AZ ÍROTT FORRÁSOK ÉS A RÉGÉSZET
AZ ÍROTT FORRÁSOK ÉS A RÉGÉSZET
Erdély honfoglalás kori történetének vizsgálata során a régészeti anyag, a helynevek és a földrajzi nevek által nyújtott ismeretek mellett szembe kell néznünk a legterjedelmesebb és legtöbbet használt írott „forrással”, Anonymus Gestájával. E fejezetben ezt a forrást – amelyet a különböző országok tudományossága homlokegyenest ellenkező módon értékel, s ezek az értékelések mélyen beleivódnak a Kárpát-medence népeinek történeti tudatába – a régészet eredményeinek fényében kívánjuk bemutatni.
Az 1210 körül írott regényes honfoglalás-történet tudós, világot járt egyházi szerzője, bárki lett légyen is („P dictus magister”), testestől-lelkestől a maga korának embere volt, művében mindenekfelett saját korának viszonyai, törekvései tükröződnek.
A mű keletkezésekor három évszázaddal túl vagyunk a honfoglaláson, s csak egy évtized választ el az Aranybullától. P. magister a magyar nemesség politikai szóvivője, művével és művészetével azt kívánja bizonyítani, hogy az „ősfoglaló” nemzetségek jogai éppoly szilárdak és elévülhetetlenek, akár az Árpádoké. Minden talpalatnyi földért vérük hullásával küzdöttek meg, s magának Árpádnak az adományából bírják mindazt, amit bírnak.
Mivel szerzőnknek – néhány értékes családi-nemzetségi hagyományt nem számítva – még ködös elképzelései sincsenek a honfoglalás valódi eseményeiről, nem maradt más lehetőség számára: ellenségeket-ellenfeleket költ, hogy hőseivel legyen kiket legyőzetni. Nem sokat töpreng, folyókból (Laborc), hegyekből (Tarcal, Zobor – az utóbbi a szláv „Templom”-hegy = Śobor szóból, vagyis tökéletes melléfogás!), várakból (Gyalu) és falvakból (Glad) alkotja meg Laborcy bolgár, Turzol kun, Zobur cseh, Gelou vlach és Glad vidini bolgár vitézeket-vezéreket. A fő ellenségek: Salán és Ménmarót saját – részben népmondai eredetű – leleményei.
Vitathatatlan: Anonymus a honfoglaló magyarok egyetlen valóságos 195ellenfelének sem tudja a nevét (I. és II. Szvatopluk, II. Mojmir, Arnulf német király és Braszlav, Pannonia hercege, Simeon bolgár kán, Luitpold bajor herceg), nincs tudomása a honfoglalást eldöntő pozsonyi (Bresalauspurc) csatáról, mit sem tud a helyi védelem lehetséges vagy tényleges központjairól (Csongrád, Mosaburg, Belgrád), s a bolgárokat leszámítva nem ismeri a honfoglalók tényleges ellenfeleit (morvák, szlovének, karantánok, frankok, bajorok) sem. Költött ellenséges népei – a honfoglalás korában még a Cseh-medencében élő csehek, a 11. században Európába költöző kumán-kunok, a vlachok – a 12. század néprajzi és politikai viszonyairól tanúskodnak. Aminthogy magyar hősei sem mások, mint a 12. századi gazdag birtokosok „felmenői”, kevés kivétellel az ezredforduló tájáról. Munkája hallatlanul fontos viszont az 1200 körüli Magyarország földrajzi és birtokviszonyainak megértéséhez.
A helyi ellenállás „központjaihoz” nemcsak saját ragyogó fantáziája vezeti el, hanem a népi képzelet is. A Tisza menti bolgár uralom szerény mocsárvárát, a „Fekete várat” (Csernigrad/Csongrád) csak a győztes Ete vezérrel emelteti, miközben a bolgár Salán várává a messzire látszó Titelt és Alpárt, a „bolgár szívű” Ménmarót várává pedig Bihart teszi meg – mindhárom bronzkori eredetű földvár volt.
