ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK
ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK
Erdély egyes területeinek az egész középkoron át elhúzódó román betelepülését Şt. PASCU, Voievodatul Transilvaniei. II (Cluj-Napoca 1979) azzal magyarázza, ill. cáfolja, hogy az egyes települések nevei csak akkor tűnnek fel az oklevelekben, mikor azok feudális tulajdonba kerülnek, a román falvak tehát okleveles említésük előtt fennállhattak, sőt fenn is állottak, hiszen Erdély lakosságának többsége mindig is román volt. Ha alapítottak is románok újabb falukat, a hegyekbe húzódva, az a feudális elnyomástól való menekülés egyik formája volt. Az addig szabad faluközösségekben élő román lakosságnak feudális alávetését 5 román kerület településtörténetén mutatja be, ezek Omlás, Fogaras, Naszód, Kővár és Kraszna. Kihagyva Krasznát, mely nem volt román kerület, a fennmaradó négyben a középkori falvaknak 13–30%-a tűnik fel 1350 előtt oklevelekben, a többi 1351–1541 közt, tehát a fenti nézet szerint a feudális nyomás 1350 után vált erőssé, s vagy már meglévő falvakra terjedt ki, vagy új falvak létesültek menekülés folytán. Mivel a szász és székely székek statisztikája másként alakult, más magyarázatot ad a szerző. A székelyeknél a falvak okleveles említésének fele-fele esik 1350 előttre, ill. utánra, a koraiak száma azért olyan nagy, mert a székelyek katolikusok lévén, az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben az 1350 előtt említett falvak 90%-a szerepel, ez esetben tehát különös forrásadottság a magyarázat. Viszont a falvak másik felének keletkezése és említése már a közszékelyek 14–15. századi feudális elnyomatásának következménye. A szászoknál ismét más az eset, a szász székekben, akárcsak a megyékben, az 1350 előtt ismert helységeknek csak 12%-a szerepel a pápai tizedjegyzékekben, következőleg az 1350 előtt említett helységek 88%-a minden valószínűség szerint görögkeleti román lakosságúnak tekintendő, ezért nem kerültek be a tizedjegyzékbe. A Szászföldön egyébként 1351–1541 közt az összes középkori falvaknak csak negyede-harmada kerül első okleveles említésre, vagy éppen 597akkor keletkezik. A szerző felhoz ugyan más települési okokat is, mint a feudális nyomás (pl. népszaporodás miatti földszűke), de az uralkodó motívum a feudális leigázás és az előle való menekülés marad, ami persze a szász székek és a megyék faluszaporodási arányának hasonlóságát nem magyarázza, hiszen az előbbiekben nem volt feudális földesuraság. Ez az irreálisan erőltetett koncepció alighanem a szerzőnek abból a korábbi elgondolásából fakad, hogy 1350 körül megindult a szabad románok tömeges feudális elnyomása, s ez ellen Erdélyben és a külső Magyarország román lakta vidékein az 1360-as években sorozatos felkelések törtek ki. ŞT. PASCU, Răscoalele ţărăneşti din Transilvania medievală (Cluj 1963) ezt állító tanulmányát bírálva M. HOLBAN, Din cronica… (Bucureşti 1981. 245–287) kimutatja, hogy szó sem lehet általános román parasztfelkelésről, hanem csak a feudális anarchia különböző egybefonódó jelenségeiről, melyeknek magyar és román parasztok egyaránt szenvedő tárgyai vagy (földesuraik ellen egymásra küldve) szenvedést okozó alanyai voltak, néha magyarok magyarok, románok románok ellen, a mindenféle nemzetiségű és társadalmi helyzetű rablóbandák garázdálkodásairól nem is beszélve. Holban azonban nemcsak Pascu nézeteit cáfolja, hanem azt a Documenta Valachorumban (főleg a 200. lapon) kifejtett nézetet, hogy a balkáni nomád pásztorkodás kezdetlegesebb jogviszonyai közt élő románok Erdélyben gyakran ütköztek össze a földművelő magyar és szász lakosság fejlettebb jogviszonyaival, ezért oly gyakori az oklevelekben erőszakos cselekményeik emlegetése. Bár a két gazdálkodási típus egymás mellett élése kétségtelenül adott okot összeütközésekre (l. pl. Rogeriusnál a 13. század közepén a magyar lakosság panaszait a közéjük települt nomád kunok ellen), Holbannak kétségtelenül igaza van, hogy a Documenta Valachorum fenti szövegezése nemcsak túlságosan kiélezett, hanem abból az azóta módosult nézetből indul ki, hogy az erdélyi román pásztorok nomádok voltak.
Azonban sem Pascu, sem Holban nem veszik tudomásul a román népesség nagy (bár a megtelepüléssel egyre fogyó) részének transzhumáló pásztor életmódját, amelynek Erdély településtörténetében oly nagy szerepe volt, különösen a Mezőség román betelepülésében. Az Erdélyi-középhegység, ahová csak a 14. században települtek tömegesen románok, úgyszólván teljesen nélkülözte a legeltetésre alkalmas havasokat, legelőt csak erdőirtással lehetett nyerni. Bár ennek következményeit, az erdők felégetését és a legelők eltüskésedését csak 19. századi leírásokból ismerjük, főleg Bihar megyében (TAKÁCS LAJOS, Irtásgazdálkodásunk emlékei. Bp. 1980. 42–46), aligha lehetett ez másként a középkorban, s a Mezőségre telelésre lejáró román pásztorok a hegyi legelők eltüskésedése miatt ragadtak meg a mezőségi magyar falvak határában, immár állandó lakosokként. Ez lehetett egyik oka a „mócvidék” I. TÓTH ZOLTÁN, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Bp. 1951) által leírt elszegényedésének. VÖ. S. DRAGOMIR – S. BELU, Păstoritul la românii din Munţii Apuseni în evul mediu (AMET 1965–67).
Az erdélyi román nemességnek a nem nemes kenézek kárára való emelkedésének tényét M. HOLBAN (i. m. 213–244), ha más hangsúllyal is, de elismeri, bizonyítva, hogy a Hunyad megyei „jogfosztások”, birtokból való kiforgatások nagy részben megnemesített román kenézek által nem nemes kenézek ellen történtek. Hunyadi szerepéről a török elleni harcokban részt vevő román kenézek nemesítésében Şt. PASCU, Rolul cnezilor din Transilvania în lupta antiotomană a lui Iancu de Hunedoara (SCI 1957).
