szellemet hozta magával nyugati hazájából van Swieten s ennek érdekében dolgoztak a felvilágosodás bécsi hívei is. Stupan államtanácsos votumát követte Mária Terézia, amikor egyik resolutiójába beleírta az új korszak kezdetét jelentő szavakat: „Das Schulwesen ist und bleibt allzeit ein politicum” (1770). Az új, de folyton erősödő eszme útjából az utolsó és legnagyobb akadály is elhárult, amikor az egyház ellenségei 1773. júl. 21-én kiadatták XIV. Kelemen pápával a „Dominus ac Redemptor” kezdetű bullát, mely a jezsuita rendet feloszlatta. A Jézus-Társaság – mint Mária Terézia maga is megírta – két évszázad óta majdnem teljesen monopolizálta a Monarchia közép- és felsőoktatását. A közoktatásügy tehát szinte máról holnapra „tabula rasa”-vá lett s az állam immár teljes hatalommal vehette át annak újjászervezését. Az új eszmék megvalósítása azonban az iskolaügy terén sem ment zökkenők és nehézségek nélkül.
A jezsuita rend feloszlatásának előkészítésére kinevezett bizottság alig készült el munkájával, máris azt az újabb megbizatást nyerte Mária Teréziától, hogy dolgozza ki a Monarchia új kultúrpolitikájának alapelveit. A bizottság Kressel államtanácsos elnöklete alatt 1774 elején fogott munkához. Az alepelvek, a „Hauptplan” szerzője Martini, a bécsi egyetem híres jogi professzora volt, ugyanő vette kezébe az egyetemi reformot; Müller apát, Mária Terézia gyóntatója, a papnevelő intézetek új rendezését vállalta; Greiner, az uralkodó bizalmas referense, a nép- és normáliskolák újjászervezésére kívánt felügyelni; végül a magyarországi származású Kollár Ádám, volt jezsuita, a bécsi udvari könyvtár igazgatója, a gimnáziumi reform kidolgozására, továbbá az egyetemi könyvtárak létesítésére kapott megbízást. Az új szervezés alaptétele az abszolut államhatalom [KOLLÁR ÁDÁM SZEREPE] érdekeinek megfelelően a centralizálás és az uniformizálás volt. Az újjáalakult udvari tanulmányi bizottság (Studienhofkommission) azonos eszmék és azonos intézmények alapján az egész Monarchiát – ha nem is nyelvében, de érzésvilágában és törekvéseiben – egységes állammá akarta kovácsolni. A közoktatás egységesítésének bizonyítékául és szimbolumául tervezték a Monarchia fővárosában felállítandó Tudományos Akadémiát, melynek előkészítése szintén Kollár feladata lett.
Keresztényi Kollár Ádám, volt jezsuita, az udvari könyvtár igazgatója, a közoktatásügy megújhodásának vezetője. 1779.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A képet Hauzinger József kiváló bécsi festő készítette 1779-ben. Kollárt (szül. 1718. megh. 1783) piros ruhában ábrázolja 61 éves korának megfelelő szürke parókával. Kollár Melánia Sóhár Pálnétól jutott 1895-ben a Történelmi Képcsarnokba.
Az egységesítés és központosítás eszméjét azonban nem sikerült Mária Teréziának megvalósítania. De ennek oka nem az előjogait és függetlenségét folyton védelmező „politikai nemzet” ellenállásában keresendő, hanem egy, első tekintetre jelentéktelennek látszó személyi körülményben. A nagyszabású közoktatásügyi reform legjelentősebb része Kollár hatáskörébe jutott. Mikor 1774 májusában benyujtotta a középiskolák újjászervezésére kidolgozott tervezetét, Mária Terézia annak megvalósítására a Monarchia középiskolai főigazgatójává nevezte ki őt. Kollár tüstént hozzáfogott, hogy egyéni elgondolásán alapuló tervét részleteiben is kialakítsa. Átvette az előző évben még jezsuita vezetés alatt álló két bécsi gimnázium igazgatását, hogy saját tapasztalása alapján győződhessék meg eszméi és módszere életrevalóságáról, megjelentette a latin nyelv tanítását szolgáló új módszerű könyveit és másféléves tanárképző tanfolyamot szervezett, melynek kb. 40 tagja arra volt hivatva, hogy 1775 őszén mint a reform terjesztője elfoglalja katedráját a Habsburg-birodalom különböző német és magyar iskoláiban. Célját mégsem sikerült elérnie, mert a „Hauptplan” szerzője, Martini Károly, nem tudta elviselni, hogy ebbe a legfontosabb ügykörbe neki többé ne lehessen beleszólása. Támadásainak hatása alatt Mária Terézia 1775-ben kénytelen volt felmenteni Kollárt a középiskolai főigazgatóság alól, s a reform ügyét a két ellenfél között egy semleges harmadikra, Marx Gracián piaristára bízta. De abban a meggyőződésben, hogy Kollár tervezete modern is, életrevaló is: azt teljesen haszontalanná válni nem engedte. Az egységesítés és szigorú központosítás eszméjét elejtve, Marx hatáskörét az osztrák iskolákra korlátozta, a magyar iskolák újjászervezését pedig továbbra is Kollár eszméi szerint kívánta megvalósítani.
