A 6. SZÁZADI GEPIDÁK TÁRSADALMA
156A 6. SZÁZADI GEPIDÁK TÁRSADALMA
Bár az erdélyi „Meroving-kultúra” emlékeit számos lelőhelyről és sok sírból ismerjük, megítélésük mégis nehéz. A vékony nemesi rétegre a 6. század folyamán már csak a bizánci szövetség fejében kapott néhány aranypénzből lehet következtetni: I. Iustinus (518–527) solidusából Mezőcsávásról, I. Iustinianuséból (527–565) Nagysomkútról, Abafájáról, Uzdiszentgyörgyről, Csáklyáról, Marosvásárhely környékéről, Vecelről és Pécskáról. Az újkorban feldúlt sírok halotti obulusai lehettek. A temetőket különböző időpontokban (némelyiket többször is) kirabolták vagy feldúlták. A kevés értékelhető kronológiai adatból egyelőre bajos volna megmondani, kik és mikor. Az egyik zűrzavaros időszak az 540-es évekre tehető, amikor Elemund dinasztiáját – nyilván nem minden belső ellenállás és felfordulás nélkül – megbuktatja Thorisind. Ostrogotha trónkövetelő és kísérete a langobardokhoz menekül. Mezőbánd szinte „teljes” kirablásáról már szó esett, ez okvetlenül 567 táján vagy után következett be először. Besztercén, Marosvásárhelyen és Marosveresmarton annyival jobb a helyzet, hogy legalább a (hasznavehetetlennek ítélt) vasfegyvereket megkímélték. Malomfalván a társadalomtörténetileg vizsgálható sírok számaránya csak 50%.
A bestiális sírdúlások ellenére megállapítható, hogy a viselet nagyjából azonos volt az alföldi gepidákéval. A nők, leánygyermekek sűrűfésűket tűztek a kontyukba, nyakukban valamivel gyakoribb az üveggyöngyökből összefűzött nyaklánc, mint az Alföldön. Mind a nők, mind a férfiak övet hordtak, amelyet bronz- (ritkán ezüst-) vagy vascsatokkal fogtak össze. A férfiak az övön hátul viselték bőrtarsolyukat, amelyben tűzszerszámot, ollót, szőrcsipeszt és kést tartottak. A nők díszes öntöttbronz- (ritkán vékonyan aranyozott) fibuláikkal a mellen és a test előtt mintegy összefogták ruháikat, szegény asszonyoknál ezeket vas kapcsolótűk vagy bronz ruhatűk helyettesítették. Sajátos szimbolikus rangjelző szerepe volt (az egész Meroving-kultúrában) a vas vonókéseknek, ezek mindig a gazdag szabad nők mellékletei. Gyakori egy igazi női munkaeszköz, a fonóorsó cserépgombja.
A 6. századi szabad harcosra a Meroving-kultúrában a teljes fegyverzet (kard, lándzsa, megvasalt pajzs) jellemző. Ilyen fegyverzet még az alföldi gepidákhoz képest is kevés van Erdélyben. Az egykorú források szerint is csekély volt a gepida „nehéz fegyveresek” száma, 552-ben a gepidák mindössze 400 harcost bocsátanak Narses rendelkezésére a Totila elleni háborúban, ugyanott a pannoniai langobardokat 3000 „nehéz” fegyveres képviselte.
)
Erdélyben még a kard–lándzsa együttes is ritka – nem beszélve a megvasalt pajzsra utaló pajzsdudorról –, ami vékony katonai vezető rétegről és egyúttal az Erdélyben élő gepidák biztonságérzetéről vall. A csupán lándzsával felfegyverzett szabad harcosok száma már nagyobb. Az íj és nyíl előfordul a kardos-lándzsás vitézek fegyverzetében is. Önmagában, az íjász szolgálatra 158kötelezett „félszabad” réteg fegyvereként gyakoribb. Egészében véve az erdélyi gepidák társadalma erősebben rétegeződött az alföldi gepidákénál, a valamilyen fegyverrel felszerelt szabadok-félszabadok rétege a temetőkben csak 10–15% körül mozog. A kirabolt női sírokat is figyelembe véve nagyjából ugyanennyi az ékszerekkel eltemetett asszonyok százaléka. A lakosság 70%-a fegyvertelen szegényekből és szolgákból állott, amiben már a korai feudális gepida állam kialakulásának csírái tükröződnek.
A Mezőbándon szerszámaival együtt eltemetett ötvöskovács társadalmi helyzetére nézve a nemesek közé számított – ugyanúgy, mint a barbár Európa más egykorú germán ötvösei, avagy a következő avar korszak ötvöskovácsai. Ruházatának ékességeit és fegyvereit elvitték a sírrablók, de mint véletlenül megmaradt vassisakja bizonyítja, életében-halálában a féltve óvottak közé tartozott.
Az erdélyi gepida társadalom a 6. század folyamán az alföldi és szerémségi gepida társadalom halovány tükörképévé válik. Nem hallunk többé az erdélyi gepidák élén álló „kiskirályokról”, régészeti (sír) lelet sem utal rájuk. A 6. század első harmadának végéig mégis számolni lehet az anyaországtól némileg független, önállóskodó erdélyi gepida duxokkal. Ebből az időből ismerjük Gepidia egyetlen „belső” éremkincsét, a Kisselyken, Mikeszászával szemben, a Nagy-Küküllő-völgyben elásott 50 (más adatok szerint 80–140) aranysolidust. A vagyont a tulajdonos családja a 440-es évektől, tehát a „hun konjunktúra” idejétől fogva folyamatosan gyűjtötte, II. Theodosiustól I. Iustinusig valamennyi keletrómai császár aranya megtalálható benne. Elrejtője I. Iustinus (518–527) kora után életét és vagyonát veszíthette, nem érte meg az I. Iustinianus alatt kezdődő „új konjunktúrát”. A kincs arra vall, hogy Elemund az 520-as évek végén–530-as évek elején felszámolta egy erdélyi kiskirály uralmát. Feltehetőleg ezzel az eseménnyel hozható kapcsolatba néhány további korai nemesi udvarház pusztulása és temetőjének felhagyása (Kolozsvár-Kardosfalva, Magyarvalkó), s talán a legkorábbi sírrablási hullám a temetőkben.
Az erdélyi gepidák élén az 530-as évektől kezdve kisszámú, nem túlságosan gazdag nemesség állott. Közéjük számítanak a „sasos csatokat” viselő nők is (Szamosjenő, régebben: Kisfenő, Maroscsapó). Egy-egy kisebb faluban egyetlen nemesi család birtokolt, és – úgy tűnik – egyúttal a szabadok közösségének vezetője is volt (Malomfalva), több fegyveres nemesre vagy nemesek több nemzedékére csak kevés példa van (Marosveresmart, Baráthely 3.). Néhány helyen a fegyveresek magasabb száma talán a lakosok határőr szerepével is kapcsolatos lehetett (marosvásárhelyi és besztercei sírok).
A Szamos középső folyásvidékétől a Maros és Küküllők völgyén át a Háromszéki-medencéig földművelő-állattartó falvak és tanyák láncolata húzódott, javarészt félszabad és szolga sorsú emberek telepei. Falusi paraszti életükről keveset tudunk, ismereteink jóval alatta maradnak a vizigót 159korszaknak. Bizonyos azonban, hogy a hun kori siralmas helyzetet a gepida betelepülés változtatta meg. S bár a lakható, megművelhető földterület a vizigót korszakhoz képest is összébb zsugorodott, ez éppenséggel nem a gepidák vétke. Ellenkezőleg, az, hogy a Mezőség, a fontosabb völgyek és medencék egyáltalán lakhatók maradtak, az ő munkájuk érdeme.
*
A gepida királyság „külpolitikailag” meghatározott politikai-katonai tevékenysége 567 előtt a Duna völgyében zajlott, távol Erdélytől. A nagy Iustinianus korában az Al-Duna vidékét támadó szláv harci csoportokat a gepidák alkalmanként segítették is, maguk a szláv támadások egyelőre még nem veszélyeztették Erdély határait. Egy bizonytalan adat szerint 565 körül az újból Bizánc-barát politikát folytató Kunimund gepida király hadat viselt az al-dunai szlávok ellen. Kunimund és serege minden valószínűség szerint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt völgyében támadta meg az egykori gepida „Olt-limest” háborgató szlávokat, akiket akkoriban már az avarok is támogattak. E nagyon felesleges hadjárat ellenakciója a gepida hatalom bukásához fog vezetni.
