HAJDU JÁNOS: FELSŐBB OKTATÁSÜGY ÉS TÖMEGNEVELÉS
HAJDU JÁNOS:
FELSŐBB OKTATÁSÜGY ÉS TÖMEGNEVELÉS
FELSŐBB OKTATÁSÜGY ÉS TÖMEGNEVELÉS
A nemzeti erők felszabadulása II. József halála után a köznevelésügy terén is élénk mozgalmasságot idézett elő. Az iskolaügy rendezését és irányítását nálunk is már előbb a fejedelmi felvilágosult abszolutizmus vonta hatalmi körébe (Ratio Educationis), s utóbb a birodalmi egység megteremtésének egyik eszközéül is megpróbálta (II. József elgondolásában) felhasználni. E kísérlet nem sikerülhetett, de a nemzet öntudatra ébredt s most már maga akarta kezébe venni a nagyjelentőségű kérdés megoldását. Az 1790–91. évi országgyűlés, az ifjúság nevelésében az államjólét legbiztosabb alapját jelölvén meg, a nemzeti nevelés rendszerének kidolgozására, más fontos közügyekhez hasonlóan, országos bizottságot küldött ki. Ez a testület a kor jeles művelődéspolitikusának, Ürményi Józsefnek elnöklésével másfél éven át tárgyalta a Ratio nyomán – a francia mellett elsőnek az európai törvényhozások közt – rendszeres összefüggésben nemcsak az oktatásnak, hanem az egész magyar művelődésügynek kérdéseit. Munkásságának eredménye, sok értékes részleten kívül, egy jól átgondolt törvényjavaslat volt a nemzeti nevelés alapelveiről. E tervezet vezéreszméje, mint már címe mutatja, a nemzeti szellem érvényesítése: ennek jegyében kívánja az ország egész köznevelésügyét az államhatalom irányításával egységesen megszervezni. Az egyes pontok jellemzően visszatükröztetik a kor felvilágosodási áramlatának – a francia forradalom lendülésétől nyomatékosított – hatását, s bennök már a modern, demokratikus iskola-politika alapelvei jelentkeznek. Leszögezik a művelődés általánosságának jogát és szükségét, s kimondják ennek következményekép az oktatás ingyenességét. Nyilvános tanulást vagy legalább is vizsgázást követelnek meg mindenkitől. Erősen hangsúlyozza a javaslat a vallási türelmességet; a nevelés célját, jellemző felvilágosult felfogással, az állam boldogságában jelöli meg. Figyelemreméltó kívánalma, hogy a közoktatásügyi rendelkezések a jövőben nyomtatásban is megjelenjenek s így lehetővé váljék a nemzeti közvélemény ellenőrző és kialakító munkája. A kiküldöttnek tárgyalásain végighúzódik a XVIII. századnak a nevelés fontosságába vetett erős hite: ebben egyértelműen mutatkozik a bizottság nagyműveltségű tagjaival a nemzeti élet minden számottevő tényezője. Vármegyék és egyesek a részletes tervezetek egész sorát készítik és terjesztik az országgyűlés elé, abban a lelkes meggyőződésben, hogy ezzel az ország egyik legjelentősebb közügyét segítenek dülőre juttatni.
A második Ratio Educationis, 1806-ban megjelent kiadása.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A címkép jelzése: Sculpsit Sam. Czetter Oroshaziensis ex Com. Békésiensi.
Az 1790. évi nemzeti mozgalmak egyik legfontosabb tárgya a magyar nyelv ügye: ennek felkarolását és terjesztését minden hazafi igazi szívbeli feladatának tekinti. A legtöbb eredményt ebben – jól érthetően – az iskola munkájától várják; ezért a nemzeti nevelés eszményével szorosan egybefonódik a magyar nyelv érvényesülésének követelménye. Ez annál természetesebb, mert hiszen a művelődés általánossága is a latin helyett csak nemzeti nyelven érhető el. Ismeretes 1790 után tartott országgyűléseink szívós és heves küzdelme a magyar nyelvért, mint a nemzeti állam és nemzeti művelődés sark-kritériumáért. Az 1791–93. évi bizottság is előbb azt határozta, hogy senkit se lehessen a grammatikai iskolába felvenni, aki nem jártas a magyar nyelvben. Fentebbi törvényjavaslata azonban, számolva a nehézségekkel, már jóval szerényebb és mérsékeltebb [A KILENCVENES ÉVEK REFORMESZMÉI] kívánalmakat támaszt: lényegükben a már elfogadott törvényekkel megegyezőket. A latin tannyelvet meghagyja; a magyar nyelv rendes kötelező tárgy a gimnáziumokban és akadémiákon; a grammatikai osztályokban a latint a magyar segítségével kell tanítani.
Az 1790-es évek reformeszméi nevezetes állomást jelentenek a magyar szellemiség történetében: hatásuk még késő évtizedek mulva is megérzik az újjáébredő nemzet gondolatvilágán és célkitűzésein. Közoktatásunk fejlődésén nagyot lendített volna, ha az országgyűlési bizottság emelkedett színvonalú tervezete megvalósulhat. Azonban az öncélú magyar művelődéspolitika mindjárt megszületésekor magában hordja tragikumát. A nemzet világosan felismeri művelődési szükségleteit és tisztán látja a kielégítésükhöz vezető utakat is, – már nincs hatalma eszményei megvalósítására, mert legtermészetesebb jogai egyikében: gyermekei nevelésének kérdésében hiányzik az önrendelkezési szabadsága. A közoktatás ügyében szükséges intézkedést királyi jogok címén a bécsi kormány tartja fenn magának, azonban alkotni nincs tettereje, s nemcsak, hogy elő nem segíti, de gyakran megakadályozza a nemzeti vágyak teljesülését. E végzetes helyzet következménye csakis művelődési elmaradottság, az iskolarendszer szellemtelen megmerevedése lehetett.
A Tudományegyetem központi épülete Pesten a XIX. század első felében.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: UNIVERSITAS LITERARUM FRANCISCO I. AUG. REGIA PESTINI. Jelzése: C. Schwindt del. Pesth. Stalstich von L. Zechmeyer in Wien. Az épület a Tudományegyetemnek Budáról Pestre történt átköltöztetése (1783) után készült el. Képünk 1830 körül jelent meg.
A közoktatás bekövetkező új rendezése ismét királyi rendelet alakjában ölt testet: az 1806. évi második Ratio Educationisban. Az új szabályozás volt ugyan némi tekintettel az országgyűlési bizottság munkálatára, de ennek nemzeti és demokratikus vonásai a Ferenc-féle reakciós rendszer légkörében teljesen elhalványodtak. A magyar nyelv szerepe továbbra is jelentéktelen marad. A gimnázium hat osztályra bővül, oly módon, hogy a népiskola harmadik osztályát alulról hozzákapcsolják. A reális tárgyak száma erősen megapad, a központi helyet változatlanul a latin foglalja el. A második Ratio lényegében nem jelent új irányt és új szellemet: még fokozottabban, mint az első, a latinnyelvű retorikai művelődés szolgálatában áll, a neohumanizmus áramlata is alig érinti. Így az addigi már erősen elavult képzési módot megrögzíti további négy évtizedre a magyar értelmiség nevelésében. Gyakorlatiasság kétségkívül több volt az új szabályozásban, mint az 1777. évi tanügyi kódexben: ennek sokrétű, gyakran utópisztikus körülményeivel [A MÁSODIK RATIO EDUCATIONIS] szemben tanulmányi köre szűkre szorult ugyan, de ezt többé-kevésbbé meg is tudta gyökereztetni az oktatás valóságában. A művelődési anyag csekélyebb terjedelmének volt jó hatása is: a tanulók egységesebb és alaposabb tudásra tehettek szert, kevésbbé voltak megterhelve, mint ma s jóval több időt fordíthattak önművelődésükre is. Az osztályrendszer a nevelőerőt is jobban érvényesítette, mint a későbbi szaktudományi jellegű iskola. Nagy hiány volt azonban az új rendezésben, hogy tanárképzésről egyáltalán nem gondoskodott: a tanári kar kiválasztásának egyedüli módja 1848-ig a vizsgapályázat gyarló eszköze maradt.
A debreceni ev. református főiskola 1856-ban.*,
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
,A Vasárnapi Ujság 1856. évfolyama 45. számából. Az épület alapjait 1803-ban rakták le; befejezése 1816-ra esett.
