SZABÓ ISTVÁN: A NEMZETISÉGEK TÉRNYERÉSE ÉS A MAGYARSÁG
SZABÓ ISTVÁN:
A NEMZETISÉGEK TÉRNYERÉSE ÉS A MAGYARSÁG
A NEMZETISÉGEK TÉRNYERÉSE ÉS A MAGYARSÁG
Nincs szomorúbb, mint Magyarországon utazni, kivált ha meggondoljuk, hogy hajdan a lehető legnagyobb virágzásnak örvendett és ma ily nagy területen embert is alig láthatni – írta haza 1717 januárjában a török kormányhoz utazó angol követ felesége, mikor Győrön, Neszmélyen, Budán, Földváron és a búsemlékű Mohácson keresztül Péterváradra érkezett. Bécsben még azzal rémítgették, hogy az úton meg fog fagyni, a hó el fogja temetni vagy esetleg portyázó tatárok kezébe kerül, de Péterváradon már mosolyogva gondolt a bécsiek rémlátásaira. Útközben megcsodálta a „világ legszebb rónaságá”-t, mely oly sík, mintha ki volna kövezve, elmerengett a királyi Buda romjain s feltűnt neki, hogy a magyarok földjén, amerre útja vitt, sokfelé laknak rácok, kiknek nagyszakállú és nagyhajú papjai az indiai brahaminokhoz hasonlatosak. Budától kezdve alig látott embert, de annál gazdagabb madárvilágot, szinte paradicsomi ősállapotban. Mint valami ismeretlen földrészt fedezte fel a hallgatag országot, mely néhány századdal előbb európai nagyhatalom és a művelődés fáklyája volt.
Abban az időben, amikor az idegen utas ily lehangoló képet alkotott magának a magyarok országáról, az adó igazságosabb megosztása céljából két ízben. 1715-ben és másodszor, a hiányok pótlása végett, 1720-ban összeírták az ország adófizető lakosságát, tehát a telkes jobbágyokat, a mezei külsőséggel vagy legalább házzal bíró zselléreket, a szabadosokat, a taksafizető nem nemeseket, a városi polgárokat és a paraszttelkeken élő nemeseket – így a futó útikép, amit az idegen utas az ország népesedési viszonyairól szerzett, megbízható számadatok tükrébe állítható. Az összeírt területen 275.905 volt az önálló adófizetők, vagyis az adóköteles családi háztartások száma, a külön fejedelemséget alkotó Erdélyben és a török uralom alól csupán 1718-ban felszabaduló Temesközben adót fizető háztartások nélkül. Más forrásból merített adatokkal többé-kevésbbé ezek a területek is hozzáilleszthetők az összeírt ország területéhez. Ezekben az években alkalmi s többnyire a vándorló hegyi pásztornép hiányával készült [ A NÉPSŰRŰSÉG] összeírások Erdélyben körülbelül 132.570 jobbágyfőről adnak számot, a felszabadult Temesköz lélekszámát pedig 30.000 lélekre becsülik, ami 4–6000 családnak felel meg. A történelmi határok között tehát – nem véve tekintetbe Horvátországot és Szlavóniát – 1715–1720-ban körülbelül 413.000 adófizető család élt. Belőlük mindössze körülbelül 90.000 esik azokra a megyékre, melyek tartósan és egészben szenvedték a török uralmat. Ez a terület a Somogy, Veszprém, Komárom, Esztergom, Pest, Heves, Borsod, Szabolcs, Bihar, Arad és Krassószörény megyék s a Duna-Dráva vonal által körülfogott országrészt öleli fel s 120.000 négyzetkilométernyi nagyságú. Minthogy az ország területe 279.805 négyzetkilométer, az említett, közel félországnyi területen 1715–1720-ban csak negyed-ötödrésze élt az ország adófizető lakosságának. Ez a hatalmasan eltolódott arány az adót nem fizető réteg, a nemesség tekintetbe vételével tovább romlik, mivel éppen a töröktől visszahódított terület jó részein nemes ember, aki nem volt köteles adót fizetni, a felszabadulás idejében még általában nem lakott.
)
A régi határok közé visszatért ország egyik fele tehát a másik feléhez képest igen ritka lakosságú s az előbbi felén, a síkföldi téreken e ritka népesség is egyenlőtlenül szóródik el. Némely vidéken, mint a Duna-Tisza közén s a Délvidéken csak napi járóföldre lehet helységekre találni, más vidéken, mint Baranyában, Biharban és Hevesben már sűrűbben kerülnek az utas útjába az élet nyomai, de az itteni senyvedő kis falvakban alig öt-hat házból száll fel a füst. Ugyanekkor a négy-ötszörte népesebb másik részen egyes vidékek túlnépesültek az emésztő idők alatt. Míg például Sopron megyében 229 helység közül csak 10 van olyan, melyben az adófizető családfők száma a tizet nem haladja meg s Turóc megye 96 helysége közül is csupán 11 az ilyen helységek száma, addig a töröktől másfélszázadon át megült Baranya megye 276 helysége között már 129-re rúg a tíznél kevesebb adófizető-lakta helységek száma. A különbség még élesebben érzékelhető így: míg egy négyzetkilométerre Sopron megyében kb. 4, Turóc megyében is több mint 2 család esik, Baranya megyében ugyanekkor egy családnak kell egy négyzetkilométernyi területet meglakni és a termelés tényezőjévé tenni, de Békés megyében már három-négy négyzetkilométerre sem jut egy adófizető család s a déli részeken még szomorúbb a helyzet. Az ország határain belül szembe lehet tehát állítani olyan vidékeket, melyek népsűrűségében húszszoros a különbség.
Lovas magyar. Festett fajánszalak a holicsi gyárból. XVIII. század második fele.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Nyilvánvaló, hogy ilyen aránytalanság a helyreállított országban rendes viszonyok között nem állhatott fenn sokáig s a közlekedő edény természeti törvénye szerint kellett a tömött vidékek népeinek a ritkán lakott területekre megindulniok. A kiegyenlítődés természetes folyamatának annál inkább el kellett következnie, mivel a sűrűn lakott terület elsősorban a hegyvidék volt, némely részeiben a jobbágynépességet foglalkoztató mezőgazdaságnak egészen szegényes lehetőségeivel, az elnéptelenedett országrész pedig a termő alföldi síkra vagy dunántúli lankás oldalra esett, ahol a dús termésre képes föld most elvadultan és pihenten, embernagyságú giz-gazban várta a kemény munkáló kezet.
A megtelt hegyvidékek népének a pusztai síkok felé irányuló áramlása mindjárt meg is indult, amikor a felszabadító seregek nyomában az ország területe kiesett a törökség kezéből. Az áramlás széles kibontakozását azonban előbb a felszabadító seregek sorvasztó országjárásai és a föld népére oly siralmas telelései akadályozták meg. Az ország nádora, Esterházy Pál hiába idézte fel évről-évre a bécsi udvar előtt az ország végső romlásának képét és hiába jelentette a határvidékhez közelebb élő lakosság futását a határokon túlra, a súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdő bécsi kormány az elviselhetetlen terheken nem könnyített. Majd e nehéz évek után pedig a nagy pestis kaszált végig az ország térein, további gátakat emelve a lakosság gyarapító, békés élete és az egészséges egyenlítő népmozgalom folyamata útjába.
