LYKA KÁROLY: AZ OTTHON MŰVÉSZETE
LYKA KÁROLY:
AZ OTTHON MŰVÉSZETE
AZ OTTHON MŰVÉSZETE
Az iparművészeti technikák csekély kivétellel az otthon céljait szolgálják, nélkülük a lakás csak négy üres falat jelentene. Egy részük, pl. a bútorművészet, egyenesen nélkülözhetetlen, s alkotásai a napi élet legfontosabb kellékei közé tartoznak, más részük barátságossá, kellemessé teszi az otthont, így pl. a textilművészet különféle fajai. Együttvéve a napi élet legközvetlenebb, meghitt környezetét adják és a legszorosabban hozzásímulnak a lakók életrendjéhez, foglalkozásához, ízléséhez. Éppen ez utóbbi okoknál fogva alakításuk módja, stílusuk és hangulatuk az életmódok, az uralmon levő szokások, a váltakozó korok szerint nagyon sokféle. Formanyelvük és stílusuk azonban nem tagolódik el mereven egymástól: egy-egy nemzedék alakítási módja átnyúlik a következő nemzedékbe vagy átmeneti formákban kapcsolódik hozzá. Így a barokk stílus utolsó hajtása, a rokokó, még egy ideig érezteti hatását a XVIII. század legvégén, sőt a XIX. század elején is sokféle iparművészeti alkotáson, de legtöbbször tetemesen meghiggadt kiadásban: a díszítmények egykor oly szeszélyes gazdagsága helyet enged a szabályosságra, szimmetriára való törekvésnek, a formákban való dúskálás helyébe egyszerűsbítés lép, a hevesen kanyargó vonalakat lassanként kiszorítja az egyenes vonal. Fokozatos átmenet a klasszicizmus formanyelvébe, ami különösen Franciaországban fejlődött ki szervesen, átterjedt egész Európába s hozzánk is eljutott, míg a tulajdonképpeni klasszicizmus s annak változatai ki nem szorították.
Bár az otthon művészetének átalakulásai folyamatosak, bizonyos szempontból és az áttekintés könnyebbsége okából mégis két részre oszthatjuk alakulástörténetét: az első a XIX. század hajnalától a szabadságharcig terjed, a másik a század második fele. Közben nagy változások történtek a politikai és gazdasági életben, amelyek jelentékenyen hatottak az egész társadalom életére s vele természetesen az iparművészetre is, amely e társadalom otthonát szolgálta.
Nagyon lassú a menete az iparművészeti technikák alakváltozásának a XIX. század első felében. Hiszen az élet ritmusa is lassú, ha összemérjük a század közepetájával, amannak mintegy szimboluma a postakocsi, a század közepének a vasút. Az alakváltozás szerény üteme nagy részben gazdasági okokkal magyarázható meg: az általános pénztelenséggel (napoleoni háborúk, devalváció, nagyméretű elemi csapások). Ilyen körülmények közt a művészi iparnak valamely dúsabb virágzása el sem képzelhető. Legjobban jellemzi e helyzetet az olyan művészeti technikák senyvedő állapota, amelyek nem elégítenek ki feltétlen szükségletet; ilyen például az ötvösség, amely az előző században még viruló életet élt, viszont a XIX. század első felében a mesterek szinte tétlenek vagy csak a legegyszerűbb megrendelésekhez jutnak; ilyenek a ruházathoz tartozó csatok, gombok, továbbá egyszerű testi díszítések (gyűrű, fülbevaló, stb.) vagy az otthon némely tartozéka, így ezüst cukortartók, teás- és kávéskannák, gyertyatartók, stb. A kor uralkodó stílusa értelmében ezek nagyobbára egészen símák: a gazdag alakos vagy ornamentális dísz, amelyen régebben elínyeskedtek a mesterek, eltűnt. A kor legkiválóbb pesti mestere, Szentpétery József, alig jut olyan megrendeléshez, amelyen kedvenc technikáját, a domborítást érvényesíthetné, legtöbbször agarászversenykupákat [AZ OTTHON BÚTORAI] kérnek tőle, de ezek is puritánul símák. Ha a maga szakállára készít domborított művet, ahhoz sem használhat nemes fémet, az anyag drágaságánál fogva.
