WELLMANN IMRE: AZ UDVARI EMBER
WELLMANN IMRE:
AZ UDVARI EMBER
AZ UDVARI EMBER
„Vannak országunkban afféle Fő-Urak…, kiknek életeket ritka példának, magok-viseléseket bátorságos tükörnek, válaszokat nagy fen-járó észbül származott bizonyos feleleteknek, udvarokat a keresztyén igaz politica fő-iskolájának mondhattyuk.” A XVIII. század közepén írja ezket a sorokat a jezsuita Faludi Ferenc, nagysikerű társadalomnevelő munkák szerzője. „Udvari ember” című könyve csak fordítás ugyan, spanyol eredetinek német változatából; de a jelenség, amit leír, általános, európai. Így az idézet, ha híven nem is tükrözi, legalább halványan sejtteti a főurak döntő szerepét a XVIII. századi Magyarország életében.
A mai ember szinte számot sem tud adni magának a nagybirtokos főnemesség egykori súlyáról s rendeltetéséről. Még gazdasági jelentőségéről is alig, pedig annak, legalább romjaiban, ma is tanúja. Hiába fordul fokozott figyelemmel gazdasági kérdések felé: annyira benne él a pénzgazdaság forgatagában, annyira a pénzben, a mobil tőkében látja vagyon, jólét szinte egyedüli forrását és kifejezőjét, hogy az egészen más természetű ingatlan nagybirtok hajdani elhatározó szerepét nem is mérlegelheti igaz megértéssel. Az uradalmakat még csak össze tudja rakosgatni, amíg kétszáz év előttihez hasonló méretű latifundium kerekedik belőlük, de az ország akkori életében minden mást fölülmúló gazdasági jelentőségüknek alig ébred tudatára. Annál kevésbbé képes a maga valóságában felfogni a régi idők nagybirtokosának ma már ködbevesző katonai és politikai hatalmát, s a nemzet társadalmi és kultúrális életében betöltött küldetésszerű hivatását.
Pedig csak mindez együttvéve: a politikai és katonai, a gazdasági, társadalmi és művelődési szerep igazi, átfogó felismerése juttathatja az udvari embert megillető helyére a XVII–XVIII. századi magyar kultúra történetében. Erre a korra, a barokk idejére esik a főúri élet utolsó kiteljesedése, a magyar nagybirtok történetének utolsó olyan életfolyamata, melyben még jóformán az egész ország sorsa lüktet. De az udvari ember legigazibb korszaka, a rokokó tündöklő világa már csak a kilobbanás előtti végső felragyogás: míg a fényes főúri társaság mégegyszer az élet örömeibe feledkezik, szinte haláltáncát járja, utánozhatatlan bájjal és könnyedséggel – a mélyben már inog az alap, recsegnek-ropognak a díszes-pompás palota eresztékei. Az idők súlya s az abszolut államhatalom csapásai alatt sorra megrendülnek a főnemesség elhivatottságának s kivételes helyzetének tartóoszlopai; sorsuk összeomlás vagy engedelmes alárendelődés a központi hatalomnak. Ha nyomon követjük a nagyúr sorsának alakulását, végig a barokk, a rokokó s a felvilágosodás idején, a szemünk láttára egymásután halványodnak s változnak el hatalmának, országos szerepének korábban oly markáns vonásai.
Az eszterházai hercegi kastély. Rézmetszet 1784-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a 151. laphoz való jegyzetet. Jelzése: F. Landerer. sc.
A nemzeti feladatok közül, melyek betöltése belső tartalmat, létjogosultságot adott a főúr nagyszabású életformájának, először az ország megvédése csúszott ki a főnemesség kezéből. A Mohács utáni első évszázadban még jórészt a nagybirtok tartja fel s veri vissza a török seregek Nyugat ellen zúduló, meg-megújuló hullámverését. Míg a király idegenben tartózókodik, a tekintélyben utána következő nagyúr a védelem vezetője és szervezője, birtoka harcratermett férfiakat s a küzdelemnek anyagi alapot ád, várai a vitézlő ifjúság iskolái s a hadakozás gyujtópontjai. A XVII. században lassankint hanyatlással indul a végek annyi dicsőséget látott harcos élete. A főúri várak felett is eljár az idő, ósdi, kivénhedt falaik már nem igen tudnak ellenállni a várvívás fejlődő technikájának; mire [A FŐÚR LETŰNŐ KATONAI SZEREPE] Bécs bizalmatlansága halálra ítélte őket, rombadöntve bástyáikat, addigra sorsuk amúgy is betelt, feladatuk véget ért. Amint a török végkép kitakarodott az országból, – s ebben már nem a nagybirtokosoknak jutott, az állandó, reguláris seregek korában nem is juthatott a döntő szerep – főúri seregre, magánvárra nem volt többé szükség. De nem is nézte volna el egyiket sem a bécsi abszolutizmus, mely csak egyetlen, fegyverrel is érvényesíthető akaratot tűrt meg az országban: a királyét. Rákóczi szabadságharca, nemzetivé szélesedő magánhadseregével, már csak a mult dicső hagyományainak végső, tragikus felfokozása, vagy-vagyra menő küzdelem; a bécsi önkényuralmat nem sikerül kiforgatnia sarkaiból, s a bukás magával rántja a főúr reális, katonai erőn nyugvó hatalmát is. A szatmári béke óta többé szó sem lehet arról, hogy akár a leghatalmasabb főúr is – várának falai mögül, birtoka fegyverfogható népére támaszkodva – dacolhasson a királyi akarattal, annál kevésbbé a központi hatalom veszélyeztetéséről; még az olyan magánháború is merő anakronizmus már, amilyet az idősebb Wesselényi Miklós vívott gróf Haller ellen. Az 1715. évi VIII. tc.-ben, rövidlátó makacsssággal kitartva az adózástól mentesítő, idejemult nemesi felkelés mellett, a rendek teljesen kiadnak a kezükből minden beleszólási jogot az állandó hadsereg ügyeibe. A XVIII. század főnemese, ha ősei dícső erényei új életre keltek benne, immár legfeljebb mint a birodalmi sereg magyar ezredeinek magasrangú tisztje irányíthatta az alája rendelteket, felsőbb parancs szerint; végkép letűntek az idők, amikor a nagyúr még saját alattvalóit vezette maga-megszabta katonai célok felé.
Az edelényi L’Huillier később Coburg-Koháry hercegi kastély. XVIII. század.*
Építette a XVIII. sz. elején báró L’Huillier Ferenc tábornok, aki mint magyar indigena a Rákóczi Ferenc fejedelem elkobzott birtokaihoz tartozó Edelényre (Borsod vm.) 1728-ban kapott királyi adományt. Uradalom és kastély egyetlen leányára, Mária Teréziára, gr. Forgách Ferenc feleségére, majd ettől ennek leányára, Ludmillára, gr. Dessewffy Ferencnére szállott. A Dessewffyek ezek ágazatának kihalásával Edelény a Koburg-Koháry hercegi család tulajdonába jutott.