A kuruc fegyverek elbukása és a harc elülte után immár csendes évtizedek köszöntöttek az országra s a nyugalmas életben teljes nagyságában fejlődött ki a nagy belső népvándorlás, mely a XVIII. században a külföldről önkéntesen folyó népelemekkel és a mesterséges idegen betelepítésekkel együtt új néprajzi színképet adott az országnak. A belső népvándorlás természetesen máskor sem szünetelt, mert indító erői elsősorban a család és a társadalom viszonyaiból fakadnak, a folyamat azonban sajátos okok hatása alatt rendkívül meggyorsulhat és elemi erejű sodrássá duzzadhat. Ilyen népmozgalommá nőtt a XVIII. században az Alföld felé irányuló áramlás. A mozgalomnak nagy tömegeket elrendező első szakasza [NÉPÁRAMLÁS A HÓDOLTSÁG MEGSZŰNÉSE UTÁN] az 1710-es években kezdődött s az 1730-as évekre már be is fejeződött. A népes hegyvidékek terhes népfeleslegeiket gyorsan elbocsátották, de a folyamat meg-megélénkülő ütemben a század végéig továbbtartott.
Vagyonos parasztlegény Fejérmegyéből. XVIII–XIX. század.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Színezett aquatinta-metszet a következő műből: Costumes des différentes nations composant les etats héreditaires de S. M. Imp. et Royale. Dessinés par Kininger et gravés par le meilleures Artistes. Vienne, T. Mollo & Comp. A kép aláírása: Bauerbursche in Galla aus dem Stuhlweissenburger Comitat.
A nagy áramlás, főleg a nyugati és az északi végvárvonal vidékéről, nemesi elemeket is hordott magával. E nemességet annakidején a török vész szorította ide s mikor a régi föld, melynek családi kötelékei az utódok emlékében talán már nem is éltek, újból szabad tér lett, a szűkös völgyekből, szegényes portájukról a tágas, termékeny síkok felé indultak. Nógrádi kisnemesek pestmegyei földekre, pozsonymegyeiek Somogyba, mások más vidékekre szállottak egészen Bács megyéig, nem ritkán, hogy a nemesi szegénységet bő jobbágysággal cseréljék fel, sokszor hogy a nemesség nélkül megalakuló új alföldi megyék nemesi tisztségeit kezükbe vegyék. Jellemző a nemesi elszivárgás útjaira, hogy az újjászülető Csongrád megyében 1732-ben az ott nemesi jogban élő 13 nemes ember közül 2–2 Nyitra, Trencsén, Komárom, Bars, 1–1 pedig Szatmár, Turóc, Békés, Heves és Sopron megyéből származott át. Ily kicsiszámú nemességben is éppúgy képviselve van tehát a Lajta vidéke, mint a Felső-Tiszáé vagy a Tátráé s természetesen nagyobb számban nagyobb a változat, tarkább az összetettség is.
A nagy népáramlásban azonban a nemesség részvétele nem volt jelentékeny s nem volt az a töröktől megmenekedett, de a belső háborúk következtében éppen a XVII. század második felében elhanyatló városi polgárságé sem. A zömöt a jobbágyság szolgáltatta, a nagy medence, melyből minden hiányok kiegészültek eddig is. A jobbágyság szabad elvándorlásának azonban hatalmas akadály állott az útjában; a földesúri kötelék. Míg az Alföldre az új otthont alapító parasztságot bő föld és anyagi kedvezmények hívták, addig a régi helyén a földesúr hatalmi erővel is érvényesíthető joga marasztotta. A birtokos mellett állott a megye hatalma is. A megyénként felosztott közteher ugyanis annál nagyobb összegben nehezedett a megye egyes jobbágyaira, minél kevesebben maradtak a teherviselők. Különösen az 1–2 jobbágyot tartó kisbirtokosra jelentett nagy csapást a jobbágyvándorlás s visszaszorítására a vándorlás növekedésével együtt növekedett a birtokos nemesség küzdelme is. Az 1715. évi 101. tc., „mivel igen sok jobbágy földesura tudta nélkül és akarata ellenére más megyékbe szökött és szökik”, kimondta, hogy a földesúr passzusa nélkül nem engedhetők át más megyékbe. 1723-ban pedig már a taksások és szabadosok költözését is tilalom alá vetették a rendek.
Szántogató kisnemes a XVIII. század végén készült habán korsón.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A jobbágyvándorlást azonban semmiféle erőfeszítés sem akadályozhatta meg. A jobbágy, ha nem engedték, szökött, mint addig is a költözködés jogával egyelőre rendelkező taksás, szabados és árendás jobbágyok mellett tömegesen kerekedett fel az „örökös” jobbágy is. Liptó megye már 1717-ben panaszolta, hogy a megye majdnem összes parasztnépe szétszóródott más szomszédos megyékbe, ahol a megélhetésnek jobb módjai kínálkoztak. A megye területén 1715-ben 2310 jobbágycsaládfőt írnak össze s 1717-ben 1070 olyan személyt tartanak nyilván, jobbára férfiakat, de elvétve özvegyasszonyokat is, akik ekkor a megye határán túl „szökés”-ben vannak. Abaúj megye 1719-ben 1089 szökött jobbágyot számolt össze s meg is jelölte a helységeket, amelyekben a „profugus”-ok otthonra találtak. Az abaúji szökevények közül 3 Szabolcs, 39 Szepes, 36 Sáros, 3 Gömör, 6 Bihar, 26 Heves, 24 Torna, 449 Borsod és 503 [JOBBÁGYVÁNDORLÁS DÉL FELÉ] Zemplén megyében, a megyének Abauj alatt fekvő tiszamenti déli részében ütötte fel tanyáját. Míg tehát az Abauj megyétől északra vagy oldalt eső megyék területére mindössze 78 jobbágy vágyott át, addig az Alföldre néző vagy éppen alföldi megyékbe 1011 jutott s az elvándorlás – miként a megye írta – még napról-napra nőtt. Míg Abaúj elbúcsúzott jobbágyai nagyrészét Borsodról és a déli Zempléntől követelte, addig Hont megye Pest és Esztergom megyékben kereste hűtlen jobbágyait s Szabolcs is azt panaszolta, hogy népe nagy része a déli szomszédba, Biharba kelt át, „sok puszta helység ottan az inkolákkal megrakodott”. A szabolcsi rendek 1713-ban ki is szálltak a pocsaji határba s tárgyalásba kezdtek a bihariakkal népeik visszaszerzése végett, de eredmény nélkül. Bihar megye maga is az elvándorlással védekezett: jobbágyai állandóan folynak más megyékbe és a nemesi részekre.
Magyar paraszt gubában. Rézmetszet a XVIII. század végéről.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Színezett rézmetszet, jelezve: Jos. Schaffer. Aláírása: Ungarischer Bauer. Paysan Hongroise. In Wien bey Artaria Camp. C. P. S. C. M. Az eredeti 14.7×23.5 cm nagyságú.
Így hömpölyög a lassú áradás a földesúri köteléken és a megyei hatalom határain át Liptótól egészen a déli Dunáig, töltögetve a puszta tereket, melyek a török időkben elvesztették népeiket. Az északi megyékből a déli szomszédságba szivárog át a földjéről elmozdult parasztságban hamar telítettség áll elő a még délibb szomszédsághoz képest s a szivárgás folyamatában így képződnek lépcsőzetesen újabb és újabb áttételek. Az 1715–20. években például a nagykunsági helységeket alig 3–4000 lélek lakta, de ezek néhány évtized alatt oly nagyszámú lakosságra tettek szert, hogy később már maguk bocsátottak ki telepes rajokat: 1786-ban Kisújszállásról, Karcagról és Kunmadarasról 2500 lélek szállott ki a bácskai Pacsérra és Ómoravicára, szabályos útlevéllel, ünnepélyes búcsúztatással és az elbocsájtó anyaközség ajándékaival.
Táncoló tótok a XVIII. század első felétől.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Engelbrecht 1743–1750 közt megjelent albumából; lásd a 26. lapnál. Aláírása. Ein Danzendes Sclavachises (így) Paar auf einer Hochzeit. Alatta négysoros német vers.
Nem volt más a helyzet Erdélyben sem, a birtokosoknak itt is nagy gondja a jobbágyszökés. Az erdélyi kormányszék 1718-ban írja, hogy a nép éjjel-nappal szökik. A hegyekből az erdélyi medence és a völgyekbe tartó néphullámok mellett más hullámok az erdélyi nagyfejedelemség területéről a magyar alföldi részek felé tartanak. A székelyek közül is több ezren hagyták el akkor erdős hegyeiket s folyton megújulnak az erdélyi panaszok, hogy a szökés útjai Magyarországba vezetnek.
Az egykori török területre északról, keletről és nyugatról húzó parasztköltözés elsősorban magyar elemeket vitt magával. A török időkben elzaklatott magyar parasztságot nemcsak a tágas termőföldek hívták vissza, hanem ősi szemlélete és vérmérséklete is, mely már nyolcszáz évvel ezelőtt is ezen a síkon és lankán gyökeresítette meg. Ama 449 jobbágy közül például, akiket Abauj megye mint tőle szökötteket 1719-ben Borsod megyén keresett, majd 300 magyar nevű volt. Ugyanekkor a Sáros megyébe átköltözött 36 jobbágy közül csak 6 viselt magyar nevet, ami szintén arra mutat, hogy a nagy jobbágyvándorlást népi szálak is átszövik. Az alföldi magyar terek elsősorban a megmozdult magyar parasztságot vonják magukhoz s így érthető meg, hogy az olyan megritkult s néhány évtized alatt ismét feltöltött vidékek, mint a jászkun és a hajdú terület – az utóbbi Dorog kivételével, ahová rutének is költöztek – a feltöltés után is változatlanul [ÚJ MAGYARSÁG AZ ALFÖLDÖN] magyarok maradtak. Több felgyarapodó magyar mezőváros is, mint Hódmezővásárhely és Szentes, csaknem teljesen egyvérű elemek torlódása révén jutott e korban szélesülő keretekhez s csaknem minden vidéken megállapíthatók új magyar jobbágyrétegek lerakódása.
Rusznyák paraszt Máramarosból. XVIII–XIX. század.*
(Országos Széchényi-Könyvtár.)
Színezett aquatinta-metszet Kiningernek a 115. lapnál idézett albumából. Aláírása: Russniakischer Bauer.
E lerakódások egyesek fokozatos beszivárgása vagy a birtokosok telepítő hívására csoportos települések által jöttek létre s a szomszéd helységek magyar jobbágyai igen gyakran távoli vidékekről sodródtak egymás mellé. Az új Arad megye helységei közül Zimándújfalu Nógrádból, Zimándköz Hevesből, Mácsa Szatmárból, Máramarosból és Erdélyből, Nagyzerénd Biharból, Szabolcsból és Beregből, Pécska Gömörből, Borsodból és Hevesből, Selénd többek között Hont megyéből, Újvarsánd a Dunántúlon és a csak néhány évtizede meggyarapodott Orosházáról kapta magyar parasztjait. Az Alföldet megszálló magyar jobbágyok útjai tehát kis területre is különböző messzi vidékekről érkeznek össze s ez ölelkező vándorlásban elmosódnak a jegyek, melyeket a föld népe hosszú idők során kölcsönösen ad egymásnak. Míg a török uralom alatt ittmaradt magyarság – bár földjéről fel-felszakítva és összezilálva – általában szűk sugarú körben hányódott ide-oda, addig most először a magyar perem különböző pontjairól keveredtek szét távoli vidékekre az elszóródó elemek. E nagy kavargásban a török uralomból népeikkel átmenekedett városok, mint Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös s a természettől védettebb alföldi és dunántúli vidékek magyarsága alkotja a régi törzset, amely a ráfonódó új hajtásokkal együtt az Alföld magyar színét hivatott megadni.
Az Alföld magyar színe azonban ekkor már nem olyan egységes, mint a török hódítás előtt volt. Már a török uralom idejében rác jövevények jelentek meg e területen s amikor a török rég visszaszorult a Balkánra, hegyvidékeink nem magyar népei, a tótok, rutének és oláhok is megmozdultak. A török vész alatt az országban éppen ezek a népek voltak azok, melyek lényeges vérveszteséget nem szenvedve, sőt a rutének és oláhok folyton újabb betelepülőket nyerve, hatalmasul elterebélyesedtek. Megmozdulásuk következtében mindenekelőtt népi vonalaik szálltak le a hegyekről, melyek ormain eddig a rutén vagy oláh pásztor csak a felperzselt magyar faluknak a füstjeit látta szállani. Most beültek a megfogyatkozott népű vagy éppen üres falvakba s ez a térfoglalás szinte folyamatos mind a tót, mind a rutén és az oláh vonal mentén.
Az oláhság előnyulása Bihar megyében. (Jakó Zsigmond adatai alapján.) A vonalazott terület 80–100, a pontozott 20–80 százalékban oláh népességű.
Így Bars megyében a török kor pusztításainak nyomán változott tóttá már a XVIII. századra a Zsitva völgye s keletre innen a XVIII. század folyamán csatlakozott a megye tót vonalához a század elején még református és magyar, de a század végén már tót és katolikus Garamkelecsény és Koszmály. A tömbvonal alatt itt a század folyamán még több tót nyelvsziget jött létre s a félszigetekkel és előretolt szigetekkel csipkézett új vonal más helyen is jellemzője az előremozdult nemzetiségi határnak. Az Ugocsa megyét átszelő rutén vonal a síkvidéket 1637–1717 között sujtott nehéz csapások után lényegesen előrébb nyomult: a XVIII. század második felében a sík terület 39 magyar helysége közül 24-ben rutén többség mellett már kisebbségben él a magyarság, egyik-másik községben alig 20–30 százalékot érve csak el, holott a pusztulás kezdetéig alig ismerhető fel bennük rutén nyom. Az oláh vonal is így mozog előre, egyszerre az erdélyi medence és a magyar alföld felé. A délbihari Magyarcsékén 1720-ban a lakosok 90%-a még a magyar nevet viselt, 1778-ban azonban már csak 25%, a többi lakos oláh jövevény s Dél-Biharban még számos községben mutatkozik az oláhság javára több-kevesebb eltolódás ez évtizedekben.
