ERDÉLY BENÉPESÜLÉSE A 10–11. SZÁZADBAN
ERDÉLY BENÉPESÜLÉSE A 10–11. SZÁZADBAN
Az erdélyi s egyben a honfoglaló és korai Árpád-kori magyar köznép régészeti kutatásának nagy szerencséjére 1910–1912 között két olyan temetőt tártak fel Erdélyben, amelyek szorosan és egyértelműen kapcsolódtak a lovas-lószerszámos sírokkal tarkított honfoglalás kori „középréteg” temetőihez és egymáshoz is. Mindkét temetőt halotti obulusok, vagyis kurrens pénzek keltezik. Az akkori erdélyi kutatás éppen e két temető révén maradt mentes a „Bjelo Brdo” szemlélettől, attól az elsietett elmélettől, amely a „soros temetőkben” nem a honfoglalás és Árpád-kori Magyarország köznépét, hanem a „legyőzött” szlávok hagyatékát látta. Mi több, korszakunkban éppen ez a két erdélyi temető szolgáltatott kitűnő alapokat a 10–11. századi Magyarország köznépi rétegének – etnikus szemlélettől nem befolyásolt – meghatározásához. A 10–11. századtól ugyanis mi sem állt távolabb, mint a 19–20. század etnikus szemlélete.
Az egyik fontos alap az Aranyos folyó völgye felett Várfalva-Váralján feltárt temetőrész – az első Tordavár várnépének korai temetője. Az észak–déli irányú sávban feltárt temető déli felének korai mellékletei: ruhanyakat díszítő kéttagú csüngők, öntött ruhadíszek és pitykék, ezüst és bronz mentegombok, huzalból sodrott nyakperecek, lemezes és állatfejes karperecek jellegzetes 10. századi magyar viseletről tanúskodnak, a rombuszpengéjű nyílcsúcs, a bajelhárító vagy rangjelző célból sírba tett nyílvessző pedig „a magyarok nyiláról”, melytől az egész 10. századi Európa rettegett. A temető északi felére viszont már a szájba vagy kézbe helyezett „sírobulusok” jellemzők, I. István (5 sírból, ebből négyben obulusként), Péter és Sámuel kori „mag” körül I. András pénzeivel keltezett (7 sírban 9 érem) sírok csoportja. A temetkezés megszűnésének idejére a temető szélén I. László pénze utal. A királyság korának keresztényként eltemetett halottjaira a test előtt összekulcsolt kezek jellemzők, valamint a korai Árpád-kor egyszerű ékszerei: S alakban hajtogatott végű 218bronz hajkarikák, gyűrűk, sima vagy huzalokból sodort karperecek, vastag, sima bronzhuzalból hajlított nyakperecek – ugyanakkor a pogány élelem, edények, fegyverek teljes hiánya.
A Vajdahunyad-Kincses szőlőhegyi temetőrészletben (21 szétdúlt és 57 feltárt sír) – amely a még nem kutatott első Hunyadvár várnépének a temetője – a 10. századnak már csak halovány emlékei találhatók meg (rombuszpengéjű nyílcsúcs, egy-egy pityke, gyűrű és füles mentegomb, egy nyakban viselt átfúrt, szétkalapált bizánci bronzpénz, valamint a pogány korban trepanált koponyájú „agyafúrt” ember), a feltárt rész magjában Szent István pénzei a sírobulusok (4 sírban!), e korai részt délről I. András, északról I. Béla és Salamon érmeivel keltezett, a 11. század szegényes ékszereivel ellátott temetkezések veszik körül.
Az Erdélyi-medencén belül két, időben részben párhuzamos, részben egymást követő társadalmi réteg bontakozik ki. Egy első s egyben korábbi, amelyet legkésőbb a 11. század elején az államhatalom felszámolt (a 10. századi „középréteg” lovas-fegyveres „pogány” temetői), s egy második (Várfalva-Vajdahunyad típusú temetők), amelynek népe zökkenő nélkül tovább él falvaiban s temetkezik temetőiben a keresztény királyság idején. Szükség lévén rá mint adózóra, hívőre és dolgozó népre.
E második, önmagában is „kétlépcsős” köznépi kultúra temetői Erdély egész területén megtalálhatók. Korai, még 10. századi („várfalvi”) szakaszát néhány temetőrészlet jelzi (Magyarlapád későbbi sírjai, Maroscsapó – sodrott nyakperec, zabla, edény, karperec –, Maroskarna régebbi, más temetőből származó sírleletei, állatfejes karperec Torda vidékéről, Torda-Tündérhegy 45 síros temetőrészlete a várostól délnyugatra fekvő magaslaton, Alvinc-Borberek sírleletei – madárfigurával díszített vésett bronz fejesgyűrű, sodrott nyakperec, fülbe való karika, karperec –, ide tartoznak Marosnagylak 15-20 síros, eddig csak 10. századi temetkezéseket tartalmazó temetőrészlete és Zeykfalva korai, I. István pénzével keltezett sírjai). Ide köthető egy temetőből származó szórványlelet (Vecel, 10. századi lira alakú csat) és a köznépi temetőkből jól ismert rombuszpengéjű nyílcsúcsok egy része is. E semmivel össze nem téveszthető, gyakran mesterien kovácsolt nyílhegyek Erdélyben számos helyen hitelesen feltárt 10–11. századi telepen is előkerültek: Angyalos, Szepsiszentgyörgy-Bokorkert és -Eprestető, Csernáton, Doboka, Malomfalva, Marosgombás, tehát a lelőhelyes „szórványok” (Csáklya, Hari, Magyardécse, Nyírmező, Torda, Vajasd – itt 10–11. századi edény is) vagy telepre, vagy temetőre utalnak.
Vajdahunyad temetőjének kortársa számos, többnyire 11. századi érmekkel is keltezett temető: Bágyon, Betlenszentmiklós, Borosbenedek (6-6 bordázott S végű hajkarikából álló készlet, karperec), Dés, Déva (I. Lászlóig), Doboka, Homoródkarácsonyfalva, Homoródszentpál, Istvánháza, Kajántó, Kelnek, Kozárvár, Marosvásárhely, Marosszentgyörgy (hajkarika, edény), 219Máramarossziget (2 db hajkarika), Radnót, Szék – ebből a korszakból és temetőtípusból „nő” ki majd a zabolai és petőfalvi temető is. Ezek a temetők Erdély területét szinte egyenletesen „benépesítik”.
Külön megítélés alá esik a 10. századi nemzetségi, törzsfői és fejedelmi központok továbbélése. A középkori Kolozsvár e téren nem tartozik a kiemelkedők közé. 10–11. századi köznépi temetőjét egyelőre nem ismerjük, a település némi folyamatosságát csak a Libucgát utcai szegényes putrik jelzik.
Annál kiemelkedőbb Gyulafehérvár területe, amelynek régészeti leletei méltók ahhoz a szerephez, amelyet a vár a 10. század második felétől–utolsó harmadától kezdve betöltött. A gyulát kísérő katonai hatalom megjelenését „viking” – vagy inkább bizánci – kardról származó bronz kardtokvég jelzi. Az egykori római falak között-körül a 10–11. században legalább 4-5 temetőt nyitnak. Feltárva ugyan egyik sincs, de az eddig közzétett sírok és leletek is rávilágítanak a hely fontosságára. A legkorábbi vári lovassír 10. századi kengyelmellékleteket tartalmaz. A vártól délnyugatra, az egykori római nekropolisz területén fekvő (szláv urna- és bolgár kori csontvázas temetkezéseket is tartalmazó) temető újbóli használatba vételére 10. század végi–11. század eleji leletek utalnak (lapos pengéjű, rombusz alakú nyílcsúcsokkal teli megvasalt tegez, huzalból sodrott nyakperecek, karperecek és gyűrűk, öntött állatfejes karperecek, fülbevalók), folyamatosan temetkeztek benne a 12. század közepéig (II. Béla és III. Béla pénzei mint sírobulusok). Egy harmadik temetőt a római városfalaktól északnyugatra (Zalatnai út) néhány sírjával korábban éppen csak ismertünk (kengyelek, nyakperecek, hajkarikák, gyűrűk, síredény, trepanált koponya) – itt újabban 180 11–12. századi temetkezést mentettek meg fülbevalókkal, hajkarikákkal, övcsatokkal, nyílcsúcsokkal, I. András, I. Béla, Salamon és I. László obulusaival. Egy negyedik (a Mamuthegy közelében fekvő) temetőből hajkarikák és gyűrűk kerültek elő. Valószínűleg azonos a római nekropolisz feletti temetővel az ötödikként említett, a vártól délre újabban megmentett 11. századi köznépi temető. Ennek területén korábbi, 10. századi temetkezések is voltak, hajfonatot díszítő, áttört mintás bronzkorongokkal, szőlőfürtcsüngős ezüst fülbevalókkal és egyes adatok szerint lócsontokkal is.
A folyamatosság egy pillanatra sem szakad meg. A citadella területén, főleg a székesegyház körül feltárt, földbe mélyített putriházakból származó kerámia akár a dunántúli Fehérváron is előkerülhetett volna, palackedényei, fazekai, cserépbográcsai formára és díszítésre miben sem különböznek az Árpád-kori Magyarország más területeinek készítményeiről és áruitól. A 11–12. században kezdődik el a keresztény temetkezés a mai székesegyház helyén álló rotunda, majd az első püspöki székesegyház körül. Az utóbbi mellett már korábban Kálmántól III. Bélán át II. András koráig terjedő érmekkel keltezett sírok kerültek elő, és újabban is sok 12. századi ékszermellékletes (fémgömbfejű hajtűk, gyűrűk, késői hajkarikák) sírt ástak ki.
220A mai székesegyház nyugati homlokzata előtt 32 méterre nemrég feltárt 19 m hosszú templomalap igazi meglepetés. Az apszis- és hajómaradvány iránya megegyezik a Szent László kori székesegyházéval, az utóbbi emelésekor azonban már nem állhatott, mivel alapfalait a székesegyház körüli temető sírjai átvágják. A legkorábbit éppúgy Kálmán érme keltezi, mint a székesegyház körül korábban talált sírokat, a továbbiakat S végű hajkarikák és II. Géza (1141–1161) obulusa. A kis templom alatt talált honfoglaló magyar lovassír és szív alakú lószerszámcsüngője legkésőbb a 10–11. század fordulójára keltezi e korai templom keletkezését.
Más 10–11. századi uralmi központok kialakulását, kiépítését is igazolják a ránk maradt nagyszabású emlékek. A Kis-Szamosba folyó Lóna patak völgye felett emelkedő Dobokavár nyilván első ispánjáról, I. István hadvezérének, az Ajtonyt legyőző Csanádnak az apjáról, a korábban Fejér megyében is birtokló (Doboka-puszta) Dobokáról nyerte a nevét. A monumentális méretű, az erdélyi Árpád-kori védelmi rendszer katonai központjának tekinthető (utoljára kőbe átépített) várkomplexum ásatásai során talált s eddig bemutatott (nem őskori, vagy 8. századi szláv) leletek nem korábbiak a 10. század végénél – 11. század elejénél: rombuszpengéjű nyílcsúcsok, sima felületű, szögletes átmetszetű nyakperec, huzalból sodort nyak-, avagy karperec, csikózabla-töredék, csiholóvasak. Ezeket a „köznépi” ékszereket és eszközöket egy félhold alakú csüngő keltezi, amelynek jó párhuzamai Szolnok-Repülőtér és Szob-Koliba temetőiben a 10. század végén lépnek fel. Ennek az időszaknak felel meg a vár (alsó) I. rétegében talált kerámia is, egyebek között a magyarokra elsőrangúan jellemző, bordás nyakú „szaltovói” palackfazék és cserépüstök. A legalább három vagy négy korszakon át tovább épített-bővített ispáni vár első korszakát „darufalvi típusú”, bizánci vagy kijevi orosz műhelyben készített díszes ezüstcsüngők zárják. Azok az éremmel keltezett lengyel, orosz és bolgár kincsek (26! kincslelet), amelyekben ugyanilyen, azonos műhelyben készült ezüstgyöngyök fordulnak elő, vitathatatlanul a 10. század utolsó, a 11. század első évtizedeire keltezik a réteget. A vár további életére (II–IV. réteg és korszak) 11–12. századi sarkantyúk, szakás nyílhegy, „majsi típusú” mellkereszttöredék, de elsősorban az Árpád-kori Magyarország fazekasságának fejlődését tükröző és követő edényművesség jellemző. Az ásatási eredmények tehát a történeti forrásadatokat igazolták: Dobokavár a Szent István-i megyeszervezet kiépítésekor ispáni várként épült. Még közöletlen nagy temetői és templom körüli temetői tanúsága szerint fénykora a 11–12. század volt.
Malomfalván is a 10–11. század fordulóján kezdhettek kiépíteni egy földsáncokkal körülvett feudális várat. Egy szablyafogásra alakított markolatú kétélű kard, egy 10. századi, szív alakú bronzpityke (Hula) és rombuszpengéjű nyílcsúcsok utalnak itt a magyarok megjelenésére és a későbbi vár legkorábbi, még 10. század végi előzményeire.
221Az erdélyi honfoglalás kori és államalapítás kori uralmi központok kutatásában egyelőre külön utakon jár a régészet és a história. Az írott forrásokkal dolgozó történészek a korai dokumentumok nagyfokú pusztulása és hiánya miatt gyakran kénytelenek késői adatokból visszakövetkeztetni a korábbi állapotokra. Nem mindig szerencsésen. A legjobb példa rá a „két” Kolozsvár.
A mai Kolozsvár főterén (Szabadság tér-Piaţa Libertăţii) végzett ásatások (Herepei János, 1927; Méri István, 1943; I. Mitrofan és Ferenczi István, 1948, 1958, 1961) a 11–12. századi városias települést illetően negatív eredménnyel végződtek – hasonlóképpen V. Vătăşianu 1956. évi kutatásai az „Óvárban”. A főtéren az 1871. évi építkezések alkalmával, majd az egész belváros 1895. évi csatornázásakor néhány késő középkori leleten kívül mindenütt római pénzekre (Philippus Arabsig), épületmaradványokra, sírokra bukkantak. A 12. század végi–13. századi városi élet legkorábbi régészeti nyomai közvetlenül a közel egy évezrede elpusztult római város romjai (ledőlt oszlop, római törmelék 2–3. századi pénzekkel) fölött keletkezett humuszrétegben jelentkeztek – a humuszban csak jelentéktelen kora középkori telepjelenségek mutatkoztak elvétve. Egy 12–13. századi, ám Kolozsvárt eddig legkorábbinak számító templom körüli temető (amely a mai Szent Mihály templom táján sejthető falusi templomhoz kapcsolódik) sírjai is közvetlenül a római réteg felső szintjébe voltak beásva. Gyér mellékletei – késői hajkarikák, fémlemezgömbös fejű hajtűk, ezüst mentegombok, aranyozott ezüst füles korongcsüngő, kopott obulus – egytől egyig késő 12–korai 13. századi ékszerek. Napoca pusztulásától a 12/13. század fordulójáig nem utalnak folyamatos régészeti leletek településre.
A megyének nevet adó ispáni vár a középkori városfaltól két kilométerre nyugatra, a mai Kolozsmonostoron emelkedett. Egy 1341. évi oklevél még világosan erről beszél: „quod quia monasterium beatae virginis de Coluswar fundatio sancti regis Ladislai existit” – vagyis eredetileg a későbbi monostor dombját nevezték Kolozsvárnak, rá vonatkoznak a 12. századi oklevelek „castrum Clus” említései, ott székelt a „comes Clusiensis”.
A ma is monumentális, 220×98 méteres alapterületű vár több oldalon lepusztult, 10-13 méter magas földsáncai csak részben maradtak meg. A sáncok átvágása és a vár belsejében folytatott ásatások meglepő, ám egyúttal megnyugtató eredményekre vezettek (1970–1982). A földsánc kétrétegű, belsejében korábbi föld-gerenda szerkezetű vár maradványai rejtőznek. A várfalon belül félig földbe mélyített házak alapjai kerültek elő. A sánc és a házak töltelékföldjében talált edénytöredékek egyértelműen 10–11. századiak, egy közelebbi keltezésre alkalmas honfoglaló magyar öntött csüngődísz és egy korai cserépüst tanúsága szerint az első vár a 10–11. század fordulóján épült, ezt erősíti meg a múlt század végén a várban talált Szent István-dénár is. E korai vár és település az egyik, tűzvész során romba dőlt házban talált 3 darab 222Salamon-érem tanúsága szerint minden bizonnyal az 1068. évi besenyő betöréskor égett le és pusztult el. Az újjáépítéskor a föld–fa várfalat mintegy 3 méterrel megmagasították, a belső települést azonban nem újították meg. Megszüntették, illetve megtiltották a temetkezést a vártól délre fekvő 10–11. századi félpogány temetőben is.
A csupán várként és ispáni székhelyül szolgáló új sáncok közé I. László bencés szerzeteseket telepített, akik a 11. század végéig felépítették a Boldogságos Szűzről elnevezett háromhajós templomukat – a somogyvári Szent Egyed-monostor kortársát – és valószínűleg monostorukat is. A monostorhoz a váron kívül lakó várnép számára nyitott új, templom körüli keresztény temető csatlakozott, amelyből eddig 159 sírt tártak fel I. András, I. László, II. Béla, II. Géza és III. Béla halotti obulusként bőségesen mellékelt pénzeivel keltezve. Bár a viseletre utaló mellékletek: S végű hajkarikák, gyűrűk, gyöngyök, préselt ruhadíszek, kerek csatfibula semmiben nem különböznek a 11–12. századi Magyarország más templom körüli temetőiben találtaktól, gazdagságuk mégis meglepő: a sírok több mint egyharmadában volt ékszer vagy pénz. Ez az erdélyi templom körüli temetőkben máshol is megfigyelhető „gazdagság” azonban valójában éppen az elmaradottabb, archaikusabb gazdasági, társadalmi és egyházi viszonyok tükröződése.
Az első Kolozsvár a tatárjáráskor pusztult el, az azonban egyelőre nem biztos, hogy az első monostor is megérte volna a tatár pusztítást. Helyére a temető tanúsága szerint új monostor épült, amelynek építése valószínűleg már a 12. század végén elkezdődött, azt azonban nem tudni, hogy 1241-re készen volt-e.
Egyetemes művészettörténeti jelentőségű a 11. század végi monostor elbontott helyére, az egykori alapfalakra épült Karcsa–Kiszombor–Gerény típusú 6 karéjos körkápolna felfedezése. A körtemplom alapfalaiba beépített 11. század végi–12. század eleji oszlopfő és domborműves kettős oszlopbázis bizonysága szerint a rotunda nem épülhetett a 12. század legvégénél korábban, s ez az eddig túl korainak vélt rotundatípusra nyilván másutt is érvényes.
A két Kolozsvár esete ismétlődik meg Tordaváron is. Az 1075. évi garamszentbenedeki alapítólevélben az aranas (Aranyos) folyó mentén említett „castrum, quod vocatur turda” a mai Torda és Torockó között fekszik, és a már tárgyalt várfalvi temető volt várnépének korai temetkezőhelye, ami felől egy 1394. évi oklevél „Turdawar alias Varfalwa vocata” kitétele nem hagy kétséget. A 100×190 méteres alapterületű, jó karban lévő földvár sáncait több helyen átvágták, az ásatások eredményei és leletei azonban nincsenek részletesen közzétéve. Utolsó korszakában a falakat itt is kőből építették át.
Hasonló a helyzet a szintén megtárgyalt vajdahunyadi temetővel, amelynek nincs köze a Hunyadiak várához. Egy, még nem kutatott Kolozsvár–Tordavár jellegű, földsáncokkal övezett földvárhoz, az eredeti Hunyadvárhoz kapcsolódik. 223Küküllővár (castrum cuculiense, 1197) a Kis-Küküllő déli partján vizenyős, széles ártér felett emelkedő promontoron fekszik. Hajdan ovális korai sáncvárát részben a késő középkori kastély építésekor, részben legújabb kori építkezésekkel nagyrészt elpusztították. A vár területéről 11–12. századi palackedény és egy középkori ezüst fejesgyűrű ismert.
14. ábra. Államalapítás kori ispáni (1–2) és nemzetségi (3) várak
1 = Dobokavár; 2 = Küküllővár; 3 = Sajósárvár
Méretére nézve jóval elmarad az ispáni várak mögött a Sajó menti Sárvár, amely alighanem nemzetségfői, illetve korai feudális magánvár volt. Kétperiódusú – egy ízben megmagasított, megújított – sánc övezi, éppúgy, mint Dobokavárat és Kolozsmonostort. Mindkét korszakban a kora Árpád-kori várépítészetben általánosan használt kazettás szerkezetű gerendafalat emeltek a földsáncra. A korábbi, talán még a 10. században épült sánc földjében nem voltak cserepek, tehát a településnek nem volt helyi előzménye. A vár belsejében késői 10. és 11. századi cserepekkel, edényekkel, többek között cserépüstökkel keltezett, félig földbe mélyített házalapok kerültek elő, olyanok, mint Kolozsmonostoron, Biharvárban és Gyulafehérvárott. A sánc és a település második korszakát jól keltezhető 11. századi töredékek, valamint 224a várhoz csatlakozó temetőkből származó 11–12. századi sírleletek (kis- és egészen nagy méretű S végű hajkarikák, gyöngyök, gyűrűk) határozzák meg.
Általában uralmi központok, ispáni vagy feudális magánvárak kialakulását, a várakban s körülöttük települt katonaelem jelenlétét jelzik a 10. századi drága külföldi kardok és kardtöredékek: Dés, Nagyernye, Dobokavár, Malomfalva-Szentjános, Gyulafehérvár, Déva, Biharvár, Arad-Csálya. Különösen gyakoriak a Temesközben: Marosvár körzetében Kübekházán és Keglevicházán, Temesvár körzetében Zsombolyán, Krassóvár környékén Szászkabánya-Téglavetőn (sírból) és Versecen, Keveváron, végül, de nem utolsósorban Orsován. A Temesközből a fentebb felsoroltakon kívül 10. századi úgynevezett W–Z–X típusú) nyugati kard ismert még Törökbecséről és Nagybecskerekről – együttvéve több, mint ahány a régi Bácsot is beleértve az egész Duna–Tisza közéről előkerült.
A régészeti leleteket történelmi forrásként értelmező kutatás kimutatta, hogy a késői nyugati kardokkal felszerelt és eltemetett harcosok a Géza fejedelemtől szervezett új hadsereg (militia), illetve a miles-réteg (magyarul iobagiones, jobbágyok) tagjainak az ősi pogány rítust a 11. század elejéig még őrző, korai temetkezései. Ugyanez a kutatás a Kübekházától Orsováig terjedő kardos temetkezéseket és kardleleteket közöletlen voltuk miatt figyelmen kívül hagyta. A kardoktól „üres foltot” már Géza fejedelemmel is szemben álló territóriumnak vélte (fekete magyarok országa, Ajtony korai felemelkedése), amelyet mintegy ellenségesen karolna át a Maros és a Tisza jobb partja felől a Gézától telepített kardos vitézek őrláncolata.
A valóságban a Géza-féle miles-réteg ezen a veszedelmes déli határvidéken éppoly erős volt, mint a Felső-Tisza–Bodrog vagy a Rába–Duna kapuk és gyepűk környékén. Csak Géza halála után fordult szembe a lázadó Ajtony „bizva katonái és nemesei sokaságában” István királlyal („confidens in multitudine militum et nobilium”, Legenda S. Gerhardi episcopi 8). Ha hihetünk a Gellért-legendának, és a lázadó Ajtony területét a Köröstől („a fluvio Keres”) számíthatjuk, akkor az Esztergom–Székesfehérvár–Óbuda háromszögön kívül sehol az akkori országban nem található olyan sok kétélű karddal eltemetett miles, mint éppen a marosvári princeps országrészében. A legendaíróval együtt valóban elmondható, hogy „fegyvereseinek sokaságával túltett másokon”.