A bécsi ellenfelek intrikája tehát nem engedte, hogy Kollár megoldja feladatát; a magyar „politikai nemzet”-hez való viszonya pedig lehetetlenné tette számára azt, hogy nyiltan ő álljon élére annak a munkának, mely a hazai közoktatás formáját igyekezett átalakítani. 1764 elején megjelent „De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Ungariae” c. műve ugyanis heteken át szinte lázas izgalomban tartotta az országgyűlést s a rendek hóhérral égettették meg [A RATIO EDUCATIONIS LÉTREJÖTTE] Pozsony piacán a könyvet, melyet aztán nemcsak az állam, hanem az egyház is a tiltott munkák sorába iktatott. Kollár erkölcsi halott lett Magyarországon, a rendek adómentességi kiváltságok támadóját proskribálták, kizárták a nemzeti közösségből. Az új magyar közoktatásügyi reform tehát nem jelenhetett meg Kollár neve alatt, mert ez annak biztos bukását jelentette volna. Ily körülmények között Mária Terézia a magyar kancellária fiatal tanügyi előadóját, Ürményi Józsefet bízta meg az új rendszer kidolgozásával. Ez a megbizatás azonban nem jelentett lényegében mást, mint Kollár eszmevilágának a megvalósítását. A tanügyi kérdésekben akkor még tapasztalatlan Ürményi a tervezetet teljesen magánúton készítette el; munkatársa Tersztyánszky Dániel volt, 1761 óta Kollár írnoka, majd munkatársa és hűséges barátja. De nyilván Tersztyánszky is csak Kollár szerepét álcázta a külvilág előtt és annak eszméit öntötte formába. Rajtuk kívül a munkában résztvett még a feloszlatott jezsuita rend egyik kiváló tagja, Makó Pál is: az eredetileg németnyelvű szövegnek ő adta meg ma ismert klasszikus latin formáját. Így szerepelhetett Kollár helyett Ürményi, Tersztyánszky és Makó mint az 1777-ben megjelent „Ratio educationis”, s vele a független magyar tanulmányi rendszer megalkotója.
A tudományegyetem felavató ünnepélye 1780-ban. Schmutzer János egykorú tusarajza.*
(Tudományegyetem rektori hivatala.)
A képet a rektori hivatal szíves engedelméből közöljük. Aláírása így hangzik: Solemnis Inauguratio Regiae Universitatis Budensis die 23. Iunii, Anno 1780, a Coronatione vero Mariae Theresiae Augustae et Reginae Hungariae Apostolicae Quadragesimo Inqua Regius Legatus Comes Carolus Pálffy Aulae Regiae Pro-Cancellarius altius extracto loco sedens, cum Regio Senatu Unviersitatis dextrum Palatii occupat partem, Sinistram vero Magistratus Academicus, et Professores eiusdem Universitatis. Hos inter omnes quasi in Medio Aulicus secretarius Diplomata legit Regia. Reliqua Corona quae circumstat Illustriorum est Hospitum.
A nagy mű, a Ratio educationis, első része, melynek kidolgozását főleg Ürményinek tulajdonítjuk, az iskola szerveztével, igazgatásával és pénzügyi vonatkozásaival foglalkozik. Az új szervezet az elemi-, a közép- és a főiskolai egységbe foglalta. Az egész közoktatásügy központi, állami irányítás alá került s ezt az irányítást a helytartótanács, illetőleg annak [A RATIO ÉS A FELVILÁGOSODÁS] tanulmányi bizottsága gyakorolta. Az egyetem tanácsa közvetlenül a tanulmányi bizottsággal érintkezett, a többi iskolák azonban a tankerületi főigazgatók (székhelyük: Pozsony, Besztercebánya, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Buda, Győr, Pécs és Zágráb) joghatósága alá kerültek. Az elemi iskolák a tanerők számai szerint különböző csoportokra oszlottak; élükön a főigazgatóságok székhelyén az úgynevezett normális iskolák állottak, melyek felső osztálya már a tanítóképzést szolgálta. A középiskolák két tagozatra oszlottak: az első a 3 osztályos grammatikai iskola vagy kisgimnázium, a második az 5 osztályos nagygimnázium volt. A középiskola régi 6 osztályát 5-be vonták össze, s ami ennél jelentősebb, ezentúl mindegyik osztálynak külön tanára volt külön tanteremmel. A középiskola elvégzése után az ifjak az akadémiákon vagy az egyetemen folytathatták tanulmányaikat. Az öt akadémiának (Nagyszombat, Győr, Nagyvárad, Kassa, Zágráb) két tanfolyama lett: bölcseleti és jogi, melyek elvégzése két-két évet vett igénybe. Bölcseleti tanulmányokat ugyan korábban is lehetett végezni az akadémiákon és a protestánsok néhány főiskoláján, de jogot az egyetemen kívül csak a pesti jogi iskolán és az egri „Foglarianum”-ban lehetet tanulni. A jogakadémiák tehát a Ratio educationis-szal léptek életbe. Az iskolaszervezet élén az egyetem állott, melyet ekkor, 1777-ben helyeztek át Nagyszombatból az ország középpontjára, Budára. A jezsuita rend eltörlésével megszűnt a kassai egyetem; most pedig Nagyszombat is elveszítette egyetemét. Mindkét város egy-egy akadémiával nyert kárpótlást.
A Ratio Educationis első kiadása. 1777.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Ratio második részéből, mely az egyes iskolafajok tantervét tartalmazza, világosan kitűnik, hogy a Ratio a felvilágosodás szülötte. E szellemi irányzat francia alapvetői tudatosan szembefordultak a mult, a barokk korszak rendi és vallásos irányzatával. Az állam hivatását valamennyi társadalmi osztály jólétének biztosításában jelölték meg, mert ez alkotja az állam nagyságát. A kiváltságos rendek történeti jogaival a természetjog követelményeit szegezték szembe s a népet céltudatos felvilágosítással az állam szolgálatába igyekeztek állítani. Tekintetüket azonban csak a földi javak, az élet immanens értékei felé fordították. Az egyházzal szemben ellenséges álláspontot foglaltak el; hitvallásuk a deizmus volt, a dogmákat elvetették.
A tudományegyetem Mária Teréziától kapott kiváltságlevele. 1780.*
A könyvalakban, igen díszesen kiállított oklevél Bécsben, 1780 március 25-én kelt. Benne nemcsak az egész intézmény, hanem a négy kar, a Studium humanisticum (egyetemi főgimnázium) és az egyetem senátusának pecséteit is megállapítja és adományozza az uralkodó. Ezek a kezdőlappal szemben vannak lefestve.
Az új szellem szokatlanul agresszív, türelmetlen volt: hódítani törekedett. Célja elérésére egyik legbiztosabb eszköznek az iskola kínálkozott; ez a magyarázata annak, hogy a XVIII. század második fele nemcsak a felvilágosodásnak, hanem a pedagógiának is nagy korszaka volt. Uralkodók és államférfiak foglalkoztak a nevelés kérdéseivel és pedagógusok szinte tömegével készítették tervezeteiket. A magyar tanügyi kódex, a Ratio educationis, a pedagógia századának legkiválóbb alkotásai között is igen előkelő, vezető helyet igényelhet magának. Nagy erénye a bölcs mértéktartás: értékelni tudta a mult becses hagyományait és szerencsés összhangba tudta hozni azokat a kor új követelményeivel.
