KUNORSZÁG ÉS A SZÖRÉNYI BÁNSÁG
KUNORSZÁG ÉS A SZÖRÉNYI BÁNSÁG
Hátszeg vidékének 1263 előtti története a Szörényi bánságéval és Kunországéval fonódik össze. A század eleje óta Nándorfehérvár és Barancs birtokáért folyó magyar–bulgár vetélkedés újabb tápot kapott azzal, hogy a német lovagrend kiűzése után Béla herceg, II. András király fia „ifjabb király” címmel megkapta Erdély kormányzását, s legelső feladatának tekintette, hogy a bulgár–román Aszenida-dinasztiától elszakítsa kun szövetségeseit. A kunok politikai helyzetében előállt fordulat erre váratlanul kedvező lehetőséget adott. Dzsingisz kánnak a mongol törzseket egyesítő katonai akciójából csak a hunokéhoz mérhető lavinaszerű hadjáratok következtek, s két évtized alatt a Sárga-tengertől a Volgáig terjedő hatalmas birodalom jött létre. A nagy hódító 1223-ban főerejével támadt a kunokra és szövetségeseikre, az orosz fejedelmekre s a Kalka bal partján vívott véres csata után a Dnyeperig tolta ki határait. Bár a kínai hadszíntéren bekövetkezett válság a mongol hadsereget hazaszólította, s így előőrseiket a Volga mögé vonták vissza, a kunok előtt nem lehetett kétséges, hogy félelmetes ellenségeik nyugati előnyomulásukat rövidesen újrakezdik. A belső viszálykodásban egymást rontó orosz fejedelmek segítségére nem építhettek, megkísérelték tehát a nyugati kereszténységhez való közeledést az akkori keresztény Kelet-Európa vezető hatalmasságának, a magyar királynak védelméhez folyamodva.
A Szerettől nyugatra, a Duna bal partján tanyázó kun törzsek fejedelme, Barsz, felhasználva a már évek óta közöttük térítő, Magyarországról kiinduló 306Domonkos-rendi szerzetesek közvetítését, megtérését ajánlotta fel a magyar egyház fejének, Róbert esztergomi érseknek, és hódolatát Béla hercegnek. A francia származású Róbert érsek, aki a hozzá mély baráti vonzalommal kapcsolódó Bélával együtt buzgó és tevékeny katonája volt a hatalma csúcspontjára érkező római egyháznak, legátusi megbízatást nyert a pápától a kun egyház megszervezésére. Béla herceggel s két magyarországi francia főpappal, Bertalan pécsi és Rajnald erdélyi püspökkel együtt Erdélyben fogadta Barsz fejedelmet, aki családjával és előkelőivel együtt 1227-ben felvette a kereszténységet, s országát és népét önkéntes meghódolással a magyar király fennhatósága alá rendelte.
Az új egyházmegye püspöke a dominikánusok magyarországi rendfőnöke, Teodorik lett, székhelyéül a Kárpátokon túl, a Háromszék megyével átellenben fekvő Milkó városka jelöltetett ki. Béla herceg személyesen is meglátogatta Kunországot, mely immár Magyarország kiegészítő része („terra sua” az egykorú pápai oklevél szerint) volt, hogy az átszervezést irányítsa. A földmívelő szlávok és a pásztorkodással foglalkozó kunok és románok közé megindult a magyar, székely és szász népfölösleg kiáramlása a Kárpátokon túlra, s a folyóvölgyekben egymás után alakultak magyar falvak és magyar–szász vásárhelyek, amint azt nemcsak az egykorú oklevelek, hanem máig nagy számban fennmaradt helynevek és lakosság (a „csángók”) is bizonyítják. A nemrég még közel százezres lélekszámot elérő moldvai „csángók” ezeknek a későbbi bevándorlókkal szaporodott kunországi magyar telepeseknek az utódai.
Kunország hódoltatását, a korábbi szövetséges elvesztését a bulgár Aszenida-dinasztia hadüzenetnek vette, s Béla herceg valóban támadást tervezett, melynek hídfőjéül (feltehetőleg Vidin 1230. évi sikertelen ostroma után, melynek során a székely ispán is fogságba esett) Kunország nyugati részén, a mai Olteniában (Kis-Oláhországban) Szörényvára (ma Turnu-Severin) központtal megszervezte a Szörényi bánságot. Bánja oklevelesen 1233-ban kerül először említésre. Az új tartomány keleti határa az Olt volt, ahol Kunországgal érintkezett. Kunország területén egy 1234-ben kelt pápai oklevél szerint görögkeleti püspökök által pásztorolt románok is éltek, s közéjük magyarok és szászok vándoroltak ki. Ugyanilyen összetételű népességet kell feltételeznünk a Szörényi bánságban is, melynek lakói 1238-ra annyira megszaporodtak, hogy Béla király katolikus püspököt kért számukra a pápától.
