BUKÁS ÉS ÚJRAKEZDÉS
BUKÁS ÉS ÚJRAKEZDÉS
Kényes, ingatag egyensúly alakult tehát ki a hatalom csúcsán – olyan egyensúly, amelyet az első komoly megrázkódtatás könnyedén felborított. Az 1540-es évek végén pedig néhány nemzetközi politikai fordulat reprodukálta azt a viszályt, amit az 1543–44-es hadjáratok jó időre eltemetni látszottak. A Szapolyai-politikával való szakításnak ismét támadt képviselője a legfőbb vezetők között – csakhogy ezúttal Izabella helyett maga a barát volt az, aki, legalábbis a látszat szerint, elszánta magát a Habsburgok uralmának elismerésére.
A folyamat, amely Fráter Györgyöt a meglepő fordulatig juttatta, még valamikor 1546 elején kezdődött. Sztambul, megszabadulván a dunai háború terhétől, keményebben lépett föl a Szapolyai-országrésszel szemben. Követelni kezdte Becse és Becskerek várának átengedését. Az erősségekre a töröknek nyilván azért volt szüksége, hogy biztosítsák az összeköttetést Titel és Szeged között. Gyulafehérvárott viszont érthető és nagy felzúdulást váltott ki az ügy. 428Fráter György azonnal instanciázni kezdett a szultánnál, vonja vissza a követelést – közben pedig otthon minden erejét megfeszítve küzdött a jó alkalmat azonnal kihasználó Izabella ellen.
Az erdélyi-tiszántúli rendek, a Becse-ügyet meglovagolva, az 1546. őszi kolozsvári országgyűlésen határozatban kötelezték a helytartót az állami pénzügyekkel való nyilvános elszámolásra. Ez utóbbi ellenországgyűlés összehívásával felelt Szászsebesen, majd hosszú és keserves alkudozás révén kiegyezett Izabellával – ennek fejében meg kellett ígérnie, hogy ezentúl őt is belevonja az államügyek intézésébe.
A következő, 1547-es esztendő gyors egymásutánban három, beláthatatlan horderejű változást hozott az európai politikában. Március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, a Habsburg-ház esküdt ellensége. Április 24-én V. Károly seregei Mühlberg mellett döntő győzelmet arattak a lázadó protestáns fejedelmek (a schmalkaldeni szövetség) fölött. Végül pedig június 19-én Sztambulban aláírták a békét a német-római császár és a török szultán között.
Jó húsz esztendeje múlott már ekkor, hogy néhai Szapolyai János király a török szövetség vállalása mellett döntött. Kétségtelen, hogy ez a politika eddig jelentős eredményeket hozott: a lényegében magára maradt keleti Magyarország mentesült a török támadásoktól anélkül, hogy a szultán uralma alá adta volna magát. A Habsburgok törekvései sem veszélyeztethették igazán a terület nyugalmát.
Ezek az eredmények azonban nem születhettek volna meg, ha I. Ferdinánd mégoly passzív ellenállása is nem korlátozza a Magas Porta mozgásszabadságát. Ha tehát ez a háború megszűnik – Erdély kiszolgáltatódhat a töröknek. Buda veszte, a Becse-ügy egyaránt komoly figyelmeztetés volt: az oszmánok valójában még mindig hódítani akarnak, ha lehet, akár a Szapolyaiak részországa rovására is! Hogy ez nemcsak elvi fenyegetés volt, azt nemcsak az bizonyította, hogy a temesközi várakra emelt igényt Szulejmán e kritikus évben is fölújította, hanem az is, hogy ugyanakkor mereven elzárkózott a Habsburgokkal kötött békének a keleti királyságra való kiterjesztése elől. Igaz, küldött egy levelet Izabellának, további jóindulatát kifejezni – csakhogy ez a levél feltételes módban fogalmazódott.