A Ratio szerzője teljesen modernül gondolkozott, amikor célként a hasznos és erkölcsös állampolgár nevelését jelölte meg. Meg kell adni az állampolgárok összes osztályainak a tudás azon eszközeit, melyek alkalmazásával előmozdíhatják saját boldogságukat és az állam hasznát. A régi – különösen a jezsuita – iskola szinte kizárólag az értelem formális kiművelését tartotta feladatának; az új iskola minél több hasznos tárgyi ismerettel igyekezett felruházni növendékét. De a Ratio világnézete Rousseau és Basedow felfogásától is előnyösen különbözött abban, hogy a jövő állampolgárát tudatosan vallásos embernek akarta nevelni. A racionalizmus hatása észrevehető ugyan, a szerző feltűnő gonddal igyekezett elejét venni minden felekezetieskedésnek és hirdette, hogy a polgárokat nem szabad vallásuk alapján minősíteni; mégis a tételes, a dogmatikus alapon maradt. Öntudatosan kívánta alkalmazni a türelem elvét, de nem óhajtott átsiklani a deizmus pogány moralizmusába.
Ürményi József királyi tanácsos, a Ratio Educationis egyik alkotója.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A metszet jelzése. Donat pinx. I. E. Mansfeld sc. Ürményi József 1741-ben Ürményben született. 1789-ben kir. személynök lett, 1806-ban országbíró, 1808-ban kapta meg a Szent István-rend nagykeresztjét, 1825-ben húnyt el.
Feltűnő, hogy a Ratio az elemi iskolák anyagát éppen csak megemlítette, de tantervük részletesebb fejtegetése egyáltalán nem bocsátkozott. Kollár ugyanis nem akart oly dolgokról intézkedni, melyekről semmi tapasztalati ismerete nem volt; az elemi iskolákkal nem volt semmi kapcsolata, tantervük részletes kidolgozását egy később összehívandó szakértekezlet elé utalta. Annál jelentősebb az a tanterv, mely a gimnázium, közelebbről a grammatikai iskola anyagát tartalmazza. Itt mutatkozik meg igazán a nagy különbség a régi és az új iskola között. A szerző tudatában volt annak, hogy a gimnázium tanulóinak legnagyobb része csak a grammatikai osztályokat végzi el, de a rétoroknak is csak kisebbik része folytatja tanulmányait az akadémián, vagy az egyetemen. Ezért már a középiskolában, sőt annak alsó tagozatában, a grammatikai osztályokban közölni kívánta velük az élet szempontjából oly szükséges ismereteket. A tanterv gerincét továbbra is a latin alkotta, hisz ez a nyelv hazánkban nemcsak a törvényhozás, bíráskodás, közigazgatás és az egyházi élet nyelve, hanem a soknemzetiségű ország lakosságának igen fontos érintkezési eszköze is volt. Éppen ezért „a latin nyelv ismeretének a hiánya az elhanyagolt nevelésnek leghatározottabb bizonyítéka” lett volna. De megváltozott a latin-oktatás módszere: most már arra kellett törekedni, hogy a latin tanítása is gyakorlatias legyen. Az első három év alatt heti 15 órában el kellett sajátítani – ha egyszerű formában is – a latin nyelvnek szóban és írásban való használatát. Az auctorokat is úgy kellett összeválogatni, hogy a tiszta, klasszikus latinság mellett azt a szókincset sajátítsák el a növendékek, melyre akár hivatali, akár gazdasági pályájukon később szükségük lesz. A grammatikai iskola heti 25 órájából fennmaradó 10 órán a már régóta szorgalmazott reális tárgyak osztoztak meg heti 2–2 órával. A helyes- és szépírást külön tárgyként tanították, éppígy a számtant is. Ez utóbbi tekintetben ismét jellemző a Ratio-nak az a módszeres megjegyzése, hogy a tanulók szerzett ismereteiket mindíg a napi élet gyakorlati eseteire vonatkoztassák és a különböző műveleteket azokon gyakorolják.