Bár a tatárjárás 1241-ben visszavetette a Szörényi bánság fejlődését, valószínűnek kell tartanunk, hogy azok az állapotok, melyek a bánságot a johannita lovagoknak adományozó 1247. évi oklevélben szerepelnek, 1241 előttre is jellemzőknek tekinthetők. A lovagok megkapták a bánság földjét János és Farkas kenézségeivel együtt, kivéve Litvoj vajda kenézségét, amelyet a király a románoknak hagyott úgy, ahogyan addig bírták (quam Olacis 307relinquimus prout iidem hactenus tenuerant), továbbá egész Kunországot az Olton és az erdélyi hegyeken túl, ugyanúgy kivéve Szeneszlaus román vajda földjét (excepta terra Szeneslai woiavode Olacorum). Litvoj vajda földje (terra Lytua) királyi jövedelmének fele a lovagokat illette, ebből meg Hátszeg földjét vette ki a király, jövedelmét magának tartva fenn (a pápai átírásból ismert adománylevélben „terra Harszoc” elírás szerepel). Ezzel a hátszegi román határőrkerület kiszakadt Litvoj vajda kormányzata alól, s kenézei a hátszegi magyar várnagy vezetése alá kerültek, míg Litvoj viszonylag önállóbb lett. Földjét, akárcsak később Dobrudzsát bulgár kormányzójáról Dobroticsról vagy Besszarábiát az azt meghódító Basarab havasalföldi vajdáról, róla nevezik a 13. század második felében Litva földjének (terra Lytua). Litvoj vajda 1272 táján megtagadta az engedelmességet Kun László királynak, ezért ellene Sóvári György mester vezetésével hadjárat indult, melynek során Litvoj elesett, testvére, Barbat pedig fogságba került, és súlyos sarcot kellett fizetnie. Ettől kezdve a Szörényi bánság területén kormányzó román vajdáknak nyoma vész. Litva földjét talán a Zsil felső folyása mentén kereshetjük, míg Farkas kenézségének emléke esetleg Vilcea (szláv vlk = ’farkas’) Zsil-völgyi megye nevében maradt fenn. János kenéz földje ettől délebbre eshetett, s kézenfekvőnek látszik, hogy az valahol a mai Craiova környékén lehetett, mert annak neve a (magyar) királyi birtoklást idézi. Nyitott kérdés marad, hogy Szeneszlaus vajdasága eredetileg átterjedt-e erdélyi (értelemszerűen Fogaras vidéki) területre, mint a Litvojé. Ha igen, akkor 1247-ben itt is ugyanaz történt, a román vajda elhagyta Erdélyt, és a Kárpátoktól délre kapott vajdaságot, melynek további sorsáról talán a fentebb említett Sóvári Györgynek egy bizonyos Dorman és bulgár szövetségesei ellen 1272 után viselt hadjáratából értesülünk. Ennek a Dormannak lehetett utóda Basarab, aki a 14. század elején elszakította Havasalföldet a Magyar Királyságtól.
Az 1247. évi oklevél említi a szörénységi és kunországi románok katonai szolgálatát is (cum apparatu suo bellico), ami pedig a románoktól a királynak járó jövedelmet illeti, az aligha lehetett más, mint az 1256-ban és 1262-ben oklevelesen is előforduló állatadó, közelebbről a juhötvened (quinquagesima ovium, e néven először 1293-ban).
Mindezeket részben tudva, részben feltételezve, gondolnunk kell arra is, hogy a Temes folyó vidékéről a Vaskapun át vezető út is a Déli-Kárpátok mentén kialakult határvédelem rendszerébe tartozhatott, éspedig a Szörényi bánság mögött, akárcsak Hátszeg vára és kerülete, hátvédként megszervezett várkerületekkel és azok mellett román kenézekkel. Ilyen szervezetet azonban sokáig csak a 14. század elején oklevelesen említett Sebes (ma Karánsebes) vára és ispánja révén ismertünk, román kenézt pedig ezen a tájon 1319-től (Bach kenezius), román eredetű helynevet (Căprior – Kaprevár) 1337-ből, mely utóbbi viszont egész Magyarországon a román helynévadásnak első, az említett erdélyieket is megelőző előfordulása.
308Újabban került elő egy oklevél 1350-ből, melyben Szeri Pósa krassói (egyben sebesi) ispán igazolja, hogy a sebesi kerületben élő Juga fia Lupcsin (Lupchyn), más néven János vajda, néhai Béla király oklevelét bemutatva kéri mások által elfoglalt Sebes kerületi Tövis, Gyepű és több más, őseitől örökölt birtokainak (predecessorum suorum… possessiones hereditarie)* visszaadását, amit az ispán el is rendelt. Gyepű (újkori nevén Gyepesfalu) Karánsebes közelében fekszik, ott, ahol 1352-ben Mutnoki István fiai, Juga és Bogdán kapják Mutnokpataka üres földet „azzal a szabadsággal, amely szabadsággal a szabad falvakat Sebes kerületben a kenézek birtokolják”. Nem kérdéses, hogy mindkét esetben ugyanazon családról van szó. A Mutnokiak nem sokkal később nemesekként szerepelnek, tehát ugyanazt a pályát futják be, mint a fentebb említett Hátszeg vidéki nemes kenézek. Sebes (és még hét más Krassó megyei vár) ugyanazt az autonómiát élvezte, mint a Hátszeg vidéki kenézi szék. Az önkormányzatnak részletes királyi szabályozását ugyan csak 1457-ből ismerjük, de már 1376-ban hallunk „az oláh kerületek régi és jóváhagyott – antiqua et approbata – törvényének” alkalmazásáról. Hogy mit érthetünk e „régi törvény”-en, arra némi világot vet IV. Bélának fent idézett, eredetiben ugyan fenn nem maradt, de 1350-ben hitelesnek tekintett oklevele, melyből Lupcsin vajdának a Hátszeg vidéki Litvoj vajdáéval hasonló státusára következtethetünk és arra is, hogy a vajdai tisztség a 14. századra itt is megszűnt. Talán majd előkerülnek oklevelek, amelyek Sebes várának és román vajdai kerületének IV. Béla korára való visszavezetését lehetővé teszik, amit a Hátszeg vidéki példa ez idő szerint csak valószínűsít.
GYÖRFFY, i. m. 12.
Előrebocsátva, hogy a fenti állapotokat, legalábbis részben, az erdélyi szászok 12. század közepi, majd a német lovagok 1211-ben történt betelepítése során végbement határőrvidéki újjárendezésről szóló oklevelekből ismerjük, s csupán ezekből következtethetünk vissza a korábbi helyzetre, mégis meg kell kockáztatnunk azt a feltevést, hogy a vlach-románoknak a Déli-Kárpátokban való viszonylag késői, legfeljebb 1210-ig visszavezethető okleveles előfordulása nem jelenti ezt csak kevéssel megelőző tényleges megjelenésüket. Annál kevésbé, mivel a szászokat, a székelyeket és a besenyőket is ugyanezek az oklevelek említik itt először (a szászokat csak két évtizeddel előbbről!), holott bizonyos, hogy legalább a 12. század közepén már itt éltek. Élhettek itt tehát már legalább velük egy időben vlach-románok is, akiknek szervezete és földrajzi elhelyezkedése a határőrvidék átrendezése során éppúgy módosulhatott, mint a többieké, ami azonban nem érinti esetleges jelenlétük tényét.
Mindezek alapján több mint valószínűnek kell tartani, hogy 1200 körül végig a Déli-Kárpátok két oldalán népükből való vajdák, s ezek alatt kenézek vezetésével román határőrök éltek, székelyekkel, besenyőkkel, szászokkal szomszédságban, helyenként azokkal birtokközösségben, de önálló szervezetekben, 309melyeknek a magyar király által kinevezett ispánok által ellenőrzött önkormányzata volt. Hogy mikor történt ennek a román határőrvidéknek a megszervezése, s még inkább az, hogy mikortól éltek románok a Déli-Kárpátok erdélyi oldalán, konkrét adatok híján pontosan nem határozható meg, csak más népekkel való kapcsolatukból lehet rá következtetni.
A besenyőkkel való itteni együttélésük magyar közvetítéssel kezdődhetett, mert az erdélyi románok a besenyőket a magyarból vett „beşineu” néven ismerték meg, s később így is nevezték, míg a havasalföldi román nevekben a szláv közvetítésű „pečeneg” alak maradt fenn. A besenyők a 10. század közepe után részben Magyarországra, a 11. században részben az akkor a Dunáig terjedő Keletrómai Birodalomba költöztek. A Dunától délre szláv környezetben éltek, 1147-ben bizánci zsoldban harcoltak Bulgária pusztáiban az átvonuló keresztesekkel. Nyilván ezekből kiszakadt, illetve a Dunától északra visszamaradt töredékek szláv nevét ismerték meg a havasalföldi románok. A besenyő–román együttélés valószínűleg csak 1150 után kezdődött Erdélyben, mivel a 13. század első feléből fentebb említett székely–besenyő–román együttharcolásnak sem 1116-ban az olsavai, sem 1146-ban a Lajta menti csatában nincs nyoma, az egybehangzó magyar és cseh források ekkor még csak egymás mellett küzdő székelyekről és besenyőkről szólnak, románokról nem. Ez utóbbi esetben azonban azt a lehetőséget is tekintetbe kell venni, hogy esetleg nem erdélyi, hanem nyugatabbra élő, oklevelesen is ismert székelyekről és besenyőkről van szó. De a Déli-Kárpátoknak a románokat megelőző (azaz általuk átvett) szláv, magyar, német és valamiféle türk toponímiája is arra utal, hogy az itteni román népesség határőri szervezetbe tömörítése valamikor 1150 és 1200 közöttre tehető.