A debreceni főiskola ezüst jutalomérme a XIX. század első feléből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az alsó és felső oktatásügy is igen keveset haladt a tanügyi rendszer négy évtizedes, hosszú uralma alatt. A második Ratio kimondja ugyan az iskolakötelezettséget 6–12 éves korig, szervez vasárnapi iskolákat, s külön fejezetet szentel a lányok nevelésének is: mindebből azonban a végrehajtás valóságába csak kis rész került. A patriarchális abszolutizmus szelleme egyáltalán nem kedvezett a népoktatásügy fejlődésének; a kevés iskola, az iskolalátogatás rendetlensége, az anyagi eszközök hiánya, a gyatra vagy semmilyen tanítóképzés, a szégyenletesen csekély tanítói javadalmazás, az alsó rétegek nagy szegénysége mindmegannyi súlyos akadályai a népnevelésügy előrehaladásának. A Ratio egyeteme és akadémiái nem voltak az igazi tudományos képzés és a szellemi munka műhelyei: egészen az alkotmányfordulóig megmaradtak kicsinyesen ellenőrzött, iskolaszerű, tankönyvekhez kötött intézményeknek; szabadabb mozgási lehetőségük nem volt, s éppúgy az osztrák tanulmányi bizottság gyámkodása alatt senyvedtek, mint a közoktatási szervezet alattuk álló töbi tagjai. Kiváló tanító egyéniségek itt is, s a nép- és középiskola területén is gyakran enyhítettek azonban a rendszer hibáin és avatag merevségén.
Gr. Brunswick Teréz, a kisdedóvás apostola. Kőnyomat Barabás 1865-ben készült rajza után.*
(Tört. Képcsarnok.)
Jelzése: Barabás 1865.
A protestáns felekezetek, amint az elsőt, a második Ratiót sem fogadták el kötelezőnek magukra nézve, éppen a törvény-jellegnek hiánya miatt. Pedig az 1791/93. évi országgyűlési bizottságban együtt ültek protestáns tagok katolikusokkal, s a protestáns vallásszabadságot biztosító 179:XXVI. tc. a rendek közreműködésével megalkotandó új közoktatási rendszer érvényét rájuk is kiterjesztette. Kitűnő alkalom nyílt tehát ekkor a hőn óhajtott nemzeti nevelési egységnek megteremtésére: e reményeket azonban az országgyűlési javaslatok sajnálatos sorsa meghiúsította. A katolikus és a protestáns iskolaügy továbbra is külön mederben halad még hosszú évtizedekig. A reformok szükségét azonban a protestánsok is érzik s ezért már a XVIII. század utolsó évtizedétől kezdve sűrűn próbálkoznak szervezeti és tantervi újításokkal. E törekvések általában a humaniorák és reáliák küzdelmét mutatják, s éreztetik a Ratióknak hatását is. Debrecenben a humanisztikus irány marad uralkodó; Sárospatakon erősen tért foglalnak a reális tárgyak. Ez utóbbi iskolában már a XVIII. század végén magyar a tanítási nyelv, s ebben jóval megelőznek minden hazai gimnáziumot. A sárospataki XIX. századeleji kitűnő tanterv a humanisztikus és reális elemek arányos egyensúlyával, s a nemzeti szempontok kellő érvényesítésével már a későbbi modern magyar középiskola körvonalait mutatja. Az evangélikusok [A PROTESTÁNS ISKOLÁZÁS] intézeteiben is utat törnek a reális tárgyak, de megérzik rajtuk a neohumanizmus hatása is. Ők több ízben megpróbálkoznak iskolarendszerük egységesítésével is, azonban e törekvés részben anyagi eszközeik elégtelensége, még inkább azonban a protestáns önkormányzati szellem sajátossága miatt nem sikerült. A protestáns iskolák hamarább áttérnek a magyar tanítási nyelvre, mint a katolikusok (ezeket köti a Ratio); a nyugati művelődési és pedagógiai eszméknek főkép az ő külföldet járt tanáraik a közvetítői. A valóságos helyzet azoban minden reformtörekvés ellenére a református és evangélikus intézetekben is sok fogyatékosságot mutat: nagy itt is a formalizmus, uralkodik a gépies tanultatás, kevés a mélyebb szellem s igazi művelődésszeretet. A tanári kar túlságosan sűrűn cserélődik; a kisebb iskolákra nyomasztóan hat a szegénység, a fenntartási eszközök hiánya.
Bányászakadémiai hallgatók Selmecbányán, 1850 körül. F. Kollarz kőnyomata.*
(Tört. Képcsarnok.)
A kép aláírása: Berg-Akademiker. – Bányász-gyakornokok. Jelezve: Gez. u. lith. von F. Kollerz. Lásd a 103. laphoz tartozó jegyzetet.
Magyaróvári gazdászok a XIX. század közepén. F. Kollarz kőnyomata.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Studierende der landwirth. Anstalt zu Ung.-Altenburg. – Magyar-Óvári Gazdások. (Földmíveleti gyakorlatok közben.) Jelezve: ge.-u. lith. v. F. Kollarz. Lásd a 103. lapnál.
Már a XIX. század első negyede is sok figyelemreméltő művelődési és nevelési gondolatot vetett fel, igazi lendület azonban az 1825-től kezdődő nemzeti újjáébredéssel indult meg. Nemzetünk erős kultúrpolitikai öntudatára vall, hogy az 1825/27. évi országgyűlésnek egyik legfontosabb tárgya ismét a művelődés és a magyar nyelv ügye. Az 1790/1. évi nevezetes országgyűlés eszmeköre lesz most újból irányadó: megint bizottságot küldenek ki a közoktatás és közművelődés kérdéseinek tárgyalására, s ez a három évtized előtti jeles törvényjavaslat alapján dolgozza ki a népművelésügytől az egyetemig, azonkívül a múzeumra, szépművészeti akadémiára s hasonlókra kiterjedő tervezetét. A korszerű eszmék megerősödését mutatja, hogy most már nagy nyomaték esik a népnevelés ügyére, s erősen foglalkoznak a reális-technikai irányú oktatás kérdésével is. Újólag tiltakoznak a bécsi tanulmányi bizottságnak bár nem hivatalos, de annál erősebben érvényesülő befolyása ellen, s hangsúlyozzák, hogy a király nem jogosult a köznevelés ügyének egyoldalú intézésére. A magyar tanítási nyelv követelményét minden lelkesedés ellenére ez a tervezet is csak nagyon mérsékelt lépéssel viszi előbbre, de már a népoktatás körében is gondoskodni kíván a magyar nyelv terjesztéséről. A bizottság már világosan felismeri a jó iskola szempontjából a tanító- és tanárképzés jelentőségét, s ennek megszervezését sürgető feladatnak tartja. Az új munkálat művelődési eszménye még mindíg a jól szónokoló, a közügyek terén helyét derekasan megálló magyar nemes típusa. Szintén hangsúlyozza a közoktatásügy egységének szükségét, ezért a nemzeti nevelés általános elveinek érvényét a protestánsokra is kiterjeszti. Az országgyűlés munkájának azonban most is a régi sors jut osztályrészül: a király, mint jogaiba ütközőt, visszautasítja. Most azonban már a kormány sem tud kitérni a reformgondolat elől: megbízza Mednyánszky Alajos bárót javaslatok kidolgozásával. Mednyánszky korszerű és alapos tervezete azonban elsikkad a bécsi hivatalok útvesztőiben, s csak két részlete emelkedik érvényre: a népiskolákra és az ipariskolára vonatkozó.
Tógátus diák és dárdás. Fametszet 1860-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kakas Márton naptára 1861-re. (Pest, Landerer és Heckenast.) 66. lap.
A rendek az 1828/29. évi javaslatot kinyomatják (Opinio), s megküldik a megyei és városi törvényhatóságoknak hozzászólás végett. Ezek részéről az 1790-es évekéhez hasonló nagy érdeklődés mutatkozik: tömegesen terjesztik fel észrevételeiket és kívánságaikat az 1832/36. évi országgyűléshez. De nemcsak a politikai testületek, a társadalom maga is közéletünk vezéralakjai éppúgy, mint a céhbeli pedagógusok és bölcselők, a [A NEGYVENES ÉVEK MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ESZMÉI] legnagyobb figyelemmel fordulnak a nevelésnek, mint a nemzeti jövő egyik legfontosabb biztosítékának kérdése felé. Emelkedett színvonalú, virágzó művelődéspolitikai és nevelésügyi irodalom keletkezik, melynek gyujtópontjába mind fokozottabban a népoktatás és népművelés problémái kerülnek. A mozgalom szellemi atyja a magyar nemzetnevelés lángelméjű apostola, a nagy parlagnak önismeretre és tökéletesedésre serkentő ébresztője: Széchenyi István gróf. A legnagyobb magyar szerint az ország jövője két tényezőtől függ: nemzeti jellemünk kibontakoztatásától és a közműveltség fejlesztésétől. Nagy igazsága a kiművelt emberfő mennyiségének fontosságáról a reformkorszak egyik legmélyebb hatású és legtermékenyítőbb vezéreszméje lesz. A kor írói és politikusai Széchenyivel együtt hirdetik a műveltség és köznevelés döntő jelentőségét: Kazinczy, Kölcsey, Fáy éppúgy, mint Dessewffy József, az ifjabb Wesselényi, Kossuth, Bezerédj István és mások.