A katonai hatalom szertefoszlásával együtt jár a politikai jelentőség elhalványodása. A kettő elválaszthatatlan egymástól: a nagyúr politikai súlya végső elemzésben szintén azon alapszik, hogy csaknem korlátlan ura erős váraknak, messzenyúló birtokoknak, nagyszámú népességnek. A rendi Magyarországon minden jognak a földbirtok az alapja, s ez az elv nemhogy szelídülne az idők folyamán, ellenkezőleg, Werbőczynek adómentességüket féltő serény követői még tovább fejlesztik: az 1741. évi VIII. tc. híres tétele („ne onus publicum fundo quoquo modo inhaereat”) értelmében a föld nem is lehet egyébnek, mint jognak a forrása. S amint nő a birtok és vele az anyagi és szellemi függetlenség, a jogok valóságos hatalommá terebélyesednek; összefügg ez a társadalomszerkezet feudális vonásaival, s azzal is, hogy lényegében terménygazdasági szinten a nagybirtok a legnagyobb gazdasági hatalmasság. Vagyon, tekintély, politikai hatalom: valamennyi a földben gyökerezik, s arányos a birtok nagyságával; a széles latifundiumok ura nemcsak a megyében örökös főispán, hanem természetszerűleg döntő tényező az állam életében is, s kétszeresen az, míg a koronás király állandóan az ország határain túl tartózkodik és az alkotmányos korlátok között kormányoz. Amíg a bécsi abszolutizmus erővel el nem hatalmasodott az országon, s utóbb népvédelmi és iskolapolitikájával hidat nem vert maga s a széles néprétegek közé, a nagybirtokos alattvalóit a hűség közvetlenebb s ezért erősebb szálai fűzték urukhoz, mint a jobbára csak adókövetelés formájában jelentkező központi hatalomhoz. Saját földjén a főnemes a XVI. században még független úr, hatalmi eszközei szinte korlátlanok; magbiztos különállását talán Dobó Ferenc büszke szavai tükrözik a leghíveben: „Miért félnék az királytól, ha én magamnak való szabados úr vagyok, és énnékem atyámtól maradt örökös váraim vannak? Én az királlyal keveset gondolok.” Az efféle, korlátokat nem ismerő hatalmi mámornak rövidesen szárnyát szegik Rudolf pénzsóvár uralmának erőszakos birtokelkobzásai. A krízisből, mely Illésházy István hűtlenségi pere nyomán robban ki, Bocskay felkelése szabadítja ki a főúri hatalmat. De a köznemesség erősebb politikai érvényesülése éppoly kevéssé kedvez a főnemesi tekintély csorbítatlan helyreállításának, akár a nagybirtok országvédő tevékenységének ellanyhulása. Csak a törökverő Zrinyi Miklóshoz hasonló hatalmas egyéniségeknek nincs szükségük a lassankint terjedő barokk tekintélykultuszra, hogy a nagyúri életformát szinte szuverén módon valósíthassák meg. Már Wesselényi Ferenc és társai méltatlannak bizonyulnak a Habsburg-uralkodók politikai [A FŐNEMESI HATALOM HANYATLÁSA] ellensúlyának hagyományos nagyúri szerepére: bár igazi vezetésre termett egyéniség nincs köztük, idejükmult hatalmi illúziókban ringatózva maguk akarják kézbevenni az ország sorsát, s ekkor fejetlen széthúzásuk soha nem látott katasztrófába dönti a főúri tekintélyt. Nádasdy Ferenc, Zrinyi Péter és Frangepán Ferenc feje a porba hull, I. Rákóczi Ferenc, büszke erdélyi fejedelmek sarja, meghunyászkodva könyörög kegyelemért; s még el sem ült a meghökkenés moraja az országban, máris német katonaság vonul be a főúri várakba, megkezdődik az önkényuralom a „fegyverrel alávetett”, privilégiumait vesztett „tartományban”. Az elkobzásokkal térdrekényszerített, katonai túlkapásokkal megnyomorított nagybirtokot II. Rákóczi Ferenc, közel kétmillió hold föld ura, juttatja utoljára önálló politikai és katonai érvényesüléshez. Szabadságharca magányos hegyóriások görgetegének: a legelső főurak nagy vállalkozásának indul, birtokaik népének csatlakozása révén mindent magával ragadó áradattá is dagad, csak azután torkollik a rendiség sekélyesebb állóvizébe. Az élet-halálharcban a Habsburg-abszolitzmus marad felül, s a nemzeti-rendi ellenállás főnemes-vezetőinek nem marad egyéb hátra, mint engedelmesen lemondani a politikai ellensúly szerepéről, vagy híven kitartani a hagyományszerű rendeltetés mellett, számkivetést is vállalva. Rákóczi és Bercsényi az utóbbit választják, egyéni sorsukkal is példát adva arra, hogy az igazi nagyúr inkább veszni hagyja mindenét, de nem hajt fejet a királyi önkény előtt, ha az erőszak fegyverével, idegen sereggel akarják kiforgatni őseitől örökölt, vérévé vált országos szerepéből.
Marczibányi István kastélya Tornyán. Rézmeszet 1790-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: TORNYA, ISTVÁN TORNYA, OPPIDUM in Comitatu Csanadiensi, Sumtibus Illustrissimi Domini STEPHANI MÁRCZIBÁNYI de Pucho, Serenissimae Suae Majestatis Consiliarii Aulici et Equitis aurati. Jelezve: Emericus Marczibányi de Pucho delineavit. Joan. Tzetter Hungarus sculpsit Viennae 1796. Az eredeti mérete 32×26.6 cm.
A cseklészi Esterházy-kastély belső és külső homlokzata.*
A község fölött emelkedő régi, rombadőlt vár helyett a XVIII. sz. első felében építette gr. Esterházy József országbíró († 1748).
Ám nincs többé utód, akit a hősi példa lelkesítsen: Rákóczi a nagybirtokos kiskirályok politikai hatalmának utolsó, roppant méretű képviselője a magyar történelemben. Kényszerű kibujdosásával az írmagja is kivész a régivágású igazi nagyúrnak, ki a maga jól megalapozott hatalmára támaszkodva hagyományszerű hivatásának érezte a nemzeti érdekek és alkotmányos szabadságok megoltalmazását az idegen színezetű önkényuralom ellen, mely a főnemesség független különállását nem respektálja eléggé. A szatmári békével végkép letűnt a főnemesnek az a típusa, mely csak a saját lábán akar állni s maga szabott magának korlátokat. A jövő azoké, akik józan éleslátással felismerik, hogy a Habsburg-abszolutizmus ellen hiábavaló minden küzdelem, s dacos félrevonulás helyett az udvar kegyét keresik, a központi hatalom szolgálatába állítják kivételes erőforrásaikat. Ekkor kezdődik az udvari ember igazi, kizárólagosnak mondható korszaka. Nem mintha nem lettek volna az előző időkben is, akik az udvarhoz szítottak, neki adóztak hálával az ország felszabadításáért s tőle várták hűségük jutalmát. Voltak ilyen „labanc” érzelmű főurak, ha kisebbségben is, kivált az ország nyugati vidékén, Bécs vonzókörében: elég példakép a századfordulóról hg. Esterházy Pál nádor, vagy a törökverő gr. Pálffy János alakját idéznünk. Sőt Kollonics Lipót érsek gyámkodása alatt maga a fiatal Rákóczi is a legjobb úton volt, hogy a császárváros csillogó életében elmerülve, hamisítatlan bécsi udvaroncá váljék. Egészen szokatlan változás, hogy a magyarországi viszonyok láttán Bercsényi hatása alatt a „rebellis” vér felülkerekedett benne minden beléjenevelt loyalitáson. A magyar főurak útja ekkor már, s utána még hosszú ieig, épp ellenkező irányba vezetett: hazai viszonyok közül Bécs hatása alá kerülve s az udvar kegyeit várva váltak engedelmes alattvalókká. Rákóczi életútja követendő ideál helyett elrettentő példává lett; a kortársak a kuructábornokból labanccá lett gr. Károlyi Sándorban látták azt a férfit, aki bölcsen megértette az idők szavát.
