HUSZITA MOZGALOM ÉS PARASZTHÁBORÚ
353HUSZITA MOZGALOM ÉS PARASZTHÁBORÚ
A honvédelem súlyosodó terhei elsősorban a jobbágyságra nehezedtek. A román jobbágyok csak juhnyájaik után adóztak, egyházi tizedet pedig mint görögkeletiek nem fizettek. Amint azonban a magyar és szász jobbágyok a városfejlődés megindulásával tömegesen kezdték földesuraikat elhagyni, és a városokban keresték boldogulásukat, az üresen maradt telkekre a birtokosok románokat telepítettek, s ugyancsak románok szálltak meg a pestis, majd a török által kiirtott vagy rabságba hurcolt magyar és szász jobbágyok telkein. Az erdélyi püspök kérésére a király beleegyezett, hogy a római katolikus jobbágyoktól elhagyott, úgynevezett „keresztény földekre” költöző románok fizessék az illető telek után járó tizedet. Ez az intézkedés a sokkal enyhébb ötvenedadóhoz szokott román jobbágyságot elégedetlenséggel töltötte el.
De a magyar és szász jobbágy viszonyai is megromlottak. A terjedő pénzgazdálkodással anyagi igényeit növelő nemességet a török veszedelemmel járó új katonáskodási kötelességek is arra indították, hogy a jobbágyszolgáltatásokat emeljék. Követelni kezdték az egyházi tized mintájára 1351-ben bevezetett új földesúri járadékot, a kilencedet, anélkül azonban, hogy az addig ehelyett szedett szolgáltatásokat elengedték volna. Emelték a földbért, soron kívüli adókat vetettek ki, főleg pedig minden módon akadályozták a jobbágyköltözést. Szokatlan és súlyos teher volt a rendszeressé váló tényleges katonáskodási kötelezettség is a fegyverforgatástól már évszázadok óta elszokott paraszt számára, úgyhogy a jobbágyság Erdély-szerte forrongani kezdett, s több helyen megtagadta az egyházi tized fizetését. A szegényedő Székelyföldön ez a folyamat már hamarabb megindult, a jövedelem nélkül maradt papság elhagyta plébániáit, és egész vidékek maradtak lelki gondozás nélkül. Lépes György püspök ekkor kétélű fegyverhez folyamodott: a fizetést megtagadó községeket egyházi átokkal sújtotta, de ez az elkeseredést csak növelte.
Magyarország közvetlen szomszédságában már két évtizede folyt az az elkeseredett háború, melyet Zsigmond király – egyúttal cseh király és német-római császár – részben magyar haderejére támaszkodva a husziták ellen viselt. Ez a vallási vitákból kiinduló küzdelem, a reformáció előszele, a cseh nemzeti, majd a radikális taborita párt felülkerekedése után antifeudális forradalmi élűvé vált. Az egyházi bíráskodást és adóztatást elvető s általában a társadalmi egyenlőséget hirdető taborita tanok – többek közt abban a forrásszerűen igazolható fogalmazásban, hogy „senki, még a pápa és a császár sem lehet nagyobb senkinél, mert mindnyájan testvérek vagyunk a Krisztusban” – Erdélybe is eljutottak, hozzájárulva a parasztság forrongásának anyagi okaihoz. A püspök maga is huszitizmussal gyanúsította ellenszegülő híveit, és 1436-ban Erdélybe hívta a dél-magyarországi husziták letörésére kiküldött Marchiai Jakab olasz ferences inkvizítort, aki a püspöki bandérium 354segítségével keménykezű tisztogatást végzett, s egyúttal a görögkeleti románok erőszakos térítgetésével is megpróbálkozott.
Látszólag elültek a zavarok, és a püspök úgy vélte, hogy hozzákezdhet az elmaradt tizedek behajtásához, mégpedig a Zsigmond király átmeneti pénzrontása után 1436-ban újra kibocsátott teljes értékű, de a hitelét vesztett rossz pénznél sokszorosan többet érő pénzben követelve meg az előző évek hátralékát is. 1437 tavaszán azonban a végső elkeseredésbe hajszolt erdélyi magyar és román parasztok fegyvert fogtak. Mozgalmuk talán kapcsolatban állott a Nyírségen ugyanekkor kitört, de a nemesség által hamar elfojtott parasztfelkeléssel.
