ORSZÁG SZÜLETIK

Teljes szövegű keresés

ORSZÁG SZÜLETIK
Elsősorban és mindenekelőtt a közgondolkodásban kezdett gyökeret verni az országrész önállóságát szükségszerűnek tartó vélemény. Az 1556-os fordulatot természetesen még több visszaesés követte. 1556 őszén Szebenben a szász tömegek még föllázadtak a magyarokkal és (közvetve) a törökkel paktáló elöljáróik ellen. A királybíró, Johannes Roth életével fizetett, Haller Péternek és társainak azonban néhány nap alatt sikerült leszerelnie az egyébként társadalmi ellentéteket is napvilágra hozó mozgalmat.
1561-ben Balassa Menyhárt „árulása” a Tisza-vidéki arisztokraták többségét, s velük a familiárisi sorba kényszerült tiszaháti kisnemességet is Ferdinánd pártjára vitte. Többségük nem is tért többé vissza Gyulafehérvár fennhatósága alá. De már a székelyek „támadását”, akik Balassáék izgatására jogaik sérelmeit a Ferdinánd királyhoz pártolással akarták orvosolni, II. János csapatai könyörtelenül elnyomták. Döntő változást egyik megmozdulás sem tudott elérni: az uralkodónak mindig maradt elég támogatója, hogy akaratát érvényesíthesse. 1562-től már több mint egy évtizedig kellett várni, mire Bekesnek sikerült újra „feltámasztania” a székelyeket s néhány forrófejű erdélyi nemesurat. Báthori István pedig már két évtizedes nyugalmi időszak alapjait veti meg.
442Ennek az érési folyamatnak volt néhány döntő pillanata. Olyan mozzanatok, amelyek egyébként simán beilleszthetők az önmagukat folytonosan ismétlő események láncolatába – egymás után tisztáztak egy sor kényes, lényegbevágó kérdést.
Az ilyen kétarcú történések sorában az ifjú Szapolyai már emlegetett tisztelgése a szultán előtt tekinthető az elsőnek (1566). A Habsburg-diplomácia emlékezetes „árulkodása” miatt Erdélyben nagy volt a kétségbeesés, s arra sem sokan vállalkoztak, hogy elkísérjék fejedelmüket a veszedelmes látogatásra. (A történet e tekintetben is ismétlődik: emlékezzünk János király 1528–29-es török tárgyalásaira!)
Az elmúlt 15 év alatt a Szapolyai-állam és a török viszonya egy sor válságon ment keresztül (1551, 1556, 1557–59, 1561). Az érintkezést biztosító tárgyalások általában esetlegesek maradtak: vagy csak alacsonyabb rangú tisztviselők vettek részt bennük, vagy pedig végtelenbe húzódó követjárások lettek belőlük.
A két uralkodó személyes találkozása lezárta e nehéz korszakot. A következő harminc esztendőben országaik – a jellegzetes függőség ellenére – gyakorlatilag felhőtlen jó viszonyban élnek egymással.
A második fordulópont a speyeri egyezmény megkötése. Nem annyira János Zsigmond fejedelmi rangjának elismerése által, hiszen azt a fiatalember korai halála, s ezzel a Szapolyaiak családjának letűnése ismét kérdésessé tette. Sokkal fontosabb volt – s a közbejött bonyodalmak ellenére is végrehajtották – a magyar királyság és Erdély határának kijelölése.
Eddig ugyanis a fejedelemség területe gyakorlatilag a Gyulafehérvár fennhatóságát elismerő nagyurak és nemesek birtokainak területével volt egyenlő. Mivel pedig a magyarországi birtokrendszernek az volt a sajátsága, hogy egyes uradalmak olykor három-négy megyében szétszórt falvakból tevődtek össze, a Felső-Tisza vidékén a két ország földjei mozaikszerűen egymásba mosódtak. Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs megyék, bár 1561 óta gyakorlatilag a Habsburg-hívek kezében maradtak, tele voltak szórva erdélyi fennhatóságú falvakkal. Most, 1571-ben János Zsigmond lemondott ezekről a „tartozékokról”, cserében viszont Miksa is lemondott hívei minden olyan falujáról és birtokáról, amelyek az Erdélynek átengedett Részekben feküdtek. Így pontosan meghúzhatták a határokat: Máramaros, Kraszna, Közép-Szolnok és Bihar a fejedelemséghez kerültek (Nagybánya és Erdőd kivételével); más területekre viszont nem emelhetett igényt többé sem az egyik, sem a másik fél.