Ülőbútorok a XVII–XVIII. század fordulójáról. Hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc regéci várából.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az adományozó, Lévai Koós Pál tornai birtokos szerint II. Rákóczi Ferenc regéci várából származik. A bútorok levehető huzata keresztöltéssel, színes gyapjúfonalból készült.
Díszes írószekrény a veszprémi püspöki palotában. XVIII. század.*
Faragással, berakással és gazdag aranyozással díszítve.
A nagy átalakulás természetesen nem mehetett végbe zökkenők nélkül: egész sereg régi, kurucérzelmű főnemesi családnak el kellett tűnni, s még több újnak meggyökereznie ahhoz, hogy a bécsi udvarnak ne legyen oka félni többé egyes főurak öntörvényű politikai ambícióitól. A XVIII. század eleje a legmozgalmasabb korszak a magyar földbirtok történetében: soha máskor nem cserélt gazdát annyi föld az országban, mint akkortájt. A török hódoltság és a Rákóczi-felkelés nyomában valóságos tabula rasa nyujtott kedvező alkalmat az udvar birtokpolitikai céljainak megvalósítására. Nemcsak a töröktől visszahódított területekre ültetett új földesurkat a neoacquistica commissio: a régi királyi Magyarországon is óriási földtömegeket mozgatott meg a birtokelkobzás, mely már a Wesselényi-összeesküvés és Thököly kurucainak nyomában is hathatós eszköze volt megfélemlítésnek, büntetésnek és jutalmazásnak. A nagymértékű konfiskáció [ÚJ ARISZTOKRÁCIA] ezúttal sem tévesztette el hatását: a régi, önfejű, keményderekú főúri családok kénytelen-kelletlen hűségre tértek, – ellenkező esetben letűntek s birtokaikon, királyi kegyelemből, új, jobbára idegen eredetű és katolikus vallású, tehát Bécs szemében megbízható urak telepedtek meg. Egyedül az elkobzott Rákóczi-birtokok óriási területén nyolc magyar és nyolc külföldi eredetű főúri család osztozkodott. Köztük van a szatmári béke két létrehozója, Károlyi Sándor és Pálffy János is, sőt az övéknél régibb főrangú családok is részesednek az ősi Rákóczi-Báthory-jószágokban, de a megadományozottak többsége új főnemes és idegen. Ekkorra már hírmondó is alig maradt a régi magyar főrangú családokból, melyek még a középkorban gyökerező hatalmi állásukat nem a Habsburgok kegyének köszönték; legfeljebb ha tíz élt még belőlük szerte az országban. Mellettük az erdélyi fejedelemség határain innen a mohácsi vészt követő másfélszázad viharai közepette mintegy 18 új grófi és 15 báró-család emelkedett fel a társadalom mélyében fekvő, ködlepte rétegeiből. De mindent egybevéve sem ismertek a királyi Magyarországon 50 főnemes családot a Wesselényi-összeesküvés idején, tehát amikor a bécsi abszolutizmus nyiltan még nem gyűrte maga alá az ország kicsinyét-nagyját. Jó száz esztendő mulva, Mária Terézia uralkodásának végén viszont már 84 grófi és 69 báró-familiáról tudnak az egykori kimutatások, tehát a főrangú családok száma – az udvarnak tett hű szolgálatok jutalmául – megháromszorozódott. Ez a számbeli gyarapodás még szembeszökőbb, ha meggondoljuk, hogy időközben a régiek közül kihalt egynéhány, egy-egy család különböző ágai pedig külön-külön is részesültek adományban, esetleg többször is. Ezt is számításba véve, 160-nál is több főnemesi rangemelésről van tudomásunk az 1670 és 1780 közti időszakból, s mindennek csaknem a fele Mária Terézia korszakára esik. De ezek még csak a nevükben is, eredetükben is nagyobbrészt magyar családok; hozzájuk 1780-ban még 249 indigenát számítottak, jobbára német nevű idegen familiákat, amelyek kisebb-nagyobb uradalmakat kaptak adományba Magyarországon s ezért honfiúsíttatták magukat.
E néhány szűkszavú szám sokatmondóbban világít rá a törzsökös magyar főnemesség barokk-kori kataklizmájára bármiféle hosszadalmas felsorolásnál. A magyarság alig bontakozott ki a török hatalom halálos szorításából, alig ocsudott fel másfélszázados aléltságából, máris arra kellett ébrednie, hogy a talaj, az ősi föld megindul a lába alatt. Valóságos földrengés rázkódtatta meg az országot s szakított el urat, jobbágyot az anyaföld meghitt tájairól. Hasztalan kapaszkodott a tíz körmével az apáitól rámaradt rögbe még a földhözragadt paraszt is: régi színmagyar vidékeken új telepesek, lopakodva beszivárgott vagy szántszándékkal behívott idegenek ütöttek tanyát. Annál kevésbbé tudott ellenállni a nagybirtokosság régi gárdája az újonnan megadományozottak Bécs felől özönlő áradatának. Akinek csak szava van a császárváros befolyás köreiben, vagy követelése az udvari kamaránál, egyre-másra jut széles uradalmakhoz a fegyverrel visszahódított Magyarországon, legyen labanc érdemeket szerzett magyar, vagy – s ez a gyakoribb eset – származásra, lélekben is idegen: udvari ember, titkos tanácsos, kiszolgált generális, esetleg magasrangú hivatalnok, akinek az udvar a fizetésével adós maradt. Követelésüket most még megtoldják egy-egy jelentős összeg lefizetésével, hogy szép nagy birtok ára kerekedjék ki az egészből, s azzal Bécs jóvoltából magukhoz kaparintván a kihalt, vagy birtokuktól megfosztott régi családok latifundiumait, a magyar arisztokrácia megritkult soraiba nyomulnak. Nem kötik őket patriarchális kapcsok, érzelmek, vagy hagyományok: lelki gátlások nélkül, az újonnan jöttek kíméletlen energiájával vetik magukat a birtokszerzésre s préselik ki új uradalmaikból az elérhető jövedelmet. E jövevények számára a magyar föld jövedelemforrás csupán, hozzá nem fűzik őket otthonos, melegebb érzések szálai; nagyrészük nem is tud itt gyökeret verni, rövidesen túlad magyarországi birtokán, s azt királyi jóváhagyással az alakuló új magyar főnemesség egy-egy energikus, friss vállalkozó kedvű képviselője szerzi meg magának. De van közöttük olyan is, aki lassanként megbarátkozik az itteni légkörrel, s érzésben, gondolkodásban hovatovább az újonnan felnövő labanc-arisztokráciához hasonul.