Különösen tanulságos Alpár, ahol Anonymus „munkamódszere” teljes pontossággal megfogható. Árpád ugyanis a Gesta szerint „Alpár homokján” vívja döntő csatáját a bolgár Salánnal, akinek vitézei menekülés közben hirtelen göröggé válnak, hogy az alpári „Görögrévnél” bele tudjanak veszni a Tiszába. A „portus Grecorum” azonban csak a 12. században kapta a nevét a révet birtokló bazilita szerzetesekről. A „castrum Olpar”-on 1974–1977-ben végzett ásatások magas földsáncokkal körülvett bronzkori földvár maradványait tárták fel a Tisza árterületéből messze látszóan kiemelkedő várdombon. E bronzkori földvár 9–11. századi birtokba vételére, felhasználására egyetlen cserépnyi lelet sem utalt. Csak a 11–12. század fordulója táján építteti át valamely helyi hatalmasság saját várává, feltölteti a belső járószintet, megmagasíttatja a földsáncot, s arra gerendákból erős falat emeltet. Anonymus korában jó karban lévő igazi castrum emelkedett a bronzkori vár maradványai fölött, amelyhez azonban időközben hozzátapadt a néphit: a honfoglalás előtt a honfoglalók ellenségei, a bolgárok építették eredetileg, hiszen már a honfoglalás előtt is állott. A bronzkor és vaskor nagy földvárait teszi meg máshol is a honfoglalók ellenségeinek fészkévé a népi képzelet, Biharban, Zemplénben, Titelen s más helyeken. Ezek történelmi értéke pontosan ugyanannyi, mint a török hódoltság alól felszabadult területek megannyi Török- és Tatársánca, Törökdombja, Töröktorony elnevezése – őskori vagy Árpád-kori sáncok, telepek, őskori kurgánok, romba dőlt Árpád-kori templomtornyok népi elnevezései. Olyanok, mint a Németországban található sok-sok Schwedenschanz, Schwedenhügel, amelyek ott is őskori 196erődítmények és sírhalmok. Anonymus tehát kitapinthatóan a népi képzeletből varázsolt dús eseménytörténetet Alpár köré.
Erdély honfoglalás kori történetében, bármely nemzet történésze írta légyen, eddig az anonymusi hagyomány uralkodott. A „Vereckénél” bejött honfoglalók a Tisza völgyéből a Szamos és Maros mentén „kísérelték meg” a behatolást Erdélybe. Már a kezdet kezdetén nagy-nagy ellenfélbe ütköznek, a „bolgár szívű” kazár vezérbe, Szatmár és Bihar vár urába, Menumoroutba (neve ómagyar nyelven morva mént, morva csődört jelent, mivel állítólag sok-sok barátnője (amica), de csak egy szál leánya, s egyetlen fiúörököse sem volt, vagyis népmesei figura), akivel nem bírnak, s végül szövetségre lépnek. Szamos menti várából Gelou, „valami vlach (quidam Blacus) vezér” szervezi ellenállásra „annak a földnek a lakosait”. A Marostól Orsováig Glad vidini vezér kunjai, bolgárjai, vlachjai csatáznak a diadalmas Kadocsa vezérrel. – A honfoglalást ténylegesen biztosító valóságos háborúkhoz képest béka-egér harcszerű csatákból egyetlenegy sem igazolható.
Anonymus regényes figuráit és csetepatéit egyetlen őt megelőző írott forrás sem ismeri, elbeszélését senki nem támasztja alá: sem az egykorú, 10. századi külföldi források, sem a 11. századi magyar őskrónika, az ősgeszta (Gesta Ungarorum) néhány jó hagyományt őrző adata. És megint csak ellentmondanak neki a régészeti források is.
A régészeti leletek és lelőhelyek értékelése-megítélése a régészettudomány másfél százados fejlődésével párhuzamosan alakult és változott. Különösen vonatkozik ez a korai középkori – népvándorlás kori és honfoglalás kori – régészetre.
Amíg a leletek-lelőhelyek száma kicsi volt, a kevés lelőhelyet igyekeztek valamilyen logikai összefüggésbe hozni egymással. A magányos fegyveres temetkezéseket (ezek többnyire azért voltak magányosak, mivel nem kutatták a lelőhelyeket) kezdetben valamely „harcban” elesett hősök sírjainak tekintették. Olyan szemlélet ez, amely a népi képzeletben ma is általános, de a félromantikus kutatásban is fellelhető (pl. a zempléni honfoglaló vezérsír „régészeti” értékelésében). Később az egyre szaporodó magányos sírokból vagy néhány síros kis temetőkből a „megszállás” útvonalára, seregek vonulására igyekeztek következtetni, jobb esetben vélt vagy valódi folyami átkelőhelyeket, hágókat és szorosokat „védelmeztettek” az egykori sírok tulajdonosaival. Gazdaságtörténeti szempontok előtérbe jutásával az azonos típusú tárgyak elterjedését nyomozták, „kereskedelmi útvonalakat” rekonstruáltak a leletekből. Újabb időkben a fegyveres temetkezéseket az államalapítás különböző fázisainak – avagy Erdély esetében az államhatalom „terjeszkedésének” – szemszögéből szokás megítélni, a főhatalom és a helyi ellenállás központjait állítják szembe egymással. – Mindezek, jobb esetben, munkahipotézisek. A sírok és temetők ugyanis egy valamit jeleznek biztosan és egyértelműen: szállásokat, telepeket, falvakat. A 10–11. századi temetők nem 197harci, kereskedelmi vagy katonapolitikai „mutatók”, hanem – mint a világon mindenütt a temetők – a megtelepülés, ha úgy tetszik, a települési rend „mutatói”.
Már a Brentánál majd Pozsonynál ezrével jutottak a győztesek kezébe az elesettek kitűnő, damaszkolt pengéjű kétélű kardjai, acélosra edzett, hosszú pengéjű lándzsái – 907-től kezdve akár egy egész magyar hadsereget „nyugati” fegyverzettel lehetett volna ellátni. A régészeti irrealitások világába tartozik tehát a Kárpát-medence 10. századi kardos (gyakran lovas!) temetkezéseit különféle „helyi” harcosokkal kapcsolatba hozni és szembeállítani a „kötelezően szablyát viselő” magyarokkal. „Viking” vagy „Karoling” kereskedelmi utakat éppoly bajos a kardok elterjedéséből rekonstruálni, de aligha lehet őket egyedül a Géza–István-féle államhatalmi szervezet régészeti jelképeként is számba venni.
A magyar nemesi gyökerű és szemléletű régészetben egy évszázadon át uralkodott az a tétel, hogy honfoglaló magyarnak csak a lóval-lószerszámmal, fegyverekkel eltemetett szabad vitéz tekinthető – a többiek az alávetett szolgák és a legyőzöttek maradékai. E velejében hamis történeti tudatot tükröző felfogás az igazi honfoglalókat néhány ezer nemes harcosra, régészeti hagyatékukat vagy 150-200 szablyás-kardos lovas vitézre korlátozta – soha „nemzeti” szemlélet nem ejtett nagyobb sebet önnön testén.
Ma, amikor a történeti, nyelvészeti és régészeti adatok újraelemzésével sikerült kimutatni, hogy a (kisszámú) vezető és „közép”-réteg uralma alatt a magyarság köznépe százával létesített falvakat, s százával nyitott mellette temetőket, már alig lehet az ellentmondásos helyzeten változtatni. Erdélyben ma is azok a leletek és lelőhelyek számítanak honfoglaló magyarnak, amelyeket a millennium idején annak tekintették.
A realitások azonban mások. Erdély 10–12. századi magyar köznépi művelődésének éppúgy nincs szerves előzménye a 8–9. században (pontosabban: a megismert idegen előzményei vannak), mint a Tisza-vidéken. Vitathatatlan régészeti kritériumok alapján új népesség, új települési rend, új kultúra tükröződik belőle, még ha haloványabban is. Erdélyben ugyanis 1912 előtt tártak fel utoljára olyan honfoglaló magyar középrétegbeli és köznépi temetőket, amelyeket tudományosan közzé is tettek. – Az egyetlen modern kivételt, Maroskarna B. temetőjét kifejezetten nem honfoglaló magyarként ismertették.