Az egész tanterv legegyénibb és legfeltűnőbb újítása a honismertetés előtérbe helyezése volt. Az újonnan bevezetett természetrajz során pl. csak azokra az állatokra, növényekre és ásványokra kellett figyelemmel lenni, melyek hazánk területén is előfordulnak s a hazai mezőgazdaság, ipar vagy kereskedelem szempontjából jelentősek. Mert bizony „a magyar királyság területén bőségesen szétszórt természeti kincsek többnyire csak azért maradnak eltemetve, mert nem ismerik őket” – halljuk a Ratio panaszát. Ugyanez a honismertető cél érvényesült a történet és a földrajz anyagának megállapításában is. Említettük, hogy a század 30-as, 40-es éveinek tanterveiben már itt is, ott is feltűnt e tárgyak tanítása; a Ratio is utalt rájuk, de bírálólag, elítélőleg. A régi rendszer ugyanis részletesen tárgyalta az ókori és távoli népek történetét, s nem jutott ideje a hazai történet beható ismertetésére. Márpedig – fejtegette a Ratio – „mi hasznát veszi annak az ifjú, akiből az iskolából való kilépés után állami pénztárnok vagy egy magánvagyon gondnoka, tanácsnok gazda, iparos, mesterember stb. lesz…, ha a kínaiak vagy egyiptomiak, Nagy Sándor vagy bármely más európai nép történetében kiváló jártasságot szerez, és mi kárát fogja vallani, ha nem ismeri őket? Ellenben a hazai történelem ismerete sokszor nagy hasznára, ennek hiánya pedig ártalmára lehet”. De ugyanilyen volt a földrajz helyzete is. Az egész világ ismertetése után alig nyerhettek fogalmat a tanulók saját hazájuk viszonyairól. A jövőben tehát – mondja a Ratio – „hogy a tanítás a kitűzött célt el ne tévessze, juttassa minduntalan eszünkbe, hogy az iskolákban Magyarország és örökös tartományainak polgárait neveljük s ezért elsősorban hazájukkal kell őket megismertetnünk, másodsorban a szomszéd területekkel és végül az ausztriai ház uralma alá tartozó többi országokkal. Távoleső országok ismerete… a grammatikai iskolákban nevelt magyarországi lakosokra nézve lehet gyönyörködtető, de foglalkozásukban semmi hasznot sem hozhat nekik”. Ennélfogva a grammatika három osztályában természetrajzból az állat-, majd a növény- s végül az ásványtant, történelemből a bibliát, utána két éven át a magyar történetet, földrajzból Magyarországot s a III. osztályban az osztrák örökös tartományokat kell tanítani.
[ISKOLA ÉS ÉLET] A Ratio szerzője szinte küzködött magával, mikor egyrészt az iskola korlátolt teljesítőképességére gondolt, másrészt pedig az élet kielégíthetetlen követelményeit szemlélte. Ezért – bár jól tudta, hogy tananyaga máris meghaladta a régi iskoláét – még külön rendkívüli tárgyakat is sorolt fel, melyeket a kiválóbb tehetségű fiúk elsajátíthattak. Így a görög nyelvet – melyre papnak, tanárnak, orvosnak szüksége lesz – rendkívüli tárgyként kellett tanítani. De hasznosnak látszott a mértan némi ismertetése, sőt a természetjog elemeinek s az egyes, gyakrabban előforduló polgári ügyiratok kiállításának elsajátítása is, különösen azokra nézve, kik a III. osztály elvégzése után búcsút mondanak az iskolának.
Magyar ABC és földrajzi tankönyv a XVIII. század elejéről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár és budapesti Kir. M. Egyetemi Könyvtár.)
Az ABC-t 1719-ben Lőcsén, a Brewer-féle nyomda adta ki; példányai már rendkívül ritkák. A Geographia ismeretlen jezsuita tanár szerkesztménye.