Oláh fatemplom a fogarasmegyei Sebesen. Székely ácsmunka a XVIII. századból.
A tót-rutén-oláh népi tömbök előbbre vonulását a szélükön: a hegyek lejtőin, a völgyekben s a sík peremein álló helységekbe az a megfogyatkozás tette lehetővé, amit e helységek lakosságukban a török idők alatt szenvedtek. A nemzetiség térfogalalást azonban elősegítette az is, hogy e peremvonalakról a megmaradt magyarság maga is az Alföld mélye felé húzódott, mikor az megnyílt előtte. Számos ponton más okok is közrejátszottak: a földesurak – főleg az egyházi javadalmak birtokosai, de mások is – gyakran állították református magyar jobbágyaikat választás elé, hogy vagy vallásukat hagyják el vagy helyüket. A tót népi tömb szélén így üresedett meg például Bars megyében Zsemlér, melynek lakosai a börzsönyi vidékre, Szokolára, Ladányba és Óvárra ültek át, így Nyitra megyében Ürmény, Hont megyében Tergenye és még más helységek, amelyekbe ezután katolikus tótok szállottak. A rutén vonal előtt az ugocsa-megyei Kökényesdre is tótok és rutének telepedtek, mikor az előző századokból megmaradt református lakói a XVIII. század közepén templomuk elvétele után részben elhagyták az ősi fészket. A délbihari oláh vonal előtt Magyarcsékéről is Tenkére és más magyar falukba tért a hitéhez ragaszkodó református magyar jobbágy, mikor a birtokos püspökség katolikus hitre akarta kényszeríteni. Egészen sajátos helyi fejlemények is szélesítették a térfoglalók útjait: az ugocsamegyei Csoma szegény nemes kurialistái, akik az elmult századok során elkeveredtek a [A TÓTSÁG TERJESZKEDÉSE] jobbágysággal s ezért a nemességigazolások során mindenestől kiestek a nemesi szabadságból, a pervesztés után eltűntek a faluból, helyüket új telepesek, rutén parasztok foglalták el s az ősi magyar nemesi faluból a XVIII. század első felében egyszerre rutén parasztfalu lett. Mindezek a cserék az elpusztultság miatt egyébként is hátráló magyar és előregördülő tót-rutén-oláh vonalban jóformán a nemzetségi törekvések megszületésének előestéjén mentek végbe.
Délvidéki határőrök a XVIII. században.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a 26. laphoz szóló jegyzetet. A kép aláírása: Ein Croat u: Tolpatsch mit seiner Mägdle.
Az ország határai között élő nemzetiségek térfoglalásai azonban nem szorítkoznak csupán a népi tömb vonalának előretolására. A vonal előtt és a vonal mögött is új színeződések folynak s gyakran jelennek meg magános színfoltok az anyatömbtől messzevetve is.
Rutén falvak Máramaros vármegyében. Szabadhegyi Mihály rajza 1772-ből.*
(Országos Levéltár.)
Szabadhegyi Mihály pálos szerzetes 1772-ben albumszerű gyüjteményben megörökítette a pápai rendház összes ingatlanait részben térképvázlatokban, részben színezett tollrajzokban. Ábrázolásain meglátszik a műkedvelő keze; azonban rajzai igen tanulságosak és különösen művelődéstörténeti szempontból figyelemreméltók. A kép ezek közül való; felírása: Possessio Aknaraho et Bocskoraho. Ruthenis, Vigens. Rares producent. Amiből látszik, hogy a szerzetesháznak a távolfekvő jobbágyfalucskákból nem sok jövedelme lehetett. A két Rahót újabban egyesítették s fürdőhelyé fejlesztették.
A tót nyelvterületen belül – főként a városokban – magyar és német szigetek állanak, melyeket a tótság eddig jobbadán elkerült. Most gyors ütemben indult meg a tótság beszivárgása. Nagyszombat, ahol a XVI–XVII. században tősgyökeres magyarság nagyarányú tőzsérkedést folytatott, a XVIII. század második felében már tót jellegű lett s a tótság benyomult a német jellegű Selmecbányára, Korponára, Bakabányára és más városokba is. A tót nyelvterületen kívül, a magyar népi területen pedig tót szigetek és szórványok keletkeznek. A Dunától északra, Nyitra, Bars, Komárom és Esztergom megyék szegletén a surányi tót sziget kerekedik be a magyar térbe, a Duna-Tisza közén Balassagyarmattól Aszódig, majd tovább Kerepestől Irsáig mélyül a magyar földre tót népi sziget, a Tisza vidékén pedig Borsod, Abaúj és Zemplén megyék határain tűnik fel többkarú tót települési folt. A dunántúli és az alföldi terület különböző pontjain kisebb – Komárom megye déli részén, Fejér és Békés megyékben azonban 4–5 helységet is magukba ölelő – szórványok települnek meg a század folyamán s kisebb tót rajok Somogyig, Baranyáig és Bácskáig, keleten pedig – több helyen már az új alföldi telepről szóródva el – Arad, Bihar, Csanád és Szatmár megyéig eljutnak.
A temesi bánság északnyugati sarkának települési képe a XVIII. század végén.
A ruténség szállásterületén jelentékeny idegen népi szigetek nem voltak s így a népi tömbről elkívánkozó rutén rajok délre szálltak, főként azonban csak az előretolódott vonalra. A vonal előtt levő terekre a ruténség számottevő rajzást nem bocsátott, rutén foltok csupán a szatmári, szabolcsi és legtovább a bihari vidékekre rajzolódtak fel, itt is többnyire kisebb csoportokban s így az anyatörzstől leszakadva eleve felszívódásra ítélten.
Az oláhság a XVI–XVII. század során folytonosan szaporodott a moldvai és havasalföldi jövevények révén s a beszivárgás tovább tartott a [RUTÉN ÉS OLÁH TERJESZKEDÉS] XVIII. században is. Sőt éppen ebben a korban, a török fanarióta uralom idején, a valósággal rabszolgasors alól menekülve, olykor-olykor seregnyi oláhság kelt át a Kárpátokon magyarországi és erdélyi testvéreihez, növelve itt a felgyülemlett terjeszkedési feszültséget. A feszültség az erdélyi medencére több oldalról nehezedik s a hegyekből leereszkedő oláhság keresztülhullámzik rajta, mindenütt lerakva rajzásait s itt-ott a székely földre is beszivárogva. Benyomulnak a Királyföldre is, melyet a szászok oly féltékenyen őriznek a magyaroktól; 1727-ben már sokalják oláh jövevényeiket. Panaszaikra az erdélyi főhadparancsnok az oláhok kitelepítését javasolja a szász földről, melyre „a szászok az oláhokat a terhek könnyebb elviselhetése céljából fogadták be zselléreknek, de az oláhok már annyira gyarapodtak, hogy a szászokat is felülmúlják”. Az erdélyi oláhság 1700-ban 250.000 lélekre számítható, de 1730-ban már 425.000-re s 1761–1765-ben 547.000-re, ugyanakkor a szászok száma a 120.000-et s a magyarságé is csak a 271.000-ret éri el.
A magyarországi oldalon az oláh terjeszkedés a ruténségéhez hasonlóan ment végbe: a népi tömb előrenyomult, elöntötte a völgyeket és karavánokban vonult mélyen a síkra, távolabb azonban, a tót szigetekhez hasonló foltokat nem hozott létre. A tót szigetek rendszeres belső telepítés következményei – az otthon kegyetlenül elnyomott, vadságra nevelt, zabolátlan oláh jövevény azonban nem alkalmas telepítési anyag, annyira nem, hogy a XVIII. század második felében nagy özönlések után az országhatárt is elzárni igyekeznek előle s a Délvidéken határt jelölnek ki nyugatra irányuló ömlésének.
Ekkor már a pozsareváci békében 1718-ban felszabadult déli vég, a későbbi Torontál, Temes és Krassószörény megyék területéből bécsi katonai, majd polgári kormányzat alatt létesített bánság jó részét elborította az oláh áradás. A Bánságnak ekkor még vadvizekkel rombolt, de dús termésre fakasztható földje volt ugyanis az az eldorádó, ahová ekkor a Kárpátok alól fölinduló oláh tömegek más népelemekkel együtt elsősorban igyekeztek. Csak a magyarságot zárta el innen az udvari politika, amely idegen elemekből akart biztonsági övet építeni a megbízhatatlannak tekintett s a Rákóczi-felkelés után török felé való fordulással gyanúsított magyarsággal szemben. A temesi területre, amelyről a magyarság karddal kezében pusztult ki, a felszabadulás után évtizedeken át csak lopva léphetett be a magyar települő s megtörtént az is, hogy fegyverrel űzték el a Maros felől átköltözni óhajtó magyar parasztokat, miközben oláhnak és minden más, hazulról elvágyott népnek szabad bemenetele volt oda.
A kemény fegyelmezést kívánó s az európai kultúrával csak itt ismerkedő oláhság magától folyó áramlása a Bánságban egy másik természetes nagy népi áramlással találkozott össze, a rácságéval, mely szintén a Balkánról folyt, szintén siralmas állapotokból menekedve az élet lehetőségét kereste s a félnomád életforma és a vallás elemeiben is hasonlatos volt. Hasonlatos volt a zabolátlanságban is, vidékén az életnek és vagyonnak éppúgy nem volt biztonsága, ezért az ország nádora 1699-ben azt kívánta, hogy osszák be őket magyar és horvát ezredekbe, a többit pedig szoktassék rendes munkára. Később még sokszor újultak meg a magyar kívánságok, de hasztalan, a rácság Bécs különös kegyeit élvezve, a szelidítő és polgárosító emberöltő után is alig illeszkedik, akár az oláhság, a magyar föld kultúráramaihoz.
)
A felszabadult Temesvár. 1716. G. Bodenehr egykorú rézmetszete.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Gabriel Bodenehr Sculps, et excud. Aug. Vind. A képen a városnak a Hunyadiak korából való kastélya még épségben látható. Ennek öreg tornyára s a mecsetre félhold van tűzve. Az ábrázolás tehát az 1716-ban történt visszafoglalás idejéből való.
Az első rác rajok a hódító török seregek nyomában jelentek meg a pusztulásra ítélt földön s lassanként az Alföld középső és a dunántúl északi részére is felhatoltak. E barangoló félnomád pásztornépet a török viharok el-elseperték az Alföldön, de mindjárt újból megjelentek. Az ország felszabadítása után Csernovics pátriárka vezetésével a török bosszú elől Dél-Szerbiából kelt át a Dunán 37.000–40.000 rác család, s itt olyan hatalom fölé emelve, valósággal külön státussá tette. A bécsi kormány bennük ismerte fel azt a katonai erőként alkalmazható anyagot, mely a magyarság fékentartására céljai szerint használható fel s ezért kiváltságos helyzetüket éppúgy támogatta, miként magyargyűlöletüket is élesztette. A menekülést kereső népség előbb a Dunántúrla szállott, de néhány év mulva a népesedő vidékről a déli határra vezették, ahol a dunai, tiszai és marosi határőrvidéket szervezték számára, közvetlenül a bécsi kormány után is s a rendek csak hosszas küzdelem után tudták e külön államtestek lebontását elérni, teljesen azonban végül sem, mert a visszaállított megyék déli sávjai továbbra is katonai uralom alatt maradtak az 1778-ban felállított katonai rác határőrezredek révén, melyekhez nyugatra horvát, keletre pedig oláh és még tovább székely határőrezredek vonalai csatlakoztak.
A határőrvidékek és a későbbi határőrezredek nem foglalták magukba az egész rácságot. A Bácskában s a nemesi bánságban – az utóbbi területén a feloszlatott tiszai és maros határőrvidékek ide áttelepülő katonáin kívül is – szintén számos rác település alakult, szaporodva az északról visszafolyó rácság által is. A török korból örökölt s az alföldi peremekig sátorozó rácok nagyrésze ugyanis e korban visszavonult az új Szlavóniába, a régi dráva-szávaközi magyar megyékbe vagy a déli zömhöz húzódott. Tolna megye már 1716-ban kérte, hogy a rácok helyett, akik eddig a megyét jobbára benépesítették, de akik a Szerémségbe és Szlavóniába vették magukat, ne kényszerüljön adót fizetni. Az ide-oda hullámzó rác települési mozgalmak elrendeződése után a rácság a Bácskában és a nemesi köz délnyugati részeiben – s természetesen a határőrezredek déli sávjain – meglehetősen összefüggő népi tömböt alkotott, mely a szerb területről folyton újabb jövevényekkel gyarapodott. A déli tömb a baranyai rác településekben hosszabbodott meg nyugati irányban, észak felé pedig a Duna mentén Szentendréig itt-ott elszórt vagy csoportos települések jelölik a rác terjeszkedés útját. Ezeken kívül önálló rác települési szigetet a század második felében, egyedül Somogy megye északi felében, jelentékenyebb szórványokat pedig némely városokban, mint Szegeden, Győrött találhatni.
Nyitramegyei tót paraszt. XVIII–XIX. század.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kiningernek a 115. lapnál idézett albumából. Aláírás: Slavischer Bauer (illetőleg Slavische Bäuerin) aus dem Neutrarer Comitat és Zigeuner Familie.
Az önkéntesen folyó és magyart, tótot, rutént, oláhot, rácot mozgató belső és külső vándorlásokkal párhuzamosan mesterséges telepítések is bonyolódnak le, melyek szervezett mozgalmak keretében rendszerint tömegesen ültetnek át népeket a benépesítésre váró vidékre. Már a magyar és tót elvándorlás is gyakran találkozik össze szervezett telepítési akciókkal, gyakran saját jobbágyait viszi a földesúr új birtokára, de esetleg szerződéses és szabados, sőt szökevény örökös jobbágyok is telepítő hívásokra vagy – miként láttuk – vallási okból a földesúr elküldésére válnak meg uraiktól. A mesterséges belső telepítés azonban csak ilyen kisebb mozgalmakra szorul össze, mert a jobbágykötöttségek miatt nem teljesedhetik ki. Az igazi mesterséges telepítésekre országok közötti viszonyban nyílik mód, ez felel meg a kor irányító társadalmi elveinek és a bécsi politikai célkitűzéseinek is.