A határkérdés rendezése elméletileg hátrányos maradt Erdélyre nézve, hiszen korábban az egész Tiszántúl hozzá tartozott. Ténylegesen azonban csak szentesítette a több évtizedes háborúskodás végeredményeképpen kialakult helyzetet. Arról sem beszélhetünk, hogy a szerződés véglegesen megmerevítette volna a határokat. Egyrészt a déli megyékben eleve Erdélyhez tartozott egy 443sor olyan körzet, melyekről Speyerben nem emlékeztek meg – pedig kívül estek a hajdani vajdaság határain (Karánsebes, Lugos; valamint Zaránd és Békés megyék egy része). 1585-ben – utólagos megegyezés eredményeképpen – a Magyarországhoz került Báthori javak kárpótlásaként Nagybánya és környéke békés úton visszakerült a fejedelmek kezébe.
Végül pedig mindennél fontosabb nyereségnek számíthatjuk, hogy az eddig oly sok összecsapásra okot adó határviták nem mérgezhették többé Bécs és Gyulafehérvár viszonyát.
Speyer után nem sokkal ismét lényeges fordulat következett be Erdély sorsában (immár a harmadik). „János király fia” halálával a részország vezetői két, jogilag egyaránt alátámasztható lehetőség között választhattak. Az egyik a speyeri pontok végrehajtása lett volna: a Szapolyai-dinasztia magvaszakadása tálcán kínálta a lehetőséget a hajdani Magyarország maradványainak egyesítéséhez. A másik lehetőséget az 1567. évi gyulafehérvári országgyűlés szolgáltatta, ahol is a rendek a Szulejmán által Belgrádban adott athnaméra hivatkozva törvényt hoztak a szabad fejedelemválasztásról. Az erdélyiek döntése egyértelmű: 1571. május 25-én „minden további vita és szó nélkül” urukká választották somlyai Báthori Istvánt. Ezzel 1556 után másodízben is kinyilvánították: az önállóság nem egyszerűen az uralkodó dinasztiák létezésének tükre.
Ugyanez a választás sok mindent tisztázott a Habsburgok igényeivel, terveivel kapcsolatban is. Miksa császár óvakodott attól, hogy elvitassa a rendek jogát vezetőjük megválasztására. Titkos tárgyalásain megelégedett azzal az engedménnyel, hogy az új fejedelem hivatalosan csak a hagyományos vajdai titulust használja, s címének megfelelően hűségesküt tegyen a magyar uralkodónak. Voltaképpen a speyeri megállapodást érvényesítették – annak lényege nélkül. Ezzel megszűnt hatni a Szapolyai családdal kapcsolatos államjogi fikció másik fele is: az elszakadt keleti országrészek cselekvési szabadságát Bécs az utolsó magyar uralkodóház kihalta után sem tudta kérdésessé tenni.
A negyedik fordulópontnak Bekes Gáspár felkelését, illetve annak vereségét tekinthetjük. A vállalkozás kudarca újabb lépéssel előbbre lökte a Habsburg-ház politikájának változását. A függőség elismertetése ezután már valóban csak elvi igény maradt, a gyakorlati politika lépéseit a beavatkozási kísérletek helyett az önállóság elismerése szabta meg. „A császár ő felsége az vajdához és az ő atyjafiaihoz minden császári kegyelmességgel indultatott… Mint annakelőtte, azonképpen most is meghagytuk, hogy [Rueber kassai főkapitány] az jó szomszédsághoz tartsa magát.”*
LUKINICH IMRE, Erdély területi változásai. Budapest 1918. 172.
A kerelőszentpáli csata (Bekes veresége) Erdélyben magában is mély nyomokat hagyott. Báthori keményen lesújtott a lázadókra, az elfogott tisztek 444jó részét még a harcmezőn fölakasztatta. Bekes ugyan elmenekült, de sok főrangú cinkosa a fejedelem markába került. Ezeket főbenjáró per alá fogták, s halálra ítélték. A sokat megélt ítélőmester, Wesselényi Miklós sírva olvasta föl a végzést, a vádlottak pedig végső menedékként a magyar király – tehát a Bekessel cimboráló Miksa császár – elé akartak fellebbezni, hivatkozva a magyar állam évszázados törvényeire. Az a Báthori azonban, aki csak pár éve vallotta magát a Habsburg uralkodó egyszerű vajdájának, állama országgyűlésével ezúttal olyan törvényt hozatott, amelynek értelmében a magyar király ezentúl nem rendelkezik törvénykezési joggal Erdély és a Részek fölött. A halálos ítéleteket végrehajtották – a fejedelemség pedig újabb fontos közjogi területen szerezte meg önállósága biztosítékát.
