MENDÖL TIBOR: A MAI KULTÚRTÁJ
MENDÖL TIBOR:
A MAI KULTÚRTÁJ
A MAI KULTÚRTÁJ
Aligha van történelmünknek olyan korszaka, amely a nemzet életének színterét annyira gyökeresen és rohamos lendülettel tudta volna átalakítani, mint a XVIII. század végétől a világháborúig terjedő időszak. Kétségtelenül mélyreható változásokat szenvedett a magyar táj arculata és élete a törökvilág alatt is, de talán még ezek a hatások sem mérhetők a XIX. század tájformáló szerepéhez.
Persze az összehasonlítás nehéz. Hiába akarnánk a rombolás korának a tájék ábrázatán kirajzolódó nyomait az alkotáséval összevetni, valahogy olyanformán, mint két ellenkező előjelű mennyiséget; a két kor tájalakító jellege között egyszerű ellentétnél sokkal bonyolultabb különbség mutatkozik, hiszen a közbeékelődő XVIII. századot jellemzi inkább az előző korszak folyamatainak ellenkezőre fordulása, természetesen a nélkül, hogy egészében a törökvilágot megelőző táj állott volna ekkor helyre.
Táji ellentétek a XVIII. század végének Magyarországban is vannak. Az országot bekeretező hegyvidékeken az erdős tetők és lejtők félig-meddig nyerstáját a keskeny völgyek és szűk medencék egymásba fűződő kultúrtájai tarkítják. A mult idők aránylag zavartalanul egymásra rakódott tárgyi emlékei, ellenben népi összetételében jórészt kicserélődött lakosság: várromok, igazi, de apró városkák, kézműipar, némi bányászat, kényszerűségből – férőhely híján – aránylag belterjes, de csekély terjedelmű mezőgazdálkodás jellemzik ezt a kultúrtájat. Minden tevékenység szűkre mérezett, helyi jelentőségű, vagy kis körzetet ellátó. Tisztes multú, színes, de fejlődésében az utolsó század folyamán megrekedt kultúrtáj ez.
Más a helyzet belső-Magyarországon. Itt a táj életében és képében még óriásiak az ellentétek. Európai ember szemében az Alföld még mindig erősen idegenszerű tájék. A multnak kevés a kézzelfogható nyoma, viszont a lakosság többsége most is magyar. A földműves életforma már tekintélyes haladást tett, de a pásztorok, halászok, pákászok életformája korántsem a multé. A tanyavilággal csak éppen kiegészülni kezdő óriásfalvak nehezen változó arculata még az állattartás rendjét tükrözi és testüket az ősi építőanyag, a sár és a nád építi fel. A szántóföldek többé-kevésbbé zárt gyűrűjén túl még mindig sok a legelő; van füves puszta is és sok a futóhomok; a zabolátlan folyók óriási árterein a vizes rétek és nádas mocsarak világa háborítatlan. Itt a jelen kezdetleges, de még sokkal kezdetlegesebb állapotból emelkedett ki a tájék éppen az ekkor lezárult korszakban. Emelkedő színvonalú, biztató jövőjű kultúrtáj ez. Mezőgazdasági népesség számára van még férőhely, igaz, hogy a további terjeszkedésre a tájat erősen át kell alakítani.
Alföldi tájék. Id. Markó Károly festménye.
(Káldy Jenő gyűjteménye, Budapest.)
Belső-Magyarországon a XVIII. század végén a kultúrtáj színvonala nyugatról kelet felé mind alacsonyab és alacsonyabb. Ez a „kultúrlejtő” fennáll napjainkban is, de enyhébb formában. A nagy ellentét – tudjuk – részben ősi eredetű: a nyugati és keleti tájék fizikai sajátságaiban s azoknak már a római uralom idején, majd a honfoglalás után is újból csak hasonló értékelésében rejlik. Ám a középkor később ennek az ellentétnek elsimítására törekedett s az nem is lehetett volna annyira nagy a XVIII. század végén, ha nem jön közbe az Alföldet szörnyen elpusztító törökvilág. Bármennyire is igyekezett a XVIII. század az Alföld helyeállításával, a [VÁROSOK HIÁNYA] fejlődés a Dunántúl és Kis-Alföld nyugati részein még erőteljesebb volt. Ennek magyarázata jórészt sajátos politikai és abból következő gazdasági kapcsolatunk uralkodóházunk idegen tartományaival: Bécsnek mint központnak és piacnak szerepe.
Pusztai élet a XIX. század közepén. J. Kollarz rajza.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Das Leben auf der Puszta. Pusztai élet. Jelezve: Gez. u. lith. v. I. Kollarz. A következő albumból: Trachten-Album nach der Natur gez. u. lith. von Ranftl, Kollarz, Gerasch, Kaliwoda, etc. etc. Gez. u. lith. v. I. Kollarz. Wien. (1850 kör.)
Hogy számottevő városunk alig volt, az a török időket követő szegénységünk következménye; hogy a XVIII. század újakat nem teremtett, az bizonyos fokig érthető, hiszen sorrendben a mezőgazdasági alapnak kellett először megerősödnie, bizonyos fokig azonban megint csak politiai függő helyzetünk, az abból következő gyarmatpolitika következménye; végül, hogy ami jelentékenyebb városias fejlődéssel mégis találkozunk, az a Nyugat-Dunántúlra és Kis-Alföldre, főleg a Duna mentére szorítkozik, az az előbbiek után nem szorul magyarázatra. Leggazdagabb, fejlődésében már városokat is virágoztató tájunk tehát excentrikus helyzetű ekkor: nem országunk szíve, hanem függeléke egy részben felettünk, részben rajtunk kívül álló gazdasági egységnek. Olyan város, amely a mi országunk gazdasági központja lehetne, nincs, hiszen egyrészt gazdasági életünk széttagolt és kis önellátó egységekre bomlik, másrészt az ország központi tája még elmaradt és szegény, harmadszor leggazdagabb tájunk excentrikusan fekszik és idegen vonzáskör része. Viszont politikai helyzetünk folyománya, hogy az országban székelő udvar, nemzeti abszolút királyság híján erőteljes politikai központunk sincs. A részben excentrikus, részben szétforgácsolt gazdasági élet a városokban való szegénységet és az országos gazdasági centrum szerepét játszó város hiányát, az ugyancsak részben excentrikus, részben decentralizált politikai hatalom a politikai főváros hiányát, a kettő együtt az igazi nagyváros hiányát magyarázza. Ilyen viszonyok között nemcsak központosított úthálózatunk nincs, – másutt ezt már az előző századok növekvő központi hatalma megteremti, egyidejűleg a politikai fővárossal – de egyáltalán épített utaink is alig vannak s még ez a szegényes berendezésünk is a nyugat-keleti kultúrlejtőt tükrözi, a fentebbiek után érthető okokon kívül azért is, mert éppen az Alföld az útépítésre alkalmas kőben legszegényebb táj.
