SZÉKELY SZABADSÁGHARC ÉS SZÉKELY GYÖRGY PARASZTHÁBORÚJA
361SZÉKELY SZABADSÁGHARC ÉS SZÉKELY GYÖRGY PARASZTHÁBORÚJA
Tévedés volna azt hinni, hogy Budai Nagy Antalnak Erdély északi felére korlátozott parasztháborúja azért előzte meg csaknem száz évvel Székely (Dózsa) Györgynek egész Magyarországra kiterjedő parasztháborúját, mert Erdély annyira elöl járt volna a társadalmi fejlődésben. Valójában éppen e feltételezés fordítottja áll fenn. Erdély jócskán elmaradt a feudalizmus kései, pénzgazdálkodásra áttérő szakaszában a külső Magyarországtól, ahol a parasztság a földesúri nyomás ellenére is inkább megtalálta az árutermelés és vásározás lehetőségeit, a mezővárosi szabadsággal pedig azok jogi biztosítékát. A szabadparaszti állapotnak a katonáskodással egybekötött formái sorvadásnak indultak; jászok, kunok, szepesi szász parasztok nagyrészt jobbágyokká lettek, vezetőik pedig nemesekké vagy polgárokká. Ez a folyamat Erdélyben csak töredékesen és ellentmondásosan érvényesült. A városiasodás csak Szászföldön vett nagyobb lendületet, ott is elsősorban a román vajdaságokba irányuló, csak részben hazai árut forgalmazó kereskedelem révén, míg megyei területen a régi városok közül az egyedüli Kolozsvár érte el a szabad királyi városi rangot, a többiek mezővároskák maradtak, s a székely székek központjai is szerény mezővárosi színvonalon vesztegeltek. Exportképes mezőgazdasági monokultúrák, mint az alföldi és hegyaljai mezővárosokban a marhatenyésztés és a bortermelés, az erdélyi mezővárosokban nem alakultak ki, ez utóbbiak gazdasági szerepe kimerült abban, hogy közvetlen környéküknek hetipiaci központul szolgáltak. Ilyen körülmények közt egyedül a szász parasztságnak volt lehetősége viszonylag kedvező termék- és munkaerő-feleslegét felvevő városi kapcsolatokat kiépíteni anélkül, hogy feudális függést kellett volna vállalnia. Kolozsvár is vonzóerőt gyakorolt a kalotaszegi és mezőségi magyar falvakra és mezővárosokra, amelyeknek jobbágy lakói közül sokan keresték falai közt a szabadságot, s egyben el is magyarosították a várost, úgy, hogy – mint már említettük – 1458-ban a budai jog szerint rendezték a kolozsvári szászok és magyarok viszonyát: egyik évben egyik, másik évben másik nemzetből választották ezután a bírót. A falvakból a mezővárosokba tartó költözés sem volt jelentéktelen, de inkább etnikai, mint gazdasági átalakulással járt: az elvándorló magyar jobbágyok telkein románok szállottak meg, s a Mezőségen fogyott a szántóföld és terjedt a juhlegelő. A városiasodás gyöngesége miatt az erdélyi megyék jobbágyparasztsága inkább a földesúri követelések növekedése, mintsem piaci kapcsolatainak sűrűsödése révén érezte meg a pénzgazdálkodás hatását, s ez kergette bele a fegyveres ellenállásba. A parasztháború bukása hosszú időre elfojtotta a jobbágyság nyílt harcát. A társadalmi nyugtalanság tűzfészke a megyékből Székelyföldre tevődött át.
362A piacgazdálkodás s az attól nem független hivatásos zsoldos katonaság korában a hagyományos székely szabadparaszti rendszer válságba jutott. A városiasodás gyöngesége megakadályozta, hogy a székelyek a szászok módjára árutermelő szabadparasztokként mindenestől elkerüljék a feudális függésbe kerülést, a korszerű és állandó hadviselés igénye pedig lehetetlenné tette, hogy minden székely egyaránt katonáskodjék. A vagyoni egyenlőtlenség növekedése egyre nagyobb tömegeket zárt ki abból, hogy ténylegesen éljenek a székely szabadsággal. A közös birtok az idők folyamán mind kisebb osztályrészekre tagolódott, az akkor is igen szapora székelység tekintélyes többségében törpebirtokossá vált. Hogy egyébként sem termékeny földjén megélhetését biztosítsa, tömegestől szegődött előkelő néptársainak szolgálatába. A kettős birtokos székely vezető réteg azonban megyei birtokainak mintájára székely jószágain is tőle minden vonatkozásban függő jobbágyokat szeretett volna látni, s ezért megkísérelte, hogy az önkéntes szerződési viszonyt kényszerré változtassa, saját gazdasági és bírói hatalma alá hajtva a birtokán dolgozó szabad székelyeket. Ezek az egyre gyakoribb jogfosztások a 15. század közepére lázongásokat idéztek elő, a köznép vezetőire támadt, és fegyverrel próbálta szabadságát visszaszerezni. A központi hatalom, mivel a jobbágysorba került székely megszűnt katonáskodni, a honvédelem érdekében beavatkozott. Hunyadi János mint kormányzó és mint erdélyi vajda kétszer is, 1446-ban és 1453-ban közbelépett az előkelők által elnyomott közrendűek érdekében. Erre törekedett Hunyadi Mátyás is. 1466-ban Zabolán az erdélyi vajda (aki 1461 óta a székely ispánságot is állandóan viselte) a király megbízásából összehívta az erdélyi nemeseket és a székely székekből a legöregebbeket, hogy vallomásuk alapján a székelyek szabadságát írásba foglaltassa. A hozott végzések értelmében a közszékelyt az előkelők nem vethetik szolgaságra, s munkát is csak önként végezzen nekik. Ugyanekkor a közrendűek megpróbálták befolyásukat a közigazgatásban és bíráskodásban is érvényesíteni, amennyiben kimondatták, hogy a székbíróságok esküdt ülnökeinek kétharmada a közrendűek közül választassék.
A kérdés azonban ezáltal nem jutott nyugvópontra, mert az elvi szabadság még nem jelentette egyúttal a szegény közszékelyek katonáskodása anyagi lehetőségeinek biztosítását. Nagy részük már a könnyű lovassági szolgálatot sem teljesíthette, s ezért a király 1473-ban újabb szabályozást rendelt el, melynek következtében a társadalmi tagozódás most már formálisan is létrejött. Azok a székelyek, akik legalább három zsoldos vagy familiáris lovas katonát állítottak ki, a főemberek (primores) osztályába kerültek, azok, akik a maguk személyében teljesíthettek lovas szolgálatot, alkották a „lófők” (primipili) osztályát, míg a többség (közemberek, pixidarii) személyes szabadságának fenntartása mellett gyalogosan vonulhatott hadba.
Ez az utóbbi rendelkezés kétségtelenül engedmény volt a király részéről, tekintve a hiányosan felszerelt gyalogos parasztkatona csekély harci értékét. 363Érthetővé teszi azonban részben az, hogy a nagy tömegekkel s gyakran selejtes emberanyaggal támadó török ellen ezeket is használni lehetett, részben pedig az, hogy Hunyadi Mátyás tudatosan támogatta az arisztokrácia fenyegető túlsúlya ellen a társadalom szabad elemeinek alsóbb rétegeit, így a közszékelyeken kívül a köznemességet és a városi polgárságot is. A székely kérdésnek ez a rendezése tekintélyes számban mentette ugyan meg a székelyeket a jobbágysorstól, másrészt azonban azokat, akik még a gyalogos katonai szolgálathoz szükséges anyagiakkal sem rendelkeztek, most már törvényesen is szolgaságba taszította. A lófőknek a közrendűek közül való kiemelése pedig azzal járt, hogy a tisztségek viselői s az esküdt ülnökök ezután kizárólag a két első rendből kerültek ki, az alsó réteg a közéletből teljesen kizáratott.
A királyi hatalom erősítésére törekvő Hunyadi Mátyás azonban nem engedte ki kezéből az immár nem katonáskodó szegény székelyeket sem. Báthori István, aki Mátyás bizalmából nyerte el 1479-ben a vajdaságot s az ezzel 1461 óta állandóan egybekötött székely ispánságot, közmunkára rendelte a fegyverviselésre nem képes székelyeket, és Udvarhelyen királyi vár építését kezdette el velük. Ezt a primorok részben önállóságuk veszélyeztetésének, részben birtokaik munkáskezektől való megfosztásának tekintették, s 1492-ben II. Ulászló királyhoz fordultak jogorvoslatért. „Moldvában, Havaselvén, Rác-, Török- és Horvátországban, Bulgáriában a patakokat a mi vérünk festette pirosra, és csontjainkból halmok emelkedtek”* – hivatkoztak katonai érdemeikre, de ez bizonyára nem segített volna rajtuk, ha az udvarban nincsenek Báthorinak befolyásos vetélytársai, akiknek kapóra jött a panasz, hogy a következő évben a keménykezű vajda visszahívását kierőszakolhassák.
Székely oklevéltár (Kiad. SZABÓ K., SZÁDECZKY L., BARABÁS S. Kolozsvár 1872–Budapest 1934). I. 273.
Újabb szakaszba lépett a székely válság a primoroknak és a lófőknek a katonáskodó közrendűekkel szembeni erőszakoskodásaival. Ez a külső magyarországi fejlemények erdélyi hatásaként következett be. Ott ugyanis a rendi fejlődés másként alakult, mint Erdélyben. Az erdélyi három nemzet unióját megelőző években a köznemesség kiharcolta rendszeres országgyűlési képviseletét, a főnemesség mellett második renddé szerveződött, a harmadik rendet, a szabad városokat viszont igyekezett háttérbe szorítani. Erdélyben a nemesi „nemzet” nem oszlott fő- és köznemességre, itt a köznemesség szerepét a székely „nemzet”, annak is közrendű katonáskodó rétege játszotta. A magyar köznemesség, melyet Mátyás király megpróbált az arisztokrácia súlyosan ránehezedő hatalma alól felszabadítani, s a megyei közigazgatáson belül önkormányzathoz juttatni, a nagy király halála utáni években a főnemesség felülkerekedésével ismét függésbe került. A pártokra tagolódott arisztokrácia egy része a forrongó köznemesi réteg politikai súlyát megpróbálta 364a maga érdekében felhasználni. A dúsgazdag Szapolyai család volt a legügyesebb közöttük: rendszeresen megszerezte a nemesség támogatását, anélkül, hogy komolyabb ellenszolgáltatást kellett volna nyújtania. A 16. század elején egymást érték az országgyűlések, melyeken a fegyveresen megjelenő köznemesek tömege kikényszerítette az ország ügyeibe való beleszólási jogát.
Ennek a mozgalomnak hullámai Erdélybe is eljutottak, és a forrongó közrendű katonáskodó székelységet az előkelőkkel szemben még határozottabb ellenállásra buzdították. 1505-ben Udvarhelyen és 1506-ban Agyagfalván, anélkül, hogy a király erre rendeletet adott volna ki s megbízottat küldött volna, saját kezdeményezésükből nemzetgyűléseket tartottak, melyek éppen olyan fegyvercsörtetés közt és zajosan folytak le, mint ugyanakkor a magyar országgyűlések Rákoson. A gyűlések drákói szigorú végzéseket hoztak a székely szabadságot megsértő előkelők ellen, s újból megállapították a székely jogegyenlőséget, most már persze csak a katonáskodó közrendűek számára. A székely öntudat eddig nem ismert mértékben megerősödött. Az a 13. század óta nyomon követhető és általánosan elterjedt hagyomány, hogy a székelyek Attila hun királynak a hun birodalom felbomlása után Erdélybe húzódott népétől származnak, most politikai jelentőséghez jutott. A legendás hunoktól való eredet tudata nemcsak büszkeséggel s azzal a meggyőződéssel töltötte el a közrendű székelyeket, hogy ők őrzik legtisztábban a hun–magyar testvérnép „szittya” (azaz szkíta) harci erényeit, hanem kiváltságaikat is ezzel hozták kapcsolatba. A magyar köznemesi gondolkozás ekkor szintén a „szittya” ősökért rajongott, hiszen a krónikák, melyek akkortájt újabb és újabb feldolgozásokat értek meg, s egyik változatuk mint az első Magyarországon nyomtatott könyv 1488 óta közkézen forgott, a magyarságot a hunokkal egy népnek vették. A romantikus hunrajongás, mely a középkor végi magyar nemesség öntudatának egyik legjellemzőbb megnyilvánulása, az érdeklődés homlokterébe állította a székelységet, s ennek „szittya” elsőszülöttségét készségesen elismerte.
A székely önérzet a sérelmek és az ezek miatt összeülő nemzetgyűlések hatása alatt a forrponton volt, mikor 1506-ban a király, fia születésének alkalmával ősi szokás szerint elrendelte az ilyenkor járó székely ököradó behajtását. A magát nemesnek érző katonáskodó székelység méltatlannak tartotta az adókövetelést, hiszen a nemesember Magyarországon akkor már rég nem adózott. Az egyre szegényedő közrendű székelyekre az ököradó súlyos terhet rótt, úgyhogy az anyagi okok a sértett önérzettel párosulva lázadást idéztek elő. A rendcsinálásra kiküldött Tomori Pál fogarasi kapitány – aki húsz év múlva mint kalocsai érsek fogja majd a magyar hadsereget a mohácsi csatamezőn végzete felé vezérelni – a vesztett csatából sebesülten menekült vissza várába, s csak újabb királyi csapatok tudták a felkelést elfojtani. A következő évben a felkelés leverésében részt vett szebeni szászok 365ellen indított székely támadásnak az a makfalvi Dózsa György állt az élén, aki egyes feltételezések szerint Székely György néven végvári katona lett, s 1514-ben a magyarországi parasztháború vezéreként szerzett magának örök hírnevet.
A székely szabadságnak ezek az utóvédharcai azonban nem sokáig tarthattak. 1510-ben a király Szapolyai Jánost, a köznemesség körülrajongott királyjelöltjét, a Habsburgokkal rokonszenvező udvari párt legnagyobb ellenfelét kényszerült a közvélemény nyomására vajdának kinevezni. A hatalmas főúr, az országos politikában a szegény nemesség hangos pártfogója, tartományában éppen olyan kényúr volt, mint elődei. A székelyeknek hamarosan meg kellett tanulniok, hogy a politikai jelszavak és a való élet között milyen különbségek vannak. A székely alispán önhatalmú eljárása ellen fegyvert fogó közszékelyeket 1519-ben maga Szapolyai verte szét, s hogy észre térítse őket, a lázadók jószágait a királyi kincstár számára elkoboztatta, holott jog szerint a székely birtok még hűtlenség esetén sem szállott a királyra, hanem a rokonokra. Szapolyai eljárása újabb fordulópontot jelent a székely történelemben. Ettől kezdve a központi hatalom tudatosan a székely kiváltságok korlátozására tör, s évszázadokra lázongásba kényszeríti a katonáskodó székely köznépet.
A közszékelyek nemesi jogaikért és nem nemesi elnyomók ellen harcoltak, mint a parasztok. Ezért az al-dunai végvárvidékről az 1514-ben keresztes háborúból antifeudális felkelésbe torkolló mozgalom élére kerülő Székely (Dózsa) György kivétel volt, öccsén kívül tudtunkkal más székely katona nem csatlakozott a parasztokhoz. Az Alföldön szerveződő parasztháború hullámai átcsaptak ugyan Erdélybe, de nem a Székelyföldre, hanem a jobbágyok lakta megyei területre, ott is először a háromnegyed évszázad előtti tűzfészekbe, Beszterce vidékére. Itt újra nemesi kúriák borultak lángba, majd két sóbányász mezőváros, Dés és Torda csatlakozott a felkeléshez, az Alföldről behatoló csapatok pedig ugyancsak bányavidéket, Abrudbányát, Zalatnát, Torockót lázították fel. Szapolyai vajda azonban jól őrizte a feudális érdekeket. Emberei mindenütt elfojtották a mozgalmakat, s ő maga dél felé indult seregével, mert úgy értesült, hogy Dózsa a parasztok derékhadával Erdélybe készül. Útközben június 18-án Dévára összehívta a három nemzet gyűlését, s ott tudta meg, hogy Dózsa Temesvár felé fordult, ezért ő is oda igyekezett.
Közben Dózsának Váradot megszálló alvezére, Lőrinc pap, hogy az erdélyi nemesi haderőt magára vonja, elterelő hadműveletet indított Kolozsvár ellen. A városi tanács nem kívánta magát újra veszedelembe sodorni, mint annak idején Jakab fia János szavára tette, de nyíltan ellenállani sem mert. Kalmár János főbíró azt a közvetítő megoldást eszelte ki, hogy a paraszthad tisztjeit bebocsátotta a falak közé, de a seregnek a nyílt mezőn kellett letáboroznia. Itt támadta meg őket Barlabássy Lénárt alvajda, de vereséget szenvedett. Közben azonban a főbíró a városi darabontokkal lekaszaboltatta a falak közt 366tartózkodó parasztkapitányokat, s a kívül rekedt Lőrinc pap, hátvédjét elveszítve, kénytelen volt Erdélyből kivonulni. Odakinn a parasztháború akkor már tragikus vége felé közeledett, s Erdély sorsát csak közvetve érintette, mint 1526-ban a mohácsi vész is.