A török által sivataggá tett nagy földek ugyanis éppen akkor kerültek vissza az ország s ezzel most már egy nagy birodalom keretei közé, amikor a merkantilizmus eszméi uralkodtak. A merkantilizmus pedig szorosan összefügg a népesítéssel, az impopulációval, mert a közbevételek gyarapítását [A TELEPÍTÉS] és a fogyasztás emelését óhajtja elérni. Ahol nincs elég nép, ott népesíteni kell, még pedig idegen országokból, mert a belső eltolódások az ország egészének nem jelentenek gyarapodást.
Az idegen telepítés megfelel azonban a bécsi politikának is. A telepesek ugyanis többnyire a német-francia háborúkban sokat szenvedett katolikus német országokból jönnek, elvágyva a fényes udvarokat fenntartó, de az összefűző nemzeti szálak megfonódását is gátló kis országok nehéz terhei alól. A német telepes az Aldunánál is a császár birodalmában érzi magát, Bécs szemében pedig a német telepes a kultúra hordozója, katolikus vallásának híve s mindenekfelett a birodalom támasza. A betelepedő németekben a bécsi politika megbízható, hű elemeket vélt nyerni az ország megtartásáért folyó küzdelemben, a megbízhatatlannak tekintett magyarság ellensúlyozására.
A telepítés, melynek kezdetei a XVII. század utolsó évtizedére nyúlnak vissza, általában két módon folyik: az egyszerű felhívásokra vagy a nélkül is, a szétszállongó kánaáni hírek hatása alatt érkező beszivárgás s a telepeseknek toborzók útján gyüjtése, bevezetése és elhelyezése által. Az előbbi a lazább módszer, a telepesek így elszórtan érkeznek és helyezkednek el, főleg városokban. Budán, Pesten, Pécsett, Székesfehérváron mindjárt az első években, a császári sereg nyomában megjelennek a német vándorok, akik később a többi visszatérő városban, mint Szegeden, Aradon, Szabdkán, Temesváron, Péterváradon és más városi helyeken is megtelepszenek. Temesvár első lakosai a visszafoglalás után német markotányosokból és kiszolgált katonákból kerülnek ki. 1715 óta az idegen városi iparos-elemet törvényben biztosított kedvezmnéyek kecsegtetik a betelepedésre s érkeznek is lassú szivárgásban a német föld különböző tájairól, sőt még túlnan is. Pécsnek 1698-ban 637 családjából 86 az 1685 óta beköltözött idegen telepes s ezek – valamennyi katolikus – Bajor-, Cseh-, Morva-, Stájer-, Francia-, Lengyelországból, Elzászból, stb. érkeztek. Szegeden is belföldiek – magyarok, németek, rácok – mellett alsó-, felső-ausztriai, westfáliai, sziléziai, szmirnai és macedóniai származásúak találhatók az 1759–1763. években felvett új polgárok között.
Az igazi nagy telepes tömegeket azonban nem a folydogáló szivárgás, hanem a nagybirtokokra és a kamara tartománynagyságú újszerzeményi (neoacquistica), főleg délvidéki jószágaira szervezett akciók során átültetett földmíves németség szolgáltatta. A közép- és kisbirtokosok külön-külön a költséges és csak nagy tömegek megmozgatása esetén jövedelmező telepítések megszervezésére nem voltak képesek, társas vállalkozások pedig nincsenek s az ország kormánya, a helytartótanács is csak a felgyülemlett és az ellenőrzés szerepét vállalta. Ezt is a kezdeti telepítések némely sikertelenségei után. Előfordult ugyanis, hogy az elindított telepesek a szervezés és az anyagi eszközök hiányai miatt el sem jutottak az országba, de ha eljutottak is, itt kóborlásra adták fejüket, sokan elpusztultak a mocsaras területeken, mások pedig visszafordultak hazájukba. Az első telepes rajok csaknem kizárólag nincstelen szegényekből állottak, akiknek földhözkötése és lábraállítása nem ment mindíg símán, de az első rajokban sok volt a dologkerülő és kalandvágyó is, akiket a gyors meggazdagodás reménye és a bőség híre hozott a magyar földre. Az a hír szállongott, hogy a magyar földön a szőlőtőkén valóságos arany terem s hogy a rozs is három év alatt búzává válik, pedig a telepeseknek legtöbbször kedvezőtlen természeti és életviszonyok között, kemény munkával kellett a vad földet szelíd bőtermővé átalakítani.
Rendezettebb formák között s nagyobb arányokban csak az 1720-as években indult meg a telepítő mozgalom, mely ezután Mária Terézia is II. József rendszeres kincstári akcióival szélesedett jelentékenyen ki. A tapasztalatok alapján maga a szervezés is egyre fejlődött, az áttelepítéseket már tárgyalások előzik meg, a császár közbenjárására az érdekelt fejedelem engedélyt ad s ezzel indult meg a kiküldött toborozni a a telepeseket, akikkel utóbb uraik elbocsátási illetéket fizettetnek s e vagyoni cenzus következményeként emelkedik a vándorlásra indulók színvonala is. A telepítési biztosok már otthonukban gondozás alá veszik a jelentkezőket, akik a dunai hajóút után az új földön a megtelepítendő falu tervrajza szerint kimért házhelyeket, megbarázdált telkeket, megásott kutakat, már épülő vagy éppen kész házakat s gazdasági és háztartási felszerelést találtak.
Az új telepesek továbbra is szegényen érkeztek az országba és rászorultak az istápolásra. A korona, a királyi kamara és a megszüntetett egyházi rendek birtokaiból felállított tanulmányi alap jószágaira például 1784 május hónapjában 456 németországi telepes jelentkezett, összesen 1964 családtaggal. A 456 telepesnek az országba magával behozott vagyonértéke 6629 forintot tett ki s még 2835 forintot vártak maguk után küldeni. A várománnyal együtt is csak 4 forint esett egy-egy személyre. A fenti érték azonban nem egyenlően, hanem 53 család között oszlott meg. A 456 család közül tehát 403 mitsem hozott magával s vagyoni alap nélkül indult az új hazába, boldogulásának az eddiginél bővebb ígéretű lehetőségeit keresve. A lehetőségekben nem is csalatkoztak. A készen kapott gazdasághoz és felszereléshez kedvező jobbágyszerződések járultak s a különbség, ami a régi „örökös” jobbágyok és ez új szerződés telepesek között keletkezett, a távolabbi jövőre is kiható nagyhorderejű előnyöket biztosított az utóbbiaknak.
[NÉMET TELEPÍTÉSEK] A kincstáron kívül, mely gróf Mercyvel, a temesi bánság első kormányzójával a Bácska és Bánság német telepeseit szállíttatta, a nagy egyházi javadalmak és az új alföldi és dunántúli uradalmak birtokosai, a Károlyiak, Esterházyak, Zichyek, Majthényiek s a tevékeny új szerzők, mint Grassalkovich Antal, Harrukern János György bonyolítottak le nagyobb telepítési akciókat. A telepesek legtöbbször régi községek üres vagy alig lakott kereteit töltötték fel, megsűrítve laza népességüket. Minthogy az uradalmak verbuválói Németország más-más vidékeit járták, az új hazában elhelyezkedő teljes németség származási térképén egészen tarka foltok mutatkoznak. Sőt egy-egy uradalom telepes-toborzója is széles földeket járt be, míg legtöbbször kisebb csoportokban vagy éppen egyesével összeszedte embereit, aminek az lett a következménye, hogy egy-egy uradalmon vagy akár annak egy-egy községén belül is különféle német vidékek és helységek elszakadtjai találkoztak össze. A vallásalap birtokát képező Kömlőd 157 új német települő családja 104 helységből szedődött össze s e helységek közül 20 Lotharingiában, 42 a mai Pfalzban, 17 Badenben, 7 a mainzi s a többi más vidékeken található fel.
Nyitramegyei tót parasztasszony. XVIII–XIX. század.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A nagyobbszabású mesterséges német telepítések korszaka II. József kitűnően szervezett akciói után még az 1780-as években lezáródott. Ekkor már nagy német foltok mutatkoztak az ország térein. Ilyen nagyobb s bár szaggatott, de területileg mégis egybefogható német településcsoportok alakultak ki a Bánságban és a Bácskában, továbbá Baranyában és Tolnában, mely utólag a „schwäbische Türkei” nevet fogja kapni, az ország szívében Buda és Pest körül, a bakonyi és a vértesi hegyvidék dombjain és Szatmárban, elszórt kisebb német telepek azonban Zalától Máramarosig s az Al-Dunától Zemplénig még számos ponton tapadtak meg a népeiben megfogyatkozott magyar földön. Míg a németség által eddig jóformán nem érintett területen ily tömeges német lerakódások jönnek létre, addig az ország eredeti felvidéki és erdélyi német vidékei a gyarapodás útján megállanak, sőt elhanyatlanak. A felvidéki német városok a gazdasági életben a Duna-vonal visszaszerzése óta nem játszanak többé oly fontos szerepet, mint a török korban s a belső harcoktól is sujtva, bennük a németség tért veszített. Az erdélyi szász föld a Salzburgból erővel kiköltöztetett protestánsokban a század folyamán valamelyes pótláshoz jutott ugyan, az erős oláh beszüremlés azonban megbontotta a száz föld népi egységét.
Az ország nagy népi megrakódása közben új érkezőkkel gyarapodik a városainkban már századok óta itt élő zsidóság is. A jövevény zsidókat olykor nyugatról a német települési hullámok hozzák magukkal, most már gyakran a falvakba is. Leginkább korcsmákat nyitnak s a korcsmák földesúri hasznai miatt a birtosok által szívesen fogadtatnak. A jövevény zsidóság nagyobb része azonban nem nyugatról, hanem keletről jövet lépi át a határt. A XVIII. században indul meg a keleti beszivárgás az orosz- és lengyelországi gettókból, eleinte csaknem észrevétlenül, később rohamosan növekvő rővel s egyelőre főleg az ország északkeleti része felé irányul, hamar megtalálva innen a felemelkedés útját az ország belseje, elsősorban fővárosa felé.
Lengyel zsidó a XVIII. század elején.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A következő, száz ívrétű viseletképet tartalmazó munkából: Abraham ŕ Sancta Clara, Neu eröffnete Welt-Galleria. Nürnberg, C. Weigel, 1703. A képek C. Luiken rajzai után készültek. Aláírása: Ein Polnischer Jud.
Hatalmas belső vándorlás, karavánszerű rác-oláh beáramlás, a határokon keresztül folyó szivárgás és nagy német telepítések után az 1790-es évekre kialakul az ország új népi képe. A tót, rutén és oláh népi vonalak előrenyomultak s a magyar népi területen is német, tót, rác, rutén, oláh [A NÉPKÖZI VISZONY] szigetek és foltok tarkálnak. Itt-ott egy francia, olasz, spanyol és bolgár szüremlések is lelhetők. Az 1715–2-as években 2.5–3 millió lélekre számítható az ország lakossága. II. József népszámlálása már 8.5 millió lelket talál, de a magyarság része ebben csak 3–3.5 millióra becsülhető. A felszabadulás után egy évszázaddal is tehát majdnem annyira, mint Mátyás korában, de a mátyáskori alig egymillió helyett 4–4.5 millió az országban a száma azoknak, akik más néphez tartozóknak vallhatják magukat.
MAGYARORSZÁG NÉPI TÉRKÉPE 1773.*
A térkép a m. kir. Udvari Kamara által a XVIII. század derekán megindított s 1773-ban befejezett azon összeírás alapján készült, amelynek főcélja volt a Magyarországon használt nyelvek elterjedésének megállapítása. Az összeírás eredetijét az Országos Levéltár őrzi, nyomtatásban 1920-ban a magyar békedelegáció adta ki. A térképet dr. Glaser Lajos rajzolta.
Az ország népi feltöltését természeti törvények és politikai erők végezték, a nélkül, hogy a magyarság irányította volna azokat. Népi erőiben pótolhatatlanul megfogyatkozottan és politikai hatalmában elgyengülten, de egyébként a veszély érzete nélkül állt a hullámzásban, mely az országnak a török korban már felszaporodott idegen népelemeihez további idegen néprétegeket rakott le. A nemzeti állam gondolata, mely veszedelemre ébreszthette volna, még a jövő mélyében rejtekezett, de öncélú nemzeti érdekeket különben nem ismert a birodalom, melynek része lett.
Cigánykovács putrija előtt. XVIII–XIX. század.
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Miként a nemzetiségi állam kialakulását cselekvő kezdemények nélkül viseli a magyarság, akként a természetes folyamatok erőire hagyatkozik a nagy népvándorlás következményeivel szemben is. Felszívódási folyamatok indulnak ugyan, ezek azonban egyelőre jóformán csak az elmozdult népi vonalak és a belső szigetek vegyes lakosságúra váltódó helységeire s némely városokra szorítkoznak, nagyobb tömegeket nem érintve. Sőt a vegyesen együttélő népelemek viszonyai legtöbbször nem is olyan simulékonyak, hogy a természetes népi elzárkózás ösztönös feszültségei könnyen felengedhetnének. Sokszor támadnak surlódások s a helységekben a népcsoportok nemcsak településben, hanem községi és városi szervezetben is nagyon gyakran elkülönülnek egymástól. A Bánságban egyrészről a német, másrészről az oláh-rác, Arad megyében pedig magyar és oláh-rác lakosság között helyenként olyan merev az idegenség egymással szemben, hogy a közös települések közigazgatásilag is külön községekre válnak szét; ily szétválások a különben kevesebb ellenállással küzdő magyar-német viszonyban is előfordulnak.
Bél Mátyás magyar nyelvtanának címképe. 1779.*
Bél Mátyásnak németajkúak számára írt magyar nyelvtana (Der ungarische Sprachmeister, oder kurze Anweisung zu der edlen ungarischen Sprache) igen népszerű és keresett könyv volt, amit mutat, hogy 1729-től 1829-ig tizenhárom kiadásban jelent meg, olyan könyvsiker, aminővel kevés magyar könyv dicsekedhetik. Az itt bemutatott rézmetszet az 1774-ben nyomott hetedik kiadásban fordul először elő, amely már az érdemdús szerző halála (1749) után látott napvilágot. Feltehető, hogy ötlete s az aláírt versecske a kiadótól, Lander János Mátyástól származik, aki jól tudta, mennyire szüksége volt a hazai németségnek a nemzeti nyelv ismeretére. A metszetet Assner pozsonyi rézmetsző készítette.