Ezüst kávéskészlet 1823-ból. Készítette Szentpétery József, Pesten.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Szokatlanul nagyméretű készlet a tálca átmérője 60×45, a két kanna magassága 39, illetőleg 34 cm. Eredetileg még egy tejszínkanna tartozott hozzá.
Van azonban az iparművészeti technikáknak egy típusa, amely eléggé szapora, mert nélkülözhetetlen szükségletet jelent: a bútor. S mert ennek a formái mutatják legvilágosabban az otthon művészetének stílusát, egyben mintegy vezérkövülete a kornak.
A társadalom széjjeltagoltsága következtében az otthon bútorával szemben támasztott igények nagyon különbözők. Más a főnemesség kastélyainak és palotáinak szükséglete, más a vidéki kúriáé, más a városi polgáré. A főnemesség még jó ideig örökölt lakásberendezését használja vagy pedig külföldről hozat bútort, így a kor egyik nagyszabású pesti mágnás-palotájának, a Károlyi-palotának egész berendezését a fiatal Károlyi György gróf Párizsból hozatta, a Pálffyak bécsi mestereket vettek igénybe. A vidéki, zsúppal födött nemesi kúriák belső berendezése éppoly igénytelen, mint egyébként bájos külsejük csak a legszükségesebbre szorítkozott. Ilyenek voltak például Kisfaludy, Kazinczy, Berzsenyi falusi otthonai. Legtöbbször valamely közeli város mesterei készítették, a pesti, fejlettebb asztalosipar készítményeit ritkábban vették, mert szállításuk az utak hihetetlen elhanyagoltsága következtében kockázatos volt s egyébként is szerények voltak a kúriák urainak idevágó igényei. Általában már a lakosság számarányánál fogva is, a városok a legnagyobb fogyasztók.
Ezüstneműek a XIX. század közepéről. Magyar ötvösmunkák.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A szélről álló gyertyatartók Laky Károly pesti mester munkái 1844-ből, a cukorszórót Paray Károly készítette Pozsonyban 1832-ben, a csengetyűt Müller József Pesten, 1839-ben.
A jobbmódú városi polgár (iparos, kereskedő) keresménye után élt, alig, vagy éppen nem vett részt a nyilvános életben, amelyet a nemességnek engedett át, de éppúgy elkülönödött a néptől, amelynél rangosabbnak tartotta magát. Maga is, de főképp családjának nőtagjai otthonülők voltak s hallatlan dolog lett volna, ha az asszonyok vagy lányok kávéházba vagy kocsmába jártak volna. Szerették is otthonukat és szorgalmasan gondozták. Ámde az otthon berendezésénél s díszítésénél igen fontos szempont volt a takarékosság. Különösen a napoleoni háborúk zavaros korában maga a nádori udvar s a hatóságok is szünet nélkül bíztatták a polgárságot a legnagyobb takarékosságra, de egyébként is akkora volt a pénzszűke, hogy az emberek tízszer is meggondolták, mielőtt valamit vásároltak volna. Az otthon berendezése sem mozoghatott tág keretek közt. Asztal, szék, ágy, kommód, szekrény, tálaló állt a fehérre meszelt, mindennapi használatra szánt szobákban, ezekhez csatlakozott a „tiszta szoba”, amelyet csak vendéglátás alkalmával nyitottak ki s ahol a bútorkészletet még megtoldották az almáriommal, amelyen helyet foglalhatott egy pár csecse-becse: váza, [KLASSZICIZÁLÓ STÍLUS] köszörült pohár, keretezett miniatür-képmás vagy szilhuette, alabástromoszlopos óra, miegyéb. A bútorokat legtöbbször horgolt, recélt, hímzett takarók borították, amelyek egyrészt védték a bútor huzatát a portól és a fény kárteévsétől, de másrészt mintegy tanúbizonyság voltak a család asszonyainak és lányainak háziasságáról, mert mindez a sok textilholmi otthon készült.
Empire-ízlésű szalon-bútor.
(Veszprémi püspöki palota.)
Ilyesforma volt az általános szükséglet. Kérdés most már, hogy ennek a szükségletnek milyen módon tettek eleget a félszázad mesterei s ezzel már felvetődik a stílus kérdése is.
A stílus a klasszicizmus volt, amely Párizsból indult hódító útjára s a német nyelvterületen, főkép Bécsen át jutott hozzánk. Ezen a hosszú úton meglehetős átalakuláson ment át, bár alapgondolatát megtartotta. Párizsba özönlött minden kincs, amelyet Napoleon kizsarolt a legyőzött Európából, módjában volt tehát az iparművészet területén is a költségekre való tekintet nélkül szabadon alakítania bútorait s egyéb lakásberendezési tárgyait. Az akkor nagyon drága mahagoni- és paliszander-fa lett a bútor anyagává, veretei aranyozott bronz, huzatai a legfínomabb és legdrágább szövetek. Már Bécsben is általában nagy egyszerűsítéssel, pótanyagokkal segítettek magukon a mesterek, nálunk még inkább. Így alakult ki e „táblabíró-világ”-ban egy alaposan egyszerűsített klasszicizmus, amely lassanként sok vonást vett át a német biedermier-stílusból és uralkodóvá lett a félszázadban, sőt átnyúlik még a következő félszázad elejébe is. Ebben a kiadásban szépen hozzáilleszkedett a polgárvilág igényeihez.
Állóóra II. Lipót alakjával a XVIII. század végéről.*
(Az egykori Ernst-gyűjteményből.)
Fa, körtefa alakokkal, teljesen aranyozva.
A nagy egyszerűsítés egyebek közt olyan eredményhez vezetett, amely elvi jelentőségű. A bútortervezés ugyanis az asztalos gondja lett s nem tervező irodáké. Olyan ember kezébe került tehát, aki nemcsak jól ösmerte fő-anyagát, a fát, hanem ösmerte a fakötés lehetőségeit, a szerkesztés minden csínját-bínját. A kor bútora tehát igazi szerkesztett bútor lett, ellentétben későbbi nemzedékek épített bútorával. Művészeti szempontból kétségtelenül egészséges elv, amelyet a jobb mesterek derekasan valósítottak meg.
Szőnyeg. Készítette 1810-ben Galaczi Buda Terézia.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A 192×285 cm méretű színes (vörös, kék, zöld, sárga) gyapjúfonálból keresztöltéssel készült szőnyeg középrészén Hunyad vármegye címere látható; körös-körül pedig a következő felirat: EZ SZŐNYEGET EZER NYOLC SZÁZ TIZBE VARTAM ÉN BUDA TRESIA KIAJÓT AKARTAM DE VAILYON KIFOGJA BIRNI S KISZÁMÁRA KÉSZITÉM HOYG (így!) LEYGEN DISZIRE HASZNARA. MARADÉK HA BIROD ROLAM EMLEKEZEL. HALADATOS LENNI EL NE FELEJTKEZEL.
A készítő Galaczi Buda Gábor vályai (Hunyad vm.) birtokos leánya, Kristyóri Mihály hunyadmegyei szolgabíró felesége volt.
[HAZAI EMPIRE BÚTOROK] Ennek az átalakulásnak kiindulási pontja a francia empire-stílus volt. Csakhogy annak drága anyagait nálunk hazai fa, dió, juhar, cseresznye stb. váltotta fel. A szekrényfélék aranyozott bronzveretét és kulcspajzsát a sokkal olcsóbb sárgarézből utánozták. A lábasóra ébenfáját úgy pótolták, hogy a hazai faanyagot feketére lakkozták. Az asztal lábai, amelyek Párizsban igen gyakran görögös oszlopot mutattak, faragott és aranyozott fejjel, nálunk többnyire egyszerű hasábok. A széklábakat francia mesterek sokszor szépen faragott, oroszlánkörmös szfinxekké alakították, nálunk egyenes, vagy gyöngén hajlított egyszerű lábak tették meg ezt a szolgálatot. Az ülőbútorokon általában uralkodó az egyenes vagy még inkább az enyhén ívelt vonal, az utóbbi kevésbbé rideg, lágyabb hatást ad. A huzat többnyire zöld vagy barna ripsz. A szekrényféle bútorok jól mutatják alapformájukat, a vízszintesre vagy függélyesre állított ládát, amely erősebb tagoltság híján a férőhely teljes kihasználását teszi lehetővé, tehát a gyakorlati életnek kitűnően megfelel. A szekrények kerete is nagyon szerény: igen enyhén kiemelkedő félpillérek vagy féloszlopok zárják le jobbra-balra. Az összes bútorok felülete síma, amit szívesen vett a gondos háziasszony, mert könnyű volt a tisztogatása. Drágább bútorokat szerény berakás díszítette; ott, ahol nagy felületeket mutatott a bútor, pl. szekrényféléken, ezek borítására szép szövedékű, gazdagon rostozott fát használtak, ezek „ereinek” játékát kiemelte a fényezés s szép változatú rajza pótolt minden ornamentumot.
Bútorok a XIX. század első negyedéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A XVI. Lajosról nevezett stílus kissé merev formáit Magyarországon jóval az empire-ízlés elterjedése után is kevelték. Az itt látható készlet kőrisfával van borítva.
Íróasztal Madách Imre berendezéséből. Készült 1830 körül.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Burkolata diófa, világossárga gyökérbetétekkel. A sztregovai Madách-kastélyból jutott a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Az így alakított bútorok minden részükben valamivel vaskosabbak, mint párizsi őseik; egyszerű szerkezetük, egészséges faanyaguk, a becsületes mesterségbeli megdolgozás szilárdságot, tartósságot kölcsönzött nekik. Ez nem volt utolsó szempont a városi polgár szemében, hiszen biztosította őt, hogy lakásbrendezése egy egész életen át szolgálni fogja őt és gyermekeit. Miután az élet lassú menetű volt, divatváltozástól sem kellett tartani, ami különben sem érdekelte különösebben e kor vérbeli polgárát. Hatásában ez a stílus-típus, amelyet a német nyelvterületen biedermeiernek neveznek, meglehetősen eltér a Rajnától nyugatra és északra elterülő országok klasszicizmusától. Lágyabb, melegebb, meghittebb, éppen nem hivalkodó, nem reprezentatív célzatú, hanem mindenekfelett házias, a családi kör zárt keretébe jól beilleszkedő.
Szobarészlet a XIX. század második negyedéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A középen látható asztal a leltár szerint pipereasztal, bár épp úgy lehetett szalonberendezés része is. Diófa borítás, jávorfa betétekkel. Készítette Török Károly Veszprémben. A székeket cseresznyefa borítja és nem tartoznak az asztalhoz.
A vidék asztalosai nagyjából a pestieket vették mintaképül, a híres pesti mesterekhez, egy Steindl, Szabó, Worbes, Vogl, stb. műhelyeihez vándorló-éveik tapasztalatai is fűzték, hiszen még él a céhrendszer, amely ezt a vándorlást megköveteli. De a vidéki városok ez időben még meglehetősen elhagyatott állapotban voltak, a helyzet csak a 30-as, 40-es években kezdett javulni, odáig a nagy elszigeteltség, a gyöngébb gazdasági helyzet még inkább lefokozta a bútorral szemben támasztott igényeket. Nagyon szerény mértékben kihatott ez a stílus a népművészeti jellegű bútorkészítésre is.
Szekrény a XIX. század első harmadából.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az architektonikus felépítésű szekrény, borítása topolyagyökér, sárgára fényezve, betétei feketére festett körtefából valók. Magassága 2.23, szélessége 1.32 cm.
A többi iparművészeti technika korántsem oly jellegzetes az otthon művészetének szempontjából, mint a bútoripar. Inkább csak kiegészítője, kísérője ennek. Ebben a vonatkozásban a legfontosabb a keramikai és a textil-technika.
A XIX. század elején még egész falvak foglalkoztak fazekassággal s vitték áruikat vásárról-vásárra. De ugyanekkor felvirult a fajánsz-, kőedény- és porcellángyártás, amelynek termékeit megtaláljuk az előkelő palotában s a városi polgár otthonában is. A műhelyek, amelyekben ezek készülnek, gyáripari jellegűek, művezetőik, munkásaik túlnyomórészt külföldiek. Ilyen gyárak korszakunkban pl. a holicsi, herendi, pápai, stomfai, telkibányai stb., ahol részben kőedényt is készítenek. A fínomabb áru külföldi, részben kínai előképek nyomán készült, sokszor tudatosan olyan célból, hogy külföldinek nézzék. Művészeti szempontból legfeljebb csak a jeles technikai [TEXTILIPAR] tudást értékelhetjük gyártmányaikban, olykor-olykor némi helyi jelleg is érvényesül bennük; igazi eredeti magyar keramikáról csak nagykésőn, nemzedék mulva beszélhetünk Zsolnay Vilmos nevével kapcsolatban. Azonban e kor vásárlóinak kevés gondot okozott az, hogy egy műtárgy eredeti-e vagy sem. Hiszen ebben az időben típusos, hogy ha valaki festményt akar, másoltat egy híreset. Az pedig, hogy valami magyaros-e, nem érdekelte sem a főnemességet, sem a városi polgárt. Hozzátehetjük még, hogy ezidőtájt meglehetősen sok árut hoztak be Bécsből és Csehországból.
A textiliparnak azok a termékei, amelyek hivatva voltak az otthont díszíteni, hangulatosabbá tenni, túlnyomórészt házi készítmények, a gazdagabb úriházak kivételével. Patriarchálisabb körökben a ház asszonyai büszkék effajta készítményeikre, amelyeket „kézimunka” gyüjtőnéven emlegettek. Horgolt, kötött, recézett, kivarrt s rokon technikájú munkáikhoz szorgalmasan gyüjtötték a mintákat, sőt ezek kézről-kézre jártak, a lányok az anyjuk után kapták örökségbe, név- és születésnapokon egy-egy szép, sajátkezű kézimunka volt a legkedvesebb meglepetés, de még sok egyébre is kellett az ilyesmi a lakásban. Így az ablakfüggönynek legalább szegélye mintás volt, horgoltak továbbá ágy- és asztalterítőt, asztalfutót, tálcaterítőket, a kancsó számára sokszínű aljat, párnahaj díszét stb. A minták nem éppen újak, sokszor találkozunk még a barokkból visszamaradt szabad virágmotívumokkal, az újabb keletűek szigorúbb rendbe sorakoznak, részben geometrikusak, elvontabb mintájúak, csak a népművészet eredeti és zamatos motívumai hiányzanak. Egészben véve szeretettel dolgozott és ízléses munkák, bár olykor különös, éppen nem stílusos [A SZÁZAD MÁSODIK FELE] mesterkedésekre is akadunk, pl. azok a plasztikus, színes pamutból horgolt rózsák, amelyeket a lámpa kürtőjére („cilinder”) helyeztek, hogy a por ne szálljon beléje, ilyenek a tolltörlők, amely célra kis fekete kutyát s más effélét horgoltak ugyancsak teljes plasztikában. Ezek az apróságok azonban nem zavarták az otthon csöndes harmóniáját.
Tárlószekrény 1830 körül.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A többi iparművészeti technikának nem jutott fontosabb szerep az otthon művészetében.
Csak e félszázad vége felé indult meg egy olyan mozgalom, amely hivatott lett volna lüktetőbb életre serkenteni a művészi ipart: Kossuth Iparegylete. Az előfeltételek is javultak, a gazdasági élet virulásnak indult (takarékpénztárak, biztosító társulatok, vasút, gőzhajó, stb.), a városokban magyarosabb ízű élet ütött tanyát s várható volt, hogy ilyen körülmények közt a művészi ipar nemcsak föllendül, hanem magyarosabbá is válik. E remények azonban csak pár évig éltek: mindennek véget vetett a szabadságharc összeomlása.
Miseruha. Úri hímzés kis- és nagyöltéssel a XIX. század elejéről.
(Magyar Nemzeti Múzeum, gróf Bánffy Miklós letéte.)
Alaposan megmásult az otthon művészete a század második felében. Az önkényuralom idején a társadalmi osztályok sok kategóriája gazdaságilag is lehetetlenné vált, elkobozták a vagyonát vagy értéktelenné vált a készpénze, ezek a kategóriák tehát kiestek a megrendelők sorából. Egyébként is nyomasztó volt a közhangulat s ez csak lassan változott jobbra a hatvanas évek közepe felé s megszűnt az 1867-es kiegyezéssel.
Szekrény az 1840-es évekből, Steindl Frigyes pesti asztalosmester műhelyéből.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Borítása diógyökér, kőrisfával keretelve, jávorfa berakással. 184 cm magas, 110 cm széles.
Hirtelenül élénkebbé vált az élet üteme, kivált a fővárosban, amely nemsokára, főképp Pestnek Budával való egyesítése idején feltétlenül vezető szerephez jutott az iparművészetben is. Nagyméretű vállalkozások indultak meg, az iparosok nagy sora jutott munkához, jövedelmük nőtt, az életszínvonal emelkedett. Az ifjú Budapest átépült, a temérdek új középület, bérpalota, sorház új arculatot adott a városképnek, de egyben új keretet az otthon művészetének is. Budapest felszívta magába a vidék értékeit, emberben, vagyonban, pezsgő, optimizmussal átitatott életet élt, amely fokozódott, mentől jobban közeledett a millenáris országos ünnepség (1896), amely delelőjét jelenti e korszaknak. Az otthon művészetében pedig stílustörekvések szempontjából elkanyarodást jelent ez a dátum egy olyan újfajta irány felé, amelyet e század második fele eddig nem ösmert.
Hölgy újgót pipereasztal előtt. Acélmetszet 1836-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Divatkép a Rajzolatok 1836. évi folyamához. Metszette T(yroler) F.
Ha e félszázad általános iparművészeti stílusával foglalkozunk, két megjegyzést kell előrebocsátanunk. Az egyik, hogy e kornak elején még sok mester folytatta a régtől megszokot formanyelven való alkotást, mintegy az előző kor öröklött stílusát. De ezek csakhamar kénytelenek voltak helyet engedni egy újabb iparművészeti áramlatnak, amely akkor egész Európát átjárta s nálunk is rövidesen uralkodó lett.
Ez az új áramlat az építészek tervező asztaláról indult világgá. Szakított a klasszicizmussal és a középkori, majd a renaissance, barokk, rokokó stílusok formanyelvét bányászta ki épületeinek alakításánál. Rég elhamvadt történeti stílusok kelnek most életre, új-román, új-gótikus, új-renaissance, új-barokk épületek emelkednek mindenfelé s mindenütt átalakítják a városképet. Uralmuk olyan feltétlen és nagyhatású, hogy mintegy pórázon vezetik az összes iparművészeti technikákat is.
Ennek az otthon művészetére az lett a következménye, hogy most már a lakást szolgáló technikák követik az építészek új-román, új-gótikus stb. formanyelvét. Főkép az otthon legfontosabb kelléke, a bútor alakult át [A NEO-STÍLUSOK KORSZAKA] ebben az értelemben új-középkori, új-renaissance, új-barokk bútorrá, olyan jelenség, amelyet nem ösmertek a század első felének mesterei.
Ezzel együtt járt, hogy most már az asztalos nem indult ki igazi, természetes alapjából, az anyagból és a szerkezetből, hanem valamely régi stílus formanyelvéhez igazodott. A régi, szerkesztett bútor helyét kiszorította az épített bútor típusa, amelyen viszontlátjuk az építészeti formák egész sorát, a díszítményektől kezdve valamely kiválasztott régi stílus pillérjéig, oszlopáig, amelyek pl. szekrényen építészeti architrávot tartanak, amelyet viszont épp olyan, az építészettől kölcsönkért oromzat koronáz ok nélkül. A felszínes stílus-értelmezés, amely a reprezentációra vetette a súlyt, nem volt tekintettel a gyakorlati célokra, nem meghitt otthont, hanem előkelőséget színlelő interieurt alkotott. Ez megfelelt a hirtelen föllendülés némileg parvenűszerű ízlésének, amely létre tudta hozni a „bérpalota” típusát, amelynek lakásai célszerűtlenek voltak, de külseje hamis anyagokkal nagyúri palazzót utánzott, sötét helyiségekkel, a higiéne szempontjainak mellőzésével.
Magukban ezekben a lakásokban szokássá lett az egyes szobákat megfelelőnek vélt régi stílusok nyomán berendezni: az ebédlőhöz az „ónémet” stílust vélték leginkább illendőnek, az úriszoba viszont renaissance bútorokat kapott, a nők szobája a rokokó budoárjának formáit öltötte magára, egy-egy lakás ilymódon olykor valóságos műtörténeti mintagyüjteménnyé lett. Sőt gyakori eset volt, hogy az előszoba egészen őskori jelleget öltött: őz-, szarvas- és zergeagancsok szerepeltek fogas gyanánt.
Mint az építészetben, úgy az otthon berendezése terén is gyakori a pótanyagok használata. Azonkívül, hogy az ablakot igazi üvegfestmény helyett sokszor áttetsző, litografált színes papíros díszítette s gép-szőnyeg helyettesítette az igazit, aranyozott gipszből készült az íróasztal egy pár „bronz”-nippje, idesorozzuk még azt is, hogy a gyáripar szekrények, székek ornamentumait készen szállította s ezeket hozzáragasztották a bútorhoz, a gyárnak csak azt kellett tudnia, hogy miféle legyen a stílus és a méret. Ilyen volt a jellemző, nagy átlag a bútorkészítés terén.
Holicsi fajanszedények a XIX. század első negyedéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Kiegészítette az effajta bútorok együttesét a kárpitos-munka, mégpedig soha nem látott mennyiségben. Súlyos függönyök szárnyalták az ablakot s vették el a világosság felét. Az ülőbútorokon a bútor velejéből, a fából, már alig lehetett valamit látni. A hálófülkéktől, amelyek most sűrűn szerepelnek, hasonlókép vastag szövésű függönyök zárták el a levegőt. Ilyenfajta lakásberendezést lehetett látni még az 1885-i budapesti [A KÁRPITOSMUNKA] kiállításon is s a közösség mintaszerűnek fogadta el. Új szalondísszé lett a Makart-csokor: szárított növények (pálmalevelek, nádbugák s más effélék), sokszor két-három méternyi terjedelemben, nagyméretű, magas vázában, lényegükben porfogók. A textilmunkák nemességét tönkretette a gyáripar: a padló- és faliszőnyegek, a bútorhuzatok gépi erővel készültek, a csipkék, vitrage-ok is. Ilyen körülmények közt az otthont szolgáló iparművészeti technikák súlyos művészeti válságba jutottak, amit azonban a kortársak alig vettek észre, hiszen a történeti stílusokhoz szokott szemük éppen azt vélte mindenben láthatni, ami a valóságban hiányzott belőlük: a művészi stílust. Így volt ez még 1896-ban is, amikor az országos kiállításon bámulat tárgyai voltak azok a középkori stílusban készített bútorok, amelyeket hivatva voltak a budai királyi várpalota egyik termét díszíteni.
Tatai fajánszedények a XIX. század második negyedéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Regéci porcellánedények a XIX. század második negyedéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Ilyen volt az iparművészet állapota Európa többi országában is, de ez az állapot nem tartott mindenütt ily sokáig. Angliában Morris és művésztársai már jó korán, részben Ruskin lelkes tanításainak hatása alatt keményen kikeltek az effajta művészkedés ellen s elvül hirdették, hogy vissza kell térni a becsületes kézimunkához, az anyagszerűséghez, a gép kikapcsolásához. Ez a mozgalom átterjedt a kontinensre is, hozzánk is eljutott. Az 1900-as év e részben mintegy fordulópontot jelent. Egy pár évvel előtte s egy pár évvel utána megindult a mozgalom nálunk is, amely történeti stílusok utánzása ellen irányult. Németországban és belga hazájában van de Velde, Bécsben a Szecesszió törekedett erre. Nálunk ebben az időtájban több kiváló művész ilyen alapon egészen egyéni, egészséges iparművészeti törekvéseket kezdeményezett, Budapesten Horti Pál és Wigand Ede, a Párizsból hazakerült Rippl Rónai (gr. Andrássy Gyula ebédlője), Gödöllőn Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor. A zamatos munkák, amelyek kezükből kikerültek, 1900-ban még csak megindítást jelentettek s éveknek kellett leperegniök, míg a közönségnek szélesebb körei is megbarátkoztak az otthon művészetének ez új kiadásával.
Mintahímzés a XIX. század elejéről.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Mindkét mintahímzés ritkaszövésű fehér vászonra, selyemfonalú keresztöltéssel készült. Procopius Béla megh. miniszter édesanyjának munkái s az ő hagyatékából jutottak a M. N. Múzeumba.
Az új törekvés, amelynek megindulását csak néhány év választja el 1900-tól, még egy édekes jelenséggel gazdagította iparművészetünk történelmét. Egyre-másra jelentkeztek olyan kísérletek, amelyeknek célja iparművészetünknek röghöz való kötése, magyarossága volt, olyan gondolat, [MAGYAROS TÖREKVÉSEK] amelyet az előző félszázad nem ösmert. Ebben az időtájban fáradozott Lechner Ödön egy magyar stílus megindításán, elsősorban az építészet terén. Ekkor dolgozott Huszka József a magyar díszítő motívumok gyüjtésén és rendszerezésén. 1897-ben indult meg a Magyar Iparművészet szaklap, amely segítségére sietett az ily irányban dolgozóknak.
Mintahímzés a XIX. század második negyedéből.
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Az iparművészeti fejlődés sokáig megnehezítette, hogy teljesen szervezetlenül élte napjait. A mestereknek vajmi kevés alkalmuk nyílt arra, hogy egymás munkáival megismerkedjenek, a közönség is csak közelebbi ismerőseinek körében láthatott új s újabb lakásberendezési tárgyakat. Volt ugyan a Nemzeti Múzeumnak egy sor értékes műtárgya, amelyeket iparművészeti jellegünek mondhatunk, de ezeket inkább régészeti szempontból gyüjtötte s a lépcsőházban tartotta. Idővel jó részét átköltöztették az Andrássy-úti régi Műcsarnokba, mígnem 1896-ban megépült az Iparművészeti Múzeum, amely most már korszerű gyüjteményeket is tartalmazott. Még kiadósabb volt az 1885-ben megalakult Iparművészeti Társulat szerepe, amely már 1887-ben megrendezte első karácsonyi kiállítását s ezt aztán rendszeresen folytatta. Ezek a tárlatok nagy hatással voltak a közönség ízlésére, elősegítették az iparművész-ifjúság stílusbeli nevelését, népszerűvé tették a korszerű törekvéseket, amiben hathatós segítőtársra találtak a sajtóban is, úgyhogy az eklektikus, a multat bányászgató iparművészet lassanként kezdte elveszteni a talajt. Ezek a tárlatok nagy hatással voltak a közösség ízlésére, elősegítették az iparművész-ifjúság stílusbeli nevelését, népszerűvé tették a korszerű törekvéseket, amiben hathatós segítőtársra találtak a sajtóban is, úgyhogy az eklektikus, a multat bányászgató iparművészet lassanként kezdte elveszteni a talajt. Ezt a fordulatot értékelni kezdték a külföldi művészeti folyóiratok is, amelyek idáig mit sem tudtak magyar iparművészetről, most pedig kivált Angliában és Németországban sűrűn közölték magyar iparművészeti alkotások képét.
Díszszekrény szecessziós ízlésben. Tervezte Faragó Ödön.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
Tölgyfából, oxidált vörösréz veretekkel. Készítette Turnherr János Budapesten.
Az a körülmény, hogy az iparművészeti tervezők újra visszatértek az anyagszerűség, a kézimunka, a logikus szerkezet elvéhez s elvetettek minden történeti stílust, közel vitte őket a magyar népi művészethez, amelyben ugyanilyen elvek uralkodnak. De megtette a maga hatását a nagy millenáris nemzeti felbuzdulás is. Az 1900-as határévet megelőző néhány évben tehát tanúi vagyunk annak, hogy legtehetségesebb iparművészeink elszakadnak az előző archaeológiai ízű művészettől és egészségesebb, szélesebb alapokra indítják az otthon művészetét.