Az egykorú ág. ev. elemi iskola Kecskeméten, ahol Petőfi Sándor írni, olvasni tanult. 1829–1830-ban. Fametszet 1864-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Vasárnapi Ujság 1864. évfolyama 39. számából. Az épületet még a mult században lebontották.
Államférfiaink ez erős hitéből és érdeklődéséből születik meg a negyvenes évek elején a legmélyrehatóbb magyar művelődéspolitikai viták egyike is. Széchenyi a Kelet Népében, többek közt, Kossuthnak bizonyos népművelési terveit is kifogásolta, s a túlzásoktól való félelmében a nevelésnek kérdését – ellentétben régibb felfogásával – nem a legsürgetőbb feladatnak mondta. Nézete szerint ennek kifejlesztését a politikai jogok kiterjesztésének kellene megelőznie. Kossuth, s a vitához hozzászóló Eötvös és Vörösmarty az ellenkező álláspont helyességét mutatják ki; nem a politikai fejlettség feltétele a nevelés helyes elrendezésének, hanem megfordítva: a jó népoktatás készít elő legalkalmasabban az alkotmányos szabadság kibővítésére, a politikai jogok helyes gyakorlására. Eötvös még külön hangsúlyozza, hogy műveltségünk gyarapítása annál is fontosabb, mert nemzetiségünk fenntartása is csak ez úton lehetséges. „Hol két nemzet érintkezésbe jő, mindíg a műveltebbé a győzelem.” A reformkorszaknak e mind tudatosabbá váló meggyőződéséből a magyar művelődéspolititika máig érvényes legfőbb tételei domborodnak elénk. A politikai demokráciát a nemzeti műveltség egyetemes emelésének: művelődési demokráciának kell megalapoznia, s a magyarságunk megőrzésére és erősbítésére kultúrfölényünk kifejlesztése a leghatátosabb eszköz.
A népnevelés iránt ébredő érdeklődés hatásaként az alsófokú oktatásügy a negyvenes években lassanként némi emelkedést mutat, különösen városokban és nagyobb községekben. Terjednek a Brunswick Teréztől kezdeményezett kisdedóvók is. Sok függ természetesen attól, mennyire szívügye a fenntartónak az iskola, mennyire törődik vele, milyen áldozatokat hoz érte. A legnagyobb baj a népoktatás terén a tanítóképzés fogyatékossága, s általában a képesített tanítókban való nagy hiány volt. Ezen a kormány és a felekezetek próbáltak tanítóképzőintézetek felállításával segíteni (addig az ú. n. normális, főelemi iskolákban folyt a képzés), azonban a kisszámú növendékek egyáltalán nem tudták a szükségletet kielégíteni. Ekkor megint az országgyűlés lépett előtérbe: az 1839/40. évi kerületi választmány igen alapos, kiváló törvénytervezetet készített a népoktatásról (1843-ban jelent meg): ennek jó fele a tanítók jogviszonyairól és a tanítóképzésről szól, s ez utóbbira – a kérdés fontosságának tudatában – akkor páratlan áldozatkészséget jelentő összeget ajánlott fel. A választmánytervezete több tekintetben Eötvös 1848. évi népiskolai törvényjavaslatának is alapjául szolgált. Törvény persze ebből a munkálatból sem lett, de siettette a kormány (Mednyánszkytól kiindult) elemi iskolai szabályzatának megjelenését (1845). E mű a multhoz képest haladását jelent ugyan, de a végrehajtás akadályai miatt 1848 előtt alig éreztette hatását.
Iskolába menő gyermeksereg. Fametszet 1856-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Lásd a jegyzetet a 186. lapnál. Az I. köt. 53. lapján.
A negyvenes évek legfontosabb eseménye közoktatási szempontból is a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló 1844:II. tc. megalkotása volt. Végre katolikus felsőbb iskoláink is lerázhatták magukról a latin tanítási nyelvnek már teljesen anakronisztikus bilincseit, s magyar nyelven szolgálhatták a magyar [GYAKORLATI IRÁNYÚ ISKOLA] művelődés ügyét. A gyakorlat persze itt is lassabban járt az elméletnél: az egyetem jogi és bölcsészeti karán például 1848 márciusáig latinul adták elő a tárgyak jelentékeny részét. A nemzetiségi vidékeken külön óvatos megfontolás tárgya volt a törvény végrehajtási módja. Érdekes megemlíteni, hogy Erdély katolikus gimnáziumaiban 1848-ig még tantárgy sem volt a magyar az oktatásügy nem csekély kárára.
1848 előtti közoktatásügyünk egyik legfőbb fogyatkozása a gyakorlati-technikai irányú iskolák hiánya volt. E helyzet – bármennyire megérteti kereskedő és iparűző polgári osztályunk fejletlensége – a 30-as, 40-es években, a természettudományi-gazdasági irányzat kárát jelentette tanügyünknek és közművelődésünknek. Országgyűléseink e tekintetben is idejében felismerték a korszellem követelményeit, s állandóan sürgették gazdasági, ipari és reális irányú iskolák, valamint műegyetem felállítását. Ugyancsak kívánták a gimnáziumban is a természettudományi tárgyak behatóbb tanítását. Széchenyi, Kossuth és mások hasonló hévvel buzgólkodtak e követelések érdekében, azonban a kormány halogatásán évtizedekig megtört minden reformtörekvés. A XIX. század közepéig a reális-technikai oktatási irány magasabbrendű képviselői nálunk mindössze a selmeci bánya- (és később erdészeti) akadémia, a József császártól alapított s a bölcseleti kar kebelében működő mérnöki intézet, a keszthelyi és magyaróvári gazdasági tanintézet voltak, alsóbb fokon pedig (főkép németnyelvű városokban), néhány polgári-féle iskola, ezenkívül csekélyszámú rajz- és néhány magánkereskedelmi tanfolyam. 1846-ban a kormány végre megnyitja – szerény keretek közt – az első állami középfokú szakiskolát, a József ipartanodát (hármas: mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tagozattal). Ez az intézet a mai József Nádor-Műegyetem őse. A gimnázium túltengése iskolarendszerünkben egyoldalúvá tette az ifjúság pályaválasztását: már a XVIII. század végén élénk a panasz a jogi pályák elözönlése miatt, s felmerül a félelem a szellemi elproletárosodás veszélyétől.
Falusi iskola, ha a tanító távol van. Tréfás kép 1860-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kakas Márton naptára 1861-re. (Pest, Landerer és Heckenast.) 66. lap.
Ilyen volt a helyzet 1848 márciusában, amikor alkotmányos életünk nagy fordulatával a művelődésügy terén is diadalra jutott a nemzeti öncélúság és önrendelkezés elve. Sajnos, a függetlenség kivívása olyan időben történt, mikor érvényesítésére legkevésbbé volt mód. A szabadságharc tragikus megpróbáltatásai közt kultúrpolitikai alkotásokról nem igen lehetett szó. Eötvös József báró, az első magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter, a legnagyobb buzgalommal látott hozzá öthónapos minisztersége során az iskola- és művelődésügy reformjához, de tényleges eredményeket ily rövid idő alatt, annyi akadállyal szemben nem érhetett el. Eszmei szempontból azonban érdekes és nevezetes az önálló magyar közoktatásügynek e röpke időszaka.