Komárom a XIX. század első harmadában. Kőnyomat Jacob Alt rajza után.*
(Tört. Képcsarnok.)
Aláírása: UNGERN. Stadt und Festung Comorn. Jelezve: Litho. v. A. v. Saar. A következő albumból: Jacob Alt, Malerische Donau-Reise vom Ursprunge bis nach Belgrad. Nach der Natur gezeichnet. Wien 1833. Haránt ívrétben. Az egyes lapok nagysága 35×29 cm.
Szárazmalmok Cegléd alatt 1880 körül.
(Történelmi Képcsarnok.)
A Belső-Magyarországot pusztító török időkkel és az ugyancsak Belső-Magyarországot helyreállító XVIII. századdal szemben a XIX. század az ország egész területén épít. A két előző korszak közül az első az emberállományt, a településállományt és a mezőgazdaságilag művelt területet csökkentette, a második növelte, a XIX. század mindezeken kívül a vízrajzot [AZ ALFÖLD ÁTALAKÍTÁSA] is átalakította. A törökvilágnak mind az ármentes szinten, mind az ártéren külön-külön uniformizáló szerepével ellentétben a XVIII. század fejlődése csak az ármentes szintre terjed ki: azt újból a kultúrtáj foltjaival tarkítja. A XIX. század egyszerűen megszüntette az Alföld két ősi tájtípusának különbségét, egyetlen ármentes területté alakítva az egész vidéket s még jobban uniformizált, amikor ezen az egész területen a szántóföldet tette uralkodóvá. Ám egyidejűleg tarkította is a tájat az ország egész területén; soha nem látott új elemekkel gazdagította: idegen tájakból származó új anyagokat és új technikai berendezéseket épített belé. Az új anyagokat és új berendezéseket a világgazdaságba való erőteljesebb bekapcsolódásunk és a modern technika hozta. A Belső-Magyarországot mezőgazda-népességgel kitöltő és annak népsűrűségét a hegységperem színvonalára emelő, jellegzetesen agrár XVIII. századdal szemben a XIX. század a belső területen az árterek hasznosításával a peremvidékekét meghaladó népsűrűséget teremt, ugyanekkor új életet indít a hegységek területén is, ahol az iparosodást lendíti fel. A kívül iparosító, belül az agrárfejlődést továbbfolytató XIX. század az Alföldön egészen szűk keretek közé szorítja a legeltető pásztor és halász-pákász életformákat, egyben csökkenti Belső-Magyarország nyugati és keleti felének kultúrlejtőjét. Megindítja az egész országban a városiasodást is s ennek során világvárossá fejlődő fővárost ad, amely az ország természetes súlypontjában igazi gazdasági, politikai és szellemi központtá fejlődik; ide összpontosuló modern közlekedő-hálózatot épít ki s ezzel végkép áttöri a mozaikszerűen egymás mellé illeszkedő kis önellátó gazdasági egységek kereteit, helyettük eddig soha el nem ért mértékben érvényre juttatja az ország egészének szoros gazdasági egységét.
Vásárhelyi Pál, a Tisza szabályozója. Barabás Miklós kőrajza 1846-ból.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A kép jobb-alsó sarkán: Barabás 846. Alatta aláírás-hasonmás és: Kiadták tisztelői a’ Mérnöki Karból. Ny. Walzel Pesten.
Ennek a nagyszabású tájformáló tevékenységnek javát tulajdonképpen a mult század közepe óta eltelt időszak fejtette ki. Ám ez a fejlődés csak befejezője annak, amit a század első fele szinte a végső kifejlésig előkészített. A kiegyezés után, sőt kisebb részében még az abszolutizmus idején egyszerűen testet ölt, térbelileg megvalósul az, aminek törvényes, politikai és társadalmi kereteit már az előző korszak megteremtette. Ez az előző korszak, a reformkor, éppen abban volt nagy, hogy az említett kereteket egyáltalán létre tudta hozni, hiszen ehhez bizonyos fokig át kellett alakítania a közszellemet. A mai kultúrtáj XIX. századi elemei tehát in materia nagyobbrészt csak a század második felében születnek meg: in idea részben már a század első felében.
A mai kultúrtáj kialakítói közvetlenül az erősen szaporodó népesség, a modern technika és a tájak termelésében mutatkozó mind nagyobbmérvű munkamegosztás. Ezek mögött viszont ott találjuk a természettudományok fejlődését, a kapitalista gazdasági rendszert, a nemzetállam eszméjét és a liberalizmus eszméit politikai, gazdasági és társadalmi téren. Mindezek a jelenségek szorosan összefüggenek és kölcsönösen hatnak egymásra. A természettudományok izmosodása nélkül aligha képzelhetők el a technikai találmányok; gőzgép és közlekedéstechnikai találmányok nélkül a tömegtermelés [A MAI KULTÚRTÁJ KIALAKÍTÓI] és távoli tájak gazdasági cseréje. Tömegtermelés és világkereskedelem szervező kerete a kapitalizmus; következményei a nagyarányú vándormozgalmak: nagy néptömegek áramlása és áttelepedése. A kapitalizmus legerősebb szövetségese és a vándormozgalom zsilipjeinek megnyitója egyaránt az a liberalizmus, amely társadalmi és gazdasági reformokon, a rendi kötöttségek megszüntetésén át szabad mozgással ajándékozta meg az egyént s egyben a szabad verseny küzdőterére lökte. A dolgoknak ebben az általános európai alakulásában mi is résztvettünk; sorsunk egyéni vonásait s azon át kultúrtájunk alakulását az akkor élő nemzedékek erkölcsi erején kívül egész életünk egykorú színvonala, tájunk természeti felszereltsége és Európa többi tájaihoz viszonyított fekvése szabta meg.
Tiszavidéki halászok a XIX. század derekán. Kőnyomat J. Kollarz rajza után.*
Aláírása: Fischer von der Theiss. Tisza vidéki halászok. Lásd a 103. laphoz szóló jegyzetet.
Természeti felszereltségünk és világhelyzetünk gazdasági téren egyelőre Európa egyik búzakamrájának szerepét jelölte ki számunkra. Ez a szerepünk talán mindennél élesebben rajzolódott ki tájunk ábrázatán. Így értjük meg azt a szoros kapcsolatot, amely ármentesítés, folyószabályozás és mezőgazdasági fejlődés között mutatkozott. A fejlődésnek volt egy belső oka, amely a kényszer erejével hatott s volt egy külső, amely lehetőséget teremtett. A belső ok: a népesség folytonos gyarapodása. A XVIII. század eleje óta egyre több az ember, egyre nagyobb szántóföldre van tehát szükség. A külső ok: Európa nyugatibb részein a XVIII. századvégi ipartechnikai találmányok révén nagy értékké vált kőszén a bányavidékeken nehézipar-vidékeket alakít. Itt és a megélénkülő forgalmú nagyvárosokban óriási embertömeg halmozódik fel, amelyet élelemmel kell ellátni. Így a XIX. század folyamán tőlünk nyugatra a mezőgazdasági termékeknek hatalmas fogyasztópiaca nő fel s ezt a negyvenes évek végétől egyre közelebb hozza hozzánk a vasút. A szántóföldnek tehát terjeszkednie kell, még akkor is, ha csak a növekvő népesség önszükségletét akarja ellátni, de egyszerre érdemessé válik most már, hogy önszükségletek fedezését messze meghaladó mértékben terjeszkedjék. Ennek semmi akadálya az Alföld ármentes szintjeinek legelő céljaira használt s a század első felében még mindíg elért terjedelmes füves pusztáin. Ám az így rendelkezésre álló terület csak ideig-óráig bizonyulhatott volna elegendőnek: egyidejűleg sor kerül tehát az árterek meghódítására is. Így megy végbe az Alföldön minden idők legnagyobbszabású tájalakító munkája: a folyók szabályozása, gátak közé szorítása és az egykori széles árterek víztelenítése. Ezt a munkát a század eleje még csak próbálgatja, Széchenyi már sürgető nemzeti üggyé teszi, Vásárhelyi Pál gyönyörűen megtervezi, a század második fele pedig nagyobb részében végrehajtja. Az egész országban több mint 6 1/2 millió katasztrális hold mentesül az árvizektől: két egész háromnegyedszerese annak a területnek, amelyet Hollandia hódított el a tengertől: a megépült gátak hossza pedig csaknem tizenkétszerese annak, ami a Pó síkságán épült és eléri az Atlanti-óceán szélességét!
Az országúton. Kőnyomat 1826-ból. Jacob Alt rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Esztergomot ábrázoló képről a köv. munkából: Zweyhundert vier und sechzig Donau-Ansichten. Wien, 1826.
Belső-Magyarországon megfordult a termeléságak és életformák rangsora. Az eddig inkább az önszükségletet fedező gabonatermelés kivitelre dolgozó gazdasági ág lett, az azelőtt némi kivitelre berendezett, szilaj módon [A TÁJ UNIFORMIZÁLÓDÁSA] űzött állattartást pedig felváltja a földművelést szolgáló, takarmányozó állattenyésztés. Minthogy a legelő helyét szántóföld foglalja el, az új rend a tájnak intenzívebb, a népesség jövendő szaporulata számára valósággal új férőhelyet teremtő kihasználását jelenti. De jelenti egyben az új rend az önellátástól nagyobb mértékben eltávolodott, egyoldalúbb, a világgazdasági helyzettől erősebben függő gazdasági életet is. Uniformizálódott a gazdasági élet, mint ahogy uniformálódott a táj is. Az Alföld két szintjének ősidők óta fennálló s az emberi település és gazdálkodás jellegét minden időkben döntően meghatározó különbsége végérvényesen megszűnt. Az egykori árterekről nemcsak a víz takarodott el, hanem a vizes világhoz alkamlazkodó növényzet, állatvilág s természetesen a hozzájuk kapcsolódó kezdetleges emberi életformák is. Amint nincs többé mocsár, alig van ártér és legelő, csak szántóföld, éppúgy alig van halász, pákász és szilajpásztor, csak földműves. Igaz, hogy az egyébként mindenen diadalmaskodó szántóföld az egykori árterek jelentékeny darabjain a szík nem várt akadályába botlott. A szík vált aztuán végső menedékévé egyrészt a füves puszta tájképének, másrészt a legeltető állattenyésztés és a pásztor életforma csökevényes maradványának. A mezőgazdasági fejlődés nemcsak az egykori ártér nagy részét hódítja meg, hanem megbírkózik a nyírségi, a duna-tiszaközi és a delibláti futóhomok egy részének kopárságával is. Éppen ezek az egykor legsivárabb térszínfoltok váltak helyenként igazán belterjes művelés színhelyeivé. Az itt felvirágzó burgonya-, zöldség-, dohány-, gyümölcs-, homoki szőlőtermelés újból tarkább színfoltokat varázsol az alföldi táj túlságosan színtelenné tett arculatára. Mert egyébként uradalmak óriási tábláin és szaporodó kisbirtok keskeny parcelláin mindenütt a belső fogyasztásra és eladásra termelt búza, a sertéshízlalás céljait szolgáló kukorica és az aránylag eléggé szegényes igásállat-állomány táplálására szánt, tehát nem túlságosan nagy helyet elfoglaló takarmánynövények örökösen ismétlődő egyhangúsága uralkodik. Ma, amikor egyrészt a népesség további szaporodása, másrészt megváltozott világgazdasági helyzetünk folytán a kizárólagos szemtermelés már korántsem tekinthető a táj legelőnyösebb kihasználásának, valósággal a homoki területek egyike-másika s még néhány egyéni termékkel kiváló vidékünk mutatja az utat a jövő felé, amikor más tájainknak is meg kell találni az egyéni lehetőségeiket leggyümölcsözőbben érvényrejuttató termeléságat.
)
Debrecen sz. kir. város a XIX. század elején. Kiss Sámuel rajza 1815-ből.*
(Debrecen város Déri-múzeuma.)
A két kép Debrecent ugyanazon oldalról, de fejlődése két különböző szakában ábrázolja. Kiss Sámuel kollégiumi rajztanár tusrajza alig egy évtizeddel az 1802-ik évi nagy tűzveszedelem után készült. Rajzán már megvan az ugyanazon évben megkezdett nagytemplom épülete, de még tornyok nélkül, amelyeknek építése csak 1818-ban nyert befejezést. A második kép 1830–34 között készült. A két érdekes ábrázolást dr. Sőregi János, a debreceni Déri-Múzeum igazgatója szívességének köszönjük.
)
Debrecen sz. kir. város 1830 körül. A szűrszabó céh oklevelén.
(Debrecen város Déri-múzeuma.)
Jászberény képe 1816-ból a kovács és kerékgyártó céh szabadítólevelén.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A rézmetszetű látkép és keret jelzése: Prixner sc. et excudit Pest, 1816. A nyomtatott szöveg kézirattal van kitöltve. Kiállították 1840 szeptember 22-én Molnár András kovácslegény számára.
[A DUNÁNTÚL ÉS A KISALFÖLD] Ugyanaz a vasút, amely az egyoldalúvá vált alföldi termelés gabonafeleslegeit elszállította, cserében új anyagokat szállított ide, olyan szükségletek fedezésére, amelyek korábban a helyi lehetőségek határain belül, kezdetleges módon elégültek ki. Jött a szén, amivel a helyi agyagot téglává és cseréppé lehet égetni s ezzel a sár- és nádépítkezés kizárólagosságát megbontja ez a külsőre, színre is új építkezésmód. A téglagyár éppúgy a tájkép elemévé válik, mint a szárazmalmokat és szélmalmokat kiszorító, kivitelre dolgozó gőzmalmok. Jött más is: eszközök, használati tárgyak, gyári holmi, olyan tömegben, hogy az a meglévő tárgyi néprajzi állományba szervesen belé nem olvadhatott, hanem azt inkább eltemette; mint ahogy az eredeti népi kultúra szellemi téren sem emészthette meg azt a sok újat, ami most, a külvilággal megnőtt érintkezés során reázúdult – inkább megfulladt alatta. Jött a higiéne – egyebek között a jó ivóvíz formájában, az ártézi kutakkal s jött – nagyon jellemző módon, a vasút segítségével – az a kőanyag, amellyel most már meg lehetett kezdeni a jobb utak építését.
Túrkeve. Pörge Gergely rajza 1907-ből.
(Történelmi Képcsarnok.)
Mindez elsősorban az Alföldre vonatkozik, de más arányokban hasonló jellegű a fejlődés a Dunántúl is. Az arányok mások, hiszen pl. a Dunántúl a folyószabályozás és ármentesítés szerepe meg sem közelítette azt a gyökeres átalakítást, amit az Alföld óriási ártereinek megszüntetése jelentett. Ezenkívül Dunántúl hegységek is vannak s ezek inkább az ország hegységkeretének sorsában osztoznak.
Pestmegyei gulyás a XIX. század derekán. Kőnyomat Fr. Kaliwoda rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Gulyás von Pesther Comitat. Pest-megyei gulyás. Jelezve: N. d. Natur gez. v. Kaliwoda. A 103. lapnál idézett albumból.
A Dunántúl és a Kis-Alföld fölénye bizonyos tekintetben napjainkig megmarad. Az örökölt fölényhez járul a táj fizikai sajtáságainak egyik-másik, a XIX. sázad folyamán különös erővel érvényesülő vonása is. Így a termelés megbízhatóságát és a magasabb termésátlagokat jelentő kevésbbé szélsőséges éghajlat szerepe annál nagyobb, minél időszerűbbé válnak a mezőgazdaság mindinkább belterjesebb ágai. A településrendszer ellentéte sem mosódik el a két tájék között. Nyugaton a népesség bár csak kicsiny falvakban, de mégis falvakban él, amelyeket a kiépülő közlekedőhálózat minden nagyobb megerőltetés nélkül elérhet, az Alföldön viszont a XIX. században folytatódik a mezőgazdanépesség mind nagyobb részének mind tökéletesebb elszakadása a zárt településektől. A század második felében a felszabadult árterekre is kiterjed ez a folyamat s az egész táj népszaporulatának java a magános emberi telepek lakójává válik. A közlekedéshálózat fejlődése a népesség ilyen mértékű szétszóródását képtelen követni. A földet ugyan kényelmesebben művelheti annak reátelepült gazdája vagy megmunkálója, de kapcsolatai a külvilággal meglazulnak, terményeit nehezen szállítja el s kívülreked kultúrán és közösségi életen. A Dunántúl egészében magas színvonalra emelkedő gazdasági élete a tájjelleg változatosságának megfelelően kisebb tájegységek szerint maga is mind tarkábban változó jellegűvé válik. Ebből a helyről-helyre produkált más- és másfajta terményfeleslegeknek élénk cseréje, fejlett belső forgalom adódik, viszont a Dunántúlnak mint egésznek aránylag csekélyebb forgalma idegen tájakkal. A kedvező éghajlat, a termelés magas színvonala és a nyugati piac közelléte azután érthetővé teszi, hogy ami mégis kikerül, az inkább minőségre, mint [A HEGYSÉGKERET FEJLŐDÉSE] mennyiségre jelentős. Ezzel szemben az Alföld egyenetlenebb színvonalú gazdasági élete a Dunántúlénál sokkal egyöntetűbb a termények fajtáit tekintve. A belső csereforgalom is jelentéktelenebb tehát, viszont a táj mint egész hatalmas feleslegeket dobhat piacra, amelyek mennyiségüknél fogva számottevőek; az általa nem termelt cikkekből meg jelentékeny behozatalra szorul.
Szarvas. Pörge Gergely rajza 1907-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelezve: Pörge Gergely 907. Szarvas. Jul. 16.
Megint más a fejlődés az ország hegységkeretének területén. Az élettér, az Alföldhöz hasonlóan, itt is kibővül: a túlnépesedett völgyekhez és medencékhez mint új gazdasági tér csatlakozik az eddig kevéssé kihasznált erdőség. A tömegárukat értékelő és elszállítani tudó új gazdasági rend modern erdőgazdálkodást teremt s egyben fellendíti a bányászatot. A kimerült nemesércbányák helyett a vas és a szén most az igazi nagy érték. Az erdőgazdálkodás és bányászat termékeinek feldolgozására jelentékeny nagyipar fejlődött: a fenyőerdők övét kísérő faipar és ott, ahol a szén és vas közel van egymáshoz, – mint Hunyadban, Krassó-Szörényben, vagy mint a Szepes-Gömöri-Érchegység vas- és a Zagyva–Sajóvidék szénbányáinak környékén – aránylag tekintélyes nehézipar. A bányászat, erdőgazdaság és ipar termékeinek feleslegeit kínáló hegységkeret és a mezőgazdasági terményfeleslegekkel rendelkező Alföld között nagyban ugyanolyan csereviszony alakul ki, mint kicsinyben a Dunántúl egyes tájai között. És ebben a vonatkozásban inkább a hegységkeret szorul rá a másik félre, mint fordítva. Bár a hegyvidékeknek az egész területre számított népsűrűsége alacsonyabb mint az Alföldé, a termőterületre számított népsűrűsége magasabb. Az aránylag sűrű népességet olyan gazdasági ágak tarthatják fenn – köztük az ipar és nem kis mértékben az állami támogatással, tehát az ország egész népének pénzén létesített iparágak, mint pl. a textilipar egy része – amelyeknek egyetlen lehetséges piaca az iparban szegény Belső-Magyarország. A hegységkeret minden feleslegét el tudta itt helyezni, sőt ki sem tudja elégíteni a keresletet. Szapora népének feleslegei szakadatlanul áramlanak az ország belseje felé mint vándoriparosok, az Alföldre mint aratók; de mint állandó megtelepedők is – főleg a fővárosba. Az Alföld az egyetlen táj, amelynek a belső terménycsere lebonyolításán felül is jelentékeny terményfeleslege maradt: ez a mezőgazdasági terményfelesleg jelentette azután a magyar kivitel zömét. Így lett az Alföld a XIX. század folyamán az országnak nemcsak éléskamrája, hanem külkereskedelmében, de elsősorban kivitelében valóságos képviselője. Az európai piacon mezőgazdasági termékeivel, főleg búzájával megjelenő Magyarország mint eladó nem sokkal jelentett többet az Alföldnél.
Vác 1858-ban. Rohn metszete fénykép után 1853-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Jelzése: Varsányi photographiai rajza után metsz. Rohn. Nyomt. Frank I. M. Pesten, 1853. Kubinyi és Vahot Magyar- és Erdélyország képekben I. kötetéből.
[VÁROSIASODÁS] Bizonyos, hogy az ország tájainak erős munkamegosztása elképzelhetetlen lett volna a tökéletesebb közlekedés, főleg a vasút megjelenése nélkül. De az is bizonyos, hogy a gazdasági életnek ilyen nagymérvű átalakulása a földbirtok, a tőke, munka és a népesség mozgékonnyá tétele nélkül, tehát azok nélkül a reformok nélkül, amelyek a rendi kötöttségeket minden vonatkozásban megszüntették, nem következhetett volna be. A szabad verseny most megnyíló korszakában mind az eddig megkötött vállalkozó kedv hirtelen felszabadulása, mind pedig széles rétegeknek egyre növekvő elszegényedése hatalmas belső vándorlást indít meg. A vándorlók zömét a felszabadult jobbágyság egész telekkel nem bíró, szegényebb rétegei és a zsellértömegek szolgáltatták. A vándorlás egyrészt az ország peremvidékeiről a belső tájakra, másrészt általában a faluról a város felé, a városiasodó helyek felé irányul. A városiasodás országos vonatkozásban soha nem látott méreteket ölt, mert egyrészt a termelés, ipar és áruforgalom keretei szokatlan arányokban bővülnek, másrészt a multhoz viszonyítva hallatlan mértékben megnőtt annak a népelemnek a száma, amely szabadon tódulhat ezeknek a kereteknek a megtöltésére. Másik jellemvonása ennek a városiasodásnak hézagokat megszüntető jellege: az ország minden vidékére[A VÁROSIASODÁS MÉRTÉKE] jut belőle valami. Ebből a szempontból a korszak folytatója a XVIII. századnak: az a mezgőazda népesség hézagait töltögette ki, betelepítvén néptelen tájakat, most már sor kerül ezeken a tájakon a városi központok kialakulására is. Ezt nem szabad úgy értenünk, mintha a városiasodás mértéke mindenütt egyforma lenne, sőt ellenkezőleg – s ez éppen a harmadik jellemző vonás – erős verseny és kiválogatás indul meg s ennek során jelentékeny rangkülönbség alakul ki: széles skálája a méretre, jelentőségre nagyon különböző városoknak. Különösen szembetűnően bontakozik ki egyetlen városnak, a fővárosnak megsemmisítő fölénye; joggal tekinthetjük ezt városiasodásunk legfeltűnőbb jellemvonásának. A városok új rangsorának kialakulásában számottevő tényező meglévő városaink súlya, a helyzeti előnyöknek az izmosodó gazdasági élet és forgalom igényeihez mért új értékelése és a forgalom technikai lebonyolítójának, a vasúthálózanak kiépülési módja. E tényezők minél kedvezőbb találkozása biztosítja a rangsor magasabb helyét.
Kompátkelés a Dunán Nagymarosnál. Franz Jaschke aquatinta metszete 1820-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Részlet egy Visegrádot ábrázoló képből, a köv. munkában: National-Kleidertrachten und Ansichten von Ungarn, Croatien, Slavonien, Banat, Siebenbürgen u. Bukowina. Nach der Natur gezeichnet u. gestochen von Franz Jaschke, 1820. Wien, Anton Strauss, 1821. Az egyes lapok mérete átlag 36.5×28 cm.
Pécs a XIX. század közepén. Rohbock Lajos acélmetszete 1856-ból.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Hunfalvy János, Magyarország és Erdély eredeti képekben. Rajzolta Rohbock Lajos (Darmstadt, G. G. Lange, 1856–1860) II. kötetéből.
A hegységkeret területén ritka az ilyen kedvező találkozás. Ahol bekövetkezik, mint pl. Kassa, Brassó, vagy az inkább már a síksági peremvárosokhoz tartozó Pozsony esetében, a kézműiparosok és kiskereskedők régies városmagja köré nagyhelyigényű ipartelepek, raktárak, közintézmények és az új ipar-forgalmi népesség új arculatú lakónegyedei települnek; [VÁROSTÍPUSOK] az új idők behatolnak a város magjába is tarka üzletsorok, néhány modern középület és a modern közművek formájában. A megnőtt testű és arculatában tarkábbá vált városnak lélekszáma is megnő és népének összetétele is tarkábbá válik. Gyakoribb ennél a két másik típus. Egyik az új értékelés szerint helyzeti előnnyel nem rendelkező s így az iparforgalmi fejlődésben nem részesülő, vagy legfeljebb egy gyárteleppel, valamilyen közintézménnyel inkább csak kegyelemből megajándékozott, tehát terjedelmükben, szerkezetükben alig változó régi városok. Erdélyben éppúgy, mint a Szepességben, vagy a régi arany- és ezüstbányavidékeken seregestül találni ilyen álomba merült városkákat. A másik csoport a szénre vagy vasra támaszkodó bánya- vagy nehézipari települések, mint Petrozsény vagy Salgótarján, olyan helyeken, ahol ezt a modern fejlődést semmi, vagy legfeljebb jelentékeny falu előzte meg. Népességre, arculatra egyaránt egyrétű települések ezek, híján az igazi várost minden tekintetben jellemző sokoldalúságnak.
Kassa 1856-ban. Kőnyomat Klimkovits rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Felírása: Kassa, Fölső Magyarország főrésze (így!). Nyomtatta Reiffenstein és Rösch, Bécs. Kiadta Hartig G. Kassa. Klimkovits Béla az előtér közepére saját alakját illesztette. Kőre rajzolta Alexander Kaiser 1858-ban. Mérete 47×34 cm.
Fertőmelléki tájkép. Franz Jaschke színes aquatinta metszete. 1820–1830.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az eredeti aláírása: Ansicht der Neusiedler See. Jelzése: Franz Jaschke del. et sculp. – Wien bey F. X. Stöckl.
Kőszeg. Benesch vízfestménye 1870-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Jelzése: Güns 1870 Benesch.
Egészen más a helyzet az Alföldön. Itt még a városias multtal bíró két-három helyen is erős mezőgazda tevékenység járult az iparos-kereskedő életformához a XVIII. században. Legtöbb esetben azonban ez a mezőgazda tevékenység éppen a magasabbrendű gazdasági formát jelentette annak a fejlődésnek során, amely a XVIII. század folyamán óriásfalvakat növelt a gyérszámú s a török idők végén aránylag még kisnépességű, de óriási határú állattartó telepekből. Korszakunkban a megerősödött agrár-alap már a városi felépítményt is elbírja. A városiasodás valóban megindul, több ponton, több agrárvidék szívében. Rendes körülmények között egy agrárvidék egész sereg kis falut jelentene; itt egyetlen óriásfalut s annak vidék nagysági óriási határát. Itt tehát az igazi, nem-őstermelő város egy-egy óriásfalu szívében születik meg. Ezzel egyidejű az a folyamat, amely az őstermelő népességet mind nagyobb számban és mind állandóbb jellegű tanyalakóvá teszi s így az óriásfalvak java három merőben különböző jellegű településre bomlik: kifelé terjeszkedő városias magra, azt szorosan burkoló, belülről szorított s kifelé csak ritkán terjeszkedő, egészében tehát inkább tért veszítő falusias övre s az utóbbinak bomlása révén növekvő szétszórt tanyavilágra. A városias mag igazi város: népének összetételében, arculatában egyaránt. Mérete nagyon különböző lehet és sokszor független a falusias burok nagyságától, sőt a közigazgatási határoktól is; nemőstermelő népessége esetleg más óriásfalvak rovására is nőhet. A legnagyobbra nőtt városias magok: Szegedé, Debrecené, minden tekintetben, méretre, jellegre egyaránt az ország rangban legelső városai közé emelkedtek. Debrecen zárt településének területéről már úgyszólván kiszorult az őstermelő népelem a tanyákra. Találni viszont napjainkban is óriásfalvakat, kis városias maggal.
Kalocsai céhlevél a városi képével a XIX. század elejéről.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az eredeti mérete 43×35 cm. Kézírással kitöltött szövege szerint Koszó József r. kat. szegedi születésű 24 éves legényt a „betsületes Takáts czéh” 1827 szept. 30-ikán szabadította fel.
Torockói leány. Franz Jaschke színezett kőrajza 1821-ből.*
(Történelmi Képcsarnok.)
A kép forrása idézve a 114. lapnál.
A XIX. században keletkezett városmag utcával párhuzamos hossztengelyű földszintes házainak zárt sorai kifelé, a félagrár-övben felbomlanak. Az ezt körülvevő falusias burok udvarokkal váltakozó s keskeny végükön egy-két ablakos parasztháza jobbára a XIX. század elején elfoglalták az egykori esetleges ólaskertek helyét is. Így ma az egynemű falusias burkot a temetőkkel, agyaggödrökkel, vásártérrel, gőzlamokkal, téglagyárral váltakozó régi belső legelő öve követi s azon túl a szőlős-, gyümölcsös-, zöldségeskertek, majd a szántóföldek a tanyavilággal. Ha a városias mag kicsi, akkor annak csupán legbelsejében bukkan fel néhány elszigetelt emeletes ház és egyszerű üzletek rövidke sora. A legnagyobb városmagok tagoltabbak: összefüggő emeletes házsorok és zárt üzletsorok jelennek meg legbelül, az egykori belső legelő övét pedig jobbára ipartelepek és nagyhelyigényű közintézmények töltik ki. Ilyen helyeken már nemcsak a hajdani ólaskertek nyomai mosódtak el, – ami még az állattartó gazdálkodást kiszorító földműves életforma terjeszkedésének kísérő jelensége volt – hanem, igen jellemző módon, már a szőlőskertek későbbi eredetű és még kijebb fekvő öve is megindult a lakónegyeddé való átalakulás útján. Új lakótelepek természetesen a kertek hézagain is keletkezhetnek. Ez a folyamat már az iparforgalmi fejlődés jele: a népesség erős tagolódásáé, sokszor tekintélyes bevándorlásé. Legnagyobb alföldi városaink körül ugyanis ezt az aruclatára falusias és terjedelme miatt közművekkel nehezen ellátható kertség- és telepövet többnyire főfoglalkozásukra nézve nem őstermelő [VÁROSKÉPZŐDÉS A VÁSÁRÖVBEN] elemek lakják. Ám ilyen telepeket erősebben őstermelő helységeink peremén is találni s itt már lakosságuk túlnyomó hányada szegény mezőgazdasági munkás.
Kolozsvári részletek. Kőnyomat Sikó Miklós rajza után 1853-ból.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kubinyi és Vahot művéből. Lásd a 113. laphoz adott jegyzetben.
Az alföldi városiasodásnak három igen jellemző vonása van. Az egyik: a városképző erők aránylag csekély méretűek, amit az erősebb tájrajzi tagolódás híján aránylag csekély belső csereforgalom magyaráz; a városok szerepe részben a kivitelre kerülő mezőgazdasági termékek-összegyüjtésére, esetleg azok feldolgozására és a behozott árucikkek szétosztására, részben pedig környékük közigazgatási vezetésére szorítkozik. A másik vonás a vasúthálózat nagy szerepe a városiasodás helyeinek kijelölésében, amit a domborzati akadályok hiánya és a városfejlődés fiatalsága magyaráz. A harmadik, egészen egyedülálló sajátság, hogy a város mint közület ma is merev keretei között tartja a három idegen jellegű települést: a várost, a vele összenőtt falut s a szétszórt tanyavilágot.
Buda és Pest a XIX. század első felében. A. Wonsidler rajza után készült aquatinta-metszet.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Aláírása: Ansicht der beyden Königl. freyen Hauptstädte Ungarns, OFEN und PEST. Jelezve: Gezeichnet von A. Wonsidler, Gestochen von Herzinger. Wien und Pest in J. Riedl’s Kunsthandlung.
Dunántúl a XIX. századi városképző erők összege nagyobb, mint akár az Alföldön, akár a hegységkeret területén. Érthető, hiszen itt a változatos tájjelleg tekintélyes belső csereforgalmat indított meg. Viszont ebből az is következik, hogy a városképző erők erősen szétforgácsolódtak és sok, de egyenként kis, vagy közepes méretű központot teremtettek. Megtaláljuk itt a hegységkeretre jellemző fejlődés három típusát: az elsőre Pécs, a másodikra Kőszeg, a harmadikra Felsőgalla-Tatabánya jó példa. Legtöbbször a sokoldalú, igazi városias fejlődés egésze, vagy annak legalább túlnyomó hányada a XIX. század eredménye, mint a legnagyobbak közül Szombathely vagy Kaposvár esetében. Ez az Alföldre emlékeztető jelenség, azzal a különbséggel, hogy itt a kiindulás óriásfalu helyett kicsi település lévén, azt a városias fejlődésnek többnyire sikerült egészében megemésztenie, tehát általában hiányzik a falusias burok.
A Széna-piac (mai Kálvin-tér) az 1838-i pesti árvíz alatt. Egykorú kőnyomat.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Felírása: Unglücks-Scenen aus den Tagen der Uiberschwemmung von Ofen und Pest vom 13. bis 18. März 1838 Scene 4. Der Heumarkt. Jelzése: Lith. u. zu haben bei Jos. Trentsensky in Wien und Pest. A tudós sorozat hat kisívrétű lapból áll.
Ha a Dunántúl aránylag kisterjedelmű sík-, domb- és hegyvidéki tájainak csereforgalma városképző erőnek bizonyult, hatványozott mértékben bontakozik ki, ennek az erőnek szerepe abban az övezetben, az úgynevezett vásárövben, ahol a legnagyobb mezőgazdasági táj, az Alföld a hegységkerettel érintkezik. Itt a völgykijáratok hatalmas helyzeti előnyét többnyire már az előző korok is kihasználták, de ez a kihasználás inkább csak hadászati és politikai volt: a többnyire várakhoz, néha püspöki székhelyekhez csatlakozó mezővárosok gazdasági vonzásköre a fejletlen közlekedés idején mind a hegyvidéki, mind a síksági oldalon csak csekély terjedelmű lehetett. A vasútközlekedés korában terjed ki nagy területre a csereforgalom és emeli az ország legjelentősebb kereskedő- és nagyipari városainak sorába Aradot, Nagyváradot, Miskolcot, az ugyancsak ide sorozható Temesvárt [BUDAPEST] és kisebb mértékben Szatmárnémetit. A fejlődés méreteit a vonzókör természetszabta terjedelme és gazdasági súlya erősen befolyásolja s a vasúthálózat maga is válogat, amit Eger és Miskolc példája igazol. Hasonló a fejlődés jellege a Kis-Alföld és az Erdélyi-medence peremvárosaiban is.
A Szent Ferenc-rendiek tere a XIX. század első harmadában. Metszet és Kuwasseg rajza után.*
(Történelmi Képcsarnok.)
Az első kép aláírása: Sz. Ferenciek tere, a másodiké: A városi táncterem épülete. Mindkettő jelzése: Kuwasseg rajz. Martens metz. Párisban. Pesten Grimm Vinczénél. Az 1859-ben Grácban elhúnyt Kwasseg József hosszabb ideig tartózkodott Pesten a szabadságharcot megelőzött időben.
)
Kecskemét és környéke a XIX. század közepén. Rohn kőrajza, fénykép után 1854-ből.*
(Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Kubinyi Ferenc és Vahot Imre Magyarország és Erdély képekben c. kiadványának Pesten, Emich Gusztávnál 1853-ban megjelent I. kötetében látott napvilágot. Kecskemét és a kecskeméti puszták Vahot által összeállított terjedelmes leírása mellett. Az eredeti 48×28 cm méretű kőnyomat, köv. jelzéssel: Varsányi palotagraphiai rajza után kőre metsz. Rohn. Nyomt. Troch Budán, 1854.
Az a sáv, ahol a XVIII. század végén legélénkebb volt a városi fejlődés – nagyjából a Dunának a Kis-Alföldet átszelő szakasza – s a fő vásáröv, a XIX. század legélénkebb városiasodásának színtere, egyetlen helyen érintkezik egymással a mai főváros környékén. Budapest tüneményesen gyors fellendülését nem lehet egyetlen okkal megmagyarázni. Kétségtelenül páratlan helyzeti előnyökkel rendelkezik: az ország fővásárövét itt töri át a legfőbb természetes útvonal, a Duna. Nemcsak a két legnagyobb tájegység – belső medencerendszer és hegységkeret érintkezik itt, hanem mindkettőnek részegységei: a Felvidék, a két Alföld, a Dunántúl is itt közelítik meg egymást. A nyugat-keleti irányú forgalmat lejjebb a Duna széles ártere akadályozza. Az egész hegységkeretről a medencerendszer belseje felé centripetálisan lefutó völgyek irányai mind errefelé mutatnak. Ám ezeknek az önmagukban állandó helyzeti adottságoknak előnye idők folyamán a magyar tájak sorsának megfelelően érvényesül vagy szunnyad. Csak szerény mértékben érvényesülhetett akkor, amikor az ország belseje a török idők után puszta táj. Amint azonban az újra benépesedő és egyre belterjesebben termelő Alföld gazdasági súlya nő, a gazdasági élet városias súlypontjának is érthető módon keletebbre kell tolódnia XVIII. századi excentrikusan nyugati helyzetéből. Megállapodik tehát az exportra alkalmas termények legnagyobb feleslegeit produkáló tájnak az európai piachoz legközelebb fekvő sarkában, vagyis az Alföld északnyugati szögletében, ahol ezenkívül a szállításra a víziút is rendelkezésre áll s ahol az ország különböző tájainak érintkezési pontján s a természetes útirányok csomópontján a belső terménycserének is központjává válik. Belső terménycsere és kivitel rohamosan nő, a közlekedésnek azelőtt soha nem tapasztalt s a termelést magasra szöktető tökéletesedése élénkíti. Budapest gazdasági elsőbbsége már a század közepén elvitathatatlan, a kiegyezés után azonban valósággal hatványozódik. A fejlődés tényezőihez ekkor társul végérvényesen az államhatalom. Noha a politikai és szellemi élet szétszórt erőit a török időket megelőző mult hagyományai s az anyagi élet egyre városiasabb színezete már a század első felében is egyre inkább idetömörítik, az önálló állam fővárosának rangja ezt a folyamatot nagyon meggyorsítja. A tétován meginduló s kezdetben idegen érdekekhez igazodó vasútépítést a magyar állam folytatja s kiépül az egész világon párját ritkítóan központosított vasúthálózat, jórészt a természetes útvonalakon, szinte a természet útmutatását követve, de azon kissé túlmenőleg is, a túlzott centralizmus jegyében. És más vonatkozásban is hasonló volt a fejlődés. Az erős államra vágyó nemzet minél erősebb fővárost akart, s ez az akarata valóra is vált, aránylag könnyen. Egy anyagiakban és szellemiekben egyaránt gyarapodó, akkora nemzetnek mint a magyar, egy helyre összpontosuló [A KORSZAK MÉRLEGE] városfejlesztő ereje elegendőnek mutatkozott egyetlen, már a világváros méreteit megközelítő nagyváros kialakítására.
A pesti városi táncterem a XIX. század első harmadában. Metszet S. Kuwasseg rajza után.
(Történelmi Képcsarnok.)
Budapest népessége a világháborút megelőző félévszázad alatt mintegy meghatszorozódott, teste valósággal kicserélődött és szertelenül megnőtt: a XVIII. század szegényes épülettömbjeit a XIX. század elejének klasszicizáló stílű városa töri át, aztán ezt is elnyeli, úgyszólván nyomtalanul, az a tömör bérházrengeteg, amelyhez hasonlót hiába keresnénk szerte az országban s amelyet kifelé gyárkülvárosok és máról-holnapra nőtt munkáskülvárosok széles öve vesz körül. Iparának, kereskedelmének, szellemi életének számokban kifejezhető súlya legalább tizenötször akkorára nő, mint az utána következő legnagyobb városé és aligha képzelhető el a városias életnek bármilyen, még oly jelentéktelen megnyilvánulása, amiben ne Budapest lenne az első, sőt nagyon gyakran az egyetlen. Az ország gazdasági és szellemi életében a mult század végén már csak két nagy egység különböztethető meg: az egyik Budapest, a másik a „vidék”. Minden természetes feltétel az erők összpontosításának kedvezett s így éppen egy esetleges decentralizált rendszer megvalósítása járt volna a kétségtelenül nagyobb erőfeszítéssel. Ám a központosítás mértéke nagyobb volt, mint amennyit a természetes feltételek megköveteltek s nagyon kérdéses, hogy az az áldozat, amit ez a többlet követelt, hasznos erőfeszítés volt-e.
Szentiványi Bonaventúra, a pesti szépészeti bizottság elnöke, 1812-ben.*
(Magyar Nemzeti Múzeum.)
A kép aláírása: BONAVENTURA SZENTIVÁNI de Eadem, S. C. R. ET AP. MAJEST. CAMERARIUS. Eques auratus, ad Exc. Consilium Reg. Loc. Hung. Consiliarius, Commissionis Decoratoriae vrbis Pesth Praeses. Jelzése: Richter Pinx. A EHRENREICH SC. PESTH. 1812. Mérete 21×26 cm.
Anyagi és szellemi tényezők sajátos együttműködése alakítja ki a XIX. századi kultúrtájat. A fejlődésnek ez a bonyolult mechanizmusa nem különlegesen magyar, hanem a korra jellemző általános európai sajátság. Tájunk történetének eseményei s az azokat mozgató erők talán soha nem idomultak annyira az egyidős európai folyamatokhoz, mint ekkor. Tulajdonképpen az történt, hogy részben valójában is, de látszatra mindenesetre ekkor sikerült utolérni azt az európai fejlődést, amelytől a török időkben elmaradtunk. Minthogy az európai iram ebben az időben általában is lázasan gyors, még gyorsabb és lázasabb a mienk, akiknek pótolni valónk is volt, de lépést is akartunk tartani. Ebből azonban következik, hogy a mi esetünkben az elkövetett hibák szükségszerűen hatványozottabbak, már csak azért is, mert sokszor emeltünk bizonyos fejlődésfokok egyszerű átugrásával ingatag alapra súlyos felépítményt. A büszke felépítmény, amit ez a kor szerkesztett, önmagában sokszor kifogástalan, de alóla előcsillannak az alap hézagai, sokszor még a törökvilágnak ki nem küszöbölt terhes következményei, amilyenek a török időkben pusztává tett Alföld „önműködőleg” fejlődő sajátos településrendszere, vagy társadalmunk szerkezetének a XIX. században kiéleződő s városaink, falvaink képén a telepgyűrűk formájában kirajzolódó egészségtelen vonásai. A XIX. század sem hozta vissza az Alföldre az erdőt, nem tudott megbirkózni az új ellenséggel, a szikkel csak lecsapolt, de öntözőberendezéseket nem létesített s a főváros csillogása sokszor elfelejttette vele a „vidék”, főleg a falu bajait. Ám az kétségtelen, hogy a kor Európa-szerte uralkodó, de nálunk jórészt öröklött bajaink hatására némileg módosult eszméinek, társadalmi, gazdasági és politikai rendszerének aránylag még a térbeli megnyilvánulásai a legszerencsésebbek. Ha valamiben nagyot alkotott ez a korszak, az elsősorban a táj tárgyi kitöltése s vélekedjék bármiként a szellemi élet jelenségeinek vizsgálója, a kultúrtáj történetének kutatója kénytelen elismeréssel adózni a XIX. századnak. Ami ekkor létesült, lehet hiányos, sorrendjében eltévesztett, de kevés kivétellel csak kiegészítésre szorul s korántsem érett meg a lebontásra.