A nagyszabású tanterv világosan mutatja tehát, hogy racionalista szerzőjét valóban csak a hasznosság, a köznapi életre való nevelés szempontja irányította. Nemcsak a számtan vagy a honismertető tárgyak, de a latin tanítása is a reális élet követelményeihez alkalmazkodott. Magasabb, eszmei célt hiába keresnénk a Ratio tantervében. A latin írók ismertetését nem a klasszikus értékek, az örök humanum keresése és szemléltetése irányítota. De éppígy a haza természetvilágának, történetének és földrajzának tárgyalása sem a nemzeti érzés felkeltését és ápolását célozta. A honismertetés páratlan értékelésében és a nemzeti vonatkozások feltűnő mellőzésében mutatkozó ellentmondást megmagyarázta az, hogy a tót Kollár és a német Tersztyánszky a magyar hazának hű fia és hasznos polgára igyekezett lenni, de magyar fajunkhoz vérségi kötelékek nem fűzték őket. Ezért nem találjuk a tantervben a magyar nyelv művelésének sürgetését sem, pedig akkor már fáradhatatlanul dolgozott a nemzeti szellem nagy ébresztője: Bessenyei György.
A Ratio szerzője tudta, hogy sokat kíván a grammatikai iskola növendékeitől. De a korát általában is jellemző nyugtalan, szinte mohó alkotni vágyása helyesebbnek találta, hogy a növendékek, ha felületesen is, de tudják a sokféle és szükséges ismeretanyagot, mint, hogy az iskolából pár év mulva kikerülve, arról még csak ne is hallottak légyen. Ez a felfogás világosan megnyilatkozott a humaniora, vagyis a gimnáziumi két felső osztály tantervében, mely az első háromhoz viszonyítva alig tartalmazott új anyagot. A latinban folytatták az auctorok olvasását s közben megismerkedtek a retorika és a poetika főbb szabályaival, a természetrajz és a földrajz anyagát pedig tulajdonképpen csak ismételték és némileg kibővítették. A hazai történetet is átismételték, hozzátéve a magyar egyház és irodalom, aztán a Habsburg-család és tartományai rövid történetét. A rendes tárgyak száma csak annyiban gyarapodott, hogy ide vették a II., illetőleg a III. osztályban rendkívüli tárgyként szereplő mértant és a jogi természetű tanulmányokat.
Mindez folytatódott az akadémiák bölcseleti tanfolyamának tantervében is. A Ratio ezen a kétéves tanfolyamon kívánta kiképezni a jövendő gimnáziumi tanárokat, szükséges volt tehát, hogy a majdan tanítandó anyagot a tanárjelöltek behatóan megismerjék. Magyarország és az örökös tartományok története ismét sorra került tehát, éppúgy a természetrajz is; a földrajzot már csak alkalomszerűen ismételték. Természetesen nem hiányoztak e tanfolyam régi, sajátosan bölcseleti tárgyai sem: a logika, fizika, matematika és metafizika. Ezekhez újdonságként járult a bölcselet története.
Akik a bölcseleti tanfolyam elvégzése után az akadémián folytatni kívánták tanulmányaikat, a jogi tanfolyam hallgatói lettek. Ennek tanterve szintén a gyakorlati szempontokat érvényesítette. Nem jogtudósokat vagy elméleti jogászokat, hanem értelmes és használható állami hivatalnokokat akartak képezni. Éppen ezért „a rendes előadások anyaga a jogi tanfolyam tartama alatt csak azokra a tantárgyakra szorítkozik, melyek [HASZNOS POLGÁROK, HIVATALNOKOK NEVELÉSE] a haza tökéletes megismerésére vonatkoznak”. De a szerzőnek nagy gondja volt arra is, hogy a jövendő állami hivatalnokai jogi tanulmányaikat már az új államelmélet szellemében végezzék. Az új nemzetközi és természetjog mellett kötelezővé vált (legalább is egyidőre) a magyar közjog is, melynek bevezetésétől pedig még csak pár évvel előbb is annyira óvták a tanácsosai Mária Teréziát. Azonban a Ratio is kötelességévé tette a tanárnak: vigyázzon, hogy hallgatói a magyar kormányformának, az alkotmánynak „igazi és eredeti fogalmát ismerjék meg”. A kora abszolutizmusát szolgáló szerző itt nyilván Szt. István patrimoniális királyságára utalt. A hagyományos magyar jogi szellem megváltoztatására való törekvés egyébként a magán- és a szokásjog tanítására vonatkozó utasításban is jelentkezett. „Okvetlenül szükségesnek látszik – olvassuk a Ratióban – a jog tanításának és tanulásának eddig bevett módjától némely fejezetekben eltérni.” Ezt természetesen „a törvények igaz megértése” tette szükségessé, nemcsak itt, hanem a magyar egyház- és a jogtörténet terén is. A jövendő állami hivatalnokoknak az említett jogi tárgyak mellett tanulniok kellett a közigazgatást, a kereskedelmet és a pénzügytant is. A mult és a jelen élet ismeretét az egyetemes történet tanulása és a rendszeres újságolvasás volt hivatva szolgálni.