Az utolsó rendi országgyűlés két jelentős vallási és közoktatási tárgyú törvényt alkotott: az egyetemről szóló 1848:19. és a vallás tárgyában intézkedő 1848:20. törvénycikket. Az első az egyetemet közvetlenül a közoktatásügyi miniszter fennhatósága alá helyezi, s kimondja a tudományos munka legfontosabb alapelvét: a tanítás és tanulás szabadságát. Eötvös ki is dolgozott ez alapon egy részletes egyetemi reformtervezetet. Az egyetem eszerint állami intézmény, melyre a tanárok kinevezése valláskülönbség nélkül történik. Hat kara van (köztük három hittudományi: katolikus, protestáns és görögkeleti), a bölcsészetin két szakosztállyal (történeti-nyelvészeti és mennyiségtan-természettudományi). Hézagpótló fontosságú intézkedés tanárképző-intézet szervezése a bölcsészeti karon. A szabályzat meghonosítja a magántanári intézményt; az egyetem autonómiáját erősen kibővíti, de a kormánytól kinevezett egyetemi alelnök és kari igagzatók intézménye megmarad. A hallgatóság, elsősorban fegyelmi téren, szintén bizonyos önkormányzati jogokat kap (diákesküdtszék). Az egész terv nagy haladást jelentett a multhoz képest, azonban életbe nem léphetett. A középiskola átalakítását az új idők szellemében szintén tervbe vette Eötvös: a filozófiai tanfolyamot ugyan nem akarta hozzácsatolni (mint nemsokkal utóbb az abszolutizmus alatt történt), de meghonosítani kívánta a szakrendszert, egyensúlyt teremteni a humaniorák és reáliák közt, s két modern nyelvet taníttatni (addig egy sem volt rendes tárgy). A budai és pesti piarista gimnáziumokban meg is indultak az előkészületek az új rendszer bevezetésére, a főváros megszállása azonban ennek a próbálkozásnak is véget vetett. A legnagyobb gondot a miniszter – szíve vágyát is követve – természetesen a népnevelésügyre fordította, hogy a politikai jogkiterjesztésnek műveltségi alapját megvesse. A népnevelés elsősége az 1848/49. évi költségvetésből is kitűnik, bár a legnagyobb összeget ebben az 1848:20. tc. értelmében a bevett felekezetek egyházi és iskolai költségeinek fedezésére kellett előirányozni. Minden iskolai reform sikere elsősorban az oktatókon fordul [EÖTVÖS JÓZSEF BÁRÓ NÉPNEVELÉSI TÖRVÉNYE] meg: Eötvös is ezért mindenekelőtt a tanítóképzést óhajtotta korszerűvé tenni. Miniszterségének legnevezetesebb alkotása az elemi oktatásról szóló törvnéyjavaslat, melyben teljesen a modern népoktatásügynek klasszikussá vált alapelvei érvényesülnek. Az állam irányító szerepe és felügyeleti joga, a község népiskolaállító kötelessége, a művelődés biztosítása, az általános tankötelezettség, az oktatás ingyenessége, a magántanulás lehetősége, a tanítás szabadsága (egyesületek és testületek iskolaállítási joga): mind olyan követelmények, melyek a nyugateurópai fejlődés vonalával párhuzamosan nálunk is, már az 1790/1. országgyűlés óta kialakultak. Az oktatás nyelvét a javaslat a többségi elv alapján rendezi el, de gondoskodik a magyar nyelv tanításáról a nem-magyar oktatási nyelvű helyeken is. Az iskolák jellegének kérdésében a miniszter összeegyeztette a közös (nem hitvallásos iskola gondolatát a még erősen meggyökerezett felekezeti oktatás gyakorlatával.
Pusztai iskola. Fametszet 1855-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Vasárnapi Ujság 1855. évfolyama 93. lap. Azt mutatja be, hogyan vitték a sokszor igen távolra esett alföldi tanyákról a gyermekeket a magánosan álló pusztai iskolákba.
Ez elemi-iskolai törvényjavaslat vitája a képviselőházban – noha ekkor már a nemzet önvédelmi harca folyt – egy álló hétig tartott, ami mutatja a rendkívüli érdeklődést iránta. A fő ütközőpont a tanítás nyelvének és az iskolák jellegének kérdése volt. A véglegesen elfogadott szöveg az oktatási nyelv szempontjából kellően kidomborította a magyarnak szerepét (anélkül, hogy a nemzetiségek jogát csorbította volna); jelleg tekintetében pedig a ház – a miniszternek és a központi választmánynak javaslatát egyaránt elvetve – a közköltségen fenntartott népiskolák közös volta mellett foglalt állást. A javaslat azonban a felsőházban zátonyra jutott: a főrendek, a rendkívüli időkre hivatkozással, mellőzték tárgyalását. A nehézségek igazi gyökere (éppúgy, mint az 1868-i törvény létrejöttekor is) kényes felekezeti és nemzetiségi viszonyainkban rejlett; az ellentétek kiegyenlítése csak úgy hirtelenében, szinte órák alatt nem sikerülhetett.
Az 1848. évi nagy átalakulás nemcsak a minisztériumot indította mélyreható reformtervek készítésére, hanem lázas erővel ragadta meg a lelkesült magyar pedagógiai világot is. Az új közoktatásügyi kormányhoz tömegesen érkeztek a javítást célzó tervezetek és ajánlatok, meggyőzően igazolván az oktatásügy megújításának elodázhatatlan szükségét. E nagy nemzeti fellángolás teremtette meg az első magyar egyetemes tanügyi kongresszust is, melyen a kisdedóvótól az egyetemi tanárig minden felekezetű szakférfiak résztvettek. A tanácskozáson erősen demokratikus és szabadelvű szellem uralkodott: az egész közoktatási rendszer alapelveit kívánták megállapítani tájékoztatásul a minisztérium számára; sokan az iskolaügy teljes egységesítését és államosítását követelték.
A nevelésről a XVIII. század vége óta szőtte sok szép hazai tervből a XIX. század közepéig vajmi kevés valósult meg. Mai közoktatásunk alapjait egy, a nemzet lelkétől idegen kormányzati rendszer: az 1849 után bekövetkezett abszolutizmus vetette meg. E megállapításnál nem szabad felednünk, hogy a magyarság már előbb kialakította volna a maga nemzeti szellemű és korszerű köznevelési rendjét, ha ebben éppen a régibb bécsi kormány évtizedeken át meg nem akadályozza. Azok a reformok, amelyeket az abszolutisztikus kormány 1850-től fokozatosan életbe léptetett, legnagyobbrészt benne éltek már, mint kijegecesedett kívánalmak, a magyar pedagógiai köztudatban. Ezt részben a közös forrás: a német-porosz iskolarendszer hatása is magyarázza. Az abszolutizmusnak kétségtelen érdemei vannak közoktatásügyünk igazgatási-szervezeti és pedagógiai kifejlesztésében, azonban ennek értékét megkisebbíti az intézkedéseiből kiütköző magyarellenes, elnyomó, központosító célzat. Ismét nyílt színre lép a II. József óta soha nem szünetelő összbirodalmi „kultúrpolitika”, mely naív racionalizmusában az egész Habsburg-monarchia azonos elvű és azonos nyelvű művelődését megvalósíthatónak hiszi és szükségesnek tartja az egység biztosítása érdekében. Az abszolutizmus közoktatáspolitikája, [KÖZOKTATÁSI RENDSZERÜNK ÁTALAKULÁSA A BACH-KORSZAKBAN] éppúgy mint egész rendszere, két alappilléren nyugodott: a beolvasztó egyformásításon és a német nyelv erőszakos terjesztésén.
Az új államberendezés közoktatásügyi apostola a nemrég még németesítésellenes gróf Thun Leó birodalmi kultuszminiszter lett: az ő nevéhez fűződik a magyar iskolaügynek 1850–1860 közt lefolyt jelentős átalakulása. A Mária Terézia óta fennállott főigazgatói szervezetet megszüntették, helyébe az új kerületi-közigazgatási beosztásnak megfelelően iskolahatóságokat állítottak fel (a megcsonkított, szűkebb Magyarországon ötöt). Később ezek beolvadtak a kerületi rendszert felváltó, s ugyancsak öt helyen működő helytartósági osztályokba, mint egyik ágazatuk. Az iskolaügy irányítását egy-egy területen, felekezetek szerint elkülönítve, iskolatanácsosok végezték, nem egyszer jóképességű, de mindenekfölött „kifogástalan” politikai érzületű egyének. Az oktatói kart (főleg az egyetemi és a középiskolai tanárokat) szigorú igazolásnak vetették alá, s a vétkesnek és gyanúsnak találtaktól „megtisztították” az iskolákat. A protestánsoknak meghagytak bizonyos tanügyi önrendelkezési lehetőséget, azonban a nyilvánossági jog szigorú kezelésével ezeket is az állami minták és követelmények elfogadására kényszerítették. A magyarság visszaszorítására az 1849 márciusi alkotmánynak a nemzetiségek és népfajok „egyenjogúságára” vonatkozó papiroselve szolgáltatott alkalmas ürügyet.