E surlódások és a népiségükben megingás nélkül álló tömegek viszonyai arra utalnak, hogy a népek kapcsolataiban már számolni kell a feltámadó nemzeti tudattal. Az elválasztó ortodox vallása és balkáni életformája miatt különben is éles népi jegyeket hordó oláhság és rácság átköltöző tömegei a határon túl élő anyatömegekkel továbbra is kapcsolatokat tartanak s törekvéseikben hovatovább politikai tényezők is jelentkeznek. Erdély rendjei 1744-ben azt állapítják meg az oláhokról, hogy céltalanul kóborolnak ide-oda, megtagadják a vallási úniót, s „lelkükkel voltaképpen keleten csüggenek”; Klein Innocent fogaras-balásfalvi ortodox püspök 1720–1730. években felterjesztett felségfolyamodványaiban már megtalálható a későbbi oláh nemzetiségi törekvések legtöbbje. Még több nehézség mutatkozik a bécsi hatás alatt s egyáltalában nem önként alakuló magyar-rác viszonylatban. A rácok nagy kiváltságai, a vallási szerepe mellett politikai jelentőséggel is bíró nemzeti kongresszus intézménye, az összes szerbség főpapjának Magyarországra költözése s mindezek mellett a bécsi udvar végzetes politikája, amely például Szegeden is a rácságot és a németséget pártolja a város kormányzatát [A MAGYARSÁG FÖLESZMÉLÉSE] kezében tartó magyarsággal szemben, valósággal ránevelik a rácságot a nemzetiségi tudatra, sőt egyenesen a magyarság gyűlöletére, ami az országot bejáró II. Józsefnek is feltűnik. A rácság már a XVIII. század első felében orosz kapcsolatokat teremt s a cárhoz, mint pártfogójához fordul. Bár a magyar-német, magyar-tót és magyar-rutén viszonylatban ily erős elhajlások nincsenek, a magyarságot ezek a viszonylatok is arra figyelmeztetik, hogy életútja új fordulóhoz érkezett.
A forduló úton a felső társadalmi rétegek s a kialakuló hivatalnoki és katonaosztály a magyarság népi testéről leszakadóban vannak. Az előző korokból magukat átörökítő főúri családok jórészt a bécsi udvar körében élnek s nagy mértékben elkeverednek idegen főúri családokkal. Sok a magyarországi indigéna főúr is, családjaik azonban nem mindíg vernek gyökeret az országban; a nemességből felemelkedő új mágnások között is sok az idegen eredetű. A nemesség sorait ugyanis a természetes folyamatokon túl is jelentékenyen meggyarapítják az idegen határőrezredek tisztjei, a kibontakozó állami bürokrácia állomásain elhelyezkedők, akik többnyire németek és az ipar és kereskedelem gazdagjai. A magyar nemesség törzsökéből sarjadó középosztály, mely a nemzet szellemi életének alakítását fogja végezni, ily külnöböző területekről vesz fel magába elemeket.
A magyar törzsököt az aléltság hosszú évtizedei után a század második felében új életnedvek járják át. A francia utas, aki az 1780-as években hazánk tájain járt, feljegyzésre méltónak találta a magyarok nagy hazaszeretetét s ugyanekkor egy másik idegen utazónak is feltűnt, hogy a magyarok mennyire ragaszkodnak a nyelvükhöz. A magyar nyelvért a magyarság kiművelt fői által indított küzdelem elsősorban ugyan a birodalom egységesítő és németesítő törekvéseinek visszahatásaként jelentkezik, de hátterében a nemzet sorsfordulójának cselekvésre hívó sötét képei is megjelennek. Pozsony megye 1765-ben kérelmet adott elő, hogy az Esterházy Ferenc kancellár által Szempcen alapított gazdasági kollégiumban ne a német legyen a tanítás nyelve, hanem a magyar vagy a latin, mert különben az iskola azoké lesz, akik németül beszélnek vagy idegenben születtek s szomorú lesz, „ha a hazai nyelv a haza kebelében idegen nyelv miatt mellőztetik”. Feltámad az aggodalom a hivatalokat ellepő idegenekkel szemben is s a nyelvmozgalom a 90-es években egyre szélesebb hullámokat vet. Az írók, mint Bessenyey György, Orczy Lőrinc, Ányos Pál, Báróczy Sándor, Révay József és a többiek, a nemzeti tudatot ébresztgetik, tudós társaság tervei születnek, pályázatokra tűzik ki a magyar nyelv nemzetfenntartó szerepét, kultuszt teremtenek a magyar táncnak és a nemzeti ruhának s Erdélyben meg is alakul a magyar nyelvmívelő társaság. Az 1790–1791. évi országgyűlésn egyesek az egész országban kötelezővé akarják tenni a magyar ruhaviseletet. „Magyarország magyar legyen” – ezért óhajtja Baróti Szabó Dávid az „édes anyai nyelvet” visszahelyeztetni „a maga természetes méltóságába” s a pesti magyar ifjak azért alakítanak nevendék-társaságot, hogy „ez az egész magyar ég alatt elterjedjen”. Rácz Sámuel 1790-ben azt hirdeti, hogy „minden ember, aki Magyarországon magyar nevet és magyar szabadságot keres, avagy bír, tartozik magyarul megtanulni” s Decsy Sámuel is világosan kifejezi, hogy „a magyar nyelvnek az idegen nyelvvel élő lakosok között talpraállítására lehetne minden német, tót, sváb és orosz iskolákban magyar nyelvtanító mestereket bevinni”.
Magyar nyelv, magyar műveltség, magyar ruha, magyar tánc – mindez egyazon forrásból a magyarság jövendőjének útjait keresve tör fel a század végén az élet napi gondjai közé s a hosszú bénaság után már ez is elég ahhoz, hogy a „deákos” költő, Baróti Szabó Dávid lelkesülten kiáltson fel: „Él már a magyar!…”
A remények és aggodalmak mélyén a súlyos sorskérdés dereng, amely elé a török kor katasztrófája és az ország XVIII. századi népi átalakulása állította a magyarságot. A nemzeti tudatosulás már sarjadó korának a magyarság az országban nagy idegen tömegekkel indul s a most érkezett új rétegek lelkét az élet-halál válságából visszatért ország hagyományának meghatározó élménye nem tölti be, annak helyét idegenség, sőt itt-ott gyűlölség foglalja el. Vajjon a magyarság a maga oldalára tudja-e állítani a népi küzdelmek nagyobb erőit s vajjon a felszívódás által nem érintendő nagy tömegekre ki tudja-e sugározni a magyar államiság gondolatának összefűző erejét? A kérdést, mely később a nemzetiségi törekvések kiteljesedésével és az európai politika terheivel súlyosbodott meg, II. József korának magyar nemzedéke növekvő eszméléssel, de alig kezdeteiben hagyta a következő korszakra.