ABC és magyar nyelvtan a Ratio Educationis előírása szerint. 1780. 1781.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Az ABC biztosan, a nyelvtan minden valószínűség szerint Révai Miklós munkája. Mind a két, sokszor utánnyomott könyvecskének ezek az első kiadásai.
Említettük már, hogy a Ratio nemcsak a hasznos, hanem a vallásos állampolgár eszményét is szem előtt tartotta. a vallásoktatást főtantárgynak nyilvánította, öntudatosan szembefordulva Rousseauval, aki csak nagyon későn akarta növendékét valamiféle vallásoktatásban részesíteni. De elvette Basedowék felfogását is, akik közös nevezőre kívánták hozni a különböző vallásokat s a lényeges elemeitől megfosztott kereszténységet igyekeztek tanítványaik lelkébe plántálni. A Ratio úgy rendelkezett, hogy az ifjúságot vasárnaponként már zsenge korától kezdve vallásoktatásban kell részesíteni, új módszer alapján, de a püspökök jóváhagyásával készítendő tankönyvek segítségével. De nemcsak a hitoktatás, az egész iskolai munka is a tanulók vallásos nevelését szolgálta. Az előadásokat imádsággal kezdték és végezték; naponként szentmisét hallgattak, vasárnap Mária-kongregációt tartanak, havonként gyóntak és áldoztak s minden évben párnapos lelkigyakorlatot végeztek.
Losontzi István történet-földrajzi tankönyvének első kiadása.*
(Budapesti Egyetemi-Könyvtár.)
A népszerű és gyakran idézett Kis Tükör 1773-tól 1850-ig több mint húsz kiadást ért meg. A bibliai történetet és Magyarország ismertetését rövid versecskéken nyujtotta a gyermekeknek.
A Ratio másik lényeges, nagy feltűnést keltő rendelkezése a testnevelésre vonatkozott. A gimnasztika klasszikus hagyománya új életre támadt a renaissance idején, a következő századok aszketikus hajlandósága azonban ismét száműzte az iskolából. A magyar Ratio educationis volt az első, mely intézményesen kívánt gondoskodni a testnevelésről s ezzel felújította az ókor nemes hagyományait. Az újítás megokolása egészen modernül hangzott, szervesen beilleszkedett a tanulmányi rendszer egészébe. A jövendő állampolgároknak nemcsak helyes erkölcsre, értelmes szellemre, hanem egészséges, erős, edzett testre is szüksége lesz. Az iskolának tehát e tekintetben is segítségre [A KÖZOKTATÁSÜGY ÁLLAMI IRÁNYÍTÁS ALATT] kell sietnie az életnek. Az ifjúság számára játékteret kell létesíteni, hogy ott a testedzés legtermészetesebb módját, az élénk mozgást kívánó játékokat gyakorolhassa.
A Jézus-Társaság győri kollégiumának iskolai bizonyítványa 1769-ből.*
(Országos Levéltár.)
Nyomtatott formula, kis félíven, kézírással bevezetett személyi adatokkal. Az aláíró: Casimirus Bedekovics e S[ocietate] J[esu], a győri érseki gimnázium előljárója.
Egészben véve az új iskola az egyházi vezetés alatt álló régivel szemben szigorúan egységesített, teljesen állami irányítás alá került közoktatásügyi szervezetet alkotott. A felvilágosodott abszolutizmus kezébe vette az iskolát, hogy az egész ország lakosságát azonos eszmék szerint, azonos szellemben nevelje hasznos állampolgárokká. A nevelés célja s így annak eszközei is lényegesen megváltoztak. A régi iskola, különösen a latin oktatás révén, a rétor-eszményt igyekezett megvalósítani; az új iskola még a latinon keresztül is a hon- és az államismeretet akarta szolgálni. Az új állampolgár és az új állami hivatalnok típusának kialakítása lett a Ratio legfőbb célja. Már a grammatikai osztályok tantervében találkozunk a természetjog oktatásával, s még fokozottabb mértékben mutatkozott ez a törekvés az akadémia jogi tanfolyamán. A Ratio szerzője céltudatosan törekedett arra, hogy a rendi előítéleteken és a sajátosan magyar alkotmányon felépült közjogi felfogást az új államjogi koncepció érdekében modernizálja.