Galántai Fekete György, az ügyvédből lett országbíró és gróf. 1711–1788.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Született 1711-ben, mint szerény birtokú nemes, ügyvédséget folytatott, 1741-ben országgyűlési követ, 1748-ban királyi személynök, 1758-ban gróf, 1762-ben alkancellár, 1763-ban orságbíró, 1764-ben a Szent István-rend nagykeresztese, 1783-ban nyugalomba vonult, 1788-ban elhúnyt. Az eredeti olajfestmény mérete 73×94 cm.
Ez az új nagybirtokos-réteg nem őrzött, nem is őrizhetett meg sokat a nagy elődök dícső hagyományaiból. Maradt ugyan néhány régi főúri család, melynek még emlékezetében élt az ősök politikai hatalma, de [AULIKUS FŐNEMESSÉG] Rákócziék beszédes példája ezeket is meggyőzhette arról, hogy az adott körülmények között, a család jövője érdekében célszerűbb lesz a szemükből kidörzsölni a független politikai szereplés korszerűtlen álomképeit. Az idő megtanította őket arra a keserű, de hasznos bölcsességre, hogy a változott világban semmiképpen sem hozhat jót, ha a maguk erejében bízva ujjat húznak a királlyal, s hogy a saját jószántukból fel kellett adniuk büszke különállásukat, ha nem akarnak háttérbe, passzivitásba szorulni, lemondva minden rangjukhoz méltó szereplésről. Ha addig nem keresték az udvar kegyeit, minden okuk megvolt rá, hogy ezt tegyék azután; s ha már elnyerték Bécs jóindulatát, ügyeltek rá, hogy könnyelműen el ne veszítsék azt. Az újdonsült főnemesnek már tanulnia sem kell ezt a bölcsességet; őt már a királyi kegy emelte magasra, s ezt alaposan megjegyezte magának. Jól tudta, hogy címet, rangot, birtokot csak az uralkodótól nyerhet, s ezt a tudatot nem homályosították el benne a saját erőből, királyi támogatás nélkül való hajdani főúri hatalomszerzések halványuló emlékei. Főnemesi állásában egyébként is még túlságos sekélyen vert gyökeret ahhoz, hogy önálló politikai szereplésre gondolhatna, akár társaival összefogva, akár önmagára hagyatkozva. Egységes fellépés különben is nehezen képzelhető az újjászületett főrend kebelében: sokkal többféle elemből tevődött ez össze annál, semhogy a származás és műveltség különbségei akárcsak az új főnemességen belül is egykönnyen elmosódhattak volna, nem is említve a régi családok büszke különállását. S ha az összhang nem adhat erőt, a XVIII. századi tömeges megemelés annál inkább a főúri tekintély hanyatlásával jár együtt. Semmiképpen nem lehetett közömbös, hogy ötven nagybirtokos család helyett immár többszáz van az országban; nemcsak a tekintély csökken ezzel, hanem az egyre eső vagyon és hatalom is. Igaz, hogy a családi birtok most már az uralkodó jóakaratából: hitbizomány alapításával konzerválható. De csak a többi, a hitbizományból kimaradt családtagok rovására, s ezek aztán annál kevésbbé dicsekedhetnek rangjukhoz méltó anyagi helyzettel. A királyi kegy különben is többnyire csak puszta bárói, grófi, hercegi cím adományozásáig terjed immár, reális megalapozás, igazi tartalom nélkül. A nagyúri életforma igazi kiteljesedésének idején mindez még elképzelhetetlen volt; akkor a grófi, bárói cím még nem is lehetett egyéb, mint a birtok, a tisztség függvénye és kifejezője. Most a cím van előbb, s függetlenné válva a velejáró funkcióktól, jellemző barokk illuzionizmussal önmagában igyekszik pótolni vagyont és hatalmat. Ez a meglepő fordulat is mutatja, mekkora krízisen ment át a főúri élet tartalma és ideálja, s hogy a XVIII. századi főnemes címek-rangok mesterkélt fényétől övezett, sápadt, vérszegény alakját milyen mély szakadék választja el egy-egy középkori vagy újkoreleji nagyúr magabiztos, húsból-vérből való, robusztus egyéniségétől.
A magyar főrendek I. József koronázásán a pozsonyi várban, 1687 decmber 9-én. Egykorú rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Rézmetszet a köv. munkából: Der neu-aufgegangene Glücks- und Majestät-Stern des Königreichs Ungarn… Das ist gründliche Beschreibung der grossherrlichen Krönungs-Pracht Josephi des Ersten, Königs in Ungarn, Aufgesetzt durch Thaumantium Stephani. Nürnberg, 1688.
Az egykori Grassalkovich-palota Pesten, 1887-ben történt lebontása előtt.*
Építette Grassalkovich (II.) Antal herceg 1780 körül, az akkori Hatvani-utca, ma Kossuth Lajos-utca elején. Utoljára rendőrkapitányságul szolgált.
Lásd a 23. laphoz adott jegyzetet. Mérete 22.8×31.8 cm. Mint a sorozat másik három darabjánál, ennél is némi csúfolódás nyilvánul meg, különösen a főúr alakja van torzítva.
A régi főúri családok megtizedelése, néhány megmaradtnak meghunyászkodása, bölcs beletörődése az uralkodó abszolut hatalmába; a királyi kegyből [FŐURAK AZ ÚJ HIVATALOK ÉLÉN] újonnan felemelkedettek sokféle – nem egyszer idegen – származása, parvenü gyökértelensége, hajbókoló szolgálatkészsége; s egészbenvéve a főnemesség végzetes, nívósüllyesztő felhígulása, címekkel megfejelt hatalom- és tekintélycsorbulása – mindez mélyreható törést okoz a főrendek évszázados, önálló politikai szerepvállalásában. A számában megnövekedett, de súlyában és erejében megfogyatkozott, hagyományvesztett főnemesség a politikai ellensúly hivatásának betöltése helyett így tér – a rendi kiválóságokhoz való minden ragaszkodása mellett is – igazi barokk loyalitással a király hűségére. A szatmári béke óta, miközben az alkotmányos felszín alatt az abszolutizmus egyre szélesebbkörű kiépítése folyik, a király és a rendek látszólag meglehetős egyetértésben igyekeznek gyógyítgatni az ország török-okozta sebeit. Rendi részről még mindíg a főruak vannak az élen, ha nem is oly mértékben, mint azelőtt, a független politikai ambíciók idején; de de szerepük már nem annyira az oppozíció megszervezése, mint sokkal inkább a központi hatalom érdekeinek, reformtörekvéseinek előmozdítása. Nagyobb műveltségük, szélesebb látókörük most is szükségkép nekik juttatja a döntő szót országos ügyekben, de politikai tehetségüket már nem is élhetnék ki máskép, mint az uralkodó rendszer szolgálatába szegődve. S erre annál jobb alkalmat nyujt az újonnan szervezett kormányszékek egy-egy vezető állása, mert az új főnemesek jelentékeny része amúgy is a központi hatóságok labanc érdemeket szerzett tisztviselői közül kerül ki. A főrendek hanyatló erőkkel is igyekeznek kezükben tartani nemcsak a tanácsadás és a kormányzás hagyományosan főúri teendőit, hanem az újonnan megszületett állami hivatalnok-apparátus legfontosab tisztségeit is. A köznemesség szóhoz jut ugyan a kollegiális központi hatóságok: a kancellária, helytartótanács, kamara és kúria tanácsosi, ülnöki székeiben, sőt szerepe nőttön nő a század vége felé, de szóban, rangban, hatalomban akkor is a főuraké az elsőség, gyakran a szolgálati érdem s a hozzáértés rovására. A vezető állásokat pedig magától értetődően mindvégig főnemesek töltik be, mint ahogy érsek, udvari méltóság viselője, koronaőr, nádor, országbíró, bán stb. is csak főúr lehet, s a főispán is csak kivételesen köznemes. Így lép a központi hatalom céljaihoz simuló hivatali arisztokrácia a maguk partikuláris érdekét tekintő hajdani nagyurak nyomába. A főnemes, akinhek előde saját hatalmára támaszkodva, esetleg néhány társával összefogva, nem ritkán magaszabta politikai célokat kergetett, ha kellett, az idegenben élő király ellenében is, most lemond minden független hatalmi ambícióról, engedelmesen fejet hajt az uralkodó akarat előtt s szolgálatkészen beilleszkedik az ország bürokratikus gépezetébe. Ezzel politikai síkon is beteljesedik a fejlődéssor, amit a hadügy terén már nyomon követtünk.
