JÁNOS ZSIGMOND „FEJEDELEM” ÉS BÁTHORI ISTVÁN „VAJDA”

Teljes szövegű keresés

437JÁNOS ZSIGMOND „FEJEDELEM” ÉS BÁTHORI ISTVÁN „VAJDA”
Az 1556-ot követő, közel negyvenesztendős időszak eseménytörténete hasonlít az 1526–1551 közötti évekére. Izabella visszatérésére Habsburg Ferdinánd király háborúval reagált – s a hadakozás kisebb-nagyobb szünetekkel eltartott az 1570-es évek derekáig.
1557-ben a Szapolyai-házhoz pártolt Felső-Tisza vidéki főurak sorra foglalták el a legfontosabb királyi várakat: Váradot, Husztot, Tokajt. Csak Gyula és Világos állott sikerrel ellent. Puchaim generális kétszeri ellentámadása csak kisebb eredményeket hozott, azt is csak Zemplén megyében. Izabella uralma így ismét Kassáig ért. 1557 végétől viszont Ferdinánd híveié a kezdeményezés, elsősorban Telekessy Imre felső-magyarországi főkapitány jóvoltából.
1559. január 31-én Ferdinánd király fegyverszünetet kötött a törökkel, s ezután az erdélyi harcok hevessége is csökkent. Csakhogy még ugyanez év végén (november 15-én) meghalt Izabella királyné – s ezzel újrakezdődött a hadakozás, tülekedés. Zay Ferenc kassai főkapitánynak sikerült elpártolásra bírni Izabella magyarországi főkapitányát, Balassa Menyhártot. A nevezetes „árultatás” nyomán – amihez egy sor Felső-Tisza vidéki nagyúr is csatlakozott – 1561 végére Gyulafehérvár fennhatósága gyakorlatilag nem terjedt túl Bihar és Máramaros megyéken (egyedüli nevezetes kivétel: Munkács vára). A következő néhány év háborúskodása alatt néhány fontosabb vár ugyan többször is gazdát cserélt (Szatmár, Tokaj, Nagybánya stb.), de a tényleges birtokviszonyok huzamosabb időre már nem változnak. Csak II. János seregének hadadi csatavesztésekor (1562. március 4), majd Schwendi generális 1565. nyári nagy támadásakor tűnt úgy röpke pár hónapig, hogy a Habsburg-tábor veszélyeztetheti a Szapolyai-állam létét. Egy évre rá már a szultán seregei járták Magyarországot, s az új királynak, I. Miksának ismét meg kellett tanulnia apja leckéjét: a török haderő még mindig képes visszafordítani a magyarországi hadiszerencse kerekét. A nagy Szulejmán ugyan meghalt Szigetvár ostroma közben, a derék Schwendi pedig 1567-ben megszerezte Munkácsot, 1568. február 17-én Drinápolyban mégis létrejött az a béke, amely harmadfél évtizedre viszonylagos nyugodalmat biztosított az agyongyötört Magyarországnak – s egyben kockázatos provokációvá emelt minden, a Szapolyaiak elleni próbálkozást.
Valóban, a szokásos pár évi diplomáciai huzavona alatt már elcsendesedtek a fegyverek, s 1571. március 10-én Miksa császár már ratifikálhatta Erdély uraival a speyeri békekötést. S hiába vonatkozott a szerződés csak a Szapolyai-dinasztiára – János Zsigmond 1571. március 14-én meghalt, s az utódjául megválasztott Báthori István ellen Miksa már nem mert fegyverhez nyúlni. Csak közvetve, illetve a Rueber kassai főkapitány szervezkedése fölötti 438szemhunyással kísérelte meg az Erdély ügyeibe való beavatkozást. A Béccsel paktáló trónkövetelő Bekes Gáspár csatatéri vereségével (1575. július 10, Kerelőszentpál) azután ez a fajta beleszólás is ugyanolyan véget ért, mint a korábbi diverziós kísérletek.

31. térkép. Az Erdélyi Fejedelemség kialakulása
Ha a hadszíntér keletebbre tolódott is, ez a kevés eredménnyel zárult, de elég sok vért követelő hadakozássorozat nyugodtan lejátszódhatott volna valamikor Fráter György halála előtt. Még feltűnőbb az a szinte már tragikomikus hasonlóság, amely a csatazajt ezúttal is végigkísérő béketárgyalásokat köti 1551 előtti előzményeikhez.
A speyeri egyezmény is fenntartja az egész Magyarország egységének elvét, mint annak idején a váradi tette. „II. János” ugyan lemondott az apjától és Fráter Györgytől rá hagyott királyi címről, s megelégedett az „Erdély és Magyarország részeinek fejedelme” titulussal. Függése azonban a magyar uralkodóktól pusztán névleges, hatalmát férfi utódai öröklik, s ha lemondana, vagy mégis elvesztené országát, Sziléziában kap kárpótlást – pontosan az emlékezetes Oppeln és Ratibor hercegségeket. S hogy a Váradhoz, Bátorhoz való közelítés még pontosabb legyen, ez a megállapodás is titkosnak minősült, mint korábban János Zsigmond és Miksa 1565-ös, hamvában holt szatmári 439megegyezése is. S ha Speyert nem, ezt a szatmári megállapodást csak beárulta Miksa császár a Portának ugyanúgy a török bosszújától megrémülő erdélyiek „megtérésére” számítva, mint apja tette 1540-ben, Várad esetében.
Maradt, még Speyer után is, az új állam bizonytalan közjogi helyzete. Izabella, majd János Zsigmond uralmát csak a török, Lengyelország és Franciaország ismerte el. Az országnak nincs neve, uralkodói a magyar királyi címet használják: Izabella hivatalosan „Magyarország királynője”, János Zsigmond pedig „II. János választott magyar király”. Báthori István címe a külföld előtt (kivéve persze Sztambult) sokáig egyszerűen „vajda”. Marad az időnként fölbukkanó, gyakorlati hasznot alig kínáló, s ezért komolyabb következmények nélküli francia fölkínálkozás (1555–1556-ban Párizs aktívan segíti Izabella hazatérését). Marad a román fejedelemségek eszköz szerepe az Erdélyre gyakorolt külső nyomás érvényesítésekor. 1556-ban Sándor (Alexandru Lăpuşneanu) moldvai és Petrásko (Pătraşcu) havaselvi fejedelem (török parancsra) fegyveres betöréssel készítette elő az utat Petrovics Péter vállalkozásához. 1561-ben viszont a Habsburg segítséggel uralomra jutott görög származású Heraklidész Jakab („Zsarnok vajda”, „Despot vodă”) Balassáékat segítette lázadásukban mint Moldva fejedelme.
S végül, de semmiképpen sem utolsósorban, a török magatartása is maradt, amilyennek korábban megismertük. A szultánok Magyarország keleti felét elvileg sajátjuknak tartották, s védenceik ottani uralkodását csak kegyes akaratuknak tulajdonították. Hűbéri adót követeltek tehát azoktól, s ragaszkodtak hozzá, hogy csak jóváhagyásukkal, s az általuk kibocsátott kinevező-beleegyező irat, az „athname” kézhezvételével kezdhessék meg kormányzásukat. Szulejmánnak az ifjú II. János részére kiállított athnaméja szó szerint megismételte a János királynak 1528 februárjában küldött szövetséglevelet. Báthori István megválasztásakor pedig már ott várakozott a magyar renegát Amhát csausz, kezében a Sztambulban kiállított, de azért a Porta bölcsességéből szintén Báthori nevére szóló fermánnal. Ha a szöveg változott, a hang parancsolóbb lett is, a lényeg maradt:
„Erdély vajdája Báthori István!… Régulta immár az Erdély ország az én oltalmam alatt volt, az Erdély ország igaz olyan országom nekem mint egyéb országaim, igaz úgy oltalmaztam mindenek ellen mint egyéb földemet. Mostan is azon módon akarom mindenben oltalmazni minden ellenség ellen. Minden rendbeli urakat, tiszttartókat, várakat, városokat, kastélyokat, palánkokat, falukat, tartományokat, porkolábokat, községet azon állapotban, azon rendben akarom megtartani, mint ez ideig voltak; valami az Erdélyhez tartozik, Birodalmamat nézi, vagy Magyarországban, vagy Erdélyben…
Annakokáért én az te énhozzám való hűséged szerint az Erdélyországot az én hatalmamból néked megadtam.
…úgy tudjad, hogy téged az illet az te énhozzám való hűséged szerint, hogy az urakkal egy értelemben légy és csendességben egyet érts velek.…
440A budai és temesvári beglerbéggel mindenkor egyet érts, tudakozzátok meg egymástól, hogy egyetértvén az ellenség csalárdságot ne vehessen rajtatok.”*
EOE II. 459.
Egyebekben pedig – még mindig ugyanúgy, mint a korábbi évtizedekben – majdnem teljes szabadságot engedélyezett a török magyarországi gyámoltjának. Ekkori erdélyi politikájának lényege összefoglalható egyetlen mondatban. Meg akarta, s meg is tudta akadályozni, hogy Magyarország egykori egysége helyreálljon. Amíg tehát a Szapolyai-dinasztia, majd Báthori István és utódai óvakodtak az oda vezető tilalmas lépésektől, minden egyébben önállóan cselekedhettek. Sőt.
