GÁRDONYI ALBERT: A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS TÁRSADALMA
GÁRDONYI ALBERT:
A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS TÁRSADALMA
A VÁRMEGYE ÉS A VÁROS TÁRSADALMA
A XVIII. századi Magyarország társadalmában a nemességnek éppoly döntő szerep jutott, akár a korábbi századokban. Sőt a kiváltságos rend politikai szerepe és társadalmi megbecsülése ekkoriban talán még nagyobb, mint a megelőző időben. Míg Nyugaton a rendiség egyre jobban megrokkant a fejedelmi abszolutizmus súlyos csapásai alatt, a magyar nemesség a Rákóczi-felkelés leveretése után is bámulatos szívóssággal tartja állásait. Magyar földön továbbra is a nemesi életforma marad az emberhez méltó élet ideálja; nehézkesen, sok üggyel-bajjal fejlődő városainkban még túlságosan gyenge az igazi polgár-elem ahhoz, hogy döntő súllyal hallassa szavát az ország kultúrális életében.
Politikai téren, az állam igazgatásában is szinte nyomasztó a nemesség túlsúlya, egyedül ez tudja felvenni a harcot a központi hatalom terjeszkedő igényeivel. Nemcsak az országgyűléseken s a megyei életben érvényesül a nemesség felfogása, hanem még az újjáalakuló magyar központi hatóságok is többnyire egyszerre, egymással szoros összefüggésben igyekeznek érvényre juttatni a nemzeti és a rendi érdekeket. Ezek az új országos hivatalok és bíróságok arra vannak hivatva, hogy az addigi patriarchális berendezkedés helyén modernebb, szakszerűbb, bürokratikusabb közigazgatásnak vessék meg az alapját. De tisztviselőkaruk még a nemesség sorából kerül ki, a nemes családok fiai egymással versengve keresik a tisztviselői pályán a felemelkedés lehetőségeit. A kinevezés azonban természetesen az uralkodó kegyétől függ, s ennek következtében az újonnan kialakuló hivatalnok-nemesség nem rendelkezik azzal a függetlenséggel, mely az előző századok tisztviselőit és bíráit jellemezte.
Mindez új elemmel gazdagította a nemesi társadalom képét, de igazában még nem jelentett törést annak lelki egységében. A nemesség nagy tömege megelégedett azzal a politikai szereppel, mely az autonóm „Nemes Vármegye” keretén belül jutott neki osztályrészül. S ha voltak is vallási és egyéb ellentétek a „politikai nemzet” kebelében, kifelé, különösen az országgyűlésen, teljes volt az összhang, amint a rendek féltve őrzött kiváltságaikat látták veszélyeztetve. Makacsul, szinte görcsösen ragaszkodtak a Werbőczy Hármaskönyve I. részének 9. címében (az ú. n. „primae nonus”-ban) leszögezett nemesi szabadságokhoz, ezek közül is leginkább a harmadikhoz: az adómentességhez. Ennek a legfőbb kiváltságnak a bécsi udvar meg-megújuló támadásai ellen való megvédése együtt járt s szinte azonos lett a nemes ember számára az alkotmányos szabadság megoltalmazásával. Így váltak a nemesi vármegyék a magyar alkotmány védőbástyáivá. A városi polgárság nem volt részese az adómentességi kiváltságnak, e téren tehát nem is lehettek azonos érdekei a nemességgel. De a polgárság, sajnos, távolról sem volt elég erős ahhoz, hogy a nemességgel szemben a siker reményével vehesse fel a küzdelmet. Így érthető meg a nemesség uralkodó szerepe a XVIII. századi Magyarország társadalmában.
Magyar úr a XVIII. század első felében. Podmaniczky János arcképe Mányoky Ádámtól.*
(Szépművészeti Múzeum.)
A kép legidősb Podmaniczky Jánost († 1743) ábrázolja, aki családja előkelőségének és gazdagságának alapjait megvetette s egyike volt Mányoky János pártfogóinak. Nem lehetetlen, hogy az arckép ennek a kiváló művésznek a munkája.
A magyarországi nemeseket a század folyamán többször is összeírták, egyik összeírás sem sikerült azonban olyan mértékben, hogy eredményeit megbízhatóknak lehetne tekinteni Az 1723. és 1732. évi nemesi összeírásokat maguk a hatóságok sem tekintették sikerülteknek s részletesebb utasítások alapján 1754–1755-ben újabb összeírást rendeltek el. Ennek az utolsó nemesi összeírásnak az ad különös jelentőséget, hogy külön tüntette fel a birtokos és külön a birtoktalan nemességet. Sajnos, ez az összeírás sem hozott kifogástalan eredményeket, mert az egyes vármegyék különböző módon értelmezték az összeírást szabályozó rendeletet. Az összeírás Magyarország területén 17.963 birtokos és 13.766 birtoktalan nemest mutatott ki. Ezek a számok minden valószínűség szerint csupán a családfőkre, azaz a nemesi háztartásokra vonatkoznak, tehát nem a nemesség összes létszámát adják. Túlságosan kedvezőnek látszik az összeírásban a birtokos [A NEMESSÉG URALKODÓ SZEREPE] nemesek arányszáma, ez azonban annak tulajdonítható, hogy ugyanazon birtokos nemes családokat birtokaiknak megfelelően több vármegyében is felvették. A legtöbb birtokos nemest Máramarosban (2272), Pozsonyban (2063), Nyitrában (1328) és Veszprémben (1261) írták össze, ami arra mutatott, hogy ezekben a vármegyékben sok volt a kisbirtok. Viszont a birtoktalan nemesek száma a legnagyobb volt Vasban (2053), Zalában (1811) és Borsodban (1597), ami annak tulajdonítható, hogy ezekben a megyékben erős volt a nagybirtokos osztály.
Fogadószoba berendezése a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az angol bútorokra emlékeztető pamlag, karosszékek és asztal bükkfából készültek. Az ülőbútorok eredetileg valószínűen bőrrel voltak bevonva.
Sokkal jellegzetesebbek azok az eredmények, melyeket az 1787. évi népösszeírás adataiból meríthetünk, mert ez az összeírás az egész lakosság lélekszámán belül tüntette fel a nem adózó személyeket. Az adómentes személyek lélekszáma az összeírás szerint összesen 340.084 volt, amiből 170.042, tehát éppen a fele a nőkre esett, a megmaradó számban azonban még benne foglaltatik a nemesekhez hasonlóan adómentes 10.479 pap és 2521 értelmiségi foglalkozású egyén. Ha most az összeírásban kimutatott 6,309.315 adókötelessel szembeállítjuk a 340.084 adómentes személyt, akkor ez az összlakosság 5%-át sem teszi ki, ami éppenséggel nem tekinthető nagy számnak. Legnagyobb volt az összeírás szerint a nemesség lélekszáma Borsod (10.367), Pozsony (9753) és Szatmár (9549) vármegyében; viszont elenyészően csekély a török hódoltság után újra telepített Csanád (146), Békés (269) stb. megyékben, ahol a népesség általában véve is feltűnően ritka volt.
A jómódú nemesnek, a bene possessionatusnak, birtokai hozadéka elegendő volt ahhoz, hogy minden igényét kielégítse. Kazinczy Ferenc írja „Pályám emlékezete” című művében birtokos nemes anyai nagyatyjáról, hogy „vagyonával keveset törődött; ménese, gulyája, nyájai örömére voltak, nem haszonra; pásztorai számolának, amint magoknak tetszett, hűtlenségeiknek villámlások és mennydörgések voltak büntetései s a szolgálatból kiesés. Szérűje gazdagon rakva asztagokkal s széna és szalma kazlakkal, pincéje tele borral, vermei élettel, s ezeket a szükség idején inkább nyitá meg a szorultaknak hitelbe s kamat nélkül, mint a nyerekedőknek fizetésért”. A birtokos nemeség tehát nem igen folytatott rendszeres gazdálkodást, mégis nagy bőségben élt. Ennek oka azonban igénytelenségében rejlett. Ugyancsak Kazinczy írja nagyatyjáról, hogy „náddal fedett, vályogból rakott házában patriarchai felsőséggel éle”. Ennek és gazdagságának köszönhette a tekintélyét is: „bírája, békéltetője, tanácsadója volt az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, osztozkodóknak, kik idegen vármegyéből is, több napi járóföldekről hozzá folyamodtanak, bízva elhíresztelt egyenességéhez, tudományához. Bért, ajándékot senkitől sem veve, sőt ő tartá őket cselédjeikkel, lovaikkal, valamint a pör előtte lefolyt, nemkülönben a tehetősebbeket, mint a szegényt. Szolgabíró s a helységek bírái az egész tájon hozzáküldék a vétkeseket s ő a kisebb vétkek elkövetőit s ahol bővebb vizsgálatra nem vala szükség, bottal büntetgeté, rettenetes mennydörgések közt, de mindig szelíden”. Ez a magyar táblabíró tipiksu alakja, aki polgári és büntető perekben egyaránt minden illetékesség nélkül ítél s ítéletei mégis teljes megnyugvást eredményeznek, mert az elfogultságnak vagy megvesztegetésnek még az árnyéka sem fér hozzá. Nem utasítja el a hozzáfordulókat, sőt hivatását látja abban, hogy igazságot szolgáltasson azoknak, akik messze távolból keresték fel. Ebben merül ki az élete, egyébként teljesen egyhangúan folynak a napjai, amint Kazinczy írja: „lement istállójába megtekinteni, ha a kocsis s fullajtárja jól kikefélék lovaiból a port s kiült folyosójára, a ház előtt elmenőkkel beszédbe eredett”. Ez volt a midnennapi elfoglaltsága, egyébként a nagy világ eseményei csupán annyiban érdekelték, hogy szorgalmasan olvasta „az erlangeni német és lipsiai deákújságokat”. Annál jobban érdekelték azonban a vármegye ügyei; ezekben szava döntő súllyal bírt s különösen a tisztújításokban vitt vezető szerepet.
A XVI–XVII. század katonai erényeit a XVIII. század folyamán a jogi tudás váltotta fel, ez lett a magyar nemes ifjúság legfőbb eszménye. A jogi tudást teljessé tenni, az akadémiai vagy egyetemi iskolázást gyakorlatilag kiegészíteni a patvária volt hivatva. A patvária számos családias vonást tartalmazott, amint ezt Molnár Ferenc ügyvédnek 1762-ben kiadott „Patvarista novitius” című könyvéből láthatók A patvarista főkötelessége az volt, hogy szépen lemásolta az ügyiratokat. Az volt tehát a legkiválóbb patvarista, akinek az írása kifogástalan volt. A gyakorlati jogi [JOGI MŰVELTSÉGŰ NEMESSÉG] szakismereteket az ügyiratok másolása révén szerezte meg, más alkalma nem is volt erre. E mellett azonban az asztalterítés és a felszolgálás is a patvarista kötelessége volt, sőt a vetkőzésnél is segítségére kellett lennie principálisának. Tehát a patvaristát éppen olyan inasnak tekintette a principálisa, mint az iparosmester a maga inasát, akivel a házimunkák egész sorát végeztette. A patvaristáskodás rendesen két esztendeig tartott. Ezután a királyi táblához került gyakorlatra az addigi patvarista, s ettől kezdve jurátusnak nevezték. Itt, a királyi táblán, jurátuskodása során volt alkalma megismerni a tulajdonképeni jogszolgáltatást. Csak ezután volt szabad ügyvédi gyakorlatot kezdenie, vagy vármegyei szolgálatot vállalnia, azaz nemes ifjúhoz méltó életpályára lépnie.
Úri testvérpár a XVIII. században. Podmaniczky János és testvére, Judit. Mányoky Ádám olajfestménye, 1728 körül.*
(A M. Tud. Akadémia gr. Vigyázó-Múzeuma, Rákoskeresztúr.)
Mányoky egyik legsikerültebb festménye. A testvérpár legidősb Podmaniczky János két gyermeke, akik közül az elsőszülött leányka 1716-ban, a fiú 1718-ban született. Mindketten felnőttek módjára öltöztek: a leányka (később báró Orczy Lőrinc felesége) szoros, acélpántos fűzőt és gyöngyös pártát visel. A fiúcskának sétapálcája is van, ezt a kutya tartja szájában.
Minderre kitűnő példa Kazinczy Ferenc élete pályája. Pataki diákévei után ő is patvarista lett Kassán, tarnói Milecz Sámuel tornai uradalmi ügyvéd mellett, hogy a prókátorságot, vagyis az ügyvédi teendőket megtanulja. Itt ismerkedett meg Huszti István magyar jogi kézikönyvével; a sárospataki iskolában ugyanis a magyar jogot nem tanították, mint ahogy a legtöbb jogi szakiskolában is csak római és kánonjogi oktatás folyt. Ámbár principálisa nem kívánt tőle inasi szolgálatot, Kazinczy mégis végezni akarta a szokásos patvarista teendőket s szorgalmasan „terítette az asztalt a vén prókátorné szobájában, pakolta és kötötte principálisa párnazsákját”, s csupán ahhoz nem jutott soha hozzá, hogy a principálisa „csizmáját levonja, tisztítsa, amit más principálisok akkor még kívántak is”. A kassai patváriával szülei nem érték be, hanem Eperjesre is el kellett mennie, Toperczer Zsigmond kerületi táblai ügyvédhez. Eperjesen ugyanis kerületi tábla volt, tehát Kazinczynak alkalma nyílt magasabbrendű jogi szakismeretek elsajátítására. 1782-ben Pestre került jurátusnak a királyi táblához, ahol László nevű öcsével ők voltak az első protestáns vallású táblai jurátusok, mert addig protestánsok nem juthattak ide. Mindezt saját vallomása szerint végigcsinálta a nélkül, hogy prókátornak készült volna, mert a XVIII. században ez volt a nemesi ifjúság nevelési rendszere. 1784-ben aztán Abaujban vármegyei szolgálatba lépett s rövid egymásutánban három vármegyében lett táblabíró, ami azt jelentette, hogy elég vagyonosnak, képzettnek tartották e tisztség betöltésére.
Karosszék a zborói Rákóczi-kastélyból. XVIII. század eleje.*
(Rákóczi-Múzeum, Kassa.)
A szék váza esztergályozott bükkfa. Ülésén és hátán megmaradt az eredeti hollandi bársony bevonat.
A XVIII. század folyamán a vármegyei szolgálat volt az a terület, ahol a birtokos nemesség a gazdálkodáson kívül foglalkozást talált. Bár az alispáni, szolgabírói, esküdti és egyéb tisztség még alig volt életpályának [NEMESEK A VÁRMEGYE SZOLGÁLATÁBAN] tekinthető, a nemes családok fiai mégis készséggel vállalták, mert családjukra megtiszteltetést, maguknak tekintélyt jelentett. Nem volt életpályának tekinthető ez a „nobile officium” azért, mert nem biztosította a tisztes megélhetést, s állandónak sem lehetett mondani, mert ki volt téve az időközi választások esélyeinek. Ezért a vármegyei tisztikar rendesen a birtokos nemesség sorából került ki, amelynek megélhetése amúgyis biztosítva volt s a vámegyei szolgálatot inkább csak azért vállalta, mert ezzel osztályosai megtisztelték. Így aztán a vármegyei tisztviselők gondja megoszlott a gazdálkodás és a hivatal teendői között. Nem lettek mai értelemben vett hivatalnokok, hanem hivataloskodásuk közben is gazdálkodó földesurak maradtak, többi birtokos nemes társaikéhoz hasonló életviszonyokkal és lelkiséggel. Ez az életmód és gondolkodás távoról sem volt alkalmas arra, hogy a vármegyei élet színvonalát magasabb fokra emelje. Amint Kármán József mondja: „A nemzet csínosodása” című értekezésében „az a kis darab föld, amelyen lakik a mezei ember, ez az ő egész horizontja. Nem tudja, mi történik a faluján kívül és azt hiszi, hogy megyéjének határdombján túl már ott kezdődik a Fekete-tenger. Nem rázza meg kemény fibrájokat semmi egyéb a jégeső félelménél, amely lábon álló gabonájokat fenyegeti, vagy a deliberátum előtt való rettegésnél, mely félmérőnyi ugarjának elvesztését netalán adinveniálhatja… Midőn valaki mindíg egyedül beszél és senki ellene nem szól, elhiszi végre, hogy mindíg okosan beszél, és hogy ellene nem is lehetne szólani. Aki házanépe által minden szavát mint oraculumot látja tiszteltetni, könnyen elhiteti magával, hogy oraculum. Mivel egynehány béreseket és gyáva szántóvetőket el tud igazítani, azt véli, hogy Montesquieu és Calonne hozzá csak árnyékok”. Ezzel a mezei emberrel Kármán a vidéki birtokos nemest példázza, akinek érdeklődési köre erősen korlátolt s legfőbb gondja földjének és termésének megóvása. Feltétlen úr birtokai és jobbágyai felett s ellentmondást nem ismer. Ezzel a lelkiséggel intézi aztán a vármegye ügyeit is; nem annyira a ráruházott tisztségnek gondozója, mint inkább a joghatósága alá utalt egyének ura és parancsolója.
Szekrény berakással és égetéssel díszítve a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A díszes szekrény a Szentkirályszabadjai Rosos családtól származik s valószínűleg Rosos Pál veszprémi püspök számára készült.
Egészen más volt a szellem az országos hivatalokban, amelyek a XVIII. század folyamán még szintén kizárólag a nemesség számára voltak fenntartva. Ezek a hivatalok már teljes embert és magasabb műveltséget követeltek. Viselőik között már sok az idegen származású, ami a megyei tisztikarban elképzelhetetlen lett volna; de ezek az idegenek idővel többnyire teljesen magyarokká lettek. Decsy Sámuel elpanaszolja „Pannoniai Féniksz”-ében, hogy az országos hivatalokban „számos idegenek találtatnak mind felsőbb, mind alsóbb tagjai között s a vármegyei sovány tisztségeknél egyéb nem hagyatott nemeseinknek”. Az országos hivatalok ugyanis javadalmazásban messze túlszárnyalták a vármegyeieket: a „legelső tisztviselőnek nincs a vármegyékben (évi) 700 vagy 800 forintjánál több fizetése, amazoké pedig egy-, két-, három- sőt több ezerre is rámegyen”. Nagy fogyatkozása volt továbbá a vármegyei szolgálatnak az is, hogy nem biztosított nyugdíjat: „ámbár valaki megőszüllyün is a vármegyebeli hivatalokban, mégis sohasem nyer kegyelemkenyeret”. Viszont az országos tisztségeket birtoktalan nemes is vállalhatta, mert szolgálata után nyugdíjat is kapott, ami a fizetés harmadával, esetleg felével is felért. Nem is a vármegyei, hanem az országos hivatalokból nőtt ki a későbbi hivatalnokosztály, mely a megélhetést biztosító fizetés és nyugdíj ellenében teljesen hivatásának élhetett. A későbbi hivatalnokosztálytól követelt munkafegyelem sem a vármegyei, hanem az országos hivatalokban honosodott meg először. Nem is volt szokás [A XVIII. SZÁZADI VÁRMEGYE] ebben az időben, hogy valaki a vármegyei szolgálatból országos hivatalba menjen át, mert a vármegyei tisztségeket vállaló birtokos nemesség nem szívesen szakadt el a földtől. A vármegyei szolgálatot még mindíg tehernek tekintették, amit csupán a birtokos nemesség tudott elviselni. Ez azonban távolról sem jelentette azt, mintha a vármegyei tisztségekben kizárólag parlagi elemek ültek volna; az úri modor egyébként ezekből sem hiányzott. Gróf Hofmannsegg nagy elismeréssel emlékezett meg útleírásában a baranyamegyei alispán tanultságáról és tapintatáról, s ez a példa aligha volt egyedülálló az országban. Nagy általánosságban azonban mégis azt kell mondanunk, hogy a vidéki birtokos nemesség lelkisége rányomja bélyegét a vármegyei szolgálatra s a vármegyei tisztviselők úgy kezelték a rájuk bízott ügyeket, mintha a saját uradalmukon belül rendelkeztek volna.
Meisseni csokoládés csésze magyar úr képével. 1730 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Úri társaság a XVIII. század elején.*
(Ismeretlen hazai művész egykorú olajfestménye az esztergomi Hercegprímási Múzeumban.)
A 148. lapnál látható kép párja, a magyar úri szalon és társaság képe a XVIII. század közepéről.
A XVIII. század vármegyéjének legfőbb hivatása az igazságszolgáltatási és rendészeti ügyek intézése volt, s ezen a téren rengeteget lehetett volna tenni, ha a vármegyei tisztségeket élethivatásnak tekintik. Az igazságszolgáltatási ügyeket a törvényszéki üléseken intézték, amilyeneket évenként átlag négyszer tartottak. Ez azonban kevésnek bizonyult, s így lassanként egyes ügyeket az alispánok és szolgabírák hatáskörébe utaltak át, a törvényszéki ülések pedig fellebbviteli hatóságokká lettek. A vármegyei tisztviselők hivatása volt továbbá a belső rend fenntartása; erre a célra fegyveres erő állott rendelkezésükre. Figyelmük sok mindenre kiterjedt, büntették az ünnepnapok megszentségtelenítését, a káromkodást s különös előszeretettel üldözték a dohányzást, amely gyakori tűzeseteket okozott. A XVIII. századi vármegye másik fontos hivatása az adókivetés és behajtás volt, amely téren az állami kormányzat megfelelő szervek hiányában a vármegyékre volt utalva. Az 1768. évi főispáni utasítás különös figyelmet szentelt ennek az ügykörnek s hangsúlyozottan kiemelte, hogy az adókivetésnek igazságosnak kell lenni s a vármegyei tisztviselőknek nem szabad jobbágyaik adóterhét a többiek rovására csökkenteni. Az utasítás általában nagy hatalmat adott a főispánok kezébe s ha élnek ezzel a hatalommal, a vármegyei birtokos nemesség befolyása erősen csökkent volna. Ehhez mindenekelőtt arra lett volna szükség, hogy a főispánok az utasításnak megfelelően állandóan vármegyéjük területén belül tartózkodjanak és sürgős szükség esetén kívül ne hagyják el azt. A főispánok azonban nem sokat törődtek vármegyéjük ügyeivel s így lassanként minden hatalom az alispánok kezébe ment át. Az alispánok pedig a vármegyei birtokos nemesség sorából kerültek ki, ennek értékeit képviselték s ennek szellemében kormányozták a vármegyét. Ennek révén a vármegyei birtokos nemesség nem csupán a vármegyékben jutott döntő befolyáshoz, hanem a vármegyéken keresztül az országos politikában is irányt szabó tényezővé lett, amit csupán az ellensúlyozott némileg, hogy a legtöbb vármegyében két-három birtokos nemes család versenyzett a hatalomért. De akármelyik kerekedett is felül, a vármegyei tisztikar mindenképen független elemekből állott, s ez a függetlenség nagy előnyére vált a vámegyei életnek. A birtokos-nemesség úri gondolkodása egyébként is megakadályozta a vármegyei tisztségeknek vagyonszerzésre való felhasználását. Viszont az ügyek felületes intézéséből nem egyszer származtak károk.
A magyarországi birtokos nemes gazdálkodás és megyei szereplés közt megoszló életétől sokban eltértek erdélyi társának életviszonyai. Mások voltak itt már a birtokviszonyok is: a magyarországiakhoz hasonló latifundiumokat hiába keresnénk Erdélyben, s jóval szerényebb itt az átlagos nemesi birtok nagysága és jövedelme is. Mint Kazinczy írja Erdélyi leveleiben, alig volt itt olyan falu, amely „egyetlen urat ismerne”. A társadalmi különbségek inkább a viselt tisztségeken, illetőleg az azokkal járó címeken és rangokon épültek fel. Ezt is ellensúlyozta azonban az, hogy az erdélyi magyar nemes családok meglehetősen össze voltak házasodva egymással s a rokoni kapcsolatok a társas érintkezést melegebbé, közvetlenebbé [AZ ERDÉLYI NEMESSÉG ÉLETE] tették. Jellemző még az erdélyi birtokos nemeségre nagy érdeklődése a tudomány, irodalom és művészet iránt, amiről a nemesi házaknál található különböző gyüjtemények tanuskodtak. E mellett józan életmód és takarékossági hajlam is jellemezte az erdélyi nemes embert: Rettegi György emlékirataiban olvassuk, hogy: „asztaluk nem volt cifra az uraknak, hanem szilkében felvitték a káposztát, répát, marhát, kaszás levest s több efféle régi magyaros jó ételeket”.
Felsőmagyarországi székek a XVIII. század első feléből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Viaszkolt bükkfa, piros bársonyhuzattal. Nyitráról származik s bizonyosan ottani asztalos munkája.
„Erdélyi levelei”-ben Kazinczy, nagyatyjának keletiesen méltóságteljes magatartását (orientalis gravitas) emelve ki, a magyar nemes úrról általában festett jellemző képet. Nem hiányzott a méltóság a nemesi ház asszonyából sem, kinek munkás élete a háztartás körüli sürgölődés s a gyermeknevelés gondjai között oszlott meg, sőt ha kellett, a külső gazdaságot is az ő szava irányította. A magyar nagyasszony szívósan ragaszkodott otthonához; a csillogó pompa nem csábította idegenbe. Károlyi Sándor hiába hívta feleségét Bécsbe, azt a választ kapta tőle, hogy az ottani társaságnak „sem öltözeteket, sem politikájokat s konversatiójukat már nem tanulhatnám, se kedvem, se üdőm hozzá nem lévén”. Az idegen divatnak hódoló fényűző élet helyett a magyar nemes asszonynak inkább a háztartásra volt gondja, s ennek valamennyi ágában otthonos is volt. Haller Gáborné maga sütötte a „káposztalevélben rakott cipót” s nagyanyjához intézett levelében részletesen leírta annak készítési módját. Mikor 1723-ban özvegyen maradt hat kiskorú gyermekével, szüleihez költözött és betegeskedő anyja s a közügyekkel elfoglalt atyja helyett nemcsak a háztartást, hanem a külső gazdaságot is maga vezette. Legfőbb gondja azonban a gyermeknevelés volt; ezt elsőrangú vallásos kötelességének ismerte: „engem egyéb nem ösztönöz erre, hanem egyedül Isten rendeléséből való kötelességemet gondolván”, írta atyjának 1734-ben. Ilyen asszonyok tették tiszteltté, becsültté a családtagok és idegenek szemében az otthont, a nemes ember házatáját.
Nagy írószekrény a XVIII. század első feléből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Borítása tölgy és diófa, egyszerű vonalas berakással.
Saját birtokán, falun élt és gazdálkodott ugyan az egytelkes nemesség is, életszínvonala azonban alig különbözött a jobbágyokétól. Az 1720. évi országos összeírás 1228 olyan községet sorol fel, amelyekben kizárólag ilyen egytelkes nemesek éltek; ezek a falvak a nemesi kúriák után kuriális község néven voltak ismeretesek. Némelyikben csupán 4–5 nemes család lakott, s gazdálkodott cselédeivel együtt; de amelyik megyében sok volt a kuriális község, ott rendszerint nagyobb volt a nemesség száma is. A kuriális községek a XVIII. századi jobbágynemesítések maradványai, amikor is egész falvak nemességet kaptak; jobbágy nem is lakott az ilyen községekben. Az ilyen kuriális községek állandóbb településeknek számítottak, mert a jobbágyföldeken gazdálkodó úrbéres községek lakossága könnyebben elszéledt s telepedett más földesúr birtokára, a saját földjükön gazdálkodó kuriális nemesek azonban kitartottak a rög mellett, ha egyébként [AZ EGYTELKES NEMESSÉG ÉLETE] nehezen éltek is. Vármegyénként nagyon különböző volt a kuriális községek száma, a legtöbb a dunabalparti vármegyékben, ahol 1683 úrbéres községgel szemben 467 kuriális községet találunk. Pozsony megyében pl. 101 kuriális községgel szemben csak 174 az úrbéres falvak száma, Borsodban 54 kuriális községgel szemben 77, Turócban pedig egész feltűnően 74 kuriális községgel szemben csupán 18 úrbéres faluról tud az összeírás. A dunántúli megyék közül Vas vármegyében volt a legtöbb (127) kuriális község, de itt jelentős volt az úrbéres községek száma is (464). Ilyen kuriális község lehetett az is, melyet az 1683-ban megjelent Simplicissimus szerzője meglátogatott s melynek nemes lakóiról kiszínezett, de alapjában véve igaz képet festett. Különösen túltengő önérzetüket emelte ki, ami már a serdülő gyermekek lelkébe is bele volt plántálva. Ezek a nemesek kénytelenek voltak földjüket jobbágyok hiányában saját kezükkel művelni, s a szomszédos vásárokra is eljártak, hogy háziipari termékeiket értékesítsék. Napjaik tehát a földmívelő jobbágyokéhoz hasonlóan fárasztó munkában teltek el, mégis büszkén vallották magukat nemesi származásúaknak s ruházkodásukban és vendéglátásukban a jómódú nemeseket igyekeztek utánozni, ha áldozatukba került is. A Simplicissimus szerzője is leír egy ilyen lakomát, amelyet tiszteletére rendeztek, s amely füstölt őzcombokkal kezdődött, főtt marhahússal és sült szárnyassal folytatódott és sajttal fejeződött be. E mellett azonban kénytelenek voltak zabkenyeret enni, mert zabon kívül más nem termett meg a földjükön s búzalisztvásárlásra nem tellett a jövedelmükből. Gyermekeik szepességi iskolákban tanultak, de nem a szülők költségén, hanem a városi polgárság jóvoltából mint „kolduló” diákok nevelkedtek.
Úrhölgy nyárias öltözetben. 1703.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Abraham a Sancta Clara munkájából. (Lásd a 132. laphoz szóló jegyzetet.) Aláírása: Eine Hungarische Frau in Sommer Tract. A 149. lapon közölt férfiviselet megfelelője. Az eredetiben ívrétű metszet kitűnően adja vissza nemcsak a ruházatot, hanem a magyaros arcjelleget is.
A birtoktalan nemesség, amelynek száma a XVIII. század folyamán elég jelentős volt, falun csupán úgy tudta fenntartani magát, ha szolgálatot vállalt, vagy jobbágytelken gazdálkodott. Utóbbi esetben természetesen viselnie kellett az összes jobbágyterheket. Az 1720. évi országos összeírás pl. Borsod vármegyében 204 olyan nemes családot talált, amely jobbágytelken gazdálkodott, s más vármegyében is akadt számos ilyen nemes család, amely az összeírás tökéletlensége miatt nem volt számbavehető. Különösen a földesúri fennhatóság alá tartozó mezővárosokban telepedett meg szívesen a birtoktalan nemesség; itt aztán mezővárosi polgárrá lett s a mezőgazdaság mellett iparűzéssel is foglalkozott. Az 1720. évi összeírás pl. Gyöngyösön 102 nemes családdal szemben 177, Nagyvázsonyban 52 nemescsaláddal szemben 59 polgárcsaládot tüntet fel. Komáromban 511 polgárcsaláddal szemben 197 a nemes családok száma, köztük három Jókai-család, melyek egyike ötvösmesterséget folytat. A XVIII. század folyamán a nemes származású iparos már nem tartozott a ritkaságok közé, s nem is szégyelte kenyéradómesterségét. Nemzeti szempontból ez határozott nyereséget jelentett, mert az addig túlnyomóan idegen eredetű iparos osztály hazai elemekkel gyarapodott. Schwartner statisztikája szerint a magyarság a csizmadia, szabó és paszományos mesterség iránt mutatta a legerősebb hajlandóságot s a birtoktalan nemesség java része ezekben az iparágakban helyezkedett el. A tudós Horváth István maga örökítette meg Mindennapijában, [ÚJKELETŰ NEMESEK] hogy atyja egyszerű iparosmester volt Székesfehérváron. Keresztelő papját azonban tudatlansággal vádolta, mert nemesi származását elmulasztotta feltüntetni az anyakönyvben; atyja ugyanis minden egyes gyermekének a születési adatait pontosan bevezette énekeskönyvébe s egyetlen esetben sem mulasztotta el a gyermekek neve előtt nemesi származásuk feltüntetését. Az ilyen nemesi származású iparosok életviszonyai alig különböztek osztályosaikétól, műveltségük is azonos alapokon nyugodott, tehát életszínvonaluk és világnézetük kispolgári volt. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy nemesi származásukat külső megjelenésükben és házi szokásaikban kifejezésre ne igyekezzenek juttatni, mint ahogy a földmívelésre kényszerített egytelkes nemes sem cselekedett máskép. Megvolt tehát nemesi önérzetük s nemes társaik szokásaihoz tehetségük szerint igyekeztek alkalmazkodni. Mindennapi, szűkös életük azonban mégis csak kispolgári maradt.
Szék hímzett vászonhuzattal a XVIII. századból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Hat egyforma darab egyike. A szék állványa fenyőfa, feketére festve. Huzata sötétkékre színezett házivászon, színes gyapjúfonállal hímezve. A Dessewffy-család margonyai kastélyából származik, családi hagyomány szerint a bevonat egyik Dessewffyné kézimunkája.
A XVII. század folyamán megfogyatkozott nemességet a XVIII. század nemesítései lettek volna hivatva pótolni, az állandó hadsereg felállítása s az adóforrások biztosítása azonban e téren nagy óvatosságot parancsolt. Már 1713-ban azzal az indokolással javasol a kancellária több nemesítést az uralkodónak, hogy az nem fog a kincstár megrövidítésével járni, mert az armalisták és az egytelkes nemesek máris adókötelesek. 1727-től kezdve pedig szentesítette az uralkodó azt a gyakorlatot, hogy a nemesítés csupán a személyt és nem a tulajdonát képező ingatlant illeti, vagyis az új nemesek birtokai adókötelesek. Ez ellen az 1741. évi országgyűlés óvást emelt s a régi gyakorlat visszaállítását sürgette. A gyakorlatban valósággal nehéz is lett volna régi és új eredetű nemesek között különbséget tenni. Dugonics András írja feljegyzésében, hogy „II. Leopold alatt annyian voltak a magyarországi nemességre vágyó emberek, hogy azoknak száma többre felment nyolcszáznál” s közülük ötszázan valósággal meg is kapták a nemességet, pedig II. Lipót király csupán két esztendeig uralkodott. Szegeden, Dugonics szülővárosában Dosics és Belán rác kereskedők, Szekeres városi jegyző és Posonyi városi árendás is kapott nemességet II. Lipót királytól, olyanok, akik aligha szolgáltak a nemesi társadalom díszére. De persze Dugonics is megmozgatott minden követ, hogy nemességhez jusson, pedig polgári érdemeken kívül egyébre nem mutathatott rá. Vele egyidejűleg nemességet kértek még Szegedről Hódi Imre, Pálfi, Szilberer János és Csávojszky városi tanácsnokok, továbbá Virág városi aljegyző, mindannyian polgári származásúak. A XVIII. század folyamán nemcsupán Szegeden, hanem a többi városban is arra törekedett a polgárság kiemelkedő része, hogy nemességhez jusson. Ekkor már ugyanis nem annyira a hadi, mint inkább a polgári érdemek szolgáltak a nemesség alapjául. A polgári elemek bejutása a nemesi társadalomba erős hatással volt a nemesi rend lelkiségére, s növelte benne a hajlandóságot a polgári kényelemre. Ebben az új nemességben azután a nemesi társadalom hagyományai inkább a külsőségekben jutottak kifejezésre, mint pl. a sarkantyú- és kardviselésben. Ez annyira [A POLGÁRSÁG SZEREPE] hozzátartozott a nemesi megjelenéshez, hogy még a táncmulatságokról is elmaradhatatlan volt.
Szekrény hársfából a XVIII. század utolsó negyedéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Világos színűre viaszkolt hársfa igen gondosan készítve. Sárgaréz vereteivel együtt hibátlan XVI. Lajos-ízlést mutat. A Dunántúlról származik s feltevésünk szerint veszprémi asztalos műhelyéből került ki.
Szék faragott keményfából a Dunántúlról. 1795.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Tölgyfából, erőteljes faragással. A faragott részletek festve. A sopronmegyei Hövejről származik. Kispolgári ház berendezéséhez tartozott.
A nemesség irányító szerepe mellett a XVIII. században még igen szerény hely illette meg a városi polgárságot. A magyarországi városokat a háborús viszontagságok erősen megviselték. Részben a török hódoltság alatt senyvedtek el, részben a belső háborúk következtében mentek tönkre, s alig voltak a nyugati városokhoz hasonlóan a gazdasági élet és nemzeti művelődés központjainak tekinthetők. Lakosságukat és gazdaságukat a császári zsoldosok és a kuruc felkelők egyaránt pusztították s amit a fegyver és a tűz megkímélt, azt a pestis ragadta el, mely ismételten meglátogatta az országot. Bártfát 1630-ban Thököly hadai gyujtották fel, amikor is a külváros legnagyobb része a templommal együtt leégett. Lőcsét a Rákóczi-felkelés alatti két ostrom annyira megviselte, hogy az 1715. évi összeírás alkalmával az összeíró biztosok 64 megrongált és 171 elpusztult házat találtak a városban. Szatmár-Németi birtokában a kuruc és labanc hadak ismételten felváltották egymást, s az állandó harc teljes pusztulással járt. A régi királyi Magyarországnak a háborús időkben megtépázott városai e veszteséget nem tudták többé kiheverni a békés idők beálltával sem. Most már kívül estek az ország gazdasági vérkeringésének legfőbb érhálózatán, a kereskedelmi forgalom egyre inkább az újonnan visszahódított Alföld felé irányult. Így érthető meg, hogy az 1720. évi országos összeírás időpontjában Buda volt az ország legnépesebb városa 12.324 lakossal, pedig ez a város az 1686. évi ostrom alatt teljesen elpusztult és elnéptelenedett, újra kellett telepíteni. Ugyanakkor Komárom 8321, Debrecen 8208, Pozsony 7943 lakost számlált, a többi szabad királyi város még ennyit sem. Az összeírásban szereplő 39 magyarországi város lakossága összesen 125.015 fő volt, tehát még a nemesség lélekszámát sem érte el.
Előkelő tisztviselők megtekintik az aldunai római út emlékét. 1780.*
(Országos Széchenyi Könyvtár.)
Griselini Ferenc nagy munkájának egyik melléklete: Versuch einer Geschichte des Temescher Banats, Wien, 1780. Jelzete: C. Schütz sc. Figyelemre méltó az egyik úr inasa, kezében napernyővel.
Míg az 1720. évi összeírás eredményei csupán statisztikai becsléseken alapulnak, addig az 1787. évi egészen pnotosan könyvelte el a magyarországi szabad királyi városok lélekszámát. Ez az összeírás 38 szabad királyi városról számol be, s lélekszámukat 269.655 főben állapította meg. E szerint a magyarországi városok lakossága, hála a békés idők zavartalan [A VÁROSOK KIVÁLTSÁGAI] fejlődésének, 1720-tól 1777-ig megkétszereződött. 1777-ben már Pozsony az ország legnépesebb városa 28.737 lakossal, amit annak kell tulajdonítani, hog az országnak fővárosa, az országos főhatóságok székhelye és az országgyűlés színhelye. Utána mindjárt Debrecen következett 25.747 lakossal, amit ismét gyorsan fellendült gazdasági életének a javára kell írni. Csak ezután következett Buda 22.019 lakossal, ami az 1720. évi állapothoz mérten még mindig jelentős emelkedés. Több mint 10.000 főnyi lakossága volt még Szegednek, Pestnek, Győrnek, Sopronnak, Zombornak, Székesfehérvárnak és Körmöcbányának. Mindenesetre figyelemreméltó Pest város gyors fejlődése: lakossága alig hat évtized alatt 2713 főről 13.021 főre szaporodott. Ez egyrészt kedvező földrajzi fekvésének, erőteljesen megindult kereskedelmének, nem utolsó sorban pedig annak köszönhette, hogy itt nyert elhelyezést az 1723-ban szervezett országos főtörvényszék. Az itt megforduló sok ügyes-bajos ember erősen megnövelte a város forgalmát, s kitűnő kereseti lehetőségeket teremtett a lakosság számára.
Szakácskönyv 1742-ből.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Máktörők, fatörzsből kivájva. XVIII. század.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A városi polgárság a nemességhez hasonlóan szívósan ragaszkodott régi kiváltságaihoz, amelyek királyi kiváltságlevelekben gyökereztek. Ékesen szóló bizonyítéka ennek a töröktől 1686-ban visszafoglalt Buda és Pest új telepeseinek az esete, akik nem új kiváltságlevél kiadását szorgalmazták az udvarnál, hanem középkori kiváltságlevelek megerősítése útján kívánták polgári jogállásukat biztosítani. A XVIII. század folyamán több ilyen új kiváltságlevél került kiadásra, ezek azonban tartalmuk szerint már nem voltak azonosak a középkori városi kiváltságlevelekkel. Egyrészt bővebbek voltak emezeknél, másrészt olyan megszorításokat tartalmaztak, amelyek a középkori kiváltságlevelekben nem fordultak elő. A barokk korszakban teljes diadalra jutott ellenreformáció számlájára irandó az a megszorítás, hogy a polgárok sorába csupán katolikus vallásúakat szabad felvenni. Nem is vettek fel ezekben az új kiváltságlevelekkel ellátott városokban polgárnak protestánst egészen II. József türelmi rendeletéig, s minthogy ingatlant szerezni és ipart űzni csupán polgárnak volt joga, ezekből is ki voltak zárva a protestánsok. A régibb kiváltságú városokban pedig az 1690. évi kancelláriai utasítás alapján kiküldött tisztújítási biztosok igyekeztek a városi ügyek intézéséből ott is kiszorítani a protestánsokat, ahol többségben voltak. Minthogy ezt kancelláriai rendelet alapján végezték, a polgárság ellenállása nem vezetett eredményre. Az új királyi kiváltságlevelek második újítása volt, hogy a tisztújítások vezetésére királyi biztosokat rendeltek ki a magyar kamara tanácsosai sorából. Ezek a tisztújítási biztosok, ugyancsak az 1690. évi kancelláriai utasítás alapján, arra is fel voltak jogosítva, hogy az önkormányzati szervek addigi működését és gazdálkodását összes részleteiben ellenőrizzék, a polgárság panaszait megvizsgálják s a jövőre kötelező szabályokat állapítsanak meg. Szükség is volt a városok gazdálkodásának ellenőrzésére, mert a nagy adóterhek miatt a legtöbb város eladósodott, ingatlanait kénytelen volt eladni, vagy elzálogosítani, minek következtében jövedelmi forrásai kiapadtak s hivatását nem volt képes betölteni. Több városban mélyreható ellentétek is támadtak a városi tanács és a polgárság között, a polgárság panaszokkal ostromolta a felsőbb hatóságokat s e panaszok orvoslására más mód nem kínálkozott, mint a tisztújítási biztosok [POLGÁRI ERKÖLCSÖK] kiküldése. A tisztújítási biztosok intézményének állandósítása azonban végeredményében mégis az önkormányzati jog megszorítására vezetett s a tanács tagjait arra indította, hogy működésükben ne a városi polgárság és a város jóléte vezesse őket, hanem a felsőbb hatóságok elismerését igyekezzenek kiérdemelni. A fejlődő államszervezet mindenesetre megkívánta az önkormányzati szervek fokozottabb ellenőrzését, de a tisztújítási biztosi intézmény rendszeresítése gyakorlatilag mégis azzal az eredménnyel járt, hogy a városokat függő helyzetbe hozta a központi hatóságoktól és a polgári önérzetet csökkentette.
Külvárosi utcasor Pápán a XVIII. században.*
(Országos Levéltár.)
A 123. lapnál ismertetett albumból. A szalmával födött igen szerény lakóházak s a fonott vesszőkerítések kezdetleges állapotokra vallanak. Az előtérben németruhás postáslegény vágtat, kezében a postakürtel.
A városok belső életében szembeszökő az a nagy szigorúság, mellyel a városi hatóság a jó erkölcsöket törekedett megőrizni. A városi tanács figyelme a polgárság összes életviszonyaira kiterjedt s a szabályok ellen vétőket mindíg szigorúan büntették. Már a polgárság külső megjelenésére is gondot fordítottak, s nem engedték meg, hogy a fényűzés lábrakapjon körében. Kassán 1708-ban tilos volt „a rendkívül való illetlen ruházatnak és öltözetnek pompáskodása, legfőképen az asszonyemberek között”. Lőcsén még arra is gondot viseltek, hogy a cselédek ne viseljenek a polgárlányokkal azonos ruházatot. Mindamellett a polgárság szívesen kérkedett jó módjával. Kassán bevett szokás volt, hogy a menyasszonyi kelengyét a lakodalom napján kocsira rakva az egész városban körülhordozták, még akkor is, ha az új házasok történetesen a lakodalmas ház közvetlen szomszédságában vettek szállást. A lakodalmakat rendesen nagy pompával ünnepelték meg, ami a lőcsei városi tanácsot arra indította, hogy szigorú rendelettel szabályozza a lakodalmi ünnepségeket. Debrecen városa is követte ezt a példát s 1773-ban eltiltott „a lakodalmakban minden csélcsapságot, részegeskedést, fajtalan és trágár beszédeket”. E szigorú rendelkezések hatása alatt a polgárság körében józan életmód alakult ki, amely néhol mintaszerűvé vált. Bél Mátyás említi, hogy a nagyszombati polgárság józanéletű és békés természetű volt, s ha a városban rendellenességek fordultak elő, azt nem a polgárság, hanem az egyetemi ifjúság kezdeményezte. Ebből azonban nem szabad tisztán társadalmi ellentétekre következtetni, mert a városban lakó nemesség és polgárság között nemzetiségi ellentétek is voltak, amelyek különösen a Rákóczi-felkelés után éreztették hatásukat erőteljesebben.
Városi nemesek a XVIII–XIX. század fordulóján.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd hozzá a 159. laphoz tartozó jegyzetet. A háttérben látható város Buda. A viselet a XVIII. század végére mutat; a baloldali alak ruhája a magyar öltözet németes, a jobboldali a huszáros változatát mutatja.
Budai szőlőművesek a XVIII. század végén.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Megnagyított részletek egy Buda és Pest képét mutató, a bécsi Artaria műkiadó cégnél megjelent nagy színezett rézmetszetből. jelezve: Joseph et Peter Schaffer Deli: et sculps. A szőlőművesek ez időben s még később is, a XIX. század végéig a budai sváb és rác kispolgárok sorából kerültek ki. Nevük: Die Hauer (kapások); viseletük csak részben tér el a második képen látható magyarokétól.
Budakörnyéki magyarok a XVIII. század végén.
(Történelmi Képcsarnok.)
[VÁROSLAKÓ NEMESEK – NEMES POLGÁROK] A jól megrendszabályozott polgári életmódot megzavarta a birtokos nemesség nagyobbarányú megtelepedése a városokban. A nemes ember a maga számára nem tartotta kötelezőnek a polgárság részére előírt szabályokat, s új szokásokat, új szellemet honosított meg a városban. Ez elsősorban az öltözködésben jutott kifejezésre. Szombathely város tanácsa kénytelen volt elrendelni, hogy „kinek csak kint való nemesi jószága nincs, se maga, se felesége, se itthonlakó gyermeke, se cselédje ne öltözzék, se ne viseljen a városi renden kívül való ruházatot”. Ezt azonban a gyakorlatban bajos volt érvényre juttatni, különösen attól kezdve, hogy a polgárság köréből mind többen szereztek a maguk és családjuk számára nemességet. A nemességszerzés különösen a városi tanács tagjai sorában öltött nagyobb méreteket, ami a polgári egyszerűséget éppen a vezető rétegek körében kezdte ki. Amikor Perghold Lukács pesti jogtanár 1757-ben kiadott „Methodica commentatio” című nagy munkáját a pesti jogi szakiskolát megalapító és fenntartó városi tanácsnak ajánlotta, a névszerint felsorolt pesti tanácsnokok közül nyolcnak a neve mellett szerepelt az „Inclyti regni Hungariae nobilis”, vagyis „magyarországi nemes” cím; pedig a városi tanácsnak összesen 12 tagja volt, tehát csupán négy tanácsnok volt polgári jogállású. A XVII. század végére a nemesi és polgári rend közötti különbségek a városokban mindinkább elhalványodtak, ami elsősorban a polgári társadalom erős feltörekvésének volt az eredménye. Hofmannsegg gróf is feltűnő közeledést állapít meg Budán a társadalmi osztályok között, ami szerinte annak köszönhető, hogy az alsóbb társadalmi osztályok nevelési módja mindinkább tökéletesedik, a felsőbbeké pedig ugyanazon a színvonalon marad. Nyilvánvalóan arra céloz, hogy a polgári osztály tagjai mind nagyobb számmal mentek az értelmiségi pályákra, míg a nemesség változatlanul kitartott addigi gondolkodásmódja és életcéljai mellett. Schwartner statisztikája is megállapítja, hogy még az urasági inasok és a házmesterek gyermekei is undorodtak a kaptafától és szövőszéktől s az iparosok gyermekei rendszerint kereskedőkké lesznek, vagy értelmiségi pályára mennek.
Késmárk főtere a XVIII. században átalakított városházzal s a háttérben ugyanazon korbeli patrícius-házakkal.*
A városháza még a XVI. század elején épült, de a XVIII. századi átalakítás, amely a csipkés oromfalat kisímította, s az épület elé kiugró, oszlopszerű pillérekkel díszített homlokzatot illesztett, különösen pedig a barokkízlésű torony teljesen megváltoztatta annak külső megjelenését. A háttérben jobbról látható, még eredeti tetőzetű polgári házak is a XVIII. század jellegével bírnak.
Ámbár a nemesség megszerzésére a polgárság a XVIII. században sokat adott, mégsem nézte jó szemmel a vidéki birtokos nemesség megtelepülését a városokban s tehetsége szerint akadályokat igyekezett gördíteni eléje. Érdekesen világít rá erre az 1741. évi koronázó országgyűlésre küldött pestvármegyei követek utasítása, amely súlyos panaszokat tartalmaz Buda és Pest polgársága ellen. Az előző panasz szerint „Buda az ország fővárosa s Pest is az országban fekszik, lakosaik közül is a magyar csaknem ugyanannyi számú, mint az idegen: mégis a hatósági tisztviselők választásában a magyarok iránt nagy méltatlanság követtetik el, sőt a polgárok közé vagy a céhekbe is oly bajos kivált Budán bejutniok, hogy úgyszólván a magyar saját hazájában száműzött”. A második panasz már egyenesen a polgárság elzárkózását rója fel: „a megyei földesurak közül, kik a megyei gyűlésekre ott gyakran megjelennek, többen akartak házat szerezni maguknak, de minden módot kigondolnak, hogy őket a vételben gátolják”. Valóban, az egykorú telekkönyvekből is kiderül, hogy a háztulajdonosok sorában az 1740-es évekig nem volt több nemes ember a királyi kúria bíráinál, kiket hivatásuk Pest városához kötött s így mégsem voltak kizárhatók a házszerzésből. Kispolgári gondolkozásra vall, hogy az 1723. évi országgyűlésen szervezett királyi kúriának Pestre helyezését sem fogadta rokonszenvvel a városi polgárság s azonnal mozgalmat [A VÁROSI POLGÁRSÁG ELZÁRKÓZÁSA] indított a határozat megváltoztatására. Pedig ennek az intézménynek rendkívül sokat köszönhetett a város, mert nem csupán a polgárság jólétét fokozta, hanem a legszebb házakat is a királyi kúria bírái emelték, aminek ma is élő emléke a Piarista-utca Péterffy-háza. Ez a magyarázata annak, hogy gróf Hofmannsegg 1793-ban Pest városát sokkal szebbnek találta Budánál. Amikor Pest néhány szépen épített palotájáról beszél, nyilván a lipótvárosi új építkezéseket s a belvárosi nemesi házakat érti, mert a polgárság addig még aránylag keveset épített. Buda a XVIII. század utolsó évtizedeiben már nagyobb megértést tanusított a nemesség megtelepedése iránt. Amikor II. József 1783-ban Pozsonyból Budára helyezte át az országos főhivatalokat, ami egész sereg nemes család megtelepedését jelentette, a polgárság olyan lelkesedéssel fogadta ezt az intézkedést, hogy az uralkodónak szobrot akart emelni. Ámbár a budai vár erődjellege miatt nagyobb építkezésekre ezentúl nem nyílt sok alkalom, az országos főhatóságok megtelepedése következtében mégis olyan közművelődési intézményekkel gyarapodott a város, melyek a kispolgári gondolkozásra erős hatással voltak s a további fejlődés számára kellő alapokat teremtettek.
Festett fenyőfaszekrény a Szepességről. XVIII. század.*
(Okolicsányi Zénó tulajdona, Berzétén.)
A szekrény sötétzöld, piros keretlécekkel, kulcslyukveretei ónozottak. Az ajtókon levő vasrácsos áttörés későbbi s azt az időpontot jelzi, amikor a csinos kivitelű bútordarab a szobából a kamrába került.
A magyarországi városok a XVIII. század elején még abban az alakban állanak előttünk, amint azokat a középkor megteremtette. Még mindíg árokkal és kőfalakkal körülvett erődítmények, amelyek védelmére a polgárság van hivatva. Ugyanabban az időszakban, mikor a központi kormányzat egymásután romboltatta le a magyarországi várakat, a szabad királyi városok meg tudták őrizni falaikat, pedig ezek a városok is részesei voltak a nemzeti ellenállásnak s nem egy esetben csupán áldozatok árán tudtak megmenekülni falaik lerombolásától. Mikor a kuruc Eperjes 1685 szeptember 11-én kénytelen volt megnyitni kapuit az ostromló császári sereg előtt, büntetésül le akarták rombolni falait s ettől csak 52.000 forint váltságdíj ellenében szabadult. Minthogy pedig ekkora pénzösszeget a polgárság nem tudott előteremteni, kénytelen volt a városi ingatlanokat elzálogosítani s még sokáig görnyedt az ekkor vállalt terhek alatt. Pest városa is gondosan ügyelt falaira. 1754 március 28-án még az ellen is óvást emelt a városi tanács, hogy a városfal közelében pincét építsenek. 1772-ben még mindíg érintetlenül állottak a város falai s csupán néhány kisebb házacska épült közvetlen közelükben. A külvárosok nagyarányú fejlődése következtében azonban az idők folyamán a városfal hajdani jelentősége megszűnt. 1789-től kezdve a fal mentén elterülő telkeket házhelyek céljaira kezdték értékesíteni, a kívül húzódó árkot feltöltötték, s a városfal lassanként mindkét oldalról beépült. Ekkor is megmaradtak még a hajdani erődítmény emlékei, a városkapuk, a mai Kecskeméti-, Kossuth Lajos- és Váci-utcák torkolatában. De a forgalom megkönnyítése érdekében csakhamar egymásután le kellett bontani azokat is. 1789-ben bontották le a Váci-kaput, amit 1794-ben a Kecskeméti-kapu s 1808-ban a mai Kossuth Lajos-utca torkolatában állott Hatvani-kapu lebontása követett. Ezzel Pest városa elvesztette középkori zárt [A VÁROSOK KÜLSEJE] jellegét és nyílt várossá lett. Hasonló módon zajlott le ez a folyamat a többi magyarországi zárt városban is, minthogy azonban ezek fejlődése lassúbb menetű volt, az erődítmények eltávolítása is csak később következett be. A fejlődés az új korban nem a zárt, hanem a nyilt városoknak kedvezett. Ennek tulajdonítható, hogy a mezővárosok közül több is túlszárnyalta fejlődésben a több joggal felruházott szabad királyi városokat, sok szabad királyi város pedig teljesen elsorvadt.
Asztali óra a XVIII. század végéről, váci mestertől.*
(Az egykori Ernst-gyűjteményből.)
Szilárd sárgaréz-tok; fönt és a számlapon zománcfestésű látóképek. Ezek valószínűleg váci részleteket ábrázolnak. A készítő neve: Johan Michael Grumieller in Waitzen.
Úri lakóházak a XVIII. századból a budai várban.*
A baloldali sarokház kiugró erkélytornya s a manzardablakok XX. századi hozzátételek, éppúgy a tér közepén álló szobor is. Egyébként a kis házsor hűen megtartotta eredeti alakját is.
A XVIII. századi magyar városoknak nemcsupán népszámuk volt alacsony, hanem külsejükben sem volt sok városszerű s falaikat nem tekintve, inkább falvakra emlékeztettek. Az újra telepített Budán az alsó város legtöbb házát nem kőművesek építették, hanem maguk a tulajdonosok emelték vályogból vagy sövény közé tömött földből és szalmával, vagy náddal fedték. Pesten 1720-ban összesen 375 házat írtak össze, amelyek közül 200 sárból és vesszőfonatból készült s náddal és szalmával volt fedve. Debrecenben az 1715. évi összeírás alig talált kőházat, rendesen fából építkeztek, s a házat náddal vagy szalmával fedték. Ugyanez volt a helyzet a kőben gazdag vidéken épült városokban is. Késmárkon pl. a [A POLGÁRI NÉPESSÉG LAKÁSVISZONYAI] város legnagyobb része faházakból állott s ezek némelyike olyan rossz állapotban volt, hogy még a rossz időjárás ellen sem tudta megvédeni tulajdonosát. Szatmárnémetiben egyetlen kőház sem volt, hanem fából és sárból építkeztek, sőt földbe ásott vermekben is laktak. Kisebb felvidéki városokban, mint pl. Kisszebenben a házak legnagyobb része, sőt egész utcák, fából épültek. A belső háborúk folyamán ugyanis a lakosság annyira elszegényedett, hogy nem tudott kőházakat építtetni. Viszont a faházak, ha tűz ütött ki, – s ez éppen nem volt ritka eset – teljesen elpusztultak s csupán megszenesedett romok jelezték a hajdani házak helyét. Ilyen és hasonló megrendítő leírásokkal elsősorban a lakosság szegénységét akarták az összeírók szemléltetni, hogy ezáltal is csökkentsék adóterhét; kétségtelen azonban, hogy a leírásokban sok volt az igazság.
Lábasóra Nagyszebenből. XVIII. század.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az óra tokja fenyőfa, felrakott hársfafaragással. Színe fehér, a díszítés aranyozott. Számlapján a készítő neve: Eduard Spreer Herrmannstadt. Magassága 250 cm.
Menyasszonyi láda 1757-ből.
(Magántulajdon.)
Ilyen körülmények között a XVIII. század elején a polgári népesség lakásviszonyai sem lehettek valami fényesek, hiszen ezekben a kezdetleges házakban bajosan lehetett volna nagyobb kényelemmel berendezkedni. Eperjes 281 háza közül pl. csak 20 volt négyszobás és ezeket is apró szobáknak mondotta az összeíró. 30 házban volt három, 51 házban két kis szoba, a többi csupán egyszobás ház volt s ezek közül is 71 házat „mocskos kunyhó”-nak mondott az összeíró. Ez adatok a század elejére vonatkoztak, de a későbbi évtizedekben sem javult sokat a helyzet, amint ezt Sopron város 1766. évi lakásösszeírásából láthatjuk. E szerint a város 622 háza összesen 2223 lakást számlált, s közülük 1594 volt az egyszobás, jórészt a városfalon kívüli külső városban. Itt lakott a polgárság szegényebb része, az iparosok, szőlőművelők és napszámosok, s itt voltak a műhelyek is. A fallal körülvett belső városban jobbak voltak a lakásviszonyok, itt lakott a polgárság vagyonosabb része s itt tartott szállást a vidéki birtokos nemesség, amely Townson 1793. évi útleírása szerint télen át előszeretettel lakta a várost. Itt a lakások átlag négy szobából állottak, ami már nagyobb polgári jólétre mutat, bár nem tisztán a polgári életforma kifejezője.
Pozsony 1787-ben. Egykorú aquatinta-metszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A metszet aláírása: Nach der Natur gezeichner und gestochen von Joseph und Peter Schaffer 1787 Wien, bey Artaria Comp. Különösen érdekesek az előtér alakjai: a komp a balfelől látható kikötőhíddal, a sétáló úri pár, a polgár és a parasztnő, a takarmánnyal megrakott s parasztok által a parton vontatott csónak, vagy a gabonaszállító hajó.
Kiránduló társaság a pesti Dunaparton. 1785.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Részlet Buda egyik látóképéből. Aláírása: Prospect der königl. Haupt Stadt. OFEN, wie selbe von der Pester seiten in der Schönsten ansicht ist mit Neuen abaenderung. Anno 1785. A balfelől álló urak egyike távcsövön nézi a várat.
Az egyetlen igazi város Pozsony volt, melyről 1737-ben azt írta Bél Mátyás, hogy a belső város utcáit számos szépen épült ház díszítette. Ezek többnyire főúri családok kezén voltak; alig ismerünk olyan magyar főúri családot, melynek nem lett volna háza Pozsonyban. A külső város azonban itt sem nyujtott sok szépet, mert a szegényebb polgárság egyszerűbb házakkal is beérte s nem is volt módja hozzá, hogy szebbet építsen. A kamarai tisztviselőknek már az is feltűnt, hogy az egyik pozsonyi timár palotaszerű házat építtetett magának. El lehet képzelnünk, hogy az ott székelő magyar kamara gondosan figyelte a lakosság életviszonyainak alakulását, s ha a [A VÁROSOK FEJLŐDÉSE] polgárság körében nagyobb jólétet tapasztalt, ennek nyoma maradt volna a tisztújítási biztosok jelentéseiben. A belső városban összesen 206 házat számláltak, köztük 3 állami, 24 egyházi, 12 városi, és 53 nemesi házat. Tehát a belváros házainak negyedrésze, és pedig a legszebb házak nemes családok kezén voltak. Pozsony város jellegének erősebb ütemű fejlődését az tette lehetővé, hogy Budának török kézre jutása óta ez volt az ország fővárosa. Ezzel együtt járt az ország előkelőinek ottani megtelepedése, ami a város fejlődésére és a polgárság jólétének emelkedésére nem maradt hatás nélkül.
A „Vörös sün”-höz címzett vendégfogadó Budán.*
A ház már egy, 1696-i összeírásban szerepel s eredetileg is vendégfogadónak épült. Mai külseje, különösen ablakai a XIX. század elejére vallanak, tehát ebben az időben nagyobb átalakításon esett át. Táncmulatságokat, sőt 1765 óta színielőadásokat is tartottak benne. 1785-ben Bulla Károly társulata játszott a ház termében. A kapuja fölött épségben megmaradt kőbe faragott és színezett cégér vörös színű sündisznót ábrázol s még a XVII. század végéről származik.
A „Vörös sün” kőbevésett cégére.
Nehezebben fejlődtek a török hódoltság alól felszabadult városok; ezek sokáig nem vehették fel a versenyt a szerencsésebb fekvésű Pozsonnyal. Pestről pedig azt olvassuk egy 1765. évi jelentésben, hogy 1146 háza közül csak 453 épült kőből, a többi nád- vagy szalmafedelű vályogház volt, tehát a város inkább nagy alföldi falu benyomását tette a szemlélőre. Pedig Pest gazdasági szempontból hatalmasat fejlődött a XVIII. század folyamán s a század végére a magyarországi kereskedelem központja lett. Még szomorúbb képet fest Townson 1793. évi útleírásában Debrecenről, az országnak akkor legnépesebb városáról. Az angol utazó csodálkozik azon, hogy mi bírhatott rá 30.000 embert olyan területen való letelepedésre, ahol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nincs. Ámbár városi kiváltságokkal volt felruházva, mégsem volt nagy falunál egyébnek tekinthető; hozzá hasonló nagyságú falut egész Európában nem lehetett találni. A várost egyszerű sövény vette körül, a kapukat tüske és szederbokor takarta. A házak kevés kivétellel mind földszintesek voltak s tűzfalukkal fordultak az utcák felé. Az utcák nem voltak kikövezve, hanem csupán néhol raktak le gerendákat a gyalogjárók számára. Ez az elmaradottság csak úgy érthető számunkra, ha meggondoljuk, hogy ez a város szenvedett a legtöbbet a török hódoltság alatt és után. Csupán lakosai szívósságának és szorgalmának köszönhette, hogy teljesen el nem pusztult, sőt az állattenyésztés mellett életképes ipart is tudott teremteni, amely lakosságát a jólét magas fokára emelte.
Az erdélyi száz városok ezzel szemben kőből épült és cseréppel fedett házakkal dicsekedhettek, aminek hatása a környező szász falvakra is kiterjedt. A szász városok lakossága azonban annyira bizalmatlan és zárkózott volt, hogy még Mária Teréziával szemben is meg tudta akadályozni a magyar nemesség beköltözését. Ez elzárkózás eredménye volt aztán egyrészt az ipar és kereskedelem hanyatlása, másrészt a mezőgazdasági termelés előtérbe jutása a városi jelleg rovására. Erdélyben egyébként Kazinczy ottjárta idején Kolozsvár volt a legszebb város, s ezt annak köszönhette, hogy 1790 óta a legfőbb erdélyi kormányszék itt tartotta székhelyét, ez pedig a nemesség állandó megtelepedését és az építkezési tevékenység felvirágzását eredményezte. E tekintetben Kolozsvár méltán állítható Pozsony mellé, bár Kazinczy szerint még Kassával sem vetekedhetett külső megjelenésében.
Az alföldi városokkal azonos jellegűek voltak a mezővárosok, amelyket lakosságuk foglalkozása után joggal lehene parasztvárosoknak is nevezni. Jogilag a szabad királyi városokhoz, gazdaságilag és társadalmilag a falvakhoz állottak közelebb; minthogy azonban fallal nem voltak körülvéve, fejlődési lehetőségük nagyobb volt a kerített városokénál. A földesúri terhek alól megváltották magukat, korlátolt önkormányzattal is rendelkeztek, adózás szempontjából azonban nem különböztek a jobbágyfalvaktól. Lakosságuk túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozott, iparuk ugyan kezdetleges volt s vásáraik is erősen helyi jellegűek maradtak. Közülük különösen azok az alföldi városok emelkedtek ki, melyek terjedelmes hatása élénkebb mezőgazdasági tevékenységre nyujtott alkalmat. Ilyen volt elsősorban Kecskemét, melyben az 1785. évi összeírás már 3115 házat talált, tehát szemmelláthatóan népes település volt. Ezek a házak azonban teljesen nélkülözték a városi jelleget: csaknem kivétel nélkül földszintesek voltak, s bennük csupán a mezőgazdasággal foglalkozó tulajdonos lakott cselédeivel. Általában feltűnően kevés volt a városi elem a lakosság sorában. Nagy többsége napszámosokból került ki, akik a mezőgazdaságon belül találtak foglalkozást. Ámbár lélekszáma szerint sok szabad királyi város lakosságát túlszárnyalta, nem tudott városi színvonalra emelkedni s társadalma teljesen falusi jellegű maradt. Nem minden mezőváros fejlődött azonban Kecskemét mintájára, nagyobb részük visszafejlődött s a XVIII. században sem volt egyébnek tekinthető kiváltságos falunál, amelynek számára földesura nagyobb szabadságokat biztosított.
A városi lakosság leggazdagabb és legműveltebb elemei mindenhol a kereskedők sorából kerültek ki; ezeknek életszínvonalát az iparosok és a mezőgazdák sehol sem tudták elérni. Az ipari foglalkozás csak ritkán tudott önálló élethivatássá fejlődni, a legtöbb iparos mezőgazdasággal is foglalkozott. A lőcsei városi tanácsnak 1717 február 17-én a tisztújítási biztoshoz érkezett jelentéséből tudjuk, hogy a polgárság életszínvonalának [A POLGÁRI TÁRSADALOM SZERKEZETE] csökkenése együttjárt a kereskedők számának megfogyatkozásával; az iparosok legnagyobb része nyomorban élt.
Sétálók a budai Rózsadombon a XVIII. század közepén.*
(Történemli Képcsarnok.)
Mind a két kép megnagyított részlet egy a XVIII. század közepén készült Budát ábrázoló nagyobb látóképből. Ennek felírása: Buda, Ofen. Jelzete. F. B. Werner del. Mart. Engelbrecht excud. A. V. (Augustae Vindelicorum, Augsburg), A. Gläszer sc. Az első képen látható kapu az egykori Kakas-kapu a mai Fő-utcának a Pálffy-térbe torkolló végénél. A másik kép színtere kb. a mai Széna-térnek felel meg.
A XVIII. századi polgári társadalom szerkezetébe a legélénkebben Bél Mátyásnak „Notitita Hungariae novae” című nagyszabású műve világít be. Erős színekkel ábrázolja benne Magyarország akkori fővárosának, Pozsonynak polgári társadalmát. Mindaddig a kereskedők voltak a legjobb módban élő pozsonyi polgárok, míg a zsidók versenytársaikul nem szegődtek s el nem sorvasztották a keresztény kereskedelmet. Az iparosoknak mesterségük nem biztosított állandó kereseti lehetőségeket s ezért kénytelenek voltak megélhetésük biztosítására mezőgazdasággal is foglalkozni. Rengeteg volt a napszámos a városban, akik nem találtak mindíg munkát s ennek következtében gyakran terhére voltak a polgárságnak. A német polgárság a bécsi divat szerint öltözködött, elsősorban a fiatalabbak; az asszonyok azonban már ezzel sem érték be s öltözködésükön meglátszott a párizsi divat hatása. Kevesen érték be egy szobával, különösen nem a háztulajdonosok; a bérlők igényei azonban szerényebbek voltak, ezek kisebb lakásokkal is megelégedtek. A polgárság általában mértékletesen élt, de a névnapokat és lakodalmakat szerette zajosan megünnepelni.
A kávéházban. Rézmetszet a XVIII. század végéről.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Színezett rézmetszet; eredetije 13×17.5 cm. Jelezve: G. Borowesky Ex[cudit], G. Adamscheck fecit. Aláírása: Der Rosoly ist sehr gut, Erdek! er macht den Unger Frisches Blut. A kép mutatja, hogy a „női kiszolgálás” nem a XIX. század találmánya. A kiadó neve után Prágában készülhetett.
Ez a jellemzés nem alkalmazható teljes egészében az összes magyar városokra, mert Pozsony polgársága egyrészt jobbmódú volt, másrészt Bécs közelsége is erős hatást gyakorolt az ottani életre. A birtokos nemesség is itt telepedett meg a legszívesebben; bizonysága ennek az a 43 belvárosi palota, amely nemes családok kezén volt. A birtokos nemesség erősebb megtelepedése viszont azt hozta magával, hogy a polgárság is igyekezett legalább külsőségekben a nemesség szokásait követni.
A pozsonyihoz hasonló volt a nagyszombati polgárság társadalmi élete is azzal a különbséggel, hogy Nagyszombat nem gyakorolt hasonló vonzerőt a vidéki nemességre. Itt is a kereskedők tették a polgári társadalom vagyonosabb részét, a kézművesek életszínvonala már jóval alacsonyabb volt, kénytelenségből mezőgazdasággal is foglalkoztak. Pedig Nagyszombat egyetemi város volt, állandóan sok nemes ifjú tanult itt, akiktől munkát kaphattak az iparosok. Ha tehát Bél Mátyás még itt is azt állapítja meg, hogy az iparosoknak nem volt mindíg munkájuk, akkor ez nyilván általános betegsége volt a magyar gazdasági életnek.
A városi társasélet kiemelkedő eseményei közül első helyen [POLGÁRI MULATSÁGOK] a nyilvános táncmulatságokat kell megemlíteni. Ilyenekre leginkább a farsang évadja nyujtott alkalmat, mert más időszakban a mezőgazdasági munkák még úgy lekötötték a városi lakosságot, hogy szórakozásokra alig maradt ideje. A nyilvános táncmulatságok sorából különösen az álarcos bálok emelkedtek ki; ezek már nem annyira a polgári, mint inkább a nemesi társadalom szórakozásai, mert a közönséges táncmulatságoknál nagyobb költséggel jártak. Mária Terézia 1772-ben külön rendelettel szabályozta ezeket az álarcos bálokat, kijelölte a báli napokat, utasítást adott az álarcok és fegyverek viselésére s megadóztatta a báli jövedelmeket. A nemesség és a polgárság társadalmi különállása ebben az időpontban még olyan éles volt, hogy nem tartottak közös táncmulatságokat, hanem külön-külön jöttek össze. Pesten a hét választó fejedelmek „főredutti szálája” volt a legelőkelőbb táncterem, ahol az ottlakó nemesség tartotta farsangi mulatságait. A nemességet Pesten a királyi kúria bíráin s egyéb alkalmazottain kívül a jurátusok, vagyis a kúrián gyakornokoskodó nemes ifjak képviselték, akikhez az egyetemnek 1783-ban Pestre történt áthelyezése után az egyetemi ifjúság is csatlakozott. Ez az ifjúság a mai Károly király-úton épült úgynevezett Hacker-szálában tartotta, immár télen-nyáron, táncmulatságait, amelyek 1780-tól kezdve nagy népszerűségnek örvendtek, amint erről az 1790. évi országgyűlés megéneklése során Gvadányi József is megemlékezik. Pesten és Budán a báltartási jog bérlete együtt járt a színjátszási jog bérletével s a színjátszási jog bérlői mindíg nagy súlyt helyeztek a báltartási jog bérletének megszerzésére, mert az előbbi ritkán bizonyult nyereséggel járó vállalkozásnak, az utóbbi ellenben kitűnő üzlet volt. A polgárság a mai Reáltanoda-utcában állott Kolbacher-kertben rendezte táncmulatságait, amelyek a nemes ifjúság ellenszenve miatt nem mindig zajlottak le símán. Az 1776. év utolsó farsangján tartott polgári táncmulatságból is olyan verekedések támadtak, hogy csak nagy erőfeszítéssel lehetett azokat megszüntetni. Hofmannsegg gróf szerint a budai és pesti álarcosbálokat csak az különböztette meg a németországi hasonló táncmulatságoktól, hogy a férfiak sarkantyús csizmában és kardosan táncoltak, ami nagyon alkalmatlan báli viseletnek látszott előtte. Ez a viselet szépen érvényesült a magyar táncokban, amelyeket sarkantyúpengéssel kísértek, más táncokhoz azonban alkalmatlan volt, mert könnyen megsértette a táncolókat. Ilyen viseletben rendesen csak a nemesség táncolt, de sokszor a polgárság sem tudott ellenállni a nemesi öltözet csábításának. Erre mutat, hogy néhol szabályrendelettel kellett eltiltani a sarkantyús csizma és a kard viselését.
Polgári szórakozás volt a színielőadások látogatása is, amelyek alig hiányozhattak a számottevő városokból. A régibb színielőadások kizárólag mulattatásra szolgáltak; irodalmi értékeket képviselő színművek nálunk csupán a század utolsó évtizedeiben jelennek meg. A polgári társadalom átlagos igényeit azok a rögtönzések is kielégítették, melyek az olasz renaissance hagyatékaként éltek tovább s a piac közönségének szóltak. Különösen a vásári csődületek voltak alkalmasak ilyen rögtönzések bemutatására. Ezt a műfajt eredetének megfelelően olaszok képviselték, de élelmes németek is követték példájukat s ezeknek a német lakosság körében nagyobb sikerük is volt. Jacobelli József Budán 1766 február 18-án kapott engedélyt a tanácstól, hogy élőképeket és táncdarabokat mutathasson be. 1768-ban Pesten is szerepelt egy olasz társaság, ez azonban nem sok szerencsével működött: a városi tanács felhívására el kellett hagynia a várost. Szerencsésebb volt a Schmalögger-család, amely szintén a könnyebb múzsának áldozott s mégis nagy sikereket könyvelhetett el.
Nagy közkedveltségnek örvendtek továbbá a szélesebb rétegek mulattatására szánt állatviadalok (Hetz). Ezeket a városi tanács 1786-ban be akarta szüntetni, a helytartótanács azonban fenntartásuk mellett foglalt állást azzal az indokolással, hogy külföldi városokban is megvannak.
Az igazi színjátszás másik, komolyabb ágát az iskolai színjátékok képviselték. Ezek egyetlen városból sem hiányzottak, ahol latin iskola volt. Eredetileg pedagógiai célt szolgáltak, de a fejlődés folyamán jellegük nem egyszer módosult. Minthogy a latin iskolákban jezsuiták és piaristák tanítottak, közülük kerültek ki e színműirodalom művelői, de a protestáns iskolák tanárai sem maradtak el mögöttük. Az iskolai színjátékokat már nem szabad ég alatt tartották, hanem az iskolaépület egyik terme volt e célra berendezve. A pesti piaristák színháza az iskolaépület legtágasabb helyiségében volt; ezt a városi tanács rendeztette be számukra oly módon, hogy külön helyet jelöltek ki a színjátszóknak, a zenészeknek, az előkelőknek és a népnek. A város előkelőinek és az iskola pártfogóinak megjelenésére ugyanis mindíg nagy súlyt helyeztek; Pesten a hétszemélyes és királyi tábla bíráinak jelenléte kölcsönzött fényt az ünnepségeknek. Az előkelők példájára azonban a köznép is érdeklődött az előadások iránt s ezért mulattató részletekkel tarkították a komoly jeleneteket. Egy-egy ilyen iskolai színjáték valóságos ünnepi eseménye volt nem csupán a városnak, hanem az egész vidéknek, ahonnan a nemesség szívesen bejött az előadások meghallgatására. Nagyobb hatást csak azért nem gyakorolhattak ezek a színjátékok, mert nyelvük a tanítás nyelvének megfelelően latin volt s tanévenként rendesen csak egy-egy ilyen előadást lehetett megtartani a tanítás érdekeinek sérelme nélkül. Tagadhatatlan azonban, hogy az irodalomra és közönségre egyaránt hatással voltak. Az iskolai színjátékok szereplői közül sokan a színműirodalom művelői lettek, maguk az előadások pedig [SZÍNHÁZAK, SZÍNIELŐADÁSOK] színjátszókat és színházpártoló közönséget is teremtettek a későbbi színműirodalom számára.
Sétalovaglás a budai vár alatt a XVIII. század közepén.
(Történelmi Képcsarnok.)
Állandó színházak építésére és állandó színielőadások tartására csupán olyan városokban lehetett vállalkozni, amelyeknek állandó színházlátogató közönségük volt. Ilyenek voltak azok a városok, ahol nagyobb számú birtokos nemesség lakott, vagy nagyobb tisztviselői létszámmal rendelkező kormányhivatalok voltak elhelyezve. E tekintetben elsősorban Pozsony jött számításba, itt ugyanis számos főúri család lakott s a magyar udvari kamarán kívül itt székelt a helytartótanács is. Maga a polgárság német anyanyelvű volt s amennyiben a színielőadások iránt érdeklődést tanúsított, csupán a német nyelvűeket látogatta. Magyar nyelvű színműirodalmunk a XVIII. század nagyobb felében különben sem volt, a német színműirodalom ellenben Gottsched nyomán már a század első felében virágzásnak indult. Ennek hatása alatt építették Pozsonyban 1776-ban az első állandó színházépületet, s itt már nem rögtönzött mutatványokat, hanem irodalmi értékű színműveket mutattak be. Az első operaelőadásokat is Pozsonyban tartották azon a magánszínpadon, amelyet Erdődy János gróf rendeztetett be palotájában akkor, amidőn Bécsből visszavonult. Budán is attól fogva találunk állandó színházat, hogy II. József 1783-ban ide helyezte át Pozsonyból a magyar udvari kamarát és a helytartótanácsot s szükségét látta annak, hogy a pozsonyi kultúrigényekhez szokott tisztviselői kar életszínvonalát biztosítsa. Pesten is rendesen akkor tartottak színielőadásokat, mikor az 1723-ban szervezett országos főtörvényszék ülést tartott, egyébként nem lett volna közönsége a színjátékoknak.
Állandóbb érdeklődés az irodalmi értékű színművek iránt a XVIII. század utolsó évtizedeiben indult meg. Megfelelő magyar irodalom híján túlnyomóan német színművek kerültek bemutatásra. Budán, Pesten és Pozsonyban különben is német volt a polgárság nyelve s a színházlátogató közönség nagy része a polgárság sorából került ki. A színházi vállalkozások mégsem jártak sikerrel: színháztörténetünk a csődök egész soráról számolhat be. Az állandó színházaknak mégis megvolt a hatása, nemcsak művelődési, hanem társadalmi téren is. Bennük nemes és polgár ugyanazon irodalmi forrásból táplálkozott, aminek lelki hatásai csakhamar érezhetőkké váltak a társadalmi különbségek elegyengetésében.
A XVIII. századi városok társas életében megjelennek már a kávéházak is. Ott szaporodtak el leginkább, ahol nagyobb számmal volt képviselve a nemesség, melyre a városi tanács joghatósága nem terjedt ki. Pozsonyban, az ország XVIII. századi fővárosában találunk először élénk kávéházi életet. Itt országgyűlések idején nagyszámú nemes ifjúság gyűlt össze, s szorgalmasan látogatta a kávéházakat. Kolinovics Gábor említi az 1741. évi koronázó országgyűlés leírásában, hogy Mária Terézia rendeletére utcai lámpákat szereltek fel, hogy éjnek idején rendzavarások ne történjenek. Nem is voltak nagyobb botrányok, ámbár a kávéházak éjszakánként rendesen tele voltak nemes ifjúsággal és polgári „söpredékkel”. Budán is az 1790. évi országgyűlés alatt jutott jelentőséghez az egyetlen számottevő kávéház, amikor is az „Ország gyűlésének satirico critice való leírása” szerint „a gavalléroktól Buda unattatott” és ezt az unalmat nem tudták elűzni azzal, hogy a „Fortunánál piliárdoztak”. Pesten a királyi táblán jurátuskodó nemes ifjúságból telt ki a kávéházak állandó közönsége; Schwartner szerint a század végén már nem kevesebb, mint húsz kávéház volt a városban. A legszebb volt közöttük a dunaparti Kemnitzer-kávéház, melyet gr. Hofmannsegg nagyon dícsér útleírásában. Különösen szép lehetett az a bolthajtásos nagy terem, melyben a billiárdasztalok [TÁRSADALMI KIEGYENLÍTŐDÉS] állottak; itt a falat márványlapok borították s a bolthajtásról kristály gyertyatartók függtek. A kávéházi buffet leírásából arra lehet következtetni, hogy nemcsupán kávét szolgáltak fel, hanem mai rendszerű kávéházi élet folyt. A kávéházak voltak a különböző szerencsejátékok színhelyei is. Ezért tilalmazták a polgári hatóságok azok látogatását, de a tilalom természetszerűleg csupán a polgársággal szemben volt érvényesíthető. Győr városának 1747. évi statutuma pl. elrendelte, hogy „senki ezentúl 10 óra után az utcákon lámpás nélkül ne járjon, se korcsmára, korkudzliban, avagy kávéházakban ne menjen”. Minthogy ez a tilalom a nemes ifjúságot nem érintette, a polgárság se nagyon tartotta be. A kávéházak a városi társasélet központjai lettek, s jelentős társadalom-nivelláló hatással voltak a nemességre és polgárságra.
Míg régebben a biztonság hozta a birtokos nemességet a városok falai közé, később a növekvő igények késztették falusi lakóhelyei elhagyására. Különösen attól kezdve vált ez a folyamat érezhetőbbé, hogy a városodás nálunk is erőre jutott, tehát a város már nem csupán a védettséget jelentette. Polgárság és nemesség tartós együttélése aztán azt eredményezte, hogy egyre erősbödő kölcsönhatást gyakoroltak egymásra. A birtokos nemesség a vagyonos polgárság életmódja követte, a birtoktalan nemesség pedig a vagyonalan nép szokásai szerint élt, s ezt a társadalmi nivellálódást az is előmozdította, hogy a városi és vármegyei statutumok figyelmen kívül kezdték hagyni az életszínvonal szabályozását, amire korábban olyan nagy gondot fordítottak. Hivatalviselés és birtokszerzési képesség szempontjából még mindíg megvolt a különbség polgár és nemes között, amióta azonban a polgárság nagyobb számban szerzett nemességet, ezek a különbségek is áthidalhatókká lettek. A vármegyékben is gyöngült a birtokos nemesség tekintélye, amióta kénytelen volt a birtoktalan nemesség pórias tömegeivel szövetkezni, hogy akaratát érvényre juttassa. Az országgyűlések fokonként megszűntették a nemesi kiváltságokat, ami a rendi szellem elerőtlenedését eredményezte. Társadalmi különbségek ezután is voltak, sok esetben az addigiaknál élesebbek, ezek azonban hovatovább nem rendi, hanem vagyoni különbségeken alapultak. Amíg ezek a vagyoni különbségek tisztán a földben gyökereztek, összeestek a rendi különbségekkel, melyeket enyhített a rendi szellem patriarchalis jellege. Amióta azonban az ingó javak is mértékadóvá lettek, a vagyoni megkülönböztetésen az ellentétek sokkal jobban kiélesedtek és az eddigi patriarchalis vonások lassanként háttérbe szorultak.