Az erdélyi felkelők öntudatosan nevezték magukat „az erdélyi részek magyar és román országlakói egyetemének” és „szabad állapotú embereknek”, ezekkel a jellegzetesen nemesekre alkalmazott kifejezésekkel a társadalmi egyenlőség huszita programját hirdetve meg. Abban is nyilván huszita mintát követtek, hogy a Doboka megyei Alparét határában emelkedő Bábolna hegy terjedelmes fennsíkján, mintegy erdélyi „Tabor”-ban sáncolták el magukat. Onnan küldtek kapitányaik, név szerint a Dióson lakó Budai Nagy Antal, a Kenden lakó Nagy Mihály és Gál, a széki Nagy Tamás, a kolozsvári Jakab Mester fia János és az antosi Gálfi László, valamint zászlótartójuk, Vajdaházi Nagy Pál nevében követeket a felkelés hírére Erdélybe siető Csáky László vajdához. Két sérelmük orvoslását kérték, a tizedfizetéssel kapcsolatos visszaélések és kiközösítés orvoslását, valamint a jobbágyköltözés szabadságának biztosítását.
A követeket a vajda megcsonkíttatta majd levágatta, s maga mellé véve a püspök, Lépes Loránd alvajda s Tamási Henrik és Kusalyi Jakcs Mihály székely ispánok csapatait, megtámadta a parasztokat, noha a török ellen a temesi végekre küldött Csáky mellé 1436-ban kinevezett másik vajda, Lévai Cseh Péter seregét nélkülöznie kellett. Csatát vesztett, ő maga el is tűnt Erdélyből, az év végén a király le is váltotta. A nemesség egyezkedésre kényszerült, és a kolozsmonostori konvent előtt július 6-án létrejött szerződés értelmében a jobbágyok sérelmeinek orvoslását meg kellett ígérnie. A parasztok jelentős sikert értek el. A püspök felére szállította le a tized pénzváltságát, és kedvezményt adott a hátralék megfizetésében. A földesurak a korábban másfél aranyforintra rúgó földbér fejében 10 dénárral elégedtek meg, s évi egy napi munkában állapították meg a jobbágytelket terhelő robotot, azt is lényegében a malomgátak rendben tartására korlátozva. Megszüntették a kilencednek, de az azt megelőzően átlagban szedett terményszolgáltatásnak, az akónak a szedését is, azaz tulajdonképpen lemondottak a feudális járadék munka- és termékformájáról. A mérsékelt pénzjáradékra való szorítkozás nagy és jövőbe mutató eredménye volt a parasztság harcának. Ugyancsak könnyebbséget jelentett, hogy az alvajda kötelezte magát a katonabeszállásolások körülményeinek rendszabályozására. 355Végül pedig elismerték a jobbágyok szabad költözködési jogát. A szerződés legsúlyosabb feltétele az volt, hogy a jobbágyok számára biztosítani kellett a Bábolna hegyen évenként összehívandó fegyveres gyűlés jogát, mely hivatott lett volna a földesurak esetleges visszaéléseit megtárgyalni és megbüntetni.
Bár a felkelők az erdélyi magyarok és románok nevében szóltak és cselekedtek, a román jobbágyok tényleges résztvételének kevés nyoma maradt. A kapitányok neve kétségtelenül magyar, közülük Budai Nagy Antal s talán Vajdaházi Nagy Pál is kisnemesek voltak. Még az előkelő nemesi Suki család két tagja is csatlakozott a felkelőkhöz, míg rokonaik az ellentáborban harcoltak. A nemesek részvételét egyebek közt az is magyarázza, hogy Lépes püspök a kisnemeseket tizedfizetésre próbálta kötelezni, s a világi földesurak szokásossá vált tizedbérletét meg akarta szüntetni. A városi polgárságot a nemesekkel való vámügyi összeütközések és a parasztok városba költözésének akadályozása tette érdekeltté a felkelésben. Az egyik kapitány, Jakab fia János kolozsvári magyar (ex Hungaris) polgár volt. A felkelés későbbi szakaszában, a valószínűleg elesett Gálfi László helyébe lépett a kapitányok közé Virágosberki Oláh Mihály, az egyedüli románnak mondott vezető. Különleges román kívánságokról nem esett szó, az ötvened fizetésébe a felkelők kifejezetten beleegyeztek. Valójában azonban a „keresztény” földekre már nagy számban betelepült román jobbágyok érdekei azonosak voltak a magyarokéval, s így részvételük kézenfekvő.
Önérzetének és érdekeinek hallatlan sérelmét a nemesség nem volt hajlandó elviselni, s a harc rövid időn belül újra fellángolt. A parasztok azonban továbbra is sikeresen ellenálltak, s az egyik nemesi udvarház a másik után borult lángba; mindkét fél kegyetlenül irtotta egymást. A szorongatott nemesség nevében az alvajda szeptember közepén Kápolnára közgyűlésre hívta a másik két nemzet vezetőit. A három nemzet számára közgyűlést már évtizedek óta nem tartottak, mert a vajdák, akik ilyent egyedül hirdethettek volna, mint láttuk, nem törődtek az erdélyi ügyekkel. Most első ízben maguk az erdélyi rendek, nem várva be az erdélyi eseményektől magukat távol tartó vajdák intézkedését, az alvajda kezdeményezésére gyűltek össze. A tartományt fenyegető belső és külső veszély ellen „testvéri unió”-t kötöttek, megfogadva, hogy a király kivételével minden támadó ellen közös erővel fogják oltalmazni egymást, s egyúttal szabályozták a gyors segélynyújtás módozatait is. Az „unio trium nationum” alkalmi szövetkezés volt ugyan, de már a három rendi nemzet vezető rétegeinek tudatos érdekközösségére épült. Éle kifejezetten az elnyomottak ellen irányult, s ilyen törekvésekkel nemesek, előkelő székelyek és szász patríciusok egyaránt számolhattak. Egyelőre azonban az erők összefogása papíron maradt. Néhány napra a kápolnai gyűlés után a parasztokkal újabb véres összeütközésre került sor, s a nemesek megint egyezkedésre szorultak. Október 6-án a Doboka megyei Dellőapáti faluban egyezett meg a két fél abban, hogy követeket küldenek a királyhoz, s őt kérik fel döntőbírónak.
356A parasztok Szent István törvényét kérték a király által újra kiadatni, s csak ha ezt már nem lehetne megtalálni, arra az esetre egyeztek bele a korábbiaknál kedvezőtlenebb feltételekbe, teljes ekefogat után 1 forint, nincstelen zsellérektől 12 dénár földbér fizetésébe, a jobbágyok feletti földesúri bíráskodásba (mindenesetre mezővárosi bírósághoz való fellebbezés lehetőségével) és a költözéshez a földesúr engedélyének kikérésébe. Ezek az engedmények már a parasztok kifáradására mutatnak, s egyben a király jóindulatába vetett naiv bizakodásukra is.
A népi mozgalmak esküdt ellensége, Zsigmond azonban súlyos beteg volt, december 9-én meghalt, utódja, Habsburg Albert osztrák herceg még nem volt az országban, a királyi döntés tehát késett. A parasztok közben a kolozsvári polgárságot is megnyerték maguknak, s így fallal kerített, erős hadászati támaszponthoz jutottak. Innen folytatták csatározásaikat a nemesek falvai ellen. A nemesek az újonnan kinevezett vajda, a Bábolna közvetlen szomszédságában birtokos, így közelről érintett Losonci Bánffy Dezső vezetésével és a külső Magyarországról megérkezett segédcsapatok támogatásával Kolozsmonostor mellett végül is döntő győzelmet arattak. Budai Nagy Antal holtan maradt a csatatéren. 1438 elején Kolozsvár, az utolsó menedék is elesett. Február 2-án Tordán összeültek a három nemzet képviselői, s miután az uniót ünnepélyesen megújították, bekövetkezett a jobbágyokkal való nagy leszámolás: a vezetőket megkínozták és kivégezték, a többi foglyot megcsonkították, megvakították. Kolozsvár városi szabadsága elvesztésével fizetett résztvételéért, s csak évek múlva nyerte vissza jogait. A jobbágyok által szerződésileg kivívott kedvezmények megadásáról természetesen szó sem volt többé, s a szabad költözködési jog forma szerinti megszüntetését is csak a király közbelépése akadályozhatta meg, gyakorlati végrehajtására azonban ezután még kevesebb hajlandóság mutatkozott.
Bukása ellenére az erdélyi parasztháború már azért is jelentős esemény volt, mert villámfényszerűen világít be a társadalom mélyén végbement változásokba. Mindenekelőtt bizonyítja a parasztság nagyfokú öntudatosodását. Erdélyben ezt a kisnemesek és a székely szabadparasztok példája is előmozdította, megalapozásául pedig a piacgazdálkodás terjedése szolgált. A parasztok eredeti követelései nyilvánvalóan a munka- és terményjáradék ellen, a mérsékelt pénzjáradék mellett szóltak, tehát gazdasági önállósulásra, árutermelő tevékenységre törekedtek, s ez tükröződött a huszita hatásra tudatosuló társadalmi egyenlőségeszményeikben is. A bábolnai gyűlések állandósításának igénye a paraszti rendi szervezkedés kezdeményezésének tekinthető, s a felkelés így méltó helyet foglal el a középkori európai parasztháborúk sorában.