Az új rendszer azonban a hozzáfűzött vérmes reményeket nem tudta megvalósítani; a magyar műveltség képét máról holnapra nem sikerült átalakítania. Ennek az a magyarázata, hogy nem voltak s csak lassan készültek megfelelő tankönyvek és nem állott rendelkezésre olyan tanárgeneráció, mely az új szellemben nevelve, annak hívévé szegődött volna és lelkesedéssel küzdött volna meg a kezdet nehézségeivel s a régihez ragaszkodók ellenállásával. Ezeken a hibákon csak az segíthetett volna, ha a rendszer kidolgozója maga veszi kezébe annak megvalósítását. Kollár azonban csak megkezdte s nem folytathatta új tankönyvei kiadását és újszellemű tanárság képzését. Ezzel az egész reform sokat veszített eleven erejéből. A magyar glóbus kislátókörű nemesei és polgárai alig érezték a nagarányú változások szükségességét; közoktatásügyünk elmaradottságát s a megnyílt nagyszerű lehetőségeket csak kevesen, csak a „választottak” látták meg. Így a Ratio reformjai közül nem egy hosszú időre csak eszme maradt és várta a kedvezőbb viszonyokat, hogy testet ölthessen.
Az erdélyi iskolák részére II. József által kibocsátott rendtartás. 1781.
(Országos Széchnyi-Könyvtár.)
Már a királyi, azaz a katolikus iskolákban is nehéz volt megvalósítani a Ratio rendelkezéseit, még nehezebben ment az a protestáns iskolákban, mert a protestánsok nem bíztak a felvilágosodott államhatalom pártatlanságában s nem tartották őszintének a Ratio szavait, melyek a türelem elvét hangoztatták. Ily körülmények között a Ratio hatása csak lassú és részleges lehetett a protestáns intézetekben. Edélyben pedig az államhatalom először a Marx-féle osztrák reformot kívánta bevezetni; pár év mulva (1781) azonban a Ratio educationis alapján kidolgozták a „Norma [A RATIO EDUCATIONIS HATÁSA] Regia”-t s így a Ratio Erdélyben is megindulhatott hódító útjára. Az elemi iskola reform céljára, mint említettük, a Ratio egy szakférfiakból összeülő bizottságot hozott javaslatba; a bizottság munkájának eredménye a lényegében Felbiger sagani apát normális módszerét tartalmazó „Projectum Budense” (1778) lett. Ennek alapján állították fel a tankerületek székhelyein a normális iskolákat. Jelentőségük különösen a rendszeres tanítóképzés terén nagy, maga a népoktatás azonban csak egy század multán vált kötelezővé.
Mária Terézia nagyjelentőségű közoktatásügyi reformja – melytől azt remélte, hogy még sötét sírjában is vigasztalója lesz – fiának tízéves kormányzása alatt lényegében fennmaradt. II. József a közjó érdekében kész volt a népoktatást – a középiskolák rovására – támogatni és még fokozottabb mértékben igyekezett a birodalom egységesítését megvalósítani. A felvilágosodás eszmevilágát általában, de II. Józsefet különös fokban jellemezte az, hogy ésszerűnek tetsző elgondolásuk sohasem akart számolni a mult évszázados hagyományaival, a faji és nemzeti adottságokkal. A német alapon való egységesítést ő is az iskola révén kívánta megvalósítani s a németet nemcsak az iskola, de az egész állami élet nyelvévé is akarta tenni. A nemzeti érzések lábbal tapodása azonban ez alkalommal is az ellenkező eredményt érte el. A nemzeti öntudat annyira megerősödött, hogy nemcsak II. József politikát buktatta meg, hanem a következő korszak műveltségi küzdelmeire is rányomta bélyegét. A nemzeti nyelv és műveltség ettől fogva állandó tárgya lett a magyar pedagógiai mozgalmaknak.