Magyar úr és főember-szolgája. Olajfestmény a XVIII. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Terem részlete az aszódi Podmaniczky-kastélyban a XVIII. század végéről.*
Az 1724–1767 között épült kastély dísztermének belső kiképzése már a század hetvenes éveire esik és valószínűleg Jung József hatvani építész munkája. Freskódíszét 1777-ben Kracker Lukács és Zach József készítették.
[VAGYONGYÜJTÉS, TELEPÍTÉS, GAZDÁLKODÁS] Mintha csak ezt az elvesztett önálló politikai szereplést akarná más téren helyrehozni oly nagy buzgalommal fordult XVIII. századi főnemességünk birtokai betelepítése és gyarapítása felé. Itt, a maga földjén vetette meg a lábát s szabott jobbágynépe elé magatűzte célokat, itt hajtotta végre maradéktalanul a maga akaratát, ha már országos viszonylatban nem nyílt módja autonóm cselekvésre. Akkora erővel fogott birtokállománya növeléséhez, jobbágynépe gyarapításához jövedelmei fokozásához, mintha anyagi erejének megsokszorozásával régi hatalmi állását igyekeznék visszaszerezni. A politika mezejéről a gazdálkodás, országgyarapítás korszerűbb feladatköreiben tért főúr típusának gróf Károlyi Sándor, a kuruc-tábornokból, majd békességszerzőből lett nagyhírű vagyongyüjtő és telepítő az igazi megtestesítője. Grassalkovich Antal, a következő generáció jellegzetes képviselője már az újonnan felemelkedő, friss alkotóerejű homo novusok közé tartozik. Neki már politikai mult nincs a háta mögött, nagyúri hagyományok nem nyűgözik le páratlan akaraterejét, kíméletlen energiáját; teljesen a maga erejéből, minden elérhető eszközt: vételt, adományt, zálogkölcsönt, házasságot, hivatali karriert felhasználva, évtizedek szívós munkájával, sokszor falut falu mellé rakosgatva szerzi meg apránkint féltucat roppant uradalmát. Nem az országos szereplésből vonul vissza a falu, a birtok csendes, meghitt munkaterére, ellenkezőleg: a gazdálkodás, az újjáépítés tapasztalatait gyümölcsözheti hivatali arisztokráciáig ívelő közpályáján. Abban azonban méltó követője Károlyinak, hogy a vagyongyüjtéssel nem elégszik meg: kitűnő érzékkel telepít, gazdálkodik, sivár pusztaságok helyére zöldelő kultúrtájat varázsol, egy élet munkáját és gondoskodását öli birtokaiba s ezzel nagy részt vállal az elpusztult ország újjáépítésének feladatából. A barokk tekintélyelv parancsszavára egyszerre nagy tömegek indulnak meg ekkor a főurak birtokain mindenfelé, szunnyadó energiák kilépnek addigi mozdulatlanságukból, s a másfélszázados pusztulás nyomán elnéptelenedett, terméketlenségre kárhoztatott magyar föld egyszerre megéled, pezsgő, gyümölcsöző munka színterévé válik. Újra eke alá vett földek között, barokk templomtornyok köré állandó jellegű lakóházak sorakoznak, zöldelő partok közepén fényes barokk kastélyok üde színfoltjai tarkázzák a nemrég még elhagyatott, puszta tájat, egész városok épülnek újjá s nyerik el pompás barokk arculatukat. S mindebben a falusi és városi nép kezemunkáján kívül döntő szerep jut az új, vállalkozó szellemű főurak s a gr. Esterházy Károlyhoz, Eger újjáteremtőjéhez hasonló tevékeny főpapok irányító, szervező, áldozatos munkájának. A magyar nagybirtokosságnak, miután kontinuitása megtört s a hagyományos katonai és politikai hatalom kicsúszott a kezéből, sikerült a hivatali pályán s a gazdálkodástelepítő tevékenységben új, korszerű hivatásra, magasabbrendű képességeihez mért feladatokra találnia, melyek sikeres betöltése egyidőre új létjogosultságot adhatott lassanként anakronisztikussá váló kivételes állásának.
Kályha a veszprémi püspöki palotában. XVIII. század vége.*
A fehérmázú kályha hatását aranyozott díszítések emelik. Valószínű, hogy a veszprémi palota kályhái, éppúgy, mint az egri líceumban levők, Győrben készültek, ahol ez időben több kiváló kályhamester működött.
A sárvári vár egyik terme S. Dorfmeister falképeivel 1769-ből.
[A FŐÚR ÉS AZ ALSÓBB TÁRSADALMI RÉTEGEK] A nagybirtok további sorsa attól függött, hogy ez a befelé fordulás, elmerülés a legsajátosabb feladatkörben milyen önzetlen és mélyreható, mennyire öleli magába a birtokos népéről, az alsóbb társadalmi rétegekről való őszinte gondoskodást. Ezen a téren legalább olyan nagy és hagyományszerű mult állott a főúr mögött, mint egyéb vonatkozásban. A nagyurat és népét a középkorban, sőt az újkor elején is a familiaritásnak kölcsönös hűségre és gondoskodásra épülő, az élet minden megnyilatkozását átfogó szerves kapcsai fűzték össze egy életteljes közösséggé. A feudális társadalom – nem szólva most a városok polgárságáról – kisebb-nagyobb emberpiramisokból tevődött össze, melyeket hűség és szolgálat, másfelől védelem és gondoskodás láncai kovácsoltak egybe, s mindegyiknek a csúcsán egy-egy úr állt, alattvalói vállára: hűségére, erejére támaszkodva. Csak a társadalomnak ez a függőleges, lépcsőzetes tagozódása hidalhatta át a főúri vár és a szegény ember hajléka közt ásítozó roppant szakadékot; csak a familitaritás csatornáin szállhattak alá a műveltségnek bizonyos elemei a mainál sokkal gyérebben, szétszórtan, közlekedés és állami gondoskodás híján magára hagyatva élő egyszerű nép közé. Mai ember számára szinte elképzelhetetlen, hogy még a XVII. században is mekkora társadalmi és kulturális űr tátongott az ország bárói és az alsóbb társadalmi rétegek között, pedig addigra már a török elleni küzdelmek bajtársias légköre is enyhített a választófalak áthatolhatatlanságán. Esterházy Miklós nádor, a királyi Magyarország leghatalmasabb nagyura még ebben az időben is természetesnek tartja, hogy köznemesekkel is gúnyos, goromba, sőt szitkozódó hangon beszéljen, a városi követekkel meg, akik kihallgatást kérnek tőle, egyszerűen szóba sem áll, hopmestere intézi el őket kurtán. Nem csoda, ha a szegény zsellér királyi magasságokban látta tündökleni a főurat, nem is tudván feljebb tekinteni fényességéhez, igazi király érzékeléséhez nem szokott szemével. A Rákóczi-kor, nem utolsó sorban a fejedelem személyes ösztönzésére és példájára, ismét közelebb hoz egymáshoz urat és szegény embert, már csak a gyakori együttlét, a kuruc bajtársiasság, az exkluzív latin uralmát megtörő magyarnyelvűség s a társadalmi különbségeken felülemelkedő nemzeti érzés révén is. De a szatmári béke után megint teljes mértékben úrrá lesz a barokk távolságnövelő hőskultusza, az a tekintélytisztelet, melynek Pázmány szavai adtak oly kifejező indokolást: „Mentül méltóbb és böcsületesb személytől származik valamely cselekedet, annál nagyobb és böcsületesb”. A barokk embere csak fölfelé tud tekinteni, s mint a templomok illúzionista mennyezetfreskóin, egyenesen a kitáruló eget keresi szemével, csak a fényben tündöklő héroszokat látja – a föld alantas népe, messzi mélységbe süllyedten, szinte áthatolhatatlan sötétségbe vész számára.
Az Esterházy Pál herceg által egy régi vár helyén Köpcsényben épített kastély belső homlokzata.*
A kastély helyén egykor kisebb vár állott, melyet a XVIII. században akkori tulajdonosa, báró Listius László († 1676) javíttatott. Utána az Esterházy-család hercegi ágára szállott, s Pál herceg a régi vár falainak részbeni felhasználásával építtette a máig is álló barokk kastélyt. Az ú. n. Burgenlanddal ezt is elszakították Magyarországtól.
A főúri tekintélynek ez a nagy bőséggel áradó kultusza, éppen abban az időben, mikor már kevesebb reális hatalom áll a pompázó nagyúri fellépés mögött, annál jelentőségteljesebb, mert lassankint felbomlik s a multé lesz az a familiáris-szervezet, mely korábban úr és népe közt a távolságot valamiképpen áthidalta. Eddig a nemes ifjú rendszerint valamely főúr várába, udvarába állt be szolgálni, ott tanult, művelődött, ott sajátította el a kardforgatás mesterségét. Egy-egy ilyen főnemesi udvar jelentősége szinte felbecsülhetetlen a XVI. században, társadalomszervező, egybefogó és nevelő- hatásánál fogva egyaránt. Mint a mágnespatkó a vasreszeléket, úgy sűríti, tartja össze a főúr vára az alája rendelt nemes- és jobbágytársadalmat, s veti latba a veszélyeztetett pontokon; ugyanakkor a familiáris-láncolatok mint megannyi mágneses erővonal mentén a személyes érintkezés eleven erejével áramlik lefelé a nagyúr magasabb életformájának, renaissance műveltségének sok messzeható eleme. Pótolhatatlan funkció ez, hiszen a Habsburgok nem tartanak udvart az országban, nincs középpont, amely példát adjon, ízlést megszabjon, kultúrát sugározzon. A király távollétében a főurak vállalják magukra a társadalom nevelésének, irányításának nagy hivatását, akárcsak Németországban a territoriális fejedelmek, ezeknél összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzetben, de szerényebb eszközökkel: félkézzel hadakozva, távol a városi élet vonzó kényelmétől, magasabbrendű igényeitől, iparkodnak a szélesebb rétegekben hasonló gondolkodást, egyező véleményt, nemzeti célokra irányuló közös akaratot kiformálni. Egyetlen nagyúri udvar kultúra- és energiasugárzása persze csak az odatartozó familiáris-népre terjed, az egész országot egymagában nem tölti be; de hogy mit jelentett ez a társadalmi szervezet a maga széttagoltságában is, csak bomlásakor, a XVIII. század vége felé kezdett igazán megmutatkozni. Amikor a főúri vár és hadserege lassanként alámerült a fejlődő haditechnika sodrában, s a szétszakadozó familiáris-láncolat csúcspontja: a főnemes a barokk tekintély szárnyain elérhetetlen magasságokba lendült, akkor tűnt ki a maga valóságában, hogy a várszerkezet bomlásával milyen nagy összetartó és nevelő erő hullott ki az ország életéből. A XVIII. század-eleji országgyűlés köznemes rendei már tele vannak panasszal, hogy amióta kihűlőben van a főúri udvarok patriarchális melege, s az „una eademque nobilitas” Werbőczy-féle tételét hangoztató nemes ifjú többé nem érezheti magát jól a megközelíthetetlenség felhőibe burkolózó főnemes környezetében – azóta nincs aki törődjék a nemzet reménységével. A nemes úrfi – mint már Zrinyi is észrevette – kellő gondoskodás híján falun ragad, elparlagiasodik, tétlenség, vadászat, eszem-iszom közt telnek napjai, műveltsége kimerül egyoldalú jogi tudásban, a Tripartitum recitálásában, [NAGYÚR ÉS PARASZT A BAROKK VILÁGBAN] mert nincs többé főúri udvar, eltűnt a hagyományos életközösség, mely egybefűzött kicsit-nagyot s mindannyinak juttatott a nyugati társas együttlét és művelődés élményéből. A köznemes, aki eddig minden téren természetes vezetőjét látta a nagyúrban, most magára marad, s az egyenjogúság illúziójának Werbőczy-féle bástyái közül fokozódó bizalmatlansággal tekint a tőle testben-lélekben távolódó, hovatovább elzárkózó főnemes fényes palotáira.
Gróf Bánffy Dénes valóságos belső titkos tanácsos, erdélyi főlovászmester. 1750 körül. Életnagyságú olajfestmény.*
(Gr. Bánffy Miklós letéte a Magyar Nemzeti Múzeumban.)
Életnagyságú arckép Martin van Mytens műhelyéből.
Különös, szinte paradox jelenség: a főúr otthagyja idejemúlt várának komor, omladozó falait, nyilt vidéken, birtokának egy-egy nyájas, szépfekvésű pontján építtet ragyogó barokk kastélyt, magának, odaköltözik – s nemhogy közelednék nemeshez, jobbágyhoz, akik eddig hozzá igazodtak: messzebb kerül tőlük. Az alsóbb társadalmi rend tagja csak most, a szemtől-szembe, de immár kívülről, kijózanító világosságban érzékelt, szokatlan gazdagsággal áradó nagyúri pompa (mesterkélt park, díszes palota, fényes vendégsereg, sürgölődő szolgahad) láttán ébred rá igazán a kettejük közt terpeszkedő roppant távolságra. S ezt nem enyhíti már a családias együttlét eggyéolvasztó melege, más forrásból fakad a műveltség, nincs többé közös cél, közös eszmény, amiért vállvetve, bajtársias összetartozással küzdjenek s hevüljenek. Legfeljebb a barokk katolicizmus magávalragadó külsőségekben megnyilatkozó diadalmas lendülete, s a hódoltság földjén az újjáépítő munka közös érdeke, azonos ritmusa hoz közelebb egymáshoz nagyurat és parasztot. De ez sem tart sokáig: a barokk heroikus-keresztény életideáljának csak ritkán akad olyan igazi megtestesítője, mint Koháry István, akit a jobbágyság még a régi bizalommal és tisztelettel követ, tisztán a tekintély erkölcsi vonzóerejének engedelmeskedve. S a töröktől visszahódított területek elmaradottabb társadalmi viszonyai közepette is csak egy igazán megértő, jobbágyai közt élő s azok minden örömét-baját átérző, birtokaival törődő földesúr alatt ér késői utóvirágzást a kettejüket összefűző patriarchális viszony a maga közvetlenségében. Belőle ideig-óráig termékeny energiák fakadnak, a paraszt természetes vezetőjét látja földesurában, s vele együtt, az ő irányításával indul az elvadult táj, parlagon heverő föld feltörésére, megszelidítésére. De amint kihűl a munka láza s az építő lendület megcsöndesedik, annál hirtelenebbül következik be a nagyúrtól függő korhadt társadalomszervezet összeomlása.
Kártáyzó társaság Mária Terézia királynőnél. 1751. Egykorú vízfestmény.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A könnyedén színezett tusrajz készítőjének neve nem betűzhető ki (Henri Rosenouche?) A kártyázó alakok a királynétól jobbra gr. Hadik András, gr. Nádasdy Ferenc, egy ismeretlen pap és gr. (később herceg) Kaunitz Vencel. Mérete 27×20 cm. Ernst Lajos gyüjteményéből jutott a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Szokatlanul nagy (90×65 cm) rézmetszet, német művésznek valószínűleg hivatalos megrendelésre készült munkája.
Főúr és kisnemes életútja már korábban, a várszerkezet bomlásakor elvált egymástól; a fényes nagyúri barokk palotákat csak közel száz esztendő [A PATRIARCHÁLIS KAPCSOK BOMLÁSA] roppant távolában követik a maguk lábára állt köznemesek más, józanabb életstílust tükröző empire kúriái. De amikor a barokk erőfeszítést rokokó ernyedtség, az alkotó lendületet passzív életöröm kezdi felváltani, lassanként a paraszt is kicsúszik a főnemes közvetlen szervező akarata és kulturális vezetése alól, leszakad a főurat hordozó hierarchikus társadalomszervezet legalsó lépcsőfoka is. A kiteljesedő királyi abszolutzmus és kultúrpolitikájával közvetlenül a szegény néphez férkőzik, áttörve a nagyúri felsőség és gnodoskodás kizárólagosságát. Törekvése annál több sikerrel jár, mert az új, hagyományavesztett főnemességet hovatovább nem az együvétartozás organikus életösszefüggése, hanem csupán a jövedelemszerzés anyagi érdeke fűzi alattvalóihoz, a nagy elődök minden társadalomvezető ambíciója nélkül. Itt, a társadalom szerkezetében is végzetes erővel mutatkozik meg a főúri réteg XVIII. századi felhígulása és kicserélődése.
Mária Terézia királynő koronázási díszmenete Pozsonyban 1741 június 25-én. Egykorú rézmetszet.
(Történelmi Képcsarnok.)
Új, jelentős részben idegen eredetű főpapság és főnemesség egyfelől, az ősi rögtől és uraktól elszakadt, jövevény parasztság másfelől: nincs tradícionális szál, ami egybefűzze őket, ritka a megbecsülés, a kölcsönös megértés, sokszor még az egymásrautaltság érzése is hiányzik. Ahol végkép letűnt a régi urak világa, s gyökerestül kivesztek maguk is, hogyan szövődhessék újra mélyen, érzelmileg is megalapozott, meleg, patriarchalis viszony nagybirtokos és népe között? Hiszen az új főnemes gyakran meg sem látogatja birtokát, s ha mégis rászánja magát, hogy egy időre hátat fordítson Bécsnek, siet visszafordulni, mert a császárváros kényelmes, derűs élete után semmikép sem érzi otthon magát a csak lassacskán regenerálódó, sok bajjal küzködő országban. Igaz, az idegen urak nagy része meg is únja a törődést távoli birtokaival, rövidesen átadja helyét az itthoni új arisztokrácia frissen emelkedő, energikus nemzedékének. De ezt a hagyománytalan, jövevény-főnemességet is csak a termőföld visszahódításának munkalendülete hozza közelebb a néphez, s aztán, betelve a magyar mezők természetes világával, imbolygó pillangóként belehull Bécs vakító fényességébe. Ha előbb nem, második generációjában rendszerint eléri sorsa az új arisztokráciát, már csak gyökértelenségnél fogva is; csak kevesen tudnak ellenállni a vonzásnak, mely megvesztegető erővel árad a Habsburg-birodalom ragyogó középpontjából. Tele van ez a nagyváros – az egyedüli az egész birodalomban – a franciás rokokókultúra minden igéretével, a főúrhoz méltó gondtalan, fényűző időtöltés, könnyed szórakozás minden lehetőségével. S a középpontban, szóval, tettel, királyi keggyel Mária Terézia édesgeti magához a magyar főurakat, hogy megnyerje őket a bécsi centralista politikának – mintha a ragyogó császári udvar csábítása nem volna önmagában is elegendő. Siet is egyik főnemes a másik után, feledve, hogy elődei nem egyszer ellenlábasai voltak a Habsburg-birodalomnak; osztrák családokkal házasodik össze, nemzetközi rokokó mezt ölt magára, s boldogan merül el Bécs léha udvari életében. S ahogy az idegen kultúra édes mérgét egyre mélyebben szívják magukba, fokról-fokra eltompul bennük a nemzeti érzés, még az alkotmányos érzékenység is – néha egészen odáig, hogy egy-egy Izdenczy vagy Balassa esküdt ellenségévé lesz mindennek, ami magyar. De legtöbben beérik a rokokó színpadi világának felszínes időtöltésével, nem vágyva politikai érvényesülésre; minden igyekezetük kimerül abban, hogy Bécs kifinomult élvezeteit, főúrhoz – szerintük – egyedül illő életformáját tőlük telhetőleg, vidéki kastélyukban is meghonosítsák. Egymásután épül a sok fényes főúri rezidencia, kivált Bécs, Pozsony és Pest-Buda urbánus világának vonzókörében; a vidéki környezetben nem vernek mélyebb gyökeret, szinte éltető elemük a város közelsége, az udvari ember kultúrájának egy-egy magában álló, Bécs rokokó világától függő kis szigete mindegyik. Hg. Esterházy Miklós eszterházai palotája, a „magyar Versailles”, fejedelmi pompájával, fényes vendégseregével, szemkápráztató ünnepségeivel – ennek a főúri életformának minden képzeletet túlszárnyaló kiteljesedése.
A reggeli. Vízfestmény a XVIII. század végéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Olajfestmény 1770 körüli időből. A reggelinél ülő család feje testőrtiszti egyenruhában van. A félig nyitott ajtón át az udvari pap hozza be a kávéskannát. A falon Mária Terézia és Ferenc császár arcképe. Az Ernst-gyüjteményből.
Ifjú magyar gavallér. Porcellánalak a bécsi császári gyárból. XVIII. század vége.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az életnek ez az önfeledt, kötelességeket nem ismerő élvezete idegen gyökérből sarjadt, idegennek is maradt, üvegházi dísznövény magyar földön. Eredetiséget, önállóságot hasztalan keresnénk a rokokó nagyúri életformájában: a magyar főnemesek legtöbbje, külföldön is nevelkedve, a francia ízlésnek hódolt be teljesen, úgy, amint azt Bécs közvetítette számára. Rákóczi és Bercsényi még a maga erejéből, közvetlen francia forrásból merítve teremtett barokk életstílust maga körül és sugározta azt tovább az alsóbb társadalmi rétegekre; a XVIII. század második felének főúri kultúrája már csaknem teljesen Bécs függvénye és semmiféle szerves kapcsolatban nem áll a köznemes és a paraszt műveltségével. A rokokó nagyszabású, kizáróalgosan udvari életszintje egyébként is megközelíthetetlen a szerényebb eszközökkel és igényekkel rendelkező köznemes számára, csak a külsőség: a gesztus, a frázis az, amit elsajátíthat belőle. Üres formaságok, cifra címek-rangok, nagyhangú megszólítások és üdvözlések valóságos labirintusa: ennyi maradt a hűségből és tiszteletből, mely a nemest korábban nagyurához láncolta. Tartalma legfeljebb annak a ragaszkodásnak van, mely a tisztviselő-nemest fűzi, nem ugyan az idegenben élő, szokásaiban, erkölcseiben is idegenné lett udvaronchoz, hanem a hivatalnok-arisztokratához, akitől kinevezése, előremenetele függ; de ez sem a régi, bensőséges familiaritás már, pusztán protekcióvá sekélyesedő, hideg számításon alapuló érdek-kapcsolat. S még áthidalhatatlanabb a távolság az udvari élet szemkápráztató fényességébe emelkedett nagybirtokos és a föld porában csúszó paraszt között. Mintha csak ezt a tragikus helyzetet akarnák jelképezni a vöröskői Pálffy-kastély parkjának vízijátékai: csak főúri vendégre hull harmatesőjük, szolgára, jobbágyra nem – azt hihetnők, [A KULTURÁLIS IRÁNYÍTÁS ELVESZTÉSE] a sokat idézett istenasszony, Fortuna parancsszavára hallgatnak. Anyagiakban eddig is két véglet volt nagyúr és a szegénység sorsa, de most fizikailag is mérhetetlen távolság áll közéjük, s ami ennél is végzetesebb, az a lelkek kölcsönös elidegenedése. A rokokó főnemes messzire: Bécsbe, Pozsonyba költözik s ezzel végképp hátat fordít birtokának s alattvalóinak, megfeledkezve a rengeteg munkáról, törődésről, szeretetről, amit a vagyonszerző ős fordított rájuk; megtörténik ugyan, hogy ellátogat vidéki kastélyába, de csak azért, hogy az élet, melyet mindenestől ki akar élvezni, változatosabb legyen – gazdálkodásra, uradalmainak jobbágynépére távolról sincs gondja, a jövedelem azonban sohsem lehet neki elég. Patriarchális gondoskodásnak nyoma sincs többé, a paraszt magára marad, gazdatisztek önkényének, jövedelemsrófoló szándékainak kiszolgáltatva – a régi tisztelet és ragaszkodás elfásul szívében, s fokozódó bizalmatlansággal, már csak önmagára s megváltó királyi beavatkozásra hagyatkozva keresi az utat, mely kivezethetné a sötétségből.
Főúr családja körében a XVIII. sz. végén. Gr. Széchenyi Ferenc és felesége gr. Festetics Julianna gyermekeikkel és környezetükkel.*
(A Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi-Múzeuma.)
A bizonyára élet után készült vízfestményen gr. Széchenyi Ferenc és neje alakján kívül öt gyermekük van megörökítve. Balfelől három fiú: Lajos, Pál és István, jobbról a kis Zsófia s a jóval idősebb Franciska (zongoránál ülve); a fiúk mögött az udvari káplán, a francia származású Poupar Antal, a lányok mögött két hölgy, talán nevelőnők.
Fény és árnyék kiáltó ellentétére töredezik szét a nagyúrtól függő szociális rend korábbi harmóniája; csak a felvilágosodás tekintély- és hagyományromboló individualizmusa hiányzik még, hogy a tradicionális társadalmi kötelékek felbomlása teljessé legyen. Láttuk, amint a nagybirtokos főúr régi, reális erőn nyugvó hatalmi állása, már-már korszerűtlenné válva, külső történeti erők nyomása alatt egyszerre inogni kezdett, s ahogy önző befeléfordulásával tetézve gyöngeségét, egymásután bocsátotta ki kezéből a társadalom minden életösszefüggésre kiterjedő megszervezésének és vezetésének országos feladatát. Még csak a kulturális irányítás elvesztése hiányzik, hogy a sor teljes legyen. Hajdan a nagyúr közvetlen gondoskodása szerezte meg népének a szellemi javakat is, nemcsak a familiaritás életteljes közvetítése révén, hanem iskolák létesítésével, nyomdaalapítással, az egyház támogatásával s általában a vallásnak, e legfontosabb kultúrtényezőnek meghatározásával. Most nemcsak a szociális törődés szerepét: az iskolaügy irányítását is a felvilágosult abszolutizmus veszi a kezébe, a vallásos élet szabályozásából is kirekeszti a „cuius regio, illius religio” földesúri elvét, s ezzel a főurat, aki idegen műveltségével, magának való, fényűző szellemi időtöltésével lassankint magára marad, a hasznosság és állampolgári nevelés jelszavával régi kultúrpolitikai szerepköréből is kiszorítja. Mintha ennek a helyzetnek s a nyomtatott betű közvetlen terjedésének, önállósult kultúraközvetítő hatásának konzekvenciáit akarná levonni gróf Széchenyi Ferenc, amikor sok gonddal, áldozattal, a maga gyönyörűségére gyüjtött pompás könyvtárát a köznek ajánlja fel, a nemzeti művelődésnek szenteli, így, közvetve kérve részt ismét az országos feladatok teljesítéséből. A XIX. század küszöbére érve lezárul a magyar főnemesség életének utolsó korszaka; hajdani katonai, politikai, társadalomszervező és -nevelő hivatásának elvesztése után már csak az adhat létjogosultságot kivételes helyzetének, ha a társadalom többi rétegét magához nem ölelve, tőlük függetlenül a példaadás szerepét vállalja gazdálkodásban, műveltségben, csak a maga anyagi és szellemi különállására, fölényére támaszkodva.
)
Herceg Esterházy Pál nádor ravatala Kismartonban, a Szent Ferenc-rend templomában. 1713. Egykorú rézmetszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Dúsan aranyozott fafaragás, közepén ezüstlemezből való betéttel, amelyen a gr. Haller-család címere s az elhúnyt címeit és érdemeit felsoroló hosszabb felirat van kiverve. A lemezt a rajta levő G V betűs ötvösjegy szerint Weinholt János György nagyszebeni ezüstmíves készítette.
Gróf Haller János ezüstbetétes emléktáblája 1755-ből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Dúsan aranyozott fafaragás, közepén ezüstlemezből való betéttel, amelyen a gr. Haller-család címere s az elhúnyt címeit és érdemeit felsoroló hosszabb felirat van kiverve. A lemezt a rajta levő G V betűs ötvösjegy szerint Weinholt János György nagyszebeni ezüstmíves készítette.