Az ötödik és talán utolsó döntő mozzanat Báthori István lengyel királlyá való megválasztása volt 1575. december 15-én. Ha a Habsburg uralkodók fensőbbségük biztos tudatában követelhettek hódolatot a közjogilag vitathatóan uralomra vergődött Szapolyaiaktól vagy Báthori „vajdától” – Krakkó koronás urával szemben ezt már nem tehették meg. Olyannyira nem, hogy mikor Báthori István (most már „Erdély fejedelme”) távollétében vajdákra bízza a kormányzást (előbb bátyja, Báthori Kristóf, majd annak fia, Zsigmond személyében; 1576. január 28-án, illetve 1581. május 1-én), Bécs már meg sem kísérelte formális követeléseinek fölújítását, sőt utóbb, Báthori István halálakor sem vonta kétségbe Báthori Zsigmond trónra lépésének jogosságát, azaz de facto elismerte a szabad fejedelemválasztást.
Ezeken a közvetlen politikai lépéseken túl elrendeződött néhány másodrendű közjogi bonyodalom is az 1556 utáni évtizedekben. 1552-ben Ferdinánd király még egyetemesen érvénytelenítette Izabella és II. János valamennyi birtokadományát. A speyeri egyezség azután orvosolta ezt a tényleges bonyodalmakat legföljebb 1556-ig okozó állásfoglalást. 1559-ben, a trónörökös Miksa főherceg királlyá választásakor fordult elő utoljára, hogy a magyar országgyűlésre meghívták a Szapolyaiakhoz tartozó anyaországi megyék (a „Partium”, a Részek) nemességét. Az 1570-es évek végéig vannak adataink arról, hogy Bécs adóztatni próbálja ugyanezen Részek lakosságát.
A fejedelemség természetesen nem ezektől a lassan, fokozatosan bekövetkező változásoktól támadt önálló életre. Láttuk, elszakadása befejezett tény volt már e folyamat kezdetekor. De csakis ezek révén szerezhette meg magának külső biztonságát és belső nyugalmát. Csakis ezek révén juthatott el arra a pontra, hogy energiáit nem kötötték le többé ellenséges támadások és veszedelmes lázadások. Békét nyert – s ezzel lehetőséget arra, hogy fejlődjön és megerősödjön.
Mert ha a jó szerencse adott is lehetőséget, a józan ész és a ravasz számvetés el is kerülte a sűrűn fenyegető katasztrófákat – egy gyönge Erdély mihamar belesüppedt volna a török uralta balkáni népek nyomorúságába. Rendeződvén a dolgok a Habsburgokkal, a Magas Portához való viszony maradt 445a jövendő fejedelemség életének legnehezebb problémája. Az állammá alakulás zavarai sokak előtt megcsillantották a hatalom bűvöletét. Maylád István 1540-ben már tett olyan lépéseket, amelyek Erdélyt ugyanúgy kiszolgáltathatták volna a szultánok kényének, mint azt az egymással vetekedő román vajdajelöltek tették Moldvával és Havasalfölddel. Petrovics Péter, majd Bekes Gáspár, fölajánlva az ország legfontosabb határvárait, ismét fölidézte a Sztambul kegyéért az ország kiárusításával versengő despotizmus megszületésének veszélyét. Említettük Márkházi Pál gyászos portai szereplését is.
Erdély azonban ki tudta védeni ezeket a veszélyes kísérleteket. Miben különbözött román szomszédaitól? Egyrészt társadalmának fölépítésében: az országszakadás lassította ugyan a feudális társadalom fejlődését, de nem kezdte ki annak szerkezetét. A fejedelmek mögött önnön érdekeiket védelmezni tudó erők sorakoztak föl. (Havasalföldön és Moldvában ezzel szemben a török nyomás eredményeképpen a közép- és kisbirtokos réteg tönkrement, a vajdák csak a bojárok szűk rétegére támaszkodhattak.)
Legalább ilyen fontos volt azonban, hogy az erdélyiek, mint a magyar királyság utódai, veszélyes helyzetben számíthattak a Habsburg-hatalom közbelépésére. Kétségtelen, hogy ez a közbelépés sosem bizonyult valóban hatékonynak – de ahhoz elég látványos volt, hogy visszarettentse a törököt. 1551–1556 tragikus eseménysorának pozitív utóhangja, hogy Sztambul jó két évtizedre fölhagyott a nyílt beavatkozási kísérletekkel. Többet ért neki Erdély „szabad hűsége”, mint a fejedelemséget Bécs–Prága felé fordító hódító kísérlet kockázata.