Az ág. evangelikus tanítóképző Sopronban. Fametszet 1858-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Vasárnapi Ujság 1858. évfolyam, 376. lap. Aláírása: Az új tanítóképezde Sopronban.
A népoktatásügy terén az osztrák örökös tartományokhoz való áthasonítás céljából nem volt szükség külön rendelkezés kibocsátására: a már említett 1845. évi (Mednyánszky-féle) szabályzat már eleve azoknak szem előtt tartásával készült, s így csak végre kellett hajtani. Thun, a concordátum megalkotója, a népiskolát az addiginál is szorosabb egységbe fűzi az egyházzal, s a vallásos nevelést tekinti főfeladatnak. Az irányító elv most is az, hogy az iskolafenntartási kötelezettség elsősorban a községet (egyházközséget) terheli.
A népoktatásügy a Bach-korszakban kétségtelen fejlődést mutat: az elemi iskola négyosztályúvá lesz (öt évfolyammal), megszaporodik az iskolák száma (hivatalos adatok szerint 2000-rel), szigorúan végrehajtják a tankötelezettségre vonatkozó rendelkezést, rendszeresítik a vasárnapi (továbbképző) tanfolyamokat (amelyek addig legangyobbrészt csak papíron éltek). Újjászervezik a római és a görögkatolikus tanítóképzést, elősegítik [AZ ÚJ GIMNÁZIUM] az első tanítónőképző megalakulását, megkövetelik a tanítói képesítést, a községeket rászorítják a tanítók és az iskola anyagi helyzetének javítására és biztosítására. A német nyelv már a népiskolák felsőbb osztályaiban jelentékeny szerephez jut: az új tankönyvek gondoskodnak az összbirodalmi eszmének és a császártiszteletnek ébrentartásáról. A kisdedóvásügyre különös módon nem sok ügyet vet a bécsi kormányzat, s ez haladás helyett hanyatlásnak indul. A protestáns alsófokú iskolaügy aránylag elég szabadon fejlődhetett, s szintén emelkedő irányzatot mutat, vidékenként és gyülekezetenként természetesen különböző mértékben. Legalacsonyabb szinten most is, mint régebben, főkép szegénységük miatt a görögkatolikusok s részben a görögkeletiek népiskolái vannak.
A pápai ev. református főiskola új épülete 1858-ban. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Vasárnapi Ujság 1858. évfolyam, 449. lap. Épült 1856–1858-ban, megnyílt 1859-ben.
A népnevelésügy terén a kormánykörök elsősorban a meglevőnek javítására és gyarapítására törekednek: a gimnáziumi oktatásban ellenben gyökeres átalakítást hajtottak végre, s megvetették a mai középiskola alapjait. Itt a pedagógiai szempontból kétségkívül értékes 1849. évi osztrák Entwurf volt az irányadó. A régi hatosztályú gimnáziumnak a már elavult, kétéves (minden egyetemi hallgatóra kötelező) filozófiai tanfolyammal való egyesítéséből megszületik a nyolcosztályú középiskola; a jelentéktelenebb intézetek megszűnnek vagy négyosztályos algimnáziumra csökkentek vissza. Megvalósítják a szaktanítási rendszert (addig egy tanár adott elő egy-egy osztályban minden tárgyat), életbeléptetik az érettségi vizsgálatot. A gimnáziumba emelkedettebb művelődési szellem kezd behatolni (a neohumanizmus hatásaként a görög nyelv a III. osztálytól szerepel), egyidejűleg azonban a régi magyar iskolában elhanyagolt reáliák tanítása is alaposabb lesz. A célkitűzés már a mai: a gimnázium feladata általános műveltség nyujtása és a felsőbb tanulmányokra való előkészítés. Iskolai felszerelés, könyvtárak, szertárak létesítése, tanulmányi és fegyelmi rend, tanügyi igazgatás tekintetében az abszolutizmus intézkedései évtizedekre megszabták a magyar középiskola haladási irányát. Mindez nagyrészt, mint rámutattunk, már előbb a magyar pedagógiai világ általános követelménye volt, s a fejlődés természetes menetébe tartozott. Az az érdeme azonban a kényuralmi kormánynak mindenesetre megvolt, hogy szervező példájával és kényszerítő hatalmával mind a katolikus, mind a protestáns gimnáziumot a megújulás és tökéletesbedés útjára irányította. Kötelezővé tették a tanári pályára való tudományos előkészülést is (a hároméves bölcseleti tanulmány elvégzését), valamint a képesítő vizsgálatot, azonban az egész Bach–Thun-korszakban nemcsak tanárképző-intézetet, de még csak tanárvizsgáló-bizottságot sem szerveztek Magyarország területén. Ez aztán még jobban fokozta az átalakulással amúgy is együttjáró tanárhiányt. A német oktatási nyelv erőszakolása a gimnáziumokban nagy mértékben folyt (tősgyökeres magyar-református helyeken is!); nem rajtuk mult, hogy kevés sikerrel. Idegenből jött tanárok kerültek szép számmal a kormánytól függő gimnáziumokba. Az ötvenes évek elejére esik az első hazai reáliskolák létesítése is: ezek rég érzett hiányt pótoltak s gyorsan elterjedtek.
Érem a pápai ref. főiskola négyszázéves jubileumára, 1931.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az abszolutizmus az egyetem fejlődésében is új korszakot nyit meg. Átszervezik a bécsi mintájára (a porosz tudományos egyetem szellemében), elvben tanítási és tanulási szabadsággal, megvalósítják a magántanári intézményt. Addig azonban már nem terjedt a bizalom, hogy az egyetem önkormányzati jogait is visszaadják. Itt is nagy az idegen tanárok beözönlése, a tárgyak jelentékeny részében német az előadási nyelv. Számottevően emelkedik és önállósodik a három évfolyamra bővített bölcsészeti kar. A jogakadémiákat, mint a forradalmi mozgalmak melegágyát, erősen megrendszabályozza a kormány; évfolyamaik számát háromra emeli. 1850-ben egyesítik a József-ipariskolát a bölcsészeti kar mellett csak tengődő mérnökképző-intézettel, s így alakul ki nemsokára a műszaki tudományok felsőbb iskolája: a polytechnikum. 1857-ben társulati alapon létrejön a Kereskedelmi Akadémia.
1861-ben a visszaállított magyar helytartótanács veszi át újból közoktatásügyünk irányítását. A nyomás ekkor enyhül ugyan, a németesítő célzat is megszűnik, a főigazgatóságok ismét működni kezdenek, de az átmeneti nehézségek s a céltudatos iskolapolitika hiánya megakasztják a nevelésügy további fejlődését, sőt vissza is vetik. A népiskolák egyrésze megszűnik, az iskolalátogatás jelentősen csökken, a gimnáziumi oktatásan zavaros kísérletezés kap lábra.
A magyar köznevelésügynek valóban öncélú, nemzeti szellemű és [AZ ELSŐ MAGYAR NÉPOKTATÁSI TÖRVÉNY] zavartalan fejlődése az 1867. évi kiegyezés művével indul meg. A vallás- és közoktatásügyi miniszteri székben újból a nagy Eötvös József báró ül. A sors ezúttal valamivel kegyesebb hozzá: négy évet juttat tettvágyának († 1871), d ez idő alatt is sokkal több terve, mint alkotása születhetik meg. Eötvös első, s mindvégig legfőbb gondja, művelődéspolitikája alaptételének megfelelően, a népnevelésügy felkarolása és fejlesztése maradt. Megalkotja az első magyar népoktatási törvényt (1868:38. tc.), mely e kérdést minden vonatkozásban, a tanítóképzést is beleértve, rendezi s a fejlődés irányát évtizedekre, egészen a világháborúig meghatározza. elvei most is az 1848-i demokratikus és szabadelvű alapokon nyugszanak, s a húszéves kényszerű késés ellenére is teljesen korszerűek, európai viszonylatban is. A törvény a tankötelezettséget a 15. életévig terjeszti ki: hat évig tart a mindennapos, három évig az ismétlő (továbbképző) iskolázás. A tanítási szabadság változatanul fennmarad: a község a kötelezett iskolafenntartó, de joga van a népiskola-állítására a törvényes keretek közt minden felekezetnek, társulatnak, az államnak, sőt magánosnak is. Az egyházaknak, s a bennük tömörült nemzetiségeknek ezt a jogát több 1868-i törvény ismételten biztosítja, éppen úgy azt is, hogy iskoláik tanítási nyelvét maguk határozhatják meg. Népiskolái tekintetében a katolikus egyház is önkormányzati jogokat élvezett. Az elemi iskola művelődési köre jelentékenyen kitágult. Nagy gondot fordított Eötvös a sikeres nevelés föltételére: a tanítóképzés ügyének előmozdítására. A képzés hároméves, később – a gyakorlati év beolvasztásával – négyévfolyamos lesz. A törvény felső népiskolákat is tervezett, ezek azonban nem tudtak meggyökerezni. Felvirágoztak ellenben az ugyanekkor kezdeményezett, s kisebbkörű gyakorlati műveltséget nyujtó polgári-iskolák (de csak az elemi negyedik évfolyamára épülő négy osztállyal), jeléül annak, hogy a reáliskolákhoz hasonlóan, élénken érzett hiányt töltöttek be. Az egész népnevelésügyet a vármegyénként szervezett tanfelügyelőségek gondozták és irányították.
A kecskeméti ev. református főiskola. Fametszet 1857-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Vasárnapi Ujság 1857. évfolyama 105. lapjáról. Épült 1829–1830-ban.
Az 1868. évi törvény hatására népnevelésügyünk tartós és lendületes fejlődésnek indult. Mindinkább fokozódik a beiskolázás (a tanköteles gyermekek iskolába járatása), s jelentősen csökken ezzel párhuzamosan az írni és olvasni nem tudók eddig igen nagy százaléka. A népiskolák fenntartására fordított összeg meghatványozódik; szaporodnak az osztott iskolák (minden egyes osztály, vagy legalább két-három osztály részére külön tanítóval), s a nagyobb helyeken elkülönül egymástól a fiúk és a lányok oktatása. A századfordulón már csak a tanítók elenyésző töredékének nincs képesítése. Az iskolaügy nagyvonalú kiépítésében Budapest székesfőváros jár elől jó példával. 1891-ben (akkor egyedül Európában) törvény rendezi a kisdedóvásügyet, s így e fontos, de kevéssé méltányolt nevelőintézmény előtt is megnyílik a fejlődés útja. Természetesen, az 1868. évi alapvető rendezésének messzetekintő célkitűzéseit nem lehetett egy-két évtized alatt hiánytalanul megvalósítani: a népnevelés állapota szorosan összefüggött az ország szellemi és gazdasági színvonalával, s vele kölcsönhatásban haladt fokozatosan előre. A régibb időből ismert nehézségek, bár kisebb mértékben, most is jelentkeznek és éreztetik gátló hatásukat. Különösen az 5. és 6. osztály, valamint az ismétlő tanfolyamok benépesítése halad nehezen; súlyos akadályokba [NEMZETISÉGI ISKOLÁK] ütközik a szorgalmi időnek (városban kilenc, falun nyolc hónap) megtartása is: sok az igazolt, sőt igazolatlan mulasztás. A szép fejlődés ellenére is igen nagy még a teljesen osztatlan iskolák száma. Mindezeket a kérdéseket az 1914. évi korfordulóig már nem lehetett teljesen megoldani: a munka folytatása és befejezése a világháború utáni földretepert, súlyos sebektől vérző csonka ország feladata lett.
Az 1868. évi alaptörvény, mint láttuk, az iskolafenntartóknak biztosítja a tannyelv megválasztásának jogát, s külön is leszögezi, hogy a gyermekeknek anyanyelvükön kell kapniok az elemi oktatást. Méltányosságában annyira megy, hogy a nem-magyar tannyelvű iskolákban még a magyar nyelv tanítását sem rendeli el: erről csak egy évtized multán gondoskodik a törvényhozás. Hogy mily sikerrel, mutatja az egy emberöltővel később (1907-ben) keletkezett Apponyi-féle törvény, mely az államsegély megadását a magyar nyelvre vonatkozó rendelkezések teljesítéséről kénytelen függővé tenni. Ugyanez a törvény gondoskodik csak hathatósabban a magyar kisebbség anyanyelven történő oktatásáról is. A világháború kitörésekor a népiskoláknak körülbelül 80 százaléka volt magyar tanynelvű, a magyar oktatási nyelvű iskolába járt a tanulóknak 80%-a. Ez a helyzet nem erőszakolás eredménye volt, hanem elsősorban az államnyelv természetes terjedésének következménye (különösen a németség és a tótság körében); sokszor éppen maga a nemzetiségi lakosság kért magyar tannyelvű iskolát. Nem kétséges, hogy az iskolázás terén a nemzetiségeknek adott önrendelkezési jogok éppenséggel nem segítették elő az egységes nemzeti köznevelésügy kialakulását: kormányaink mindazáltal mindenkor tiszteletben tartották az egyházak és nem-magyar fajok javára biztosított művelődésügyi rendelkezéseket.
A sárospataki ev. ref. főiskola emlékérme 1860-ból.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Körirata: A SÁROSPATAKI FŐISKOLA A HÁROM SZÁZADOS ÜNNEPÉLYÉRE (így!) – A SÁROSPATAKI FŐ ISKOLA CZIMERE 1860.
Báró Eötvös József. Canzi és Heller fényképe. 1867 körül.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az itt kb. egynegyedével megmagyarított fénykép hátlapján ez a felírás olvasható: Canzi és Heller fényképszeti Müterme Pesten Kristóf-tér 4. szám.
Az utolsó háborúelőtti tanévben a szoros értelemben vett Magyarországon 17.000 népiskola állt fenn körülbelül 35.000 tanítóval, s kétmillió körüli tanulóval (Horvátországban 1700 iskolában volt valamivel háromezren felüli tanító, s majdnem háromszázezer tanuló). A mindennapos tanköteleseknek 90, az ismétlődő tanfolyamosoknak 83 százaléka járt tényleg iskolába (Horvátországban a beiskolázás 71 százalékos volt).
Trefort Ágoston. Paczka Ferencné algrafiája.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Algrafia az aluminiografia rövidítése. Ez eljárásnál a kőnyomat módján készült rajzot alumíniumlemezről nyomtatják.
Meg kell említenünk még, hogy e korszak vége felé, a világháborút megelőző évtizedben, mind élénkebben kezdtek a társadalmi erők is bekapcsolódni a népművelés munkájába. Különféle tanfolyamok, népakadémiák s más ilyen intézmények keletkeztek, hogy terjesszék az ismereteket s továbbképezzék a szellemi haladásra vágyókat. Az iskolánkívüli népművelés egyetemes és nemzetnevelési jelentőségére azonban igazán csak a világháborút követő évtizedek megpróbáltatásai eszméltették rá hivatalos és társadalmi szervezeteinket.
A népnevelésügy első törvényes rendezése, bár nem csekély nehézségek leküzdésével, még magának Eötvös József bárónak sikerült. Nem kísérte azonban hasonló szerencse a középiskola átalakítására irányuló fáradozásait. Az első középiskolai törvény, hosszas tárgyalások után, csak 1883-ban születet meg, Trefort Ágoston minisztersége idején. Ez kiterjedt mind a gimnáziumra, mind az időközben nyolcosztályossá alakult reáliskolára: lényeges változásokat nem hozott, inkább csak nemzeti szellemű összefoglalása volt az abszolutizmus óta kialakult középiskolai rendszernek és hagyományoknak. E törvény legfőbb érdeme, hogy a magyar középiskola addig külön, felekezeti utakon haladó fejlődését sikeresen egységes mederbe terelte és együttesen alakította tovább. Ez a nemzet szempontjából [AZ ELSŐ KÖZÉPISKOLAI TÖRVÉNY] annál fontosabb volt, mert hiszen a középiskolában formálódik ki jövendő vezető rétegének, az értelmiségi osztálynak szellemi arculata. Az egységesítés eszközei a törvény alapján: az állami felügyelet és ellenőrzés, az állami tantervek, mint kötelező minimumnak megkívánása, a magyar nyelvnek és irodalomnak tanítása minden középiskolában és a tanároknak kizárólagos állami képesítése. Az első magyar tanárképző-intézetet még Eötvös létesítette a bölcseleti karral kapcsolatban. Az új középiskolai törvény célzatát hathatósan elősegítette a Kármán-féle tanterv, mely a nagyhatású német herbarti pedagógia nevelőoktatásának szellemében, didaktikai elvi alapon szabta meg a művelődési anyag rendjét és a nemzeti tárgyakat helyezte a tanulmányok középpontjába. Lényegében ez maradt érvényben egészen a világháború utáni évtizedig. A középfokú oktatás terén éppenúgy érvényesült a tanítási szabadság, mint a népnevelésügyben: minden jogi személy állíthatott a törvényes kellékek magatartásával középiskolát, s tannyelvét maga állapíthatta meg. Az 1914. évi 229 (teljes és nem-teljes) magyarországi gimnáziumból és reáliskolából 9-ben volt német, 5-ben román, 1-ben szerb és 1-ben olasz az oktatási nyelv; 1-ben románul és magyarul, 1-ben olaszul és magyarul tanítottak. A tanulók összes száma 78.000 volt, ebből 64.000 magyar. Tót tannyelvű középiskoláink is voltak régebben, ezeket azonban államellenes üzelmeik miatt a kormány kénytelen volt bezáratni.
Az országos gazdasági intézet Keszthelyen 1867-ben. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
A Hazánk s a Külföld 1867. évfolyama 229. lapjáról. Rajzolta Bozóth D.
Az 1883. évi középiskolai törvény mind a gimnázium, mind a reáliskola célját – az Entwurffal, de megelőző magyar tervezetekkel is egyezően – a magasabb általános műveltségben és a tudományos tanulmányokra való előkészítésben jelölte meg. A cél egy, de az út különböző, mert a fenti feladatot a gimnázium főleg a humanisztikus-óklasszikai, a reáliskola pedig a modernnyelvi és természettudományos művelődési anyag segítségével oldja meg. Méltán felmerült már akkor a kérdés, hogy az azonos célt nem kellene-e egyforma eszközökkel is megvalósítani? Az egységes középiskolának problémája és vágya azóta évtizedeken át foglalkoztatta a szakköröket és a művelt magyar közvéleményt. A kérdés azonban a nevelési egység szempontján kívül szoros kapcsolatban volt a műveltség tartalmának fokozatos átalakulásával is. A természettudományok hatalmas fellendülése mind nagyobb rést tört az addig főleg irodalmi-nyelvi irányban értelmezett általános műveltség falain, s a középiskolát a kétféle: humanisztikus és realisztikus művelődési értékek megfelelő összehangolására kényszerítette. A feladat nem könnyű: ezt világosan mutatja az azóta mindinkább fokozódó, s kiküszöbölni máig sem sikerült középiskolai túlterhelésnek problémája. A gimnáziumnak és reáliskolának egymáshoz közeledése egyébként már rövidesen az első törvény létrejötte után megindult (görögnélküli irány a gimnáziumban, latin nyelvtanítás és kiegészítő érettségi a reálban stb.) Az egységes középiskola típusát azonban csak napjainkban a harmadik középiskolai törvénynek sikerült megteremtenie.
Frőbel-intézet Kolozsvárott 1874-ben. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Vasárnapi Ujság 1874. évfolyam 47. szám.
Középiskoláink felvirágzását az alkotmány helyreálltát követő korban néhány adat szemléltetően jellemzi. Számuk az 1867. évi 164-ről 1914-ig 229-re emelkedik 8195 gimnázium és 34 reál, 3600 tanárral a hitoktatókon kívül), a tanulók pedig több mint kétszeresre szaporodnak (36.000-ról 78.000-re). A legtöbb iskola modern épületet kap, s erősen gyarapszik felszerelésben (szertárak, könyvtár). A külső fejlődéssel lépést tart a belső [ÁLLAM ÉS EGYHÁZ A KÖZOKTATÁSÜGYBEN] színvonal emelkedése is: a tanítási módszer s a nevelői eljárás tökéletesbedik, erős hazafias szellem alakul ki, a tanárok szakképzettsége nagyot halad, felvirul az eddig elhanyagolt testnevelés, gondot fordítanak a tanulók egészségére (iskolaorvosi intézmény). A nagy fellendülésnek van árnyoldala is: minthogy a középiskola a társadalmi felemelkedés eszköze s minősítési törvényünk aránylag kis állások betöltését is a sikeres érettségi vizsgálathoz kötötte, sok nem arra termett elem tódul különösen a minden felső tanulmányra jogosító gimnáziumba, s erősen akadályozza igazi feladata teljesítésében. Kétségtelen azonban, hogy középfokú szakoktatásügyünk hézagossága és elősegítette a febris gymnasialist.
A mult század közepétől kezd nálunk is, mint egész Európbáan, a nőnevelés magasabbrendű formája kibontakozni. Az 1868. évi törvény négyosztályos polgári leányiskolái rövid idő alatt rendkívüli kedveltségre tesznek szert; számuk az utolsó békeévig több mint háromszázra nő. Egyideig a polgárira felépülő tanítónőképző-intézet jelenti a lányok számára a legmagasabb művelődési lehetőséget (sok nem pályára lépő is elvégzi); később megalakul az általános műveltséget nyujtó felsőbb leányiskola, s ez marad a korszak végéig a magasabb nőképzés főformája (1914-ben több mint harminc van). 1895-ben a legfelsőbb elhatározás megnyitotta a bölcsészeti és orvosi kar kapuit a nők előtt: az ennek nyomán kifejlődő, felsőleányiskolával kapcsolatos leánygimnáziumok már jelzik az az irányt, amely felé fokozatosan a középfokú nőnevelés terelődni fog.
A közoktatásügy újabb fejlődésének nálunk is, mint Nyugaton, egyik legjellemzőbb vonása, hogy az egyházak régi, szinte kizárólagos fenntartó szerepe megszűnik, s a világi tényezők, elsősorban az állam iskolaállító tevékenysége lép előtérbe. 1869-ben még nem volt állami népiskolánk: 4%-uk községi, 96%-uk felekezeti jellegű volt; 1914-ben már 20.7% az állami, 8.4% a községi, s csak 69.5% a felekezeti iskolák száma (a tanítók 26%-a állami, a tanulóknak is kb. 25%-a jár állami iskolába). 1867-ben még nem állt fenn állami (nem felekezeti jellegű) középiskola; 1914-ben már 54 ilyen gimnázium van, felekezeti 127.
A fejlődés ez irányából jól érthető, hogy az újabb iskolafajok létesítésében (reál, polgári, felsőkereskedelmi és felsőbb leányiskola, ipari szakiskolák, stb.) a felekezetek csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem vettek részt. E változás oka a korszellemben, de az egyházak gyengülő anyagi viszonyaiban is rejlett. Az államhatalom befolyásának a közvetlen iskolafenntartásnál nem csekélyebb hatású eszköze volt az évről-évre mind nagyobb arányokat öltő államsegély. Ennek fejében a támogatottak, önrendelkezési jogaik egy részéről lemondva, bizonyos fokig az állami iskolák rendszabásait tartoztak követni (tantervben s egyebekben). A világháború kitörésekor a nem-állami népiskolák legnagyobb része, s a középiskolák is kevés kivétellel mind államsegélyesek voltak már. E folyamat, a nemzetállam nagyranövekedett tekintélyétől támogatva, kétségkívül elősegítette köznevelésünk rendjének egységesebb és összeforrtabb kialakulását. Azonkívül az állam, a maga nagyobb anyagi képességével, a követelményeket tökéletesebben kielégítő iskolákat tudott létrehozni, mint a régi, különösen a felekezeti iskolafenntartóknak gyakran nagyon is elaprózódó ereje. A fokozódó államosítás azonban meggyöngítette nemcsak a történelmi tényezőknek, hanem magának a társadalomnak érdeklődését is és belekapcsolódását a nevelésügybe; emellett a közös iskola – természetszerűleg – nem érhette el a felekezetieket átható erős vallásos szellemet sem.
A XIX. század művelődéspolitikájának egyik főtörekvése, hogy minél szélesebb rétegek számára tegye lehetővé a műveltség elemeinek megszerzését. Ugyanez a kor azonban egyidejűleg a művelődés legfelsőbb körének, a tudományos kultúra intézményeinek hatalmas arányú kifejlesztője is. Nálunk e folyamat igazán a kiegyezést követő években indul meg, s egyetemügyünk virágzó kibontakozásában tükröződik vissza legszemléletesebben. A tanítási szabadság éltető levegőjében mélyreható tudományos és oktató tevékenység alakul ki a budapesti egyetemen, színvonala gyorsan emelkedik, egyes ágaiban európai hírnévre tesz szert. A tudomány fejlődésével párhuzamosan számos új tanszék keletkezik, s mind több kiváló, tudós tanári egyéniség kapcsolódik bele legelső tanügyi intézményünk munkásságába. Kifejlődnek és megépülnek a képzés és a kutató munka legfontosabb műhelyei: a klinikák, természettudományi intézetek, különböző szemináriumok. A hallgatók száma a hetvenes évekbeli két és félezerről a korszak végéig nyolcezerre szökik fel: kezdi előrevetni árnyékát, különösen a jogi karon, a túltermelés veszedelme. Átfogó egyetemi törvényt sem Eötvösnek, sem Trefortnak és utódainak nem sikerül megalkotni, azonban 1872-ben, még Eötvös kezdeményezéséből, létrejön a második magyar tudományegyetem a nagymultú Kolozsvárott, s ez csakhamar a magyar tudományos életnek és művelődésnek erős keleti bástyája lesz (1914-ben két és fél ezer hallgatóval). A felső oktatásügy nagyarányú fejlődése, a hallgatóság hatalmas szaporodása s az ebből keletkező kiképzési nehézségek lassanként további egyetemalapítási terveket érlelnek meg, s 1912-ben a törvényhozás egyszerre kettőt is létesít: Debrecenben és Pozsonyban. A közművelődés decentraliációja szempontjából is fontos szerepre hivatott új egyetemek azonban a világháborúig éppen csak megkezdeni tudják működésüket. Szerves alapokon, célszerűen szabályozott mederben halad előre az egyházak lelkészeit kiképző különféle hittudományi főiskolák [SZAKOKTATÁS] ügye, ellenben a régebben virágzó jogakadémiák jelentőségét az egyetemek fokozódó fellendülése lassanként megcsökkenti. Számuk apadni kezd, (1914-ben még 10 van), hallgatóságuk nem gyarapodik, sőt kevesbedik. Ugrásszerűen emelkedik ezzel szemben a nőhallgatók száma az egyetemeken: húsz év alatt a kezdeti egynéhányról majdnem ezerre.
A magyar gazdasszonyok egyletének leányiskolája Budapesten 1866-ban. Egykorú metszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Hazánk s a Külföld 1866. évfolyam, 36. szám. Aláírása: A magyar gazdasszonyok árvaleányháza. (Liptay P. eredetije után.)
Közoktatásügyünk útja a XIX. század második felében, mint minden igazi fejlődésé, a fokozatos szétágazás, a szerves és célszerű tagolódás felé halad. Ez a differenciálódás európai jelenség, s nálunk különösen az addig elhanyagolt szakoktatás számára jelentett örvendetes fordulatot. A szakképzettség jelentősége a hatalmas gazdasági fellendülés következtében mind nagyobbra nő, s így számunkra is életszükségletté vált a megfelelő iskolai intézmények kialakítása. Az alsó fokon a kötelező ismétlő oktatás egyrésze gazdasági irányúvá vált, emellett önálló gazdasági népiskolák keletkeztek, s a felnőttebb ifjúság részére földmíves-iskolák és tanfolyamok. Alsófokú gazdasági oktatásunk azonban egészben véve, országunk agrár-jellegét tekintve, nem volt túlságosan fejlettnek mondható. Szilárd alakot ölt az iparos- és kereskedőtanoncok szakirányú továbbképzése, ipari szakiskolák alakulnak elég szép számmal, azonkívül ipari és kereskedelmi szaktanfolyamok. Középfokon feltűnő, hogy nem jön létre egyetlen mezőgazdasági középiskolánk sem (a korszak vége felé történik próbálkozás), felsőbb ipariskola is kevés van, ellenben igen megszaporodik a felső (voltakép: közép) kereskedelmi iskolák száma (58), ami egyoldalú fejlődésre vall. Jelentős mozzanat iparművészeti iskolánk megalakulása, mellette tovább virágzik a fővárosi iparrajziskola, hazánk legrégibb iparoktatási intézete (1773-ban keletkezett). Itt említjük meg, hogy gyógypedagógiai iskolaügyünk (a vakok, siketnémák s más testi és szellemi fogyatkozásúak nevelése) szintén számottevően haladt előre.
A felsőbb gazdasági intézet Magyaróvárott. Egykorú fametszet.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Vasárnapi Ujság 1874. évfolyam 35. szám. Aláírása. MAGYAR-ÓVÁRI FELSŐBB GAZDASÁGI TANINTÉZET. Eredetileg középkori alapokon a XVI. században épült, erődített kastély, amely később többször átalakításon esett át. Az itt felényire kisebbített kőnyomat aláírása: A kir. magyar Tudományos Egyetem orvostanári testülete 1863. Kiadja az orvostanhallgatók segélyegylete. – Természet után kőre rajzolta Marastoni József, mindennemű többszörösítés tilos. (Nyomt. Pollák Testvérek, Pesten, 1863. Tévedések elkerülése végett megjegyezzük, hogy az első sorban ülő négy alak Zlamál Vilmos, Sauer Ignác, Rupp Nep. János és Balassa János.
Gazdasági szakoktatásunk legfejlettebbnek a felső fokon mutatkozott: a két régi (keszthelyi és magyaróvári) akadémia mellett három újabb keletkezésű szolgálta a magasabb mezőgazdasági kultúra ügyét. Újult erővel munkálkodik tovább az 1867 óta magyar tannyelvűvé vált, patinás multú selmeci bányászat és erdészeti akadémia, s főiskolai színvonalra emelkedik a régi (II. József korában keletkezett) állatgyógyintézet is. Általában, [AZ OKTATÓI KAR] a kiegyezés utáni évtizedek a szakfőiskolák kialakulásának kora: egymásután szervezik meg a kereskedelmi akadémiákat, a zeneművészeti és képzőművészeti főiskolát, a színi-akadémiát, a már a század eleje óta sürgetett magyar tisztképző főiskolát (Ludovikát), a tengerészeti és a kiviteli akadémiát.
A kir. magyar tudományegyetem orvostanári kara 1863-ban. Kőnyomat Marastoni Józseftől. (Az ábrázoltak balról jobbra: Diescher, Wagner, Zlamál, Arányi, Sauer, Semmelweis, Lippay, Lenhossék, Jendrassik, Rupp, Nedelko, Linzbauer, Balassa, Wachtel, Stockinger.)
(Történelmi Képcsarnok.)
Erős lendületet adott gyakorlati-technikai szakoktatásunknak a József polytechnikumnak műegyetemi rangra emelése (1872). A nemzetközi viszonylatban is mind tekintélyesebb helyet kivívó intézményben új szakosztályok nyílnak meg, a képzés egyre behatóbb lesz, a hallgatók száma négy évtized alatt megnégyszereződik (1914-ben két és félezer). Műegyetemünk nagyvonalú kibontakozását szemléltetően mutatja be a századforduló után hajlékául emelt új, hatalmas épületcsoport.
Iskolaszervezetünk utolsó félévszázadi növekedésével párhuzamosan nagyot halad az oktatói karnak nagyfontosságú kiképzése is. Megemlékeztünk már a tanítóképző-intézetekről (számuk 1914-re nyolcvanon felül van); kialakulnak mint új ágak: a gazdasági szaktanítóképzés, a gyógypedagógiai és tornatanítói tanfolyamok, a polgári iskolai (s vele kapcsolatban a tanítóképző-intézeti), valamint a felsőkereskedelmi-iskolai tanárképzés. Tökéletesedik és elmélyül a középiskolai tanárok hivatásra nevelése is.
A m. kir. József-műegyetem homlokzata a Dunapart felől.
(Magyar Filmiroda felvétele.)
Azonban bármily nagyarányú és sokoldalú is köznevelési rendszerünk fejlődése a Ferenc-korabeli szerény keretektől a XX. század pompázó iskolahálózatáig: minden kérdést, láttuk, nem oldott, nem is oldhatott meg, maradt pótolni és újjászervezni való a következő korra is elég. Égető szükséglet volt mindenekelőtt az iskolai és iskolánkívüli népművelésügynek minél teljesebb kiépítése, sürgetett a régóta húzódó középiskolai reform megvalósítása is. Szükség volt szakoktatásunk hiányainak mielőbbi kitöltésére, dűlőre kellett vinni imént alapított egyetemeink kifejlesztésének nehéz problémáját, ki kellett fővonásaiban jelölni a céltudatos magyar tudománypolitikának további útját. E feladatok elvégzése már a világháború utáni meggyötört és kifosztott csonka-ország vállára nehezedett. S ez, minden nyomorúsága ellenére, nemcsak átvenni, hanem sikeresen továbbfejleszteni is tudta a rábízott örökséget. Hű maradt nagyjai tanításához: elsősorban kultúrfölényének igazolásával törekedett a multban, s törekszik a jövőben is helyét és létét a Nyugat és Kelet határvonalán biztosítani.