Semmi csodálnivaló nincs tehát abban, hogy Izabella tanácsosai – Fráter Györggyel az élükön –, akárcsak korábban a habsburg-magyarországi rendek, kétségbeesett üzenetben kérték V. Károlyt, ne hagyja jóvá a békekötést, mert félő, hogy abból a békéből Magyarország végromlása következik. „Mert semmiféle béke nem lehetséges oly ellenséggel, ki nemcsak mint elébb, meghódolásunkat kívánja, hanem életünkre is acsarkodik. Ki, miután eddig adóval is megelégedett, most mind több és több várat követel, mind újabb alkalmakat keres romlásunkra… Ne engedje tehát a császár a sürgető szükségnek és saját hadi készültségének ezen alkalmas idejét elosonni anélkül, hogy Magyarország megszabadítását megkísérelné… Ezenkívül 429[Erdélyt] áthatolhatatlan havasok veszik körül, szoros útjain kisebb fegyveres erővel is megvédelmezhető. De ha egyszer elveszett, nem lesz könnyen visszafoglalható… Mivel a becsület és a hűség nem engedi, hogy a királynétól és ártatlan fiától elszakadjunk, méltóztassék őfelségeikről a szerződések szerint intézkedni.”*
EOE I. 307, kivonatos magyar fordítása: BÁRDOSSY, i. m. 307.
Megállapodásokat aláírni lehet puszta álcázás, időnyerés, mint ezt 1538-ban, 1541-ben láthattuk. A háború folytatását követelni, még inkább a gyalui megállapodás teljesítését alig burkoltan felkínálni már sokkal komolyabb felelősség. De hát ez volt az egyetlen alkalmas eszköz arra, hogy a Habsburgokat rávehessék a török háború folytatására. Azt sem szabad elfelednünk, hogy innen, a Kárpát-medencéből nézve a Német Birodalom még sosem volt ilyen kedvező helyzetben, hiszen – úgy tűnt – megszabadult legveszélyesebb külső és belső ellenségeitől! A török pedig, mint rendesen, az európai nyugalmat már 1548 elején újabb perzsa háború kirobbantására használta föl.
A javaslat azonban süket fülekre talált Bécsben és a császári udvarban egyaránt. V. Károly nem tudott hinni abban, hogy Mühlberg megoldotta volna a birodalom belső bajait, s ezért ragaszkodott a Portával kötött békéhez. Idehaza pedig folytatódott az idegek harca. A rendek többsége változatlanul a barátot, annak állítólagos vak hatalomvágyát hibáztatta az országszakadás fennmaradásáért, Izabella királyné pedig ismét önállósította magát, s 1548 tavaszán önhatalmúlag alkudozni kezdett I. Ferdinánddal saját esetleges távozásáról.
Fráter György elhatározta, hogy megszakítja a magyar politika ördögi körét, kimozdítja a Habsburgokat tehetetlen toporgásukból, kiprovokálja Izabellából a Szapolyai család sorsát eldöntő végleges elhatározást. Fölhasználva a királyné 1548. tavaszi kezdeményezését, maga is tárgyalni kezdett Béccsel, újból fölajánlva a gyalui szerződés végrehajtását.
Ferdinánd király nehéz választás elé került. Belátta ő ugyan, hogy V. Károlynak jó oka van a passzivitásra, ugyanakkor mégsem volt képes lemondani élete tán legszívósabban követett céljáról, az egész Magyarország fölötti uralom megszerzéséről. Meglehet, valójában ő is ugyanazt akarta, mint Erdély helytartója: rákényszeríteni császári bátyját, avatkozzon végre be a Magyarországért folyó küzdelembe. Talán még mindig osztozott abban az elterjedt tévhitben, hogy ha valamennyi magyar támogatja, saját ereje is elég lesz a török ellen? Vagy csak az érdekelte, hogy a magyarok között oly sok széthúzást, vele való ellenszegülést kiváltó Szapolyai-országrész megszűnjön létezni, s ezen túl nem sokat törődött azzal, mi lesz Erdély és a Tisza mente sorsa, ha a török háborúval felel egy békeszegésnek tekinthető erdélyi lépésre?
430Fráter György mindenesetre gondoskodni kívánt arról, hogy a tervezett megállapodás biztosítsa állama védelmét a török ellen. Hosszas, egy évnél tovább tartó huzavonába került, míg végre Ferdinánd belement, hogy csapatokat küld majd új tartománya védelmére. 1549 szeptemberében, Nyírbátorban írták alá az új egyezséget, amely az előbbi ponton kívül még Izabella és „János király fia” kártalanításáról intézkedett (ezúttal két sziléziai hercegséget, Oppelnt és Ratibort ígérve nekik). Kimondták, hogy a megállapodást titokban kell tartani, s leszögezték, hogy – Erdélyt I. Ferdinánd nevében is a barát fogja kormányozni!
Izabella királynét senki sem tájékoztatta, mire készülnek Nyírbátorban. Ő a kritikus napokban Déva várában időzött, s éppen házassági terveket szövögetett, melyek révén állítólag távozni akart országából. A nélküle, de rovására kötött megállapodás hírére azonban végre levetette az álarcot: nemet mondott, s azonnal szervezni kezdte híveit. Az évek óta hangoztatott mehetnék nem volt egyéb puszta taktikánál, mellyel a barát hatalmát kívánta csak csorbítani: a dinasztiája hatalmához valójában mindvégig ragaszkodó asszony most még arra is képes volt, hogy a szultánnak jelentse Fráter György „árulását”.
A Porta már korábban, Bécsből kiszivárgott hírek alapján is tudott a dologról, most viszont csauszt is küldött Gyulafehérvárra azzal a paranccsal, hogy a helytartót el kell fogni, vagy ki kell végezni. A Szapolyai-politika hívei, akik most már nyíltan és okkal szegülhettek szembe Fráter Györggyel, fegyverhez nyúltak. Petrovics Péter a temesi tartomány hadaival benyomult a Maros völgyébe, a székelyek lázadozni kezdtek, a rendek egy része pedig, Kendi Ferenc és Bethlen Farkas vezetésével, várakozó álláspontra helyezkedett. 1550 szeptemberének elejére a barát helyzete kritikussá vált, de páratlan energiája most is átsegítette a bajon. Ellentámadásra indult, s ostrom alá vette Izabella királynét Gyulafehérvárott. Hat heti harc után az asszony föladta a küzdelmet, s követek útján tudatta a baráttal, ismét „kegyeibe fogadja”. Az engedékenység jókor jött – talán nem is véletlenül –, mert a Szapolyai-állam ellen egyszerre háromfelől is támadás indult: Kászim budai pasa Lippánál, a moldvai had Berecknél, a havasalföldi vajda a Vöröstoronyi-szorosban tört földjére. A barát-helytartó október 29-re fegyveres országgyűlést hívott össze Tordára, s az általános rémületet fölhasználva sikeresen mozgósította híveit. November elején meg is fordította a hadi helyzetet: Petrovics Péter temesközi várait Varkocs Tamás váradi kapitány rohanta le, Éliás (Ilie) moldvai vajdát maga György barát szorította ki a Kárpátokon, a havaselvieket Kendi János futamította meg, Kászim pasát pedig Török János hunyadi főispán kényszerítette visszafordulásra.
A nagy veszedelem elmúlt, a királyné megtört. November 30-án, Gyulafehérvárott látványos könnyhullatással békült ki a helytartóval, fogadta el a bátori egyezséget. A barát pedig most már végképp meggyőződött róla, hogy a 431királyné jelenléte kettős tehertétel. Személyesen az ő számára azért, mert abban a pillanatban, mikor ő eltért a néhai János király politikájától, a hatalomért küzdő asszony lett a hű Szapolyai-pártiak természetes vezetője. Az ország számára pedig azért, mert (a helytartó legalábbis erről volt meggyőződve) mindig rosszkor, mindig rossz felé változtatja politikájának irányát. S most, 1550-ben az is kiderült, hogy Izabella, ha vele nem is mérkőzhet, de meri és tudja mozgósítani támogatóit.
A barát tehát elszánta magát arra, hogy nekikezd a bátori egyezmény végrehajtásának. Csak azt nem tudta, hogy míg ő saját uralkodója, saját alattvalói ellenállását fegyverrel letörve nyitott utat a Béccsel való együttműködéshez – odaát újból, sokadszor leírták Magyarország ügyét a sürgős tennivalók közül. I. Ferdinánd 1550-ben az augsburgi birodalmi gyűlésen életében először komolyan összeveszett bátyjával, V. Károllyal. Az öcs nem számíthatott többé a Német Birodalom segítségére a tervezett erdélyi vállalkozásban, s ez most, mikor a török bevégezte soros perzsa háborúját, véresen súlyos figyelmeztetés volt. A bécsi király egy pillanatra el is bizonytalanodott, s fölajánlotta Fráter Györgynek, halasszák el a megállapodás végrehajtását. A helytartó azonban már túl messzire ment ahhoz, hogy egyszerűen visszaléphessen. Izabella külön is gondoskodott róla, hogy lépéskényszerbe kerüljön: hamar felszárítva gyulafehérvári könnyeit, ismét jelentkezett a szultánnál, újból panaszt emelt a barát „árulása” miatt, s fiának az „Erdély királya” címet kérte. Leghűbb szövetségese, Petrovics Péter, s többi párthíve, a békési nagyúr Patócsy Ferenc, a felvidéki arisztokrata Balassa Menyhárt most is támogatták. Petrovics még azt is megtette, hogy fölajánlotta a rég vitatott Becsét és Becskereket a töröknek – amennyiben az a helytartót letaszítja posztjáról. 1551 májusában újból kitört a lázadás Erdélyben, Gyulafehérvárat Fráter Györgynek ismét szabályos ostrom alá kellett fognia.
Vajon mi indíthatott arra magyar főurakat, hogy ilyen lealázó módon alkudozzanak a szultánnal? Ha teljesül, amit György barát s Erdély urainak többsége akart, azaz a Habsburg-királysághoz való csatlakozás – a török mindenképpen bekövetkező támadása először a határvidéket fogja elsöpörni. Tehát a Temesközt, Petrovics birtokát; s a Tiszántúl déli részét, ahol a Patócsyak jószágai feküdtek. Azon tehát, hogy a Habsburgok esetleges segítségében pont ők bíztak a legkevésbé, kár lenne csodálkozni.
I. Ferdinánd, nem mervén vállalni, hogy a 25 éve várt kedvező pillanat eljöttekor gyengének mutatkozzék, 1551 nyarán hadat indított Erdély átvételére Giovanni Battista Castaldo olasz zsoldosvezér, Nádasdy Tamás országbíró és Losonczi István vezetésével. A létszám alig 6–7000 fő: „seregnek kevés, követségnek sok”, mondta egy epés megfigyelő.* Harcolnia mindenesetre 432már nem kellett Castaldo zsoldosainak. Fráter György június elején csatát nyert az Izabella felmentésére siető Balassa Menyhárt és Petrovics Péter hadával szemben, június 7-én pedig Gyulafehérvár is megadta magát. 19-én Izabella királyné a gyermek II. János király (János Zsigmond) nevében kétségbeesve fogadta el a Szászsebesen előkészített, György barát által elébe rakott lemondó nyilatkozatot. Castaldo bevonult Gyulafehérvárra, Báthori András röviddel rá átvette a tervesi tartomány kormányzását. Július 26-án a kolozsvári országgyűlés is tudomásul vette királynéja lemondását, s I. Ferdinánd uralmának helyreállítását. Augusztus 8-án Izabella távozott Erdélyből, előbb Kassára, majd Sziléziába utazván. Petrovics Péter Munkács várát kapta Temesvárért cserébe.
ASCANIO CENTORIO DEGLI HORTENSI, Commentarii della guerra di Transilvania. Vinegia 1564 – Budapest 1940. 68.
Biztató kezdet – de a délkeleti égbolton már gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Ferdinánd sztambuli követe, Malvezzi már 1551. július 18-án azt jelentette haza, hogy a szultán az erdélyi hadmozdulatok miatt támadási parancsot adott Szokollu Mehmed ruméliai beglerbégnek – őt magát, a követet pedig fogságba vetette. Augusztus 3-án Mehmed pasa már Szalánkeménen állt seregével, s itt kapott hírt arról, hogy Fráter György, mint 1543 óta mindig, ez évben is beküldte a 10 000 Ft-os adót a szultán kincstárának. Levélben kérdezte hát meg a barátot, mit is akar tulajdonképpen – de míg a válaszra várt, elfoglalta Becsét, Becskereket, Csanádot és Lippát. Temesvárt is bevette volna, ha az új várparancsnok, Losonczi István nem védi magát oly vitézül. Az elért sikerek, no meg a kapott busás ajándékok megenyhítették a beglerbéget, s így hajlandó volt elhinni, amit Fráter György mentegetőzésében olvasott: hogy tudniillik valójában Petrovics volt az áruló, hiszen, lám, az ő váraiba került Ferdinánd őrsége! A hadjáratot török szokás szerint Kászim napján, október végén befejezte, de hazavonulása csak pillanatnyilag oldotta meg György barát gondjait.
Kétségtelen, két fontos dologban teljesült Erdély helytartójának óhaja: a Habsburgokat sikerült belevinnie a békeszegésbe, s eltávolította Izabella királynét a színről. A török azonban azonnal akcióba lépett, s fájdalmasan nagy darabot hasított ki Erdély délkeleti védővonalából. A rendek érthetően nyugtalankodtak – ugyanakkor a Habsburgok segítsége, noha időközben újabb erősítés érkezett Sforza Pallavicini generális vezetése alatt, még mindig aránytalanul gyönge maradt. Az, hogy Ferdinánd közben kijárta a barátnak a bíborosi kalapot, ezen a tényen nem változtatott.
Vissza kell tehát valahogy vágni a töröknek, de anélkül, hogy azt komolyan fölingerelné – erre a nehezen kivitelezhető próbálkozásra szánta el magát Fráter György 1551 novemberében. Teljes haderejével – Castaldo zsoldosaitól a magyar rendek segélycsapataiig – Lippa ellen indult, az ellen a város ellen, amelyet Mehmed bég saját bevallása szerint nem is akart elfoglalni, hanem a jobbára rác lakosság önként adta föl neki. A török őrség hamarosan 433megadta magát – s a helytartó, vezértársai tiltakozása ellenére, szabad eltávozást engedett a legyőzötteknek.
I. Ferdinánd kezdettől gyanakodott, nem csak csapdába akarja-e csalni hadait Erdély koronázatlan ura? Már az akció elindításakor ezt a nehezen félreérthető parancsot adta Castaldónak: „meghagyjuk és megparancsoljuk neked, hogy ha alaposan meggyőződöl róla, hogy [a barát] valamit tesz, ami nyilvánvalóan veszedelmünkre szolgálhat, ez esetben azt cselekedd vele, amit országunk és hű alattvalóink érdeke kíván. Ebbeli akaratunkat kötelességed végrehajtani.”* A zsoldos tisztek valamennyien féltek Erdélyben, s félelmüket Nádasdy és társai gyűlölködése a barát ellen (az országbíró Maylád István sógora volt!), valamint a törökkel való szüntelen érintkezés csak tovább növelte. A lippai őrség elengedését, majd a zsoldos katonák téli szállásainak erdélyi falvakban való kijelölését valamiféle ellenük tervezett merénylet előjátékának hitték. Fráter György, aki ki akarta várni, milyen lesz a török reakciója, igyekezett lecsillapítani az alaptalan gyanakvást: még azt is megtette, hogy testőrségét elküldte maga mellől. Castaldo, a Habsburg-hadak parancsnoka ebben már csak a kedvező alkalmat látta.
O. UTIEŠENOVIĆ, Lebensgeschichte des Cardinals Georg Utiešenović, gennant Martinusius. Wien 1881. 273.
Sforza Pallavicini kapott parancsot a végrehajtásra, Marc Antonio Ferrari, korábban a magyar helytartótanács, 1551 nyara óta viszont Castaldo titkára szolgáltatta a szükséges információkat, s vezette az éjszakai orvtámadókat a helyszínre, Alvincra. 1551. december 16-áról 17-ére virradó éjjelen az orgyilkos merénylők lemészárolják Fráter Györgyöt, Erdély helytartóját, a római egyház bíboros püspökét.
A merényletet I. Ferdinánd tudtával és beleegyezésével követték el, erre több közvetlen bizonyíték is fennmaradt. A barát-helytartó kétségtelenül hibát követett el, mikor beengedte országába a Habsburg-hatalmat. Az alvinci gyilkosság megakadályozta benne, hogy megpróbálhassa helyrehozni ezt a hibát. A bécsi király viszont tettével csak saját tehetetlenségét ismerte be: mivel arra nem volt képes, hogy hathatós segítséget nyújtson Erdélynek, eltétette láb alól azt az embert, aki le tudta vonni a megfelelő következtetéseket erőtlenségéből. Ez pedig azt jelentette, hogy az önálló keleti magyar állam létezésének problémája 1551-ben sem oldódott meg.
Míg Castaldo visszahódított tartományként a királyi Magyarországhoz csatolta a Tisza mentét és Erdélyt, a szultán, felbőszülve az ellene elkövetett áruláson s ellenfelei térnyerésén, 1552-ben nekizúdította seregét a magyar végváraknak. Kiderült, hogy I. Ferdinánd és országai egyáltalában nem készültek föl a könnyen előre látható támadásra. A hadjárat során elesett egy sor magyar határvár, közöttük Veszprém, Drégely, Szolnok, Lippa, Temesvár, 434Karánsebes és Lugos. Egyedül a Dobó István által védett Eger vára tudta kiállni az ostromot.
Csak a vak nem láthatta, hogy – 1526 óta ezúttal először – a török támadás éppen a volt Szapolyai-állam délkeleti védővonalaiból hasította ki a legnagyobb darabot: elveszett az egész Temesköz, el Arad megye és a Maros teljes alsó szakasza. A zsoldoshadak leszerepeltek – Lippáról az Aldana kapitány vezette spanyol őrség egyszerűen elfutott –, Losonczi István halála Temesvár elestekor pedig külön kiemelte az áldozatvállalás hiábavalóságát.
Közben pedig az erdélyi három nemzet ismételten bizonyította, hogy az éppen most elbukott államhoz nem sok köze volt. A szászoknak sikerült elérniük, hogy adójukat az erdélyi országgyűléstől függetlenül ajánlhassák meg, s teljesen kivonták magukat a vajda hatásköre alól. A székelyek adómentességük helyreállításán fáradoztak. Mindhárom „natio” ragaszkodott hozzá, hogy veszély esetén külön-külön állítson ki katonaságot. I. Ferdinánd pedig, megelőzendő egy esetleges ellene irányuló szervezkedést, megtiltotta, hogy az erdélyi rendek maguk hívhassák össze saját országgyűlésüket. A Tiszántúl és a Tisza mente nemessége az Erdélyben tartott országgyűlések helyett a Nyugat-Magyarországon tartottakra kezdett eljárni, hiszen – elvben – csak királyt cserélt, nem országot.
Az 1552-es vereségek nyomasztó hatásához hamarosan a török nyílt beavatkozása járult. Szultáni fermánok, a román fejedelmek és a határ menti török bégek levelei szólították föl ismételten az erdélyieket Izabella és fia visszahívására. A megrettent erdélyi diéta még 1552-ben úgy határozott, hogy tovább fizeti a szultánnak az évi 10 000 forintos adót. Castaldo és a Ferdinánd király által kinevezett vajda, ecsedi Báthori András hiába tiltakozott: a tárgyalások vezetését az a Haller Péter vállalta magára, aki korábban a szász ellenzék vezetője volt! Az 1552 őszén megkezdett tárgyalásokon Haller egyenesen olyan javaslatokkal hozakodott elő, hogy az erdélyiek eltávolítják a német hadakat, s új vajdát választanak, ha a szultán visszaadja a Temesközt.
Ez persze egyelőre csak terv maradt, s Ferdinánd ígéretei még valamennyire tartották a lelket az emberekben. Csak a déli Tiszántúl mindenkinél fenyegetettebb nemessége unt rá a kiszolgáltatottságra: már 1553 nyarán, a Kerekiben tartott rész-országgyűlésen visszahívták királynőjüket, s egyben segítséget kértek a budai pasától. Petrovics Péter azonnal közéjük sietett kisebb lovascsapattal: a kereki lázadók, Ártándy Kelemen, Patócsy Ferenc, Bethlen Gábor azonnal csatlakoztak hozzá. Erdélyben is akadt egy-két támogatójuk Kendi Antal és Hagymássy Kristóf személyében, s a székelyek is hajlandónak mutatkoztak a csatlakozásra.
A lázongás kezdetére Castaldo kormányzása teljes csődbe jutott. 1552-ben a harcoktól távol maradó zsoldosai (akár fizették őket, akár nem) az erdélyi 435városok kirablásával és fölgyújtásával növelték rossz hírüket. A generális teljesen megzavarodott, s miután a bizalom helyreállítása helyett csak egy újabb gyilkosságra futotta erejéből (ezúttal Rareş István moldvai vajdát ölette meg), 1553 elején a király végül hazarendelte. A zsoldossereget is kivonták Erdélyből, nélküle könnyebb volt rendet csinálni, mint vele. Petrovics és Patócsy felkelését már az új vajdák, Kendi Ferenc és az egri hős, Dobó István verte le, miután a mozgalmat a török az újabb perzsa háború miatt nem volt hajlandó támogatni.
A szultán persze nem mondott le Erdély ellenőrzésének visszaszerzéséről. Az 1552-es hadjárat bebizonyította, hogy az erőviszonyok a dunai hadszíntéren nem változtak: a török változatlanul nem tudja áttörni a Habsburgok magyarországi védőfalát – de taktikai fölénye most is vitathatatlan. A perzsa hadszíntéren ezúttal is hamar véget értek a harcok, s 1554 nyarán a török hadak ismét támadásba lendültek Magyarországon: az eredmény ezúttal Salgó és Fülek elfoglalása. Közben pedig újabb parancsvivő érkezett Sztambulból Erdélybe, a Szapolyaiak visszahívását követelve a három nemzettől. A nyomaték kedvéért Szulejmán Lugost és Karánsebest visszaadta Petrovics Péternek – Ferdinánd pedig most is képtelennek bizonyult a hathatós segítségre. Tehetetlenségét beismerve, Bécs 1555 elején maga fizette be Erdély adóját a portai kincstárba, s egyben alkudozni kezdett egy újabb békekötés lehetőségéről.
A szultán a felajánlkozást azzal a feltétellel volt hajlandó meghallgatni, ha a Habsburgok föladják Erdélyt. A bécsi követeknek, Verancsics Antalnak és Busbecq lovagnak átadott válasz 1555 novemberéig adott haladékot Ferdinándnak – s ugyanez év október 7-én külön fermán készült az erdélyiek számára, török támadással fenyegetve őket, ha nem hívják vissza János király fiát.
A román fejedelemségek harcra készültek, az alföldi török helyőrségek szintén, a Tiszántúl Petrovics Péter vezetésével újból föllázadt. Az 1555. december 23-án Marosvásárhelyen összeült erdélyi diéta nyíltan megüzente a királynak: „Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, a római császárral összeköttetésben lenni, de Isten nem akarta, hogy ez állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma, s az attól való félelem miatt, ki ázsiai gondjaitól megszabadulva egész erejével minket fenyeget. Mert megizente, hogy hazánkat tűzzel-vassal emészti meg, minket, nőinket, gyermekeinket, családunkat kiirt. S hogy meg is teszi, abban bizonyos lehet, aki Lippát, Temesvárt elesni látta. Kettő közül tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít meg minket felséged, mi Szulejmánnak ellenállhat vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedjék”.*
EOE I. 475.
436Igazából már nem vártak válaszra. Balassa Menyhárt országos főkapitány 1556 januárjának végére újabb országgyűlést hívott össze Tordára. Mindenki tudta, az elszakadás kimondása lesz a napirend. A vajdák (Kendi és Dobó) adományokkal próbáltak néhány befolyásos embert visszatartani – eredmény nélkül. A Tordán megjelentek (főleg székelyek és magyarok) kimondták Izabella és fia visszahívását, Petrovics Péter hadainak beeresztését. Március 12-én már az ez utóbbi által szervezett szászsebesi országgyűlés hozta meg a végső határozatot: „Annak okáért ez mai napon a mi urunk gyermekét, a János király fiát vettük magunknak fejedelemül és királyul egyenlő akaratból, kinek az ő méltósága szerént minden hívséggel mint urunknak leszünk és vagyunk is.”*
EOE I. 481.
Az özvegyért és a gyermekért követség indult. Krakkóba igyekeztek, a lengyel székvárosba. Bécs figyelméből az elmúlt években ugyanis még arra sem tellett, hogy Izabellát Oppelnben marasztalják. A megígért sziléziai hercegségeket oly nyomorúságos körülmények között akarták átadni neki, hogy végül jobbnak látta öccséhez, Zsigmond Ágost lengyel királyhoz menekülni.
Míg az erdélyi urak a krakkói udvar érthetően szíves fogadtatásának örvendtek – I. Ferdinánd június 14-én levélben jelentette be a szultánnak: Erdélyt visszaadja János Zsigmond kezére. A meghátrálás, mint rendesen, elkésett. Khádim Ali budai pasa serege már májusban ostrom alá vette Szigetvárt. Izabella és János Zsigmond hazaindult, s október 22-én ünnepélyesen bevonult Kolozsvárra. Petrovics Péter és Balassa Menyhárt – román segédhadak támogatásával – sorra foglalta el a királyi várakat. Gyulafehérvár és Gyalu hódolt meg elsőnek, Bornemisza Pál, az I. Ferdinánd által 1551-ben kinevezett erdélyi püspök menekülni kényszerült egyházmegyéjéből. S bár a románok nemsokára hazavonultak, Déva, Fogaras, Bethlen, Huszt és a szász városok is hamarosan kitűzték a Szapolyaiak zászlaját. Komolyabb ellenállás jószerével csak a Tiszántúlon mutatkozott, ahol Váradot egészen 1557 áprilisáig védte a magára hagyott helyőrség, s ahol Gyula várát csak 1566-ban foglalja majd el – a török. Magában Erdélyben Dobó István Szamosújvár hosszú védelmezésével ismét megmutatta, hogy ő a legderekabb magyar várkapitány – de 1556 novemberében neki is be kellett fejeznie az értelmetlenné vált ellenállást. Gömört és Tornát Bebek Ferenc, Sárost Tárczay György, Abaújt és Zemplént Perényi Gábor vitte át a Szapolyaiak táborába. A Szapolyaiak állama újraalakult, s ráadásul most már önmagától létezik, a külső kényszer mellett a belső erők is fennmaradásán munkálkodnak.