Mikor 1565-ben Bécs leleplezte a Porta előtt János Zsigmonddal titokban kötött megállapodását, az ifjú „választott király” úgy határozott, személyesen keresi föl a szultánt, s miként apja tette volt három évtizeddel korábban, tisztelgésével győzi meg a nagyurat hűségéről. A szultán az Erdély elleni támadásokat békeszegésnek tekintette, s ezért jött haddal Magyarország ellen. Az elébe siető ifjú fejedelemnek Belgrádban átadta a már említett athnamét – megtorlásra csak a Habsburg-országrész ellen került sor: Szigetvár bevételén kívül ekkor számolta föl az oszmán hatalom az Alföld keleti felében a királyi Magyarország utolsó bástyáit: Gyula, Világos, Jenő várait.
A figyelmeztetés azért mindenki számára érthető volt. A török hódítani jött Magyarországra, s a Gyulafehérvárral szembeni jóindulat kényszerű közjátéknak volt tervezve egy hosszú játszmában. Olykor-olykor különös kegyképpen néhány morzsát átengedett zsákmányából: 1554-ben Lugost és Karánsebest Petrovicsnak, pár évvel később a kicsiny Deszni várát Zarándban János Zsigmondnak. Közben pedig (ezúttal 1546–1551 emléke kísért) ismételten igényt emelt a legfontosabb erdélyi határvárakra: Lugosra, Sebesre, Váradra, Kerekire, Sarkadra. (Előbb Bebek Ferencnek 1556–57-ben Izabella ellen folytatott portai intrikái idején; később, mikor Bekes Gáspár kínálta föl azokat neki abban a reményben, hogy cserében elnyeri támogatását.)
Az bizonyos, hogy a Szapolyai-dinasztia kihalása bizonyos változást hozott a török erdélyi politikájában. Ez a változás első pillantásra nem tűnik jelentősnek, főleg, mert nem az elvek területén jelentkezik. II. Szelim szultán (1566–1574) 1572 márciusában ünnepélyesen megüzente Báthori Istvánnak: az öreg János király és fia, II. János örökösének, s azok mintájára teljes jogú uralkodónak tekinti őt.
A figyelmesebb szemlélő azonban már ekkor is fennakad azon, hogy a Porta megpróbálja kiterjeszteni a kettős adózású határterületet, természetesen Erdély rovására. Szintén apróságnak tűnik, hogy a szultáni udvar tisztviselői, a vezérpasáktól le a csauszokig és tolmácsokig, kezdik fölsrófolni a maguknak kikövetelt ajándékok értékét. Amikor még csak „az néhai János király” idejével példálóznak, az még hagyján. Már gyanúsabb, ha szemérmetlen 441nyíltsággal a két román fejedelemségből befolyó ajándékokat szabják mértékül. A foga fehérét végül 1576-ban mutatta ki Sztambul: az új szultán, III. Murád trónra lépése alkalmával nemcsak a végvárakra emelt igényt újította meg, hanem azonnal megtoldotta Erdély évi adóját is (10 000 arany helyett 15 000). S bár Báthorinak eszébe sem volt tiltakozni, azért megkapta az írott figyelmeztetést: Bekes Gáspár támogatásával a Porta még nagyobb hasznot is szerezhetett volna.
Igaz, a trónkövetelő közben elbujdosott, s pár év múlva Báthori István legvitézebb parancsnokaként fog harcolni Lengyelországban. A szultán azonban ettől fogva rendszeresen tart fejedelemjelöltet Sztambulban. 1580-tól a tizenöt éves háborúig a közben renegáttá lévő magyar nemes, Márkházi Pál játssza ezt a szégyenteljes szerepet. A szolgasorba süllyesztett román vajdaságok útját már előkészítették Erdély számára is, s minden alkalom jó volt, hogy egy-egy lépéssel előrébb lökjék azt rajta.
Báthori viszont minden erejével azon volt, hogy ezek az alkalmak létre se jöhessenek. Kifizette a megemelt adót; szigorúan ügyelt, hogy végvári vitézei ne dúlhassanak a török hódoltságban; üldöztette a szultán által elűzött Bogdán moldvai vajdát és így tovább.
Igen, a két hatalmas szomszéd igényei, követelései változatlanul megszabják, milyen irányban és meddig mehet el az Erdéllyé változott Kelet-Magyarország. 1556 után a történet mégis lényegesen különbözik a korábbitól.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages