BÁTHORI ZSIGMOND, VITÉZ MIHÁLY ÉS GIORGIO BASTA

Teljes szövegű keresés

BÁTHORI ZSIGMOND, VITÉZ MIHÁLY ÉS GIORGIO BASTA
Mátyás király halála óta senki Magyarországon nem tudott olyan erős központi hatalmat kiépíteni, mint amilyet Erdély urai a magukénak mondhattak. A kétfelől is szorongatott kicsiny ország vitán felül ennek köszönhette, hogy túlélhette az egymást követő válságokat. A magyar társadalomnak is ez a jelenség adott módot, hogy jelen maradhatott a világpolitika porondján, hogy biztosíthatta saját kultúrájának fölvirágzását.
523Egyetlen fogyatékosság mutatkozik a szép eredményen. A hatalom túlzottan személyi jellegű maradt. Az államapparátus többé-kevésbé tisztázatlan jogkörű legfelsőbb vezetői is inkább voltak tanácsadói és végrehajtói a fejedelmi döntéseknek, mint azok megszületésének cselekvő részesei.
Ez az engedelmesség azonban csak addig tartott, amíg az államfő valóban képes volt irányítani az országot. Ha nem – beláthatatlan következményű zavarok keletkeztek.
Erdély igazi ura 1581–1586 között, mint láttuk, Báthori István lengyel király volt. Azok az urak, akikre az ő halálával a hatalom gyakorlása várt, mindeddig nem voltak többek kinevezett, másodrendű állami hivatalnokoknál. Az 1585-ben kinevezett kormányzó, Ghiczy János nem tudott kijönni Báthori Zsigmond nagyravágyó rokonaival. Ez utóbbiak Bocskai Istvánnal az élen állandó viszálykodásban éltek a Kovacsóczy-féle kancellária padovai neveltetésű humanista hivatalnokaival. S a rendek, a harminc éve engedelmesen hallgató rendek ráébredtek, hogy a legfölül kirobbant viszály nekik kedvez. Az 1588 októberére összehívott országgyűlés, melynek fejedelmi jogaiba kellett volna iktatnia a közben 16 évesre nőtt Báthori Zsigmondot, megmakacsolta magát, és feltételeket támasztott. A jezsuiták eltávolítását követelte, de a buzgó katolikus Zsigmond úrfi, akinek gyóntatója most is jezsuita volt (Alfonso Carillo spanyol rendtag személyében), ellentmondott, a diaeta pedig dolgavégezetlenül feloszlott.
Az erejűk tudatára ébredt rendek és a fejedelem között kötélhúzás kezdődik. Báthori Zsigmondnak, illetve a fő támaszát jelentő kancelláriának csekélyek az eszközei: a fiskus legfontosabb uradalmaiban a Báthori-család különböző tagjai ülnek, s Báthori Boldizsár váradi kapitány, valamint ifjabb Báthori István, Fogaras parancsnoka féltékenyek unokatestvérük hatalmára. Az 1588 decemberében megismételt országgyűlés tehát rákényszeríti az uralkodót a Jézus-társaság betiltására, cserében a nagykorúság kimondásáért. Az öreg Ghiczy lemondott tisztéről, s nemsokára meg is halt.
Ez a rendi győzelem fölkeltette a hatalomra éhes Báthori rokonság figyelmét, s a család legidősebb tagja, Báthori Boldizsár 1590-től kezdve kapcsolatot létesített a Kendi família vezette ellenzékkel. Az egymást követő diéták lassan hozzálátnak a fejedelmi hatalom alapjainak lerontásához. 1591 novemberében törvény mondta ki, hogy az uralkodó országos ügyekben csak a fejedelmi tanács határozata alapján dönthet. A kancellária, érezve a veszélyt, ellenakcióval próbálkozott, fölajánlotta Báthori Zsigmondnak, hogy kibékíti Boldizsár úrral – vagy elteszi azt az útból. A puszta ajánlkozás (tettek helyett) elárulta a hivatalnokok legfőbb hibáját, a kezdeményezőképesség hiányát. A fejedelem reakciója még baljósabb előjel: megrettenve a kapott ajánlattól (s állítólag Carillo sugallatára is hallgatva), magával az érintettel közli a tervet. Báthori Boldizsár válaszképpen meggyilkoltatta a kancellária két munkatársát: a tudós Gyulay Pál fejedelmi titkárt; és Zsigmond úr hajdani 524nevelőjét, az 1581-es „fejedelemválasztás” irányítóját, Gálfi Jánost. Az uralkodó – hallgatott.
Mindez 1592 őszén történt. Kovacsóczy kancellár elvesztette bizalmát uralkodójában, s ezúttal maga is az ellenzéknél keresett kapcsolatot. Kendi Sándorral amúgy is rokoni kapcsolatban volt (annak leányát vette feleségül), a másik Kendi lányt most Báthori Boldizsárhoz adták nőül. A rendi mozgalom, a kancellária és a szűkebb Báthori-család egyesült erővel fordult most már a fejedelem ellen.
Báthori Zsigmond azonban nem maradt magára. István király hajdan Lengyelországban harcolt katonái már jó ideje itthon állomásoztak. A lengyel országgyűlés nem követte Báthori végakaratát, annak unokaöccse helyett a svéd III. Zsigmondot választotta meg királynak. Az erdélyi csapatok még segítséget nyújtottak a lengyel igényeiket fegyverrel érvényesíteni akaró Habsburgok ellen, azután végképp hazatértek. Itthon a végvárakban kaptak helyet, s vezetőik természetesen a határ menti főurakkal, várkapitányokkal építették ki a legjobb kapcsolatokat. Ezek között pedig vitathatatlanul a fejedelem nagybátyja, Bocskai volt a legjelentősebb személyiség. Zsigmond úrfi tehát Bocskaihoz fordult segítségért – az pedig kapott az alkalmon.
Néhai Báthori István jó okkal volt óvatos a török kérdésben – 1593 azonban a nagy fordulatok évének bizonyult. Magyarországon 25 évi béke után újból kirobbant a török háború. Rudolf császárnak segítséget ígért Spanyolország, a pápa, Velence s természetesen maga a Német Birodalom.
Az ifjú – még mindig csak 21 éves – Báthori Zsigmond, a jezsuiták neveltje előtt megcsillan a remény: részese lehet a török kiűzésének, a fél évszázados magyar remények valóra váltásának. A Báthori István győzelmeit végigszolgált katonák, a nagy uralkodó végső, törökellenes terveinek ismerői lelkesen támogatták a gondolatot.
Az e célból összehívott erdélyi országgyűlés bele is ment a hadikészületek megkezdésébe, de csak a fejedelmi hatalmat tovább csorbító feltételekkel (1593 ősze: „kalongyapénz” névvel új adó, amit rendi kincstáros fog kezelni, ennek neve: Kendi Gábor; 1594 tavasza: az ebből a pénzből fogadni tervezett hadat különválasztják a fejedelmi csapatoktól).
1593 legvégén és 1594 elején a magyar hadszíntéren általános meglepetésre a keresztény seregek egyik győzelmet aratták a másik után. Báthori Zsigmond lelkesedése nőttön-nőtt: Carillo páter szövetségi ajánlattal a zsebében egyenesen Rómába, majd Prágába, Rudolf udvarába indult. Mindkét helyen örömmel fogadták fölkínálkozását, a pápa egyenesen nunciust küldött Erdélybe a szerződés megkötésére. 1594 februárjában Gyulafehérvárott meg is született a megállapodás: Zsigmond úr bejelentette országa csatlakozását a Szent Ligához. Pár hétre rá Palatics György lugosi bán már be is ütött a temesi vilajetbe.
525A viharos kezdet csalóka: mindez a fejedelem magánakciója – a rendek és az országgyűlés beleegyezése nélkül. Kovacsóczy kancellár a hagyományos török orientáció híve volt, s az 1550-es évek tapasztalatait nehezen feledő erdélyi urak egyetértettek vele. Érvelésüknek nagy súlyt adott, hogy a Habsburgok minden korábbi ígéret ellenére végül is megint elegendő támogatás nélkül bonyolódtak e véres kalandba: a széthúzó Német Birodalmon kívül csak a reformáció ideje óta erősen meggyöngült pápai hatalom meg a velencei köztársaság állott melléjük. A többi európai hatalom semleges maradt, a legközelebbi szomszéd pedig, Lengyelország, Zamoyski kancellár irányítása alatt kifejezetten jó viszonyban maradt a Portával.
Hiába voltak tehát a magyarországi győzelmek, az 1594. május 12-re összehívott tordai országgyűlésen a békepártiak erős többségben maradtak – a fejedelem pedig az 1591-ben hozott törvény értelmében önmaga nem dönthetett. Bocskai és a katonai vezetők szava elveszett a tömegben: a fejedelem javaslatát elutasították, s a még februárban felállítani rendelt rendi katonaság generálisává Báthori Boldizsárt, pénzügyeinek intézőjévé a szintén ellenzéki Gerendy Jánost jelölték. A magára hagyott Palatics bánt a török megverte, az addig őt segítő környékbeli rácok elfordultak Erdélytől.
Magyarországon Szinán pasa nagyvezír ellentámadása véget vetett a keresztény győzelemnek, sőt az Alföldön és Erdély határszélein megjelentek a tatárok. Az időközben váradi kapitánnyá előléptetett Bocskainak, a Déván parancsnokló Geszty Ferencnek őrhelyére kellett sietnie. Július elsején Zsigmond úr még egyszer megpróbálkozik az országgyűléssel Gyulafehérvárott – az ellenzék most már fegyveresen vonul föl, s így hoz határozatot a béke fenntartásáról.
A fejedelem végképp föladni látszott a harcot. Bejelentette, lemond az uralkodásról, s a hatalmat Báthori Boldizsárra ruházza; majd el is indult a magyar határ felé. A győztesek, akik ekkora sikerről még csak nem is álmodtak, hetekig tartó tanácskozásba fogtak az erdélyi állam íijjászervezéséről. Arról mindnyájan megfeledkeztek, hogy a háborús párt a fejedelem távozásával még nem szűnt meg létezni.
Báthori Zsigmond pedig nem hagyta el az országot. Megállt Kőváron, s amint a tatár veszedelem elmúlt, Bocskai, Geszty s a huszti kapitány, Kornis Gáspár hozzá sietett. Buzdításukra a fejedelem meggondolta magát, s már július végén kiáltványban tudatta Erdéllyel: visszatér. A Kendiek, Boldizsár úr és a kancellária hivatalnokai fejet hajtottak, sőt gyanútlanul még az augusztus 20-ra kitűzött újabb országgyűlésre is elmentek. A Kolozsvárra Bocskaiék csapatai élén bevonuló uralkodó első dolga volt a töröknek szóló hadüzenet kikényszerítése – majd pedig, megint csak a katonai vezetők sugalmazására, augusztus 28-án letartóztattatta az ellenzék vezetőit. Kendi Sándort és öccsét, Gábort 30-án három másik tanácsúrral együtt lefejezték. Báthori Boldizsárt, 526Kovacsóczy Farkast és Kendi Ferencet szeptember 11-én a börtönben megfojtották.
A háborús párt egyedül maradt a porondon, s a megölt ellenlábasok vagyonából mindjárt a hadsereg felállítása is könnyebbnek ígérkezett. Igaz, az ősz túl rövid volt hadműveletek kezdéséhez, a temesközi Facser elleni támadás nem is hozott eredményt. 1595. január 28-án azonban Bocskai Prágában aláírta Erdély és a Habsburg-birodalom szövetségi szerződését (itt ismeri el a császári udvar először egy Báthori „fejedelem”, „princeps” címét), márciusban pedig egy házassági okmányt, mely Zsigmond fejedelemnek Mária Krisztierna főhercegnő kezét biztosította.
Ezt követően az erdélyi hadak egyszerre két ponton is támadásra lendültek. Borbély György karánsebesi bán júniustól októberig visszavette a töröktől Tótváradot, Facsetet, Solymost, Lippát, Aradot, Világost, Borosjenőt s a környék valamennyi palánkját. Maga a fejedelem pedig seregei javával a Havasalföldre indult, kiűzni onnan a törőkőt.
A déli román fejedelemségben 1593 októbere óta új vajda ült a trónon: Mihály, akit később a Vitéz melléknévvel tiszteltek meg (Mihai Viteazul). Havasalföld hosszú évtizedek óta a Portától való teljes függésben élt. Vajdái alig voltak többek török helytartóknál, Sztambullal nemhogy szembefordulni nem tudtak, hanem még segíteni is kényszerültek hadi vállalkozásait. Az erdélyi politikai fordulattal azonban helyreállt az 1526 előtti állapot: a szultán hatalmát ellensúlyozni lehetett a magyar (illetve most erdélyi) támogatás fölhasználásával. Mihály vajda pedig – közvetlen elődei nagy részétől eltérően – a merész tettek embere volt. Már 1594 nyarán titkos egyezségre lépett Báthori Zsigmonddal, majd ugyanez év novemberében a hozzá küldött 2000 székely katona segítségével föl is lázadt a szultán ellen, s lerohanta a havasalföldi Duna-part török várait Vidintől Brăiláig. A Duna-deltánál az erdélyi szövetségbe szintén gyorsan belekapaszkódó Áron moldvai vajda harcolt sikerrel.
A magyar fronton a helyzetet 1594 végére nagyjából stabilizáló Szinán nagyvezír 1595 nyarán ezért a román fejedelemségek megrendszabályozására indult, jó 40 000 emberrel. Indok: Sztambult Mihály felkelése óta éhínség fenyegette, hiszen élelmezését eddig jórészt Havasalföld biztosította. Május 20-án Havasalföld, június 3-án Moldva ismerte el Erdély fennhatóságát – Báthori Zsigmond pedig kötelezte magát új hűbéresei megsegítésére. Erre a segítségre nemsokára szükség is lett. Bár Mihály vajda (erős erdélyi segítség ellenére is) alig 17 000-es serege augusztus 23-án Călugăreninél megállította Szinán pasát, a túlerő elől nemsokára mégis vissza kellett vonulnia. A Kárpátok közé hátrált, serege pedig 8 000 emberre olvadt.
Báthori Zsigmond hadikészülődése a nyár végén hirtelen fölgyorsult. A fejedelem nem sokkal korábban ülte lakodalmát Mária Krisztiernával, de – úgy tűnik – a nászéjszakán kudarcot vallott. A sebzett lélek a hadi dicsőség 527hajszolásában keresett orvosszert. Mivel pedig a fejedelmi csapatok, a nagyúri bandériumok, a Habsburgoktól és az új moldvai vajdától, Istvántól (Ştefan Răzvan) kapott segélyhadak együttesen is csak 16 000 emberre rúgtak – Zsigmond úr fejenkénti hadba szállásra szólította a negyedszázada szolgasorba tört székelyeket. Szeptember elején már 15 000 székely állt a Feketehalom mellett ütött táborban – s az erejét érző tömeg 15-én rákényszerítette a fejedelmet: állítsa vissza régi szabadságát. Báthori úgy érezhette, megéri e veszélyes engedmény: az ünnepélyes oklevél kiállítását követő napokban újabb 8 000 székely érkezett a táborba. Bocskai mint fővezér hamarosan kiadta az indulási parancsot. Október elején Brassó közelében lépi át a közel 40 000-es had a határt, s miután Mihály vajda is csatlakozott hozzá, október 18-án rohammal beveszi a közben török kézre került Tîrgoviştét. 20-án Szinán pasa kiüríti Bukarestet, de visszavonuló hadát Bocskai és Mihály 25-én a Duna melletti Giurgiunál mégis utoléri. A török derékhad még át tud kelni a túlpartra, az utóvédet és a várőrséget azonban az üldözök lemészárolják. Október 29-ére Havasalföld újra fölszabadult.
Közben Magyarországon is jól fordultak a dolgok: Visegrád, Vác és Esztergom is keresztény kézre került. Zsigmond úr azonban nem örülhetett zavartalanul diadalának. Mihály vajdát segítsége jutalmául föl kellett mentenie hűbéri kötelezettsége alól; a moldvai Istvánt pedig, mikor Giurgiu után hazatért, a lengyelektől támogatott Jeremiás (Ieremia Movilă) megölette, s vajdai székét elvette.
A legnagyobb baj azonban itthon, Erdélyben várta Báthori Zsigmondot – igaz, hogy annak bekövetkeztét főképpen önmagának köszönhette. A székelyek felszabadítása egyszerre sértette Erdély nemességének érdekeit (akik jobbágyaikat vesztették el), s próbált szembefordulni a székely társadalom bomlásának feltartóztathatatlan folyamatával. Elképzelhető, hogy maga a fejedelem sem szánta véglegesnek döntését. Mindenesetre nagyon hamar, már 1596 elején – némi látszattárgyalás közbeiktatásával – visszavonta a felszabadítást.
A székelyek ezúttal valóban vérükkel áldoztak szabadságukért. A fejedelmi bíróság döntése így mélységes elkeseredést szült. Nyomban megindult a szervezkedés a „támadásra”. Zsigmond és fő tanácsadója, Bocskai előre felkészült erre az eshetőségre. Még 1596 farsangján hadat küldtek a Székelyföldre. Az érlelődő lázadást csírájában elfojtották, méghozzá irtóztató kegyetlenséggel: napirenden volt a karóba húzás, akasztás, csonkítás. A „támadás” elmaradt, de a közszékelyekben feneketlen gyűlölet izzott fejedelmük, s általában a Báthori-dinasztia ellen. A tovább folyó török háborúban rájuk nem lehetett többé számítani. A nyár elején Temesvár visszavételére indított akció kudarcba is fulladt – az ősz pedig a magyarországi hadszíntér legsúlyosabb vereségeit hozta a keresztény szövetségesek számára. A sok korábbi kudarc és a Sztambult sújtó éhínség cselekvésre 528ösztönözte az új szultánt, III. Mohamedet: maga vezette birodalma hadait Magyarországba. Október 13-án Eger idegen zsoldos őrsége Nyáry Pál kapitány tiltakozása ellenére föladta a kulcsfontosságú végvárat. Október 23-tól 26-ig az elkésett Habsburg–erdélyi felmentő sereg Mezőkeresztesnél négynapos elkeseredett csatában vereséget szenvedett a szultántól. Zsigmond fejedelem reményvesztetten vonult vissza országába. Mintha megérezte volna, hogy ettől a naptól fogva a háború mindkét részről eredménytelen erőfeszítésekbe fog fulladni: 1597 januárjában Bocskai kíséretében személyesen utazik Prágába, s ott a tárgyalások során titokban fölajánlja lemondását. A prágai udvar még bízik a sikerben, s megpróbálja lebeszélni szándékáról Erdély uralkodóját. Az esztendő hadi vállalkozásai azonban balsikerűek lettek: az erdélyiek újból elakadtak a Temesközben, a Dunántúlon az erők egyenlőnek bizonyultak. Carillo páter az év végén már a visszavonhatatlan lemondási szándékról tárgyal a császárral. A december 23-i megállapodásban Rudolf beleegyezik Báthori Zsigmond Mária Krisztiernától való válásába, évjáradékot és a bíborosi kalap kijárását ígéri neki – végül pedig átadja az ominózus Oppeln és Ratibor hercegségeket.
1598 áprilisában veszik át a császári biztosok (Szuhay István, Istvánffy Miklós és Bartholomeus Pezzen) Erdélyt és a Részeket. Bocskai István fölesketi a császárra a fejedelmi hadakat, Báthori pedig útra kel Sziléziába.
A hatalomátvétel, mint 1551-ben, most sem ment simán. Erdélyben a közelmúlt vereségei fölélesztették a törökbarát politikát, s maga az új kancellár, Jósika István lett annak szószólója. Intrikákban elvesző tevékenységét ugyan leleplezték, s őt magát elfogták – de a háborús párt vezéralakja belebukott az ügybe: Bocskait elmozdították fővezéri tisztéből.
A megsértett főúr korábbi fejedelméhez fordult, kérve azt a visszatérésre. Az 1550-es évek emléke folyton kísértett; Oppeln és Ratibor éppúgy alkalmatlannak bizonyult Báthori Zsigmondnak, mint annak idején Izabellának. A volt fejedelem tehát ráállott Bocskai kérésére, s rejtekutakon érkezve már 1598. augusztus 20-án bevonult Kolozsvárra. Kornis Gáspár főkapitányt Bocskai váltotta föl, Jósika kancellárt kivégezték, a császári biztosokat hazaküldték. Erdély ura ismét Zsigmond lett.
Prága természetesen nem ismerte el a változást, a török pedig 1598 őszén ostrom alá vette Váradut, a fejedelemség kapuját. Ott akkor még császári őrség állott, bár a rossz hírre Bocskainak sikerült némi erdélyi erősítést is beküldeni. A küzdelem elhúzódott, végül a védők az Egerből ismert Nyáry Pál vezetésével elűzték a támadókat. Furcsa helyzet: Erdélyt egy vele ellenséges viszonyban levő hatalom védte meg a töröktől! Ez azonban nem változtatott a két tűz közé szorulás tényén, s mivel a kényszerből megkísérelt alku a Portával nem járt eredménnyel – Carillo atya a lengyelekhez való közeledésre bírta rá Báthorit. Zamoyski kancellár kapott az alkalmon, s 1599. március 17-én létre is jött a megegyezés: Zsigmond harmadszor is lemondott a hatalomról, a fejedelmi 529címet Lengyelországból hazatérő unokatestvérére, Báthori András bíborosra hagyta. Magyarán szólva Erdélyt Lengyelország befolyása alá vonták, aminek annyi haszna kétségtelenül lett, hogy mind Krakkó, mind annak másik pártfogoltja, Jeremiás moldvai vajda közbenjárt Sztambulban Báthori András érdekében. A helyzetet azonban már nem lehetett ilyen egyszerűen megoldani. Bocskai visszavonult tiszántúli birtokaira, és csapatokat gyűjtött; Rudolf császár expedíciós hadtestet szereltetett föl Erdély visszaszerzésére Giorgio Basta generális vezetésével; a havasalföldi Mihály vajda pedig mindkettejüket megelőzve már 1599. október 5-én megindult a fejedelemség ellen.
Vitéz Mihálynak jó oka volt a gyors cselekvésre. Noha a török, miután a vajda minden hadjáratban diadalmaskodott ellene, 1598-ban formális békét kötött vele, mindketten tudták, hogy a dolognak folytatása lesz. A lengyel–török viszony változatlanul jó volt, Erdély lengyel befolyás alá kerülése így teljesen bezárta a Havaselve köré fonódó ellenséges gyűrűt. Az egyetlen szövetséges, aki hajlandónak mutatkozott segíteni a török elleni küzdelemben, a Habsburg-birodalom volt: 1598. június 9-én Prága (a Mihállyal kötött szerződésben) fennhatóságának elvi elismerése fejében 5000 főnyi zsoldoshad fizetését vállalta magára. A vajda jó hadvezérhez illően fegyverrel akart utat törni szövetségeséhez: Erdély elleni hadjáratát Rudolf császár tudtával kezdte meg.
1599. október 28-án a Szeben melletti Sellenberk falunál Báthori András főkapitánya, Kornis Gáspár vereséget szenvedett Mihály vajdától, akinek seregét a tömegével csatlakozó székelyek növelték jó 20 000 főre. November 3-án a Lengyelország felé menekülő főpap-fejedelmet a Székelyföldön megölték.
November 1-én Mihály vajda bevonult Gyulafehérvárra. A hónap végén az ugyanide összehívott erdélyi országgyűlés engedelmesen fejet hajtott a fegyverrel érkező hódító előtt, s elismerte azt császári kormányzónak. Az erdélyi államnak, fennállása óta először, román vezetője volt. Az államapparátusban nem egészen tisztázott hatáskörrel megjelentek a havaselvi bojárok. Ha Mihály távol volt az országból, Mihalcea bán helyettesítette kormányzóként. A kancellárfa vezetése egy időre megmaradt a még András bíboros kinevezte Napragi Demeter püspök kezében, de annak visszavonulása után Mihály nem nevezett ki új kancellárt, a folyó ügyek intézését egyszerűen a titkárra, Jacobinus Jánosra hagyta. Közben pedig egyre több tért engedett saját havasalföldi kancellárjának, Teodosie logofetnek. Az udvarnagy fontos tisztét egy Stoica nevű bojár kapta, neki a pénzügyekben is volt befolyása. Az erdélyi hadakat előbb Csáky István főkapitány, majd annak elpártolása után Barcsay András főkapitány vezette, de a székelyek, s természetesen a román csapatok, külön parancsnokság alatt maradtak. A hagyományos megyei, széki szervezet ellenőrzésére havaselvi kapitányokat neveztek ki, akik egy-egy körzetre felügyeltek. A görögkeleti vallást a bevett felekezetek közé emelték (a kálvinizmust és az unitarizmust viszont kizárták), a pópákat kiemelték a 530jobbágysorból; kötelezték a falvakat, hogy ugaron hagyott földjeikre engedjék rá a román pásztorokat.
Arra azonban nincsen semmiféle adat, hogy Mihály az erdélyi románságnak politikai szerepet szánt volna. Éppen ellenkezőleg. Ahogyan Erdélybe hozta néhány havaselvi hívét, oda viszont erdélyi székelyeket és magyarokat hívott a kormányzás segítésére. Nagyra értékelte a havasalföldihez képest sokkal fejlettebb erdélyi rendiséget, s inkább azt próbálta meghonosítani szülőföldjén. Erdélyben pedig eredetileg kifejezetten megnyerni igyekezett a hagyományos rendi erőket. Udvarában Csákyn, Barcsain, Napragira kívül ott volt az átpártolt Kornis Gáspár, Kornis Farkas, Székely Mózes – csupa katonailag-politikailag jelentős személy. Országgyűlést is rendesen tartott Mihály, rövid kormányzása idején az őt elfogadó gyulafehérvárira kívül még kettőt. A székelyek pedig, akiknek visszaadta szabadságát, állhatatos hűséggel követték szavát, hozzájuk még román kapitányokat sem nevezett ki, annyira bízhatott bennük.
Az új uralom mégsem szilárdulhatott meg. Mindjárta székelyek támogatása szembefordította vele a magyar nemesség jó részét. Részben azért, mert a székely jobbágyok felszabadítása túl nagy károkat okozott, részben azért, mert a nekidühödt székelyek éltek az alkalommal, s véres bosszút álltak mindenkin, akinek csak része volt az 1596-os véres farsangban – sokszor asszonyaikat, gyermekeiket sem kímélve.
Fokozta az elkeseredést az adók brutális megemelése: a korábbi évtizedekben megszokott, portánként kb. 3 Ft-os állami követelés 1600 végére 16 Ft-nyira emelkedett, a városokat pedig különböző kölcsönök adására kényszerítették. A pénzre a hadsereg fenntartásához volt szükség: a bizalmatlanul fogadott és növekvő ellenszenvvel övezett Mihály vajda csakis fegyverrel biztosíthatta uralma fennmaradását. A császár pénzügyi támogatása attól a naptól kezdve elmaradt, amikor kiderült, hogy Mihály Erdélyt nem kívánja átengedni Prágának, sőt hivatalosan is igényt emel az időközben Habsburg-fennhatóság alá került Részekre. Havasalföld alig tudott valamicske pénzt előteremteni, s a havi 100 000 Ft-ot megközelítő zsoldösszegekhez képest az Erdélyből kiszorított pénzek is eltörpültek. Hogy a fenyegető bomlást megakadályozza, a hadvezér-uralkodó hirtelen elhatározással Moldva ellen vezette katonáit, s 1600 májusában elűzte a lengyelbarát Jeremiás vajdát. A szegény országban szerezhető csekély zsákmány csak pár hétre orvosolta a bajt: nyár végére a diadalmas sereg jó része már csak rablásból tudta magát fenntartani. A föld népe – magyarok, románok vegyesen – olykor fegyverrel védekezett, de ez csak a bosszú kegyetlenségét növelte. (A legismertebb ezek közül az 1600. augusztus 6-i bánffyhunyadi vérengzés.) Az erdélyi nemesség a súlyos kilengések hatására cselekedni próbált; a lassan szerveződő ellenzék vezére, Csáky István Giorgio Bastához fordult segítségért.
5311600 szeptemberének elején a császári had átlépte a tartomány határát, 18-án pedig, az erdélyi felkelőktől támogatva, Miriszló községnél csatát nyert Mihály ellen. Már a székelyek egy része is Basta mellett harcolt – igaz, a többség még hű volt a vajdához, ők adták serege javát. A menekülő Mihály Havasalföldön saját elégedetlen bojárjainak lázadásába ütközött, akik török és lengyel segítséggel Simion Movilát hívták meg fejedelmükké. November 25-én Mihály az Argeş mentén újból csatát veszít. Kénytelen menekülni – 1601. január 12-én Prágába érkezik, a császár udvarába.
Erdély „három nemzete” pedig már 1600 októberének végén hűséget fogadott Rudolf császárnak. Basta azonnali hatállyal eltörölte a székely szabadságot, a veszedelmesen nagy vagyonú, túlzottan önállónak mutatkozó Bocskai Istvánt pedig száműzette. A jeles hadvezér szintén Prágában keresett menedéket, majd ott is megcsömörlött, s visszavonult bihari birtokára.
Közben Basta generális rosszul fizetett zsoldosai maguk is nyomorgatni kezdték Erdély népét, s a hadszíntérnek az Alföld-peremre is kiterjedő rémségei elképzelhetetlen méreteket öltöttek. Keresztény részről különösen a hajdúcsapatok kegyetlenségei tűntek ki: ezek jobbára földönfutóvá lett parasztok közül verbuválódtak, akik a katonaságtól elszenvedett és eltanult embertelenségeket hatványozottan fizették vissza – saját volt osztályos társaiknak. Török oldalról a tatárok s más martalócok igazolták véres hírüket. Az értelmetlen vérengzésbe és pusztításba fulladó háború láttán Jan Zamoyski lengyel kancellár (mindkét hadakozó fél kimerülésére alapozva) ismét megkísérelte Erdély lengyel érdekszférába vonását. Az eszköz szerepét ezúttal Báthori Zsigmond vállalta, a rendek pedig, Csáky István sugallatára, maguk is hívták volt fejedelmüket. Basta csapatai harc nélkül kivonultak, Zsigmond úr 1601 februárjában újból elfoglalta a fejedelmi trónt.
Prága azonban még nem érezte magát teljesen tehetetlennek. Basta seregét újjászervezték, s segítségként odaküldték hozzá Vitéz Mihályt is. Augusztus 3-án Goroszlónál Báthori csatát veszít és elmenekül, két héttel később pedig Basta vallon tisztjei megölik Mihály vajdát. Erdély egyes-egyedül a Habsburgok zsákmánya – s a katonaság pusztításai iszonyú méreteket öltenek. „Föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, hegyekbe – rettenetes nagy ínségben. Nem találának maguknak rejteket, erdőben is felkeresték őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek, sokat tűzzel égetnek meg, sokaknak fejét [kötéllel] megtekerik, hogy a szemek a fejekből kiomlott… sokakat tüzes vassal égettenek, parázsával, tüzes hamuval hátokat, hasukat égették, szíjjat metszettenek játékból soknak az hátokból… sokat hajoknál fogva fölakasztottak, szalma tüzet raktak alájuk, az asszonyembereknek gyermekeket, fiokat előttök megégették,… mint éltenek az asszonyember-renddel, nem mondom meg, mert én magam nagy gyalázatnak tartom... ” – írta a szemtanú, 532Szamosközy István Enyedi Pál szavaival.* Az embervadászat még a nagyurakat sem kímélte, áldozatai között volt pl. Kornis Gáspár is.
MIKÓ IMRE, Erdélyi történeti adatok. I. Kolozsvár 1855. 187.
Az általános kétségbeesés közepette valamicske reményt ígért, hogy a nyughatatlan Báthori Zsigmond negyedszer is visszatért Erdélybe, s ezúttal török és tatár segédhadakkal próbálta visszaszerezni a hatalmat. Basta serege megint csak harc nélkül, de változatlanul rabolva kivonult az országból, átengedve a terepet a tatároknak és a pestisnek. Zsigmond, beavatkozása eredményét látva, pár hónap múlva ismét összeomlott, s ezúttal végleg távozott tönkretett államából: prágai száműzetésben hal majd meg, 1613-ban. A magukra hagyott erdélyiek sereggel várták a jó hírre visszatérő Bastát, de az 1602. július 2-án Tövisnél megverte őket. A rablás és gyilkolás most már a megtorlás jegyében folytatódott, s hamis kísérőzenét szolgáltatott hozzá a protestánsok üldözése. A rendek még egyszer utoljára megkísérelték a lehetetlent. Báthori István egykori katonája, az elmúlt évek harcainak egyik legjelesebb erdélyi hadvezére, Székely Mózes 1603 áprilisában zászlót bontott a császár ellen, s török-tatár segédcsapatokat hívott be az országba. Basta serege szétfutott, maga a generális ostromgyűrűbe került Szamosújvárott, Székely május 8-án fölvette a fejedelmi címet.
Aztán az inga, talán még annál is gyorsabban, mint a korábbi években, visszalendült. A tatárok kegyetlenkedése elkeserítette a föld népét, a székelyek nem voltak hajlandók támogatni egy olyan embert, aki a Báthoriak örökösének tekinti magát. Az új havasalföldi vajda, Radul (Radu Şerban), aki a tavasszal harcba kezdett a török ellen, hátbatámadástól félve föllépett Erdély ellen. A székelyek tömegesen csatlakoztak hozzá: július 17-én Brassó mellett Székely Mózes csatát vesztett és elesett.
Basta visszatért, a császáriak uralma megszilárdult – a tartomány pedig kivérzett. A kifosztott lakosságot járvány és éhínség tizedelte. Sem élelem, sem igavonó barom nemigen akadt már. A generális 1604 elején nyugodtan kiüríthette Erdélyt – nem maradt már erő, hogy valaki is lázadásra gondolhasson.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem