AZ ERŐPRÓBA ÁRA
AZ ERŐPRÓBA ÁRA
Véget ért a közel másfél évtizedes öldöklő háború. A katonai mérleg majdnem pontos egyensúlyt mutat. Azok a kortársak, akik eléggé széles látókörrel rendelkeztek, nem is késtek fölismerni a hosszú vérengzés egyik legfontosabb tanulságát: azt, hogy az oszmán birodalom képtelen korábbi katonai teljesítményeit megismételni. S ha az első háborús évek vereségeit még lehet is azzal magyarázni, hogy a hatalmas hadigépezet berozsdásodott a hosszú békében – a rövid pár év után beköszöntő teljes tehetetlenség már egyértelműen a török hanyatlásáról árulkodott. A hódító háborúkat a nagy földrajzi távolságok megakasztották; a Földközi-tengeren 1571, Don Juan d’Austria lepantói tengeri győzelme óta a keresztény flották kiegyenlítették az oszmánok fölényét. Mivel pedig a török társadalomnak éltető eleme volt a folytonos terjeszkedés – a hanyatlás nem maradt időleges jelenség. Ma már tudjuk, idővel el is vezetett a török végső vereségéhez. De csak idővel: most még a Habsburgok gyöngének bizonyultak az új helyzet kihasználásához.
Erdély felől tekintve a dolgot, a mérleget Bocskai István végrendeletét olvasva érthetjük meg: „…meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi Híveinket az egymás között való szép egyezségre. Atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…
Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a Magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenn tartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a Magyar Korona, Magyar Országban magyar kézhez kelne,… úgy az erdélyieket is intjük, nem attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, 538de őt segéllyék tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon Korona alá a régi mód szerént adják magokat…”*
Magyar történelmi szöveggyűjtemény. Szerk. EMBER GY.–MAKKAI L.–WITTMANN T. Budapest 1968. I. 372. skk.
Igen, Bocskai István nagyon pontosan megfogalmazta az erdélyi állam létének meghatározó feltételeit. Csakhogy, ha jól meggondoljuk, a fenti gondolatsor alapjait még valaha a Szapolyaiak korában rakták le.
Semmit sem változtatott volna a dolgon a török hatalom nyilvánvaló gyöngülése? De igen, elég sokat. Hogy Bocskainak – ellentétben a hasonló helyzetben készült 1556-os rendi nyilatkozattal – csak közvetve kellett hivatkoznia a Porta beavatkozására, az nyilvánvalóan abból a tényből ered, hogy a fejedelemség feltámasztásában ezúttal a török katonai erőnek csak igen másodlagos szerep jutott. Olyannyira másodlagos, hogy maguk a törökök is kételkedtek benne, kikényszeríthették volna-e ezt a lépést saját erejükből, Bocskai megmozdulása nélkül? Egy bizonyos: azt a lassú alávetési folyamatot, amelyet az 1570-es években észlelhettünk, a fejedelemség „lázadása” félbeszakította. Akár csak 1551–1556-ban, a pasáknak most is meg kellett érteni: Erdély nem Havasalföld vagy Moldva, ha túlzottan megszorongatják, nagyon veszedelmes lehet. Az ország belső tartása és nyugati kapcsolata még mindig hatott.
Soha ennyire nem volt még a magyar társadalom egészének ügye a fejedelemség újjászületése. A Habsburg-államhatalom tehetetlenséggel párosult kényszerintézkedései, jogsértései és értelmetlenül elhúzódó háborúja egyszerre fenyegették a rendi társadalom kiváltságait, a vallásszabadságot és az áldozatul vetett parasztság életlehetőségeit.
Ahogyan a 16. század derekán a magyar uralkodó osztály önfenntartási ösztöne hozta létre az új Erdélyt – úgy most is a Tiszántúl magyar nagyurai támasztották föl a már megszűntnek hitt országot. Az erdélyiek csak utóbb, részben a kényszernek engedve kapcsolódtak be ebbe a folyamatba!
Az arányok, a hangsúlyok eltolódtak – a lényeg nem változott. Ha a magyar társadalom el akarta kerülni, hogy a két viszálykodó nagyhatalom pusztulásra ítélt játékszerévé váljon, fenn kellett tartani a maga furcsa kis országocskáját a Kárpát-medence keleti térségeiben. Magyarország emberéletekben, anyagiakban is iszonyatos árat fizetett azért, hogy mindenki számára világossá váljék a régi egyensúly újmódi fennmaradása.
És Erdélynek mibe került, hogy eljusson saját léte szükségességének újrafelfedezéséhez? Ha a tartományt csak jó hat évvel a háború kezdete után érték is az első nagy támadások, a területét ért károk méretei mégis rettenetesek. Mire a török, kozák, tatár, rác, román, német, vallon zsoldosok, magyar végváriak és hajdúk eljutottak a tartományba, a sok esztendős hadakozás szörnyűségei szinte teljesen kivetkőztették őket emberségükből. 539Pénzt is sokkal kevesebbet és sokkal rendszertelenebbül láttak, mint az első hadjáratok idején.
A lakosságot a nekivadult katonák, az éhínség, a pestis és a tatár rabszolgavadászatok szörnyűséges módon megtizedelték. Doboka és Belső-Szolnok néhány körzetében nagyjából sikerült meghatározni a 16. század derekának népességi viszonyait. Akkoriban körülbelül 17 500 magyar, 13 200 román és 2000 szász élt errefelé. 1603-ban, a háború negyedik (de nem utolsó) évében a magyarok száma 2500 főre, a szászoké 250 főre, a románoké 7200 főre csökkent. A veszteség magyar részről 85%, szász részről 88%, román részről 45%!
A példa szám szerint bizonyosan nem általánosítható; s eldönthetetlen, mennyi a veszteségben a pillanatnyi menekülés, a végleges elvándorlás és a tényleges halálesetek aránya. Mégis a dolog rávilágít egy jellegzetességre – éspedig arra, hogy a völgyek ősi magyar és szász települései sokkal jobban szenvedtek a háborús időkben, mint a félreesőbb, s az erdők rejtekeihez közelebb levő hegyvidéki román falvak. Ennek pedig következményei lettek. Elsősorban is megváltozott a nemzetiségek aránya. A fokozott magyar–szász vérveszteség idején ugyanis változatlanul folytatódott a románok bevándorlása. Vitéz Mihály híres „kötése” (költözési tilalma) elől is meg a helyreállt török fennhatóság elől is szöktek a parasztok a biztosabb Erdélybe. A kipusztult falvak egy része román jövevényekkel népesült be újra. Ahhoz, hogy számokkal bizonyíthassuk a változást, hiányoznak az adatok, de bizonyos, hogy a magyar–székely népelem számbeli túlsúlya csökkent.
Lévén pedig, hogy az újonnan jöttek lényegesen primitívebb gazdálkodáshoz voltak szokva, mint a törzslakosság – Erdély földművelése visszaesett. A sokat szenvedett szász és magyar falvak a helyreállítással küszködtek, nem voltak képesek a gazdálkodási asszimilációra – a pásztorkodás, a juhtenyésztés, a primitívebb növénykultúrák és az egyszerűbb szántóhasználat visszahódította elveszőben levő állásait.
Ez a változás természetesen erősen visszavetette Erdély közgazdaságát, hiszen a birtokok jövedelmezősége a művelési színvonallal együtt hanyatlott. A munkaerő még ritkább lett; a könnyen mozduló, mobilis román parasztokat alig lehetett helyhez kötni.
Ugyanilyen hatással volt a fejedelemség népeire a háború további két következménye. A folytonos hadakozáshoz rengeteg pénz kellett. Amíg viszonylag nyugodt volt Erdély, az uralkodók a rendes jövedelemforrásokat igyekeztek a végsőkig kihasználni. A jobbágyokra kivetett adók gyors ütemben emelkedtek. A háború kitörése előtt különböző címeken átlag 3 Ft-ot vettek meg egy portán – 1595–97 között ez az összeg 5 Ft körül ingadozott, 1598-ban elérte a 6 Ft-ot, 1599-ben, Mihály vajda idején a 12, sőt 16 (!) Ft-ot, 1600-ban még mindig 9, 1601-ben pedig 8 Ft-ot tett ki. A mértéktelen adóztatás persze csak tovább ártott az amúgy is nyomorba jutott parasztságnak – 540olyannyira, hogy két év múlva, 1603-ban a hét vármegye jobbágyaitól összesen már csak 3100 Ft-ot lehetett összeszedni!
Elapadván a jobbágyoktól csörgedező pénzforrás, a mindenkori hatalomnak egyre többet kellett a városoktól kicsikarnia. Mihály vajda „kölcsöneiről” már megemlékeztünk – a folytatás pedig még rosszabb volt. Egy szász szemtanú jegyezte föl a következő, 1604 elejére vonatkozó adatokat:
„Január 21-én Gert Gáspár egy csapat vallonnal beszállásolta magát Segesvárt. Nem voltak többen, mint 55-en, s augusztusig ottt tartózkodtak, e rövid idő alatt 32 000 Ft-ot költöttek rájuk. Salamon kapitány Báldon volt csapatával, rájuk 31 141 Ft-ot költöttek. Hersel Ferenc Kézden embereivel együtt 38 561 Ft-ba került a helységnek. A francia kékcsapatra a mieink összesen 15 766 Ft-ot költöttek… ”* Persze ez a rengeteg pénz nemcsak zsoldra kellett – a katonák, tisztjeiket is beleértve, minél jobban igyekeztek megszedni magukat, s ki mert volna ellenük szegülni? Ha igaz, egyedül Brassónak és közvetlen környékének több mint 350 000 Ft-jába került a Basta-világ. A kivonuló generális maga egyes (bár alighanem túlzó) hírek szerint két tonna arany- és ezüstneműt vitt magával személyes zsákmányként!
Erdély öröksége. III. H. és é. n. 82.
Erdélyben már korábban is kevés készpénz volt. A katonáknak kifizetett zsold nagy része eleve külföldre került, Mihály vajda, majd Basta zsákmánya szintén a határokon kívülre jutott. A mezőgazdaság tönkremenetele mellett tehát a nagy fosztogatás kiszívta az országból a korábban nagy nehezen összegyűjtött tőke túlnyomó részét is.
A társadalom vezető elemét, a magyar nemességet a székelyek dühe, Mihály vajda, majd Basta megtorlása alaposan megtizedelte. A politika tényleges irányítóit 1594 óta többször is megritkította a hóhér és a bakó. A székelykérdés veszedelmes sebét ismét fölszakították. S hogy az összeomlás teljes legyen, a folytonos hatalomváltások idején szinte semmivé olvadt a fejedelmek nagy gonddal kialakított s roppant szolgálatokat tett birtokhálózata. Mire bekövetkezett Basta ideje, az egész országban csak nyolc fiskális uradalom maradt (Lugos, Karánsebes, Lippa, Jenő, Déva, Fogaras, Szamosújvár és Gyulafehérvár), ezek közül is Szamosújvár, Karánsebes és Lippa gyakorlatilag értéktelenné váltak, nem annyira végvár mivoltuk miatt, hanem mert határuk teljesen elpusztult. (Karánsebeshez pl. mindössze két falu tartozott immár!)
Bocskainak sikerült feltámasztania az erdélyi államot, hatalmát még a szászok is elismerték. De ez az Erdély már nem lehetett azonos régi önmagával. Megváltozott a társadalom szerkezete, a nemzetiségi viszonyok, a gazdasági lehetőségek. Végső soron az ország szegényebb és sebezhetőbb lett, mint fennállása óta bármikor. Talán ha Bocskai, a keménykezű katona, a győzelmei 541miatt tisztelt és félt vezető elég időt kap a sorstól, Erdély esetleg gyorsan kilábolhatott volna a szörnyű vérveszteség kábulatából. De a nagy fejedelem alig pár hónappal élte túl az életét megkoronázó kettős békekötést. 1606. december 29-én, Kassa városában érte utol a halál. Mindössze 49 éves volt. A kétségbeesett hajdúk az uralkodó megmérgezésével gyanúsított Káthay Mihály kancellár lekaszabolásával feleltek a végzetnek – Erdély pedig kereshetett újabb vezetőt önmagának.