Tudták ezt, méghozzá egyre többen, Gyulafehérvárott is. A törökbarát politika 1556-tól kezdve alapkövetelménye a keleti magyar állam vezetésének. Pedig azok a személyek, akik megszabták a fejedelmi udvar magatartását, a kérdéses évtizedben többször is kicserélődtek.
Az 1556-os fordulat két főszereplőjének a Párkák már csak nagyon szűk időt engedélyeztek. Petrovics Péter 1557-ben, Izabella királyné 1559-ben távozott az élők sorából. Az ifjú János herceget – II. Jánost – körülvevő tanácsosok – valamennyien Izabella udvartartásának tagjai vagy neveltjei – tovább vitték a stafétabotot. János Zsigmond végrendeletének végrehajtói, a „testámentumos urak”, ahelyett, hogy ellenszegültek volna a Báthorit megválasztó országgyűlési határozatnak – megelégedtek egy újabb Speyert jelentő titkos alkuval, Bekes Gáspár Bécs támogatta ellenállásának pedig az ismert kudarc vetett véget.
A személyek változása mögött a hatalmi szerkezet azonossága rejlett. Az uralkodói cím birtokosai magyar főúri dinasztiák sarjai: a Szapolyaiak, majd a Báthoriak. A legbefolyásosabb tanácsurak Izabella és II. János udvarában is a Részek (sőt az óhaza) magyar nemességéből és arisztokratáiból emelkednek ki: Csáky Mihály kancellár, Hagymássy Kristóf, Varkocs Tamás, 446Bebek Ferenc, Balassa Menyhárt, Báthori István, Báthori Kristóf, Bekes Gáspár… A kor egyetlen ténylegesen erdélyi nagy családja változatlanul a politikai harcok örök vesztese, a Kendi família.
Változatlan az is, hogy sem a székelyek, sem a szászok nem tudtak igazán beleszólni a gyulafehérvári kormány dolgaiba. Az előbbiek a „támadások” néhány hónapos föllángolásán kívül nem hallatnak magukról. Az utóbbiakban az idő előrehaladtával egyre erősödött a német nemzeti érzület. Mivel viszont a Habsburgok iránt érzett szimpátiájuk ellenkezett a politikai lehetőségekkel, nagy bölcsen alávetették magukat a mindenkori fejedelmek akaratának – anélkül viszont, hogy részt kértek volna a kormányzás gondjaiból. Adóikat megfizették, sőt ezen kívül is szívesen nyújtottak anyagi segítséget az államnak – de ezen túl legföljebb azzal törődtek, hogy privilégiumaikat ne érje sérelem.
Jellemző tünete e hatalmi viszonyoknak, hogy az udvarban élő külföldi kegyencek némelyikének sokkal nagyobb volt a befolyása, mint e két „nemzet” vezetőinek. Izabella királyné, sőt fia is szívesen hallgatott a lengyel Stanisław Niezowski és Stanisław Ligęza szavára; később pedig az olasz Giorgio Biandrata (Blandrata; a királyné, majd János Zsigmond orvosa) vált egyfajta „szürke eminenciássá”.
Mindebben szerepet játszott az uralkodók politikai akarata is. Izabellát 15 év viszontagságai megtanították arra, hogy ne tűrjön el lehetséges vetélytársat maga mellett. 1558 augusztusában meggyilkoltatta országa három vezető főurát, Bebek Ferencet, Kendi Ferencet és Kendi Sándort. A merénylet megszervezője, Balassa Menyhárt 1561-ben pártol majd el János Zsigmondtól: a legvagyonosabb alattvaló lévén – volt miért félnie.
Magyar uralkodók és magyar politikai vezetők szabják tehát meg az állammá alakult Erdély sorsát. Az 1556-ot követő évtizedekben az önmaga sorsát egyre több öntudattal intéző új ország így lényegét tekintve megmaradt annak, amivé alakulásának véres évtizedei alatt vált: a középkori magyar állam keletre szorult maradványának. A külső kényszer leszakíthatta ezt a területet az anyaországtól, megváltoztathatta államformáját, vakmerően új külpolitikát követelhetett meg vezetőitől. A társadalom vezető erőinek gondolkodását, magyarságtudatát azonban nem tudta megtörni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages