4. AZ AVAR URALOM SZÁZADAI
4. AZ AVAR URALOM SZÁZADAI
A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. 558-ban Konstantinápolyba küldött követeiknek sikerült I. Iustinianustól szövetségi szerződést és aranysegélyt kieszközölni. Ennek fejében vállalták, hogy a birodalmi kasszát szipolyozó dél-oroszországi-ukrajnai törzseket, a szabírokat, utigurokat és kutrigurokat, valamint a saragurokat megtámadják, és uralmuk alá hajtják. E népcsoportokat három vagy négy esztendő alatt sikerrel leigázták, saját szavaikkal élve „eltörölték őket a föld színéről”.
562-ben elérik az Al-Dunát. Kagánjuk, a „Baján-kagán” (bayan = ’hatalmas, gazdag’, jelző ugyan, de a kor szokása szerint egyúttal „személynév” is) Al-Duna menti szállásáról ismét követséget meneszt I. Iustinianushoz, a szövetség megújítását, az évjáradék felemelését és letelepülésre alkalmas országot kérve tőle. Vágya az Al-Duna déli partján elterülő síkság volt, a széles folyamtól védett Scythia Minor és Moesia (Dobrudzsa és Észak-Bulgária), vagyis ugyanaz a terület, amelyet egy évszázaddal később a bolgár-törökök fognak elfoglalni. A tárgyalásokkal egyidőben elrendelt keletrómai határzár azonban nyilvánvalóvá tette, hogy errefelé egyelőre nincs mit keresniük. Az avar haderő ekkor észak felől megkerüli a Kárpátokat, az Elbánál azonban Sigebert, a frank Austrasia királya megállítja seregüket (563). Az avarok 160kénytelenek visszatérni a „szkíta Duna”, az Al-Duna mellékére, ahol Baján „a széles síkságon sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” (Corippus).
Amikor hírül veszik, hogy I. Iustinianus 565. november 21-én meghalt, követeik 7 nappal később (!) már megjelennek Konstantinápolyban. A nomád diplomáciára jellemző „magas hangon” a szövetség megújítását kérik az új császártól, II. Iustinustól. II. Iustinus azonban felbontja a szövetséget, beszünteti a „szolgaság bérének” fizetését (nem kevésbé fellengzős hangon), és megerősítteti az al-dunai határzárat. Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt (565/566 tele).
Mintha valami kelepcéből igyekeznének menekülni, ismét körülrajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. Győztes csatájuk ellenére sem boldogulnak Sigeberttel. Fegyverszünetet kötnek, majd a két sereg visszahúzódik, elválik egymástól.
A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566/567 telétől pedig egyenesen fenyegető. A „szolgáikat” üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán, s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat, azzal, hogy „nem karddal fogják őket legyilkolni, hanem, mint a hangyákat, lovaik patáival a földbe tiporni”. Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögé akartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archeogeográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi- és Keleti-Kárpátokon.
Az 5–6. század régészeti települési adatai azt bizonyítják, hogy az Északi- és Keleti-Kárpátok övezetében átlagosan 120, helyenként 150-200 km széles lakatlan és lakhatatlan, egy költözködő, állatállománnyal rendelkező nép számára áthatolhatatlan őserdőzóna alakult ki. Ez még akkor is lehetetlenné tette volna az átkelést, ha a kellős közepén nem húzódott volna 1500-2000 m magas hegyekből álló, 80-100 km széles „védőfal”. Hogy Erdélyben mi lehetett a helyzet, arra elég jellemzésül a Felső-Tisza és Alsó-Szamos völgyét megvizsgálni, ahol a 6. század elejétől kezdve egészen a Tiszafüred–Nyíregyháza–Debrecen vonalig nincs az emberi élettel kapcsolatos régészeti nyom vagy lelet. Egy költözködő nép számára úgy-ahogy járható szorosokkal a 6. században már csak a Déli-Kárpátokban lehetett számolni. Elsősorban az Olt völgyében a Vöröstoronyi-szoroson át és talán az Al-Duna mentében – tehát a rómaiaktól egykor kiépített és a gepida katonai hatalomtól is használt utakon. Ezeket az útvonalakat azonban erős gepida és bizánci őrségek zárták el.
Az avarok valóban kelepcébe kerültek. Sorsuk válságosra fordult; ha a következő esztendőkben az Al-Duna vidékén érik őket a türkök, pusztulás vár rájuk. Félelmük két évtized múltán a Kárpát-medencében sem múlt el 161(éppúgy, mint a magyaroké 920 táján a besenyőktől), 580-ban II. Tiberius császár azzal a (hamis) hírrel próbálta őket Sirmium ostromától visszafordítani, hogy a türkök elfoglalták Kherszont.
566/567 telének válságos napjaiban valahol az Elba és Odera közt keresik fel Bajánt Alboin langobard király követei, a két hatalom közt nyilván Sigebert, Alboin sógora közvetített. A gepidák elleni kétfrontos támadást, „örök szövetséget” („foedus perpetuum”: Paulus Diaconus, Historia Langobardorum I, 27, ami a langobardok szóhasználatában katonai szövetséget jelentett) ajánlottak fel. Elfogadták Baján követeléseit: győzelem esetén a gepidák egész országát, népét és vagyonát az avarok kapják, sőt meg is toldották azzal a csábító lehetőséggel, hogy Pannonia Sirmiensis birtokbavétele után a Száván át könnyen behatolhatnak a vágyva-vágyott Scythiába és Thraciába, akár Byzantionig elmehetnek.
A híres közös háború részleteiről keveset tudunk, a langobardok elsősorban saját dicsőségüket jegyezték fel. Valószínű azonban, hogy a szövetségi szerződés értelmében a támadást a langobardok kezdték. Kunimund gepida király a langobardok ellen vonta össze „különböző irányokból” („e diverso”: Historia Langobardorum I, 27) a gepida fegyvereseket. Csak miután e jóvátehetetlen lépés már megtörtént, vette hírét az avar támadásnak („Tristis ad Cunimundum nuntius veniens, invasisse Avares”). A „fáziseltolódás” úgy történt, „ut cum Alboin statuerunt” – amint Alboinnal megállapodtak –, s azt eredményezte, hogy az avar haderő (hangsúlyozandó: az avar hadsereg támadásáról van szó, s nem az avarság „beköltözéséről”!) képes volt áttörni a határzárat („terminos edicit”).
Baján végcélja Sirmium volt, már a katonai szerződés megkötésekor olyan vezetőket kért a langobardoktól, akik egyenesen Sirmium ellen vezetik. A Morva-kapun át és a Duna északi partján benyomulva „temérdek fáradságot vállalva, hosszú utat megtéve” támadt Gepidiára. A késői langobard krónikák természetesen saját királyuknak és népüknek tulajdonítják a gepidák legyőzésének dicsőségét. Nem így az ügyben közvetlenül érdekelt, jól értesült bizánci kortársak, akik pontosan tudták, hogy Baján „verte le őket háborúban”, és „ő zúzta szét a gepidák államát” (Menander Prótektor 195 és 458). Nem kétséges, ez volt az igazság, a langobardok ezúttal csak mellékszereplői és haszonélvezői voltak szövetségeseik kirobbanó sikerének.
Miután Baján a Kunimund király vezette gepida főerőket szétverte (a csatában elesett Kunimund koponyájából ősi keleti szokás szerint minden bizonnyal Baján készíttetett ivócsészét, amelyet kétes barátsággal és szándékkal Alboinnak ajándékozott), a szerémségi Duna-szakaszon át egyenesen a Sirmiumot védő gepida erőkre támadt. Usdibad, Sirmium gepida parancsnoka nem várta be az avar támadást, seregével együtt megadta magát a készenlétben álló keletrómai csapatoknak. Konstantinápolyba menekült Reptila gepida trónörökös és a gepida ariánus egyház feje, Thrasarik püspök 162is. Mire Baján Sirmium alá ért, a várost már Bónosz bizánci csapatai védték, akik visszaverték a várostromra felkészületlen avar lovassereget.
Közben az Alföldön is véget ért a langobard–gepida háború. Kunimund leánya, Rosemunda kíséretével együtt Alboin fogságába esett, avagy Alboinhoz menekült, két rossz közül a kisebbet választva. Példáját sok ezer gepida harcos követte, olyan sok, hogy Itáliában Rosemunda királynő szolgálatában 4 évvel később képesek voltak megdönteni Alboint, és hónapokon át vitássá tenni a langobard hercegek észak-itáliai uralmát. A Tisza–Maros–Körös közötti vidéken aligha maradt számottevő, fegyverfogásra képes gepida lakosság.
Baján és serege csak a sirmiumi kudarc után kel át ismét az „lszteren”, s állapodik meg a gepidák feldúlt, kifosztott országában (Menander Protector, Fragmenta 27). Arról, hogy az avar sereget hogyan követte a honfoglaló avar nép, nem szól forrás. Mivel a Vaskapu–Orsova-szorost a most már nyíltan ellenséges bizánci flotta zárta el, ez az út nem jöhet számításba. Más lehetőségre nehéz gondolni, mint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt, majd a Maros völgyén keresztül vezető útra. Ez az útvonal a régészeti leletekből következtetve az avar korban s utána a 9. században is használatban volt.
GEPIDIA PUSZTULÁSA – GEPIDA MARADVÁNYOK
ERDÉLY AVAR MEGSZÁLLÁSA
A KORAI AVAR URALOM 630-IG
A KORAI AVAR
AZ AVAR URALOM UTOLSÓ ÉVSZÁZADA
